Ebben a cikkemben a "Mekkora az Univerzum?", valamint "Az antianyag nyomában" címû cikkeim folytatását olvashatják. Mielôtt azonban belekezdenénk - azok számára, akik esetleg nem olvasták az elôzôeket - összegezzük az eddigi feltételezések alapján felvázolt ôsrobbanás- és világegyetemmodellt. Tehát abból indultunk ki, hogy a mostani világegyetem összes anyaga (illetve akkor még energiája) egy kiterjedés nélküli nulldimenziós pontban tömörült össze. Ezt követôen az energia átalakult anyaggá, s antianyaggá. A nagy térsûrûség miatt azonban nem volt stabil ez az állapot, így expandált, s robbant az egész. Ám ennek a robbanásnak dimenziórobbanásnak kellet lennie, hiszen akkor még nem létezett egy sem, amiben robbanhatott volna. A robbanás során két különbözô világegyetem jött létre: egy anyag és egy antianyag. Ezek mindegyike egy állandó tágulási-összehúzódási folyamaton megy keresztül, egymáshoz viszonyítva fordítottan arányosan. Amit azonban eddig nem vizsgáltunk: a létrejött idôdimenziók. Az idô minden bizonnyal többdimenziós, s nem csak egy, mint ahogy azt mi eddig feltételeztük. Az ôsrobbanásnál azonban a különbözô dimenziók elosztódtak a mi univerzumunk és az antianyagvilág között. Ezeknek száma természetesen attól függôen nô, vagy csökken az egyik helyen, hogy az a tágulási-összehúzódási periódus mely szakaszában van. Nálunk a dimenziók száma növekvôben, így odaát csökkenôben van. Ha feltételezzük, hogy itt csak az a négy dimenzió létezik, amelyet észlelünk (három tér, egy idô), akkor az univerzum tágulásának lassulásából kiszámíthatjuk, hány dimenzió létezik. Mármint mindkét helyen együttesen. Ezek száma megközelítôleg hat lehet, s ebbôl három lehetséges variáció adódik. Vagy (1) öt tér, egy idô; (2) négy tér, kettô idô; (3) három tér, három idä. Bár matematikailag mindegyik lehetséges variációnak 33,3% az esélye, a valóságban azért mégis más a helyzet. Mivel a természet általában szimetrikus dolgokat szokott létrehozni, nem lehet ez ebben az esetben sem másképp. Legalábbis csekély az esélye. Így tehát az tûnik a legvalószínûbbnek, hogy három tér- és három idôdimenzió létezik, ebbôl kettô az antianyagvilágban, a többi pedig nálunk. Ezek szerint az a kettô még két idôdimenzió. Az egyiket most hagyjuk, mert még talán el sem tudjuk képzelni, ám a másik nagyon is felfogható számunkra. Röviden és tömören megfogalmazva, odaát az idô a miénkkel ellentétes irányban halad. Ezek szerint megválaszolhatunk ismét egy nagy kérdést: mi volt az abszolut, az elsô ôsrobbanás elôtt (hiszen az összehúzódási-tágulási periódusból következik, hogy már ôsrobbanások sorozatán mentünk keresztül,vagy ha nem, akkor fogunk)? A válasz teljesen egyszerû: az antianyagvilág volt legelôször, még az ôsrobbanás elôtt. Bár ez elsôre elég meredeknek hangzik, hiszen az ôsrobbanásból eredt az antianyagvilág létrejötte. Ám mivel az az idôben hátrafelé halad, már korábban is ott volt, s egyre inkább növekszik ez az idôbeli távolság. Tehát a világ kezdete egyre régebbre tolódik. Most térjünk át kicsit a fekete lyukakra. Már régóta él az a feltételezés, hogy hatalmas tömegével nem csak a teret hajlítja meg, hanem az elôbbiekben felvázolt két világ között egy átjárót nyit, egy interdimenzionális nyílást. A megfigyelt fekete lyukak erre az eredményre engednek következtetni. Többek között ugyanis azt észlelték, hogy az anyag a közelében teljes egészében fénnyé és energiává alakult át. Ez pedig csak úgy lenne lehetséges, ha az anyag antianyaggal találkozna. Az pedig honnan is jönne, ha nem az antianyagvilágból. Ez már magában is egy fantasztikus teória lenne, annak tudatában azonban, hogy az antianyagvilág velünk nem azonos idôben található meg, a dolog még szenzációsabb. Ekkor ugyanis feltételeznünk kellene, hogy a fekete lyukak nemcsak a teret, hanem az idôt is meghajlítják. Ezek szerint nagy gravitációs mezô használatával lehetséges az idôutazás. Ez azonban sértené az ok-okozat törvényt, hiszen a múltban okozna változásokat, s az megváltoztatná a jelenünket. Vagy talán még sem lép fel ez a paradoxon? Többet errôl a "Párhuzamos Univerzumok" cikkben olvashatnak.