| Az idő sodrában | |
|
|
|
| Az idő sodrában | |
|
|
|
A tavasz rohanó tempójú érkezését a rekkenő nyári meleg követi. A szem pár felhőfoszlány után kutat reménykedve: talán most is érkezik egy hűsítő eső és a természet felfrissülhet. Benne az ember is, aki a természet tisztelete híján nő fel, és anélkül éli le életét, hogy erre akár csak gondolna is. Ezért van az, hogy a természet és az ember folyton összecsapnak. A szennyáradat, melyet a gondatlanság áraszt a környezetünkre, visszahárul ránk a szennyezett víz és levegő formájában, a felborított természeti egyensúly pedig egyre hevesebb viharok, árvizek formájában bosszulja meg magát.
Hatás és ellenhatás. Bosszú és újabb bosszú. Dühöngő, tomboló érzelmek, és soha semmi megnyugvás. Hacsak a halotti csendet, mely egy-egy ilyen érzelmi kitörést követ, nem tekintjük megnyugvásnak.
Tőlünk délre most fojtják el és dugaszolják le azokat az érzelmeket, melyek bármikor kitörhetnek és ugyanúgy pusztíthatnak, mint nemrégiben is láthattuk. Döbbent szemlélői voltunk és vagyunk annak, hogy az emberiség miféle átkos örökséget hordoz magában, génjeiben, szeretet helyett gyűlöletben fogant és felnevelt gyermekeiben.
Vajon ki lesz az első, aki félreteszi a másokra mutogatás kényelmes, ámde hazug és szemforgató lehetőségét és egyes szám első személyben bánja meg és vezekeli le az átkos múltat, hogy ezáltal egy szebb jövőt nyerjen magának és szeretteinek, szűkebb és tágabb környezetének: hazájának és az emberiségnek...? Ki meri kimondani: nem mások vétkeztek, hanem én, aki mindennek részese voltam (akár tetteivel, akár csak hallgatólagos beleegyezésével járult hozzá a romboláshoz, netán ő maga bujtotta fel a bűncselekményekre társait, vagy ő szervezte meg az élő bábokkal játszott bábjátékot, az emberi háborúskodás mai fejezetét)?
Vagy ismét csak önmagát ismételgeti a végtelenségig az emberi butaság és az azt mozgató, azt irányító aljasság? Ki tudja erre a választ? Talán a váteszek. De ők ma hallgatnak. Ugye, mindnyájan tudjuk, hogy döbbenten hallgatnak? Hiszen megszólalniuk valósággal életveszélyes vállalkozás. De azért is hallgatnak, mert a ma embere az értelmetlen szóáradatokra figyel, a tartalmas mondanivaló pedig szinte már idegen, ismeretlen nyelvnek számít, még akkor is, ha a saját anyanyelvünkön szól hozzánk. Csekély IQ-val rendelkező egyének már-már fogyatékos szintű szövegeket zúdítanak ránk éjjel és nappal a rádióadókon, TV-csatornákon keresztül, és mi még mindig türelmesen hallgatjuk őket, anélkül, hogy a legfontosabb gombhoz hozzányúlnánk.
Igen, mindez kikapcsolható, megszüntethető, sőt mi több, nélkülözhető. Ha még emlékszünk az érintetlen természet szépségeire, az önfeledten fűben hempergésre, a megfontoltan kimondott, jól megválogatott, szép szavakra, akkor semmi sem veszett el. Hiszen elég felidézni és újra kimondani őket. Ismét ki kell menni oda, ahol természetes szépségek várnak bennünket haszontalan műörömök, az unalomig ismételgetett hazugságok helyett. Valódi pihenést és megnyugvást csak így nyerhetünk.
A mostani pedig a pihenés, felüdülés, a nyári kikapcsolódás ideje. Nem öncélúan, hanem mindannyiunk érdekében. A szépség, békesség, harmónia mindnyájunk igénye kell legyen. Szeretteink nyugalma úgyszintén nélkülözhetetlen kelléke mindennapjainknak. Enélkül hiába is sorolhatnánk értékeinket. Miféle (lelki) békéje lehet annak, aki mások ártalmára él, és jó helyett mindennap csak gonoszat cselekszik...? Számára a nyári üdülés is csak egy újabb felkészülés az újabb gonosztettekre?
Számunkra, a városunkért tevékenykedő és érte aggódó egri polgárok számára egyértelmű, hogy nem ez a haladás útja. Aki ebben hisz, bukásra ítéli önmagát.
| Előző | Tartalom | Következő |
| Vers, próza | Lelkes Miklós |
| Eger | |
|
|
|
az ostromló gőg, a török hadak.
Ám a felszínen pénzt
vár, cseng a vígság.
Kólát iszik a
reklámmellű nyár.
Német szó, magyar... no és ha
török jön?
A várúr néki széles
kart kitár.
Ha élhetnénk egykori győzelemből...
Árnyék szalad a fénykardokon át,
s a zászlós kékben ezüstmellű
fecskék
csivit-hangjával csillog a világ.
Borozók közt kicsit elüldögélek.
A poharakban vérpiros az ég.
Múlt győzelemmel, jajjal egybeolvad
lófarkas zászló,
félhold, messzeség.
Eger, én mégis patakod csodálom,
mely lent siet a házsorok alatt,
s a szitakötők tündér szín-zenéjét
viszi a víz, égtükrű pillanat.
A partot itt-ott sás gőggel benőtte.
Nagyító szem: zöldcsíkos
béka néz.
Egy kéz emel,
szivárvány-csendű csendben
szépség tűnődik,
szíveket igéz.
Eger! Érzed? Ez a legdrágább kincsed,
e szíveden át siető patak.
Ez hozza erdők, hegyek halk meséjét,
ez csábít hozzád varázsszárnyakat.
Kell egy patak mindennap-életünknek,
kis futó víz, mely viszi titkait,
s bár eltűnik a csillagok alatt, de
hisszük, hogy eljut majd egy csillagig.
| Előző | Tartalom | Következő |