Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

Szerkesztőbizottság:

DR. ABKAROVITS ENDRE

JÁMBOR ILDIKÓ

KALÓ BÉLA

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1118 Budapest, Ménesi út 73. Tel.: 1/209-4566

Tipográfia: szerkesztőség

Nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/511-140/103; 36/412-688

ISSN 1417-7080

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

Márciusi számunk megjelenését az alábbi szponzorok segítették:

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA
NEMZETI KULTURÁLIS ALAPPROGRAM

AGRIA COMPUTER Kft.

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,

Valamint az Északhír árusítóhelyein,

Budapesten az Ecclesia Könyv- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál.

Az ország egyéb területein az újságárusoknál.

Az idő sodrában

Minden március az újjászületés, újrakezdés ünnepe. Szépség, öröm, üde illatok, szélben lobogó zászlók. Emlékek, melyekre jelenünk és jövőnk is épül. Tervek, melyek soha nem lehetnek sikeresek, ha figyelmen kívül hagyják a múlt tanulságait. Földi életünk hármas kötöttsége: dimenziók és idősíkok, hitünk hármas egységű világa, igazságunk ősi száma.

Nagyjaink, akik soha nem töprengtek azon, hogy vajon érdemes-e jó hazafinak lenni, ma is példaként szolgálnak ifjúnak, vénnek egyaránt. Otthonunk csak akkor lehet valódi otthon, ha méltóképpen rendezzük be magunknak, és szép hagyományainkhoz méltó módon élünk benne. Emberi léptékű életet, s nem értelmetlen és meddő testvérharcot vívó, egymás ellen fenekedő emberek mindennapi villongásait, rágalomhadjáratait ismétlő és újratermelő, éretlen gyermekhez illő csetepatékat.

Soknemzetiségű hazánk, melyet teljes egésszé, valódi hazává érlelt Negyvennyolc és Ötvenhat, ma is ehhez az eszmeiséghez méltó otthont kell hogy adjon a benne élőknek. Mindenki, aki jó szándékkal tevékenykedik mindennapi életében, otthonra kell hogy találjon benne. Mindenki, aki építeni szándékozik, s nem rombolni, másokat tönkretenni, meg kell hogy találja a számítását, és emberhez méltó körülményeket kell biztosítani számára. Az örökös intrikusoknak, minden szép és jó elrontójának, a fejlődés kerékkötőinek viszont mindenképpen vissza kell vonulniuk. Részben, mert már úgyis túl sokat „tettek” annak érdekében, hogy mindent visszájára fordítsanak, másrészt, mert már amúgy is eljárt fölöttük az idő, koruk és életstílusuk tekintetében egyaránt. A furkósbottal kampányolók, a templomba ügynököket, spicliket küldők semmit nem tanultak semmilyen történelmi korból, és kivonták magukat mindennemű fejlődésből, a demokráciáról pedig csak üres frázisokat tudnak hangoztatni, valódi mibenlétéről sejtelmük sincsen. A Trianon által nemcsak állampolgárságuktól, hanem nemzeti identitásuktól is megfosztott társainkat idegen állampolgároknak tekintők, ellenük külföldön és itthon áskálódók nem méltók arra, hogy bárhol, bármilyen fórumon is képviseljenek bennünket. Egyetlen méltó helyük a történelmi süllyesztő, hiszen a fejlődéssel ellenirányban próbálnak hatni, másokat visszarángatni.

Március mindig arra emlékeztet bennünket, hogy az ifjúság erejében hinni kell, és az arra érdemeseknek lehetőséget biztosítani. Soha nem a maradiság vitte előre nemzetünket, hanem a bátor ifjak elszántsága, felkészültsége és tenni akarása. Csokonai, Petőfi, az ifjú Balassi, a fiatal Ady élete példája mindig, minden koron emlékeztet bennünket, hogy az ifjúi hév nem letörni való lázongás, nem kivagyiság és nem másokat sértő hadakozás. Sokkal inkább teret kell hogy kapjon egy olyan korban, melyet elődei a megalkuvásukkal, a hajlott gerincükkel, a mindennapi gyávaságukkal, tehetetlenségükkel és szolgalelkűségükkel köveztek ki. Vajon lehet-e méltó út, egyetlen kijelölt „haladási” lehetőség ez azok számára, akik az új idők szavára figyelnek? Van-e joguk utat kijelölni azoknak, akik maguk is folyton csak tévelyegtek életük folyamán? A rossz, nemtelen példát mutatóknak inkább mélyen hallgatniuk kellene, s nem lehengerlő nyilatkozatokat tenniük arról, mi a helyes, mi nem. Honnét is tudhatnák, hiszen önálló gondolatok híján engedelmes pártkatonákként érték el immáron hajlott korukat, melynek legfőbb feladata a csendes visszavonulás és felkészülés az így esetleg még elérhető méltó halálra?…

Március üzenete mindig a haladásról és a tiszta nemzeti eszméről szól. Akinek füle van a hallásra, hallja meg bátran…

Vers, próza

Apor Elemér

Kis nóta

Bogár megyen útra,

el is fárad rajta,

ki s kinőtt a fű a földből

pihenjél meg rajta.

Madár megyen útra,

el is fárad rajta,

ki s kinőtt az ág a földből,

pihenjél meg rajta.

Babám megyen útra,

el is fárad rajta,

ki s kinőttem én a földből,

borulj a vállamra.

Borostás Nagy István

Lefeküdt a földre,

nézelődött egyet,

lehúzta a csizmát,

hogy nyújtózzék egyet.

Megoldta az ingét,

a karját szétlökte,

szép, zsíros kalapját

a képire bökte.

A tücsök bemászott

gatyájába is tán, -

így pihent csendesen

borostás Nagy István.

Murawski Magdolna

Magyar táj

Zöld fűtenger lobog. Hulláma égre csap.

A szél cibálja féktelen. Vadul remeg.

Fölöttünk gyűlnek szürke égi fellegek.

A földi felhő ül csak ül mint vad harag.

És zölddé koncentrálja önmagát. A fű

csupán egy jel egy mozzanat. Kozmosz mesél.

Szívedhez égi szózatként hatol s elér

a szó a hang a kép az istenség-derű.

Fehér virágra lel szemed. A bodzaág

tömör mint föld-erő. Akácliget remeg.

Az illat bódító szerelmes rengeteg.

A földön dús pipacs-sereg néz fel s kiált.

E színpompában benne vagy te is lehet.

A táj egy dús csokor. A lélek száll lebeg.

Simek Valéria

Mint

Mint egy távoli kocsizörgés

mint egy út, melyet benőtt a gaz

mint lankák anyaöl melege

mint ágaskodó jegenyék

mint tarlón kolompoló juhnyáj

mint este otthon a tűznél

mint télen cipőnkről leolvadó hó

mint parányi tavacskák a kövön

mint a szalmazsák égi zizegése

mint botladozva a székre tett ruhák közt

mint mikor még egy család egy asztal

mint rosszul leplezett izgalom

mint a csend, melyben elköszönök Tőled.

Gyüre Lajos

Apáczai

II.

3. jelenet

Apáczai, Pávai, Bethlen és Basirius

Szín: az Akadémia egyik terme, padokkal. Apáczai fekete talárban Vergiliust magyaráz és fordít a diákokkal.

APÁCZAI: Hallgassuk csak, hogy mondja Vergilius!? Olvassa, amice Pávai!

PÁVAI: (feláll és olvas, közben nagyobb diákok jönnek a terembe, lassan behúzódva, a teológiai osztályból)

Ver novo gelidus cum montibus umor

liquitur et zephyro putris se glaeba resolvit,

depresso incipiat iam tum mihi taurus aratro

ingemere et sulco attritu splendescere vomer.

APÁCZAI: Na, most próbáljuk meg áttenni magyarra! Lássuk, ki hogy boldogul vele!

I. DIÁK: Én megpróbálom! (hozzákezd a fordításhoz) Tavasz újulásakor a jéghideg víz mérgesen jön a hegyekből…

APÁCZAI: És hol marad a móra, a metrum?

I. DIÁK: (skandálva) Új tavaszon, ha megindul a víz a hegyekből…

APÁCZAI: Próbáljon még csinosítani rajta! Vajon így mondják-e az emberek, hogy a víz indul meg a hegyekből?

II. DIÁK: Nálunk azt mondják, hogy a hólé!

APÁCZAI: Na ugye! És hány lába van a vergiliusi sornak?

MIND: (kórusban) Hat!

APÁCZAI: Akkor a magyar se adja olcsóbban!

BETHLEN: Hadd folytassam én, magister uram!

APÁCZAI: De legyen ám füle is, farka is!

BETHLEN: (skandálva) Új tavaszon, ha megindul a hólé zúgva a hegyről,

S kél puha szellő, foszlik, mállik a föld a göröngy.

APÁCZAI: Kitűnő! Halljuk az egész verset!

BETHLEN: Mélyen a földbe lenyomva barázdálj, nyögje ökröd a

Szántást, hadd koptassa vasát fényesre ekédnek!

APÁCZAI: Brávó!

MIND: Brávó, brávó!

EGY DIÁK: (hátulról bekiált) Igaz-e, hogy a szövetkezett hollandus tartományokban a reformált eklézsiákat a presbitériumok vezetik?… (nagy csend)…

APÁCZAI: (hosszú, kínos csend után) Igaz, fiam…

II. DIÁK: Igaz-e, hogy a jobbágy és nemes úr egyenlő az eklézsiában? (Egy fiú láthatóan kisurran)

APÁCZAI: Az írás csak egy eklézsiáról szól, s azt a presbiterek vezetik, különbség nélkül.

I. DIÁK: Igaz-e, hogy az új rektor, Basirius uram nem kedveli a presbitériánusokat?

APÁCZAI: Ez mindenkinek lelkiismereti dolga. (Hirtelen kinyílik a terem ajtaja, s belép rajta Basirius, háta mögött a kisurrant diákkal)

BASIRIUS: (Nagy csönd, Basirius körülnéz, majd Apáczaihoz fordul) Ezek a deákok mind a magister uram tanítványai?… Sokallom őket!

APÁCZAI: Úgy látszik, más klasszisból is átjöttek, mivelhogy hallották: a mai foglalkozáson Vergiliust tárgyaljuk. S mi több, a latin tudásban igencsak jeleskednek…

BASIRIUS: Inkább az egzámenen jeleskedjenek. Különben felkopik az álluk az eklézsia alumnája nélkül… Aki pedig a teológiai klasszisból még egyszer itt találtatik, azt visszatesszük a poétikai klasszisba, hadd járja végig még egyszer a szamárlétrát! (Néhány diák tiszteletből felnevet a rektor „viccén”, Basirius megfordul és elmegy)

APÁCZAI: (egy kis csend után) Gondolom, mára ez elég is lesz… Úgyis kezdődik nemsokára az egzámen a végzős deákoknak. Addig szellőzködjenek egyet… A poétikai klasszis pedig a délutáni stúdiumon folytassa tovább az első fejezetet, és közösen fordítsanak belőle két passzust Pávai korrepetitor uram vezetésével! (Egy diák lép a terembe)

EGY DIÁK: Az új rektor hívatja a magister uramat a kancelláriába. (Apáczai a diákkal el).

I. DIÁK: Úgy hírlik, az egzámenen maga Basirius uram fog vitázni a fejedelemmel a presbitériánusságról és az independensekről!

II. DIÁK: Akkor az inkább panegiricus lesz, semmint vitázás! Nem hallotta kelmed a rektor uram beszédét, mikor a fejedelem visszatért a havasalföldi hadjáratból?… Őfelsége, a király! Így szólította!… Mintha nem tudná, hogy a Rex az nem fejedelem!

I. DIÁK: Az meg már kész nevetség volt, hogy a görög Alexandertől isnagyobb hadvezérnek titulálta, mert egynéhány vajdát megriasztott a hegyekben! (Derültség, közben a besúgó diák megint ki akar menni)

EGY DIÁK: (Megfogja a kifelé igyekvőt) Hohó, amice! De sietős az utunk! Tán csak nem ártott meg a cibereleves? (Nagy derültség közepette visszanyomja a padba).

(Fény lemegy)

4. jelenet

Basirius, Apáczai

Basirius rektor irodája. Egy asztal, néhány szék, a falaknál könyves téka. Basirius az asztalnál ül, s készülődik a találkozásra. Később Apáczai jön a kisdiákkal, aki azonnal távozik, miután Apáczait bevezette.

BASIRIUS: (Kenetteljesen, hamis pátosszal) Azért hívattam magister uramat, mert ugye, új ember vagyok itt, és szeretnék tisztán látni egyes dolgokban. Nem szeretném, ha holmi asszonyi pletykák alapján kellene döntenem alattvalóim sorsáról… Meg hát a kollégák is mondanak egyet-mást, amit nem szokás komolyan venni – ha nincs alapja… De ha van! (Jelentőséggel) Nagy baj lenne elhallgatni… Nagy baj.

APÁCZAI: (Kissé sértődötten) Tudom, hogy egyeseknek szálka vagyok a szemében, mivelhogy nem úgy tanítok, nem úgy viselkedem, ahogy ők szeretnék. De tudtommal a rektor úr ellen, sem pedig az akadémia ellen semmiben vétkes nem vagyok.

BASIRIUS: (Sietve) No, nem is így gondoltam. Hiszen szemtől-szembe nem mondta senki, de lássa be, az mégis csak baj, ha a kollégák úgy néznek egymásra, mint a véres ingre. Kicsinyeskedések, apró civódások, a deákokkal való cimborálgatás, miegyebek…

APÁCZAI: Való igaz. Csakhogy én a deákjaimmal tudós dolgokról szólok…

BASIRIUS: No látja! És azt sem értem, miért járnak a magasabb klasszisokból a maga poétikai osztályába a deákok, mikoron ők már túlhaladták azt.

APÁCZAI: Bizonyára hallanak ott olyas dolgokat is, amilyet másutt nem mondanak nekik.

BASIRIUS: Hát éppen ez az! Az akadémiának megvan a maga kifundált rendje, tanítási metódusa. Mi Cicerót, Horácot tanítjuk, s nem Vergilius Georgikonját. A mi akadémiánkba nemes urak fiai járnak, kivéve azt a néhány alumnus jobbágy ivadékot. Ezeknek az ékesszólást kell tanulniuk, s nem holmi földtúró példálózgatást. Tanulja meg, Apáczai uram, ha eddig még nem volt módjában: a paraszt azért van, hogy dolgozzon, az úr pedig azért, hogy uralkodjék felette. A paraszt, ha leteszi a kapát, abból csak baj származik, szintúgy, ha az úr dolgozni akar. Hagyja csak meg mindkettőt a maga helyén, s ne üsse az orrát olyas dolgokba, amelyhez semmi köze. Ez itt nem Hollandia! Itt nincs conföderált respublika! Én tanítsam erre, az idegen?… Ámbátor lehet, hogy ez is szúrja az orrát kegyelmednek… Tán rektorságra vágyott, fiatal barátom?…

APÁCZAI: Sohasem akartam magam mások elé tolni, bár az én doktorátusom is ér annyit, mint a másé.

BASIRIUS: Szóval innen fúj a szél?… És aztán béhozni a presbitériánusságot az akadémiára is, nemde?… Letenni a fejedelmet is… Minek az?… Lepjék el a trónt a szűcsök, vargák…

APÁCZAI: Én ilyest nem mondtam!

BASIRIUS: De gondolt, Apáczai uram! De gondolt!… Már maga ez elég lenne arra, hogy a fejedelem kivettesse innen… De nem szólok… Még ma nem… Amíg meghúzza magát… Érti, Apáczai uram?!…

APÁCZAI: (félre) Ezt a szégyent! Hogy egy pápista diktáljon a fejedelem udvarában! Ha ezt az öreg fejedelem megérte volna!

BASIRIUS: (Meghallja) Pápista, nem pápista – egyre megy. Csak szolgálja az urát!

APÁCZAI: Még csak el sem pirul.

BASIRIUS: Mire jó az?

APÁCZAI: És ha elmondom a fejedelemnek?

BASIRIUS: (Nyeglén) Először is: nem mondja el. Másodszor a fejedelem nem hinne magának. Harmadszor. Letagadom… Az én elvem az: jobb szégyenkezve élni, mint becsületes halottnak lenni. Tanulja meg maga is, fiatal barátom! Végtére is maga nem buta ember… Mit ér azzal a presbitériánussággal?… Látja, én az egyik nap elvesztettem uralkodómat, I. Károly angol királyt, másik nap találtam egy újat. A török császárt… Az uralkodóknak hű szolgákra van szükségük, nem rebellisekre…

APÁCZAI: (Félre) És nekem ezzel az emberrel kell együtt élnem! Egy levegőt szívnom! Úgy süt le rá a nap, mint énrám, vagy tán még jobban. (Köhögés fogja el.)

BASIRIUS: Most pedig menjen, s készítse deákjait az egzámenre. S jegyezze meg: amíg maga okosan viselkedik, én sem leszek hálátlan… De ha nem…

APÁCZAI: Ez fenyegetés akar lenni?

BASIRIUS: (Mosolygósan) A világért sem. Csak jó tanács, professzor uram… Jó tanács.

(fény lemegy)

5. jelenet

A fejedelem, Apáczai, Basirius, Keresztúri, Pávai, diákok.

Szín: A nagy auditórium, egy pillanatig üres, majd diákok húzódnak be, egyik oldalról Apáczai, másik oldalról a fejedelem, Basirius, Keresztúri és a tanárok, végül két teremőr. A diákok felállva köszöntik őket.

EGY DIÁK: (Kintről fut be) Már jönnek!

BASIRIUS: (A fejedelem leül a számára hozott székbe) Serenissime Princeps! Az Academia albense sive Bethleniano-Rákócziánum nagylelkű patrónusa, nekem jótevőm és pártfogóm! (Halk pusmogás a diákok között. A fejedelem rájuk néz, és csend lesz.) Eljött a nap, amikor mindenki számot ad munkásságáról. Számot ad, miként sáfárkodott a rábízott tálentumokkal. Gyarapította-e, vagy elásta azokat, miként ama rossz szolga, és most, amikor eljöve az egzámen napja, nincs mit felmutatnia égi és földi urának! (Meghajlik a fejedelem felé)

I. PÁVAI: (Halkan) Lám, gyükere sincs, mégis terem rajta virág!

DIÁK: (Értetlenül) Milyen virág?

PÁVAI: Szóvirág, te fajankó!

BASIRIUS: Akadémiánk jó szokásához híven, nyilvános vitában bizonyítjuk tudásunkat, hogy a mennyeiek által kirendelt földi uralkodónk is gyönyörködhessen alattvalói előmenetelében. Mert mi az alattvalónak a legnagyobb öröme? Ha magán tudhatja Isten által föléje rendelt uralkodója fényességes arcának ráeső sugarait. Annak a királyi arcélnek, mely, ha kell, tud nyájasan mosolyogni, ám tud villámokat is szórni! Megfékezni a moldovai bölényeket, s térdre kényszeríteni Dácia bitorlóit! (Halk közbeszólás)

EGY HANG: Lesz még annak böjtje!

BASIRIUS: (Egy szusszanás után folytatja) És most, íme, ez a legbölcsebb uralkodó, iskolánk patrónusa eljött meglátogatni szerény otthonunkat, hogy tanúbizonyságát tegye annak, hogy a tudományokban éppoly vitézül forgatja szablyáját, mint a csatamezőn, mely az európai uralkodók között is egy, ha akadt hozzá mérhető, szegény szerencsétlen I. Károly uram, akit a csőcselék, a nemtelenek arcátlanul lefejeztek, s én földönfutóvá lettem... (Hangja tettetett sírásba fúl)

PÁVAI: (Gúnyosan) Helyben vagyunk már!

DIÁK: Annyira megfuttaták, hogy a török basa udvaráig meg sem állt a szegény jó keresztény!

BASIRIUS: (Abbahagyja a sírást és tovább beszél) Ne gondoljátok, atyámfiai, hogy az angliai métely nem terjed honunkban is! A báránybőrbe bújtatott farkasok itt ólálkodnak nyájaink körül, hogy óvatlan órában lecsapjanak rájuk. Az Antikrisztus, tanai, a presbitériánusság leple alatt már a küszöbünkre törölgeti véres saruit. Nagyságos fejedelmünk jól ítéli meg eklézsiánk állapotát, mikor kikergeti közülünk a veszettséget hordozó Megyesieket, Tolnai Dalikat. Mert minémű dolog az, hogy presbitériumokat ültetnek az egyházi vezetők fölé, Isten választott személyeinek dirigálására, hogy nemtelen emberek, szatócsok, kézművesek, büdös vargák üljenek egy sorban a főrendiekkel, s netán még, Uramisten, ítélkezzenek is az eklézsia ügyeiben!? (Apáczai mellől elhúzódnak a professzorok)

EGY HANG: Lám, mi fáj az anglusnak!?

FEJEDELEM: (Felemelkedik s körülnéz) Ki szólt!?… (Csend) Ki szólt!… (Csend) Folytassa, rektor uram!

BASIRIUS: Még megérjük, ha úgy adódik, hogy vitázik majdan a tanult professzorokkal (Meghajlik a tanárok felé), avagy netán arra vetemedik, hogy ellentmondjon saját, Isten által felkent urának, patrónusának.

EGY HANG: Ez sem ad ingyen enni a szájának!

BASIRIUS: (Homlokát törölgetve) A presbitériánusokból lesznek később az independensek (nagy lendülettel) s a vége, akárcsak az ánglusoknál: a nemtelen nép saját felkent királyát hurcolja a hóhérbárd alá! (Szónoki szünet) Jól vigyázzanak hát az erdélyi nemes urak és főrendbeliek, mert itt is felütötte már fejét az Antikrisztus! Mert kik mások a presbitériánusok, az independensek, ha nem az Antikrisztus küldöttei, akik még attól sem rettennek vissza gyalázatos munkálkodásukban, hogy a jámbor, istenfélő embereket bujtogatják felljebbvalóik ellen... (Kifullad)

FEJEDELEM: (Gőggel) Ha a jelenlevők között akad independens, az nyilvánosan tegye meg ellenvetését!… (A tanári karra néz hosszan, a teremben néma a csönd)

BASIRIUS: (Alázatosan) Nem hiszem, hogy közöttünk akadnak ilyenek…

FEJEDELEM: (Erélyesen) De én bizonyosan tudom, hogy van nehány ilyen tanító! (Apáczaira néz)

APÁCZAI: (Körülnéz, s látja, hogy mindenki őt figyeli) Nagyságos Fejedelem! Legkegyelmesebb Uram! Olyat nem is hallottunk, hogy köztünk valaha is indepenedensek lettek volna. Azt sem hiszem, hogy mostanság lennének. Hanem, amennyiben vannak néhányan, azok presbitériánusok. Ami engem illet, én sohasem voltam independens, most sem vagyok az, és nem is leszek soha. Hanem igenis, presbitériánus vagyok.

BASIRIUS: (Hamis pátosszal) Na ugye! Ellent mer mondani saját uralk…

FEJEDELEM: (Szigorúan ránéz Basiriusra, aki erre elharapja a szót. Apáczai felé) A presbitériánusság út az independentizmus felé!

APÁCZAI: Nagyságos uram, azt csak úgy mondják.

FEJEDELEM: (Dühösen elfordul)

BASIRIUS: (Kihasználja a pillanatnyi csendet) Ugye, megmondtam! Itt a kígyó, amit el kell tapodni! Az eklézsia kitaníttatja, magas állásba helyezi, s íme, azt meri mondani felkent uralkodójának, hogy „nem hiszi”, amit őkegyelmessége bizonyosan tud! Elképesztő! Hát mi ez, ha nem rebellió!?! Mi jöhet még ezután? A bakó? Mint I. Károly uramnál?…

APÁCZAI: (Figyelemre se méltatja Basiriust, s a háttal álló fejedelemhez beszél) Nagyságos Uram! Mi, presbitériánusok nem törekszünk hatalmasságok elmozdítására, világi javak teméntelen halmozására, holmi ceremóniák, haszontalan cifraságok majmolására. De igenis azt akarjuk, hogy a mi urunk, Jézus Krisztus előtt mindannyian egyenlők legyünk úgy, mint a teremtés idején. (Köhögés fogja el)

I. DIÁK: Úgy van! (Mindenki odanéz, de a diák elbújik a többi mögé)

APÁCZAI: (Folytatja) A presbitérium, az öregek tanácsa vezesse az eklézsiát, nem holmi testben-lélekben meghájasodott prédikátor, akit a püspökök a nyakára ültetnek a védtelen gyülekezetnek… (Megint köhög)

BASIRIUS: (Közbevág) Hát persze! Apáczai uram azt szeretné, ha holmi nemtelen jobbágy, hóstáti kötélverő mondaná meg: ki igazgassa az egyházat, ki legyen a püspöke, netán még a fejedelme is, mint a conföderált hollandi tartományban, ahonnan ezeket az antikrisztusi tanításokat hozta, s itt terjeszteni próbálja az ifjaink között. Azért nem találja jónak a mi évszázados tanítási metódusunkat, azért akar a parasztok nyelvén, urambocsá’, egy ilyen faragatlan magyar beszéden Cicerót, Vergiliust tanítani, felforgatni a kollégium százados nyugalmát.

APÁCZAI: (Láthatóan megviselte a köhögés) Állóvíznek a nyugalma az, rektor uram! Ezt tudja, aki tudni meri. Az ellenem felhozott vádak pedig nem illetnek engem. Csak azért szóltam, mert vádjai oly felületesek – bár úgy veszem ki szavaiból, hogy készült a vitára – egy közepes presbitériánus is megcáfolhatja őket.

FEJEDELEM: (Visszafordul) Márpedig, Apáczai uram, vannak itt komolyabb érvek is! Olvassa, Basirius uram!

BASIRIUS: (Gúnnyal) Ez a könyvecske is! (Hátranyúl, s a besúgó diáktól egy könyvet vesz el) „Magyar enciklopédia”!… Mintha a deák nyelv nem is lenne a tudományok nyelve! Magyarul írta Apáczai uram! És nem átallotta a kollégiumnak ajánlani, hogy abból tanuljon az ifjú nemzedék! Nahát!

FEJEDELEM: (Mérgesen rászól) Olvassa!

BASIRIUS: (Szolgai alázatossággal meghajol) Igenis… Amely polgári társulásban pedig csak egy az igazgató, meg kell látni, hogy az igazgató tyrannusa ne legyen. A tyrannus az a személy, amely az országnak az igazát elforgatja, elnyomja. A titulus nélkül való tyrannus az, aki az országot maga megadása előtt csalárdsággal avagy erővel hajtja maga alá. Ennek akarmely közember ellen állhat, és csak módját ejthesse, szabad megölni…

FEJEDELEM: (Indulatosan) Elég! Ha Apáczai uram soha semmi vétket nem követhetett volna eleddig, ez is elegendő volna arra, hogy a Marosba vettessem! A presbitériánusságra pedig csak annyit: jól tudhatná tanult ember létére, hogy mint szól az 1579-es Constitúció! Végtére is egy jobbágy fogja megmondani az urának: mint cselekedjen! Itt van az independentizmus! (Rámutat a könyvre) De Isten engem úgy segéljen, Apáczai uram, a Megyesi-féle presbitériumot, amíg én élek, ide bé nem hozza!… Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segéljen (Szétnéz a többi tanár felé) valaki mást tanít, a Marosba vettetem, vagy a Toronyból hányatom le! Dixi! (Megfordul, s dühösen távozik, utána Basirius, kissé lemaradva Keresztúri és néhány diák)

KERESZTÚRI: (Jóakaratúlag) Jobban tenné kegyelmed, ha megkövetné a fejedelmet, mígnem haragjában olyast nem tesz, amit később maga is megbánna. (El)

A szín lassan kiürül, mindössze néhány diák marad a sarokban, és középen Apáczai. Távolabb két kardos vitéz vagy ajtónálló, mintha Apáczaira vigyáznának. A fény lassan lemegy.

6. jelenet

Apáczai, Apáczainé, Gelei, Pávai, Bethlen

Szín: Apáczaiék udvara, a diófa alatt a kerti asztal, székek, esetleg lóca. Apáczai pléddel bebugyolálva az asztalnál ül és ír. A kapu csengője megszólal.

APÁCZAINÉ: (Bentről) Rögvest megyek!… Egy kicsi várakozás… (Kijön, előtte gyúrókendő, a holland ruhát már levetette. Kinyitja a kaput)

GELEI: Adjon az Úr békességet! (Most ismeri meg Alettát) Aletta asszony! Hát ez nagy öröm! Már egészen jól beszél magyarul! És micsoda menyecske lett magából!?

APÁCZAINÉ: (Pironkodva) Ej, ej, tiszteletes uram!

GELEI: Bizony, ha tudom, hogy az átültetett virág ilyen széppé nyílik, magam is onnan hozok feleséget!

APÁCZAINÉ: (Másra tereli a szót) De nagy újság minálunk! Bizony, már én jól tudok magyarul. Mióta János összeszólalkozott a fejedelemmel, s nem taníthat az akadémián, én vagyok a tanítványa. Még deákul is megtanulok, majd meglátja, annyi deák jár mostanában mihozzánk!

GELEI: (Meglepődve) Idejárnak a deákok?!

APÁCZAINÉ: Bizony ide. Aztán itt tanulják az Enciklopédiát. (Magyarázóan) De csak néhány bizalmas. Mert ha Basirius uram megtudná, tán még a városból is kitiltana minket.

GELEI: Hát csak vigyázva, mert van attól rosszabb is…

APÁCZAI: (A plédből kikandikálva) Aletta! Csengőt hallottam. Érkezett valaki?

GELEI: Én jöttem, Jánosom.

APÁCZAI: Te vagy az, István? Jer közelebb! Ládd-é, fel se tudok állani, úgy bebugyulált a feleségem. Pedig már nem is köhögök. (Alettához) Rendbejövők, meglásd. Testi gyötrelmeimtől hamarabb szabadulok, mint a lelkiektől!

APÁCZAINÉ: Mindjárt hozok egy kis harapnivalót. Épp most gyúrom a tésztát. Addig is hozok egy kis mézes bort. (El)

APÁCZAI: Úgy jártam, mint Utrechtben.

GELEI: Vért hánytál?

APÁCZAI: (Bólint) Vért… Meggyötört, igen… Most meg itt süttetem magam a nyárvégi kései nappal…

GELEI: Azt jól teszed. Pihenj. Ámbár látom, hogy most is foglalatoskodsz az írással… Nem volna szabad.

APÁCZAI: Nem… De ha eszembe veszem, hogy mennyi mindent kéne még megírnom, s nem tudom, futja-e az időmből, akkor olyannyira gyötör a tehetetlenség, hogy nagyobb az minden testi veszedelemnél… (Elfúl a hangja)

GELEI: Úgy hallom, hogy az öreg fejedelemasszony hívatott Patakra.

APÁCZAI: Próbált.

GELEI: (Döbbenten) Próbált? És te nem mentél?

APÁCZAI: (Kényszeredett mosollyal) Mentem volna én szíves-örömest, hisz Comenius örökébe ki ne vágynék!?… Ám a fejedelem nem hajlott a nagyasszony szavára. Csulai püspök uramhoz utasította, mondván: „Apáczaihoz semmi közünk, a kollégium költségén püspök uram taníttatta, az ő „alattvalója”… Pedig tudhatod, csak egy szavába kerülne. De így se ott nem vagyok, se itt nem engednek tanítani. Pedig valóságosan el sem engedtek a tanításból.

GELEI: Miért nem követed meg? Tudod jól, a hiúság nagyobb benne, mint a gőg.

APÁCZAI: Nincs nekem megkövetnivalóm. Nem én vagyok a szemből kivetnivaló szálka, hanem a gyökeret eresztett presbitériánizmus… Hallottad bizonyára te is, hogy a kolozsvári püspöknek az idén a hívek már nem akarták megadni a dézsmát, aztán poroszlókat küldött rájuk…

GELEI: Ami dukál, az dukál. Adja meg a parasztja!

APÁCZAI: Még te is? Utrechtben nem ezt fogadtuk. Ha a mi prédikátoraink is így hajtják be a dézsmát, akkor mivel vagyunk különbek a pápistáknál vagy a jezsuitáknál, akiket titokban a fiatal fejedelemasszony szeretne belopni Erdélybe?… Vajon a te eklézsiádban van-e már presbitérium?

GELEI: (Szabadkozva) Beteg vagy, Jánosom! Ne rontsd magad most ilyenekkel! Inkább elmondom, mi végre jöttem… Megürült a kézdivásárhelyi eklézsia. Prédikátorra lene szükség. Püspök urunk beleegyezését adta, ha elfogadod, elenged.

APÁCZAINÉ: (Jön kifele a házból, és hallja a beszélgetést. Poharat s bort hoz) Márpedig az én Jánosom nem azért jött haza Hollandiából, hogy egy istenhátamögötti faluban prédikátor legyen. Aki többre képes, az ne vesztegesse el a tálentomát!

GELEI: Ejnye, de jól felvágták a nyelvét ennek a hollandus menyecskének!

APÁCZAINÉ: Kommendálta neki a püspök urunk már az enyedi paplakot is, meg a marosvásárhelyi rektorságot.

APÁCZAI: Mondtam a püspök urunknak, hogy oda már deák koromban hívtak, és akkor sem mentem. Most már inkább nem mehetek.

APÁCZAINÉ: Akit Utrechtben professzori szék várt, mért üljön a vásárhelyi sámlira?

APÁCZAI: De hát mi csak nem fogunk ezen összekülönbözni, Istvánom! Már deák időnkben úgy készülődtünk: te a prédikátorságra, én a tanítói katedrára vágytam. Néked megadatott, nekem várni kell… várni… csak hát az én időm igen sürget…

GELEI: Ej-ej, már megint az a régi nóta! Mire való ez az állandó aggodalmaskodás? Írva vagyon: „Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal!”… Különben is: egy összekoccanás miatt, még ha a fejedelemmel is – nem kell mindjárt a végórát várni! Ládd, mint járt Megyesi Pál uram is, Árkosi Benedek, Gidófalvi János, hogy másokat ne is említsek.

APÁCZAI: Miért nem mondod mindjárt Dévai Bíró Mátyást, aki a tömlöc fenekén végezte?

GELEI: Ő az unitáriussága folytán szenvedett, s nem a presbitériánussága okán. Emettől a kálvini tan még nem hasad ketté, amaz meg új eklézsiát hozott.

APÁCZAI: Tudom, barátom, de ládd: hiába fogadtam meg az öreg Keresztúri tanácsát, s ajánlottam újabb munkácskámat, a Fortiust az ifjú fejedelemnek – bár még csak tíz éves – nem hajlította meg irántam a fejedelmet. Inkább a háborút hajhássza, s a lengyel trónra akar a svédek támogatásával felkapaszkodni.

GELEI: Úgy hallottam, hogy a Magas Portának nincs ínyére a dolog. György uram igen elbízza magát, ha ilyes játékba fog, mert olyan az, mint a kutya vacsorája!

APÁCZAI: Kisebb dolga is nagyobb annál, hogy a török mit gondol! Ez a franciából ánglussá vedlett, s Londonból Isztambulból szalajtott hájas hízelgő Basirius elhiteti vele, hogy Európa legnagyobb uralkodója… Még jósoltat is magának! (Felkiáltva) Hát hol tudna itt utat törni magának a cartésiánusi szellem világossága?!

GELEI: S mi lesz velünk, ha netán balul üt ki a lengyel kirándulás? (Erős, türelmetlen csengetés a kapu felől)

APÁCZAINÉ: (Sietve jön a konyhából kaput nyitni)

PÁVAI és BETHLEN: (Szinte berontanak) Győztünk!… Győztünk!… Magister uram, győz…tünk. (Lecsillapodnak a vendég láttán)

APÁCZAI? (Mosolygósan) Ejnye, ejnye, amice Bethlen! Azért a kaput nem kell összetörni!

BETHLEN: Már engedelmet, de úgy siettünk!

APÁCZAI: (Pávai felé) Hadd halljam, mi az a nagy újság, amit ilyen sebtiben kell elmondani?

PÁVAI: (Könnyedén meghajtja a fejét, s kérdően néz a vendég felé) Mondhatom?

APÁCZAI: Ládd-é! A nagy titkot nem lehet elmondani. (Gelei felé) Ezek itt a legkedvesebb tanítványaim: Bethlen Miklóska, a kancellárius uram fiacskája, ő pedig Pávai András, a marosszéki rektor fia, Hát hadd halljuk azt a sietve hozottat!

PÁVAI és BETHLEN: (Egyszerre akarják mondani) Engedelmükkel, (Bethlen elhallgat) Váradi uram, a Miklóska nagyapja és Bethlen kancellárius uram az imént járt a fejedelem urunknál, és szót ejtettek Apáczai magister uramról is. A fejedelem kegyes engedelmével most ide tartanak, hogy a magister uramat meghívják a kolozsvári kollégium rektorának… (Kifulladva), s mi Miklóskával előrefutottunk, hogy a hírt meghozzuk!

APÁCZAINÉ: Látja, Gelei uram, oda szívesen elmennénk! Ugye, Jánosom?

GELEI: Úgy gondolja, húgomasszony, hogy Kolozsvár már elég messze van Fehérvártól?… Vagy a sámedlinek Vásárhelytől Kolozsvárig megnő a lába?

APÁCZAI: (Merengve) Ott tán tudnám folytatni, mit itt elkezdeni sem hagytak…

GELEI: (Lehangoltan, csak úgy magának) Ott igen… most lett a tűz martaléka az egész kollégium alig egy hónapja… csak a füstös falak maradtak…

APÁCZAI: (Feláll, leteszi magáról a plédet) Akkor meg még inkább menni kell, hogy főnixmadárként öntestünkből felépítsük újra, ami a tűz martalékával lerontatott, Isten segedelmével. (Erős csengetés a kapun)

Gyors függöny.

II. rész

Szín: leégett épületmaradványok, szarufák, romos ház udvara.

Apáczai utazóruhában, a viselős Apáczainé, Porcsalmi jönnek a színre.

1. jelenet

Apáczai, Apáczainé, Pávai, Porcsalmi, Ágnes, diákok

Kintről: Megérkeztünk, téns uram! (Szekérzörgés elhal)

APÁCZAINÉ: (Már bent a színen) De hiszen ez…

PORCSALMI: (Megtört, de még nem idős tanító) Bizony, ez így várja nagyhírű vendégeit… De lám, az Isten útjai kifürkészhetetlenek. Tán ha nem ég le a hajlok, nem fogadhatnám magister uraimékat Istennek e korommal ékesített udvarán.

APÁCZAI: (Szabódva) Ugyan, Porcsalmi uram, A valahai diákját nem kell magister uramnak szólítania!

PORCSALMI: De az idő múltával az a kisdiák nagy utat járt be, én meg itt vagyok, hol akkor is voltam. (Megölelik egymást)

APÁCZAINÉ: (Kissé méltatlankodva) Ha én ezt tudom!… Várady uram erről nem szólt ottjártakor.

PORCSALMI: Ha a jót elfogadtuk a mi Urunktól, a rosszat is türelemmel kell viselni. A baj megedzi a szíveket. A próba…

APÁCZAINÉ: Mi már eleget próbáltunk!

APÁCZAI: (Nyugalommal) Úgy látszik, abból semmi sem elég, De hát ha már itt vagyunk, majdcsak megleszünk valahogy Isten segedelmével. Kolozsvárt van elég hitbuzgó ember: nemes, kalmár, vagy kézmíves, ki megsegít munkálkodásunkban, s felépítjük, amit a tűz megemésztett.

APÁCZAINÉ: De János! Ilyen betegen?… A minap is elöntötte a vér… Meg hát lakni sincs hol!…

APÁCZAI: Ha míg le nem égett, szívesen jöttem volna, akkor most még inkább itt a helyem. Gondolom, Basirius uram is azért egyezett bele oly könnyen az eljövetelünkbe, mert úgy gondolta: kézcsókra járulunk elébe, ha meglátjuk, mire jöttünk, csakhogy visszatérhessünk Fehérvárra. (Alettához) Így tegyünk-e hát?

APÁCZAINÉ: Én… nem azért mondtam… Te tudod, mit kell tennünk… Csak hát a gyerek… Meg amelyik útban van… (az állapotosságára céloz)

APÁCZAI: (Békélten) Elrendeződik minden idejében, csak türelemmel várd ki. Hátha befogadnak a paplakra, míg itt eligazítjuk a kollégium dolgát.

PORCSALMI: Oda bajosan… Bátai tiszteletes nem az az ember. Úgy kerüli a presbiteri úton járókat, mint más a pestisest!

APÁCZAI: Már csak egy állapotos asszonyt befogadhat?!

PORCSALMI: Bajjal hiszem. Tudja, magister uram, a rossz hír szárnyon jár. Avval állt ki a napokban is, hogy akit Fehérvárról kivertek a bojtárságból, mi azt számadó juhásznak tesszük… Hát abból gondolom, hogy…

PÁVAI: (Jön a romos épületből) Már vártuk ám a professzor uramékat!

APÁCZAI: Te itt vagy, Pávai fiam?

PÁVAI: Inkább eljöttünk egynéhányan, kik ott voltunk Fehérvárott a dispután, minthogy a Marosba vessenek… mivelhogy nem akartunk Basirius uram előadásaira eléjárulni!

PORCSALMI: Akkor inkább a Szamosba, ugye, fiam?

APÁCZAI: De hisz te már a teológiai osztályba jártál!

PORCSALMI: Itt pedig oskolamester lett. Pedig a katedrára soványabb grádics vezet, mint a szószékre.

APÁCZAINÉ: Pávai uramék is itt laknak, ebben az üszökben?

PÁVAI: A másik szárny úgy-ahogy épen maradt. Ott húztuk meg magunkat. Két szobát pedig már rendbe is tettünk a magister uraiméknak. Meg hívtunk egy segítséget is Aletta asszonyhoz… Gondoltuk, elkél a háznál… (Kiszól) Ágnes! Gyere már íziben! Tedd magad hasznossá! Fogd ezt a pakkot! (egy fiatal leányka fut ki az épületből, s veszi el a csomagokat).

ÁGNES: Hozta Isten kegyelmeteket! (Már megy is be a csomagokkal, s vele együtt Apáczainé is)

APÁCZAI: No lám! Ha szívességből házat lehetne építeni, akkor már hozzá is foghatunk az oskola tatarozásához!

PORCSALMI: Annak is megvan a maga sora.

APÁCZAI: Aztán mi legyen az?

PORCSALMI? Először is jó idő. Másodszor. Jóakarat, harmadszor: jó egészség. A többi meg majdcsak kikerül.

(Szín elsötétül)

2. jelenet

Apáczai, Apáczainé, Pávai

Kollégiumi szoba, most Apáczaiék lakják. Szegényes bútorzat, asztal, székek, könyves téka. A szobában Apáczainé, majd Apáczai, később Pávai.

APÁCZAINÉ: (A belépő Apáczaihoz) Már megint az építkezésen járt!
APÁCZAI: Ejnye, hát már az is baj?

APÁCZAINÉ: (Letisztítja az ura kabátját a mésztől, maltertól) Az éppen nem, ha kőmíves mester lenne. De így, hogy a tudományok doktora, már igen. Mindenki a maga helyén tegyen eleget vállalt kötelességének.

APÁCZAI: Az is meglesz.

APÁCZAINÉ: Meg. Csak nem tudom, mikor. Éjfélekig égeti a mécsest, ahelyett, hogy nyugodalmas éjszakája volna. Hajnalban meg elfogja a köhögés, és virradatig kínozza. Csupa lucsok a hálóruhája! Gondolná meg, mit tesz – hiszen nem gyerek már! Családja van!

APÁCZAI: Jó, jó, máskor már úgy teszek, csak ne házsártoskodj! (Pávai jön, s megáll az ajtóban) Látod, fiam, mivé lesz a tudomány becsülete a tejesköcsögök mellett?

APÁCZAINÉ: Látja bizony! (Pávai felé) Olyan, mint egy nagy gyerek. Úgy kell rá vigyázni!

APÁCZAI: No, gyere beljebb, ne félj, ez csak amolyan száraz villámlás, eső nincs belőle. Gyere, s add elé, mi mindent intéztél: szóval jönnek az eklézsia vezetői?

