A sütőház ablakán még
pattogtak a csillagi fények
a levegőben a liszt harmata szállt.
A pék megállt egy pillanatra
fehér gatyában mészkőszobor.
Kinyitotta a kemence ajtaját,
hogy megtekintse, sülnek-e
a hosszú, szőke kenyerek. A szűk és törpe ég alatt
mit föléjük vont a boltozat
égő vörösben, mint az afrikai nap
a forró téglák fényitől,
ott voltak mind, bárányként összebújva
lehajtott fejjel, mozdulatlanúl,
megtorpanva, itéletsújtotta nyáj,
megannyi áldozat a sors szerint.
Nemrégiben még szélben fényes kalász
kövek közt morzsolt búzaszem
mester kezétől áldott kovász. A pék hosszan tekintett rájuk
s mert valamikor, gyerekkorában
kicsiny faluja templomában
az oltárnál is tett szolgálatot,
eszébe jutottak a régi igék
s eképpen szólt a kenyerekhez:
Ti vagytok az Isten bárányai
kik elveszitek a világ
legnagyobb bűnét,
az éhséget. Így szólván elővette a
hosszúnyelű lapátot
hogy kiszedje mind
mert várták már
a hajnali éhezők
mindenütt
az óriási ég alatt.
|