Vers, próza Lelkes Miklós
Eger


 
                                    A fénybe dől a régi kardok árnya.
                                    Felhőlángokra ezüst fecske sző
                                    múltat, legendát, s tündöklik a tájon
                                    a sólymok ívét megsejtő idő.
                                    Fent a várban volt-álom a kövekben.
                                    Lángfelhők közt sátrakat bont a nap.
                                    Volt-álomban leverten ott vonulnak


                                    az ostromló gőg, a török hadak.
                                    Ám a felszínen pénzt vár, cseng a vígság.
                                    Kólát iszik a reklámmellű nyár.
                                    Német szó, magyar... no és ha török jön?
                                    A várúr néki széles kart kitár.
                                    Ha élhetnénk egykori győzelemből...
                                    Árnyék szalad a fénykardokon át,
                                    s a zászlós kékben ezüstmellű fecskék
                                    csivit-hangjával csillog a világ.
                                    Borozók közt kicsit elüldögélek.
                                    A poharakban vérpiros az ég.
                                    Múlt győzelemmel, jajjal egybeolvad
                                    lófarkas zászló, félhold, messzeség.
                                    Eger, én mégis patakod csodálom,
                                    mely lent siet a házsorok alatt,


                                    s a szitakötők tündér szín-zenéjét
                                    viszi a víz, égtükrű pillanat.
                                    A partot itt-ott sás gőggel benőtte.
                                    Nagyító szem: zöldcsíkos béka néz.
                                    Egy kéz emel, szivárvány-csendű csendben
                                    szépség tűnődik, szíveket igéz.
                                    Eger! Érzed? Ez a legdrágább kincsed,
                                    e szíveden át siető patak.
                                    Ez hozza erdők, hegyek halk meséjét,
                                    ez csábít hozzád varázsszárnyakat.
                                    Kell egy patak mindennap-életünknek,
                                    kis futó víz, mely viszi titkait,
                                    s bár eltűnik a csillagok alatt, de
                                    hisszük, hogy eljut majd egy csillagig.

Előző Tartalom Következő