PÁVAI: Igen. Mind végigjártam, átadtam a rektor uram hívó levelét, s ígéretüket vettem, hogy a beköszöntőn tisztességgel megjelennek. Alig egy-kettő mentette ki magát… Már jönnek is.

APÁCZAI: Akkor vezesd őket a nagy auditóriumba! Bár még kormosak a falai, de az a legtéresebb.

PÁVAI: Hát annyian azért nem leszünk – hacsak a deákokat is bé nem szólítjuk.

APÁCZAI: Már miért ne szólítanánk őket is? Hadd hallgassák: mire végzik itt az oskolában a tanulást!

APÁCZAINÉ: (aki eddig tett-vett a szobában) Bátai tiszteletest is meghívta kegyelmed?

APÁCZAI: Természetesen. Akárhogy is, de eklézsiánk hivatalos pásztora. Ámbátor a nyáj igencsak fogytában van.

PÁVAI: Szebben szól az unitáriusok harangja.

APÁCZAI: Hagyjuk ezt, nem a mi dolgunk ítélkezni. A miénk az, hogy az újjáépített kollégium kapuit méltóképpen nyissuk meg a tudományra szomjazó lelkek előtt.

APÁCZAINÉ: (fontoskodva) És a székfoglaló beszéd?!

APÁCZAI: Rövid volt az éjszaka, de hála az Úrnak, a köhögés elmaradt, így sikerült letisztáznom. Még szunnyadtam is egy kissé úgy pirkadattájt. (Kintről hangok)

PÁVAI: Már hallom a főbíró uram hangját.

APÁCZAI: Akkor hát induljunk Isten segedelmével!

APÁCZAINÉ: Legalább az ünneplő köntöst öltse fel!

APÁCZAI: Az ám, nehogy még amiatt is megszóljanak! (palástot borít magára)

Fény lemegy.

(Folytatjuk)

Domokos Sándor

A pompeji katona

Rengett a föld… A láva tűzfolyam

mindent elnyelő végzetként rohan…

A hamu hull… A gáz úgy fojtogat!

S te állsz a vártán mereven, magad!

Katona vagy. Az esküd kötelez,

megalkuvást hűséged nem keres,

s bár tudod hogy a harcod elveszett,

csak egy maradt meg, a becsületed!

Te nem szeged meg hűségesküdet.

Fegyvert markolva állsz az őrhelyen

és eltemet egy névtelen verem.

Meghalt az őr, de az emléke él.

Megkövült teste hűségről beszél.

S mi tiszteljük évszázadok után

az Őrt aki pompéji éjszakán

a Hűségről örök példát adott.

Ki hősként hal meg, sohasem halott!

Farkas András

Töredékek

XLII.

A fülem, a hátam megett

Hallom gyorsan lihegni most

A véres eseményeket?

Mi is szabad, mi a tilos?

A felborult, vad érdekek

Szabálya nincs, csak iszamos

Utak, ösvények. Tévedek,

Ha itt a halál rohamoz?

Csodát dob minden pillanat

S a rettenetre gondolok.

Kiáltások és mosolyok

Hervadnak el a bőr alatt,

S míg bennem száz a rémület,

Ördög mutat szamárfület.

Lelkes Miklós

Cinkeszó

Járkált, ugrált a cinke:

kis puha toll-remény,

a borús álmú szürkén,

s lemondó feketén.

Színét bár felmutatta:

csöpp sárga és a kék

őszbe át mégse hozta

volt mesék idejét,

vidámmá mégse tette

a kertet, szilvafák

sötétjét. Télre nézett

a forduló világ.

A kis madár-panaszszó

szólt, hullt, s a szívemen

éledt és fájt az érzés:

a lélek is ilyen.

Ilyen paradox-dallam

lesz, ha szólni akar,

ilyen kis síró semmi,

a lélek, néma dal.

… és minden-minden fájt már,

s egyre játszott velem

hamis valót, kegyetlent

elmúlás-életem.

Cinke, könnycsepp-panaszszó,

hulló kert, hallgatás,

ha itt a tél, az este,

nem lesz már semmi más,

csak fent didergő égbolt,

mely gyújthat fényeket:

lent a lélektelenben

mégis hideg, hideg…

Cseh Károly

Út és kilométerkő

Apor Elemér kilencvenkettedik

születésnapján

Hattyú nyakaként

hajlik másik ezredbe

már időnk útja.

Szélén is egyenes vagy:

eleven kilométerkő!

Gottfrid W. Styx

Haikuk

májusban még a

havas is nyíló fákra

szikrázza fényét

ha nő a hőség

szobáinkat többnyire

elsötétítjük

pávarikoltás

zavarja meg csak rosszkor

déli alvásunk

szemirámisz ó

kertjeid gyümölcsökkel

telve pompáznak

egyetlen almát

szeretnék tépni ott csak

egyetlenegyet

ködben csöpögnek a fák

lassan a végét

járod a nyárral

nagy károgással

keresik éji szállásuk

a varjúhadak

nincs hógolyózás

már nem az arc piroslik

csupán a kályha

Cseh Károly fordítása

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XLV.

Az öreg híd előtt, a szokott helyen áll meg most is az autóval. Dél körül jár az idő, kellemes melegen süt a bágyadt októberi nap. A levegő sem mozdul. Az akáclevelek zöme már sárga, s jellegzetesen fanyar, kesernyés illatuk puhán öleli körbe Pistát, ahogy keresőtávcsövével nyakában, halkan, óvatosan becsukja a Wartburg ajtaját. Itt a falu körül a nagy akácosok jelentik az erdőt. Ebben találja meg a vad a nappali pihenőhelyét, hisz elsősorban a fiatalosok olyan kefesűrűek, hogy oda ember be nem bújik, még ha gombát keres, akkor sem. Az itt élő István is így van vele, annál is inkább, mert ezen erdőcskék biztosítják az éves teríték legnagyobb részét.

Az erdőt, az állományt alkotó fáink virágai aprók, nem feltűnőek, szinte jelentéktelenek, ám az akácot hatalmas fürtökben lógó, gyönyörű, fehér pillangós virágai az egyik legszebb fánkká varázsolja.

A magyar ember szívéhez, lelkéhez ez a fa annyira közel került, hozzánőtt, hogy Herman Ottó magyar fának, jellegzetesen, karakteresen magyar fának nevezte. Pedig az akácfa hazánkban nem is őshonos. Eredeti élőhelye Észak-Amerika, ahonnét 1640 körül egy Jean Robin nevű francia botanikus hozta be Európába. Magyarországon 1710-ben ültették az első akácfát. Lombhullató fa, általában 25 méter körüli, de kivételesen nagyobbra is nőhet. Koronája nyitott, szabálytalan, többnyire a csúcs alatt a legszélesebb. Törzse aránylag rövid, gyakran elágazik körülbelül egyforma erős ágakra. A fának több törzse is lehet. Ágai egyenesen felfelé nőnek, vagy ívelten lehajlanak. A fiatal fa kérge sima és barnás színű, de hamar repedezett lesz, idősebb korban kötegesen bordás. Levelei szórt állásúak és körülbelül tizenöt-húsz centiméter hosszúak, páratlanul szárnyaltak. A levélkék száma változó, oválisak, ép szélűek, a csúcsuk kissé levágott, lekerekített. Színük élénk vagy sötétzöld. Virágai pillangós virágok, igen tömör, sokirányú, lecsüngő, csaknem másfél arasznyi hosszú fürtökben fejlődnek. Csészéjük pirosas, pártája fehér, kellemes illatú. Igen értékes méhlegelők. Termése többnyire fürtszerűen csüng, sötétbarnára érik, úgynevezett hüvelytermés. Sokáig fenn marad a fán. Tavasszal az akácfa igen későn lombozódik ki. Ekkorra már a talaj kizöldülve kiváló legelőt kínál a vadállománynak.

Fiatal hajtásai tápanyagban nagyon gazdagok, ezért kedvenc csemegéje a vadnak. Őz, muflon, szarvas egyaránt szívesen fogyasztja. A mezőgazdasági földekkel váltakozó akácosban különlegesen sok az őz és a mezei nyúl. A síkvidéki és a dombok közötti akácerdők, kisebb akácligetek a nagy havazások, hóviharok idején gyakran megmentői az apróvadállománynak, mely bennük egyrészt védelmet talál, másrészt eleséget is. A fácánok kifejezetten kedvelik az akácost, de tavasszal jobb híján a vaddisznó is felveszi.

Az akácosokban szívesen fészkelnek a gerlék, de az örvösgalamb is gyakori madár itt.

Az akácfát régebben szinte kizárólag tűzifának használták, mert kiválóan ég még nedvesen is. Hasznát vették még bányászati faként, és szőlőkarókat is készítettek belőle.

Mára a bútoripar is felfedezte, hiszen fája rendkívül szilárd, rugalmas és tartós. Színe melegsárga, igen tetszetős, így rendkívül mutatós parkettát is gyártanak belőle. Szerszámfának ma is alkalmazzák.

Pista elindul, ám az öreg, düledező kőfalú, korhadt gerendájú híd alatt valami megzörren. Megáll, hallgatózik. A lassan csörgedező kis patak partján a száraz gaz között szöszmötölve, zizegve oson valami. István meglátja, felismeri. Nyest az, ami ilyen szokatlan időben, valami miatt megkésve igyekszik szálláshelyére, vagy éppenséggel itt az omladozó, elhagyott hídrom kövei között keresi táplálékát. A nyest általában az éjszakai órákban vadászik, de, mint a példa is mutatja, nappal is mozog ott, ahol nincs háborgatva.

A csaknem fél méter hosszúságú és kb. 22-26 cm farkhosszúságú, másfél-két kilogramm tömegű prémes kis ragadozó nagyon hasonlít a nyuszthoz, de annál valamicskét hosszabb, zömökebb és nehezebb.

Fehér vagy sárgásfehér torokfoltja a két első lábához lenyúlva úgynevezett villás foltot képez. Fülszegélye mindig fehér, orra barnásrózsaszínű, más néven hússzínű. A nyuszt orra fekete. A nyest nem válogatós. A házityúk nagyságig minden kisebb állatot megeszik.

Fő táplálékául az egerek szolgálnak, de elcsípi a patkányt is, és szívesen fogyasztja a földigilisztát is. A madártojást imádja. Bámulatos ügyességgel tudja a fészekből úgy kiemelni és elvinni, hogy az nem törik össze.

Ha galambok közé vagy baromfiólba szabadul be, valószínűleg a táplálékbőség által kiváltott úgynevezett vérszomjúság miatt irtózatos pusztítást képes végezni, azaz minden állatot megöl. Nyár közepe táján párosodik, ám a csíra hosszú nyugalmi fázisa miatt a kölykök csak áprilisban-májusban születnek meg. Harmincöt nap elteltével nyílik ki a szemük. Hét-nyolc hétig szopnak, de három hónapos korukban már anyjukat kísérik a vadászatokra. Két-három éves korukban válnak ivaréretté, és tíz évig is elélhetnek.

***

Az erdő alján haladt végig, az eddig használt váltókat figyelve, hogy újabb lecsúszásokat, friss disznónyomokat talál-e. Elérte azt a leginkább kitaposott főváltót, ami azzal a kukoricával volt szemben, ahol két napja ücsörgött. Lépésről-lépésre haladva szemügyre vett minden gyanús nyomot, de egy sem tűnt éjszakainak. Átvágva a füves, nyílt részen eljutott a kukorica első soráig. Az általa elszívott cigaretták csikkjei messziről elárulták, hogy hol is várakozott. Megtalálta a nagy disznó elugrásának helyét is. Ám újakat nem talált. Belépett a kukoricaszárak közé, és vagy húsz méter után a disznók táplálkozásának félreismerhetetlen nyomait fedezte fel. Először a süldők nyomaira bukkant, majd a puha földben meglátta a hatalmas embertenyérnyi nyomot, amelynek még csak a szélei voltak megszáradva.

- Hajnaliak – nyugtázta magában, és elindult a nyomon, követve azt. Lejutott egészen a patak partjáig, ott a váltó előtt elkanyarodott a bozai erdő felé.

- A mindenit annak a rafinált okos eszének! Nem ott jött most, ahol tegnapelőtt, hanem a tábla alsó végén, végig a patakparti bokrok takarásában, és innét lépett be a kukoricába. Várhattuk volna ítéletnapig is a fenyvesből. S ha még meg is hallottuk volna, hogy lentről érkezik, nem tehettünk volna semmit, mert nagy valószínűséggel a fentről húzó légáramlat az emberszagot az orrába vágta volna, s köszönés nélkül osont volna el. Hatalmas disznó, lépéstávolsága is erre utal. Hátha ma szerencsésebb leszek. Talán a januári hajtás legendás remetéje lehetett ekkora. Azt is vendég lőtte meg. Gáspárt nem is idegesítem ezzel a naggyal, neki csak a süldők ittjártát említem majd – tervezgette tétován, s már azon gondolkodott, hogy hová kellene az este elhelyezkednie.

Az egyik januári közös vadászat során a sziklaszói nagy vágást hajtották meg. Vendégekkel együtt negyvenkét puskás vett részt rajta, és tizennégy fogadott, fizetett hajtó segítette az aznapi vadászatot.

A Sziklaszói-völgy baloldalán tizenkét hektárnyi, igazi disznós, sűrű, cseres, fiatalos húzódott. A völgy széles alján szántó, illetve legelő, azon túl egy rossz minőségű földút. A hajtók a sűrű fölötti gerincen álltak végig, lent az úton a puskások, előttük a jó kilövést biztosító nyílt, művelt terület.

Ez évben sem búza, sem zab nem termett itt a völgyben, nyáron nem is volt disznó a vágásban. Aztán a kukoricaérés már idecsábított néhányat, majd a hideg tél bekényszerítette a környék kondáit a meleg oldal cserújulatába. A szomszéd vadásztársaság területéről is átváltott ide egy-két idegen disznó, sőt a búgási időszakban soha nem látott komoly kanok is idetaláltak. Hiszen akkor már intenzíven etettek a vadőrök. Mázsaszámra hordták és szórták ki hetente a szemes kukoricát, aminek óriási jelentősége volt a kemény, havas téli hónapokban. Egy szó mint száz, komoly remény volt arra, hogy itt jó néhány disznóval találkozhatnak majd a hajtás résztvevői.

Így is lett. Kiabálás és minden nagyobb hangoskodás nélkül indultak el a tapasztalt hajtók, ám az iszalagos sűrűben így is okoztak akkor zajt, amitől a vad, ha nem is rémült vágtában, de amolyan „biztos, ami biztos” meggondolásból azonnal felkelt és elindult lefelé a völgy irányába. Természetesen az aljban a takarás nélküli nyílt terepre nem szívesen léptek ki, a hajtósor közeledett, és „nyomta” őket, nem volt más választásuk.

S ekkor megszólaltak a puskák. A vendégek között jó néhány sörétes puskával kiválóan lövő apróvadas területen vadászó nimród volt, akinek a kezében golyóspuska évente csak néhányszor van, s akkor sem biztos, hogy elsüti azt, tehát nem lőttek jól, de így is a körülbelül húsz percig tartó össztűz után a terítéken 12 darab disznó feküdt.

Két szép koca, négy malac, három dundi süldő és három komoly kan. Egyik egy hároméves, 16 centiméter hosszúságú agyarral. Másik már jócskán mázsán felüli 18, illetve 19 centis fogakat viselő, gyönyörű, négy-ötéves körüli, minden vadászszívet megdobogtató, pompás vadkan.

A harmadik pedig egy olyan vaddisznó volt, amit a sokat tapasztalt, idős vadászok is leginkább csak hallottak, látni nemigen láttak. Legalább is itt a környéken nem. Zsigerelten 176 kilogrammot nyomott. Agyarainak hossza 21,5 és 22 cm volt, és mindegyik ép. A disznó kiváló kondícióban volt. A szakértők 6-7 évesnek taksálták. Mindehhez még hozzájárult a hatalmas, hosszúszőrű téli bunda, amelyben, amikor kiváltott a vágás szélső bokrai közül, néhányan nem hittek a szemüknek. A havas, fehér környezetben ez a fekete, robusztus, hatalmas csoda, mint valami túlvilági főördög, mint valami itt felejtett ősállat, úgy mozgott.

Amíg az egyik vendég meg nem lőtte. A szerencsés elejtőnek élete második disznója volt ez, mert egy évvel azelőtt már lőtt egy kis süldőt, szintén vendégként, s szintén hajtásban.

Nos, annak a sziklaszói, rangos remetének voltak akkora lábai, mint amilyen lábnyomokat ez a disznó hagyott itt, a legázolt kukoricaföld puha talajában.

Erre gondolt Pista, amikor azon morfondírozott, hogy hol kellene ennek az útját elülni, hogy még akkor lehessen rá lövést adni, mielőtt bevált a kukoricába. A patakparton jött végig a fűzbokrok takarásában, egészen a tábla sarkáig. Ott csúszott be a sarkon. Itt azonban meglátni is lehetetlen, nem még meglőni.

Valahol a patak töltésén kellene várni, ott, ahol van annyi nyílt terület, ahol észrevehető, ahol megcélozható. De hol van ilyen? – kérdezte önmagától, és már indult is a töltés szélén, hogy rátaláljon arra a helyre, amit lelki szemeivel már látott maga előtt.

Még száz métert sem kellett mennie, amikor megtalálta, amit keresett. Egy tíz méter széles nyiladékot a sűrű bokrok között. Igaz, a fű itt is magas volt, de épp ez volt a szerencse. Megnyomozta a helyet, és örömmel állapította meg, hogy a disznó itt váltott át, idefelé is, meg vissza is. Közben nem állt meg, nem tétovázott, hanem nyugodtan áthaladt a viszonylag takarás nélküli helyen.

Ha közeledik, már messziről meghallom, s rá tudok készülni a lövésre. Ha meg kilép, azonnal lövök – így gondolta Pista, és megnyugodott, ha egyáltalán lehetett ezt a lelkiállapotot nyugalomnak nevezni, mert valójában, igazából csak most kezdett idegeskedni, pedig az este még távol volt.

Egész délután ez járt a fejében, nem is tudott a bolt dolgaira figyelni. Csak valami meg ne zavarja! Csak nehogy közbejöjjön valami! Nehogy valami frontbetörés, durva időjárás-változás, erős légnyomásváltozás miatt úgy döntsön a nagy, hogy mégsem erre jön, vagy hogy nem itt kezdi majd a vacsoraszerző körútját! Mert megtörténhet ilyen is. Mert adódhat olyan, amikor minden józan emberi ész azt diktálná, hogy mint eddig mindig, most is ugyanúgy érkezik majd a vad, de ennek ellenére nem is jelentkezik. Nyár elején, őzbakvadászat során tapasztalta ezt utoljára Pista. A cseresznyefák alatti vadföld sarkán ücsörgött, távcsövezte a szemközti oldalt, bakot keresve. Az alatta húzódó nedves gödrön túli oldal igazi őzes – bokros, galagonyás, borókás – elegyes terület volt, amiből naplementekor sorban mozdultak ki a suták gidáikkal, egy tehén kisborjával, sőt süldőket is látott, még rókát is. Aztán a lővilág legvégén észrevett egy bakot. Ám a nagy távolság és a kevés fény miatt már nem tudta megfelelően elbírálni, így másnap úgy helyezkedett el, hogy a bak vélt tartózkodási helyéhez közelebb legyen. Ám aznap semmit sem látott. Még rókát sem. De még madárdalt sem hallott.

Arra gondolt, hogy napközben történt itt valami, ami megzavarta a terület nyugalmát. Gombázók járhattak erre, kóbor kutyák, esetleg kirándulók. Sok minden miatt kimozdulhat a vad megszokott helyéről, amiről az esténként ide óvatoskodó vadász semmit sem tud. Csalódottan tért haza István, de mivel a bak biztató, szép trófeát ígérő lehetőség volt, a következő estére szintén ide iratkozott be.

Napközben aztán egyrészt a meteorológiai jelentéseket hallgatva, másrészt az esős, melegfront-betörést maga is érzékelve rádöbbent, hogy nagy valószínűséggel ez volt az oka, hogy a vad kevesebbet mozgott, illetve inkább a takarásban maradva nem is indult el.

Mert érzékeny idegrendszerük valami miatt így javasolta, ezt ajánlotta vagy parancsolta.

S a langyos esős, következő napi meleg estén újra ott volt minden. Látta a szarvasokat, az őzeket, és a bakot is alaposan szemügyre vehette.

Meg is lőtte.

Magába roskadva töprengett egész délután.

- Nem tudom, mire készülsz, vagy hogy mi bajod van, de az eszed az nem jár itt! – szól oda felesége a hűtőpultnál tébláboló Istvánnak. – Már a harmadik vevő az, akinek a felvágott csomagolópapírjára nem írtad rá az árát. Gyere csak érte, mérd meg, légy szíves, és írd rá, hogy tudjam, mit üssek a gépbe. Tegnap csak lestél magad elé, mint egy álomkóros őszi légy, ma pedig csak bóklászol itt a polcok között, de gondolatban nagyon messze jársz.

- Ne idegesíts már te is, Pannikám! Akkora vaddisznó jár ide a Medves alá, mint egy víziló. Tegnapelőtt már láttam is, ma délben ugyan csak a nyomát fedeztem fel, de ez azt jelenti, hogy ma este is jöhet. No! Hát azon töröm a fejem, hogy hol várjak majd rá. Mert három éve még hasonló sem vetődött ide, nem még ilyen. Huszonharmadikán úgyis ünnep lesz, hát én ezt szántam magamnak ünnepi ajándéknak. Csakhogy ennek több esze van, mint nagyon sok polgármesternek. Az ilyent nem egykönnyen lehet meglőni. Aztán maradt-e még abból a finom sült húsból tegnapról? Ma még nem is ebédeltem, mert elnyomozgattam az időt. De korog is már a gyomrom. Mindjárt hazamegyek úgyis a puskáért, és akkor harapok valamit, mert lehet, hogy ma sokáig kinn maradunk. Vágok hozzá paradicsomot meg paprikát, viszek ebből a déli, friss kenyérből, s csak úgy hidegen eszem belőle. Nagyon jól készítetted el megint. Hiába, no! Igen remek asszony vagy te, nem is bánom, hogy téged választottalak.

- Mi lelt már, te bolond ember? Hogy jutott ez most eszedbe? Miben töröd a fejed? Te valamiért most udvarolsz nekem. Mit akarsz már elérni? – néz rá a kíváncsiságtól felhúzott szemöldökkel Pannika.

- Na és, ha udvarolok? Szabad! Vagy nem? – vágja rá István, mint aki nem is törődik az egésszel, mintha nem is lenne ez számára fontos, miközben arrébb tesz egy tízkilós kristálycukorral teli papírzsákot. – De ha már így szóba jött, és így rákérdeztél, hát megmondom. Ha este nem sikerülne úgy a vadászat, ahogyan szeretném, én kimennék hajnalban is. Csakhogy akkor neked kellene egyedül nyitnod. Na, persze, csak ha megtennéd, mert jól tudom én, hogy nem könnyű azokat a nehéz vasrácsokat leemelni a raktárajtóról, de ha mégis vállalnád, én nagyon megköszönném neked. Mondom, csak ha este nem sikerül találkoznom a hatalmassággal.

- Tudtam! Ugye, megmondtam, hogy akarsz valamit! Láttam az ábrázatodon, hogy kérni fogsz valamit! Menjél, csak menjél nyugodtan! Majd elbajlódom én a ráccsal, nem először csinálom, no meg este felrakni sem könnyebb, egy cseppet sem. Addig úgysem nyugszol, tudom, amíg a dologra pont nem kerül. Ismerlek én már, nagyon jól ismerlek. Na! Aztán csak ügyesen, és majd meséld el! – biztatja párját Pannika, és örül annak, hogy István, mint egy boldog kisgyerek, megkönnyebbülten nagyot sóhajt.

A hátralévő félórában felszabadultan, dudorászva sertepertél Pista, tesz-vesz, pakolászik, de azért tízpercenként lesi az óráját, mert egyre türelmetlenebbül várja, hogy indulhasson már.

Tusnády László

Különös utas a tengeren

A hajó nesztelenül siklott a hullámokon; vagy talán nem is mozdult, csak a hullámok nyargaltak győztes, szabad erővel. Péter épp azon tűnődött, neki mindegy, hogy megy-e a hajó vagy sem; neki a távolba vesző paradicsomi sziget csipkés hegyeivel, a párába omló, kicsi házaival, s a nap sugárkévéiben megdicsőült tenger látása jelentette azt, amiért útra indult.

Sokféle nyelvet beszéltek itt. Jó néhányat értett is közülük, de most egyikre sem figyelt oda, teljesen belemélyedt a látvány élvezésébe. Ó, végtelen tenger, hogy lehetne elzengeni nagy-nagy fönségedet? Mélyedben a százkarú virág-, állat-, kusza tenyészet. Mit őrzöl oly makacsul? Nyisd fel titkodat! Ráhömpölyögsz az időre, mint kavicsokat, hengergeted évezredeinket; az ember arca tükrödben elmosódik; sokcsillójú, tarka, furcsán kavargó lényeket mutatsz. Ezek a te csodáid. Ha akarod, ezeket is elmosod. És elmosol mindent.

Mindent elmosol, elaltatsz csendesen. Mosod a múltjainkat; a jelent is, mely már a múltba pereg, csak fájdalom marad utána.

A gyöngyhalászok leszállnak mélyeidbe kincseket keresni; csontjaikat megropogtatod, tüdejüket elemészted, nyomorékká teszed őket. Valahogy minden megnyomorodik. Gyöngyhalászok vagyunk, valamit kutatunk, s az idő végtelen óceánja kiforgat bennünket; sajnáljuk az elrepült perceket, vissza szeretnénk idézni őket, nem tudunk belenyugodni, hogy örökre eltűntek. S mi maradt csupán? Elhagyott távoli házak ragyogó kék partokon, elárvult szívek űrmagányba zárva, s a titkokat kizengő messzeség. Te, feszülő, sebességmámorban rengő hajó, vigyél oda, hol szeretnénk lenni, hol boldog voltam, gyermekkori álmaimba! Az álom és a gyermekkor nincs messze egymástól. Az agy egy-egy idegpályája álomban működni kezd, a többi tovább szunnyad. Talán a gyermekkorban is egy-egy érzék a legélénkebb, s ennek élménye vésődik bele emlékezetünkbe. Ezért, ha felnőtt ésszel nem ferdítjük el, azok a hajdani képek, történetek megmaradnak gyermekieknek, rikító színben ragyogóknak, s egy kicsit meséseknek. Ó, hova torkollik az álom; a nagy valóságba? Malter, habarcs közé? Ó, nem. Csináljunk bármit, valami álom megmarad, s így szép az élet.

De hova torkollik az élet? A szerelembe. Ó, könnyes ablakú, fény, szivárvány sugarú, elhagyott fehér házak! Megfeneklett bárkák örök sötét vizeken! Mert eljön a kor, midőn nem lehet már erre gondolni többé, mert cethalszájú lények figyelik életünket, s moccanni se merünk. Ami legfájóbb, nevetünk régi énünkön. Ha más kinevet, az is fáj, de mennyivel szomorúbb, ha az a példák fölé görnyedő fiúcska, aki sok jegyzetet készít, gondolván, hogy mindent fel lehet jegyezni, nevetségessé válik számunkra, és már idegen az, aki egykor voltunk. Ilyenkor hadüzenet történik a régi valónak, súlyos, kegyetlen, önmarcangoló minden gondolat. S minden megváltozik. De csak akkor nevezhetjük újjászületésnek azt a változást, ha jót és szépet hoz, pedig azt ritkán adja, inkább az ürességet. – Így töprengett Péter, s közben ott kavargott a nagy hajón vidáman az élet. A napok egybefolytak. Már messze volt sziget és kontinens, legalábbis tengeri mérföldek szerint. A gondolat valóságában nem biztos, hogy így volt. Sokan most is a londoni vagy római sugárutakat járták, a múltjuk ott volt velük, semmit se változott a föld másik oldalán sem, nem úgy Péter számára, mivel helyét sehol sem találta az életbe. Úgy gondolta, itt a helye, újjászületett. Régebben büszke volt a nyelvtudására, most zavarta, ha az emberek kérdezték, kurtán, furcsán válaszolt még akkor is, ha a legismertebb nyelveken szóltak hozzá. Tudta, hogy valami meglazult, vagy talán már el is szakadt. Ő van, a hajó és a tenger, semmi más, legfeljebb a permetező víz színén foszladozó, távolodó, hiábavaló múltja.

A hajóskapitány valamit észrevett a nyílt tengeren: egy pont volt. Messzelátójukon az utasok is figyelték, de még világosan nem látták, sziget-e vagy roncs, olyan távoli volt még, és olyan kicsi. Sziget nem lehet, mondták a szakértők, mert a térképen sehol sem tüntették fel. A kétkedők azt válaszolták, hogy a tenger már földrészeket nyelt el, s okádott ki magából. Ki tudja, Mindenki ott nyüzsgött, volt, aki egy új Robinsont szeretett volna találni. Péter mit hallott ebből, mit nem, a szeme a pontra tapadt, mely bár lassan, de egyre nagyobb lett. Nem tudta, mért fájt most minden emlék. Fájt az, hogy valakit sosem szeretett, de annak makacsul a szerelmét magával elrabolta, és minden üres lett. Csak szabadulhatna az emlékektől, csak a hajó, a tenger és ő lenne csupán. A tengeren egy hajóroncs körvonalai bontakoztak ki. A karcsú hajó élelmet szállított valaha, a legelhagyatottabb helyen történt a szerencsétlenség; száz hajó közül kilencvenkilenc nyomban elsüllyedt volna, de ebben a víz nem hatolt be, elég az, ha teljesen használhatatlanná vált.

A legénység távolból integetett a megmentő hajónak, melynek utasai együtt örvendtek a megmentett matrózokkal. Hosszú ideig senki sem vette észre, hogy egy ember hiányzik. Péter eltűnt, a nagy kavarodásban átment a megroncsolt hajóra. Mi vitte oda, mi marasztotta ott? A tenger imádata vagy az emberektől való futás? Ott ült egyedül a tengeri viharban, zengő napsütésben, mámorosan nézte a habokat.

Vannak ilyenek közöttünk, ha nem ringatja is őket a Csendes-óceán végtelen hulláma, de ott vannak egy magányos hajóroncson, mint Péterünk; ők is egyedül, mind, mind egyedül; közöttünk, mégis egyedül. Miért mentek át a roncsolt hajóra? Talán az ő hibájuk, talán mi is tehetünk róla.

Erdődi Gábor

Petra

A nőnemű Kősziklának

Te Mézölű

Tengerhabból keletkezett

Adjál nekem szárnyat

hogy az Idővel szemben

szálljak

És én Neked szobrot

állítok

Kyproson

s ha akarod

Krétán is:

nőnemű sziklaként

Megáldlak!

Kezdet

Hajad volna

a sugár

mi a káosz

központjában áll

Te fiatal este

üde csillagok

Szépségnek teste:

Új Kezdet, ősi Ok!

Abonyi Mária

Harmat

Az éj belesápadt az egymást követő

hajnali fényekbe.

Szemed, reggeli harmat csillogása,

minden egyes kis gömb

arcod halvány vonását őrzi.

T. Ágoston László

Alagsorban

Már több mint egy éve ücsörgött a portásfülkében P., de még mindig nem tudta megszokni az új foglalkozását. Eleve felborította az életrendjét a huszonnégy órás szolgálat. Soha nem tudott nappal aludni. Építész korában is előfordult, hogy ellenőriznie kellett az éjszakás műszakot, vagy egy határidős munka a hajnali órákig a rajzasztalhoz kötötte. Ilyenkor hideg vízzel jól megmosakodott, és folytatta a dolgát, mintha akkor ébredt volna. No igen, de akkor még fiatal volt, és nem is minden másnap történt ilyen.

Csak forgolódott az ágyon és az órát leste. Éjszaka meg azért idegeskedett, nehogy fölébressze a mellette békésen szuszogó Irént. Elvileg odabent is alhatott volna, volt a portásfülkében egy szétnyitható fotelágy. Amikor elmentek e délutánosok, éjfél körül bezárta a kaput, és hajnali ötig a kutya se zavarta. Nem egyszer meg is jegyezték az ügyeletesek: „Ti csak ne panaszkodjatok, hiszen éjszakai pótlékkal megfejelt órabérét alusztok!” Mintha ők nem azt tették volna…

De azért mégse ugyanaz volt ez, mint a megszokott, otthoni heverő. Szállodában se tudott soha jól aludni. Ha üdülni mentek, ott is két-három nap eltelt, mire megszokta az új ágyat. Erre mondta a jó borivó Sanyi kollégája, az egykori gépészmérnök, hogy „magánjellegű szociális probléma, nincs hatással a társadalmi morálra”. Aztán befordult a fal felé, és olyan édesdeden horkolt reggelig, hogy csak az első műszakba igyekvők hosszas csengetése ébresztette föl. Őt az se zavarta volna, ha leég fölüle a portásfülke. Egyetlen dolog irritálta csupán: a szonda, meg a munkaügyis pasas, aki a kezében tartotta. És volt benne annyi pofátlan szemérmetlenség, hogy hajnali kettőkor végigfújatta az egész műszakot. Még Sanyit is. Bezöldült az a franckarika, persze, hogy bezöldült. Éjfélig tartogatta a kis borocskája végét. Tán öntötte volna ki a csatornába? Komolytalan feltételezés… Csak az volt a baj, hogy már vagy harmadszor jött rosszkor a pasas. És azt mondta, hogy utoljára. Legközelebb az is elég lesz, ha az üveget meglátja, többé be se kell jönnie.

P. Minden apró neszre fölriadt. Egy szokatlan autóberregésre, az utcán gajdoló részegek rajcsúrozására, a szél zúgására, a műhelyben halkan zümmögő gépek hangváltására. Kinézett, körbejárta a gyárat, ellenőrizte a lakatokat. Aztán visszafeküdt, és hallgatózott tovább.

Egyik reggel, a váltáskor a térdét csapkodva mesélte neki Pataji barátja.

- Képzeld, az éjjel ellopták az udvari parkolóból a főmérnök kocsiját, és leszerelték a térfigyelő kamerát is.

- Hogy-hogy leszerelték, hiszen az ott van közvetlenül a teherporta mellett?! És mit keresett a főmérnök kocsija az udvari parkolóban?

- Hát ez az, ezen röhög az egész gyár! Azt mondta a nejének, hogy vidékre kell mennie, aztán behozta a kocsit a gyárba, rábízta Béli Gyurkára, és elment a csajához. Gyurka meg, tudod, milyen, egy percre se tud megülni a hátsó felén. Rábízta a portát az öreg Sinkára, az öltözőőrre, aztán elment valami pártrendezvényre, vagy a fene tudja, hová. Az öreg bármire vállalkozik egy felesért. Lehet, hogy meg is kapta, mert úgy aludt reggelig, mint a bunda. Váltáskor derült ki, hogy se kocsi, se kamera.

- És a kapu?

- Ja, azt a biztonság kedvéért nyitva hagyták, hogy ne kelljen csöngetni, ha jön vissza Gyurka.

A vizsgálat – bármilyen tapintatosan végezték is – sokak számára kínos volt. A főmérnöknek eleve színt kellett volna vallania a felesége előtt. No, nem a kocsi miatt, hiszen az vállalati volt, hanem az igazolatlanul távol töltött éjszakáért. A kamera leszerelésében se az érték játszotta a főszerepet, hanem az, hogy hol volt a kérdéses időszakban Béli Gyurka, a portás. No, de ezt se nagyon illett feszegetni, mert kiderült volna, hogy máskor is történt már hasonló eset, és többnyire – mint most is – a humánpolitikai igazgató jött érte, és együtt mentek el az utóbbi úr Fordjával. Mondhatnám úgy is: ismeretlen helyre távoztak. És itt olyannyira megakadt a vizsgálat, hogy gyorsan le is zárták. Hogy az a bizonyos kecske is jóllakjon, és a káposztában se essen kár, először is kirúgták Sinkát, az öreg öltözőőrt, meg Béli váltótársát, aki két hónapja betegállományban volt. Sanyit, a jó borivó egykori gépészmérnök portást áthelyezték a város másik végében lévő raktárba éjjeliőrnek, és megcserélték a műszakokat.

Egyik nap P. megkérte a rendészet főnökét, ugyan magyarázza már el neki, mi miért történt, mert ő bárhogy is töri azt a buta fejét, nem leli az intézkedésekben a logikát!

- Szóval azt mondod, hogy a buta fejedet töröd? Meg hogy a logikát nem leled?… Értem én, vén róka. Azt hiszed, nem tudom, hogy azon röhécseltek itt a portán, hogy én a nyolc általánosommal ugráltatlak benneteket, egyetemet végzett fószerokat, miközben azt se tudom, mi fán terem a biztonság?! Tudod, mit ér a ti egyetemetek? Jól jegyezd meg: lószart! Nekem a nagybátyám a főosztályvezető, és én vagyok a főnök. Világos? Ha úgy akarom, holnap már mind az utcán lesztek a rohadt nagy műveltségetekkel, és kalapozhattok a templom előtt. Különben is panasz van rád, öreg. Igaz, hogy a múlt héten beengedtél két ügynököt?

- Nem egészen. Azt mondták, be vannak jelentve a főnöknél. Felhívtam telefonon Terikét, hogy valóban így van-e. Közben ők félrelöktek és fölmentek…

- És te hagytad? Vissza se ütöttél?

- No de… Két erős, fiatal férfi… Jelentettem…

- Hát ez az. Mindent csak jelentetek. Két férfi… Te meg egy vén senkiházi vagy, kéremszépen, kezitcsókolom! Olyan emberek kellenek ide, akiknek van tekintélyük. Kezétcsókolom? Kuss! Elkotródsz, vagy kitaposom a beledet?! Érted? Széplélek, meg szép duma… Bikacsök, aztán adj neki! Nem való ez nektek. Át is helyezem a véneket az öltözőbe. Az alagsorban legalább nem lesztek útban.

Egy hét múlva az összes negyven év feletti portás levonult a pincébe öltözőőrnek. Két-két ember került egy váltásba. Eleinte még csak-csak elbeszélgettek, de ahogy fogyott a téma, egyre unalmasabbá vált a szolgálat. P. vitt be könyvet, de olyan gyenge volt a világítás, hogy néhány perc múlva égni kezdtek a szemei. A portásfülkéből legalább ki lehetett bámulni az utcára meg a gyárudvarra. Emberek jöttek-mentek körülöttük. Kérdeztek vagy közöltek valamit… Itt csak a műszakváltáskor jelentek meg. Közben nem is volt szabad beengedni őket. Nagy hangon kiabáltak, szidták vagy éppen ugratták egymást, no meg az öltözőőröket. Itt az öltözőőr volt a legalacsonyabb beosztás, törvényszerű hát, hogy az ő hátukon csattant minden indulat, bosszúság, keserűség. Ebből pedig éppen elég jutott az embereknek, hiszen az idő tájt jelentették be, hogy fél éven belül a dolgozók felét az utcára teszik. Még senki se tudott semmi biztosat, de mindenki azt kérdezgette magában: „Miért éppen én, miért nem ő?” S a legjobb barátok ádáz ellenségekké váltak.

Pataji is az öltözőbe került, s bár többször fölment az irodaházba, hogy elintézze a visszahelyezésüket, minden erőfeszítése sikertelen maradt. Egyik nap magába roskadva vallotta be P-nek, hogy alighanem rossz napok következnek, mert megszüntették a szaktanácsadói mellékállását, sőt annak a bizonyos pártfogójának is mennie kell a gyárból, aki ezt az állást szerezte neki. P. csak bólintott rá, és tovább bámulta a szürke betonfalat.

- Tudod – mondta színtelen hangon – hajdan azt mondta az apám, hogy mindegy, mit csinál az ember, csak becsületesen végezze a dolgát. Akkor, és egészen mostanáig úgy éreztem, igaza van. Végtére is az önbecsülés a legfontosabb az ember életében. Most valahogy megingott ez a hitem…

- Átvertek – dünnyögte Pataji maga elé. – Ezek is átvertek. Le vagyok én szarva!…

Amint kiosztották az első felmondóleveleket, napról-napra idegesebbé vált a hangulat az öltözőben. Káromkodtak, a főnökséget és egymást szidták az emberek. Olykor már-már ölre is mentek. Aztán letörték a zuhanyrózsákat meg a csapokat. Meg lehetett ugyan kérdezni, ki tette és miért, de jobb, ha nem várta meg a kérdező a választ.

P. behúzódott a sarokba és igyekezett láthatatlanná válni. Leperegetek róla a mocskolódó szavak. Nem szólt rájuk, ha valaki a tiltó tábla alatt cigarettára gyújtott, s az se zavarta, hogy a szekrények tetejére dobálják az üres sörösüvegeket. Már az se érdekelte, hogy a rendész főnök őt szidta össze a szemét meg az üvegcserepek miatt. Komótos, nyugodt léptekkel sétált el a seprőért meg a lapátért, aztán kerített egy szemetes kukát és belerakta. Mindezt olyan határtalan nyugalommal tette, hogy az már őt is idegesítette. Végül belefújt a szondába, s maga is elcsodálkozott, hogy nem változott meg a színe. Este, amikor az utolsó ember is elment az öltözőből, összetolta a két keményfa padot, hogy dikót csináljon magának éjszakára. Ilyenkor fölnézett a plafonra, és összeszoruló torokkal kérdezte: „Meddig büntetsz még, Uram?”

Nem kellett túl sokáig várnia. Egy hideg, sötét januári reggelen úgy érezte, visszafelé fut alatta az autóbusz. Szédelegni kezdett, izzadt, a torka összeszorult, és kánkánt járt a gyomra. Még szerencse, hogy üres volt… A lába közé rakta a táskáját, s két kézzel kapaszkodott, hogy össze ne csukoljon. Igaz, abban a tömegben nehéz lett volna elesni. Senki se vette észre, hogy rosszul van, csak egy fiatal fruska kérdezte meg a leszállásnál:

- Tetszem, fater, hogy úgy nekem dőlt?!

A kerítés vasrácsaiba kapaszkodva vonszolta be magát a gyárudvarba. Pataji utolérte, s betámogatta az öltözőbe.

- Ne csessz ki velem, haver! – mondta az egyik lámpa alatt. – Úgy nézel ki, mint akit keresztbe fostak a libák! Azonnal beviszlek az orvoshoz.

- Melyikhez, te süket Pataji? Nem emlékszel? Tegnapelőtt ragasztottuk ki a papírt a hirdetőtáblára, hogy január végéig szabadságon lesz. Beülök a sarokba, aztán majd rendbe jövök. Máskor is volt már ilyen, aztán kipihentem… Majd holnap reggel hazafelé menet beugrom az orvoshoz.

- Te tudod – hagyta rá a barátja, de azért összetolt a sarokba két padot, és lefektette P-t. Így mégis csak kényelmesebb.

Senkinek nem hiányzott az a két pad, hiszen akkor már csak itt-ott lézengtek az öltözőben.

Már dél is elmúlt, de P-nek még mindig nem akarózott fölkelni az alkalmi nyoszolyáról. Pataji ebédelni hívta, az se kellett. Amikor kint fölkapcsolták az utcai lámpákat, melléhúzott még egy széket, és megköszörülte a torkát.

- Hát idefigyelj, P.! – kezdte. – Én igyekszem tiszteletben tartani a kívánságodat. Megértem, hogy kell a pénz, meg minden… De hát a szentségit, te is értsd meg, hogy ilyen állapotban nem lehet nekivágni az éjszakának! Látom, hogy nem vagy jól. Vagy talpra ugrasz és azt mondod, hogy kutyabajod, tréfa volt az egész, vagy telefonálok a feleségednek, hogy jöjjön be érted.

- Tudod mit? Telefonálj! – mondta beletörődve P., és egy kövér izzadságcsepp gurult végig a homlokán, le az arcán, az ingnyakába.

Irén, úgy, ahogy volt, otthoni ruhában taxiba vágta magát, s alig telt el negyedóra, már ott is volt P-ért. Vizes ruhával törölgette a homlokát, a szíve táját masszírozta, s erőltetett mosollyal ismételgette: „Semmi baj, semmi baj…”

- Tényleg ennyire rosszul nézek ki? – kérdezte P., és megpróbált talpra kapaszkodni.

