A következõ történet a 90-es évek elején zajlott le egy amerikai házban. A tulajdonos, Bob akkori élettársa figyelt fel elõször a különös jelenségekre. Éjszakánként halotta, ahogy nyikorognak a székek. Egy ideig csak azt hitte, képzelõdik, de a késõbbiekben megfigyelték, hogy az asztal alá szorosan betolt székek reggelre elmozdulnak a helyükrõl. Ekkor még nem sejtették, mi történhetett, így azt gondolták, Bob anyja tologatta el azokat.

  Amikor azonban szilveszter éjszakája után kora reggel hazaérve azt látták, hogy az étkezõben a székek felborultak, az asztalon rendetlenség van és körben a falakon fejmagasságban viasz-szerû anyag tapadt, arra már nem találtak racionális magyarázatot. A fura anyagot lekaparták a falakról. Különösmódon sem mosószerrel oldani, sem meggyújtani nem lehetett e csontkemény kotyvalékot. A jelenségek ezután is folytatódtak. Volt egy tájkép az étkezõben, amit bárhova akasztottak, mindig leesett; apróbb tárgyak tûntek el örökre, vagy kerültek elõ.

  A kísértetjárást kezdték összefüggésbe hozni az étkezõben lógó komor festménynyel, amit Bob évekkel ezelõtt kapott egy Budapest melleti elmegyógyintézetben kezelt páciensétõl. A súlyosan skizofrén nõ szerint ez lehetséges. Az általa készített festmény szerinte egy elõzõ életébõl felvillant emlék: saját és férje háromszáz évvel ezelõtti halotti maszkját ábrázolja. A képen több nyelven is az alábbi szöveg olvasható: "Gyermek ne félj a haláltól", valamint a buddhista mantra: "Om mani padme hum". Bob elmondása szerint a kép története enyhénszólva rémes.

  Elõször egy orvos kapta ajándékba, aki röviddel azután meghalt. A kép visszakerült az alkotójához, aki néhány hónap múlva az ügyvédjének ajándékozta. Az ügyvéd szívinfarktust kapott. A harmadik áldozat egy újságírónõ volt, aki a kórházbeli viszonyokról készített megrázó riportot a festõnõvel. Miután a kép hozzákerült, - szintén ajándékba - megmagyarázhatatlan hirtelenséggel öngyilkosságot követett el. Kiugrott tizedik emeleti lakásának ablakából. Ezután került a festmény Bobhoz. A nõ megnyugtatta: tudja, hogy nála nem származik újabb baj a képtõl.

  Mindez talán lehet véletlen egybe esés is. A kísértetjárás azonban immár testetöltött formában folytatódott, és nemcsak az étkezõben. Bob éjszakánként az íróasztalnál ülve többször is látott egy hajlott hátú, ráncos, egyébként kedves arcú anyókát egy két-három éves kislánynyal az étkezõ ajtajában, vagy éppen a háta mögött ellibbenni. Elõször meglepõdött a látomáson, majd a következõ alkalommal megkérdezte: "Kit keres?". A szellem hátranézett és elmosolyodott, majd kiment a szobából. Bob utánament, de mikor belépett az étkezõbe, a szellem már nem volt ott.

  Édesanyja is látta a jelenést a hálószobájában, amint az párnákat cipelt egyik fotelbõl a másikba. A fiára gyanakodott, hogy õ engedte be az öregasszonyt és a kislányt a lakásba. "Még hogy szellem? Én nem hiszek az ilyesmikben." - mondta a nyolcvan éves nõ és fogadkozott, hogy legközelebb majd ráhúz a botjával egy jó nagyot, ha megjelenik. Mindenesetre a szellemalakok annyira élethûek, hogy hús-vér embernek nézné õket bárki. A család kutyája mindeközben nyugodtan aludt. Úgy látszik szaguk nincsen.