Az idő sodrában

Igen nehéz sorsa van annak, aki manapság irodalmi folyóiratot akar szerkeszteni. Nemcsak azért, mert a művészeti szerkesztéstől lépten-nyomon elvonják figyelmét a hétköznapi élet köteles "segédmunkái", a pályázatok, melyeket nem művészlelkek számára találtak ki, hanem gátlástalan lejmolóknak, és ezzel együtt a mindennapi megélhetés, a kenyérgondok, a "miből teremtsem elő?" mumusa, egyszóval mindaz, ami ebben a munkában sértő és lealázó mindkét fél számára. A hatalom gyakorlói úgy vélik, birtokolhatják, tulajdonuknak tekinthetik akár a művészetet és a művészeket is. A megsértett fél pedig vagy faképnél hagyja az őt sértegetőket, vagy megalkuszik kora elvárásaival és azontúl "cserélt malacként", afféle piaci áruként lődörög tovább az élet színpadán, melyet ezek után még csak vásári bohócjátéknak sem szabad neveznie. Elvégre aki fizet, az a pénzéért fizetett dicshimnuszokat vár...

Nehéz a dolgunk azért is, mert egy-egy ilyen beköszöntőbe bele kell férnie minden soron következő ünnepnek és aktuális eseménynek. Egy napilap külön számban foglalkozhat az adventi készülődéssel (ha ugyan érdeklik a vallási ünnepek), karácsonnyal, Szilveszterrel és újévvel és minden más egyébbel.

Jelen sorok szerzője, aki mai társaival együtt kénytelen-kelletlen "koldul" lapja számára, és sóhajtozásra csak ritkán jut ideje, nem akar semmiféle ünneprontást elkövetni prózai gondolataival, annál kevésbé, mert nap mint nap elégedett örömmel konstatálja, hogy alkotó kortársai ugyanúgy szívügyüknek tekintik lapja sorsát, mint ő maga. Igaztalan a vád, miszerint grafomán nemzet volnánk. Igaz viszont az a megállapítás, és ezt bizonyítják a hozzánk érkező írások is, hogy szabadgondolkodó és alkotókedvű nép vagyunk, és ezt hiába próbálják elvitatni tőlünk. Mindezért hálát kell adnunk a legfőbb Alkotónak, akitől ezt a művészi hajlamot ajándékként kaptuk. Advent lévén erről kellene most elmélkednünk.

A történelmi Magyarországon öreg hagyománya van már a gondolati és szólásszabadság üldözésének. Mióta idegen uralkodók vették fejükre a Szent Koronát, komoly presztízskérdést csináltak abból, hogy a saját hangjukon kívül másoké ne érvényesülhessen. A kuruckori költészet siralmai és a felvilágosodáskori, majd múlt századvégi irodalom egyaránt felvetik a kérdést: vajon miért kellett a magyar költészetnek folyton jelképekhez, virágnyelvhez, sajátos szimbolizmushoz fordulnia? És a jelen századhoz érkezvén, miért kellett még Adynak is jelképekben beszélnie, írnia? Nyilván nem a korlátlan szólásszabadság és a nagy demokrácia miatt. A hatvanas évekbeli magyar avantgarde-nak - számtalan torzszüleménye létrehozására - egyetlen mentsége az a fajta jelképrendszerbe menekülés lehet, mely pillanatnyilag mentesítette az alkotókat a szocreál rákényszerített formáinak alkalmazásától.

Makovecz Imre nemrégiben a sajtó szemére vetette azt, hogy milyen szenzációt kreálnak egy betörő személye köré, ugyanakkor nem hír a számukra az, hogy egy kisfiú megszületett. Nem tudni, hogy akiknek mindezt adresszálták, vajon elértették-e a nagy alkotóművész szavainak mögöttes értelmét is: t. i. hogy adventkor a keresztény világ egy kisgyermek születésének megünneplésére készülődik. Mi pedig, az ünnepre készülődők, mivel is tehetnénk szebb gesztust a bennünket semmibe vevők, esetleg eliminálni próbálók, a nem-keresztényi, antihumánus gondolkodásúak irányában, mint hogy a később felnőtté serdült hajdani gyermek szavaival élve, az Úr bocsánatát kérjük mindazok számára, akik még mindig nem tudják, mit cselekszenek... Kedves Olvasóinknak és minden honfitársunknak Istentől áldott, békés, boldog karácsonyt és szebb újesztendőt kívánunk!

Vers, próza	Apor Elemér
	Isten bárányai

s.j. sütőmester emlékezetére

A sütőház ablakán még pattogtak a csillagi fények a levegőben a liszt harmata szállt. A pék megállt egy pillanatra fehér gatyában mészkőszobor. Kinyitotta a kemence ajtaját, hogy megtekintse, sülnek-e a hosszú, szőke kenyerek. A szűk és törpe ég alatt mit föléjük vont a boltozat égő vörösben, mint az afrikai nap a forró téglák fényitől, ott voltak mind, bárányként összebújva lehajtott fejjel, mozdulatlanúl, megtorpanva, itéletsújtotta nyáj, megannyi áldozat a sors szerint. Nemrégiben még szélben fényes kalász kövek közt morzsolt búzaszem mester kezétől áldott kovász. A pék hosszan tekintett rájuk s mert valamikor, gyerekkorában kicsiny faluja templomában az oltárnál is tett szolgálatot, eszébe jutottak a régi igék s eképpen szólt a kenyerekhez: Ti vagytok az Isten bárányai kik elveszitek a világ legnagyobb bűnét, az éhséget. Így szólván elővette a hosszúnyelű lapátot hogy kiszedje mind mert várták már a hajnali éhezők mindenütt az óriási ég alatt.