KARDOS JUDIT

  Az ember hall egy középiskolás színjátszócsoportról, tudja, hogy velük egykorú a közönségük is, és még élnek benne saját középiskolás emlékei, ártalmatlan kis paródiák, elbénázott jelenetkék, gólyabálból, szalagavatóról. Hallott persze a vágáns deákos humorról is, olvashatott Jannus Pannoniustól, Csokonaitól, Petőfitől szaftosabb nyelvi fordulatokat, sőt, ha valaki nyomon követte az elmúlt néhány év alternatív zenei életét, feltűnhetett neki néhány olyan típusú zenekarnév, mint például a Fuck of System. Nem beszélve a szintén lényegbevágó tartalmú dalszövegekről, amelyekből itt most nem idéznék. Kérdés: ha mindez egy kicsit is összeállt valakinek a fejében, mi a francon csodálkozott akkor azon az estén. Aztán, ha az ember punk vagy underground szövegeket olvas vagy beatnik szerzőket, ha játszik néhanap számítógépes játékokon, amelyben szinte minden győzelem és öröm forrása valakinek a kinyiffantása, ha néz vagy olvas horrort, pornót, ha megismerkedett az elmúlt 30 év magyar költészetével, ha bekapcsolja néhanap a tévéhíradót, kérdés: miért számított egyáltalán óvatos és halovány, esetlen bájú bohóckodáasra?
  Az első félórában nem elmenni lett volna jó, hanem megszűnni. Alig bírtam összeadni azt, hogy rózsás arcú 15-16 éves gyerekek telepofával röhögnek azon, hogy valaki, de leginkább mindenki torz és gusztustalan, hogy valaki megdöglik, hogy dőlnek a testnedvek. Pedig mi, felnőttek szántuk nekik ezt a jövőt. Sokak tettünk azért, hogy így legyen. És az ő szemükben az ilyenfajta a felnőttes viselkedés és a fiatalos is. Ez lenne az új hang.
  Nem azt mondom én, hogy betiltani gyorsan a Monthy Pythont, a punkot, elégetni az összes James Joyce-ot, sőt ellenkezőleg. A művészet mindig az elfolytott, eltagadott ösztönökre mutogat, mert arra sejti az időzített bombát. A szórakoztatóipar tudja, hogy ami a normák szintjén tilos és szemforgató módon kezelt dolog, azért mindig meg kell kérni a pénzt, abból gyártható, szállítható, eladható szükségleteket lehet formálni. Piszok olcsón el lehet adni a jövőt.
  Én nem tudom, tudják-e, látják-e ezek a fiúk, hogy mit csinálnak. Azt se, hogy lenne-e értelme arról beszélni, hogy amikor mi a 80-as években olyan durvák voltunk, beszéltünk és csináltunk ezt-azt, akkor mi azt nem úgy gondoltuk, hanem az lázadás volt, nem arra vágytunk, hogy mindenki durva és vadállati legyen, hanem hogy minden mást lehessen csinálni, amit akkor nem lehetett. Érdemes-e most már arról beszélni, hogy a Monthy Pythonosok azt nem úgy gondolják, mikor viccből valaki kibyír egy másikat valamelyik jelenetben. Hogy az nem ilyen durván van, hanem az csak olyan morbid dolog.
  A sok állatság mellé nem adtuk oda gyerekeinknek az emberséget, úgy nőttek föl a gyermekipari trösztökben, mint fű. Mit várunk most tőlük? Hálaimát?
  Nem tudom azt mondani, hogy amit láttam, az rossz minőségű produkció volt. Hiszen a szereplők egytől egyig izgalmas arcok, egyéniségek, tehetséges színészek és az előadás a kor mocskának - ami pont a gyerekeket találta telibe - olyan kvintesszenciáját adja, amit esztéták figyelmébe ajánlok. És mindenki figyelmébe. Ne tessék hápogni. Tessék megnézni, június végén újra megy a produkció a Jókai utcában, és tessék nyugodtan saját magunkban keresni a hibát.
  A fiúknak sok sikert kívánok, és azt, hogy annyi bakijuk legyen, amennyi csak lehet, ugyanis mihelyt nem működik a betanult, lepróbált anyag, rögtön elkezdenek igazán jók lenni.

v.k.

