A természetben rendszerint az összedolgozás, egymás segítése a nyerõ. Még a legvadabb dolgok esetében is igaz eme megállapítás. Ott van példának okán az agresszió, ami nem csupán vadságot jelenít meg, de a kapcsolatok igényének forrása is. Sõt még ennél is több. A ragadozók világának léte például a természet nagyszerû voltáról is árulkodik.

  Ha egy faj nem kellõen intelligens ahhoz, hogy saját halottait eltemesse, akkor a fertõzések pusztítását mi állíthatná meg? A természet törvényei szerint - ma úgy gondoljuk - az élet informatikai hátteret adó kémiai anyagok, majd azok szervezõdései létrejöhettek. (Az egy másik kérdés, hogy a nagyvilág, a természet kialakulásáról még csak elméleti feltevéseink vannak.) Ezekben a szervezõdésekben az alkotó vegyi elemek még meg is indíthattak olyan folyamatokat (pl. elektromos aktivitás), amik hirtelen más szintre emelték ezt az önkéntes "építõjátékot".

  Ezt már nem engedték vissza az anyag rabságába. Az összefogás logikai igénye azonban mást is sugallhat... Van egy kémiai anyag, egy nukleinsav, ami azt tapasztalja, hogy képes a vele kapcsolatba kerülõ (kémiai) anyagok egyes fajtáit irányítani. Mit tehetne, ha gondolkodna és szabadon dönthetne? Hihetné, hogy õ a király, a világ értelme, s minden mi van, az bizony számára jött létre. Ám ez esetben elveszítene mindent, hiszen eme állapota csak akkor tartható fönn, ha elszigeteli önmagát a hatása és irányítása alá kerülõ vegyi formák lehetõségeitõl is.

  Ez léte értelmetlenné vállását adná, s létösztöne, narcisztikuma el is térítené döntésétõl. Lehetne pusztán vírus, egyéb testi részek nélkül, de akkor soha senki sem hívná vírusnak. Így elõbb testet épít, s lám létrejön a sejt, majd a szövet és rögvest a már szervekre osztható nagyobb akármi is, ami aztán egy szép napon vírusnak fogja nevezni. Valaminek, ami még nem is "élõ", s tudja is, hogy hová kell besorolni... S eme napon, eme akárminek kell majd döntenie - ha képes erre -, hogy mitévõ lesz. Õ a király, avilág értelme, s minden mi van, az bizony számára jött létre?

  A természet azonban (szerencsére?!) helyette is dönt... Egy meg egy másik az vagy "egy meg egy másik", vagy egy egészen másik világ. (Persze a királyok szerint kettõ, de mint közismert: "Nincs királyi út!".) A nukleinsav egykor úgy döntött, hogy nem tér ki léte értelme elõl és elindult minden. A döntés után már nem volt visszaút, két okból eredendõen sem. Az egyik, hogy vannak olyan elektromos tulajdonságokkal rendelkezõ, úgynevezett dipólus molekulák (pl. víz), melyek rögzítik a biológiai információkat, így idõlegesen képesek a nukleinsav irányító szerepének helyettesítésére.

  A másik ok, ami a vissza vezetõ utat elzárta, a következõ: A kezdetekre az jellemzõ, hogy nem egyszerre indult meg minden létezõ nukleinsav "testépítése", s nem is ugyanazon környezet állt a rendelkezésére. Így két dolog történt: egyfelõl különbözõ "testek" alakultak ki, másfelõl maradtak szabad nukleinsavak is. Egy röpke kitérõ: mindaz, hogy így alakult szintén természeti törvény. A természet minden folyamatában a minimális energiaszint használatára törekszik. Így minden kipróbált szintet meghagy, ha mégis másként akarja folytatni, ne kezdje újra.

  Valami mondaszerûen így alakultak ki a különbözõ létformák, s valahogy így folynak össze, így változnak ma is. És mindez ránk, emberekre is igaz. Az emberi viselkedés is olyan, mint a dipólus molekulák említett SejtBeszéde. Amikor intelligensnek, tudatosnak tûnik, akkor nem mindig az. Létezik egy valós intelligencia, s létezik egy úgynevezett mimetikus reprodukció. Ez utóbbi - közérthetõen - utánzó viselkedést jelent. Ez egyfelõl jó, másfelõl rossz. Jó, hiszen egyfajta folytonosságot jelent a "szellemi elit" megfáradásainak idõszakaiban is.

  A mimetikus reprodukció olyan, mint a tehetetlenség. Ám megfordítva arra is figyelmeztet, hogy például a tehetetlenség azért nem egy merev, öncélú törvényszerûség. Olyan fontos cselekvési formák megjelenésébe játszik közre, mint például a tanulás. A valódi intelligencia is mimetikus tevékenységbõl alakul ki. Megszületésének alapvetõ feltétele eme tehetetlenség. Az egy másik kérdés, hogy mi miatt veszíti el kezdeti kényszerpályáit, s tér át a kreativitás szabadságába, ami olykor kényszerebb kényszer a kezdetitõl is.

  S talán természetes is, hogy a másik ok, mely fejlõdésünk irányait kijelöli, szintén érvényes ránk. Ez a sokszínûség. Sok létforma, sok egyéni és társadalmi igény törvényszerûen versenyezni fog, hiszen életteret keres. E versenyt nem oktalanul nevezik "produktív felkészültség"-nek. Olyan érzelmi vibráció ez, mely minél nagyobb romboló erõvel bír, annál nagyobb mértékben képes termelõ, változtató erõ forrásaként megjelenni. A természetben az agresszió, a szembenállás csak látszólagos, a valóság sokkalta inkább összedolgozás.