Az orvos gyorsan belenyomott egy injekciót, aztán felírt egy csomó gyógyszert, és szigorú ágynyugalmat rendelt.

- Ha netán romlana az állapota az éjjel, azonnal hívja ki az ügyeletet vagy a mentőket! – mondta –, de bízom benne, hogy nem lesz rá szükség. Szerzek egy beutalót. Nem ártana egy alapos kivizsgálás.

Több mint egy hétig feküdt otthon, mire került egy szabad ágy a kórházban. Hatalmas, ódon épület, tizennyolc ágyas szobákkal, Széles kockaköves, boltíves, folyosókkal. A falakról és az időnként meg-megreccsenő vaságyakról pikkelyekben pattogott a festék.

A vizitnél megkérdezte a főorvos: „Mi a foglalkozása?” Amikor megmondta, hogy portás, elgondolkodott, megingatta a fejét, és csak annyit mondott: „Érdekes, pedig az egy nyugodt szakma. No, majd valamelyik nap elbeszélgetünk.” Aztán elküldte a soron következő vizsgálatra.

A kórházak általában nem a csábító illatukról híresek. Az ilyen nehéz betegeket ápoló osztályok meg különben sem. Abban a szobában, ahol P. feküdt, legalább tízen tartoztak a nehezen mozgók kategóriájába. Nővér meg volt vagy kettő az egész osztályon. Így aztán előfordult, hogy mire odaértek az ágytállal, már nem is volt rá szükség. Szegény öreg, tehetetlen ember sírva panaszolta a balesetet, a megfáradt, gyűrött arcú ápolónő meg némi éllel konstatálta, hogy megint áthúzhatja az ágyat.

P. szívében egyre gyűlt a keserű indulat, de nem volt mit tennie. Hol és kinél reklamálhatott volna? Kiült a folyosóra, és arra gondolt, hogy délután jön hozzá Irén. Pataji barátja is bement hozzá egyik délután. A folyosón ültek le, mert nehezen viselte a kórházszagot. Hamar el is ment, mert valami sürgős dolga volt. P. csak mosolygott magában. Alighanem ő is ezt tette volna…

Egyik reggel még pirkadat előtt kiült a folyosóra, mert nem tudott aludni. Egy bottal közlekedő idősebb férfi csoszogott hozzá. Köszönt, leült, aztán együtt hallgattak tovább. Kis idő múlva két fiatal férfi jött egy fedeles hordággyal. Bementek az egyik kórterembe, szöszmötöltek valamit, aztán elvitték a hordágyat a lift felé.

- Maga is ezekre várt? – szólalt meg a botos.

- Nem. Miért, kik ezek?

- A hullaszállítók. Mindig ilyenkor viszik el az éjszakai halottakat. Az én ágyszomszédom is elment az éjjel. Neki már jó, nem fáj semmije…

Aztán eljött az a nap is, amikor hazamehetett. Már kihozta neki a nővér a zárójelentését, a holmija összecsomagolva a táskában az ágy alatt, de a nagyviziten még ott kellett lennie a statisztika miatt. Jött is a slepp, élén a főorvossal. Szokás szerint megállt az ágya előtt, fejcsóválva nézegette a kórlapját, és megkérdezte, mi a foglalkozása.

- Portás – mondta P. kissé türelmetlen hangon.

- Érdekes, pedig az egy nyugodt szakma. Ugye, kollégák? Nem úgy, mint a miénk. No, holnap ügyeletes leszek, délután majd elbeszélgetünk egy kicsit…

- Ma hazamegyek, főorvos úr.

- Hm… Hát akkor Isten vele! Gyógyuljon meg mielőbb!

Teltek-múltak a hónapok. Szinte csak az orvoshoz járt el hazulról, meg a táppénzlapot vitte be a bérszámfejtőknek. A portán már neki is fel kellett mutatnia a belépőjét, mert nem ismerték az új kollégák. Pataji hívta föl néha telefonon. Nevetve mesélte, hogyan rúgták ki a főnöküket, de már az újnak is kifelé áll a szekere rúdja. Egyedül ő maradt a régiek közül. Ki tudja, meddig? Az a hír járja, hogy eladják a gyárat valami francia cégnek, az új tulajdonos meg valamiféle őrző-védő káeftére bízza az egész rendészetet. Már volt is ott egy olyan huszonéves forma legényke terepszínű ruhában körülnézni. Állítólag ő a főnök. Vajon kinek a kicsodája?…

Egy nap pecsétes levélben közölték vele, melyik rendelőben, mikor kell megjelennie az orvosi bizottság előtt a rokkantsági fokozata megállapítása céljából. Irén elkísérte, s egész úton nyugtatgatta, hogy nem olyan nagy dolog az. Megvizsgálják, mint máskor, és fölveszik a jegyzőkönyvet. Túl lesznek rajta, aztán majdcsak kialakul valahogy az életük. Ahányszor még bajba kerültek, mindig megsegítette őket az Isten. Miért pont most ne segítene?

P. azonban úgy érezte, hogy ez az eset a kivételeket erősíti. Alig ültek le az egyik csikkekkel körbedobált padra, egy középkorú, nem éppen színjózannak látszó, megviselt arcú férfi lépett ki az ajtón. Aztán hátrafordult, s emelt hangon kezdte el emlegetni a főorvos úr rosszéletű édesanyját. A folyosón várakozók közül többen helyeseltek neki. Másoknak viszont ezek szüleivel támadt nézeteltérésük. Végül egy fehérköpenyes hölgy jött a folyosó másik végéből, s a veszekedőket túlkiabálva bejelentette, hogy ha azonnal nem lesz csönd, berekesztik a rendelést. Így aztán nagy nehezen lecsillapodtak az indulatok. Mire P. sorra került, már csak halk duruzsolás hallatszott.

A szobában hárman voltak rajta kívül. Egy idős, ősz hajú férfi, egy hasonló korú nő, és egy fiatal lány, aki a jegyzőkönyvet vezette. Az idős orvos az aktáról olvasott nevet ismételgette, majd P-hez fordult, és megkérdezte:

- Mi a foglalkozása?

- Portás. Vagy öltözőőr?… már nem is tudom…

- Hmm… Volt, vagy van egy ilyen nevű nagyon jó építész is. Én dolgoztam abban a kórházban, amit ő tervezett.

- Volt – mondta P. alig hallhatóan. – Én voltam az.

A vizsgálat után kezet fogott vele az orvos, és azt mondta:

- Rendben van. Véglegesre veszem, hatvanhét százalék. Nem kell többé visszajönnie. Próbálja meg élvezni a nyugdíját és azt, ami az egészségéből megmaradt.

- Ez már csak megvolna – mondta P. hazafelé buszozva a feleségének. – Most már csak azt kellene kitalálni, miből élünk majd ezután.

Fecske Csaba

Három haiku

Csillagok

kicsordulnak a

csillagok a virrasztó

Isten könnyei

A távozó

nézek utánad

mint a becsukott ajtó

elrejt a hátad

Hó hull

havazik mintha

egy láthatatlan falról

peregne a mész

Talán nem is létezel

nézem a nyár utolsó virágait

sötét szélben szirmuk lángja világít

gyönge fűszálból a zöld tovaillan

Istenem hova lesz amim van

a tövekben elapadnak a nedvek

talán nem is létezel csupán szeretlek

Egy farönkre

kivágták a juharfát

a ház előtt már nem áll itt

agyamban most már csupán

hűlt helye világít

mint ruha alatt a

napkimélte hóka bőr

így áll össze életem

sok kis semmiből

nem mondhatom nincsen

csak nagyon hiányzik

Kérdések

K.L. halálhírére

mitől foszt meg végleg

és helyette mit ad

az utolsó az örvénylő

mélységbe rántó pillanat

ami véglegessé formálta

egykor mosolytól sugárzó arcodat

iszonyat-e vagy áhítat

mint rádhengerített szikla

a megkövült tudat

vajon miféle nyűvek

nyüzsögnek ama kő alatt

mint fenyők törzsén a gyanta

bogarat őriz-e valamit

a lassan megdermedő

belőled kibuggyant idő

Könyörgés

keresd meg rejtező

igazi énem

próbálj meg áthatolni

azon a szűk résen

amely talán ott van

az engem körülvevő falon

szabadíts meg végre

fölöslegemtől

roppant súlya agyonnyom

Z. Zwada András

Ki akar engem?

Egy kiadós ebédet követő szombat délután lehajtottam fejem puha kanapémra. Óvatos lassúsággal kerülgetett az álom, ezért bekapcsoltam az ORF 2-t, ahol éppen a „Wer will mich?” (Ki akar engem?) állatbarát műsort sugározták.

Irgalmas szamaritánusok által összeszedett gazdátlan kóbor kutyák és négylábú sorstársaik, ijedt szemű kis házi cicák részére keresett lágyszívű szponzorokat a műsorvezető kedves hölgyike.

Egyre kókadó szempilláim alól részvéttel figyeltem, hallgattam Bleki, Muki, Kuki, Buci és Muci kis történeteit, nyúlfarknyi életrajzát. Közben az is megvillant tompuló agyamban, hogyha a teremtő nem egy vékonyka pénzű magyar kisnyugdíjasnak alkotott volna meg, hanem összelopkodott közpénzű budai palotám lenne, hatalmas téli- és nyári kerttel, bizony rögvest befogadnám valamennyit.

Kászmálódó kusza gondolataim közben egy bizonytalan, távoli jövőbe rémálmodtam magam…

Pecsétes, kopott nyakkendőmnél fogva húzott valaki a Jupiter-lámpákkal megvilágított tv-stúdióban a jóságos arcú, szelíd tekintetű, negédes hangú hölgyike elé… Göcsörtös furkósbotomra támaszkodva, rogyadozó térdekkel cövekeltem le lábainál. Az átszellemült jóság eme gesztusától kicsordultak szememből a könnyek, és csupán néhány bátorító simogatást és nyájas unszolást követően roggyantam le puha combjaira.

- Kedves nézőink – fordult a hölgy a kamerák felé – most nézzék meg ezt a szeretetre szomjas, öreg kis bácsikát… Hát nem tündéri? Nicsak, hogy csorog a nyála a figyelmesség és gyöngédség után. Meg tudnád mondani, hogy hívnak, kisöreg? Vau?… Na nem, mondd csak szépen az igazi becenevedet… Vagy nem akarod? Na, jó, kis vénségem, nem erőltetlek… Majd az új gazdája elnevezi, aminek akarja. Rendben van, kis veteránom?

- Vau, vau – bólintottam beleegyezően.

A hölgy ismét a kamerák felé fordult.

- Az őszinteség kedvéért meg kell mondanom, kedves hallgatóim, hogy a szegény kis bácsika a kezében szorongatott madárlátta kenyérhéjat már nem tudja megrágni, mert valódi fogai rég kipotyogtak, a protézisét meg kódorgása közben valahol elvesztette. Kifejezetten pépes, könnyű ételeket tud magához venni, tehát tejbepapit, Birchel-müzlit, esetleg puliszkát, vagy nyáron tökfőzeléket, sóskát, spenótot. Desszertnek netán vattacukrot és madártejet. Káros szenvedélye nincs a nyomorultnak. Az alkoholnak még a szagától is undorodik, a büdös rudacskát már hál’Istennek nem szívja. Mióta lelketlen, gonosz rokonai egy erdőszéli tisztáson kilökték a Mercedesükből, sajnos búskomorrá, depresszióssá vált. Éhen-szomjan csellengett napokig. Szerencsére a szemfüles vadászok felfigyeltek rá, amint együtt bőgött a hímszarvasokkal…

- Így volt, bácsika? – simogatta meg néhány szál égnek meredő hajamat a tündéri asszonyság.

- Igen, bizony így volt – nyöszörögtem, és megnyaltam jóságos füleit.

- Mint látják, kedves hallgatóink – olvadozott kéjes örömmel a dáma – a kisöreg nagyon hálás, ragaszkodó természetű. Nos, kérdezném, ki volna az a becsületes, megértő, finom lelkű egyén, vagy akár család, aki végre megkönyörülne a bácsikán, és magához fogadná? Biztos vagyok benne, hogy jól szelídíthető, macskákkal is megférő természeténél fogva nagyon gyorsan beilleszkedne új környezetébe… Sőt, ha netán gyermek van a háznál, játék helyett vele szórakozhatna. Fülét húzogathatná, csipkedhetné, pajtásaival ipiapacsot verhetne a csontos fenekére. Így van, kisember?

- Így van, asszonyság – morogtam rá.

- Megnyugtatásképpen még talán csak annyit, hogy a kisöreg abszolút igénytelen figura. Ha nem kap különszobát, elalszik a fás sufniban is, akár egy öregapánk-korabeli kopott lópokrócon. Csakhogy néha emberi szót halljon, már attól is repesne a szíve, ha a háziak esténként, mielőtt az ajtót rácsapnák, kinyitnák a szájukat: „Aludjon jól, tata, és be ne pisiljen! Bili a szék alatt.”

- Vau, vrauuu… - nyüszítettem fel e szörnyűség hallatán, és ijedten a földre dobtam a fenekem alá szorult tv-távirányítót. Élettársam, Virgács Vica kétségbeesve rázta meg vállamat.

- Nagyon rosszat álmodtál, gyönyörűm?

- Hogy-hogy? – pislogtam zavartan.

- Úgy, hogy hallottam, többször felugattál, sőt kétszer nyüszítve vonyítottál is, mint egy megvert kutya. Ilyet eddig alvás közben sosem cselekedtél…

Duma-István András

csángó költő Eger

városának ajánlott versei

E-ger-vár ez az Ár

Idegenség elen teve az az e
Harccsopatak keverése pedig ger
Minden völgyen vár nyugvásúnk az a vér
Ár városak turelme, kitortása mindene

Ez az nekem Eger városnaok neve
Barnemissza, Dobó kapitánynok emléke
Ha nem Éva kérem szépen mi lene
Hős magyarka szépségnek a szép neve

Igy tartatunk mi is ki Szeret völgyin
Zene harcas Rajecki emlékein
Vete Rajecki fegyverünköt
Meg mentvén lelki .....................

A kaszarura írot

Rajecki, Dobó, Barnemissza!
Rekecsin, Klézse, ide hazta,
Moldva tájról az emléket,
Kaszaruzva a tisztelettet.

Fiatal tehetségek bemutatkozása

Lőrincz Csilla

Minden szerelem

„Minden szerelem naplóval kezdődik.”

(Balázs Ferenc)

Napló, amire felkerül: „Ne olvasd! Titkos!”.

Napló, amit olyan jó lenne, ha mégis elolvasnának. Elolvasná Ő, hogy lássa az érintések mögött bujkáló remegést, a bánatfelejtő mosolyok mögötti gyötrődést, a merész felejtést, feledkezést, a meztelenül gátlástalan törődést – Vele.

Jó lenne, ha elolvasná mindenki, pedig a mindenki már nem is számít. Mert száz évtől száz évig mozdulatlan, percbe-ragadt csipkerózsika hős mind. S mert láthatatlan különben is. Mert csak Ő van, Mi vagyunk. Mert, ha karom-karod ölel, szőhet hálót a pók, vethet követ is a bolond, mi mindenhol vagyunk.

Túl vagyunk

Oda a hullám

Oda a láng

Csend van

Béke

S hála

hogy kaptalak

hogy vagy

Mosolyod

Átölel, felkap

S mint levelek

A tétovázó őszi szélben

Most simulva

Aztán intve s elsodorva

Bújva-bújócskázva

Örök-óra dobbanásra

hajlunk

Polner Zoltán

Balzac éjszakái

Mester! A Notre-Dame csipkés kőtömbje roppant nehezék

ma Párizson. Utcái szellőzködve lebegnek a fűszeres

déli szélben. Kövein lefüggönyözve zörögnek a konflisok,

s a nők hajában csillagok ragyognak. Tündéri

nyári éj ígérkezik ma is, hogy elkísérje a gyémánt

kézelőket a Montmartre-on várakozó kokottokig.

Zöld penészben vergődnek lent a fák, és lila árnyékot

virágzik a hidak alatt a Szajna. Görgeti az önfeledt,

lázasan-édes suttogásokat, viszi a könnyek keresztjét,

és a hold elé torlódik annyi tragédia.

A rozetták üvegén átszüremlik a végtelen kegyelem,

de a színházi kortinákon vigyorog a sátán.

Emlékszik-e mikor megérkezett? Az ifjúság piros

trombitái ujjongtak a ködben. Ön névtelen volt, névtelen.

Nyikorgó falépcsőkön kapaszkodott föl a magasba. Manzárd-

szobája fölött lobogó egek, szürke háztetők.

Hoztam kenyeret, húst, de csak itta a kávékat, írt s nem evett.

Szerzetes és gályarab egyszemélyben. S kint a Bourbonok.

Mester! A dóm most kezdi ütni az éjfélt. A Tuileriák-

kertjében már fekete ministráns lépked a rózsák között.

Feljöttem, hogy gyertyát gyújtsak önnek. A többi nem tartozik

rám. Csak fúj itt a szél, mintha egy zokogó angyal

járna a házban, mintha keresnének valakit a poroszlók.

Én nem tudom, mivégre mindez, de Isten óvja önt.

Katona Judit

Hamlet

Shakespeare-t játszottak akkor este éppen.

Hervadó rózsák kuporogtak fehéren

az őszben, s a sárga omnibusz sem járt már.

Láttam, hogy a nyár hűs, bronzszín érem,

elém gurul, s mint Helsingör taván

hínárba fúlva, láttam a Tiszán

Oféliának szép, szűz tetemét.

Az utcák mellét idült köhögés

rázta, és erjedő szemét

mosléka gyűlt a piactereken.

Esők kemény ostora verte Isten fáit,

kik arcuk elé kapták tenyerük,

és úgy suhant az úton, mint az álom,

megérintett tündöklő ifjúságom

fehér ingben, koszorúval kezében:

én akkor este láttam a dán királyfit.

élet és tudomány

Sebestény Sándor

Választási joggyakorlat Egerben, 1865-ben

Napjainkban az országgyűlési választásokra készülődve oly természetesnek tűnik, hogy a demokratikus választások tisztasága csak a titkos szavazás biztosítása révén lehetséges. Ehhez azonban nemzeti történelmünkben hosszú út vezetett, ezért érdemes felidézni az egri polgárok bátor kiállását az 1867-es Kiegyezés előtti utolsó választást felidézve. Két tekintélyes politikus, az egri Csiky Sándor és a Galántán élt Sebestény László képviselők mandátumának sorsát kísérjük ezúttal figyelemmel.

Hazánk politikai életében az „erőpolitika” visszatérését jelentette Anton Schmerling (1805-1893) provizórikus kormányzatának uralma, mely a magyar ország-gyűlés 1861. augusztus 22-i „elnapolását” követően került bevezetésre.

E politika nyílt csődje azonban 1864 végén már mind nyilvánvalóbb lett. A Reichsratban (Birodalmi Tanács) előfordult az a szokatlan eset, hogy az 1865-ik évre tervezett birodalmi költségvetést a képviselők nem szavazták meg. A magyar politikai elit legjobbjai ugyanakkor azt is tudták, sokáig nem tartható a deáki „vis inertiae”, a passzív ellenállás politikája sem. Hiába küldhetett volna a felsőház és a képviselőház egyesítésével felállított birodalmi parlament 434 képviselője közé 85-öt Magyarország, Horvátország a szlavónokkal együtt 9 képviselőt, erre még a legautentikusabb magyar arisztokraták sem vállalkoztak, csupán szász és román nemzetiségű képviselők Erdélyből vállaltak megbízatást.

Ebben a helyzetben végül is Deák Ferenc nyújtott mentőövet Bécs tanácstalanságának, a Pesti Napló 1865. április 16.-ai számában névtelenül megjelent híres „húsvéti cikkében”, később a bécsi Debatte-ben közölt cikksorozatában leszögezte a kibontakozás alapelveit. Eszerint az 1723-as Pragmatica Sanctio törvényével összhangba hozhatók az 1848-i törvények. Mindez érdemi módosítással, mely tartalmazza a közös ügyek körét, a delegációk feladatait és mindezek előfeltételeit, a felelős magyar kormány kinevezését.

Az események felgyorsultak, Ferenc József osztrák császár 1865. évi júniusi látogatásakor megszüntették a provizóriumot, helyreállították a Helytartótanács régi hatáskörét, Bécsben pedig Anton Schmerling helyére, Richard Belcredi (1832-1902) lépett. Az 1861. évi Februári Pátenst szeptember 20-án felfüggesztették, és 1865. decemberére összehívták a magyar országgyűlést.

Engedélyezték az 1861-ben feloszlatott városi képviselőtestületek összehívását és a választások lebonyolítására a központi választmányok kijelölését. Irányadónak az 1848. V. tv. tekintették, mely szerint az a választópolgár volt hazánkban országgyűlési képviselőnek jelölhető, aki a 24. évét betöltötte és a magyar nyelvet jól elsajátította. A választásokat megelőző kortes-körutak során a képviselőjelöltek vagy pártjuk más tisztségviselői gyakran tettek olyan kijelentéseket, melyeket a vesztes párt petícióban támadott meg, az izgatásként „szellemi vesztegetésként”, népámításként vagy más néven említett cselekményként tüntették fel, mint a választás megsemmisítésére szolgáló alapokokat. E tételek szemléltetésére idézünk néhány példát, az 1865. évi országgyűlési választások időszakából.

Csiky Sándor

Első lépésként az országgyűlési választások lebonyolítására központi választmányokat kellett létrehozniuk. A gyakorlatban már a központi választmány összetétele is vitákat váltott ki, erre jellemző példa az egri eset. Egerben 1865. október 7.-én hozták létre a központi választmányt. A „fehértollasok” képviseletében Kossuth Lajos egykori kormánybiztosa, Eger 1848/49-es, illetve 1861-es országgyűlési képviselője, Csiky Sándor (1805-1892) indult. A „zöldtollasok” képviseletében Vavrik Béla egri jogakadémiai tanár jelöltette magát. Vavrik programbeszédében nyíltan hirdette, hogy Deák Ferenc híres húsvéti cikkének (Pesti Napló, 1865. április 16.) platformján áll: „Egyik cél, a birodalom szilárd fennállása, a másik cél pedig Magyarország alkotmányos fennállásának biztosítása. A felelős minisztérium igenis összeegyeztethető a megyei municipális szerkezettel.” Fellépett még a két tábor mellett Kormos Béla pesti ügyvéd is, független jelöltként.

Éles vita bontakozott ki a szavazás módját illetően is. Az egri központi választmány az 1861-es verifikációs gyakorlatra is hivatkozva, 1865. november 14.-én azért mondta ki a titkos szavazást, mert a „választók közt naponként nagyobb mérvben terjednek azon erkölcsi, s anyagi közrehatások, s befolyások, melyek a választás szabadságát nagymértékben korlátozzák”. Két nappal később pedig azért döntött indokolása szerint a golyók helyett a képviselőjelölt jelvényével megjelölt ládába bedobandó 4 sukk nagyságú pálcák mellett, mert ezek kicsempészése és a „pénz embereinek” való átjátszása, ezáltal a választás meghamisítása, a golyókkal ellentétben lehetetlennek látszott.

Erre a Vavrik-tábor panaszt intézett a helytartótanácshoz, mely helyt adott a kérésnek, és utasította a központi választmányt, hogy nyílt szavazást rendeljen el. Az egri választmány azonban kitartott november 19-ei döntése mellett: „nem vétkes gúnyt, megrovást és vakmerő rágalmat, hanem hálát érdemelne – írta önérzetes válaszában –, mert… egyrészről azon szánalomra méltó polgártársainkat – kiknek lelkiismeretét, s a legszentebb polgárjogát, szabadságát, a nemtelen önérdek, erőszak, félelem vagy önfenntartási kötelesség kínos bilincsekbe verte – lelki láncaitól… megszabadította, másrészről a 48-i törvények szellemének is elégtétel szolgáltatott”.

A választásra végül titkosan 1865. november 22.-én került sor, a Vavrik-párt tiltakozásul visszaléptette jelöltjét. Így Csiky Sándor a 2223 összeírt választó közül a leadott 1343 szavazatból 1146-ot, míg Kormos Béla csupán 188 voksot kapott. Csiky tehát fölényes győzelmet aratott: 1865. december 10.-én, a délelőtti 11 órás vonattal elindult Pestre az országgyűlés megnyitására.

Naplójában pontosan feljegyzi az eseményeket. Eszerint másnap de. 11 órakor a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) új palotájának megnyitásán vett részt, meghallgatta báró Eötvös József, Vay Miklós és Arany János beszédét is. Beszámol arról is, hogy Ferenc József császár december 12.-én érkezett meg a magyar fővárosba. Érkezésekor az egri képviselő a Színház téren tartózkodott, aki az uralkodó fogadtatásáról hűvösen jegyezte fel naplójába: „… hallottam a gyermekek éljenzését, de a nép bátor, néma volt, lelkesedésnek nyomait se láttam.”

Az országgyűlés tagjai december 14.-én 10 órára voltak hivatalosak a budai várpalotába, ahol az uralkodó az országgyűlés megnyitásának első ünnepélyes eseményén felolvasta trónbeszédét. Ferenc József pontosan 11 órakor jelent meg a trónteremben, jelképesen „fedetlen fővel”. Tábornoki egyenruhát viselt, „amint trónra ült, fövegét feltette, ekkor kezdé a trónbeszédét olvasni érthető, tiszta magyar hangon – jegyezte meg Csiky naplójában – hol az alkotmányos törvények és kormányzat támogatását fejezé ki megéljeneztetett, de ahol az Októberi Diplomáról és a Februári Pátensről tett említést, úgy az 848-ki törvények módozata iránt és különösen a kormányzatra vonatkozólag, nagy lőn a hallgatás.”

Még aznap déli fél egy órakor megkezdődött a képviselőház ülése Bernáth Zsigmond korelnök elnökletével.

A körelnök beköszöntője után ifj. Zichy József korjegyző felolvasta a trónbeszédet, majd mielőtt az érdemi munkára tértek volna, Zsedényi Eduárd előállt a képviselői igazolások kérdésével. Hivatkozott az 1861-es Házszabály 10.§-ra, mely szerint a választások érvényessége ellen az illető választókerület követjelöltjei vagy választói írásban tehetnek panaszt, de azt indokolni is kellene, erre viszont nincs rendelkezés, így az 1861-es országgyűlés igazolási eljárásai során „különféle árnyéklatú határozatok keletkeztek”. Ennek nem lehet vitára bocsátani, csupán nyilatkozat kiadásáról lehetne szó. Látva a zavart, nyomban szót kért Deák Ferenc, és határozottan közölte: „Uraim! Míg a ház megalakítva nem lesz, semmiféle határozatokat nem hozhat…” Az igazoló bizottságok a megbízólevelekből és a választási jegyzőkönyvekből megállapítják azon képviselők számát, kik ellen panasszal nem éltek. Ezután megalakult a t. Ház és majd ez intézkedik a Házszabály esetleges módosításáról. A december 16-i ülésen közölte a korelnök, hogy Ő Felsége másnap fogadja a képviselőket.

December 17.-én az uralkodó fogadásán megjelent az egész követi kar, de. 11 órakor a budai várpalotában. Csiky így emlékezett vissza az eseményre: „az egész abból állott, hogy a Trón előtt álló Császár előtt magamat meghajolva elmentem, ő pedig viszonzá…” a gesztust. A többi honatya is hasonlóképpen járt el.

Csiky politikai jellegű tárgyalásait már a képviselőház megnyitásának másnapján, azaz december 15.-én megkezdte: du. 4 órakor Sár József képviselőt látogatta meg, majd vele együtt több – az 1861. évi országgyűlésen a Határozati Párt tagjai voltak – képviselővel leültek egyeztetni. A megbeszélés tárgyát az képezte, hogy alakítsanak-e azonnal szervezett politikai pártot, illetve ki legyen annak elnöke. A tanácskozáson Kállay Ödön, Baldácsy Antal, Várady Gábor, Madarász József, Csanády Sándor, Almásy Sándor, Pap Pál, Zsoldos Imre, Kende Kanut, Vályi János, Böszörményi László, Jámbor Pál, Pethe András, Patay István, Markos István képviselő biztosan jelen volt, velük közvetlenül tárgyalt Csiky Sándor. Abban állapodtak meg, hogy a pártalakítással egyelőre kivárnak, elnök-nek Ghyczy Kálmánt jelölik. Alelnöknek Tisza Kálmánt javasolják, ha ő nem vállalja, akkor Podma-niczky Frigyesnek ajánlják fel a posztot. A neveket egyelőre nem hozzák nyilvánosságra, a pártala-kításig ezzel várnak. Abban is döntöttek, hogy a képviselői igazolásoknál különösen résen lesznek, mert több helyről kedve-zőtlen hírek szállingóztak, a vesztes képviselőjelöltek felülvizsgálati petíciókat készítettek elő.

Ez történt az egri választókerületben is. Vavrik Béla jogakadémiai tanár hívei ugyanis nem nyugodtak bele a vereség-be, több kifogással éltek. Petíciójuk egyik vádja az volt, hogy Csiky Sándor balpárti képviselő a papi javak elvételével és földfelosztással bujtogatta és csábította a földműves osztályt. (Csikyék annyit ismertek el, hogy kifogásolták a nagy egyházi birtokokat, de kijelentették, „mindezek dacára a tulajdon előttük szent.”) Emellett a városi központi választmány megalakításának körülményeit is kifogásolták. Azt állították, hogy a választásra – „miután arra Csiky Sándor úr pártosainak, kik jó előre kortesek által a tanácsteremben elhelyezkedtek, viharos és szenvedélyes kiáltozásai gyakoroltak döntő hatást”, és ennek következtében annak összetétele nem tükrözte a valódi arányokat, hiszen a 46 tagból csak 7 fő volt tekinthető Vavrik-pártinak.

Az országgyűlés Csiky mandátumát vizsgáló V. igazoló osztálya nem ment bele e kérdés vizsgálatába, hiszen a törvény alapján joggal hivatkozhatott arra, hogy választáskor a pártarányokat nem lehet előre meghatározni. A titkos szavazást illetően a mandátumvizsgáló bizottság először úgy foglalt állást, hogy azt „az 1848. V. tc. 32.§-a szövegével, mely nyilvánosságot rendel, nem tartja teljesen megegyezhetőnek”, ezért a képviselőt a t. háznak „ez esetre hozandó külön határozata előtt” nem tekinti igazoltnak. Később megváltozott az álláspont, mert a házban tárgyalt szatmári és győri petíciók elbírálására utalva kimondta, hogy elvileg mégsem kifogásolható a titkos szavazás elve, mert „a választás eredményét megrontó akadálynak” nem bizonyult a megvizsgált esetekben, egyébként is a IX. osztály állásfoglalása kiemelte, hogy „tekintetbe véve az 1848. és 1861. gyakorlatot, a titkos szavazást törvényellenesnek nem tekinti.”

Érdekes színfoltja volt a képviselőház munkájának, hogy az V. osztály egyik tagja, név szerint Jekelfalussy Lajos képviselő különvéleményt jelentett be a bizottsági állásfoglalással szemben. Szerinte az 1848. évi V.tc. 43. szakasza kimondja, hogy a választási jegyzőkönyv szerves része a szavazási lista. Csiky Sándor jegyzőkönyve mellől pedig e lista hiányzik. Ő két listát szerzett most be, az egyiket Eger város levéltárából, a másikat a m. kir. helytartótanácstól kapta, s ez alapján kijelenti, hogy a választási jegyzőkönyv nem hiteles. A jegyzőkönyv szerint ugyanis két pálca a szavazási láda tetején volt, Kormos Bélára 188 szavazat esett, Vavrik Bélára 9 és Csiky Sándorra 1143. Az egri listában viszont 1335, a budaiban 1331 név szerepel, tehát hét, illetve 11 eltérés van a jegyzőkönyvben szereplő számtól. A lényeg tehát az, hogy „több a szavazat, mint a szavazó”, ezért Csiky képviselői mandátumának igazolása ellen foglalt állást. Csiky védelmére kelt nyomban régi barátja, Patay István (1807-1878), 1849-ben mérnökkari ezredes, Pest városának katonai és polgári főparancsnoka, aki 1861-ben Debrecen egyik választókerületének képviselőjeként került be a parlamentbe. Szentiványi Károly ülést vezető elnök ezután Csiky ügyét gyorsan lezárta. Közölte, a bizottság az igazolást támogatja, majd elrendelte a szavazást. „A többség az igazolás mellett van” – közölte a látható többséggel meghozott döntést az elnök.

Még ezen az ülésen került napirendre Sebestény Lászlónak, a Pozsony vérmegyei galántai választókerület képviselőjelöltjének ügye. Dedinszky József a VI. osztály előadója, a választás megsemmisítését javasolta.

Az ügy előzménye abban állt, hogy 1865. november 22.-én Galántán Sebestény László (Aranyosmarót, 1814. július 13. – 1882. március 20.) egykori 1848-as képviselő elsöprő győzelmet aratott. Megválasztásának törvényességét illetően azonban a vesztes, Benyovszky Lajos hívei panaszt emeltek, mert a szavazáskor Sebestény párthívei megfutamították és a választás színhelyéről végleg elűzték őket – ezt állították. Ebben persze jócskán volt túlzás, az viszont tény, hogy a választást levezető elnök a kétszer megszakított szavazás folytatása mellett döntött, mivel azonban az ellenpárt nem volt jelen, közfelkiáltással zárta be a szavazást. Mindezt a jegyzőkönyv is tanúsította, így a VI. osztály teljes bizonyossággal állapíthatta meg, hogy „a választásnak a választási jegyzőkönyvben előadott lefolyása az 1848: V. tc. 30. és 33.§-ainak meg nem felel”. A jegyzőkönyvnek az a megállapítása, hogy „a választási elnök a szavazás folyama alatt történt verekedések... miatt a választást elhalasztani akarta, mi a választóknak értésére adatván, annak folytatása általuk sürgetőleg követeltetett, azt bizonyítja, hogy maga a választmányi elnök a jelen volt választók között önelhatározást korlátozó erőszak befolyása alatt állott”, alapot szolgáltatott a választás megsemmisítésére. A parlamenti bizottság álláspontját az 1866. január 20.-ai plenáris ülésen is fenntartotta, annak ellenére, hogy gr. Esterházy Antal választási elnök 1866. január 11.-én külön nyilatkozatban cáfolta, hogy Sebestény főtisztelendő úr híveinek befolyása alá került volna. (A valóság az volt, hogy 1861-ben Sebestény László visszalépett a választáson való indulástól, Olgyay Titusz megyei alispánnal szemben gr. Esterházy Antalt támogatta. Az Esterházy-családdal Sebestény atya, mint Galánta városának 1842 óta plébánosa, mindig szívélyes viszonyban állott.) A képviselőházban az igazolóbizottság nemleges álláspontját Kudlik István képviselő nyomban megtámadta, s közölte, hogy a rendelkezésre álló iratokból az derül ki, hogy Galántán maga az elnök, gr. Esterházy Antal jelentette ki, hogy a túlnyomó többség Sebestény Lászlót választotta képviselőnek. Csupán 10-en kértek név szerinti szavazást, amit megkezdtek, de verekedésbe torkollott. Elvileg helyesen állapította meg, hogy „a képviselő választása mellett pedig a jogvédelem mindaddig harcol, míg annak ellenkezője be nem bizonyíttatik.” Szerinte igazolva nincs – mondta Kudlik képviselő –, hogy „nehéz sértések történtek”, ezért a választást nem megsemmisíteni kell, hanem legfeljebb felülvizsgálni szükséges.

Az elnök szavazásra tette fel a kérdést, a többség azonban a mandátum megsemmisítését támogatta, így Pozsony vármegye központi választmánya új választás kiírására kapott utasítást.

A galántaiak egyáltalán nem tétlenkedtek, Sebestény László képviselő úr a t. Ház 1866. február 22.-ei ülésén nyugodtan beadhatta a megismételt választás jegyzőkönyvét, mely bizonyította választói bizalmát. A képviselőház kiadta vizsgálatra az állandó bizottságnak. Hamarosan megszületett ennek támogató előterjesztése, így a ház március 1.-jei ülésén igazolta a képviselőt.

Csiky Sándor és kölcsönösen nagyra becsülték egymást, 1882. március 20.-án – hosszú betegség után – agysorvadásban Sebestény László Budán elhunyt, Csiky mélyen meggyászolta képviselőtársát. Sebestény atyát, kívánságának megfelelően szeretett városában Galántán temették el. A temetési szertartást Kubriczki András kanonok, kerületi alesperes végezte. Síremléke ma is megtalálható a galántai új köztemetőben. Csiky Sándor Egerben nyugszik, 1892. február 7.-én hunyt el. Az egri Hatvani temetőben Stefanovszky Sándor kanonok úr temette el.

Életükben ők még aktív politikusként vettek részt az 1867-ben megkötött Kiegyezésben, az osztrák-magyar dualista államszerkezet kialakításában. Ehhez döntő lökést a katasztrofális vereséget hozó porosz-osztrák háború adott: hiába harcolt elszántan Benedek Lajos táborszernagy főparancsnoksága alatt az osztrák haderő 215 ezres serege 770 ágyútól támogatva a poroszok ellen, 1866. július 3.-án Königgrätznél súlyos vereséget szenvedett, s óriási veszteségek árán vonult vissza Olmützön és a Kárpátokon át Pozsony, illetve Bécs irányába. Ez pedig politikai következmények nélkül nem maradhatott, és elvezetett az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozásához. Csiky Sándor élete végéig ellenezte a lépést, Sebestény László vonakodva elfogadta, mint reálpolitikai döntést, de sosem rajongott érte.

Zimányi Árpád

A nyelvi gazdaságosság és a névutók

Korábban már foglalkoztunk a nyelvi gazdaságosság kérdésével, azzal, hogyan kerülhetők el a terjengősség különféle esetei. Szóltunk a hivatalos nyelv jellegzetes terpeszkedő kifejezéseiről, a fölöslegesen túlbonyolított fogalmazásmódról, a tartalmatlan elemek halmozásáról. De azt is megállapítottuk, hogy bizonyos ismétlések, nyomatékosító célzatú szerkezetek – látszólag fölösleges voltuk ellenére – mégis helyénvalóak lehetnek. Mivel témánk meglehetősen szerteágazó, maradt még mondanivalónk, hiszen léteznek további formái is a terjengősségnek.

Érdemes behatóan megvizsgálni ebből a szempontból a névutók használatát. Rendkívül gazdag névutórendszerünk nélkülözhetetlen eszköze nyelvünknek, hiszen sokféle jelentésárnyalatot tudunk velük kifejezni, sok esetben felhasználva az irányhármasság adta lehetőségeket: alá, alatt, alól; felé, felett, felől; közé, között, közül; mellé, mellett, mellől, mögé, mögött, mögül; által, együtt, helyett, miatt, nélkül, részére, szerint, végett. Névutókészletünk állandóan változik, folyamatosan bővül. Érdekes megfigyelés, hogy az utóbbi időben egyre több ragos főnevet használunk névutószerűen: alapján, alkalommal, céljából, esetben, érdekében, értelmében, kapcsolatban, keretében, következtében, okán, szempontjából, tekintetében, vonatkozásában. Ezek önmagukban természetesen kifogástalanok és szükségesek, ám az látnivaló, hogy mindenképpen terjedelmesebbek régóta meglévő társaiknál. Ha tömörebben, gazdaságosabb kívánunk fogalmazni, bizonyos esetekben ugyanezt a jelentést kifejezhetjük a névutók mellőzésével, mégpedig úgy, hogy nem névutós főnevet, hanem ragos főnevet használunk: A gyógyszert naponta két alkalommal (= kétszer) kell bevenni. – Mindent megteszünk a jó ügy érdekében (ügyért). – A tanácskozás keretében (tanácskozáson) megvitatták a tennivalókat. – Az ünnepelt részére (ünnepeltnek) átadták a kitüntetést. – A megbeszélés során (megbeszélésen) felszínre kerültek az ellentétek. – Az új tornaterem átadása igen hasznos az iskola szempontjából (iskolának). – A vadászat folyamán (vadászaton) két vaddisznót ejtettek el. Mindenképpen a rövidebb, határozóragos változatot ajánljuk a következő mondatokban: Továbbították az iratot a műszaki osztály felé (osztálynak). – Beadványt írt a minisztérium felé (minisztériumnak). – A sajtón keresztül (sajtóból) értesült a dologról. – Rádión keresztül (rádión) tájékoztatják a lakosságot az adózási jogszabályok változásáról. A felé és a keresztül imént bemutatott használata régóta kárhoztatott germanizmus, mégis szinte kiirthatatlanul belerögzült a mindennapok nyelvébe. Az időjárás-jelentésekből ismerős a tegnapi nap folyamán, a holnapi nap folyamán, ami egyszerűbben tegnap, holnap – nyolc szótag helyett mindössze kettő, igazán takarékos megoldás. Hasonlóan: a tavalyi esztendő folyamán – tavaly; az elkövetkezendő esztendőben – jövőre. Sőt hallottam már ilyet is: a tavalyi év keretén belül.

A hivatalos nyelvhasználat előszeretettel alkalmaz egyes bonyolultabb és hosszabb formákat, gyakran ismételve őket. Pedig ez a fajta terjengősség kiküszöbölhető úgy is, ha a megszokottabb, rövidebb névutókat használjuk, ráadásul akkor eltűnik a néha modorosnak tűnő, száraz hivatali hang: A szerződés értelmében (szerint) járunk el. – A baleset személyi mulasztás következtében (miatt) történt. – Az ítélethirdetés folyamán (alatt) a vádlott elájult. – A téves utasításból kifolyólag (miatt) komoly kárunk keletkezett. A hivatalos nyelvre különösen jellemző néhány elvont névutó állandó jelenléte: kapcsolatban, kapcsolatosan, tekintetében, vonatkozásában, vonatkozólag, vonatkozóan. Egyszerű javítási mód nem mindig létezik kiküszöbölésükre, körülményességük ellenére tehát olykor szükségesnek tűnnek. Legföljebb a mondatok átfogalmazásával tehetjük gördülékenyebbé a velük szerkesztett kifejezéseket: A szállás tekintetében nincsenek különösebb igényeink. ® A szállással szemben... – Az ülés tárgysorozatának vonatkozásában nincs több hozzászólás. ® Az ülés tárgysorozatához...

Annak szemléltetésére, hogy akár egyetlen terpeszkedő névutó hányféle eltérő megfogalmazási módot szorít ki, álljon itt egy sorozat a kapcsolatban szerepéről. Ha ennyi mindent helyettesít, akkor jelentése túl általánossá válik, színtelen, elkoptatott nyelvi elemmé silányul. Mennyivel pontosabbak, árnyaltabbak és rövidebbek a helyette ajánlott formák! Névutó helyett rag: A vidéki alapítványokkal kapcsolatban is nyilatkozott az államtitkár. ® A vidéki alapítványokról... – Tartalmatlan névutó helyett tartalmas névutó: A nyugdíjasok aggodalmukat fejezték ki a növekvő gyógyszerárakkal kapcsolatban. ® ...gyógyszerárak miatt. – Az indítvány szerint a miniszter gyakorolná a megyei bírósági elnökökkel kapcsolatban a munkáltatói jogokat. ® ...elnökök feletti jogokat. – A névutó elhagyása: A végrehajtással kapcsolatos költségek megelőlegezését a polgármesteri hivatal is megtehetné. ® A végrehajtási költségek... – Tömörítés szóösszetétellel: Szövetségünk szakértőkkel vesz részt az adózással kapcsolatos törvények kidolgozásában. ® ...adótörvények kidolgozásában. – Más, helyesebb vonzat alkalmazása: A pénzintézetnél azzal kapcsolatban érdeklődtünk, hogyan változnak a hitelkamatok a jövő évben. ® A pénzintézetnél arról érdeklődtünk... – Átfogalmazás, tartalmas igével: Van jó néhány gond, ami ilyenkor, szeptember tájt kerül elő az oktatás helyzetével kapcsolatban. ® ...szeptember tájt az oktatás helyzetéből fakad. (Példáink forrása a sajtó.)

