Amennyiben valaki veszi a fáradságot, és elmegy a Magyar Tudományos Akadémia valamelyik fizikaprofesszorához, akkor minden valószínûség szerint azt a választ kapja rá, hogy: nem! Azonban ha ez az illetõ egy kicsit elgondolkozik a témán ahelyett, hogy a professzorúrra halgatna, akkor merõben más eredményre juthat. Éppen ez a probléma, hogy a modern tudomány utópiaként kezeli az idõutazás kérdését.

  Ha valaki felveti ennek lehetõségét, a többiek azt hiszik, hogy megõrült, s csak nevetnek rajta. Szerencsére az átlagember azonban nem ilyen. Az átlagember inkább saját tudására támaszkodik, mint másokéra. És ez jó! Így elsõre lehet, hogy õrültségnek hangzik, mert hát mi jó lenne abban, ha az emberek nem értenének egyet egymással? Ez azonban tényleg jó. Ha az ember mindig elfogadná azt, ami van, nem törekedne új dolgokra, nem lázadna fel az elmaradott gondolkodásúak ellen, akkor valószínüleg én sem ezt a cikket gépelném egy számítógépbe, hanem kõbaltával kergetném e bikákat a prérin.

  Mert ha belegondolunk, mindig csak az addigival ellentétes, a merõben eltérõ gondolkodás révén jöhettek létre olyan csodálatos dolgok, amelyek ma már magától értetõdõek. Így a jelen tudósai is rossz szemmel néznek azokra, akik az újért, a jobbért küzdenek, s egyáltalán nem veszik komolyan õket. E rövid kitérõ után térjünk vissza a címben feltett kérdésre, hogy vajon lehetséges-e az idõutazás? Miért ne lenne lehetséges? - kérdezem én. Hiszen minden ember állandóan utazik az idõben. Hogy mit értek ezen? A válasz a kérdésre nagyon egyszerû.

  Ezt a cikket 10 perccel ezelõtt kezdtemel írni, most már tíz perccel késõbb van. Utaztam az idõben: a múltból a jelenbe. Ez mindennapi (elnézést, minden pi-kosecundumi) jelenség, ám mégis idõutazás. Az azonban már más kérdés, hogy vajon tényleg a jelenemben vagyok-e, vagy talán a jövõmben, esetleg a múltamban? Ugyanis mire az emberi agy felfoghatnáa jelent (bármilyen kis idõtartam is az) addigra az már a múltam. Látom azt, hogy mi történik velem? Nem. Én csak azt látom hogy mi történt velem. Tehát a múltamat látom, azt érzékelem, abban élek. De ez valóban így is van?

  Meggondolandó, hogy vajon tényleg a múltamban élek-e. Az elõzõ gondolatmenetben feltételeztük, hogy a jelenem a múltamban van. De hát akkor én ezek szerint a jövõmben vagyok, hiszen ha a jelenem a múltam - vagy legalábbis azt fogom fel a jelenemnek -, akkor ehhez viszonyítva a valódi jelenem a jövõmben van. Érdekes gondolatok. Két lehetséges variáció merült föl. Vagy a múltamban, vagy a jövõmben élek. Ezek közül nem tudom, melyik igaz, de egy biztos: mégpedig az, hogy jelenem nincsen. Pedig ez eddig egyértelmû volt. Mindenki ezt tanulta az általános iskolában.

  Azt tanulta mindenki, hogy három idõállapot létezik: a múlt, a jelen és a jövõ. Ez, mint láttuk, nem igaz. Van múltam, ésjövõm. Ez a kettõ, és vége. Azonban van a múltamban egy jelenem, amelyet érzékelek, s van a jövõmben egy jelenem, ami a valódi. A probléma csak az, hogy a különbség e két idõkoordináta között olyannyira csekély, hogy ez eddig még nem tûnt fel. De mit is beszélek, mi az, hogy probléma, inkább szerencse. Képzeljük csak el, mi lenne, ha az eltérés nagyobb volna. Elveszteném saját magamon az irányítást, ugyanis nem tudnék reagálni a dolgokra.

  Hiszen még fel sem tudom fogni azokat, mikor történnek, így nem is tudok rájuk reagálni. Azonban most térjünk vissza a fõtémához. Igen, szerény véleményem szerint lehetséges az idõutazás, ám csak egy irányba. Azt, hogy a múltba tudunk-e utazni, nem merném állítani, de hogy a jövõbe igen, azt minden aggály nélkül. Ugyanis, ha a múltba utaznánk, akkor olyan paradoxon állna elõ, amely szerint nem utazhatnánk vissza. Egyszerû példa: egy ember öngyilkos akar lenni, de fájdalmak nélkül. Visszamegy a múltba, s megakadályozza szüleit abban, hogy összeismerkedjenek, így nem születhet meg.

  Igen ám, de hogyha nem születik meg, akkor nem is tud visszamenni a múltba, hogy megakadályozza szüleit az összeismerkedésben. Ennek ellenére azonban nem vetném el lehetõségét, sõt, az elsõ oldalakon leírtak szerint biztos vagyok benne, hogy valamikor találnak erre is megoldást. S, ha akkor valaki veszi a fáradságot és elolvassa, hogy mi itt ilyen paradoxonokkal foglalkoztunk, biztos nem fogja megérteni, hogy hogyan nem tudtunk egy ilyen egyszerû dologra rájönni. Ez azonban még a jövõ. Jelen (vagy múlt, vagy jövõ?) pillanatban azonban még ez egy óriási probléma a tudomány számára.

  Ez lenne a múltba való utazás. A jövõbe utazás azonban minden további nélkül lehetséges, nem lépnek fel paradoxonok. Ami viszont a visszatérést illeti: arra ugyanaz vonatkozik, mint az utazásra a múltba. Ez lenne az idõutazás lehetõsége. A módjait már egy hónappal ezelõtti számunkban, az Utazás térben és idõben címû cikkben taglaltam, ám egy kimaradt, amelyet most szeretnék közölni Önökkel. A módja tehát lehet a következõ: mint tudjuk a tér-idõ-anyag-energia- és tudom is én még mi - kontinuumot a gravitáció formázta. És mint az égitesteknél láthatjuk, a dolog gömb alakúra sikerült.

  Miért ne formázhatta volna a gravitáció az idõt is ilyenre? Ez azt jelentené, hogy mindig ismétlõdnek az események. Így ha elõre megyünk az idõben, a jövõ felé, akkor a múltunkba jutunk. Ennek a periódusa feltevések szerint megegyezik az univerzum tágulási-összehúzódási folyamatának idejével. Ezek szerint már minden dolog, amit tettünk és még tenni fogunk, az már végtelen sokszor megtörtént, s még ugyanannyiszor meg is fog. Azonban, ha ez az elmélet igaz, akkor ezek szerint a jövõbe sem tudnánk utazni, mivel a jövõnk kihatással lenne múltunkra, s megint itt a paradoxon.