Bóta Gábor

Igazság szerint elég nehéz lenne pontosan definiálni, mit is csinálnak a srácok. Lényeg az, hogy groteszk dalok, szövegek, jelenetek segítségével próbálnak mosolyt csalni nézőik arcára, több-kevesebb sikerrel. Amint ezt a színház bejáratánál található prospektus is hirdeti, produkciójuk igen sokszínű. Számaikban váltakoznak a „tortadobálós jópofáskodás” elemei, az angol Monthy Pythont és honosított változatát, a Hollószínház stílusát idéző, abszurd humorral telített részek; zaftos, parasztos-magyaros, Markos-Nádas-féle poénok, valamint groteszk és bizarr szóviccek, amik a L'art pour L'art társulat hatásáról tanúskodnak (talán ez a legdominánsabb). Szóval van itt minden.
  Többszemélyes jeleneteikben, mint a Szócső, a Gengszterek vagy a Betmen címűben egy legvégül durranó poénra kihegyezett cselekmény fut. Ezt időnként megtűzdelik kisebb-nagyobb mellékdurranásokkal, melyek között, mi tagadás, sűrű az üresjárat, és melyek olykor elég gyengécskén sikerülnek (lásd a Szócsőben Köcsög felügyelő „a négernek azért rossz, mert nekimennek a sötétben” jellegű beszólásai vagy a VÍZ feliratú tábla felmutatása, jelezvén, hogy ő most felkapta a vizet).
  Másutt hosszú körmondatokban kifejtett, „poénosra vett” társadalomkritikát erőltetnek a védtelen nézőre. A huszadik század végi, gyengeelmélyű kisgyerek idióta ragaszkodásának bemutatása a még idiótább hollywoodi torzszülöttekhez (Betmen) vagy az egyház erőszakos önkényének érzékeltetése (az inkvizítor) némiképp nehézkes, s így a nézőt is elcsigázottá teszi. A Friderikusz-paródiában (Furcsa hülyék) viszont a fiúk elegáns könnyedséggel oldanak meg hasonló feladatokat, s itt a nézőből is kiáll a zsibbadás.
  Őrületes Vadon János lehengerlő virtuozitással előadott Mítoszok nyomában című magánszáma is, melyben „századunk egyik legjelentéktelenebb” költőjének Pál Kata Péter életének eseményeit és „nagy sikertelen” verseit idézi fel. A magyaros ütemekre lüktető, kicsit karinthys, népiesch versparódiák (Ibolyához, Pánik a baromfiudvarban) gusztustalan, meghökkentő képei egy könyvben olvasva is megállnák a helyüket, Vadon grimaszai, rikácsolásai azonban tovább fokozzák a hatásukat.
  A műsor legbájosabb és érzésem szerint legeredibb részei azonban a revü- és musical-szerű számok, melyek, - részben a Salca Viktor stúdiós által biztosított színvonalas hangtechnikának köszönhetően - az előadás csúcspontját jelentik. A jól ismert slágerek dallamára írt szövegekből lényegretörő egyszerűséggel megfogalmazott perverzitás árad. A címben szereplő idézet például a Money, money, money című ABBA számra írt, szemérmes visszafogottsággal „Just a song”-nak keresztelt dalocskából származik, amit Putz Attila ad elő, s a végén Vadon János üget be, heves maszturbálást imitálva egy hosszú fémboton. Ugyanilyen kedves a bamba csecsemőarcú Kominka Zoltán Az én dalom című sanzonutánzata, valamint a laposan, kacsaszerűen hunyorgó Gencsi Attila Eine kleine Blues Misikja is, amelyben a lírai én egy folyton vihogó csávó, akiről később kiderül, hogy azért van ilyen jó kedve, mert „az anyám fekszik itt a ravatalon”.

FELCSUTI JUDIT
ELTE BTK

„Van még mit gyakorolniuk...”

Mi már - ellentétben másokkal, akik lemaradtak erről a szenzációs produkcióról - megnyugodhatunk, mert elmondhatjuk magunkról, hogy a Télapó Akciócsoport bemutatta nekünk a középső ujját.
Mindez Egerben, az Ifjúsági Ház nagytermének körülbelül 250 fős - többnyire 30 év alatti fiatalokból álló - közönsége előtt történt.
Az előadók, annak a bizonyos „akciócsoportnak” a tagjai a nálunk még új, ám a honi ifjúság körében egyre népszerűbb műfajnak, a groteszk komédiának a képviselői.
A tanulmányúton itt lévő kanadai barátaink is ott voltak ezen a sajátos estén. Igaz, nem sokat értettek a nyelvi poénokból, de hatalmasra kikerekedett szemekkel figyelték Michelangelo Dávid-szobrának élő megjelenítését (merevedő férfiasságával) a színpadon (akit egy búvárruhába öltözött vízirendőr ugrált körbe), vagy éppen Zizit, a transzvesztitát.
Ilyen és még ehhez hasonló jeleneteknek voltunk szemtanúi ezen az estén. Persze, nem panaszkodhatunk, mert valójában nagyon is jól szórakoztunk.
A teremből kifelé hömpölygő tömegből a következő véleményeket hallhattuk: „Van még mit gyakorolniuk...”, „Polgárpukkasztó”, „Nekünk való”, „Gusztustalan”, „Annyi idősek, mint te, csak ők nem szégyellősek...” R.Sz.