Több szempontból is rendkívül tanulságos a tekintetében esete. Éveken keresztül el kellett viselnie az egész országnak a gyógyszerek és a gyógyhatású készítmények reklámjának törvényileg kötelező szövegét: A kockázat és mellékhatások tekintetében olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét. Legnagyobb hibája e mondatnak éppen az említett névutó jelenléte. Ugyanis mi az elolvas ige vonzatszerkezete? Valaki elolvas valamit valamiről. Tehát elolvassa a kockázatokról szóló betegtájékoztatót, elolvassa a mellékhatásokról a tájékoztatót, ám egyáltalán nem kapcsolható ide a tekintetében. Egyszerűbb példával igazolva: mondunk-e olyat, hogy Olvastam egy könyvet Petőfi tekintetében; vagy Elolvastam a hirdetményt a választások tekintetében? Ez ugyebár nem létező magyartalanság, és pontosan itt van a hiba forrása: valamilyen idegen nyelvi változat átgondolatlan tükörfordítása sikeredett ennyire félre. Ráadásul nem csupán egy kifogásolnivaló akad a mondatban! Fogalmazási sutaság, hogy egyes számú és többes számú, illetőleg névelős és névelőtlen tagok állnak egymás mellett (a kockázat és a mellékhatások). Azt a kitételt pedig a hazai körülmények ismeretében publicisták megkérdőjelezték, miszerint van-e a magyar embernek gyógyszerésze. Összességében így helyesbíthetjük a szöveget: A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét. De hát akkor miért nem javították ki mihamarabb a mondatot? Ez bizony újabb, messze vezető történet!

Mint említettem, a szóban forgó kitétel megjelenítése törvényi kötelezettség. Magát a szöveget is tartalmazta az Országgyűlés által elfogadott törvény, azt tehát önhatalmúlag megváltoztatni senkinek sem áll jogában. A jelek szerint még akkor sem, ha ilyen egyértelmű nyelvtani hiba éktelenkedik benne. Egy nyelvi dolgokra fogékony és nyelvműveléssel is foglalkozó közgazdász azonban nem sajnálta a fáradságot, és lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozott: ő, egyedül, a magánember, a kisember szembeszállt a törvényi helytelenséggel, hogy elérje annak módosítását. Levelezni kezdett. A minisztérium illetékes főosztályától udvarias hangú elutasító választ kapott. Majd 20 gyógyszergyártó céget keresett meg azzal a felhívással, hogy a magyar nyelv szabályainak megtartása végett termékeiken változtassák meg azt az egyetlen szót. S lám, csoda történt! Volt olyan gyártó, amelyik saját felelősségére hajlandó volt az átfogalmazásra. Következett az Országgyűlés. A lelkes nyelvvédő parlamenti képviselőket is megkeresett levelével, s interpelláció is született az ügyben. Közben magához a miniszterhez fordult, hogy hivatalosan támogassák a bonyolult és időigényes eljárást, a törvénymódosítást. Végre beindult a gépezet, és a fölvetéstől számított egy év után megvalósult a kitűzött cél: kijavították a mondat hibáit, s azóta úgy halljuk-olvassuk, ahogy az előző bekezdés legvégén szerepel.

Ám ekkor már újabb tényezőt is szabályozni kellett. Bizonyára emlékeznek olvasóink, hogy egyes rádióreklámokban elképesztő gyorsasággal hadarták el a szóban forgó mondatot. Ennek basszbariton hangú specialistája alig négy másodperc alatt végzett a mintegy száz beszédhangból álló szöveggel. Ez azt jelenti, hogy egyetlen másodperc alatt legalább 25 hangot ejtett ki, egyébként hibátlan artikulációval. (Összevetésképpen: nyelvünk átlagos beszédtempója jelenleg 13-14 hang másodpercenként, míg négy évtizede 11-12 hang volt.) Ily módon formálissá és nevetségessé vált a hivatalosnak szánt figyelmeztetés, s rögtön kabarétéma lett. Emiatt hivatalosan szabályozták, hogy a rádióreklámokban az említett mondat elhangzási ideje nem lehet kevesebb 7 másodpercnél. Mesébe illő történet: a mai magyar valóság – egyetlen szó regényébe zárva.

Csűrös Miklós

Napok. Bekezdések Jókai Anna regényéről

Elméletileg igazolt mindennapos tapasztalat, hogy különböző életkorban, megváltozott történelmi körülmények között, ismereteink, emlékezetünk módosulása nyomán másképp látjuk, halljuk, olvassuk „ugyanazt” a műalkotást, mint előzőleg bármikor. Az újraolvasás meghökkent, átértelmezésre sarkall. Eltérő fényforrás keletkezett, a nézőpont és a látásmód megváltozott; új fölfedezésekkel lehetünk gazdagabbak.

Legkorábbi (még a Napok előtti) művei alapján az a kép alakult ki Jókai Annáról, hogy egyfajta naturalista, szigorúan leleplező „rétegirodalomnak” a hagyományait folytatja. „Kispolgárok vagy proletárok Jókai Anna figurái? Társadalom, emberies életen kívül került emberek. (…) Regényében az undor és gyűlölködés egységes, megszakíthatatlan hangulata a lényeges” (Mezei József). „Poklot gonoszabbat, létezést elviselhetetlenebbet még kitalálni sem igen lehet” (Kis Pintér Imre). A kisszerű valósághoz tapadó, szatirikus stilizálásra hajló világlátásra utalnak a korai kritikák. Még egy emlékeztető jellemzés akkori koncepciójából: kafkai rémálmok találkoznak a „piti esetlegesség, tömör butaság, kényszeres neurózis”, vagy éppen „a ravaszkodó filiszterönzés apró aljassága” feltárásával.

Első megjelenésekor, 1972-ben a Napok című regényt némely kritikák egy akkor elterjedtebb és ígéretesnek látszó olyan regénytípushoz sorolták, amely a hős (vagy hősök) életútját több történelmi korszakon kíséri végig, nemegyszer az első világháború és 1918-1919 eseményeitől kezdve a Horthy-korszakon s az újabb háborún át az 1945 utáni évtizedekig, a regény megírása előtti időkig. A közszellemben, olvasói és kritikai várakozásban érezhető volt az igény a korszak előtörténetét bemutató „nagyregényre”, a távlatos epikai összefoglalásra. Ez viszont olyan veszélyérzetet keltett, hogy a mű anyagába vont történelmi-politikai tények, utalások illusztrációk maradnak, fölidézésüket a történelmi totalitás igénye, s nem az epikai szükségszerűség indokolja. Úgy tetszhetett, hogy a történelmi hosszmetszeten és tablón belül a közelebbi „téma” egy értelmes, tehetséges, nem rosszindulatú, egyszersmind hiú, egocentrikus, sorsa tudatos irányítására végül is képtelennek bizonyuló középosztálybeli ember kiszorulása az élet aktivitását és odaadást követelő területeiről. Jókai Annát – s ez akkor is föltűnt – a történelem átélt, szubjektív vetülete érdekli, a korszaknak a hős lelkében, emlékezetében kialakuló képe – mégis, sokaknak szemet szúrt az időrendi folyamatossághoz többnyire ragaszkodó előadás, vagy az, hogy a nemzetközi és a magyar történelem jóformán minden közismert eseménye szóba kerül, az extenzitás túlzása megterheli a kompozíciót.

Árnyaltabban fogalmaz az akadémiai kézikönyvben Kis Pintér Imre. A Napokat Jókai Anna addigi „legnagyobb igényű prózai munkájának” nevezi, „noha az esztétikai megvalósulás nem mindenben követi az írói szándékot”. Gondolatmenete így rekonstruálható. A műfaj: tudatregény; mindenről a főszereplő-narrátor egyes szám első személyű előadásából értesülünk; történelmileg konkretizált emberi élet önreflexióját olvassuk; a főhős alapélménye hitek és csalódások dialektikája, az értékek relativitása. „A műben két, egymással ellentétes folyamat fut párhuzamosan”: Oláh Viktor élete széthullik, esetlegessé, kisszerűvé válik, halála előtt azonban magasrendű felismerésekhez jut el, olyan titkok megértésének küszöbére, amelyek addig a „tökéletlen jelenben”, megközelíthetetlenek voltak számára. Nem igazi fejlődésregény, hiszen „a felismerések és az élet megvalósítása nem kapcsolódnak egybe, nem fedik egymást.” Közel áll ehhez a felfogáshoz Bata Imre értelmezése. A mű egésze által fölvillantott jelentést abban látja, hogy nem a napokban van a történet, hanem a nap-ban, nem az öntudatlanságban, hanem a fölismerésben, az élet annyit ér, amennyit belőle feldolgozott. Nem ami velünk történik, hanem ami általunk történik, csak annak van érvénye”. A „titkok megértése”, a „felismerések” és az élet gyakorlata közötti különbségtevés észrevétele már jelzi annak az újraolvasásnak a szükségességét, amelyre most kedvező alkalmat ad az első évtizedekkel követő új kiadás.

A NAP: csupa nagybetűvel írva ez a két szó áll a regény elején és végén. Ez nemcsak keretező technikára és körkörös, önmagába visszatérő szerkezetre vall, hanem gazdag szimbolikus jelentést előlegez, majd igazol utólag, annál inkább, mert az azonos alakú főnévnek a többes számra a mű címe és egyik vezérmotívuma. A Nap tüzes, fényes égitest és annak a neve; a kisbetűs nap és plurálisa az időre utal, egyrészt órával mérhető, másrészt szubjektív tartamra, amelynek hol a végét sürgeti, hol az örökkévalóságát sóvárogja az ember. A születés és a halál pillanatában titokzatosan egybeesik a homonim szavak eltérő jelentése: megpillantjuk a napvilágot, illetőleg amikor látszólag elveszítjük, fölragyoghat az „örök világosság”, az „Úr napja”. Profán világa, realista-naturalista ábrázolásmódja ellenére, helyesebben azt kiegészítve, ellenpontozva, a mából visszatekintve korai regény a Biblia és a mítosz szelleme iránti fogékonyságot csillant föl.

Az életműsorozatban 2001-ben megjelent kiadás élén a korábbiban még nem szereplő ajánlás olvasható: „A nagy triász. Hamvas Béla, Kodolányi János és Várkonyi Nándor emlékére”. Jókai Anna esszéinek gyakran visszatérő alakjai ők hárman, kultuszuk föltámasztása és terjesztése, túlzás nélkül, nemzetpedagógiai jelentőségű. Gondolkodásuk közös alapjának „a magas szellemi világ kutatását” tartja, aktualitásukat pedig abban a szellemi üzenetben fedezi föl, amelyet műveik palackpostájában „a végletes anyagelvűség csapdájába” esett, talán minden eddiginél fenyegetőbb válságba került mai ember számára küldenek. Egyetértően idézi Várkonyi Nándort: „A nagy világkatasztrófák sem törnek ki mélyebb ok nélkül (…) a mítosztörténet azt sugallja, hogy a nagy katasztrófák (…) a nagy bűnbeesés, elfajulás kísérő tüneményei, illetve párhuzamos természeti megnyilatkozásai… A mitikus szemléletben, amely a teljes ember teljes szemlélete, a természet fölött Isten alakja és törvénye áll… az istentelenség egyenlő a természet elleni bűnnel és minden eltévelyedéssel, amely az élet útjáról letér”. Profetikusnak tartja Hamvas és Kodolányi válságérzékelését és a krízis legyőzésére adott példáját is. Hamvas-tanulmányából a Napok metaforikájához is kapcsolódó passzust emelünk ki: „A külső Nap elvonult, és a belső Nap nem tud még, csak keveseknek a már Kegyelemben átjuttatottat megidézni: (…) mit hagyott örökül?”

A transzcendenciától elszakadt, kozmikus kapcsolatait gőgösen tagadó „autonóm” ember bírálatában és a szellemi megújhodás imperatívuszában erősíti meg Kodolányi példája: „elmeséli, milyen az, amikor a ’függetlenült’ történelem játszik önállósdit, a logikátlanságok, árulások, hiú reménykedések és fogadkozások és köz-áltatások, a vérfürdők – összességében a jó iránti tehetetlenség – mindenkori világát meséli el”. A morális és a transzcendenciával kapcsolatos kérdésekben való közös meggyőződésen kívül Kodolányi inspirációja prózaepikai törekvéseiben is megerősíthette Jókai Annát; érzékenyen figyeli meg azt a „spirálszerűen táguló-emelkedő utat”, amely Kodolányit „a helyi nyomorúságok naturalisztikus ábrázolásától” „az ős-idők és ős-terek mítosza – s az azokból elősugárzó jövő” felé vezette. A nagy triásszal való szellemi és poétikai kapcsolatok a Napok megírásakor, meglehet, még félig tudatosak, csíraszerűek, a későbbi fejlemények ismeretében mégis fordulóponttá, megújhodott, spirituális szemléletű, önálló korszak nyitányává avatják a regényt. Innen vezetnek a szálak ahhoz a később továbbérlelt világképhez, amelynek kulcsfogalmai az értő kritika szerint „a művészet ősi, mágikus, rontáshárító szerepének” a visszaszerzése, és „a spirituális létezés vállalása a reáliák érdekében” (Alexa Károly).

A Napokban Jókai Anna „XX. századi freskót” fest, és „sorskatalógust” állít össze (hogy Weöres Sándor és Hamvas Béla emlékezetes műfajmegjelölő szavaira utaljunk). De a látszat ellenére nem a történész-kronológus cédulázó rendszerességét imitálja, hanem látomást jelenít meg, és azt sem személyes lírai élményként, hanem ahogy a főhős – és részben más alakok – tudatában, élményeik és információik folyamatos áramlásában létrejön anélkül, hogy az események, a „történelmi” mozzanatok látomássá sűrűsödését ők maguk tudatosítanák. Régiesnek ható szakszóval élve kettős objektivációról beszélhetünk: az íróban megképződik a hős személyisége, biológiai, lelki, szellemi élete s ennek a komplexumnak kiszakíthatatlan részeként a történelmi élménye és tapasztalat. A befogadó a szereplői szólamot hallja, de a partitúrát is ismeri, az író kézjegyét is maga előtt látja. A szerző kompetenciája ezúttal tágabb, mint a narrátor-főalaké, mert amit az utóbbi átél és elmond, azt a szerző rápillantása emeli jelkép erejű példázattá, formával egybeömlő tartalommá Kodolányi lapidáris tömörséggel fogalmazta meg egyhelyütt a szóban forgó epikai észjárás lényegét: „az író alakokban, helyzetekben, sorsokban fogalmazza meg ítéletét a világról s egyben önmagáról”.

A regény képzeletbeli filmvásznára olyan történelmi képek sorozata vetítődik, amelyek destruálják az embert, bomlasztják hitét, elvetélik jobb törekvéseit, nem fölemelik, inkább süllyesztik. (Természetesen nem a főhős kedélytelenségéről vagy az elbeszélés nihilisztikus egyoldalúságáról van szó, hanem történelmi tények csoportosításáról és korszakok értékeléséről.) A krizeológiával való érintkezést jelzi, hogy a megjelenített világban a deszakralizáló, demitizáló, dehumanizáló erők fölényben vannak a nemes, tiszta eszményekkel és képviselőikkel szemben. Lapozzuk föl, pars pro toto, a regénynek azt a szakaszát, amelyet kényszerű egyszerűsítéssel a Pest bombázásától a városrész felszabadulásáig tartó időszak szubjektív krónikájának nevezhetünk, - annak tudatában, hogy bármely részletnek a folyamatos, megszakíthatatlan monológból való kiemelését csak a speciális cél indokolja, és a szöveg egészével való összefüggések jelzése mentheti. A tér összeszűkül, az utca, a ház, végül a pince méretére zsugorodik, az átélt idő és elbeszélés ideje lelassul, „megnyúlik”. A magánélet és a politikai történelem között elmosódik a határ. Oláh Viktor meghasonlik szüleivel, keserűen végződik első erotikus kalandkísérlete, hosszú időre elszakad egyetlen barátjától. Kortárs szemtanúként „közvetíti” a csak utólag históriai távlatba kerülő bel- és külpolitikai eseményekből mindazt, ami érzékelésének és eszmélésének körébe kerül. „Sorskatalógusának” ez a fejezete olyan szavakkal bővül, mint hadiszervezet, légiriadó, zsidó vagyon, sárga csillag, levente-foglalkozás, román kilépés, hátbatámadás, nyilaskeresztes, katonaszökevény, pánikkeltés és hasonlók. A történeti hűség, az aprólékos realizmus mégis inkább módszer itt: a vaskos tényanyagon messzebbre mutató eszme sugárzik át.

A történelem látománya kétségbeesett tagadásba kergeti az embert, előbb a kételkedés, később az ateizmus szellemét váltja ki belőle. Oláh Viktorban egyszerre dől össze az istenhit és az „egyéb dajkamesék, haza és Magyarország” eleve nem eléggé szilárd ideológiai építménye. Az utolsó csepp a pohárban az a jelenet, amikor fegyverrel terelt zsidók csoportjából egy szökni próbáló „anyaszerű” nőt a nyílt utcán sokak szemeláttára agyonlőnek – karácsonykor. Sok más előjel és motívum után éppen ez a pillanat pecsételi meg a világnézeti fordulatot: „Nincs. Nem is volt soha. // Senki sincs, se felettünk, se alattunk, aki számot vetne dolgainkkal. Aki törődne az emberrel, aki megbüntetné a férgeket, és megvédené az ártatlanokat.” Végbemegy az addig szentnek hitt értékek nitzschei átértékelése, semmivé foszlik a védőangyalba vetet hit. „Ha egyet agyonlőhetnek, és nem lesz bántódásuk, (…) és erre még törvényt is hoznak, akkor mindent lehet.” A „mindent lehet” kifejezés a dosztojevszkiji „vszjo pozvoleno” szabad fordításaként, félreérthetetlen allúzióként értelmezhető. Az ostrom- és pinceélet ábrázolása megrendítő példája annak, hogy az itt apokaliptikussá növesztett történelmi képek (s másutt a kevésbé kirívóak, hétköznapibb színezetűek) a személyes lelki, erkölcsi és spirituális katasztrófa jelképei. A regény cselekményes szimbólumai egyetemes válságtudatot tesznek érzékelhetővé, illik rájuk egy jungiánus analitikus-pszichológusnak ugyanezen kor más ábrázolásairól szóló megállapítása: zavart időkben, általános útvesztés idején „a kollektív tudattalant egy belső megújulás igénye töltötte ki, amely azonban elvetélt és romlásba torkollott”. (Marie-Louise von Franz)

Egyetlen részletet szemeltünk ki az eszmék és a belőlük való kiábrándulások láncolatából, de jelezve, hogy a regény szerkezetének egyik alapelve éppen a megszakíthatatlan folyamatosság, amelyhez hasonlatot keresve a lelki folyamatok közül a hosszú, tartalmas álomra, a művészetek világában a végtelennek képzelt filmszalagra gondolhatunk. Zenei analógiák is jogosultak, kapcsolatban a kompozíció másik alapelvével. Végig ugyanazt a hangot halljuk, de megszámlálhatatlan fekvésben, a tempó, a dinamika, a tónus és az akusztika megannyi változatában, ahogy a beszélő életkorához, belső diszpozíciójához, szituációjához, a beszéd modalitásához idomul. Ami e próza lélektaniságát illeti, szervesen összefonódik benne egy pszichológiailag különösebb erőfeszítés nélkül követhető, megfigyelésre, tapasztalatra épülő, mindennapi élet- és emberismerettel megérthető réteg, meg egy másik, amely a tudattalan szférájából táplálkozik, álom- és látomásszerű elemeket, fantáziaképeket tartalmaz, a személyes vagy a kollektív tudattalan mély szimbolikus motívumkincséből merít, archetípusokat sorol és variál a repülés álmától az autógázolás, a zuhanás, a tölcsérbe sodródás rémképeiig. Mivel a középpontba helyezett tudat tartós erőfeszítést tesz, hogy egységet teremtsen a részek és az egész között, egyszerre lássa a hosszú folyamatot az alfától az ómegáig, egyúttal tetten érje az átmenet, a metamorfózis, a „között” pillanatát, a lélek tudatos és önkéntelen funkciói közül az emlékezés és az asszociáció jut pazar szerephez. Új tárgyi, tudati vagy vizionált motívumot megjelenésekor fölébrednek fél szendergésükből a velük rokon, térben, időben, hasonlóságban vagy ellentétességben hozzájuk kapcsolódó régiek. A képzetbokrok bővülnek, gazdagodnak, az új élmény hozzátesz valamit előzményeihez, de összetapadnak, s együtt görögnek tovább, növekedve, mint havas lejtőn lefelé a gyorsulva guruló hógolyó. Vannak különböző alkalmakkor változatlanul, formulaszerűen visszatérő gondolati sztereotípiák is (például: „nincs idő, hogy gondolkozzam”, „Váratlanul semmit sem szeretnék” és a többi); ez a bergsoni nevetéselméletet juttatja eszünkbe, a megmerevedett, gépies viselkedést teszi meg a komikus fölény alapjának. A változatok, párhuzamok és ellentétek ismétlődéseiből sűrű és tarka szövet készül. Bár az egykori kritika egy része kifogásolta, a hézagtalanság, a látszólagos szelektálatlanság, a különböző fontosságú elemek egyenrangúsítása és egymás mellé rendelése összhangban áll a szerzői koncepcióval.

A regény „vége’”, amely egyszersmind újrakezdés is, külön elemzést érdemel és igényel; ha vállalkoznék rá valaki, a legtüzetesebb és legihletettebb vizsgálattól is legföljebb megközelítő kommentárt szabad remélni. Jókai Anna a legnehezebb feladattal néz szembe: az empátia és a nyelvi szuggesztió fölfokozásával megkísérli a kimondhatatlant érzékeltetni, szavak révén átélhetővé tenni a misztikus élményt, pokoljárás után az üdvözülést. Fölgyorsulnak a közeledő összeomlást előrevetítő események, a vészterhes csapások, az egyén, általában az ember, végül a földi élet fenyegetettségére utaló szimbolikus jelek. A jelenhez és a múlthoz fűződő képek, gondolatok, fantazmák szétválaszthatatlanul egybeolvadnak, látomások és realitások baljósan kiegészítik és erősítik egymást. A prózai dikciót ziháló, izgatottságot érzékeltető, szabadversszerű expresszív ritmus váltja fel. A belső szemléletben, mintha a halál előtt, sebesen végigpörögnek az életben és az eszméletben hosszú idő alatt fölgyülemlett emlékek, képzetek, érzetek, motívumok közül azok, amelyeknek a maradandóságára épen most derül fény. De közben korábban észrevétlen, elhanyagolt, tudat alá szorított, elfojtott szólamok erősödnek föl: vétkek, mulasztások emléke, az elhibázott élet miatti önvád, a szeretet, az engesztelés, a másoknak élés, a nem kapni, hanem adni akarás, ha későn is, de végre fölismert törvénye, a növényien tiszta létezés nosztalgiája. A Hamvas, Kodolányi, Várkonyi triászhoz hasonlóan Jókai Anna – és narrátora, „personája” – a keleti bölcsességben és a keresztény misztikában, a titkos tudásban, Scientia Sacrában, az ember atlantiszi, paradicsomi ősemlékezetének a fölelevenítésében sejti és reméli előbb talán egyes lelkek, a kozmikus idő távlataiban a mindenkori emberiség számára a megtisztulást és megváltódást.

Cs. Varga István

„Jó kedvvel, bőséggel…”

…Keressük a hagyatékot, örökséget, mindazt, amit mentenünk, őriznünk, ápolnunk kell, ami a következő nemzedék számára fontos lehet. Nem hiszem, hogy Önök között lenne egyetlen ember is, akihez ne lett volna fontos mondanivalója a magyar kultúra jelkép-költeményének: a Himnusznak. Vallom: Magyarországon semmiféle gazdasági csoda nem segít, ha hitben, erkölcsben, hazaszeretetben nem újul meg a nemzet, ha múltját, kultúráját nem ismeri.

Ünnepi beszédem mottója: „Jó kedvvel, bőséggel…” Tudom, meg kell érnünk az ünnepre, meg kell érnünk a közösségre. Hiszem, hogy előadásommal is „Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, / de a nemzet nem élhet…” (Mindszenty József.)

(…) Egerben a magyar történelem hiánytalanul bemutatható. Történelmi, kulturális örökségének egyik fő tétele: irodalmi hagyatéka. Öröm, hogy Egerben van Sportmúzeum, de Tinódi, Balassi, Verseghy, Dayka Gábor, Vitkovics Mihály, Tárkányi, Szvorényi, Mindszenti Gedeon, Bródy, Gárdonyi, Remenyik Zsigmond, Kálnoky László, Apor Elemér, Utassy József stb. örökségét érdemes lenne egy irodalmi múzeumban összegyűjteni, bemutatni. Tinódi és Balassi idejében Eger a magyar literatúra elsőszámú fellegvára volt. A régmúltban mindig dobogós helyen állt, de ha az ezer év irodalmát tesszük mérlegre, akkor az olimpiai pontszámítás alapján is Eger a főváros, Debrecen, Kolozsvár és Kassa után, vagyis pontszerző helyen következik…

(…) Hegedűs Lóránt püspök Himnuszunk a Biblia fényében című tanulmányában bizonyítja: a Himnuszban a legmagasabb szellemi színvonalon találkozik „a művészi lélek ihletése a vallásos lélek ihletésével”: „az Ige imádsággá változik és az imádság Igét hirdet (…) Nincs az egész világirodalomban igeibb Himnusz, nincs istenibb, szentlelkesebb imádság egy nép számára, nem képzelhető, és nem létezik a Szentháromság Istenre jobban támaszkodó nép-nemzeti áhítat, mint a magyar nép zivataros századaiból származó, fohászkodó költemény.”

Kristálytiszta a Himnusz-kompozíció: az első, invokatív versszakot két hálaadó strófa követi, majd négy versszakos bűnbánati vallomás következik. Végül az irgalom megnyerésének reményével visszatér a nyitány segélykérése. A Himnusz első sorának mindhárom szava kulcsfogalom: Isten a megszólított. Második szava: áldd meg. A kérés tartalma, az áldáskérés a Magyarra vonatkozik. Vegyük szemügyre a Himnusz első három kulcsfontosságú szavát!

1. Isten – az egyetlen, transzcendens, a világgal és az emberrel kapcsolatot tartó dinamikus immanencia: „Minden, ami van, az Ő teremtő szavára lett és így az Ő szabad, személyes alkotása.” Isten a történelem ura, cselekvő irányítója. Az Isten megszólítás, a teremtő Istenre, Jézus atyjára vonatkozik, és rendszerint olyasvalamit kér tőle az ember a nyilvános imádságban, amit már megadott vagy megígért. Az Újszövetség az atyaság ószövetségi képét az Isten végtelen jóságával és irgalmával, könyörületességével teljesíti ki. Az Úr a teremtés, gondviselés és kormányzás révén az üdvösségre vezeti népét. Az isteni irgalom minden megtérő ember, nép, az egész emberiség örök üdvösségét biztosítja.

2. „Áldd meg” – Mélységesen bibliai ez a kérés. Az áldás szavai eleve jót jelentenek, az átok szavai pedig rosszat. Az „áldd meg” kérésben benne van, hogy Isten valóban megáldotta az első napon a világmindenséget, mindent, amit alkotott és magát az embert, Ádámot is. A kérésben benne van, hogy Ádám utódait, ezt a maradékot, ezt a maradék magyarságot is áldd meg! Az áldásban erő rejlik. Az Úr áldása az egész teremtett világra, az ember és föld termékenységére kiterjed: a törvényt megtartó igaz ember jutalma. Az áldás kultikus keretben, istentiszteleten történik…

Isten áldásban részesítése annyit tesz, mint hatalmának, fölségének, dicsőségének, szentségének elismerése, a tisztelet kifejezése. (A doxológia lényege: „Áldott legyen az Isten!”, amelyre az „úgy legyen” a válasz. Az üdvözültek áldottak, szemben az elkárhozókkal, akik átkozottak. Mária áldott, mert Ő a Megváltó anyja. Jézus is megáldja a gyermekeket és mennybemenetele előtt tanítványait is. Áldást mond az utolsó vacsorán, áldotta Istent a kenyérért, mielőtt megtörte. Pál apostol Krisztus bőséges áldásával, kegyelmi ajándékával, hirdeti: a keresztények Isten igaz népeként elnyerik az Ábrahámnak ígért áldást.

Magyar műveltségünk része Balassi híres áldáskívánása: „Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe!” József Attila kérése: „édes Hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”; fohásza pedig a Mindenek Urához: „adj emberséget az embernek, / Adj magyarságot a magyarnak…”. Babits verscímben mondta ki: Áldás a magyarra.

3. „a Magyart...” A Himnusz első sorát értelmezve fel kell tennünk a kérdést: Ki a magyar? – A történelem során magyarnak, hungarusnak számított mindenki, aki a történelmi Magyarország, vagyis Hungária lakója, polgára volt. Ilyen értelemben volt hungarus, vagyis magyar Janus Pannonius, és volt egyszerre büszke magyar és horvát Zrínyi Miklós, és tudott egyszerre „tüzes magyar és szerb” lenni az egri születésű Vitkovics Mihály… Ez a lelki-erkölcsi vállalás adta a magyarságnak Petőfit, Sík Sándort. Ez a sorsvállalás tette magyarrá a sárgacsillaggal megbélyegzett és Krisztus keresztjével megjelölt Radnóti Miklóst. Ady szellemében valljuk, aki a „Szép magyar sors” ciklusban, a „A tavalyi cselédekhez” című versében írja: „Testvéremül elfogadom,/ Ki tiszta ember és magyar / (…) Kirabolt, szegény, kis magyar, / Kitárul a felé karom, / Kit magyarrá tett értelem, / Parancs, sors, szándék, alkalom.” Babitscsal együtt hirdetjük: a lélek, az erkölcsi vállalás, a hűség és állhatatosság tegyen bennünket magyarrá, és segítsen bennünket abban, hogy a magyarságból sem térben, sem lélekben ne emigráljunk! Ady

„... minden sora bibliai igehely”

Hegedűs Lóránt nagyszerűen bizonyítja, hogy nemzeti imádságunk, a Himnusz az egész világon a legbiblikusabb nemzeti himnusz: első versszakának minden sora bibliai igehely. Szinte minden egyes motívumának, eszméjének, képének megtalálhatjuk a forrását, valós vagy lehetséges előzményeit, legfőbb forrása azonban kétségtelenül a Biblia. Különösen az első versszak és annak első három kulcsszava bibliai, és a nyilvános istentiszteletek imádságait is tükrözi.

I. „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel…” A költő Istentől kér áldást a magyarra. Az áldáskérésre Ézsaiás könyvének 25. fejezetében maga az isteni Ige biztat bennünket: „Ez esztendőt megáldjad, ez esztendőt megáldjad, kegyelmedből Úr Isten! Bő zsírral ékesítsed, bő zsírral ékesítsed, te szent Jehova Isten…” A reformtusok újévi istentiszteletükön ezt az igei könyörgést éneklik. (Az 1948-ban kanonizált Református Énekeskönyvben az új évre szóló 190. dicséret textusa a Batthyány-kódexből való, dallama pedig a XVIII. századból származik.) A keretversszakokban a költő Istentől kér áldást és szánalmat nemzete számára, mert egyedül Ő nyújthat védő kart, adhat víg esztendőt, boldogulást, egyedül Ő ítélheti meg: megbűnhődte-e már a múltat és jövendőt. A szárnyaló szépségű bibliai igehely imádságos visszhangja a felütésnek minősíthető nyitány: „Isten, áldd meg a Magyart…”

A. Molnár Ferenc nagyszerű nyelvi, nyelvtörténeti és etimológiai értelmezésben bizonyította, hogy a „Jó kedvvel, bőséggel” kulcsszavai mást, többet jelentettek a régi magyarságban, mint azt ma a köztudatban értelmezzük.⁵²A magyar nyelv értelmező szótárában olvashatjuk: a jókedv „örömteli, megelégedett kedélyállapot, vidám hangulat”. (Élet és Irodalom, 1997. augusztus 15.) Bizonyítja, hogy a „jókedvvel” és „bőséggel”, valamint a „Hozz rá víg esztendőt” elsőrenden nem a mai értelemben vett „jókedvet”, „bőséget” és „víg esztendőt” jelenti. Nem cáfolja a korábbi értelmezéseket, de kiegészíti a maga felismeréseivel, gondos, leletértékű, bizonyító apparátusával.

Az 1300-as évektől adatolhatóan a jókedv, jó kedv olyan sajátos jelentést is tartalmaz, amely a protestáns egyházi nyelvben máig fellelhető és amelyet nyelvtörténeti szótáraink is számon tartanak: „kegyelem, kegy, szeretetteljes jóindulat”. A. Molnár Balassitól, Zrínyitől idéz, majd pedig Szenci Molnár Alberttől hoz bizonyító példákat, akinek zsoltárfordításaiban a jókedv/ jó kedv 12-szer szerepel kegyelem értelemben, és csupán egyszer fordul elő a ma közhasználatú „kedvtelés, jó hangulat” értelmében. (A 104. Zsoltárban, a cethalra vonatkozóan, kiket az Úr arra szerzett „a tengerben, / Hogy ők játszódjanak jó kedvekben”.) A mai római katolikus énekeskönyvben ezt a jelentésértelmezést erősíti a sokfele közismert „Ó, szép Jézus...” kezdetű újévi ének, amelyben a hívek arra kérik Máriát, hogy esedezzen érettünk „Hogy ez új esztendőben / Minden ügyeinkben / lehessünk / Drága kedvében.” A „kedv”, „jókedv” szavunk „kegyelem” jelentésben a mai református énekeskönyvben (331. dicséret), Pálóczi Horváth Ádám virágvasárnapi énekében is megtalálható: „Áldott ki jött az Úrnak nevébe / Általa estünk az Isten kegyelmébe.”

Károli Gáspár és Heltai Gáspár református, valamint Káldi György katolikus bibliafordításában szintén szerepel a „jókedv” és, „kedv” kegyelem jelentésben, bizonyára azért, mert jellemzőnek és egységesítőnek érezték az egyházi nyelvhasználatban. A Himnuszban a jókedv (jó kedv) nem állandó határozói alakjával (megáld valamivel), hanem a módhatározói „kegyesen, kegyelmesen, szerető jóindulattal” jelentésben szerepel. Ha valaki valakit szeretettel és örömmel áld meg, nemcsak azt jelenti, hogy a megáldottat szeretetben és örömben akarja részesíteni, hanem azt is, hogy az áldást örömmel és szeretettel adja.

A „bőséggel” a Himnuszban nem csak a mai értelemben vett „anyagi jóléttel, gazdagsággal”, hanem a „bőségesen” jelentést is tartalmazza, Kölcsey szóhasználatában és kontextusában eredetileg ezt jelentette, és a „jó kedvvel” mellé ez is illett. A Károliék revideált fordításában a bőséggel sosem „anyagi jólétet” jelent, hanem mindig „bőven” jelentésben fordul elő. (Krónika II. 31.5.: A 103. Zsoltárban énekeljük: „Ki életedet kegyesen táplálja: / Az mi szádnak kell bőséggel megadja.” A Batthyány-kódextől máig ismert 188. Dicséretben olvashatjuk: „Ki Szentlelkét szívünkben / Osztogatja bőséggel”.

Az „Isten, áldd meg a Magyart / Jó kedvvel, bőséggel” sorok gondosan, példákkal bizonyított értelmezését így összegezi A. Molnár Ferenc: „szerintem valószínűleg azt jelentik, Kölcsey arra kéri Istent, hogy a magyarságot kegyesen, kegyelmesen (szeretetteljes indulattal) és bőségesen áldja meg.” Nem zárja ki teljesen a közismert értelmezés szerint a jó kedv-nek „öröm, megelégedettség” jelentését sem, de a Himnusz mondanivalója, stílusa, háttere, szerkezete is a nyitó és záró versszak általános fohász-jellegét bizonyítja.

II. „Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel”. A bevezető versszak kulcsfogalmai az isteni áldás, bőség és az ellenségtől védettség. Az áldás, a jókedv és bőség kérése fenyegetett létállapotban történik. A „védő kar” motívum az Ószövetségben gyakori, átvitt értelemben az erő, hatalom kifejezésére szolgál. Például „kinyújtott karral”, annyit tesz, mint „nagy erővel, hatalommal”. Az „Isten karja” kifejezés az Úr hatalmára utal. Isten egy-egy személy esetében ritkán mutatja meg karjának erejét, de gyakran megteszi ezt az egész népért.

A Magnificat zsoltáros szépségű hálaadó énekében a Szűzanya énekli: „Karja bizonyságot tett hatalmáról: / szétszórta a szívükben gőgősöket, / letaszította trónjukról a hatalmasokat, / az alázatosokat pedig felemelte…”

Lukács evangélista írja Szent Jánosról: „az Úr keze volt vele”. Zakariás énekében az Úr védő karja „Megmentett minket ellenségeinktől / s mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket (…), hogy az ellenség kezéből kiszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki.”

A Himnusznak ezek a sorai a 35. zsoltárt idézik emlékezetünkbe, amelyre Németh László úgy emlékezik, hogy gyerekkorában úgy zengett a mezőszilasi református templomban, mint „Bujdosó kuruc rigmusa a rengetegben”: „Perelj, Uram, perlőimmel. / Harcolj én ellenségimmel. / Te paizsodat ragadd elő, / Én segedelmemre állj elő!” Közvetlen inspiráció lehetett a második versszak: „Dárdádat nyújtsd ki kezeddel, / Ellenségimet kergesd el! / Mondjad ezt az én lelkemnek: / Tégedet én megsegítlek.”

Tipológiai párhuzam és potenciális inspiráció is Balassi Bálint Egy könyörgés című versének első strófája: „Nincs már hova lennem, kegyelmes Istenem, / Mert körülvett engem szörnyű veszedelem / Segedelmem, légy mellettem, ne hagyj megszégyenednem!” Kodály Zoltánt is megragadta ennek a de profundis kiáltásnak az emberi hitele: „Segedelmem, légy mellettem…” Kölcsey költői szépséggel fogalmaz: „Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel”. Ez a segélykérő fohász a kuruckor legszebb énekét, a Rákóczi-nóta könyörgését is méltán idézi emlékezetünkbe: „Nézz reánk, Úr! a mennybül, / Ments meg, kérünk, minket ily csúf / Ellenségtül!”

Martinkó András Kölcsey „e”-ző nyelvjárására hivatkozva, a Himnusz „feléje” szavának „föléje” értelmezését tartja helyesnek. Hangsúlyozza: a küzdő ember „felé” nyújtott védőpajzs csak az elölről és felülről jövő csapások, lövedékek ellen véd, itt a küzdő fölé nyújtott védő kar természetfeletti módon, minden irányból jövő támadás ellen óv, amint Zeusz sérthetetlenné tett egy-egy harcost a fölébe tartott aigisz/égisz segítségével.

III. „Bal sors akit régen tép…” A „balsors” kulcsfogalom, a keret-versszakokban hangzik fel, a vers egészében nyer teljes körű értelmet. Sokan kifogásolják, hogy a „sorsot”, mégpedig a „balsorsot” emlegeti. Nyilvánvaló, ha az ember vállalkozásai nem sikerülnek, annak okát az áldás hiányában látja. A sorsnak nem a fátum, nem az előre kész emberi sors, nem a végzet jelentése van itt, hanem a jó sors, amely Isten áldása, és a balsors, amely a rosszul végződött vállalkozások, az Istentől való eltávolodás, az áldás hiányának a következménye. Az is nyilvánvalóan, ha az ember tervei, céljai nem sikerülnek, a kudarc, a negatívum okát a sorsban keresi.

A jólétet elveszített, ellenségtől, a végső széthullás veszélyétől szorongatott magyarság költője imádságos lélekkel kapaszkodik a vigasztaló Igébe: „Ó te szegény, szélvésztől hányt, vigasztalás nélkül való…”. Kölcsey – mint hajdanvolt erdélyi prédikátorok tették – az Ószövetség népének sorsával rokonítja a magyarságét, amely a pusztulás népéből az újjászületés népévé szeretne lenni.

IV. „Hozz rá víg esztendőt…” Ézsaiás csodálatos kegyelmi ígéretet hirdet, amelyet az Úr Jézus is idéz fellépésekor a názáreti zsinagógában: „Hirdetem az Úrnak kedves esztendejét”. Ez a kegyelmi esztendő az elengedés (Ablass), a búcsúnyerés éve. A jubileumi évben elengedtetik az adósság, pihen a föld, ünnepel a lélek, gyülekezetté válik, vigad az egész nép, és Isten örökkévaló életerejével töltekezik. Ekkor megújul az elcsigázott test, Isten Igéjét és erejét befogadja a győzedelmes szív. Az „Úr kegyelmének esztendeje” minden ötvenedik esztendő, az úgynevezett kürtölés (jubel/jobel – iubilate) éve, amikor el kellett engedni az adósságot, fel kellett szabadítani a zsidó rabszolgákat. Ez „az Úr jó kedvének esztendeje” bibliai szókép , amint a Himnusz „Hozz rá víg esztendőt…” kifejezése is hosszabb időszakra, az egész jövőre vonatkozik,

V. „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt!” Hankiss Elemér A bűntudatról, mint társadalmi jelenségről című, a Himnuszt más nemzetek himnuszaival összevető tanulmányában állapítja meg: „Nincs még egy ország, amelynek himnusza bűntudattal küszködnék, amely olyan komor, s már-már reménytelen hangot ütne meg, mint a miénk.” A Himnusz legtöbbet vitatott sorai ezek, de a „reménytelenség” és „komorság” kilátástalansága már vitatható.

A „megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt” úgy is felfogható, hogy itt nem annyira konkrétan a múltról, jelenről és a jövőről van szó, mert a „múltat s jövendőt” inkább költői nyomatékosításra szolgál, semmint időbeli tagolásra. A szószerkezet túlmutat az adott kontextusban azon, amit alkotóelemei külön-külön jelölnek. Voltak, akik ezt a megállapítást „teológiai” szempontból helytelennek tartották, elvétve akadnak ma is, akik tévesnek állítják, pedig helyes értelmezése nélkül a Himnusz valláserkölcsi magyarázata nem lehetséges. Hegedűs Lóránt érdekes értelmezését adja ennek a vitatott sornak. Első látásra-hallásra úgy tűnhet, mintha a költő „teljes igazságtalanságot sugallhatna az emberi logika szerint Isten részéről. Hogyan lehet a múltat megbűnhődni és egyszerre a jövendőt is, amikor még a jelenben élünk, – ha Isten igazságos?! Úgy, hogy a matematikai igazság nem azonos a lélektani, élettani, egzisztenciális igazsággal” Hegedűs Lóránt hangsúlyozza: itt is igei ihletés alapján fogalmaz Kölcsey, Ézsaiás próféta 40. fejezetének 2. versére építi mondanivalóját. A babiloni fogság végpontját látó próféta ezt hirdeti: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, vége van nyomorúságának, hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért.”

A kétszeres sújtás számtani szempontból igazságtalan, de élettani szempontból lehet teljesen igaz, sőt egyedül helyes és helytálló – állapítja meg Hegedűs Lóránt, és gyakorlati magyarázatot is fűz az értelmezésez. Ha a gyerek valami rosszat tett, figyelmeztetést, esetleg dorgálást, netán egy kézlegyintést is kap büntetésül a szüleitől, hogy tettének jóvátételeként helyreálljon benne a lelki és erkölcsi világrend egyensúlya. De ha ugyanez a gyermek égő gyufával játszik és közben a gázcsapot nyitogatja, akkor olyan büntetésre is rászolgál, amely a saját érdekében is büntetés, figyelmeztetés a jövőre nézve, hogy tudatosítsa: vannak bűnök, amelyeket sohasem szabad elkövetni. (Szülők, tanítók néha ezekkel a szavakkal büntették a gyereket: „Ezt azért kapod, mert rossz fát tettél a tűzre, ezt a ráadást pedig azért, hogy emlékezz rá, és még egyszer ne kövesd el!”)

Isten kétszeresen sújtotta Izrael népét, hogy emlékezzen a büntetésre és soha többé ne kövesse el a bálványimádás, istentelenség végzetes bűneit, mert ha újra elköveti, akkor olyan büntetés vár rá, amelyet már nem fog kibírni, nem lesz képes túlélni. Isten kegyelmét és igazságos büntetését bizonyítja Jeremiás próféta: „Jaj a pásztoroknak, akik elvesztik és szétszélesztik legelőm juhait – mondja az Úr.” Az ítélete: „Szétszélesztettétek nyájamat, szétkergettétek, s nem törődtetek vele. Nos, nekem majd lesz gondom rátok, mégpedig gonosz tetteitek szerint (…) De nyájam maradékát magam gyűjtöm (…), visszahozom őket legelőikre, ott gyarapodni fognak és megsokasodnak. Pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék (…); nem félnek és nem remegnek többé, és egy sem vész el közülük…” (Jeremiás 23.)

A Himnusz költője a bűn – bűnhődés-kiengesztelődés tudatával a büntetés idejének elmúltát vallja, ennek imádságos lelkületű kívánalmát is érzékelteti. A vallási imákban szokásos módon, az Istent is tegező formában, vagyis egyes szám első személyben kéri a költő az áldást „a Magyarra”: „Az igekötős igealak (áldd meg) azt sugallja, hogy Kölcsey a maga nevében, a saját keresztény hitének erejével és vallásbeli meggyőződésének tudatában szól Istenhez.

Kölcsey őrzi hitét, hogy a szenvedésben óriási megtisztító erő rejlik. A szenvedés győzedelmeskedik a poklokon, megnyitja a Purgatórium kapuit, az isteni kegyelemből valóra válhat a magyarság földi boldogulása. Távoli analógiát érzünk Madách művének végső kicsengését, az Úr „küzdve küzdj és bízva bízzál” üzenetét, amely a goethei „Ki küzdve tör a jóra, megváltást remélhet” hitével tart szoros kapcsolatot. A barokk korból eredő „bűnhődés”-felfogást vallotta Zrínyi, és követte őt ebben Vörösmarty: „Ha vétettünk is valaha / kiszenvedénk”, és folytatta Arany János: „Megbűnhődtük ősapáink / Vétkét súlyosan”.

A Himnuszban mélységes istenhit, keresztény/keresztyén szeretet és a magyarság iránti történelmi felelősségtudat szólal meg. Kölcsey azt vallja, hogy „megbünhödte már e nép a múltat s jövendőt”. Tudja, bűneink levezeklése nem lehet követelés, nem jogcím az átok feloldására: „Isten kegyelme Szent Ágoston és Kálvin teológiai felfogásában – és Kölcsey ezt tette magáévá – teljesen ingyenes: ki nem érdemelhető. Hozzá csak szánalomért esdekelhetünk, nem jogos jóvátételért.” Kölcsey tisztában Szent Pál krisztológiájával, amely a lényegét tekintve megváltástan: megigazulásról, újjászületésről, kiengesztelődésről szól. A rómabeliekhez (9. 16): „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis est Dei”, amely Károli Gáspárnál: „Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

(…) Befejezésül Apor Elemért idézzem, aki áldást mondott csodálatos múltú, architektúrai szépségű lakóhelyére, Egerre: „Dajkáld völgy eme várost / dombok öleljétek / süsd nap, hold te vigyázd / pattogó csillagok koszorúja / szikrázzon árnya fölött. / Legyen boldogság, béke hazája / örökké!” A magyar kultúra ünnepén szálljon fel, a szíven át az értelemig érjen Kölcsey Ferenc fohásza: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel…”

^x Részletek Cs. Varga István ünnepi beszédéből.

„…ha szeretet nincs bennem…”

Julow Viktor emlékezete

Dr. Julow Viktor halálának huszadik évfordulóján lelkiismereti kötelességünk az emlékezés. Méltó és igazságos, hogy egykori tanítványai, kollégái, barátai szépen és emberül emlékezzünk áldott emlékű professzorunkra. Emlékezzünk, mert korunkban a felejtés iszonyúan emészt. Pedig tudjuk: valaki számára minden ember pótolhatatlan, és ha vak vezet világtalant, mindketten gödörbe esnek.

A felnövekvő nemzedék zömének „sem elődje, sem boldog őse”, sem tanára, sem mestere, sem példaképe. Nekünk pedig még voltak világképet, eszményt adó tanáraink, mestereink, sőt példaképeink is. A hatvanas évek sivár társadalmi viszonyai között is megadatott, hogy Barta János, Bán Imre, Julow Viktor tanítványai lehettünk. Annak a Viktor bácsinak a tanítványai voltunk, aki nemzedékeket nevelt emberségre, szakmai tisztességre, akinek lelket bátorító emlékére, szeretetére, tiszta emberségére ma égetően szükségünk van.

Viktor bácsi kedves tanítványai között engem is kitűntetett figyelmével, megjelölt szeretetével. Éppen ezért szeretném kifejezni iránta azt a hálaérzést, köszönetet, amely csak megtisztult pillanatainkban szokott lelkünkből feltörni. Emlékezetemben és szívemben is elevenen él. A debreceni sírkertet már régtől nagyon közelinek érzem, mert sok kedves tanárom, köztük Viktor bácsi is benne nyugossza örök álmát. Hiszem, hogy minden elhunytra, akire szeretettel gondolunk és emlékezünk, érvényes Gárdonyi sírfelirata: „Csak a teste.”

II.

Viktor bácsi nagyon szerette Egert. Láthattam őt édesanyja, lánytestvére, unokaöccse és annak családja körében is. Hallhattam, amint baráti körben énekelte: „Amott legel, amott legel…” népdalt, és a „Mikor Wittenbergában a kaput zörgettem…” diákdalt énekelte. De neki nemcsak vér szerinti rokonai, szerettei voltak. Tanítványaiból lett barátaiból a kölcsönös tisztelet és szeretet jegyében szellemi-lelki nagycsaládot, közösséget épített. (Igazi segítőtársa volt ebben a felesége, aki húsz év óta szeretetével őrzi ezt a virtuális lelki eklézsiát.)

A személyes emlékek közül csupán néhányat említek. Egyszer Egerben, a Cifrakapu 128-ban lévő lakásunkban ebédeltünk, amikor Viktor bácsi keze annyira remegni kezdett, hogy nem volt képes egyedül megenni a levest. A felesége kanálszám adogatta a szájába az ételt, ő pedig nagy alázattal tűrte, hogy Magdika a tanítványaiból lett barátai előtt, mint egy kisgyereket, megetesse.

Viktor bácsi Egerben, a Braun-völgyben lévő kertünkben a domboldalról szerette nézni a Tinódi által is megénekelt Eged-hegyet, a Királyszékét, a távolban kékellő Bükk-fennsíkot. Az Egedről induló, akkor újdonságnak számító, ég és föld között lebegő sárkányrepülőket csodálta a legszívesebben. A látvány felizzította fantáziáját. Nagy beleéléssel figyelte röptüket, szemet gyönyörködtető ívelésüket. A repülés ősi vágya gyúlt föl benne a valóság és képzelet játéka, amikor a látványból szinte látomás fakadt. Mindig szeretett volna utazni, távoli világokat látni, embereket megismerni. Csodálatosan tudott mesélni nemcsak háborús és fogságbeli élményeiről, elemében volt akkor is, ha terveiről, elképzeléseiről, utazási vágyairól beszélt. Tudta: aki utazik, önmagát ismeri meg, és másokról, a világról is tapasztalatokat szerez.

III.

A debreceni egyetemen tanító jeles irodalomtörténészek közül többen is Egerből, Heves megyéből származnak: Bán Imre, Bitskey István, Fülöp László, Juhász Béla, Szuromi Lajos, valamint a mindmáig Egerben lakó, de a debreceni egyetemen tanító Lőkös István is. Bán Imre professzor Egerben született, dobós diák volt. Méltán őrzi emlékét a Dobó gimnáziumban emléktábla, amelyet egri származású utóda: Bitskey István avatott fel.

Viktor bácsi az egri Dobó gimnáziumban, a feleségem szervezésében előadást is tartott. (Az emlékezetes előadássorozatban Bán Imre és Papp Ferenc is vendég volt.) Emlékszem, bennünk a várakozás, Viktor bácsi rokonaiban pedig a szorongás, sőt a félelem volt nagy. A rokonok az öregség, feledékenység jeleit emlegették. Biztosan volt rá okuk, de én mást tapasztaltam. Viktor bácsi tüneményesen súgta: „Azért kísértek el, mert félnek, hogy szégyent hozok rájuk.”

Felejthetetlen élménnyel ajándékozta meg hallgatóit. Már a megszólítással megnyerte a hallgatóság jóindulatát: „Kedves Gyerekek! Kedves Unokáim!” Aztán hozzátette: nem tévedés a megszólítás. Akik titeket tanítanak, azok közül sokan kedves tanítványaim voltak a debreceni egyetemen. Éppen ezért a tanítványaim tanítványai, vagyis szellemi, lelki unokáim vagytok.

Bravúrosan hidalta át az Eger és Debrecen között valóban meglévő sokféle eltérést, különbséget. Eger nagyon szép város, püspöki, érseki székhely. Debrecen pedig nagy hagyományú „kálomista Róma”. Eger és környéke hegyes, dombos, a Mátra és a Bükk központja. Debrecen sík vidék, jellegzetesen alföldi város… De rokon vonásokat is találunk köztük: mindkét városnak jelentős kulturális hagyományai, irodalmi tradíciói vannak. Az Alföld, melynek Debrecen az egyik legnagyobb központja, itt találkozik a hegyvidékkel.

Egy leleményes analógiáról is szólt derűs, emelkedett lélekkel. A XIX. század elején egy debreceni lokálpatrióta összeszámlálta a Debrecenben és a környékén található vizeket, forrásokat, csermelyeket, és az 5 méternél magasabb „högyeket”. Meg is jelentette a Debrecen vizeiről és högyeiről szóló gondos munkáját, amelyben kétszáznál is több „högyet” regisztrált. Mosolyogva vonta le a következtetést: ennyi „högy”, ha kicsik is, ez azért már valami! A dobós iskolaújság diákszerkesztői fényképes interjút készítettek vele. Az igazgató-helyettesi szobában varázslatos elevenséggel mesélt. Arra a kérdésre, hogy mit jelentenek számára a könyvek, ezt válaszolta: „Könyvvel a pokolban is kibírom.”

IV.

Julow Viktor ismerte és súlyosan megszenvedte a XX. század diktatúráinak színét és fonákját, eszmék és az emberek színeváltozásait. A világháborús frontszolgálat, a hadifogság, 1956 forradalma, a meghurcoltatás, börtönbüntetés szenvedései, tapasztalatai nem hagyták változatlanul a debreceni Kollégiumban, majd az Eötvös Collegiumban kialakított világképét, látásmódját. Mégis híven megőrizte élete legfőbb eszményeit: a humanitas, honestas és türelem csillagait. Ebben a csillagképben élt és alkotott.

A tudós tanárt is közelről ismerhettük, aki kitűnő esztétikai érzékkel, klasszikus műveltségre alapozott szakmai tudással kutatott, kereste a nemzeti irodalom és a világirodalom összefüggéseit, párhuzamait, hajdani aktualitások múlttá, történetté, művé rendeződött értékeit. Egyik alapvető analógiája szerint Csokonai a magyar literatúrában, a költői fejlődésben hasonló jelentőségű szintézist teremtett, mint Goethe a német irodalomban. Csokonaitól tudjuk: „az ember a poézis első tárgya”. Nem csupán egy módszer vagy szempont titka a remekmű, hanem személyen túli erőforrásé, végső soron a kegyelem műve.

Meggyőzően bizonyította, lehetséges a nyitottság és elmélyülés összhangja, egy műértelmezés is lehet koherens, ha világképkeresés jellemzi. Az Egy katonaének briliáns értelmezését a szívében hordott patriotizmus és a soha el nem érhető reneszánsz szépség és tökéletesség iránti csodálat inspirálta. Tinódi „kard és lant” címere literatúránk összetartozó két vonulatát jelöli. Balassi „karddal és pennával” folytatja ezt az örökséget. Zrínyi utódként hirdeti vitézi resolutioját: „Nem írom pennával, / Fekete téntával, / De szablyám élivel, / Ellenség vérivel, / Az én örök híremet.”

Egerben, ebben a kedves, természeti, történelmi és architektúrai emlékekben, értékekben, szépségekben igen gazdag városban szinte hiánytalanul bemutatható a teljes magyar múlt. Balassi osztályából kiszorult főúr, életcélja, hogy minden erejével felemelkedjen. Az egri várban ötven lovas hadnagyaként „Az jó hírért névért s az szép tisztességért…” küzd a vitézi élet „ékes oskolájában”. Reneszánsz szépségvágy, patrióta elkötelezettség élteti. Negyven éves, amikor Esztergom falainál életét áldozza hazájáért: hőssé magasodik.

Julow Viktor mélységes beleéléssel bizonyítja: a reneszánsz eszményítés, valóság-szépítés motiválja a költő szemléletét: „Az nagy széles mező, az szép liget, erdő / sétáló palotájok, / Az utaknak lese, kemény harcok helye / tanuló oskolájok, / Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség / s fáradtság mulatságok.” A méltán híres áldáskívánás előtt a költő bevallja a végvári élet tragikus tényeit is: „Viadalhelyeken véresen, sebekben / halva sokan feküsznek, / Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója / vitézül holt testeknek.”

Aligha lehetett hatástalan az „Emberségről példát, vitézségről formát” adó költemény tüzetes és elmélyült interpretációjára az analizáló irodalomtudós világképe, eszmeisége sem. Julow Viktor bensőségesen ismerte Balassinak, „a dallá vált magyar élet első héroszá”-nak (Németh László), a végvári vitézek világának, veszélyesen kalandos életének egri színterét.

Viktor bácsi halk szóval arról is szólt egyszer, hogy egyik angol ősét Clark Ádám hívta Magyarországra, Clarkot pedig Széchenyi István. Őseinek nyelvét, kultúráját, irodalmát alaposan ismerte és szívből szerette. Származása és magyarságtudata sosem jelentett gondot a számára. (Elődeinek sírkövén még a Yulow névváltozat olvasható.)

Többször is eltöprengtünk a magyar sorsról, nemzeti megmaradásunkról. Például arról hogy a töröktől elfoglalt Győrt Bécs mennyire sietett visszafoglalni, mert túl közel volt hozzá. 1552-ben, Drégely után és Eger előtt, az Ipolyságon, a palásti csatában Bécs éppúgy magára hagyta a magyar, olasz és német hősöket, mint az egri várvédőket. (Rimaszombatnál állt a császári had, ha Eger elesik, a török ne tudja elözönleni a bányavárosokat.) Döbbenetes, de nem köztudott tény, hogy Dobó feje fölött a Bécs által kimondott, az ostrom idejére felfüggesztett halálos ítélet lebegett. Az egri hősök maratoni győzelmet arattak, Németh Lászlótól tudjuk: „Marathonnál a kétségbeesés győzött.” (Debreceni Káté.)

Viktor bácsi szerette a Valedicit patriae sorait: „Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki keresztyénségnek viseled paizsát” és az „Egriek, vitézek, végeknek tüköri” szerelmetes vallomást. Németh László 1927-es Balassi portréja szerint ezt a költeményt „még a mai magyar emlékektől ostobán elidegenített műveltjeink is” ismerték… Balassi sorsának rejtelmeiben magyar sorskérdések rejlenek: „Magyar költő volt. (…) mert főúr létére is bitang volt hazájában, rágalmazták, és úgy végezte, ahogy annyi jó magyar: kitagadva.” Eltűnődtünk: Eger délről volt végvár, és elesett, Trianon óta északról lett majdnem határváros.

Mindketten szerettük az „Adj már csendességet” című fohászkodást, de egyetértettünk abban, hogy katartikusabb erejű, felrázóbb hatású, mert az emberi lét nagyobb mélységéből kiált a „Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét…” Balassi példa arra is, ahogyan a mélység a mélységet hívja a régi magyar literatúrában. Kodály tehetségét zseniálisan inspirálta a „Segéll meg engemet én édes Istenem! / Reméntelenségben ne hagyj elsillyednem…” mélyről felszakadó könyörgés: „Segedelmem légy mellettem, ne hagyj megszégyenednem!”

V.

Éveken át az Eger—Füzesabony—Debrecen vasútvonalon jártam tanítani a debreceni egyetem orosz irodalmi tanszékére. Szellemi-lelki emlékek, élmények kísértek utamon. A „Hortobágy mellyéke” Veres Péter pátriája… Gulyás Pál Debrecentől Rimaszombatig meg is verselte az utat. Elégikusan búcsúzott a Nagyállomástól, a tiszafüredi hídról csodálta, hogyan „fénylik a régi Tisza, / nyári napnak alkonyulatában.” Rimaszombatban, a fő téren meghatottan üdvözölte az „érccé vált” , „nagytiszteletű poétát”: „vasgyúró Tompa Mihályt”.

Viktor bácsival 1982 januárjában találkoztam utoljára, röviddel a halála előtt. A villamoson együtt utaztunk az egyetemig. Lelkesen beszélt Gulyás Pál lépcsőzetes szerkezetű nagy költeményéről, a Debrecen, ó-kikötőről. Fennhangon idézgettük: „Körülötte népek viharja, nézett át bérces Biharba, / Nem védte falait bástya, torony, csak a hit. / Áros jármai játszva görögtek egész le Bizáncba, / Hajcsárnépe Budán túljuta Bécs kapuján. / Hajtottak lovat, ökröt, mégis az égi körök közt / Méliusz lelke alél, ujjain egy falevél.”

Fegyelmezett, indulatait fegyelmezni tudó, stílusos, jó humorú ember volt Julow Viktor: etikai fenomén, az emberséges tanáreszmény megtestesítője. Karizmatikus egyénisége bizonyság, hogy csak egyéniség nevelhet egyéniséget. Kevés embert ismertem, akiről olyan egyértelműen elmondható, hogy nagyon hiányzik, hogy pótolhatatlan. Ez a fegyelmezett, türelmes és jó ember az ellene elkövetett méltatlanságokat is méltósággal tudta elviselni. Fazekas főhadnagy úr és Csokonai Vitéz véleményét szokta kikérni minden fontos dolgában, gondjában. Megkérdezte tőlük: mit gondolnának, mit tennének az ő helyében?

Szerette a természetet, a fákat, virágokat. Nagyra értékelte, hogy gyermek- és ifjúkoromban derekasan részt vettem a paraszti munkában, hogy kaszálni, kertet, földet művelni is tudtam. Azt vallotta ős is, hogy gyereket nevelni, fát ültetni, könyvet írni üdvösséges dolog: egy kis halhatatlanság. Viktor bácsiék debreceni birtokának, a Csoszmának Egerig elható legendáját sokan ismerik. Egyszer Magdika Zebedeus nevű kocsiján kivitt a Csoszmára. Sajnos, csak akkor az egyszer kaszáltam le Viktor bácsiék legendás, nekem is kedvemre való kertjét!

A magyar literatúra fényes pillanatának tartotta a debreceni botanikus kört: Fazekas, Diószegi, Csokonai… Nyelvújító tehetségükről nagy elismeréssel beszélt. A nőszirom elnevezése telitalálat, profán lelemény, a szépségvágyó férfiszemlélet remekműve. (Az iris germanica csésze- és sziromlevelei közül három feláll, három kifelé hajlik, a bibéje háromágú, a levelei kard alakúak.)

Julow Viktortól tanultuk meg, hogy József Attila Reménytelenül versének „semmi ágán” univerzális költői világképe Csokonaira mutat vissza: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.” A Dr. Földiről egy töredékben olvashatjuk: „Látod-e, mely kicsiny itt a főld, félrésze vizekkel / Béfoglalva setét zőldes, félrésze világos, / S mint félérésű citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.” Az irodalmi köztudatból ma is hiányzik az ősforrás, a Biblia: „Jób nyolcadik védekezése megmutatja, mennyire elismeri ő is Istennek kikutathatatlan felségét”: „Ő terjeszti ki északot az üresség fölé és függeszti föl a földet a semmiség fölé.” (Jób könyve, 26. 7.) A Semmiség fölé függesztett Föld „lóg a nagy semminek ágán” József Attilánál a sok hiánnyal küszködő személyes élet és a korélmény poétikus kifejezője: „A semmi ágán ül szivem

…”

VI.

Julow Viktor életével és munkásságával tanúságot tett a legfőbb emberi értékekről: az emberségről, a szabadságról, az igazságról és a szeretetről. A szellem teljességére, az emberség tiszta valóságára törekedett. Tudjuk: aki emberségért, szabadságért, igazságért és a szeretetért küzd, azért küzd, amiért az Isten küzd. Mert végül is a döntő: „Nem az, aki mondja…, hanem aki Atyám akaratát cselekszi.” A kegyelem Pál apostol szerint: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei” – a Károli Biblia fordításában: „Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”.

Viktor bácsiban kételyeket legyőző bizonyosság, elrendeltségtudat élt: a „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, / Órám tisztességes csak légyen utolsó. (…) Mindenütt felyül ég, a’ föld lészen alsó” Kivételes emberszeretet, szakmai tisztesség, segítőkészség jellemezte. Példa-embernek tudták, tisztelték és szerették azok a diákok is, akiknek csak évfolyam-előadásokat tartott.

Élete a szeretet bizonyságtétele, őrá valóban érvényes az Írás szava: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.”

Szeretetét számomra húsz év óta Julowné Magdika testesíti meg. Magdika mulier fortis, erős asszony volt Viktor bácsi életében, annak bizonyult férje halála után is. Köszönöm Magdikának az irántam és családom iránt sokszor kifejezett, figyelmes szeretetét. Hiszem, hogy a világban zajló sok visszaélés, méltánytalanság ellenére egyetlen igazi valóság: a szeretet.

Viktor bácsi tudta: önmagában sem a siker, sem a rang, sem a vagyon a legfőbb jó az életben. Sikeres, rangos, vagyonos embereket láthatunk, de boldog embert keveset. Viktor bácsi szeretetben, lélekben volt gazdag és boldog ember. Gazdag, ahogyan Bod Péter a gazdagságot értelmezi: „Ki a gazdag? Akinek elég, amije vagyon.” Példája bizonyság és intelem: „ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” (1 Kor 13-1-13.)

Viktor bácsi!

Bár ez a hely, a temető, csak egy jel (neked pont, lehet, hogy kettős- ?, nekünk kérdő- vagy felkiáltó-, most leginkább: gondolat- vagy hiányjel, de az is lehet, hogy záró- ?), mégis eljöttünk (nem hozzád, még nem is utánad, inkább csak: érted), mert szeretünk.

S mert szeretünk, nem az itt porladó csontjaidhoz szólunk (nem üzengetünk neked a túlvilágra), mint élőt szólítunk (nem sírodból); magunkból hívunk elő.

Magunkból hívunk elő: itt álltunk húsz éve gyásztól, téltől gémberedetten. Amit tőled tanultunk, (a te idődön onnan, s a miénken még innen) nem dermedt fagyos emlékké, máig melegít (föl-fölizzó emléked parazsát még nem a feledés hűlő hamuja alól kell kifulladva életre szítanunk), bár azóta, hogy rád hullottak e fagyos rögök, fordult a világ.

Nagyot fordult a világ. Új évezredre hasadt a krisztusi idő, robajos sóhajjal, - jaj, te, mégis hogy szeretted volna megérni! Fordult nálunk is a rendszer, csöndben, s talán nem is egészen, - jaj, te, hogy örülnél már ennyinek is! Fordult a technika; nem papírra, képernyőre tapad tekintetünk, s már zsebünkben hordjuk a telefont, - jaj, ez is hogy érdekelne téged is! Fordultak az emberek, félig, vagy teljesen, van, kinek csak köpönyege, - jaj, milyen ismerős mosoly suhanna végig arcodon! Fordultunk mi is, ki még termőre, ki a föld, ki már az ég felé.

S az ég felé fordulva Isten is megszürkült vagy kifényesedett, csak te maradtál bennünk változatlan (neked bennünk sem árt vagy használ az idő), te még mindig velünk énekelsz, ércesen, mi meg már rozsdás szeméremmel neked is mondjuk a zsoltárt, vágyva-remélve, az Isten még érti az élőt, minket talán éppen általad, hiszen mi Tebenned bíztunk…

Keresztesné Várhelyi Ilona

Köztemető, 2002. január 18.

Losonci Miklós

Petőfi költői indulása

Lírai nyitányában általános törvényszerűséget érzékelünk, és máig nem teljesen fölfedezett meglepetést. Két különböző, de nem ellentétes tényt, mindez Petőfi egyetemességének bizonyossága. Ami általános, az, hogy első költeményei zsengék. A Pápán 1842-ben írt „A borozó” lírikust ugyan ígér, de nem óriást. Ez a törvény szinte mindenkinél érvényesül, Vörösmarty és Ady első versei is mérsékeltek a minőséget illetően. Ellenpont az, hogy Petőfi indulásában a versezetek szétszórt magvaiban már érzékeljük az erdőt, mulandó művekben a halhatatlanság szellemi izomzatát. Nem a teljességben, hanem rejtett töredékekben.

Petőfi Sándor

Meglepő az összefüggés a család és a költő életmódja, annak hasonlósága, azonossága. Ősei, a Petrovich és Hrúz család a Felvidékről, Pozsony, Nyitra, Túróc megye környékéről származik. A Petrovichok következő állomása Aszód, Kartal. Domonyban lesz mészároslegény Petőfi Sándor édesapja, az immár Petrovics István. Maglódon ismerkedik meg Hrúz Máriával. Sorra nyit mészárszékeket, vándorol Szabadszállásra, Kiskőrösre, Kiskunfélegyházára, Szalkszentmártonba, Dömsödbe, letelepednek Vácott, mészárszékük volt Dunavecsén is, érintették Cinkotát, végül Petőfi szülei kis eltérésekkel Pesten haltak meg 1849 tavaszán. A vándorösztön, a belső láz, a zsugorodó és feltáruló lehetőségek szüntelen és keserves újrakezdése élteti, lendíti apját és őt is mindig előre. Magasra az öreg Petrovicsnak nem sikerült jutnia, de fia, Sándor olimposzi csúcsra ért, költőfejedelem lett, a világirodalom óriása, aki egyenesen a kiskunsági homokról, tarackos dűlőkről jutott a halhatatlanságba. Mint apja, ő is szüntelen úton volt, ahogy a beat-nemzedék vezéralakja, Kerouac, úton, ahogy a kínai Tao érzékelteti földi vándorlásunk. Petőfi költői indulásának pontja Aszód, Selmec, Rákos, Ostfiasszonyfa, Sopron, Pozsony, Graz, Marburg, Pápa, Dunavecse, Vadas, Komárom, Mezőberény, Hortobágy, Veszprém, Székesfehérvár. Már ekkor telehintette költeményeivel az országot, ez az ő szellemi magvetése, mely a teljesedés éveiben fokozódik olyannyira, hogy több mint hetven magyar városban, falun írt verseket, hagyott hátra századokra millióknak emlékezetes kincseket. Sok település büszkélkedhet, hogy egy-két költemény erejére megállt Petőfi szűkebb pátriájukban – Kolozsvár, Nagyvárad, Nagybánya, Gödöllő, Bánffyhunyad, Marosvásárhely, Borjád, Nagykőrös – sok más magyar város és falu – Losonc, Dés és sok más helység, térségében, de két megállóhelye teremtődött Petőfi Sándornak, ahol megállt, ahol megállapodott, s mint a festő, aki vándorlásában összegyűjtötte motívumait, ő is e két nagy pihenőhelyén, Pesten és Szalkszentmártonban – mindkét helyet százon felüli alkotással – ontani kezdte a verseket. Az is érdekes, hogy csupán a készülődés éveiben járt külföldön – Grazban és Marburgban, ahol szintén egy-egy költeményt hagyott hátra az utókornak.

Költői indulásának évei 1838-tól 1842-ig 1838-tól 1842-ig terjednek – Aszódi búcsúzásától pápai megérkezéséig. Viszontagságai és fölismerései közepette döbbent rá arra, amit ki is jelentett: „Nem mindennapi embernek születtem.” Már ezek az évek is telítődtek zaklatottsággal. Anyagi bizonytalanság, betegség közepette kereste lázasan műfaját. Miközben vért köpött Sopronban, őrálláskor azonban Horatiust olvasott. Joggal kapott obsitot a katonaságtól, szervezete lázadt a kemény terhelés ellen. Jókai Mór is vívódott, ahogy előtte Kisfaludy Károly: festő legyen, vagy az irodalomnak kötelezze el magát? Fölismerve valós képességeiket, így lett költő Kisfaludy, így nagy mesemondó Jókai Mór. Petőfi is kereste önmagát. Kacérkodott a színészettel, mint később Arany János, Pápa azonban eldöntötte – az 1842-ben itt eltöltött esztendő –, hogy ő csak költő lehet.

Nem csoda, hogy Sopronban a katonaság fárasztotta. Nagyon elfáradt, bár a gyaloglásban akkor is, később is nemkülönben szívósságról tett tanúbizonyságot. Pápa a művelődést, a tanulást biztosította számára, s mintegy mellékesen – ez lett életének egyetlen főága – a költészet kezdeteit. Voltak adottságai. Aszódon zongorázni is tanult, de abban nem mutatott különös kedvet és képességet, annál inkább a szépírásban, ahogy 1835-ben följegyezték, szinte rajzolta a betűket, s ez a továbbiakban a megélhetés morzsáihoz mutatta, élete bizonyos korszakában. Aszódi kedves tanárát, Koran Istvánt le is rajzolta. Ahogy barátja, Orlay Petrich Soma írta: „Csinosan rajzol… zongoráz egy keveset és verseket is csinál”. E verscsinálóból halhatatlan költemények teremtője lesz, ez a képesség föltámad, fölmagasztosul benne, csúcsra ér.

Petőfi valamit őrzött az egyszerű nép falusi ügyességéből is; török fezt varázsolt zsebkendőjéből, friss hóban hempergőzött – sovány alakja a talaj fehér formája lett, hódombormű, hófestmény, szinte már a XX. században alkalmazott happening és koncept elvek alapján Orlay Petrich Soma emlékezéséből tudjuk azt a nem elhanyagolható részletet is, hogy „amikor szavalt, volt benne valami gordonkaszerű búgás”.

Míg önmagát kereste Petőfi, míg megtalálta műfaját, addig a kor divatáramlatainak hatása alá került. Ez a katonaság és a színészet. Másfél évig katonáskodott Sopronban. Ő úgy vélte, úgy mondta, hogy Kisfaludy Károly hatására döntött: önkéntesnek áll. Őrhelyen fagyoskodott – Derkovits Gyula „Őrbódéjának” kezdeményező alakjaként mindig Petőfi alakját helyettesítem be –, aki ott klasszikus költőket mormolt magában, írta első verseit. Több dolog rendítette meg a kiképzés nehézségei közepette. Szobatársa, mivel kurtavasra ítélték, kivetette magát az ablakon. Azt sem viselte el könnyen, hogy 24 botütést kapott, mivel elnyerte egy cigány pénzét, és nem adta vissza. Az Ossziánt olvasó Petőfin Dr. Römer ezredorvos kegyelmezett, obsitra javasolta, amit a költő 1841-ben megkapott, miután három hónapig kórházban az ágyat nyomta vérköpés miatt. Az apostolok lován Pápára érkezett. Jókai Mór kopott, fekete gallérköpenyben pillantotta meg, lyukas bakanccsal, s olyan jelenségnek írta le, ahogy később e jellegzetes mozdulattal szobrában Kisfaludy Stróbl Zsigmond ragadta meg: „Olyan léptekkel járt, mintha távgyalogolna”.

Ezen időszakáról írta Orlay Petrich Soma, hogy bemutatkozáskor „arcán szíves mosoly futott végig” Orlay tudósít szangvinizmusáról: „Petőfi kicsinység miatt is könnyen tűzbe jött, de ép oly hamar le is csillapodott, s végül rendesen kacagásba ment át”.

A készülődés éveiről jegyezte fel Orlay Petrich Soma azt, hogy „A várromok iránt kiváló szeretetet táplált, s el-elmerengett múltjukon: máig is bírom egy kis füzetét, melybe a magyarországi várak neveit s rövid történetét sajátkezűleg beírta”. E benyomásai után érkezett később Egerbe, és írt hosszabb költeményt „Salgó” váráról. Miközben Pápán tanult, sorsának alakulásába szülei is beleszóltak. Orlay úgy tudja, hogy „Atyja azon volt, hogy mészáros legyen, jó anyja az iskolák folytatására unszolta”: Orlay jelzi, hogy Jókai Mór és az ő rajzait szemlélve „Petőfi ítélete volt a döntő”. Az is áruló mozzanat, hogy „Lenaut és Heinét különösen kedvelte, Goethértől az a véleménye, hogy nincs szíve”. Mindez már utalás arra, hogy számára milyen fontos az érzelem, annak telítettsége, a túlzott intellektualitástól, mely Goethe egyénisége, távol tartotta magát – számára idegen maradt. Hiába írta lelkesülten bordalait, fogyasztásában mértékletes maradt. Jellemző, hogy „Szokása volt reggelenként csípőig hideg vízzel mosakodni”. Mindez utal ápoltságára, frissességét, szívósságát növelte.

Tizenöt éves Petőfi, kamasz, amikor Aszódon 1838. júliusában nem üzen, mint később Ady, hanem búcsúzik iskolájától „labdát veregetve”, de beszámolva arról is, hogy társaival itt a Pinduson és a Helikonon járt – Nasót, azaz Ovidiust olvasott. Már ekkor művelt volt? Gyorsan fogékony mindenképpen. Szokványos szavak vállalkoznak főszerepre? Szív, tűz, hó, por.

Költői nyitányát áthatják az előjelzések. Amikor Selmecen, 1839-ben az ifjú Petőfi „Ősid félisten lelkét” említi, már Nietzschét prognosztizálja, aki akkor még nem is él, akaratlan utalva a Bhagavad-Gíta „felsőlélek” állapotára, mely több mint emberi – a magyar elődöket értve, jellemezve.

Ibolya, bokréta, rózsakert, rózsaág, rózsaszál, „rózsa hajnalébredése” – mintha Hafiz sirázi kertjében járnánk vagy Csokonai, Goethe illatos látványait szemlélgetnénk, pedig csak petőfi zsengéit olvassuk, ahol „bíbor bimbók”, „arany esti csillag”, „kékellő homály”, „tündérfény” és „A leányka nefelejcs-szeme” is föltünedezik, a költészet ígérete. Barna lányt szőke lány vált – mindkét szín, mindkét jelenség 1840-es verseiben, melyeket későbbi önmagához mérten még versezetnek nevezehetünk, megvillan, ha még nem is a csoda, de annak elhintett magjai. Észreveszi az „arany kalász” nemcsak a mezőkön, hanem hamarsoan Dunavecsén Nagy Zsuzsika hajában. Ő, Petőfi az első, aki a nyár és a női szépség szőkeségét egyezteti, melyet Juhász Gyula emel magasra Sárvári Anna szőke hajában és a szőke mezőkben. Petőfi még nem Petőfi, még a magyarosan írott Petrovics Sándor, de már ízleli a szavak kincsesbányáját a „jégszív”, „Gyémánt-cseppel éltető patakocska”, „Éjszak hófödözte bús ölén”, „kéklő fátyol”, „zöldelő hant bársony pázsit alakzatokban. Gyorsulva készülődik a költő Petrovics-Petőfi szívében, már 1840-ban pergeti magában azt a lehetőséget, mely később „Az Alföld” látomása lesz, akkor még csak így:

„Csókolva ölelkeznek Csepel mezőivel

Dunának ezüst hullámai:”

Itt már csókolózik a táj, mező és folyam párjában, hamarosan mosolyogni kezd a Duna-Tisza köze, s ez „Az Alföld”-nek az a magaslati pontja, ahol Leonardót képes folytatni a magyar költészet.

Szerb Antalnak csak részben van igaza, amikor Petőfi költészetének biedermeier elemeire hívja föl figyelmünk, ugyanis ez egyrészt tény, az még inkább, hogy ez a személet, zsengéiben még erőteljesebb, s csupán formai indítékú, hiszen a bidermeier a felvilágosodás és a francia forradalom ellenbeszéde az irodalomban. Petőfi már Petrovics korában sem reakcionárius, csak stílusában rengeteg a rózsa, a szív, a borongó köd, szemlélete a biedermeier, nem a világszemlélete. „Repedsz meg, égő kebelem” – ez a biedermeier, egyúttal irány Adyhoz, aki a „Minden Egész eltörött” hitvallója egy új világ teremtésében, melynek Petőfi is apostola.

(Folytatjuk)

közélet

Halász János

A magyar kultúra napján

Tizenkettedik alkalommal köszönthetjük a Magyar Kultúra Napját. Ez a nap alkalom arra is, hogy fejet hajtsunk mindazok elõtt, akik közeli és távoli múltunkban munkásságukkal hozzájárultak megmaradásunkhoz, kultúránk ápolásához, hordozói voltak annak a magyar kultúrának, amelyről megemlékezni ma itt összegyűltünk. Kölcsey, a Himnusz költője ezen a napon fejezte be a „nemzet imájának” megírását.

A Himnusz azok imájává is vált, akik kortársként talán kritikával illették őt, mégis képesek voltak meglátni benne a közöst, azt, ami mindannyiunké. Nekünk, az ezredforduló magyarságának szintén meg kell találnunk a közös értékeket, a valamennyiünk számára értéket hordozót - magunkban, s egymásban.

Nem kell elrejtenünk véleményünket, és nem jelenti véleményünk megváltozását az sem, ha elismerjük mások értékeit, munkáját. E példa figyelmeztet arra is, hogy nem szabad bezárkóznunk ellenérzéseinkbe, megláthatjuk, és meg is látható a valóban értéket hordozó. Fel kell ismernünk, hogy számunkra nem a viták, az ellentétes vélemények jelentenek veszélyt, hanem ezeknek a vitáknak az elmaradása, lezáratlansága, a „meg nem gondolt gondolat”, amely több mint negyven lassú évig gátolta tenni-vágyásunkat, kibontakozási lehetőségeinket. Szükségünk van egymásra, tartozzunk bármely világnézethez, és ami nagyon fontos, szükségünk van egymás kritikájára és egyetértésére, az odafigyelésre. Ez közös méltóságunk alapja. Nem hagyhatjuk, hogy fontos gondolatok befogadó közeg hiányában veszendőbe menjenek, hiszen tudjuk, s sajnos gyakran tapasztaljuk is, hogy a hatás nélkül maradt gondolat, lett légyen bármennyire nagyszerű, sértett attitűdöt alakít ki.

Egerben, az elsők között alapított püspöki székhelyen, talán még inkább nyilvánvaló, hogy Himnuszunk, s valamennyi nemzet Himnusza, az adott nép számára talán a legfontosabb jelkép. Ne felejtsük el: „A műveltség jósorsban ékesség, balsorsban menedék”. E gondolat Magyarországon különös érvénnyel bír. Az a nemzet, amelyről Kölcsey így írt; „Balsors, akit régen tép”, pontosan átérzi e gondolat tartalmát. Veszteségeink, hányattatásaink ellenére a kultúránk és értékeink megőriztek minket és mi is megőriztük legfontosabb értékeinket. Magyarságunkat, hazaszeretetünket, sírjainkat, templomainkat, vagy akár egy megsárgult fényképet, egy régi könyvet az otthonainkban.
Fontos ez. Fontos a legkisebb tárgy, a legkisebb részlet is. Hiszen a kultúrára leselkedő egyetlen valódi veszély az, ha mi nem érdeklődünk iránta. Mi magyarok, mi emberek Gyakran mondják, hogy a kultúra sokba kerül, drága, nehezen elérhető. Én azt gondolom igazán sokba az kerülne mindannyiunk számára, ha nem lenne.

Nem tudom lehet-e múltunkról, kultúránkról beszélni elfogódottság nélkül, a magyarság történelmének ilyen élő színfala közt, amilyen Eger városa? Az itt élők a lehető legjobban tudják azt, hogy amit magyar kultúrának nevezünk, az nagyon is élő, nagyon is velünk együtt lélegző alkotóeleme jelenünknek. Szerves része személyes és közösségi életünknek. A múlt azon jele, amely mellett épp elhaladunk mindennapjaink mozgásában, talán már a következő sarkon újra szembejön velünk, s a régi ismerősök megszokottságával vesszük tudomásul egymás jelenlétét. S valóban nemzeti kultúránk a legszélesebb körű ismerősünk, úgy is, mint egy közösség tagjának, s úgy is, mint magánembernek. Ahogy szavaink, kifejezéseink szüleinktől származnak, tőlük tanuljuk õket, úgy feszül ez a múlt erőként izmainkban, úgy fejeződik ki érzéseinkben, határozódik meg gondolatainkban. Kulturális értékeinknek nincs szükségük misztifikációra, szellemi és erkölcsi méltóságuk önmagában is érték. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában jelenleg is azon dolgozunk, hogy mind a tárgyi, épített, mind szellemi örökségünk, és az ezeket hordozó, ápoló intézmények számára biztosítsuk fejlődésük lehetőségét. Pályázataink egyéb programjaink is ennek a célnak rendelődnek alá. Ez a munka, azonban nem végezhető el, a helyi közművelődési szakemberek, a helyi kulturális élet reprezentánsai, a pedagógusok, közgyűjteményi intézmények munkatársai, valamint a kultúrát szerető, ápoló közönség és közösség nélkül. Maga az emberi, egyetemes kultúra sem létezhet a helyi, esetlegesen egymástól távoli tájak kultúrája nélkül. A Kárpát-medence az a táj, amelynek kultúrájában a magyarság fontos szerepet játszott és játszik, ez az a táj, amelyre vigyáznunk kell, amelyért felelősek vagyunk. Okunk van ünnepelni, hogy találkozhassunk, megosztani azt, ami oszthatatlan bennünk, elszavalni azt, amit nem tudunk elmondani, s elénekelni azt, ami dalra fakaszt.

A meghitt pillanatok nem csupán személyes, legbensőbb életünket jellemezhetik. Hiszen nem kizárólag egyénekként élünk, hanem szűkebb és tágabb közösségeink tagjaiként is. A közösségeket pedig nem tartja össze kizárólag a racionális érdek, szükségük van a közösség összetartozását kifejezni, megjeleníteni képes alkalmakra. Ez az összetartozás sokféleképpen kifejezésre juthat. Megnyert vagy elvesztett csaták, küzdelmek emlékében, múltunk nagyjai emlékének őrzésében, s ez mutatkozhat meg akár családunk történetének egy-egy epizódjában is. Nem a történelemkönyvek hordozzák mindazt, ami megtörtént velünk, hanem azok, akik e könyvekben szerepelnek, s azok, akik nem szerepelnek nevesítve azokban. Mert szinte minden mozdulatunk, gondolatunk, elhatározásunk, cselekedetünk része annak, amit úgy nevezünk magyarság, magyar történelem, magyar kultúra.

Ahogy az államalapítás a magyar állam születésnapja, úgy a Magyar Kultúra Napja talán a magyar nemzet legátfogóbb közös születésnapja. Átível generációkon, történelmi korszakokon. Minden időben megtalálhatjuk máig érvényes üzenetét. S ez nagyon fontos, hiszen azt is jelenti, hogy minden korban volt a magyarságnak mondanivalója, hozzátenni valója ahhoz, amit úgy hívnak európai történelem. Eger egyike a legrégebbi magyar művelődéstörténeti központoknak, emellett neves iskolaváros is. Kiemelkedő szerepet tölt be Magyarország kulturális életében. A kultúrának kezdetektől fogva lényeges eleme, hogy halhatatlanná tesz. Halhatatlanná teszi minden alkotás nemcsak saját magát és alkotóját, de bennünket is, akik magunkénak valljuk azt. Mert az emberiség semmi által nem tud jobban és tovább fennmaradni, mint a művészet, a kultúra által. Most, a magyar kultúra napja alkalmából ezen érdemes elgondolkozni. Én azt gondolom, és Eger városa is minden tekintetben ezt bizonyítja, hogy Magyarországnak igenis nagyon nagy és szerteágazó kultúrája van, volt és lesz is. Szeretném hinni, hogy az elmúlt évek közös munkája hozzájárult ahhoz, hogy büszkék lehessünk magyarságunkra, és megőrizzük azt a jövő számára.