Kiss Péter

Uzseka Norbert

A városban időről időre feltűnik egy szimpatikus, géppisztolyos télapós plakát. A köpcös, piros ruhás fegyveres a Télapó Akciócsoport (TACS) előadására invitál. Bár a társulat május óta nem lépett fel, tagjai alig várják, hogy rejtekükből újra előbújva támadásra induljanak, és végső csapást mérjenek „kultúránk omladozó bástyáira”. A félillegalitásba vonult művészeti terroristák harminc körüli fiatalemberek, akik egy élelmiszeripari szakközépiskola diákjai voltak egykor. A TACS eredetileg egy formabontó musical létrehozására és színpadra állítására jött létre. A darab egyik érdekessége az volt, hogy meghalt benne a Télapó... Sokan hasonlítják őket a korai L'art pour L'art társulathoz, meg a Monty Pythonhoz, amire a szövegíró Vadon János azt mondja, hogy valóban hatott rájuk ez a fajta humor csakúgy, mint Moldova György, Boris Vian vagy Vonnegut világa. A plakátjait sokszor s.k. ragasztó, lassan 10 éve működő formáció először három évvel ezelőtt került a „csúcsra”. Fanatikus rajongók kisérték őket fellépésről fellépésre, előadásaikra megtelt az akkori Crazy Café, majd a Pinceszínház terme. Azóta átalakult a fővárosi szórakozóhelyek és színházak piaca, és nekik ebben egyre kevesebb fellépési lehetőség jut, ráadásul személyes csapás is érte a társulatot: 1997-ben egy barlangász balesetben elhunyt a TACS egyik alapítója, Kominka Zoltán. A 24 éves fiatalembert társai örökös tagnak tekintik a csapatban. A groteszk humorral operáló TACS előadásainak hangulatát jelzi, hogy társuk halálának bejelentését hatalmas röhögéssel fogadta a közönség, majd amikor mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy ezúttal nem átverésről van szó, többen sírva fakadtak a nézőtéren. Vadon János, Putz Attila és a jelenleg éppen Skandináviában világot látó Gencsi Attila azonban mindig is arra törekedett, hogy előadásaik hitelesek legyenek. A szövegíró és showman Vadonnak például úgy sikerült elérnie ezt a hitelességet, hogy valódi Technokol Rapiddal szipózott a színpadon, valódi kutyakaját evett és valódi cserepeket tört szét a feje tetején. Valószínűleg akkor is maximálisan meglephette nézőit, amikor úgy mondta végig szövegét fekete szmokingban, mintha észre sem venné, hogy néhány perccel előbb véletlenül betört orrából bőségesen patakzik az arcán a vér. Arra is jó okuk lehetett, hogy az egyik kerületi polgármestert előadás előtt megkérték, vigye haza kilenc éves kisfiát, mert ez a műsor nem neki való. A műsorok alapelemét képező spontaneitás azonban stúdiófelvételen nem jön vissza. Ezért voltak elégedetlenek a társulat tagjai az HBO Mennyi?30! című műsorában egykor bemutatott jelenetükkel. Túl sok tévés fellépési lehetőséggel mindenesetre nem bombázták őket azóta sem. A társulatról az utóbbi félévben azért lehetett kevesebbet hallani, mert május nyolcadika óta nem léptek fel. Utolsó műsoruk után ugyanis Gencsi Attila úgy döntött, hogy csatlakozik egy, a járványok felszámolására specializálódott humanitárius szervezethez, ezért most Dánia, Svédország és Norvégia között ingázik, malawi (csicsewa) nyelvet tanul, és közben ha kell koldul, hogy a további tanuláshoz pénzt szerezzen. Társai mindenesetre bíznak abban, hogy előbb-utóbb hazatér, és vele együtt folytathatják az ifj. Galambos Lajos nevével fémjelzett kultúrarombolási folyamat felgyorsítását. Tucatnyi segítőjük már alig várja, hogy velük együtt „ártani tudjon az egyetemes emberi kultúrának”. Az elmúlt fél év alatt azonban a csapat két megmaradt tagja nem pihent. Most készült el szerzői kiadásban a Télapó Akciócsoport első műsoros kazettája BÉLCHARME címmel, melyet a költségek, ezzel együtt a vételár csökkentése érdekében az interneten is meg lehet rendelni a társulat honlapján (www.agria.hu/tacs). Az 52 perc hasznos műsoridejű alternatív hanghordozó tartalmazza a megszokott TACS előadások összes elemét (prózák, versek, dalok, jelenetek, stb.), de szakértők szerint a poénok töménysége miatt egyszerre csak az egyik oldal meghallgatása javasolt. A társulat ideológusa, Vadon János ezzel a gondolattal búcsúzott munkatársunktól: „Nem kell minket szeretni, elég ha megnézik az emberek a műsort. Azt szeretnénk, ha azért nem jönnek el az emberek az előadásainkra mert szarok vagyunk, és nem azért, mert nem tudnak rólunk”.

Zorró kapitány