A nemrég lezárult millenniumi ünnepségsorozat alkalmat adott valamennyiünknek, hogy felmérjük, jobban megismerjük és megmutassuk kultúránkat közelebbi és távolabbi szomszédainknak egyaránt. A települések hálózatán, mint hajszálereken keresztül járta át országunkat a történelmi emlékezés. A célok, elképzelések, a méltó ünneplés azonban úgy válhat valóban teljessé, ha képesek vagyunk azokat tárgyiasítani, megalkotni, létrehozni. Az elmúlt esztendőkben ezen a téren is komoly előrehaladást vallhatunk magunkénak. Országszerte több, eddig nem kellőképpen megbecsült intézmény kapott méltó támogatást és odafigyelést. A millenniumi év és az azt megelőző időszak legnagyobb és országos szinten is az egyik legfontosabb eredménye, hogy végre felépült a Nemzeti Színház. Színházainkra, mint fontos kultúraközvetítőkre is országszerte büszkék lehetünk. Tudjuk, vidéken is számtalan nagyon jó színház működik, mint például a megújult Gárdonyi Színház itt Egerben. A közművelődési hálózat megújulásának is tanúi lehettünk az elmúlt években. Szükség van ezekre az intézményekre, hiszen nem csupán gondozói, közvetítői a kulturális értékeknek, dokumentumoknak, nem csupán befogadó helyei a művészeti eseményeknek, de gyakran innen indulnak el, addig még nem ismert tehetségek is.

Ez azonban még mindig kevés lenne. Kevés lenne, akkor, ha ez a folyamat az ünnepségsorozattal véget ér. A kulturális tárca azonban megkezdett programjait, ha más elnevezéssel is, de folytatni kívánja. Nincs jogunk megállni. Annyi helyi és országos kezdeményezés indult el, annyi emlékünk került felújításra, és hagyomány felélesztésre, hogy ez az emberek részéről megmutatkozó igény és szándék nem maradhat támogatás nélkül, hiszen a kultúra ebből a forrásból táplálkozik. Az emberi lélekből, a tenni akarásból, az értékek iránti vágyból. A büszkeségből, amelyet sokszínű kultúránk iránt érzünk. Ma ezt a magyar kultúrát ünnepeljük. Isten éltesse!

Homa János

A kultúráról

A rendszerváltás óta minden évben január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Több mint egy évtizede e napon emlékezünk meg Kölcsey Ferencről, a Himnusz megírásáról.

Az elmúlt időszak bizonyítja, hogy a kezdeményezés nyitott szívekre talált a magyar nemzet tagjaiban. Talán sokan találkoztak Herder jóslatával, amely szerint nekünk, az indoeurópai népek közé ékelődött magyaroknak századok múltán eltűnik nyelvünk. A jóslat a magyarság 18. századi állapota szerint talán nem volt alaptalan. Ennek ellenére nem következett be a nemzet pusztulása. Hogy mindez így történt, abban – túlzás nélkül állíthatom – ázsiai pusztáról hozott, Európában erősödött kultúránk volt a mentőöv. Nyelvünk 19. századi megújulása, szellemünk megerősödését, politikai talpra állásunkat hozta el.

Ahogy az ismert kárpátaljai költő, Vári Fábián László írja: „a művelt Nyugattól átvett kultúra haladó hagyományain, a népi kultúra forrásvizeihez vissza-visszatérve nemzeti nagyjaink a két alkotóelem szintézise révén létrehozták a magyar nemzeti kultúrát.”

Ennek köszönhetjük, hogy túléltük önmagunkat.

A magyar kultúra az éltető forrás, amely az elmúlt ezer évben segített megőrizni identitásunkat és segít majd megőrizni magyarságunkat az európai közösségben is.

Mindenkinek tudnia kell, hogy a kis nemzeteknek, a kis nemzetek kultúrájának is megvan a maga szerepe az egyetemes kultúrában. A világ szegényebb lenne hazánk népi építészete. Kodály és Bartók zenéje, Petőfi, Arany és Ady versei, Szabó István filmjei, Makovecz Imre épületei, Csontváry festményei nélkül. Hadd mondjam el, hogy a magyar kultúra is szegényebb lenne Eger gyönyörű épületei, Gárdonyi művei, Bródy Sándor drámái, az egri püspökök és érsekek kultúraszervező tevékenysége nélkül.

Ebben a városban ma is mindenki azon van, hogy hozzájáruljon kultúránk gyarapításához, akár hétköznapi munkájával is. Bízom benne, hogy az egri várnak a napokban kezdődő felújítása után a világörökség része lesz ez az erődítmény.

2000. január elsejétől 2001. augusztus 20.-ig a Magyar Millenniumot ünnepeltük, megemlékezve az államalapítás és a keresztség felvételének 1000. évfordulójáról. Ez alkalomból szinte minden településen számba vettük a kultúra helyzetét. Megállapíthattuk, hogy a magyar kultúra fejlődése 1000 esztendővel az államalapítás után töretlen. S jó érzés kimondani, az Orbán-kormány 1998 óta megsokszorozta a kultúrára fordítható pénzt, s ugyancsak örömre ad okot, hogy új, önálló minisztériumot indított útjára, rábízva a kultúra ügyét. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma hivatott megőrizni és ápolni mindazt, amit neve is takar: azt az egyedi, semmihez sem hasonlítható kultúrát, mely mindannyiunk büszkesége.

Nekünk, egrieknek változatlanul az a feladatunk, hogy a magyarság számára oly fontos egri példát a jövő számára is átmentsük, a bennünket követő generációknak átadjuk, s hogy mindnyájan hozzátegyük azt az egy kis építőkövet, melynek segítségével annak fejlődése a jövőben is biztosítva lesz.

Cserniczky Dénes

Megkésett tiszteletadás Bárdos Lajos előtt

II.

PEDAGÓGUS.

Diák, legyen az általános iskolás, középiskolás vagy egyetemista, az mindegyik iskolapadban ülő ember, aki életének abban a szakaszában él, amikor befogadja, amit a tanártól hall vagy tőle tanul. De az is fontos, hogy tanáraiktól mint emberektől mit vesz át. Ezért van az, hogy az ember egész életét végigkíséri, sőt befolyásolja egy-egy kiemelkedő tanáregyéniség.

Mindig legyünk pontosak. Késni lehet öt percet, de félóra késés már sértés. – Ezek Bárdos szavai. Nem emlékszem, hogy valaha is késett volna sem óráról, sem más elfoglaltságról. Vérében volt a pontosság. Van erről egy közmondás is: „A pontosság a királyok udvariassága.”

A diák félelmetes megfigyelő. Szerintem jobb, mint a felnőtt. Minden apróságot észrevesz. Jaj a bizonytalan, rossz felkészültségű tanárnak!

Összhangzattan.

Valami komplikált, igen nehéz zenei feladatot kaptunk, amit otthon kellett megoldani. Én megoldottam, de nem írtam le, mert néha-néha trehánykodtam (mint ez esetben is. Mea culpa) Másnap összhangzattanóra. Senki sem jelentkezik. Bárdos felnéz és engem szólít. Én felállok, fogom a füzetet, amiben egy sor sincs leírva, kimegyek a zongorához, kiteszem a füzetet a kottatartóra, rámeresztem a szememet és játszom.

Bárdos:

- Nagyon jó megoldás, de az 5. és 6. akkord között van egy kvintpárhuzam. Játssza, kérem, még egyszer!

- Tanár úr, kérem, nem tudom lejátszani, mert nem írtam le.

Bárdos:

- És nem emlékszik rá?

Felállt, a táblához ment, és leírta az egész komplikált akkordsort. Egyszer hallotta. Nekem akkor is, de ennyi idő múltán is beleborsódzik az emlékezetem ilyen tudás láttán és hallatán.

- Kérem – idézem most is Bárdos szavait – most tanuljanak! Fiatalon. Most fog az agy. Sok mindent játszva meg lehet tanulni.

- Mindent? – kérdezi a mellettem ülő osztálytársam.

Bárdos finom mosollyal:

- Mindent nem, de sokat igen.

- Tanár úr, kérem, kérdezhetek? – erőszakoskodik a társam.

- Tessék.

- Mikor halt meg Néró?

Bárdos felnézett, és 5 másodperc múlva válaszolt:

- Krisztus után 68-ban, tehát 1880 évvel ezelőtt.

Ez 1948-ban történt.

Hazamentem. Megnéztem egy lexikont. Stimmelt.

Tudásával, egyéniségével a legbonyolultabb dolgot is úgy adta elő, hogy azt mi egyszerűnek és közérthetőnek láttuk.

Egyéni humora volt.

Orgonavizsga. A tanári bizottságban helyet foglalt két világhírű orgonaművész: Pécsi Sebestyén s Gergely Ferenc, és még néhány tanár. Az egész bizottság elnöke Bárdos Lajos.

Fel kellett írni egy papírra, mit játszunk, és oda kellett adni Bárdosnak.

Vibráló izgalom.

Rám kerül a sor. Bemegyek. Izgalmamban nem adom oda a cédulát.

Bárdos:

- A műsort ELFELEJTETTEM megkapni.

Más.

Valamit szolmizálni kellett. Ma már mindenki ismeri a szolmizációt és szabályait: DO, RE, MI, FÁ, SZO, LÁ, TI, DO. Ezen belül, ha egy hangot egy fél hanggal lejjebb akarunk szállítani, akkor ezt úgy érjük el, hogy a szolmizációs jel első hangja után egy sötét hangzású „A”-t teszünk. Pl. SZÁ-SZA, TI-TA. A énekes szolmizál és elér egy bizonyos alterált „LA” hanghoz. De nem elég sötéten énekelte.

- Nézzék – kezdte magyarázni Bárdos – LÁ-LA. Ezt erősen ki kell hangsúlyozni… Azonnal megértik. Tudnak magyarul? Na kérem. Ugyanazt a nyitottabb, magasabb fekvésű „É”-t, vagy mélyebb hangzású, sötétebb árnyalatú „A” hangot kell használni, ami a magyar nyelvben is sűrűn előfordul. Például:

BÁL-BAL.

SÁS-SAS

SZÁR-LEVÉL

Bárdos sokoldalú zseni volt. Ahol csak működött, mindenütt maradandót, örökérvényűt alkotott. Annyi csak a különbség egyes ágak között, hogy amíg pl. a zenetudomány kisebb embercsoportot érint, addig pl. az egyházzene már populárisabb. Bárdos sokrétű működése közül a legmaradandóbb, leglátványosabb terület a zeneszerzői. Óriási tudásával, zeneszerzői érzékenységével el tudott szakadni a Kodály-epigonok köréből, és önálló stílusjegyekkel ékeskedő egyéni utat alakított ki, anélkül, hogy a kodályi utat elhagyta volna. Ez bizony óriási bravúr. Bárdos műveit ma is énekelik kórusok, karmesterek szívesen veszik műsorukra, mert „sikerdarabok”. Hadd mondjam el, hogy kínai turnénkon a kínaiak rendeztek nekünk egy kulturális műsort. Most ők voltak a színpadon, mi voltunk a nézők. Szerepeltek itt zenekarok, táncosok és egy énekkar. Ez az énekkar Bárdos Lajos egy művét adta elő MAGYARUL (!!!) 1957-ben.

Drága Tanár Úr! Befejezem visszaemlékezéseimet, melyeket folytathatnék nagyon sokáig, és akkor is csak kis százalékát tudnám elmondani, ami Tanár Úrból bennünk és bennem él. Köszönöm a sorsnak, hogy évekig tanított, és még ma is tanítványának mondom magamat.

NAGY EMBER ÉS NAGY MAGYAR VOLT!

Szirmay László

Vopicka, Balkán és a Trianon

Vopicka történelme

Vopicka Károly, a csehországi születésű, 30 éve amerikai állampolgár, Wilson elnök „küldötte” (envoy) a Balkánra (ő ugyan magát miniszternek nevezi), hogy Szerbia, Románia, Bulgária és az Egyesült Államok között diplomáciai kapcsolatot tartson fenn. Ügyködését Szerbiában kezdte, majd átvonult Romániába. Küldetéséről naplót vezetett, amit sajtó alá rendezett.^.10 Vopicka gyermeki ártatlansággal és igen önérzetesen tolmácsolja a történelmi mendemondákat, és alig hagy kétséget, hogy azokat el is hiszi.

Történelmi áttekintésében idézi a szegény balkáni népet, melyet a világuralomra törekvő nagyhatalmak, utalva a Monarchiára és Németországra (elmellőzve Oroszországot), elsöpréssel fenyegetnek.

Felidézi a békés és művelt szláv népeket, melyeket a kegyetlen hun, avar és magyar barbárok kiűztek ősi birtokaikról.

Romániával kapcsolatban idézi a dákoromán elméletet, hogy valamikor az ősök Moldvát, Bukovinát, Erdélyt és a Bánátot uralták. Eltekintve attól, hogy a „dákó” elmélet még a biliárdasztalon se, állná meg a helyét, érdekes, hogy Wilson elnök, aki pedig a nevese Princeton egyetemen a történelem professzora volt, ezt elfogadta. Vopicka néhány lappal odább elfelejti a dákokat és a vlachokat szláv testvéreknek nevezi.

Vopicka kikel a Monarchia ellen is, hogy Albánia felosztását ellenezte, pedig a szerbeknek olyan nagy szüksége lett volna a tengerre.

A Balkán

Balkán török szó, eleinte csak a Balkán hegységre utalt, de később az egész félszigetet jelenti. Az első ezredforduló előtt turáni népek, bolgárok, kunok, besenyők áramlottak be, de politikailag és vallásilag Bizánc befolyása alatt, rövidesen elveszítették nyelvüket és faji jellegüket, kivéve a bolgárokat, akik csak a nyelvüket változtatták meg. A mohácsi csata után a Balkán török megszállás alá került, és csak a XIX. század elején kezdték a törököket visszaszorítani, súlyos háborúk árán, ebben az oroszok is részt vettek. Közben a vlachok (oláhok), bolgárok, szerbek egymás között is hadakoztak, különösen Macedónia és Albánia felosztása fölött. A török megszállás vallási maradványa, az iszlám, főleg Albániában és Bosznia-Hercegovinában élte túl a török hódítókat.

A XIX. században egyfajta diplomáciai és propagandaháború kezd kifejlődni Német- és Oroszország között. Német részről Valachia, Bulgária és Görögország kapott német királyt, míg az oroszok nyelvi és vallási elkötelezettséget éreztek a „szláv testvérek” iránt, ami a Balkán felé irányított pánszláv mozgalomban nyilvánult meg, és Szerbia fogadta tárt karokkal, ahol ugyan nem volt német király. Ott, a törökök elleni gerillaháború két vezérének leszármazottai, a Karagyorgyevics és az Obrenovics családok küzdöttek, nem éppen kesztyűs kézzel a királyságért, amiből az előbbi került ki győztesen.

A pánszláv eszme már II. Katalin (aki már életében kezdte magát Nagy-nak nevezni) fejében is burjánzott. Ez a törekvő cárnő, aki mint hithű protestáns egy kisebb német arisztokrata családban született, bigott ortodox lett, a szlávok egyesítésén és Isztambul meghódításán fáradozott, végül is hogy magát bizánci császárrá koronáztassa.

Philip Champell² fenntartással fogadja a szlávságot mint fajt. Avval érvel, hogy csupán a nyelv a közös nevezőjük. Ez a nyelv a Cyrill és testvére, Metód bibliafordításán alapszik, ezt ők a szülőföldjük, Thesszalonikában uralkodó nyelvjárásra ültették át, ami az akkori görög és bolgár keveréke volt. Később a pápa őket hittérítésre 861-ben a Kazárföldre, majd 863-ban Moraviába küldte, majd Morávia és Pannónia érsekévé nevezte ki. Az ortodox egyház szakadása Rómától 1054-ben következett be. A nyelv fajjá vagy nemzetté alakulása szemünk előtt játszódik le; vessük össze, hogy Észak-Amerika angol, Dél-Amerika spanyol (Brazília portugál) nyelvű. Meggondolandó, hogy a szláv irodalmi nyelv igen későn alakult ki, Oroszországban Puskinnal, 1820 körül kezdődik, míg a környező szláv népeket a 48-as forradalom ösztönözte nyelvük csiszolására. Mindenesetre Champell érvelése nem megvetendő.

Champell egy legyintéssel intézi el a dákoromán elméletet. Utal arra, hogy Bohemond, az első keresztes hadjárat folyamán (1059-99), egy nagy csoport szegény olasz családos zarándokkal Otrantónál átkelt a Balkánra. Ámbár itt korábbi átszivárgások is voltak, ez volt az első szervezett átkelés. A csoportot a pápa a Szentföld kolonizálására küldte, de különböző hiányok miatt sohasem jutottak oda. Ezek etnikai összetétele valószínűleg szicíliai, calabriai és apuliai volt, erre utal a valach elnevezés is. Nyelvük az akkori dél-olaszországi dialektus, ami vándorlásuk során a környező népek nyelvével keveredett össze. A valachokról ez idő előtt a történelem nem tud, az első dokumentum 1210-ből származik.

Nagyhatalmi törekvések a Balkánon

A Balkánon Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország között volt közvetlenül, Anglia és Amerika közvetve érdekelve.

Németország alapjait 800 körül Nagy Károly tette le, tőle ered a Szent Római Birodalom (Holy Roman Empire) elnevezés, ámbár a cinikus Voltaire szerint ez sem szent, sem római, sem birodalom nem volt. Minden valószínűség szerint a keresztes háborúk hozták a változásokat, megalakult a Teuton Lovagrend, ez az eredetileg katolikus szervezet a Templomos Lovagrend mintájára alakult, de később meghasonlott a pápával és a protestantizmus vezérharcosa lett. Közben a „birodalom” ugyancsak felaprózódott, kb. 300 kisebb államra, 51 szabad városra és valami 1500 lovagi birtokra, csaknem mind független. Ezeket, mint valami történelmi csoda, valószínűleg csak a nyelv tartotta össze. Nem csoda, hogy Németország a hercegek, grófok, bárók és lézengő ritterek tárháza lett, a milliomos- és a bankárleányok nem kis örömére. Németország egyesítése tulajdonképpen Napóleonnal kezdődik, majd Bismarck és Hitler fejlesztette erős állammá.⁷

A Habsburg-házzal való kapcsolat ugyancsak különleges. A Habsburg-birodalom ügyes és ravasz házasságok útján lett összeütve, eredményezve egy vallási és faji keveréket, amit a „divide et impera” (Oszd meg és uralkodj!) alapján kormányoztak. A németek elektoraik révén választottak császárt, ez azonban csak cím volt, minden gazdasági, politikai és katonai előny nélkül. Hagyományosan, a XIII. század óta a választás egy Habsburgra esett, valószínűleg mivel Ausztria területileg a legnagyobb elektorátus. Ez folytatódott VI. Károlyig (III. Károly magyar király), de ekkor két baj történt. Az egyik, hogy Károly fiú utód nélkül halt meg, leányát, Mária Teréziát óriási anyagi erőfeszítéssel és politikai manőverezéssel fiúsította, a másik, hogy Mária Terézia trónralépésekor II. Frigyes elfoglalta Sziléziát, ezt a Habsburg-tartományt, és szerencse, ravaszság és harciasság révén meg is tartotta. A Hohenzollern-családnak VI. Károly 1701-ben királyi címet adományozott, ami részéről tévedésnek bizonyult. Brandenburg (Poroszország) a birodalom legnagyobb, de legszegényebb elektorátusa volt. A család vagy 800 éves múltra tekinthet vissza, egyik ősük Albert, 1525-ben a Teuton Lovagok nagymestere volt. II. Frigyes (1740-86) apjától I. Frigyes Vilmostól egy katonailag szervezett országot örökölt. Rövidesen a 7 elektorátus háromra zsugorodott, a porosz, a bajor és Hannover, ez utóbbiból került ki az angol uralkodóház. Az I. világháború előestéjén Németország II. Vilmos császár alatt már katonailag erős állam, nagyra törő eszmékkel.

Az orosz birodalom Dzsingisz kán birodalmának romjain épült fel, valójában a XVI. század táján kezdett ébredezni, Rettenetes Iván, Nagy Péter és II. Katalin a nevezetesebb mérföldkövek, útjukat kegyetlenség és szigorú abszolutizmus kíséri, közben lassan felfedezik a kimeríthetetlen természeti kincseiket és a lealázott emberanyag kihasználhatóságát, Oroszország kezd terjeszkedni.

II. Sándor cár avval kérkedett, hogy legyőzte Napóleont. Ez nem egészen volt így. Az angol diplomata sugalmazása, szószegések, Moszkva felégetése, amit polgármestere, Rosztopcsin tagadott, és a közelgő tél megtette hatását. Utolsó alkalom a csatanyerésre a megáradt Berezina folyónál volt, ahol három orosz tábornok várta Napóleon megtizedelt seregét. Egy briliáns csellel Napóleon hátba kapta az oroszokat, és seregével átkelt a folyón. Napóleon bukása után a cár fényes katonai parádékkal félemlítette meg Európát, és a Szent Szövetséggel megerősítette az abszolutizmust. A napóleoni szocializmus azonban hatott, Európa és a maradi Oroszország között a szociális, politikai és katonai feszültség egyre nőtt. Ehhez hozzájárult az orosz zsidóüldözés, a „pogrom”, amit az egyre erősödő zsidó bankárok igen rossz szemmel néztek. Mire elérkezett a XX. század, a szervezkedés már útban volt. A cári birodalom alkonya a japán tengerészet győzelmével és az orosz hadiflotta tönkretételével kezdődött. A japánokat Schiff amerikai bankár pénzelte. A család bécsi eredetű, Mária Terézia zavaros pénzügyeiben is ügyködtek. Az oroszoktól való félelem valahogy összehozta a feleket. A bolsevizmus Európa kebelén nőtt. II. Vilmos császár, akit a Warburg-család pénzelt, odáig ment, hogy Lenint Oroszországba csempészte.

II. Miklós cár, mikor már látta a vég közeledését, kétségbeesetten próbált menekülni. Vagyonokat érő ékszerek birtokában, rokonságában Európa valamennyi uralkodóházával, unokatestvérek Vilmos császárral és az angol királlyal, mindezek ellenére egy ország sem volt hajlandó befogadni.

Háborús előkészületek és a „casus belli”

A Balkán köré tömörült nagyhatalmak közül már német királya volt Valachiának, Bulgáriának és Görögországnak, viszont angol királynője Valachiának, Szerboának, még Oroszországnak is. Oroszország a pánszláv mozgalmon keresztül működött, ennek hídfője Szerbia volt. Amerika látszólag megfigyelő álláspontra helyezkedett, habár a Standard Oil Co. Már Ploiestiben volt és a vlachoknak már komoly ígéreteket tettek.¹⁰ A Monarchia védekező álláspontra szorult, délen Bosznia-Hercegovina moszlim lakosságával még laza függőségben volt a törököktől és a monarchiához való csatlakozása ez irányból nem ütközött volna nehézségekbe.

II. Vilmos 1878-ban Berlinben összehívott egy konferenciát azzal a céllal, hogy Oroszországot megfékezzék a Balkán rendezésének ürügye alatt, egyben Bosznia-Hercegovinát felajánlotta Ferenc Józsefnek. Ez egy baráti gesztus volt a császár részéről, mivel szövetséget akart kötni vele, egyszersmind hogy fátylat borítsanak Szilézia elvesztésére. Jól számított a családi mohóságra, Ferenc József ugyan felajánlotta a magyaroknak a tartomány adminisztrációját, de ezt a magyar kormány visszautasította. Ferenc József 1908-ban minden nemzetközi formalitás nélkül bekebelezte Bosznia-Hercegovinát, és evvel a bombát az első világháborúhoz elő készítették, csak a gyutacsra várt. A pánszláv mozgalom, mint egy jól szervezett kórus magánkívül volt a felháborodásban egy „szent szláv föld” kisajátítása fölött.¹

Szarajevó

A sors kísérteties játéka folytán a bomba felrobbantásához még hat évet kellett várni. Ferenc Józsefet szerencsétlen családi körülményei megfosztották a fiú utódtól. A trónöröklés öccsének, Károly Lajos elsőszülött fiára, Ferenc Ferdinándra esett. Itt azonban bajok voltak. Egyrészt a trónörökös nem volt valami kellemes jellem, mellesleg gyűlölte a magyarokat. Felháborodva emlegette, hogy a soproni huszárok ott tartózkodása idejében, jelenlétében magyarul mertek beszélni. Másrészt rangon alul nősült, ami a Habsburg-házi szabályok szerint kardinális véteknek számított. Ferenc József, mint a család feje, megtagadhatta volna a trónra lépést, de Ferenc Ferdinánd valahogy kierőszakolta igényét, azonban az osztrák törvények értelmében utódai nem követhették volna a trónon. A magyar törvényekben ilyen kikötés nem volt, így trónra lépésével a legvisszásabb jogi és politikai helyzetet teremthetett volna.

Ferenc Ferdinánd bizonyítani akarta önmagát, és minden óva intés ellenére hivatalos vizitre határozta el magát Bosznia-Hercegovinában. A szerb tömegek már fel voltak lázítva a pánszláv mozgalmon keresztül, és így történt, hogy hat boszniai szerb diák elhatározta Ferenc Ferdinánd megölését. A szerb hatóságok ugyan tagadják, hogy bármi kiképzést vagy segítséget adtak volna nekik, egy azonban tény, hogy ezek igencsak amatőrök voltak, és már csaknem inukba szállt a bátorságuk. A Monarchia rendőri biztonsága teljesen laza volt, de végső fokon a vak véletlen, mondhatnánk, a végzet döntött. A felvonuló autós menetoszlop eltévesztette a kijelölt utat, Ferenc Ferdinánd autója egy kanyarnál megállt, éppen Princip előtt, aki megrettenve, szinte behunyt szemmel két lövést adott le, megölvén a trónörököst és feleségét, született gróf Chotek Zsófiát.¹

A háború

A szarajevói gyilkossággal kezdődött az első világháború. A Monarchia 1914. július 28-án azonnal hadat üzent Szerbiának, ugyanekkor II. Miklós cár, II. Vilmos császár személyes kérés ellenére hadat üzent a Monarchiának. Rövidesen rá Németország hadat üzent Oroszországnak, két napra rá Franciaországnak, és rögtön megtámadta Belgiumot. Minthogy Hollandia és Belgium Anglia hídfői a kontinensen, kézenfekvően Anglia augusztus 4-én hadat üzent Németországnak.

Tisza István magyar miniszterelnök ellenezte a háborúba való belépést, de az események elsodorták ellenállását. Az oroszok betörtek Magyarországba, de rövidesen Mackensen német tábornok Gorlicénél magyar csapatok segítségével áttörte az orosz frontot, és bekerítő hadműveletekkel Oroszországba nyomultak.

A nyugati fronton Marnnál a német és a francia tüzérség csaknem minden lehetőt elpusztított, embertelen iszapban néztek farkasszemet egymással a háború végéig.

Románia, ekkor még csak Valachia, még nem avatkozott be a háborúba, a két Hohenzollern, II. Vilmos és I. Ferdinánd valach/ román király egyelőre csak latolgatták, hogy miben lehetnek egymás hasznára. Egy ilyen összejövetelkor, 1916-ban Vilmos császár kissé felháborodva megjegyezte: Ferdinánd úgy vinnyogott, mint egy öleb.³ Vinnyogás, ravaszság, kétkulacsosság és a szerencse fizetett, Románia húzta a legtöbb hasznot a háborúból.

Románia 1916 áprilisában belépett a háborúba az Antant oldalán. Vajon hogy ezért a lépésért megjutalmazzák, vagy a Standard Oil Co. nyomására, Wilson amerikai elnök 14 pontja ekkor lett ismeretes, ahogy Vopicka állítja, többek között Romániának ígérték Erdélyt, Moldvát, Bukovinát és a Bánátot, Franciaországnak Elzász-Lotaringiát, és benne volt a közép-európai országok, azaz Magyarország felosztása is.

Közben Németország sem nyugodott, 1916-ban Mackensen megtámadta Erdélyt, aminek a szászok nyilvánvalóan örültek. Mivel nem sok ellenállást talált, főleg az olajmezők őrzésére szorítkozott. Csapatai csak a háború végén, 1918 októberében vonultak ki. Erdély sorsa láthatólag megpecsételődött: vagy német, vagy román. Ám itt a románok sokkal ügyesebben működtek, már a századforduló végén elkezdték a magyar földeket bankkölcsönnel felvásárolni, a magyar hatóságok szemeláttára. Az egyik főkolompos a nagyszebeni Albina bank volt.

A cári Oroszország közben haladt a lejtőn. Veszteségek a fronton, az arisztokraták pazarlása és a nép szociális és jóléti elmaradottsága megérlelte a talajt a forradalomra, amiben a nyugat is segített. Kiderült, hogy Sir Robert Buchanan angol követ az orosz forradalom kezére játszott, mivel féltek, hogy a cár különbékét köt a németekkel.³ 1917 márciusában a cárt lemondatják, de az ügy rosszra fordult, mivel a kevésbé vad Kerenszkij-kormányt 1917. október 25-én a bolsevista Lenin és Trockij váltja fel. Egy éven belül 1918. július 17-én a cárt és családját legyilkolják. Vopicka történelme röviden intézi el a forradalmat: „Hja, a cár nem adott a népnek elég vodkát!”

Az Antant nem kis meglepetésére a cári uralom helyett egy politikailag és katonailag sokkal erőszakosabb hatalommal álltak szemben, kénytelenek voltak ellene fordulni, amit Magyarország pánszlávista szomszédai hűségesen követtek.

1917. április 2-án az Egyesült Államok belépett a háborúba, és a pánszláv mozgalom valahogy átterjed, főleg Amerika ipari városaira, mint pl. Pittsburg vagy Cleveland, ahol az emigrált és közben megtollasodott szláv munkásrétegben új erőre kapott. Masaryk, Benes, Titulescu mind Amerikában agitáltak, ezek végzetes befolyással voltak Magyarország megcsonkítására.

A hetvenes években mint fültanú hallottam Amerikában (Sz.L.) az agitáció mestereinek rágalmazását: a kegyetlen magyarok felakasztottak egy terhes anyát, aki a kötélen szülte meg gyermekét. Kiderült, hogy a mesélő nem volt szláv, a feleségétől hallotta, az meg a nagyszüleitől. Kérdés, hogy Amerika táplálta-e, vagy csak elnézte ezeket a mozgalmakat. Ez homályos, csakúgy, mint Wilson egészségi állapota. Azóta kiderült, hogy több szélhűdést kapott, amit titokban tartottak, és minden valószínűség szerint „Colonel” Edward Mandel House intézte hivatalos ügyiet.³ Ez „ezredes” létére sohasem volt katona, apja fegyverüzleteléssel szerezte hatalmas vagyonát az amerikai polgárháború alatt. Ő különben a bankárok képviselője volt, a világháború sötét erőit rajta keresztül lehetne feltárni.

1918-ban a Monarchia, de főleg a magyar csapatok súlyos vereségeket szenvedtek az olasz fronton, ami a padovai fegyverszünethez vezetett. Hírek keringtek, hogy a felvonulási tervet Zita királyné eljuttatta olasz honfitársainak, de ezt élete végéig tagadta.

A padovai fegyverszünet és a trianoni béke közötti időben Magyarországon elég szerencsétlenül a bolsevisták befolyása alá került, amit az utódállamok nagyon ügyesen kihasználtak. Mint a vérebek, készen voltak egész Magyarország felosztására. Románia a Tisza vonaláig akart kiterjedni, a csehek korridort követeltek a délszlávokhoz, akik viszont Pécset akarták. Állítólag az Antant, hogy megakadályozza a folyosó kiépítését, az ország egy nyugati részét Ausztriához csatolta.⁸ Egy kis epizód a harácsoláshoz (Sz.L.): Székesfehérvár és Veszprém között van egy ősmagyar település, Öskü. 1918 táján a falu szlovák lakossága beadványt küldött az Antanthoz, autonómiát követelve, és egy korridort Szlovákiába. Az ügy nevetségbe fulladt, de az Öskü Szabad Állam név rajtuk maradt, amit az idő és némi kocsmai verekedés lassan elhalványított.

A nyugati fronton Charles Mangen francia tábornok egy öngyilkosságnak számító ellentámadással áttörte a német vonalat, Lüdendorff tábornok kapitulált. A német fegyverszünetet 1918. november 11-én írták alá, amikor is II. Vilmos császár lemondott a trónról.

Padova után

A padovai fegyverletétel súlyosan érintette Magyarországot, demoralizált hadsereg, élelmiszerhiány, reménytelenség, bizonytalan jövő, termőtalaja lett a bolsevista eszméknek. Háttérben a Habsburg-dinasztia makacs erőfeszítése, hogy a magyar koronát megtartsák, a pánszláv eszmék által felbujtott szomszédok és az Antant tiltakozása ellenére. Habsburg József „királyi herceg” kész volt szövetkezni a kommunistákkal, még a nevét is megváltoztatta Alcsút Józsefre (Alcsút, Fejér megyében volt a birtoka).⁵ Károly király kinevezte őt kormányzóvá. József a nagyravágyó, de rövidlátó Károlyi Mihályban talált bizalmat, és 1918. október 31-én kinevezte miniszterelnöknek, aki viszont királyi jóváhagyással november 13.-án kihirdette a köztársaságot, Károlyi, hogy népszerű legyen, fraternizált a csőcselékkel, nihilistákból nevezte ki kormányát, demoralizálta a hadsereget, beengedte a cseheket, keblén melengette a moszkovita Kun (Kohn) Bélát, majd 1919. február 19-én átadta neki a hatalmat. A Kun-féle terror emlékezetes marad a nemzet életében. Az Antant a kezdeti barátkozás után ellenszenvet mutatott a bolsevisták iránt, és ezt átvették az utódállamok is, annak ellenére, hogy moszkvai pánszláv nyomásra kerültek a nyeregbe. Kun Béla vörös brigádja sikeresen harcolt a csehek ellen, de a Budapestig benyomuló románokkal nem bírt, azok augusztus 2-án kiűzték, Kun Bécsbe menekült. ^8,9

Ferdinánd román király már a magyar koronára kacsingatott. Augusztus 7-én megjelent Budapesten, és most ő nevezi ki Habsburg Józsefet kormányzóvá, aki egy politikai szerencselovagot, Friedrichet bízott meg a miniszterelnökséggel, de cseh nyomásra Józsefet augusztus 23.-án lemondásra kényszerítik. Ferdinánd különben Károlyt is megkörnyékezte, november 19-én feleségét Svájcba küldte, és pénzt ajánlott Károlynak, hogy a magyar trónról mondjon le Ferdinánd javára. Az ajánlatot visszautasították.⁹

A megszálló román hadsereg egy rablóbandához hasonlított, ahol végigvonultak, ott mindent elmozdítottak, hasonlóan az 1944-45-ös állapotokhoz.

Károlyi politikai beállítottságára jellemző, hogy 1946-ban személyesen Rákosinak és Gerőnek próbálta eladni politikai nézeteit.⁵

Horthy Miklós az otrantói hős, Ferenc József szárnysegédje már visszavonult a család kenderesi birtokára, mikor meghívták, hogy lépjen az ellenforradalom élére. Élvezte a bécsi királypárti magyar „maffia” bizalmát is, olyan nevekkel, mint Andrássy, Batthyány, Károlyi, Khuen-Héderváry, Szapáry, Serényi, Pálffy, Pallavicini, Eszterházy, Windischgrätz és még mások.⁹ Ezek a dinasztia emlőin éltek és 1867 óta töltötték fel a magyar kormányt. Horthy mindazonáltal nem Bécsben, hanem a francia fennhatóság alatt álló Szegeden kezdte el hadseregének szervezését. Közben már az Antant is kezdte megsokallni a román túlkapásokat, és a horda pusztítva, rabolva kezdett kivonulni.

Horthy csapata élén 1919. november 16-án vonult be Budapestre, nem minden veszély nélkül, mintha csak egy viperafészekbe lépett volna. November 23-án Friedrichtől Huszár Károly vette át a miniszterelnökséget, majd Horthyt 1920. február 20.-án nagy többséggel kormányzóvá választották, és a megalázott ország újjáépítéséhez foghattak.

Hatalmi pozícióját Károly két visszatérési kísérlete veszélyeztette. Károly egyszer már Károlyi alatt lemondott a trónról, ezen felül azok a királyi jogok, amik annak idején a Habsburg-dinasztia malmára hajtották a vizet, most megfordultak. Mivel Károly elhagyta országát, jogilag elvesztette királyságát.⁹ Ezt tetézte az utódállamok, különösen a csehek hisztérikus félelme a Habsburgok visszatérésétől.

Károly és Zita Svájcban tartózkodtak, és az Antant utasítására nem hagyhatták el az országot. Zita ösztökélésére azonban mindenféle csellel 1921. márciusában eljutottak a magyar határig, és meglepetésszerűen, március végén Sigray gróf jelentette Horthynak, hogy Károly a magyar miniszterelnökségen várja, francia beleegyezéssel jött, és beszélni óhajt vele. Horthy visszautasította Károly közeledését, közben kiderült, hogy a franciáknak semmi köze nem volt a kalandhoz. Károly augusztus 5.-ig maradt Szombathelyen, közben a csehek és a szerbek ultimátummal fenyegették az országot. Végül is az Antant Károlyt az ország azonnali elhagyására szólította fel.

Zita azonban nem nyughatott. 1921. október 18-án Svájcban a „maffia” tagjaiból megalakítottak egy magyar kormányt. Kijátszották megint a svájci hatóságokat, de most a kalandos utazás helyett berepültek Magyarországba, és Sopron mellett szálltak meg, ahol a királypártiak már hadsereget is szerveztek. Innen vonattal mentek tovább, majd Budapest közelében Torbágynál álltak meg, és a harci erők felfejlődtek egy Ostenburg nevű őrnagy vezetése alatt. Horthy, Gömbös Gyula segítségével, hirtelen önkéntesekből, főleg diákokból egy sereget toborzott. A küzdelem változatosan folyt, sok halottal, Ostenburg részéről brutális kegyetlenségekkel, végül is a kormány kerekedett felül. Közben az Antant, de főleg a cseh Benes élére fordította a nemzetközi közvéleményt, és a Habsburgok azonnali detronizálását követelték, ami november 5-én meg is történt.

Károlyt és Zitát egyelőre a tihanyi kolostorba deportálták. Svájcba vissza nem térhettek, és várni kellett, míg az Antant helyet talál számukra. Ez Madeira szigete lett, ahol Károly rövidesen, 1922-ben meghalt.⁹

A detronizációs törvény megfosztotta Károlyt és utódait a királyi jogoktól, eltörölte a Pragmatica Sanctiót, így a királyválasztás joga visszaszállt a nemzetre. A nemzet megmaradt királyságnak a Szent Korona értelmében, de a királyválasztást bizonytalan időre elhalasztották. Úgy látszott, Horthy megszabadult a Habsburg-veszélytől, ami közvetve a nemzet létét fenyegette, de nem az árnyékától. Horthy nem állt bosszút a királypárti maffián, Ottó megtartotta alföldi és József az alcsúti birtokát és adómentes jövedelmét. Míg József az első kommün alatt Alcsút József néven szerepel, a második világháború alatt Hitler-párti az utolsókig, majd a második kommün alatt már „királyi herceg” címmel ékeskedik, akkor, amikor a nyugat-európai országokban már csak igen szerényen használják az arisztokrata címeket. Úgy véli talán, ez imponál Hornnak és társainak. Talán az is kérdés lenne. Melyik királynak a hercege?

Epilógus

A fegyverek visszanéznek⁴

A Habsburg-birodalom felbomlása a szabadságharc leverésével kezdődött. Azok, akik a börtöntől vagy a kötéltől megmenekültek, összeverődtek az emigrációban, és rendkívül hatásos propagandát folytattak a költséges Habsburg-ellenpropaganda árnyékában. A legjelesebb ezek között Pulszky Ferenc, aki még a fegyverletétel előtt Angliába jutott, ott befolyásos barátokra tett szert, és Kossuth legfőbb támasza lett.

Kossuth először Törökországba menekült, de az országot válságos helyzetbe sodorta, mivel Ausztrria és Oroszország háború fenyegetésével kiadatásukat követelte, és onnan csak csellel, angol segítséggel tudott kiszabadulni. Ausztria még bérelt ügynököket is küldött Kossuth elhurcolására.

Kossuth Lajos

Pulszky, ügyvéd lévén jogilag elemezte és publikálta Magyarország viszonyát a Habsburg-dinasztiához. Jellemzően fejezte ezt ki Rudolt (1516-1608): „Faciam Hungariam prius mendicam, dein germanam, postea catholicam” (Magyarországot először koldussá, majd németté, végül katolikussá tesszük). Ennek értelmében a rákövetkező uralkodók Magyarországot gyarmati, legjobb esetben félgyarmati állapotban tartották, kihasználva gazdaságát és a háborút szolgáló embertartalékát a kimerülésig. Ámbár Magyarországnak volt alkotmánya, ezt semmibe vették, még az 1815-i bécsi Kongresszus sem mutatott semmiféle alkotmányos intézkedést a különböző fajú és vallású népek kormányzására. Az elv: „divide et impera” (oszd meg és uralkodj) megmaradt, ami az abszolutizmus alkonyán csak a bukáshoz vezethetett.

Pulszky és Kossuth sikeres propagandájára jellemző Palmerston angol miniszterelnök levele viscount Ponsobyhoz a 48-asok kivégzése, bebörtönzése, nők megkorbácsolása és egyéb kegyetlenségeket illetőleg: „But the indignation of Europe would rise up in judgement against such a barbarous imitation of the policy of the middle ages.” (Európa elítélné a középkornak ezt a barbár utánzását.)

Az emigráció leghatásosabban Olaszország felszabadításában tevékenykedett, amiben Kossuthnak és Pulszkynak oroszlánrésze volt. Felhívást intéztek az osztrák seregben harcoló magyar tisztekhez és katonákhoz, hogy álljanak át az olasz-francia oldalra. Klapka ezeknek az élén harcolt Solferinónál. A győzelem a dinasztia olaszországi tartományainak elvesztését és a vég kezdetét eredményezte.

Clemanceau, a Tigris?

Magyarországon, Trianon óta még a mai nap is Clemanceaut szokás átkozni a tragédiáért, holott ezt fenntartással kellene fogadni. Az Antantnak Wilson 14 pontja szerint kellett a békét diktálni, ennek végrehajtója Franciaország volt, Clemanceau miniszterelnökségével. Ez a kényes feladat hasonló volt egy színházhoz: Franciaország mint szereplő, Amerika és Anglia a súgók, a csehek, románok, szerbek és az enigmatikus oroszok a lármás statiszták. Clemanceau sűrű levélváltásaiból nem tűnik ki kimondott részrehajlás Románia részére, itt a főkolompos Berthelot tábornok lehetett, ő tudhatná, miért, „aranyért vagy asszonyért” .⁸ Clemanceau-val gyakran ellentétbe került, nemegyszer intézkedéseit is szabotálta. A békekötésnél Clemanceau már nem volt jelen, leszavazták, mint miniszterelnököt, Berthelot azonban maradt, teljes súllyal.

A vesztesek vagy a ludasok ebben a vad játszmában a Habsburg-dinasztia, magyar részről a királypártiak, bukott politikusok örömmel fogadtak egy bűnbakot. De honnan került Clemanceau ilyen előkelő pozícióba? A kérdés nem teljesen tisztázódott, de annyi év után sejteni lehet, honnan fúj a szél.

A volt királynő, Zita Madeira után visszaköltözött Svájcba, de Ausztriába nem térhetett vissza. 1983-ban megkörnyékezte az akkori kancellárt, Bruno Kreiskyt, hogy szeretne Ausztriában meghalni. Kreisky beleegyezett avval a feltétellel, hogy Zita lemond a trónról, amire Zita nem volt hajlandó. További tárgyalások után végül is az engedélyt megkapta, állítólag avval a feltétellel, hogy felfedi az igazságot a meyerlingi tragédiáról. Zita egy Dieter Kinderman nevű újságírónak nagy titokban elmondta, hogy Rudolf trónörökös és Vecsera Mária egy nemzetközi összeesküvés áldozata lett, aminek a szervezői Georges Clemanceau és Cornelius Herz voltak. Ez kissé hihetetlenül hangzott, hiszen 1889-ben, a tragédia évében Clemanceau még csak kishatáskörű képviselő volt. Mindazonáltal Kinderman tett róla, hogy e hír mint szenzáció bejárja a világsajtót.

Az ügy azonban váratlan fordulatot vett, 1992-ben egy bútorkereskedő (hogy mi ütött beléje?) egyedül, nagy nehézségekkel exhumálta Vecsera Máriát, majd hivatalosan megállapítják, hogy golyó ölte meg, ami balról ment a koponyájába (jobbkezes volt). Alátámasztva Rudolf és Mária levélváltásaival, minden jel arra mutat, hogy gyilkosság-öngyilkosság történt. Hátra maradna még Rudolf exhumálása, amit a család visszautasított.⁶ Clemanceaut mentesítették egy bűntől, de mi van a többivel?

Történt, hogy 1917 júliusában Károly király és Zita megkörnyékezték Clemanceaut, Zita bátyja, Sixtus von Bourbon-Parma közvetítésével, felajánlva Elzász-Lotaringiát Franciaországnak bizonyos feltételekkel. Mármost Mária Terézia házasságakor a terület a franciákhoz csatolódott, majd a németek foglalták el, így Zita olyasmivel üzérkedett, amihez semmi joga nem volt. Ez lett volna a kisebb baj, de Clemanceau megijedt, hogy a szövetségesek asztal alatti tárgyalásokkal vádolhatják, és az egész ügyet sajtó útján nyilvánosságra hozta Vilmos császár óriási megrőkönyödésére.³

Talán itt inkább utalok arra, hogyan lett Liszt Ferenc egy megsértett asszony bosszújának az áldozata. Élettársa és három gyermekének anyja, d’Agoult grófnő (különben egy frankfurti bankár lánya), miután elhidegültek, zugírók, mint Newman és Bernardi, jóvoltából Lisztet mint nőcsábász, szoknyavadász, élvhajhász alaknak festették le, ami még a magyaroknál is annyira köztudatba ment, hogy ettől a nyélkés hínártól még napjainkban sem tudott megszabadulni. Ezt egyébként karaktergyilkosságnak nevezik.

Utóhang

Dardanella, vajon ez a karcsú derekú kurtizán csábította a németeket és az oroszokat? Az egyik királyokkal egyengette az utat, a másik nyelvvel, vallással, pánszlávizmussal, de egyik sem kapta meg. A második világháborúban a nyugat megint csak az oroszokkal szövetkezett, kommunizmus ide vagy oda, de ez majdnem a körmükre égett. Azok mélyen benyomultak Európába, mint ahogy mi magyarok kárvallottan emlékezünk vissza. A német királyokat elsöpörték a Balkánról, és a nagy testvériség hangoztatásával nekifogtak az „etnikai tisztogatásnak”, ennek először a német telepesek estek áldozatul, köztük az erdélyi szászok, akikért ugyan a magyaroknak nem szükséges könnyeket ejteni.

Az Orosz Népköztársaság hódító kedve még a cárokén is túltett, de a sok erőfeszítés után a fáradtság jeleit mutatja, az épület eresztékeiben ropog. Ukrajna, a balti és a kaukázusi kis államok már az első világháborúban le akartak válni, míg az ázsiai részt az iszlám tartja izgalomban. A nyugat, főleg Amerika egyre jobban érdeklődik természeti kincsei iránt, és ezek elérhetőségét biztosítani akarják.

Ami Magyarországot illeti, központi helyzeténél fogva élénk kereskedelmet folyathatna kelet és nyugat között. Katonai ereje, amitől az utódállamok olyan hisztérikusan félnek, alkalmas lenne egy „buffer zóna” kiépítésére észak és dél, kelet és nyugat között, és ami nem dinasztikus célokat szolgálna. Erre a nyugat már régen rájött, de sötét erők késleltetik a kibontakozást.

Amerika 1917-ben lépett be az első, és 1942-ben a második világháborúba, majd a rákövetkező események a világ tetejére sodorták. Hogy mit hoz a jövő, az sokban függ az olajtól. Egyesek 20 évre, mások 100 évre jósolják a tartalékot. Szaúdi-Arábia után Irak rendelkezik a leggazdagabb olajmezőkkel. Az amerikai politika idegességére jellemző, hogy amíg Afganisztánban a békésebb szunnita muszlimokat támogatják a fanatikus síiták ellen, Irakban ez megfordítva van. Lehet ennek jó vége?

Forrásmunkák

1 Cassels, Lavender, „The Archduke and the Assassins”, The Pittman Press, Bath (1984).

2 Champell, Philip, „Les Racines Historiques”, Universidad de Chile Press (1901).

3 Görlitz, Walter, „Regierte der Kaiser”, Musterschmidt Verlag, Frankfurt (1959).

4 Kabdebo, Thomas, „Diplomat in Exile”, Columbia University Press, New York (1979).

5 Károlyi, Michael, „Memoirs”, E.P. Dutton & Co., Inc., New York (1957).

6 Marcus, Georg, „Kriminalfall Mayerling”, Amalthea Verlag Gmbh., Wien (1993).

7 Oppenheim, Walter, „Habsburgs and Hohenzollerns”, Hodder & Stoughton Ltd., Dunton Green (1993).

8 Ormos Mária, „Padovától Trianonig”, Kossuth Könyvkiadó (1983).

9 Szilassy, Sándor, „Revolutionary Hungary”, Danubian Press Inc., Astor Park, Florida (1971).

10 Vopicka Charles J., „Secrets of the Balkans”, Rand McNally & Co. Chicago (1921).

Kaló Béla

Mi van itt?

A világ minden pontja Nyugatot és Keletet köti össze – írta valahol Leonardo da Vinci. Igaz. Így a nyugati demokráciáknak már kopogtatni kellene Közép-Európában, de ez korántsincs így, ezekre bizonyíték mondjuk Románia, Szlovákia, de alighanem Magyarország is.

A fölfegyverkező globalizálódás korában, a devizapiacok, tőzsdei árfolyamok, kommunikációs hálózat és világpolgár-tudat elrendelt kényszerén túl van itt egy jellegzetes zsibvásár, túl az utópiákon.

Ahogy növényföldrajzilag elválasztható a mediterrán világ olajfa-gránátalma-mandulavilága a pannon tájak hullámzó búzamezőitől, ahogyan természetes határt szabnak a hegyek, a szirtek, a vízfolyások, úgy morálisan, lélektanilag is más-más ember lép ki például egy-két új alapegységet, amely napi világunkból meríti definícióit. A mai Magyarországon 1 horngyula az a mennyiség, amely mutatja a katolikus gyóntatószékekben elhelyezett lehallgatókészülékek teljesítményét. A média hálójában vergődő tv-nézőnek 1 anetkát jelent az a kulturális-szórakoztatási szint, amelytől fölfelé a béka ülepe elérhetetlen magasságban magasodik fölénk. 1 kende jár a szabatos magyar fogalmazásért, de ugyanez a mértékegysége a honi bértollnokok aljassági szintjének. És így tovább. A magyar morál utolérhetetlen, a teljesítményeket lehetetlen följebbüberolni.

Zsibvásárról beszélek. Korrupt, megvehető hivatalnokokról, politikusokról, kiárusított tudásiparról, eladó-az-egész-világ-mentalitásról, melynek mélyén ott a kisember rettegése, létbizonytalansági tudata, de ugyanakkor törtetése, sikerorientáltsága, carpe diem-elszántsága is.

Mi van Itt? Közép-Európában meddig, hány száz évig tart az étmenet, a folytonos kialakulatlanság? Vagy örökös kaotikus világrendre kell berendezkednünk?

Az ember, ha pedagógus, csak a jövőben bízhat. Majd a következő generáció. De a következő generáció már itt kopogtat, s bár igaz, hogy állandó érintkezésben van a tudással, de a legizgalmasabb kalandokból is szűzen kerül ki. S nem szégyelli, hogy tudatlan végső soron, s nem érzi úgy, hogy pallérozódnia kellene. Az alapfokú angol mintájára terjed a basic Hungarian nyelv is, néhány száz magyar szó némi angollal vegyítve, s minden kifejezhető. Pokolba a nyelvi finomságokkal, a retorikával!

De ne legyünk pesszimisták! (Szeretjük mi a pénzt, már csak anyagi okokból is.) Hiszen együtt kell élnünk magyar és egyben közép-európai nyavalyáinkkal, s mágnesterünk az ironikus pátosz és a lírai távolságtartás egyensúlyából adódik. Csak ki kell lábalnunk abból a sokkból, amit 12 éve a rendszerváltás és a civilizációs átalakulás felgyorsulása jelentett, s vigyázni arra, ne akkor hagyjon el életerőnk, mikor ama idősebb Európa fokozza életritmusát.

A tartós előítéletek korát éljük. Többet kell tudnunk egymásról, szembesülnünk kell ellenségképeinkkel és élet-hazugságainkkal. Roppant poggyászt hordozunk, s erről naponta kell újra és újra meggyőződnünk.

S hogy mi van itt ma,

Űr, a citoyen erkölcs fájdalmas hiánya. S közben törzsi viszályok, pitiánerség, kisstílűség fertőzik a levegőt. Humortalanság a mindennapokban, vad agresszivitás vagy maró gúny a szellem mindennemű jelenléte nélkül.

Ma bármi lehetséges. Ez a lehetséges világok leglehetetlenebbike, az abszolút hülyeség kora. S ezt éljük itt ebben a régióban magyarok, csehek, lengyelek, románok – mindannyian.

Sajátos mazochizmus és szadizmus korát éljük. Miért éppen nekem kellene az életben boldognak lennem, vagy miért éppen neked kellene az életben boldognak lenned? S a válasz: miért éppen nekem kellene az életben boldognak lenned?

Vallási inercia (erőtlenség), professzionális pesszimizmus, polgári igénytelenség, az alagút után következhetik-e bármilyen kényelmes rét, a paradicsomkertről nem is beszélve?

A zsibvásár közepén pedig ott áll az everyman, az átlagember. A köztes mérték, a lenézett, lesajnált, uniformizálódott köznép, akiért mindennek lennie kéne.

Ezek vagyunk, s ez a helyzet – mondaná az ember, ha nem kellene örökösen a fejét rángatnia valahová. De hát rángatódik az magától is.

S mit is kell tennünk?

Végre meg kell fogni az európai bika szarvát, s hagyni, hogy magával ragadjon bennünket a jövőbe, ha akar.

Székely Kiss Edit

Úti élmények „Csángliából”

avagy

Ki vagy te moldvai csángómagyar?

Ha nem tü Kárpátok

Keté szakagyatok

Münköt Moldovába

Veszni ne hagyatok”

(Duma-István András)

Duma András bemutatja a csángók piramisát

Duma-István András moldvai csángóföld egyetlen ma élő, archaikus magyar nyelven író, naiv költője. Verseskötete írott bizonyítéka annak, hogy még mindig él-létezik a magyar nyelv csángómagyar nyelvjárása Moldvában. Kockás füzetbe írott verseit Ferenczes István, a Hargita Kiadó vezetője szerkesztette kötetbe és látta el előszóval, amelyből való a következő idézet: ”Talán a moldvai csángómagyarok utolsó, utolsóelőtti nyelvemlékei…A végveszélybe került, elpusztításra ítélt anyanyelv szűkölő jajszavai…Az a nyelv, amely a nyelvújítás előtti középkori magyart őrizte a XX. századig…Duma-István András nevének története is megérne, ha nem is egy misét, de egy verset. Mert ősei a nagyapa koráig a becsületes István családnevet bírta. Mikoron pedig eljött az ideje annak, hogy a csángómagyarok neveiről kezdtek lehullani az ékezetek, kipusztulni a magyar mássalhangzók, hangot váltani a magánhangzók, a klézsei Istvánok ősi nevét egy „Ne mán dumálj annyit” elszólás után írta át Dumára a korabeli jegyző. Ó, eljövendő schengeni határ, mihez kezdesz majd azzal a magát magyarnak valló klézsei férfival, akinek útlevelében Duma Andrei és román állampolgárság olvasható?!”

És még egy idézet Ferenczes Istvántól! „…amennyivel kisebbedik a határokon túlra szakított magyarság – azaz eltűnik egy magyar sziget –, annyival kisebb lesz a XXI. század Magyarországa is.” No comment…

Mondanom sem kell, hogy a könyvet nem tudtam letenni, amíg el nem olvastam.

Akkor még nem tudtam, hogy útleírásom címében szerepel majd a Csángó magyar arszága című verséből kölcsönzött „Csánglia” elnevezés. De tudtam, úgy nem mehetek haza, hogy ezzel az emberrel ne találkozzak!

Végre megszólalt a telefon Somoskán. A vonal túlsó végén Duma András jelentkezett be. Megállapodtunk abban, hogy másnap eljön hozzám. Előre elnézést kért azért, hogy csak rövid időt tud velem tölteni, merthogy a tanévzáró ünnepségre készülnek a Magyar Házban. Ehhez képest késő délutánig együtt maradtunk!

Kedves-helyes, tipikusan magyar vonások.

Mintegy varázsütésként hatott számára, hogy Petrás Incze János pap nyomát kutatom, hiszen ő az, aki Klézsén igyekszik felkutatni minden vele kapcsolatos emléket. Verset is írt róla. Beszélt arról, hogyan jött létre a Magyar Ház és hogyan indult meg benne minden gáncsoskodás ellenére a magyar nyelv oktatása. Nem titkolt büszkeséggel beszélt az e területen elért eredményekről. Legfontosabb feladatának tartja az építkezés befejezését, mert pénz hiányában sajnos le kellett állni. Arról is szólt, hogy a Házzal szomszédos területet mintegy 3-400.000 forintnyi összegből most meg lehetne vásárolni. Egy könyvet készül írni a szőttesek és hímzések motívumairól. Különösen a hímzett kisbunda, amelyet ők kerpának neveznek, díszítőelemeinek tanulmányozása során jutott el érdekes felfedezésekre. Sokszor elhangzik román kutatók szájából, hogy nincs külön csángófolklór, népviselet. Duma András azt mondja, hogy bár a román paraszt és a csángómagyar viselete látszólag megegyezik, formakincsében, színvilágában teljesen más. A kerpát a csángók piramisának nevezi, amely változatlan ezer éve és a rovásírás elemeit őrzi. Díszítőelemei például az életvize, a csillagok, a szárnyas nap. „Ezek a jelek egyebek nem, mint egy üzenet, ami konszervált módon újul minden generáció után. Egy bizonyos minta sok változatban van, kisebb vagy bővebb információt hordoz, más a fiatal és más az idős bundája”- mondja. Beszélgetésünk végén meginvitált a Magyar Házba. Mielőtt elindultunk volna dedikáltattam vele a verseskötetét. Így született meg a nekem szóló következő vers:

Ki nyomokban keres,

Nem lesz szüvében teljes,

Az keres, keres,

Míg meg lesz a végleges

Gyalog indultunk útnak. Útközben esni kezdett az eső. Kísérőmnek felkínáltam, hogy jöjjön az ernyőm alá, de nem élt a lehetőséggel, mondván, hogy legalább én ne ázzak. Két kilométer megtétele után szembejött velünk egy mikrobusz, amely ugyan megállt, de nem fordult vissza, hogy elvigyen bennünket. Mint megtudtam, Kotis Mihály a Szeret-Klézse Alapítvány kuratóriumának tagja utazott az autóban. Az útja sürgős volt, mert valamilyen visszaélésre derült fény a banki kifizetés körül. Láttam, Duma András is gondterheltté vált, de igyekezett nem mutatni. Mihály utolsó éves orvostanhallgató Nagyváradon, már csak az államvizsgája van hátra. Diplomája megszerzése után itthon szeretné a népét gyógyítani. Ő lesz az első és ez idáig egyetlen csángómagyar orvos, ha sikerül tervét valóra váltani! Ennek a harmincötéves fiatalembernek az eddigi életútja is regénybe illő. Micsoda kitartás, akaraterő kellett ahhoz, hogy eljusson idáig! Adja a Gondviselés, hogy megtalálja boldogulását a szülőföldjén!

Késő délután egy autót fogadott Duma András, hogy elvigyen a klézsei régi temetőbe. Így megláthattam és lefilmezhettem a kis templomot, amelyben Petrás Incze János misézett és amely alatt eltemették. A hivatalos verzió szerint rablógyilkosság áldozata lett. Emlékét semmi sem őrzi, mert a román hatóságok minden jelet igyekeztek eltüntetni. Már a sírkeresztje sincs meg! A szájhagyomány azonban elpusztíthatatlan, nemzedékről-nemzedékre száll.

Másnap megismertem egy nagyapát és az unokáját. Gerfi Mihályhoz indultam és Győrfi Mihályhoz érkeztem. Megismertem egy tizennyolc- húsz év körüli, jóvágású, magyar származású és magyar nevű fiatalembert, bizonyos Diák Máriuszt, aki azonban nem tudott magyarul. Hogy is volt ez?

B. Flori ugyanaz a korosztály, mint Máriusz. Mióta iskolába jár, csak román nyelven tanul, kortársaival maguk között többnyire románul beszélnek. Számukra már a megváltoztatott, románosított nevek a természetesek. Ám Flori falun él, szülei maguk között otthon magyarul beszélnek (ők még Petru Groza idejében magyar iskolába járhattak), így az ő anyanyelve magyar. Ő Gerfi Mihály házába vitt. Apóka még nem ért haza, de ott volt az unokája Máriusz, aki Bákóban él a szüleivel együtt és vegyipari középiskolában tanul. A városban élő szülők otthon is románul beszélnek. „Csángóul” csak akkor, ha szüleikkel, testvéreikkel találkoznak. Máriusz ilyenkor csak hallgatja őket. Meg nem szólal magyarul, de sokat megért abból, amit beszélnek. Érdekes volt a kommunikációnk. Flori tolmácsolt, de azt vettem észre, hogy mielőtt lefordította volna a mondandómat, Máriusz már széles mosollyal reagált. Különösen, mikor mondtam neki, hogy milyen helyes-kedves, tipikusan magyar vonásai vannak. Megkérdeztem tőle, nem érzi-e úgy, hogy ismernie kellene apókájának, azaz őseinek a nyelvét? Megértette és bólogatott. Flori magyarázta el helyette is, hogy mi ez a tudathasadásos állapot. A városban kicsúfolják azt, aki „ csángóul” beszél. A szülők, ha meg akarják ettől kímélni a gyermeküket és biztosítani akarják az érvényesülését, csak román nyelven szólnak hozzá.

„… gyermekeik gyermekei is legyenek békében és értekezzenek jól!”

Közben megérkezett a házigazda. Barátságosan adjonistent köszönt és bemutatkozott Győrfi Mihály! Neki nem számít, hogyan írják a román hatóságok a nevét, az ő zsigereibe a Győrfi ívódott be! Hogy is tudná elfelejteni az édesapja nevét? Kedves magyar Flori és Máriusz! Nem Gerfi, mert apóka még őrzi családja ősi nevét, amelyet eddig (!) évszázadokon át sem tudtak elpusztítani! De veletek mi lesz? Elég volt egy-két évtized ahhoz, hogy beolvadjatok a román tengerbe?

Győrfi Mihály örülne, ha anyanyelvén beszélhetne az unokájával. Mikor elmondtam neki, hogy közel ezer kilométerre innen Egerben is igen gyakori név a Győrfi, igen elcsodálkozott. Így beszélt a családja történetéről:

„Mink csak a magyarok felől jöttünk el. A Rókák, Győrfik ezek mind onnan való jövevények. Amikor hamarabbi verekedések vótak, akkor vagyunk eljőve errefelé, Bákó megye felé. Nevünk a kettődik háborúkor változott meg. Én hatvanhárom éves leszek nojembrinek negyedikén. Hét gyerekem van, öt lány és két fiú. Itthon egy sincs már.” Kérdeztem, hogy mit üzen a magyarországi magyaroknak?

„Én azt bírom üzenni, hogy jó egészségük legyen és legyünk barátok örökké, míg ez a világ tart. Míg élünk a földön a gyermekeik gyermekei is legyenek békében és értekezzenek jól!” Kedves Mihály gazda! Köszönöm e szép szavakat honfitársaim nevében is.

Terveink között szerepelt még Petrás Incze János szülőfalujának, Forrófalvának vagy más néven Kákovának (Fărăoani) a meglátogatása. Önkéntes idegenvezetőnktől, Duma Dánieltől kértük, mutasson meg nekünk ezenkívül még néhány csángó falut és tegye lehetővé számunkra, hogy beszélhessünk ottani emberekkel.

Így hát elindultunk egy forró nyári napon.

Forrófalva kihaltnak látszott a déli hőségben. A főtéren álltunk meg, amelyet betölt egy új, impozáns (majdhogynem) katedrális és vele szemben egy nagy plébánia épület, amely Dani szerint az apácák lakhelyéül is szolgál. Láthatóan a közelmúltban felépült negyven új katolikus templom egyike, amely köré egyházi központot építettek. Eme nagylelkűségéért cserébe azt várja el a román állam az egyháztól, hogy szövetségese legyen az asszimilációs törekvéseiben. Megálltunk az első világháborús emlékmű előtt. Miközben a román nyelvre átírt magyar neveket olvasgattuk, megszólított bennünket román nyelven egy férfi, aki csángónak vallotta magát.

Nagypatakon Dr. Fabríciusz László bíró nyomában jártunk ismét, amikor Dani Kotyor Anna néni házához vitt bennünket. Ők ketten úgy kerültek ismeretségbe egymással, hogy sok évvel ezelőtt keresztapának hívta Anna néni Budapesten dolgozó hozzátartozója a bíró urat a lakodalmába.(nunta)

Az úgynevezett „szöszös” nyelvjárás sajátosságait figyelhettük meg Anna néni beszédében. Arra a kérdésemre, hogy mióta él Nagypatakon (Valea Mare), a következőt válaszolta:

„Hetvennyolc esztendeje ott születtem, ott éltem, ott gyermekeskedtem. Itt, ha nem volt fiútestvér, én kellett ott maradjak azon a helyen, ahol vagyok. Nem vót ki. A testvéreim meghóttak. Négy lánygyerekem van. El vannak menve. Ki ment el, ki még nem. Egy hon van. Dolgozik az ávioanoknál. Moszt koncsetját megosztotta vót. Úgy talált, hogy felit kiadták tavasszal, felit kiadták moszt éppen és a héten még hon lesz. Ha kitelik, menen vissza.” Közös ismerősünkről a következőket mondta: Vaszárnap reggel jött volt fel Klézéről. Gyalog feljött. Úgy jött örökké föl. Klézéig jöttek föl Csíkszomolyóról. (Mi csodálkoztunk.) Nem voltak fáradtak, azért jöttek.(Tréfálkozva mondta és nevetett.) Kicsit megfáradtak az úton.”

Tőle Dani R. Leonárdhoz, barátjához kísért bennünket, aki egyedül volt otthon. Ő Budapesten tanul az ELTE-n, magyar szakon. Tizennégy éves koráig csak románul tudott beszélni. Ezt követően a csíkszeredai Segítő Mária Gimnáziumban tanult meg magyarul beszélni. Anyanyelvének a román nyelvet vallja, mert hozzá az édesanyja csak román nyelven szólt. A nemzetközi előkészítő után sikeresen vette az akadályokat. Az első évben nagyon nehéz volt megszoknia, mert idegennek érezte magát és elveszettnek abban a nagyvárosban. Zavarta az örökös rohanás és az, hogy az embereknek semmire sincs ideje. Nem volt senki, akihez fordulhatott volna a gondjaival. Nem ismerte az ország szokásait, történelmét. Nehéz volt az ismeretanyaghoz felzárkózni. Hirtelen fel kellett nőnie, mert az édesapja tavasszal rejtélyes körülmények között meghalt egy hajnalon, mikor munkába indult. Bátyja Magyarországon pap, a tragikus esemény után édesanyja hozzá költözött. Leonárd feladata volt a nyáron, hogy mindent felszámoljon és édesanyja után menjen. Nem érzi magyarnak magát, a magyar nyelvet csak azért választotta, mert ez kínálkozott számára lehetőségként, egyébként semmi érzelem nem fűzi hozzá. Még nem tudja, hol szeretne élni, dolgozni az egyetem után.

Szavait hallva, mélységesen megdöbbentünk. A fiú nyíltsága, őszintesége intelligenciája és mindaz, amit a sorsáról mesélt, mégis szimpátiát keltett bennünk.

Leonard az autóig kísért bennünket. Útközben a két fiatalember román nyelven társalgott. Értelmemmel felfogtam, hogy ez nem lehet másképp, a szívem mégis összeszorult.

Az autó elindult és mi mély hallgatásba burkolóztunk. Érezhető volt a feszültség; a fejünkben kavarogtak a gondolatok.

Nekem gyermekeim egyetemi felvétele járt az eszemben. Mennyit tanultak a középiskolában és a felvételi vizsgára! Mégis hajszálon múlt, hogy bekerültek. És aki be sem került és éppen Leonard miatt? Mert az nyilvánvaló, hogy a felvételinél előnyt élvezett abból a meggondolásból, hogy hazatérve a moldvai magyar értelmiség sorait gyarapítja majd, aki segít népének abban, hogy elkerülje az asszimilációt! Benne azonban nincs magyar identitástudat, így csak egy helyet foglal el mások elől. Vajon ki választotta ki ezt a fiút? És a többit? Mert Leonard nincs egyedül a gondolkodásával. Felmérések bizonyítják, hogy a felsőoktatásban tanulóknak még a fele sem szerez diplomát és csak egyharmaduk tér haza. Lehet ezen csodálkozni? Miért engedik el a kezüket az előkészítő után? Azonkívül: Romániában nem tanulhatnak magyar történelmet, e nélkül pedig nincs önazonosság! Tudnivaló, hogy a felnőtt személyiség kialakulásában meghatározók a középiskolás évek. Az előkészítő egy éve ezen már nem tud változtatni alapvetően. Így hát számon kérhetünk-e bármit is Leonárdon? Vonzotta az anyagi jólét lehetősége és itt van a testvére, ezért döntött Magyarország mellett.( Én azért szeretném azt, hogy egyszer a magyarokhoz tartozónak vallja magát.)

Laci törte meg először a hallgatást. Elítélte Leonárdot, nem talált mentséget számára. Hosszan vitatkoztak Sándorral, akinek végül a legdöntőbb érvvel sikerült meggyőznie Lacit. Miszerint; Leonardtól a román állam nem vett el semmit, hiszen a csángómagyar édesanyja román nyelvre tanította. Ő személy szerint a román államtól csak kapott. Ősei helyzetét (történelmét) pedig nem ismeri, így át sem tudja érezni, ezért nincs miért csodálkozni az álláspontján.

„Itt, ha nem volt fiútestvér, én kellett ott maradjak …”

Észre sem vettük és a Szeret hatalmas víztározójához érkeztünk. Laci tréfálkozott: „Víz alatt az Etelköz!” Nyugatra tekintve a dombvonulatokat láttuk, ahonnan hajdanán őseink kémlelték a keletről jövő ellenséget, túl a vízen pedig Diószén (Gioseni) várt ránk.

Füstös Pált szerettük volna meglátogatni. Szembesültünk azzal, hogy bár magyar ismerősei őt Pál néven emlegetik, itt csak román nevén Pávelnak ismerik. A néprajzzal foglalkozók szívesen felkeresik, mert jól ismeri népe történelmét, kultúráját és szívesen-színesen mesél. Falujában együtt élnek csángómagyarok, románok, cigányok. Itt született és élt Magyarországra való áttelepedéséig Petrás Mária, aki keramikus és népdalénekes. Diószén nevezetessége a messziről látható katolikus temploma és az apácakolostor.

Nekünk nem volt szerencsénk, mert csak Gyula nevű kisfia és egyik lánya volt otthon. Gabriella Kolozsváron tanul gyógypedagógia szakon és a németországi magyarokat tömörítő Fonó ösztöndíjasa. Elhelyezésüket a Szeret-Klézse Alapítvány oldotta meg azzal, hogy adományokból lakást vásárolt a moldvai csángó diákoknak.

Csütörtök délelőtt eljöttek még a biatorbágyiak, hogy elköszönjenek. Továbbindultak, hogy bejárják az északi csángók falvait és szombaton (28-án) részt vegyenek a Gyilkos-tó partján épített Szent Kristóf kápolna felszentelési ünnepségén. Honvágyam támadt hirtelen, mert tudtam, hogy Mandák Attilával az élen, aki az egri Segít a Város Alapítvány ügyvezetője, sok egri ismerős is jelen lesz, mivel az egriek nagy szerepet játszottak abban, hogy felépüljön ez a kápolna.

Csoportunk klézsei része pénteken, külsőrekecsini része a záróünnepség után vasárnap indult haza. Este Gyimesben szálltunk meg N. István és Magdi házánál. Másnap meglátogattuk a gyimesközéploki tánctábort, amelyet hazaiak szerveztek. Megcsodáltuk a csíkdelnei (amelynek látogathatóságát a Külsőrekecsinből származó háromgyermekes fiatal gondnokházaspár biztosítja Gergely István csomortáni papnak köszönhetően) és a csíksomlyói templomot. Nemkülönben Domokos Pál Péter templom mellett található szobrát, amelynek felállítása a Lakatos Demeter Egyesület érdeme.

Szovátán fürödtünk a sós vizű Medve-tóban. Korondon megvásároltuk a családnak, kedvesnek, barátnak szóló ajándékainkat és ezután már csak háromszor álltunk meg: borvízért a Lobogó forrásnál, ebédelni és a határon.

Utunk elején tartottunk a rendőröktől. Szerencsére egész ott tartózkodásunk alatt sikerült elkerülni egymást.

A határon való átkelésünk gyorsan és gond nélkül ment. Fáradtan, de szerencsésen és az eredményes út örömével értünk haza.

( VÉGE )

Népviselet

Murawski Magdolna

A miniszterelnök portréja

Eldurvult világban élünk. Hajdani gyarmatok és gyarmatosítóik vívják benne elkeseredett harcukat. Az egyik fél oldaláról a tét a hatalom tovább birtoklása vagy abba való visszakapaszkodás, a másik részről viszont egy új világ megteremtése, melyben már helyet kapnak a merészebb álmok és azok álmodói is. A régi rend hívei, a mindenkori ortológok mindennemű kritikai vagy önkritikai érzék nélkül próbálnak hatni közönségükre, azaz kígyót-békát kiabálnak az ellenfélre, és értelmes párbeszéd helyett fülüket betapasztva „társalognak”, azaz soha nem hallgatják meg a másik fél érveit, csak ráordítanak Épp ezért az általuk kifejtett „kritikából” soha nem fejlődik ki egyéb, mint vulgáris civakodás, vásári csetepaté, melyet már-már kocsmai verekedéssé igyekeznek fordítani. A hajdani nagyvárosi nyomornegyedek légkörét idézi mindez, és a józan, higgadt szemlélőt viszolygással tölti el, mert a mellette, fölötte elrohant fél évszázad már amúgy is megtette hatását, közönyössé vált a handabandázással szemben, és bizony nem akar ilyesmit hallani többé.

Ebben a mindennapi marakodásban nem kímélnek senkit és semmit. Bárki célpontja lehet primitív vádaskodásaiknak, és elvakult ordítozásaik közben nem kímélnek se Istent, se embert. Az össznépi egyenlősdi megtette a magáét, minden lerombolt idol romokban hever, és úgy tűnik, senki és semmi nem állíthatja meg őket. De valóban nem?

A választási harcban, melyet a maguk módján a koncért való marakodássá igyekszenek süllyeszteni, otromba támadás érte a miniszterelnök személyét is. Családját, gyermekkorát, fejlődésének történetét, mely a magyarság számára egyáltalán nem közömbös. A róla írott szennyirodalmat ingyen osztogatják aluljárókban, balliberális rendezvényeken, utcasarkon és egyéb helyeken, ahová szerzője és terjesztői valók. Ebből egyetlen dolog világlik ki: hogy részükről valóban nincs szó másról, mint a féltett húsosfazékról – ezzé süllyesztették ugyanis hazánkat, melynek javaiból korábban bárki más, csak a magyar nemzet nem részesülhetett.

Primitív viták és vádaskodások helyett szorítkozzunk inkább a tényekre. Mikor egy magából kivetkőzött emberi lény üvöltözik és szitkozódik, átkozódik, akkor értelmes ember soha nem áll le vele versenyt ordítani, szitkozódni, dulakodni, hanem észérveket keres, és azokat felmutatja az emberi méltóságukat megőrzőknek, akik ragaszkodnak az emberi mértékhez, valamint a homo sapiens leszármazottaihoz méltó kifejezési formákhoz.

Magyarország választott miniszterelnökét, Orbán Viktort egészen fiatalon ismerte meg a magyarság. Fiatalember volt, lelkes, jó szónok, és már akkor is láthatóan ragaszkodott a magyar eszméhez. Sokan azonosultak vele, mert hiszen mindnyájunk érdekeit képviselte és fejezte ki a nemzet egészéhez méltó módon. Ő volt az, aki elsőként merte megfogalmazni azt, hogy hazánkat megilleti a függetlenség, tehát a szovjet csapatoknak távozniuk kell az országból. Ezt a rendszerváltás hajnalán tette, amikor még nem volt szabadon választott kormányunk, parlamentünk, amikor ezt életveszélyes dolog volt kimondani. Egy egész nemzet együttérzésére talált, szónoklatait mindig lelkes éljenzés kísérte. Népszerű volt vidéken és a fővárosban egyaránt. Ezt a követelést, mindnyájunk követelését igen markáns megfogalmazásban ismételte meg Nagy Imre temetésén 1990-ben, és akár vitatják ezt az ellenoldalon, akár nem, oroszlánrésze volt abban, hogy mindez hamarosan valósággá is váljon. Ha semmi egyebet nem tett volna, mint ezt, akkor is nemzetünk nagyjai közé kellene sorolnunk, hiszen függetlenségünket köszönhetjük lelkesítő, komoly szavainak. Idén, amikor Kossuth Lajosra emlékezik az ország, mindenképpen oda kell figyelnünk arra is, hogy hasonló hatása az ő beszédeinek volt. Az ellenoldal természetesen vitatkozhat azon, hogy ők ugyanezt mennyire utálják, vagy hogy szerintük mindez badarság, ámde egy dolgot nem volna szabad figyelmen kívül hagyniuk: mindaz, amit a miniszterelnök és köre képvisel, az összhangban van a nemzet akaratával, miközben az ordítozók csupán egy vékonyka réteget képviselnek, azoknak pedig soha nem volt igazi hatása ránk, legfeljebb terror formájában kommunikáltak velünk. Az erőszak soha nem azonos azzal, ami a magyar lélek mélyéről fakad, tehát ordíthatnak akármilyen hangosan, kapcsolhatnak akárhány decibeles hangerőre, ez soha nem azonos velünk, és soha nem kelhetnek versenyre azokkal, akik közülünk valók és bennünket képviselnek.

A 80-as évek végén, mikor már ugyancsak szétesőben volt a pártállami rend, komoly társadalmi viták folytak, és ehhez a televízió is nyilvánosságot adott. Összevetve mindezt azzal a mai korjelenséggel, jobban mondva kortünettel, hogy a szocialista utódállamokban a médiumok erősen baloldali befolyás alatt állnak, egyúttal reális képet ad arról is, hogy milyen irányba tolódott el azóta a médiaegyensúly a „liberális” erők befolyása alatt (Az idézőjel használata azért szükséges, mert semmiképpen nem tekinthető szabadelvűnek az, aki begyepesedett fejjel, korlátolt módon csak egy elavult eszmét hajlandó képviselni és azt bármilyen eszközzel, akár tűzzel-vassal is terjeszteni, bármely nép akaratával szemben, akármilyen kicsinyre zsugorodott réteg nevében). Nos, az 1988-89-es vitafórumok során a ma csak „fiúk”-nak nevezett csoport igen következetesen képviselt valamit, amit a régi rend hívei soha fel nem foghattak: a nemzeti eszmét, a magyarság érdekét. Amikor recsegett-ropogott a rendszer minden eresztéke, ezek a fiatalok higgadtan és igen jó tárgyalópartnerként vitték előbbre és előbbre azt az ügyet, mely mindnyájunkat megszabadított egy elnyomó, parazita, sötét rendszertől, melyet épeszű ember – különösen akkor már – nem igenelhetett. Orbán Viktor közülük is kiemelkedett, és az, ami ellenlábasait annyira ingerli azóta is, megfontolásra kellene hogy bírja őket: velünk volt, mellettünk állt és bennünket képviselt – azokkal szemben, akik mindig csak a tulajdon önzésüket vallották és képviselték.

Hogy egy nemzeti eszme mitől az, ami, azt igen nehéz volna megfogalmazni, és nem is tárgya jelen értekezésnek. Azt viszont, hogy azonnal felismerhető az érintettek reakcióiban, nem lehet eltagadni sohasem. Az a fideszes nemzedék, mely nemcsak itthon volt olyan tevékeny, jelentős segítséget nyújtott az erdélyi magyaroknak, akikkel azóta is kiváló kapcsolatokat ápol. Nem szükséges ezt különösebben elemezni, hiszen az érzések az emberek lelkében élnek, a magyar pedig nem érzelgős fajta; inkább megéli, aktív szeretetként megcselekszi, amit helyesnek ítél, s nem beszél túl sokat róla. A „formális hazafiság” mezét magukra öltőknek viszont el kellene töprengeniük azon, hogy nem elég valaminek a külsőségeit utánozni, és nem elég zászlóerdővel körbebarikádozni magukat, ha a néplélekről és a korszellemről mit sem tudnak. Orbán Viktor és nemzedéke abban tudott megmásíthatatlanul nagyot cselekedni az összmagyarságért, hogy lélekben magához ölelte a határon kívülre szorított magyarokat is, az addig kirekesztett sorsot szenvedőket, vagyis nemzeti egységet teremtett. Népszerűségük épp ezért megérdemelten igen magas határokon innen és túl. Az ellenoldalnak természetesen lehet abcúgolni, hangoskodva fujjozni valamiféle „meleg felsőbbrendűség”, „szent drogfüggőség”, azaz gátlástalan drogterjesztő kereskedelem nevében, de nézeteikkel és érzéseikkel akkor is magukra maradnak, hiszen a magyarság többsége nem aberrált és nem drogfüggő.

Külön tanulmányt érdemelne, mi minden fűződik a hajdani fiatal élcsapat és annak vezére nevéhez. Lépésről-lépésre követve és alapos elemzést végezve volna szükséges elemezni a tizenhárom-tizennégy évvel ezelőtti eseményeket, majd végig a rendszerváltozás utáni évek történéseit. Ha az ellenzék normál emberi logika szerint gondolhatná végig mindazt, amit a haladás mellett voksolók is szoktak, talán volna esélye, hogy felfogja tulajdon tévedéseit. Az ő gondolkodásmódja azonban egészen más. Mikor vitatkozik, nem azt hallja, amit mondanak neki, hanem azt, amit hallani vél vagy hallani szeretne. Hozzá speciális szűrőn keresztül érkezik el minden. Bármilyen észérvet képes fumigálni, viszont ugyanezt képtelen felfogni. Vezérfonala a párthatározat, melynek működési elve, akár a rákosista rögeszme, a „legyőzzük a természetet”, azaz gyakorlati politikájában „letiporjuk embertársainkat”, a „kirekesztünk mindenkit, aki nem ért egyet velünk” felfogás. Nos, hogy lehet mindezzel kommunikálni?

Orbán Viktor személye ma már egy nemzedék jelképévé vált. Az a rendszerváltó nemzedék, melyet képvisel, nagyot alkotott abban, hogy megvalósította a pártállam lebontását és elkezdte felépíteni a demokratikus társadalmi rend alapjait (Hogy ezt még mindig csak alapoknak kell tekintenünk, annak egy oka van: maga a levitézlett pártapparátus, melyet még mindig nem sikerült eltávolítaniuk a közéletből, hanem ott megtűrve, vagy oda visszaszemtelenkedve tovább rombolnak mindennapjainkban). A fiatal nemzedék elvégezte azt a munkát, melyet apáik nemzedékének kellett (illett) volna, ám ez a középgeneráció oly mértékben degenerálódott, hogy mint nemzedék egyszerűen nem funkcionál. Eladta magát, vagy feladta magát. Fáj leírni ezeket a sorokat, de az igazságnak ennyivel tartozunk.

Hogy ki van velünk, az nagyon könnyen tudható. Mikor bajban vagyunk, vészhelyzet van, ellenségeink ránk támadnak, barátaink pedig megsegítenek bennünket. Aki valaha is hátba támadott bennünket, azt soha többé nem tekinthetjük barátnak. A fiatal magyar kormányt igen sok természeti csapás tett próbára, melyet derekasan kiállt: árvíz, belvíz, olajválság, nyugati országok gazdasági recessziója, délszláv háború és annak piaci következményei, stb. S hogy ebben a válságokkal sújtott időszakban mégis gazdasági fellendülést produkált az ország, annak okát vezetésében kell keresni. Programjában sok mindenben opponál az előző rendszer képviselőivel: a szétzilált, atomjaira hullott családok helyett gyermek- és családkultuszt hirdet, magyartalanság helyett nemzeti eszmét, külföldre síbolt vagyonok helyett a magyar gazdaságba visszaforgatott honi tőkét, a nemzeti tulajdon elkótyavetyélése, külföldi kézre játszása helyett annak magyar kézben tartását, inflálódó pénz és devalválódó emberi értékek helyett erős forintot és az emberi értékek tiszteletét. Rálegyintések, cinikus „naések” helyett törődést, együttérzést. Az ellenzék hiába veszi körül magát zászlógarmadával és tűzi lobogójára a nemzeti eszmét, legfeljebb nemzeti szocialistává vedlik át az üres jelszavak ismételgetésével, s teszi nevetségessé magát ebben a szerepben. Hogy mennyire tisztelik a legszentebb jelképet, a zászlót, arra mi sem jellemzőbb, minthogy arcátlanul ráfirkálnak jelszavakat, vagy ahogy az egri, szocialista városvezetés alatti városházán hónapokra eltüntetik a város jelképét, a piros-kék zászlót. Nos, ha valóban szívből fakadna mindaz, amit a hazáról és a nemzeti gondolatról, Kossuth Lajosról összehordanak, akkor itt, ahol nem ellenzékben vannak, bátran közösséget vállalhatnának az egri polgárokkal lokálpatrióta érzéseik tiszteletben tartásával…

Az iszonyú pusztítás után felépült Bereg, és azóta megszépült sok olyan városunk, melynek vezetése nem az „egyszer élünk” önző és bamba elvei szerint él és kormányoz. Négy év óta olyan lázas építkezés folyik, melyet csak a rosszhiszemű szűklátókörűség képtelen észrevenni. A miniszterelnök portréja ezekből a mozaikokból áll össze, nem pedig a rosszindulatú rágalmakból, bulvárszennyből. Aki országot épít, az soha nem azonos azzal, aki egy egész népet képes tönkretenni, mindig aktuális „gazdái” kedvéért, a maga hasznáért. Az igazán népszerűeket keresztnevükön emlegeti a nép. Szeretetből, nem másból…

Lelkes Miklós

Gondolatok, aforizmák

A jövőbeli igazmondást illetően eléggé pesszimista vagyok: akik eddig ilyen nagyokat és ilyen kitartóan hazudoztak, belátom, eléggé kényelmetlen volna holnaptól elkezdeniük az igazmondást.

Ha leesik a téli hó, fehéren-feketén kirajzolódik a világ. Azt hiszem, így közelebb kerül az emberi lélek valóságához.

Állattól emberig igen hosszú az evolúciós út, de visszafelé, embertől állatig, olykor igen rövid és tragikus.

Pontosan tudja, hogy mi az értéke, ezért használ annyi fontos fogalmat pontatlanul.

Minden felakasztott, agyonlőtt vagy más módon fizikailag megsemmisített politikust valahol, valakik előbb-utóbb rehabilitálnak. Hej, Szálasi, bajszos Hitler, nincs még veszve semmi, hidd el! Még akkor sem, ha most Vlaszovnak csak részben sikerült elérnie ezt…

Ha ő beszél, nemcsak hogy egy szavát sem hiszem el, de még a mondataiban levő kötőszavakat sem!

A politikusok látszólag nagyon elfoglaltak, de ha kicsit utánanézünk a dolognak, látjuk: két választás között sokszorosan többet foglalkoznak egymással, mint a lakosság problémáival.

Akinek érdeke, hogy nagyhangon, pompával ünnepeljen, az ünnepelni fog akkor is, ha erre semmi ok.

Kétarcú emberek hétköznapja, ünnepnapja egyaránt kétarcú.

Hamis ünnepek hátán ott hejehujázik, táncol az ördög.

Két ünnep között a hétköznapok vermében.

Hamis glória rendszerint fényesebb az igazinál, de tünékeny.

Bölcs szavak önmagukban ritkán mentenek meg ostoba népeket a szakadéktól.

Sok szobor talapzata mások görnyedő háta.

Az ember többé-kevésbé gondolkodó lény. A legtöbb, persze, kevésbé. Ám az is igaz, hogy túl sok gondolattal többnyire hamarabb elér a rosszkedv, mint kevéssel.

Az égi csillagok csak fényükben különböznek egymástól, de a földiek másban is: van, amelyik önmagának ragyog, van, amelyik az emberiségnek.

Renn Oszkár

Az almazuhatag

A Tiszai pályaudvar peronján gyülekezett a csapat. Ózdra utaznak a soros NB I-es bajnoki mérkőzésre. Már alig volt néhány perc a személyvonat indulásáig, de még nem volt teljes a gárda, és az edző, az „Öreg” türelmetlenül nézett az előcsarnok felé.

- Hol a fenébe’ van ez a pernahajder? Még lekési a vonatot, és nélküle leszünk kénytelenek utazni!

Már hangzott is a hangszóróból az alig érthető felszólítás az azonnali beszállásra. A hét játékos és az edző felszálltak egy csaknem üres kocsiba, egy fülkét teljesen elfoglalva. Alig ültek le, már meg is mozdult a szerelvény, és lassan gurult ki a magasított peronok közül. A nyolcadik játékos, a legjobb ütő lemaradt.

- Majd a Gömörin nézzetek ki, hátha ott száll fel! – szólt az Öreg rosszkedvűen a két legfiatalabb, még gimnazista játékosához. Aztán a mérnökhöz, a lemaradt testnevelő tanár legjobb barátjához fordult:

- Te tudsz valamit róla? Beteg lett vagy valami más történhetett vele? Nekem nem telefonált, nem üzent, hogy nem jön! Nehéz lesz nyernünk nélküle!

A mérnök nem tudott semmit mondani a lemaradás okáról, de biztos volt benne, hogy felszáll a Gömöri pályaudvaron.

Az Öreg, az ügyvédbojtár, a kémiatanár és a vegyésztechnikus már el is kezdték a minden utazásuk alkalmával játszott ultipartik végtelen sorát. Ötlapos változatot játszottak, húszfilléres alapon, hogy minél izgalmasabb legyen. Mind a négyen nagy „spílerek” voltak, a kártyás társaság a legjobb játékosok közé sorolta ezt a négyest. Az Öreg mindent tudott az ultiról, és a fiatal kémikus a legjobb kontrajátékos hírében állt. Ők már csak a kártyára koncentráltak, míg a másik négy kiment a folyosóra, hogy láthassák loholva érkező éljátékosukat a Gömörin.

A döcögő vonat már befutott az állomásra. A hideg ellenére leengedték az ablakot a folyosón, hogy integethessenek elkéső társuknak, de nem volt kinek. A kulcsjátékos innen is lemaradt. A gőzös már indult is. Az Öreg ki is fakadt:

- A fene egye meg! Most aztán szívhatjátok magatokat, ha nyerni akartok!

A mérnök aggódva gondolt barátjára. Azt tudta, hogy tegnap este találkája volt a színésznővel, aki kéthetenként, vagy ahogy egyeztetni tudta, meglátogatta Gézut a szakmunkásintézet diákotthonában, ahol a huszonnégyéves, jóképű, kisportolt testnevelő tanár már két éve lakott egy második emeleti kis szobában. A legnagyobb titokban tartott kapcsolatról alighanem csak ő tudott, de ő is csak tudomásul vette, mert nem helyeselte. Ezt meg is mondta a nők által imádott barátjának, aki közben komolyan udvarol annak a lánynak, akit egy egyetemi gólyabálon éppen ő mutatott be neki, és már a házasság is napirendre került. A szépséges díva tizenkét évvel idősebb Gézunál, és közismert tény, hogy évek óta élettársi kapcsolatban él együtt egy középkorú, határozott fellépésű, rendkívül elegáns nővel, aki egy könyvesboltban dolgozik. Ennek ellenére „kicsípte” magának ezt az izompacsirtát és járt hozzá „szerelmet tanítani”, ahogy Gézu elmondta neki. Azt is elmesélte egyszer, hogy a szőke sztár elhatározta azt is, hogy a tanár irodalmi műveltségét, melyet nagyon hiányosnak ítélt, szélesíteni fogja, és küldetést érez arra, hogy Gézu „ne csak egy tenyésztett bika legyen, hanem kiművelt ember”. Ezért minden légyottjukon, miközben meztelenül, a férfin lovagló pózban ringatta magát az élvezetbe, könyvet tartva kezében a magyar költészet gyöngyszemeiből olvasott fel az alatta álmélkodva izguló kedvesének. Egy-egy alkalommal négy-öt verset is elolvasott a szerelem művésznője, és erre Gézu sokszor mondta barátjának: „Ez a nő egyszerűen fantasztikus!” Hát tegnap is nála volt a szép Aliz, és az is lehet, hogy az elmaradás ezzel van összefüggésben, mert azért a szőke asszony a megfelelő oktatói hangulathoz konyakot is kellő mennyiségben fogyasztott. Gézu is szívesen kortyolgatott ilyen partnerrel, nem törődve a bajnoki mérkőzés várható fizikai igénybevételével.

Az ultizók már túljutottak az első piros kontrázott rebetlin, meg néhány negyven-száz ultin, amikor a vonat megérkezett Sajószentpéterre. Itt várakozott a személyvonat néhány percet, és az egyik „kölyök”, aki nézett ki az ablakon, beszólt a fülkébe:

- Jön Gézu! – és karlengetéssel kiabált ki az ablakon:

- Ide, ide! Itt vagyunk!

Lihegve érkezett a vigyorgó leütő:

- Tiszteletem! Szevasztok! Miskolcon lekéstem a vonatot, de a taxi utolérte, és most játékra készen jelentkezem!

- Gézu fiam! Te nem vagy normális, vagy nincs vekkered. Sürgősen vegyél egyet, mert ezt a taxiköltséget senki nem számolja el neked! – dörögte az Öreg.

- Már azt hittem, ma nem lesz kinek feladnom – jegyezte meg a kémiatanár, a csapat legjobb feladója. – Na, gyere, ülj be helyettem veszíteni, mert ma az Öreg verhetetlen! Ma eddig csak buktam. – és kikászálódott volna az ablak mellől, hogy átadja helyét egy új ultiáldozatnak, de Gézu nem akart még játszani. Így maradt a veszítő helyen.

A most érkező csapattárs kiment a folyosóra a „fejét szellőztetni”, miközben intett mérnök barátjának, hogy beszélni akar vele. Az fel is állt és az egyik ablak előtti fémrúdra támaszkodva hallgatta a lemaradás történetét:

- Hát öregem, elég rohadt egy hajnalom volt. Aliz, ahogy azt mondtam is neked, este az előadás után a szokott időben megérkezett a Szinva-hídhoz, ahol én már vártam, azután felcsempésztem hozzám a szobába. Sándor, a portás, legalábbis azt hittem, nem is vette észre. Most is teljesen feldobott, vidám és fantasztikus volt. Igaz, hogy amikor egy Juhász Gyula-verset olvasott nekem a szokásos módon, annyira beringattuk magunkat, hogy az ágy a szekrényhez lökődött. A szekrény tetejére raktam fel az otthonról kapott Jonatán almákat szép prizmába. A lökéstől az összes alma megindult lefelé, és potyogott ránk mint a húsz kiló. Nagyon hülyén nézhettünk ki, amikor szitkozódva, meztelenül, négykézláb mászkálva szedtük össze a szanaszét gurult almákat. Az ágy és a szekrény alól partvissal kotortuk ki a felét. Persze aztán már jót nevettünk az egészen, és még jobban egymásba zuhantunk.

- Csak azt ne mondd, hogy a leszeretkezett almazuhatag miatt nem érted el a vonatot – szólt közbe a még mindig morcos barát.

- Hát az igazi balhé ezután jött! Már hajnal felé, amikor szenderegtünk, megszólalt a telefon. Nem tudtam mire vélni, az óra negyed ötöt mutatott, és ráadásul vasárnapon. Csengett vagy négyszer, amikor beleszólás nélkül felvettem a kagylót. A Sándor portás hangját hallottam belőle, amint valakinek mondta: „Mondom, elvtársnő, hogy nincs itthon, még tegnap délután elutazott valahová.” És rögtön le is tette. Egy perc múlva ismét csengett a készülék, de én értettem a jelzést, hogy nem szabad itthon lennem, tehát nem vettem fel a kagylót. Vagy tízszer csengett. Aliznak mondtam, hogy egy asszony keres elég kitartóan. Láttam rajta, hogy egyre idegesebb. Felöltözött, de én nem engedtem el. Jól is tettem, mert egy negyedóra múlva Sándor halkan kopogott a bezárt ajtón, és beszólt, hogy egy feketehajú, elég erőszakos hölgy várakozik a diákotthon előtt, és türelmetlenül fel-alá járkál. „Jézusom, ez Ica!” – csapott a szájára Alizkám. – „Honnan tudta meg?” – kérdezte magába roskadva és megrémülve. Sándor még besuttogta: „Ha elmegy, majd szólok. Kettőt csengetek a telefonon.” Dermedten várakoztunk. Közben már világosodott, és nekem jönnöm kellett volna az állomásra. Készülődtem, míg Aliz csak ült szótlanul, és ötször is átrendezte ajándékba hozott versesköteteit a kis asztalkán. Már biztos voltam abban, hogy a Tiszain nem érem el a vonatot, de végre jött a megmentő kettős csengetés. Lejöttünk, sietve búcsúztunk, és ő előre, külön ment ki a kapun, miután Sándor ellenőrizze a terepet. Én kértem telefonon egy taxit, és most itt vagyok. Nem tudom, hogyan lesz tovább, de azt látom, hogy Aliz valami miatt nagyon fél partnerétől.

A leütő elhallgatott és messze a távolba nézett a mozgó vonatból.

- Majd megtudod a részleteket, csak nagyobb botrány ne legyen, és Marikád ne tudjon meg semmit az egész históriából! Ezt egyszer úgyis be kell fejezned. Nem vagytok ti szerelmesek, csak élvezkedtek – nyilatkozta a mérnök, és hátbavágta a még kókadozó tanárt, akiben láthatóan nem csúcsosodott a mérkőzésre oly kívánatos kifogástalan erőállapot.

Visszamentek a fülkébe kibicelni a kártyacsatához. Azok nem is törődtek velük, mert nagy esemény volt az elfogott durchmars. Most a kémikus dörzsölte vigyorogva a kezét:

- Fiúk! Bukott az Öreg! – jelentette kajánul.

- Na és akkor mi van? – tolta fel homlokára elmaradhatatlan kalapját az edző. – Mindjárt leszállunk, aztán a mérkőzésen hozd a formád, Gyula öcsém! A hálónál vitézkedjetek!

A csapat már szedelőzködött. Ózd következett.

***

A nehezen megnyert mérkőzés után a második edzésen találkozott a két jó barát. A mérnök kérdezte a fejleményeket, de a tornatanár is csak egyszer tudott beszélni telefonon a színésznővel.

- Öregem! Aliz pityeregve mondta el, hogy vasárnap, amikor hazament, Ica félig részegen nekirontott, verte és karmolta az arcát, és legalább négy véraláfutásos folt éktelenkedik gondosan ápolt bőrén. Mikor elmúlt féltékenységi rohama, akkor meg térdre esett előtte és átfogva testét kérlelte, hogy ne csalja meg őt többet. És elkezdte olyan szeretettel ápolni az okozott sebeket, hogy Aliz megígérte neki, hogy soha nem találkozik velem.

- Micsoda mázlid van, te izomtorony! Megúsztad az elkerülhetetlen szakítást. Most már magad olvasod a szép verseket! Elmélyültebben, zavaró és izgató körülmények nélkül. Hidd el, így gyönyörűbbek lesznek! – lelkendezett a játékostárs, de még vigyorogva hozzátette:

- Na meg az almáid is a szekrény tetején maradnak.

***

A színházban a következő hetekben néhány Sirály-előadás elmaradt a főszereplő betegsége miatt. A szép szőke sztár a nyilvánosság előtt sem jelentkezett. A sajtónak adott tájékoztatás szerint valamilyen házi balesetben szerzett sérüléseit kell kezeltetnie.

KépzÕ mÛvészet

Losonci Miklós

Vass Antal akvarelljei

A Nagyváradon 1917-ben született Vass Antal meghallotta Janus Pannonius lírai üzenetét a XV. századból: „Föl hát az útra, társaim siessünk”. Az 1940-es évek elején innen indult nemzedéktársaival küldetésére: Megyeri Barna kiváló szobrok alkotója lett, Mottl Román szép akvarellekkel Váradon maradt, Erdős Tibor Kolozsvárott lett a Képzőművészeti Főiskolán tanár, festőművész. Vass Antal az Iparművészeti Főiskolán a mesterkurzus elvégzése után lett oktató, tanszékvezető tanár, építész, belsőépítész.

Vass Antal: Székelyek (akvarell 1987)

Életművének egyik különlegessége az, hogy épületeinek rejtett lírája sűrűsödik a funkció szigorában, ez a racionalitás és költőiség ötvöződik a miskolci SZOT épületének hajlításaiban, a budai SZOT üdülő Le Corbusiert folytató összetettségében, ahol a tető játékot és kulturális eseményeket is biztosít a csöndesebbé váló magas térben, kamararendezvényeknek is helyet biztosít az épület félkörös kiszögellésében. Belsőépítészeti munkáinak, a pannonhalmi Borozó étteremnek, a tatabányai kolumbáriumnak is a bensőség a fő erénye, miközben épületeinek törvénye a monumentalitás – brüsszeli, párizsi, budapesti kiállítás-rendezéseinek lényege a nagyvonalúság. Németh István jellemezte úgy, hogy Vass Antal mérnök és művész egy személyben. Olyan építész, aki hallatlan munkabírással rendelkezett, sokféle feladatot oldott meg, ezért kapta az Ybl-díjat.

1985-ben már nyugállományban rendkívüli dolog történt az életében, rejtett képességei és döntése alapján. Akvarelleket festett. Közel kétszáz művet. A lapok különleges értéke abban rejlik, hogy egyrészt hallatlanul frissek, egészséges életszemléletet tükröznek, miközben a műfaj líraiságát nem feledve e képek racionális szigorral szerkesztettek – így idézi nemcsak a házak, hanem a fák, a dombok architektúráját. Nyoma sincs semmi dekadenciának, semmi halálfélelemnek, csak derűnek, méltóságnak, pedig mindössze három év adatott számára, hogy magas színvonalon fessen, 1988-ban bekövetkezett életbúcsújáig. Mesterműve „Köd a város szélén” oly érték, hogy méltó helye a Magyar Nemzeti Galéria. Nádasa a tó kozmikus békét árasztó szépségét sugározza, „Almás csendélet”-e az élet megállíthatatlan bőségét, a fák közé rejtőző templom és a „Három székely” az élet legyőzhetetlen meghittségét. „Vízparti táj”-a a zöld és szürke árnyalatokra szűkített fegyelmével kelt nyugalmat és méltóságot, tulipánjai és napraforgói erőt, bizalmat építenek bennünk. Olyan érzékeny érzékiség hatja át felületeit, hogy a nyitott templomkapuba igyekvő falusiak láttán szinte halljuk a harangszót és a hazatérő „Bivalyok” barnásfekete árnyalatokban rejtőző lassú mozdulata az értelmes létezés nyomjelét ábrázolja, értelmezi. Vass Antal akvarellsorozata komoly tett, egy építész-festő pompás üzenete. Ehhez tömődik több egyedi fogalmazású ikonképe, melyek nem másolatok, hanem képzeletének szülöttei, s arc poeticája, melyet Le Corbusier nyomán hangoztatott, de már nem valósíthatott meg. Egy olyan vágóhidat, mely az állatok golgotája, ahová rámpán lépkednek, s a sújtás után a mesterséges dombról lecsúsznak humánus szolgálattá. Szinte bocsánatot kér az ember, hogy megölte őket. Vass Antal ars poeticája nem készült el – a harmadik évezred új építészére maradt e műalkotás tervezése.

Pesti tárlatok

A Pfister Galéria jelentős eseménye a 2002. január 31.-ig látható kiállítás, mely Jánosi Katalin és ifj. Benedek Jenő műveiből válogatott. A művészházaspár mögött több évtized közös alkotó tevékenysége sorakozik, megfontolt és rajzi igényességgel megálmodott, kidolgozott festményekkel. Azonos bennük az álmok és a valóság tisztelete, ez a forrásvidékük.

Jánosi Katalin: Múzeum (100x70 cm olaj, farost)

Jánosi Katalint mély érzések jellemzik – aktjaiban a tiszta érzékiség és a szemérem találkozik, ez hatja át Zsuzsanna és a vének kompozícióját is az ismert bibliai ösvényen és Tintoretto remekművén igazítva a saját fölismerései alapján. Ez abban mutatkozik meg, hogy megérti a vének ámulatát a szépség előtt, és megbocsátja vétküket, ha egyáltalán a leselkedés annak minősül. Csendéletei és figurákkal benépesült tájai és érzelmeket jelölnek, belső tisztaságot. Nagy Imre unokájaként Snagowban is hosszú időszakot töltött el, hiszen akkor volt hatesztendős, aki akkor még utoljára sokat játszott az oly szeretett nagyapával. Először zenei tanulmányokat folytatott, a zene szeretete érződik is harmonizált felületein, ahol a színrend fegyelmezett rajzzal párosul. Az Iparművészeti Főiskolán kapott diplomát a gobelin szakon, ma főleg a festészet izgatja, melyben komoly eredményeket ért el.

Jánosi Katalin: Nyári éj (60x80 cm olaj, farost)

Férje ifj. Benedek Jenő Csongrádon született 1939-ben, Bernáth Aurél tanítványaként végzett a Képzőművészeti Főiskolán. Tudatos elmélyültséggel alakította festői egyéniségét, mely a Különös menet elvont figuráiban szembetűnő. Remek ellenpontozás a tájban robogó Mozdonya, ahol a füstfelhő légiessége ötvöződik az acéltest szilárdságával. Vonzódik a mítoszokhoz, igen találó Bábel tornya, ahol a bibliai eseményt nem is annyira Brueghel, mint jelenünk nyomán úgy érzékelteti, hogy nemcsak a Bábel tornya nem épült fel, hanem az eszmék zűrzavarában a világ is zilált maradt.

ifj. Benedek Jenő: Különös menet

(60x80 cm olaj, farost)

ifj. Benedek Jenő: Mítoszok földjén

(80x60 cm olaj, farost)

Tulok Ferenc a Volga Szállóban mutatkozott be decemberben. Ő a németalföldi kismesterek nyomán tájékozódott, mintája Claesz és Ostade és a francia Chardin művészetet, a precíz tárgyfestés és az életkép. Ez a barokk epizód érkezett az idő búvópatakján a biedermeier bájhoz és kedvességhez, melynek csúcsa Petőfi Sándor egynémely verse, s amely Tulok Ferenc műveit is meghatározza. Amit tud, azt hiányok nélkül ábrázolja – szilvák, almák, poharak. Bensőséges portréja a Kalapos nő, eszménye Dürer, az ő mértékét rongyolt vonalakkal folytatja.

Színház, zene, tánc

Abkarovits Endre

Pezsgő táncházi élet Egerben

Valószínűleg kevés vidéki város dicsekedhet azzal, hogy két neves együttese, és ennek következtében két sikeres táncháza is van. Egerben a néptánc és népzene szerelmesei ilyen kivételes helyzetben vannak. Ráadásul, a két együttes egymásra figyelve, szorosan együttműködve, időnként közösen is zenélve igyekszik a táncházasokat kiszolgálni. Rendezvényeik időpontját egyeztetik, ezáltal a táncházak látogatóinak hol az egyik, hol a másik együttes játékára van módja táncolni. További nyereség, hogy az egriek így két különböző jellegű táncházba járhatnak. A Kerekes együttes a manapság igen népszerű gyimesi és moldvai zenét játssza elsősorban, míg a Gajdos repertoárja szinte valamennyi dialektusra kiterjed. Az idén például a székelyföldi táncok tanítását állították a középpontba. A táncoktatást mindkét táncházban Barsi Csaba végzi párjával, Várkonyi Teklával. A közönség egy jelentős hányada mindkét táncházba jár, de természetesen vannak olyanok, akik valamelyiket előnyben részesítik. A két együttes mögött két intézmény is áll, s ennek megfelelően a Gajdos táncháznak a Művészetek Háza (korábban: Ifjúsági Ház) biztosít helyszínt (de próbáikhoz a Megyei Művelődési Központ ad helyet), míg a Kerekes táncházai a Megyei Művelődési Központban kerülnek megrendezésre az intézmény támogatásával.

A táncházak mellett a két együttes gyakran rendez koncerteket meghívott vendégekkel, s eddig ebben az évadban ez is olyan szerencsésen alakult, hogy hol az egyik, hol a másik táncházban tűnt fel valamilyen neves vendég. Az előző évadban a Gajdos egy táncháztól független klubbal is próbálkozott, ahol havonta egyszer egy meghívott vendéggel volt alkalom családias hangulatban beszélgetni, de természetesen a muzsikálás se maradt ki teljesen a programból. Több emlékezetes találkozásnak lehettünk tanúi (Sebestyén Márta, Szomjas György, Halmos Béla, Sebő Ferenc, ifj. Csoóri Sándor stb.), de az anyagi feltételek és az egyenletes látogatottság biztosítása túl nehéz feladatnak bizonyult. Így szeptembertől a meghívásokat saját táncházukba szervezték – s az esemény elnevezése Gajdos Klub és Táncház lett –, ami persze azzal járt, hogy a beszélgetések elmaradtak. Talán egyszer sikerül még visszatérni a kétféle együttléthez, különösen, ha az együttesek majd saját otthonnal rendelkeznek.

Szabó Attila – ifj. Csoóri Sándor

(a szerző felvétele)

Mint olvasóink már értesültek róla, a Gajdos 2001-ben tizenöt éves jubileumát ünnepelte. Az ősz az ünneplés jegyében telt. Egy szeptemberi franciaországi út után, ahol a Magyarországot bemutató nagy kulturális seregszemle egyik résztvevője voltak, szeptember végén indították a táncházi évadjukat. Első vendégük – szép gesztussal – a Kerekes volt (amit a Kerekes májusban fog viszonozni), s a közönség ezt értékelte is: igen sok résztvevő és remek hangulat jellemezte a szezonnyitó táncházat. A következő időszakban elvégezték az utolsó simításokat új CD-jükön, a „… világ közepén legyek!” című lemezen, hogy az a jubileumi koncertre megjelenhessen. Úgy döntöttek, hogy ezen a lemezen csak népzenei felvételek lesznek, míg a feldolgozásokból 2002-ben akarnak egy másik lemezt megjelentetni. Ebben is szinte szinkronban vannak a Kerekes együttessel, akiknek első CD-jük nem sokkal hamarabb jelent meg.

A Fehér Zsombor vezette Kerekes együttes lemezén tükröződik a több, mint öt év alatt felgyülemlett táncházi zenélés tapasztalata, de más zenei irányzatok is hatással voltak rájuk. A moldvai népzene sok utat nyit meg a muzsikusok előtt a hangszerelésben, új hangszerek bevonásában. A jazz, a blues, a komolyzene, a balkáni zene alkotóelemeit is felhasználták, kitágították a moldvai népzene hangzásvilágát, úgy, hogy közben megőrizték annak temperamentumos, nyers lüktetését.

A Gajdos együttes (Fotó: Gál Gábor)

A lemezt szeptemberben mutatták be táncházukban. Októberben a húszas évek amerikai fekete népzenéjét játszó Little Sonny and the New Pawnshop együttest hívták meg, akikkel bluest és moldvai zenét játszottak együtt. Novemberben Palóc Bált rendeztek a Tarnaleleszi bandával együtt, a Fedémesi Asszonykórus és a Szenterzsébeti Férfikar közreműködésével. Decemberben Berecz András volt a vendégük, aki önálló műsora mellett, a táncház szüneteiben is mesélt és népdalokat tanított.

A Gajdos jubileumi hangversenyére október 27-én került sor. Az együttest számos neves vendég köszöntötte részvételével. Üdvözlő beszédet mondott Kelemen László kormánybiztos, a Hagyományok Háza igazgatója. A műsorban fellépett a Csík Zenekar, Berecz András, a Turai Énekmondók, a Magyar Dudazenekar, ifj. Csoóri Sándor, Huzella Péter, Tolcsvay Béla. Az eseménynek egy teljes „Táncház” magazint szentelt a Duna Televízió, a filmet januárban vetítették. A Kossuth rádió is önálló műsorban emlékezett meg az évfordulóról.

November elején fellépett az együttes a bécsi táncháztalálkozón, majd a hónap végén az Ifjú Muzsikás együttest látta vendégül a Gajdos Klub és Táncházban. Karácsony előtt „Betlehembe jer pajtás …” című ünnepi műsorukat adták elő. Január elején Polgár Lilla a táncháztalálkozóra megjelenő lemezének felvételében működtek közre alkotóként is és előadóként is. Január végén a Méta együttes volt a Gajdos vendége, akik előbb új lemezüket mutatták be, majd a Gajdossal együtt húzták a talpalávalót a táncházban. Februárban ünnepelte az egri Lajtha László Táncegyüttes fennállásának 25. évfordulóját. Ezen is közreműködött a Gajdos.

Közben elkészült a Kerekes új lemezének a felvétele is, mely várhatóan március elején jelenik meg „Fütyül a masina …” címmel. Ezen autentikus gyimesi népzenét játszanak mestereikkel, a gyimesi Tímár fivérekkel együtt. A lemezt elsősorban táncoláshoz készítették; hosszabb számok lesznek rajta furulyás népzenéből.

A két országos hírű együttes táncházai mellett a néptánc kedvelői még több más táncolási lehetőséget találnak a városban, részint az amatőr tánccsoportokban (Szederinda, Katáng, Lajtha, Táltos), részint olyan nyitott rendezvényeken, ahol bárki, akár alkalomszerűen is, megjelenhet. Ilyet rendez Balogh Ágnes, a Szederinda vezetője a Forrás Szabadidő Központban, ahol külön tanfolyamokat indított olyanoknak, akiknek nem ifjú éveikben jutott eszébe a néptáncok tanulása. A Művészetek Házában pedig a Haddelhadd együttes szervez gyermek táncházakat.

Már mindenki izgatottan várja az év legnagyobb eseményeit, melyekre országosan is és helyileg is márciusban kerül sor. A XXI. Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár március 16-17-én megrendezendő eseményén mind a Gajdos, mind a Kerekes fellép. Egy héttel később, március 22. és 24. között pedig immár harmadik alkalommal kerül megrendezésre Egerben a Maratoni Folk Hétvége a Művészetek Házában, melyen az ország legjobb együtteseit is hallhatjuk. A jó együttműködés újabb példája lesz, hogy az eseménysorozat a Gajdos és a Kerekes közös koncertjével kezdődik.

Jámbor Ildikó

Ördög a teátrumban

Az egri Gárdonyi Géza Színház két előadásáról

Molnár Ferenc. Az ördög

Rendezte: Csiszár Imre

Férjek

Cassavetes filmje nyomán

írta és rendezte: Galambos Péter

Két előadást tartottak párhuzamosan decemberben az egri színházban. Novemberben tűzték műsorra Molnár Ferenc briliánsan megírt vígjátékát, Az ördögöt, Csiszár Imre rendezésében. December közepén adták először a stúdióban az improvizációkból felépített játékot, Cassavetes filmje nyomán Férjek címmel Galambos Péter művészi irányításával. Mindkét rendező vendégként dolgozott az egri társulattal, jóllehet a főbb szerepeket is vendégművészek alakították. Az ördög esetében még a próbák sem Egerben zajlottak (így stílszerűbb lenne azt mondani: vendégelőadást láthattunk egri finanszírozásban néhány egri színésszel).

A hazai pálya előnye helyett most inkább az újdonság mozgósító erejével igyekezett a színházvezetés felbolygatni az egri társulat állóvizét. Az elkényelmesedésre eddig sem szoktatott művészek teherbíró képességének további próbája volt ez a produkció, s azt hiszem, a végeredményt is ennek fényében érdemes megítélni. (Létezhet egy másik szempont is, hogy csak, és csakis a produkciót nézzük, s nem veszünk tudomást sztárgázsikról és egyebekről).

Az ördög remekül működő vígjáték. Egy évszázad távolából is átsüt rajta Molnár Ferenc szelleme, intelligenciája. Majdnem mindent tudott az emberi kapcsolatokról, s ezt remek dialógusokba öntötte. A darab ritmusa pergő, nyelvezete élvezetes, szituációi életből vettek, és - most már ez látszik - kortalanok .Az alapötlet szellemes. Egy szépasszonyt (Gregor Bernadett m.v.) összehozza a sorsa ,meg a férj (Venczel Valentin) próbára tevő jóhiszeműsége, egykori kedvesével a festővel (Bregyán Péter). Noha mindketten szeretnének megfelelni a polgári külvilág irántuk támasztott elvárásainak, nehezen tudják leplezni egymás iránti szenvedélyes vonzódásukat. Már-már sikerül megállni a megállhatatlant, de ekkor felkel rejtélyes foteléből maga az ördög (Nemcsák Károly), hogy kezébe vegye a dolgok irányítását. S hiába minden szabály, minden írott, vagy íratlan erkölcsi korlát, az asszony boldogan rohan kedvese karjába, hiszen mindezért nem ő a felelős, hanem maga az ördög.! Csiszár Imre biztos kézzel vezette színészeit e darab fordulatain. Az előadás jó ritmusban halad a végkifejlethez, mindenki pontosan teszi a dolgát, képességei szerint. Nemcsák Károly Jászai díjas művész az egri közönség számára eddig jobbára csak a Szomszédok teleregényből ismert, ezért némileg a meglepetés erejével hat sokoldalú színészi képessége. Jó idõben, jó életkorban találta el ez a szerep, rejtélyes,vonzó és démoni. ( Hihető, hogy képes rejtekutakra csalni a megtévedt lelkeket.) Gregor Bernadett legfőbb színészi eszköze jól karbantartott szépsége. Ennek minden előnyét ki is használja, kár, hogy még elfogódott a színpadon, mintha nem merne az lenni belülről, akinek kívülről látszik. Lehet, hogy ilyen értelemben még korai neki e szerep, de minden bizonnyal ő miatta is váltanak jegyet az egri előadásra, s ez egy bevételre tervezett színház esetében fő szempont. Bregyán Péter Jászai díjas színész több évtizedes munkakapcsolatot tudhat maga mögött a rendezővel (még a miskolci korszakból), bizonyára félszavakból is értik egymást. Ennek a kontaktusnak persze közte és a szeretett, imádott asszony között kellene felépülnie. Nem az ő hibája, ha ez a szenvedély nem izzik fel oly fényesen az előadás egésze alatt. Jól ábrázolt a viszony közte és Elza ( Fekete Györgyi) a kiszemelt menyasszony, és Cinka (Tatár Gabi) a cserben hagyott modell között. Rövid , de itt kiaknázatlan szerep Andrásé ( Bogdán András). Egészében élvezhető és jó előadás ez a Molnár-vígjáték Egerben, örök emberi kérdésrõl. Mindenkihez szólóan kellemes perceket okoz közönségének, és bizonyára kasszasikert hoz a teátrumnak.

AZ ÖRDÖG

(Gregor Bernadett, Nemcsák Károly, Bregyán Péter. Rendező: Csiszár Imre. Fotó: Gál Gábor)

Míg a nagyszínpadon vendégeskedik az ördög, addig egy teremmel arrébb a stúdióban is ördögi dolgok történnek. Ha nincs is jelen maga a patás, egy biztos, hogy valaki hiányzik, aki rendet tenne a lelkekben. S mivel az előadás mai viszonyainkról, és mai életünkről szól, hát jó, ha e hiánnyal szembesülünk. Az előadás új erőket mozgatott meg az egri színházban. Galambos Péter vendégrendező a negyvenes korosztályt "vette kézbe" (Maga is közelít hozzájuk) Azokat a fiúkat, akik a privát életükben is megélik, amiről a történet szól. A későn felnövő nemzedék ( átélve egy rendszerváltást, ahol az értékek a visszájára fordultak) ma már vagy belehalt a küzdelmekbe, vagy lecsúszott, vagy gyűjtött egy kis vagyont. S ha igen, ma már vállalkozó, vagy középvezető, netán első ember. Most értékeli át magánéletét, sikereit s a csődöket. Kapuzárás előtti pánikban van. E nemzedék három tagja ezért - barátja temetése ürügyén - kirúg a hámból, aztán eltölt Bécsben három napot, nőzik, iszik, kártyázik, hogy aztán újrakezdjen, vagy újra visszatérjen. A sztori nagyon mai, nagyon aktuális, nagyon itteni is. Barátjuk halála összehozza a "látszólag befutott negyveneseket", akik a szertartást követő halotti tor részeg mámorában feltárulkoznak egymásnak.

A férjeket alakító Tunyoghi Péter, Balogh András, Safranek Károly ( m. v), az özvegyet s a feleségeket megjelenítő Ivády Erika Dimanopulu Afrodité , Kascsák Dóra, Dér Gabriella, egy színházi kísérlet részeseiként egy kicsit önmagukat is adják. Az improvizációkból felépített jelenetekben érzékelhetően törekedett is erre az író-rendező. Látszólag minden összeáll, aztán mégse. A történetnek van kezdete és vége, a karakterek is elég jól felvázolódtak a közös munka által. Legkivált a három férfi főszereplőt sikerült egyéníteni (A film is erre adott legtöbb támpontot) Nagy kár viszont, hogy a szöveg nem vált irodalmivá, így túl sok a hamis hang, sok a káromlás, a felesleges "baszdmeg". Ez az akciókra is igaz , noha az előadás amúgy dramaturgiailag működik. Ötletes a térszervezés (az egyes helyszínek a nézők előtt, között, fölött vannak kialakítva), jó a ritmus, a színészvezetés is avatott kézre vall...

Ennek a színházi kísérletnek, van néhány ígéretes eredménye. Sikerült feltörni egy pár színészskatulyát, (a Balogh Andrásét, Tunyogi Péterét mindenképp) együttes munkába vonni a társulatot ,s az egri néző számára szerencse Safranek Károly jelenléte is. Kiderült tehát, a Gárdonyi Géza Színház művészei tudnak és akarnak is új erőkkel, jó csapatban dolgozni. S ez alkalommal sikerült túllépni a társulat belső hierarchiájának grádicsain is. Néhányan most kaptak igazi színészi feladatot (mint Papp Gabriella vagy Fogarassy Péter). A temetési jelenet sokban elhibázott. Érthetetlen, hogy miért tudják ezek a tévelygők olyan pontosan a szertartás rendjét. Olyan tüchtigül imádkoznak, s vetik a keresztet, mintha beléjük nevelték volna (hol?), noha a "hamisan kántáló pap" (Fogarassy Péter) szólamait üresnek tartják. Úgy néz ki, ezeket a Férjeket nem tartja tenyerén senki. Se a feleségük, se a szeretőjük, se más. Még ahhoz sincs erejük hogy elkárhozzanak. Még az ördög sincs velük . ( Hiszen tudjuk, épp a másik helyiségben, a nagyszcénán szerepel).

FÉRJEK

(Papp Gabriella, Safranek Károly, Tunyoghi Péter, Balogh András, Rendező: Galambos Péter. Fotó: Gál Gábor)

Szerzőink

Dr. Abkarovits Endre Egerben élő angol-német szakos tanár, az EKF angol tanszékének docense. Angol nyelvészettel, kultúrtörténettel, művészettörténettel foglalkozik. Publicisztikájának leggyakoribb témája a magyarság népi kultúrája. Abonyi Mária (1947, Budapest) Budapesten élő költőnő, 10 éve publikál. Művészi fényképezéssel is foglalkozik, képei több kiállításon szerepeltek. Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér) Egerben élt költő, Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger szerkesztője. Kálnoky László barátja, mestere. Eger díszpolgárává avatta, ám soha nem kapott méltó elismerést. Dr. Cs. Varga István Egerben élő irodalomtörténész. Magyar-orosz szakos. Az ELTE Tanárképző Főiskola tanára. Cseh Károly Mezőkövesden élő költő, műfordító, a Kelet szerkesztője, számos verseskötet szerzője. Cserniczky Dénes 1927. október 5-én született Egerben, ahol a Ciszterci Gimnáziumba járt. A Zeneművészeti Főiskolán egyházzenei szakon tanul, majd könnyűzenészként zenekarokban játszik, turnézik. Domokos Sándor (1921) Kanadában élő író, költő, szobrász., a Kanadai Írószövetség tagja. A II. világháborúban Szibériába hurcolják, majd hazatérése után családjával együtt kitelepítik. 1956 óta Kanadában él. Több nagysikerű könyve jelent meg itthon is, külföldön is. Duma-István András Moldvai csángó költő. Klézsén él, ahol magyar iskolát tart fenn. Költészete különleges értékkel bíró, archaikus nyelven íródik, mely ősmagyar vonásokat mutat. Dr. Farkas András (1919-1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelős szerkesztője, alapítója. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont lapjától mindennemű támogatást, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették. Erdődi Gábor Budapesten élő költő, műfordító, az orosz és angol irodalom hiteles tolmácsolója. Hat kötete jelent meg. Fecske Csaba Miskolcon élő költő, publicista. Tizenegy kötete jelent meg eddig. Rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, napi- és hetilapokban. Fridél Lajos Rajztanár. Egerben él és tanít. Főiskolai mestere Blaskó János. 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a „Bükkaljai ösvényeken” c. könyve. Gyüre Lajos Kassán élő költő, a kassai magyar értelmiség egyik közismert és sokoldalú személyisége, a kassai magyar színház dramaturgja Halász János A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának politikai államtitkára, FIDESZ-es országgyűlési képviselő, kibernetikus. Homa János Egerben élő újságíró, országgyűlési képviselő. Jámbor Ildikó Egerben élő újságíró, népművelő, tanár. 1979-ben végzett a debreceni KLTE-n az Egyházi Építészet felelős szerkesztője volt. Az MMK egri városi csoportvezetője. Kaló Béla (1954, Dormánd) 1977-ig Egerben élt, egy ideig főállású újságíró. Magyar-történelem szakos tanár, Szuhogyon él. Lelkes Miklós (1938, Budapest) Meseíró, költő, egyetemi oktató, az 1960-70-es években az Irodalmi Alap tagja. Írásai számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több mint 20 antológiában megjelentek. Dr. Losonci Miklós Szentendrén élő irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci Magánegyetem esztétika tanszékének vezetője. Lőrincz Csilla Egerben végzett angol szakos tanár. Jelenleg Csíkszeredában Hargita megye önkormányzatának munkatársa. Murawski Magdolna Egerben élő tanár, író, műfordító. Szegeden a JATE BTK-n végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabadfoglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa. Dr. Renn Oszkár Egerben élő nyugdíjas gépészmérnök, több helyi társaság és egyesület tagja, közéleti személyiség. Sebestény Sándor Egerből elszármazott, Budapesten élő történész. Az Országgyűlés Sajtóirodájának vezető főtanácsosa. Simek Valéria Bakonycsernyén élő költőnő. Több antológiában és önálló kötetben jelentek meg írásai Székely Kiss Edit Középiskolai tanár, 1969-ben végzett a debreceni KLTE történelem-földrajz szakán. A moldvai csángókat támogató Petrás Incze János Kulturális Egyesület titkára. Dr. Szirmay László Kanadában élő nyugalmazott vegyészprofesszor. Egerből származik. T. Ágoston László Budapesten élő író, történész, a történelmi Lenkey-család leszármazottja. Tusnády László Sátoraljaújhelyen élő tanár, író, műfordító. Magyar-olasz szakos, a sárospataki Református Egyetem tanára. Dr. Zimányi Árpád Nyelvész, az EKF magyar nyelvészeti tanszékének tanára. Elsősorban nyelvműveléssel foglalkozik. Z. Zwada András Svájcban élt, majd hazatelepült újságíró, jelenleg Szarvason él.

Megrendelő lap

Új

Hevesi Napló

A tartalomból:

SZIRMAY LÁSZLÓ: Vopicka, Balkán és a Trianon

SEBESTÉNY SÁNDOR: Választási joggyakorlat Egerben, 1865-ben

HALÁSZ JÁNOS: A magyar kultúra napján

TUSNÁDY LÁSZLÓ: Különös utas a tengeren

SZÉKELY KISS EDIT: Úti élmények „Csángliából”

Hevesi Napló

VERS, PRÓZA

Apor Elemér: Kis nóta,

Borostás Nagy István ................................. 4

Fiatal tehetségek bemutatkozása

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

Sebestény Sándor: Választási joggyakorlat Egerben, 1865-ben 43

KÖZÉLET

KÉPZŐMŰVÉSZET

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

Szerkesztőbizottság:

Márciusi számunk megjelenését az alábbi szponzorok segítették:

Az idő sodrában

Vers, próza

Apor Elemér

Kis nóta

Borostás Nagy István

Murawski Magdolna

Magyar táj

Zöld fűtenger lobog. Hulláma égre csap.

Mint

Gyüre Lajos

Apáczai

Apáczai, Pávai, Bethlen és Basirius

APÁCZAI: Hallgassuk csak, hogy mondja Vergilius!? Olvassa, amice Pávai!

I. DIÁK: (skandálva) Új tavaszon, ha megindul a víz a hegyekből…

BETHLEN: Mélyen a földbe lenyomva barázdálj, nyögje ökröd a

APÁCZAI: (hosszú, kínos csend után) Igaz, fiam…

Basirius, Apáczai

APÁCZAI: Való igaz. Csakhogy én a deákjaimmal tudós dolgokról szólok…

A fejedelem, Apáczai, Basirius, Keresztúri, Pávai, diákok.

EGY DIÁK: (Kintről fut be) Már jönnek!

BASIRIUS: (Alázatosan) Nem hiszem, hogy közöttünk akadnak ilyenek…

BASIRIUS: (Hamis pátosszal) Na ugye! Ellent mer mondani saját uralk…

Apáczai, Apáczainé, Gelei, Pávai, Bethlen

GELEI: Hát csak vigyázva, mert van attól rosszabb is…

Gyors függöny.

II. rész

Apáczai, Apáczainé, Pávai

Fény lemegy.

Fridél Lajos

Tusnády László

Különös utas a tengeren

Petra

Abonyi Mária

Harmat

Az éj belesápadt az egymást követő

T. Ágoston László

Alagsorban

Egyik reggel, a váltáskor a térdét csapkodva mesélte neki Pataji barátja.

- Képzeld, az éjjel ellopták az udvari parkolóból a főmérnök kocsiját, és leszerelték a térfigyelő kamerát is.

- Hogy-hogy leszerelték, hiszen az ott van közvetlenül a teherporta mellett?! És mit keresett a főmérnök kocsija az udvari parkolóban?

Fecske Csaba

Három haiku

Csillagok

A távozó

Hó hull

Talán nem is létezel

Egy farönkre

Kérdések

Könyörgés

Z. Zwada András

Ki akar engem?

Egy kiadós ebédet követő szombat délután lehajtottam fejem puha kanapémra. Óvatos lassúsággal kerülgetett az álom, ezért bekapcsoltam az ORF 2-t, ahol éppen a „Wer will mich?” (Ki akar engem?) állatbarát műsort sugározták.

Duma-István András

Lőrincz Csilla

Minden szerelem

Túl vagyunk

Csend van

S hála

hogy kaptalak

Mosolyod

Átölel, felkap

Polner Zoltán

Balzac éjszakái

„... minden sora bibliai igehely”

II.

III.

Népviselet

Murawski Magdolna