Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

Szerkesztőbizottság:

DR. ABKAROVITS ENDRE

JÁMBOR ILDIKÓ

KALÓ BÉLA

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1118 Budapest, Ménesi út 73. Tel.: 1/209-4566

Tipográfia: szerkesztőség

Nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/103; 36/412-688

ISSN 1417-7080

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

Februári számunk megjelenését az alábbi szponzorok segítették:

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA
NEMZETI KULTURÁLIS ALAPPROGRAM

DOMOKOS SÁNDOR, Kanada

Z. ZWADA ANDRÁS, Szarvas

AGRIA COMPUTER Kft.

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,

Valamint az Északhír árusítóhelyein,

Budapesten az Ecclesia Könyv- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál.

Az ország egyéb területein az újságárusoknál.

Az idő sodrában

Miközben kifelé ballagunk a télből és várjuk a tavasz közeledtét, tervezünk, reménykedünk és egyfajta számvetést teszünk tetteinkről, akár új év közeledtén tesszük. Minden ember élete jó és rossz párharca, jó tettek és tévedések egymásutánja, lenn és fenn, melyet az ősi életvíz-motívum fejez ki legtisztábban.

Ismét válaszút elé érkezett az ország. A jót vagy a rosszat, a hasznosat vagy az értékeset, az igazat vagy a hamisat válassza? A határozott értékrenddel bíró ember számára ez szinte nem is kérdés. A gonosz hogyan kelhetne birokra azzal, aki jó cselekedetekkel, tevékeny élettel bizonyította szándékai tiszta voltát, útja helyességét? Az üres formalizmusban tobzódó, másoktól lopott szlogenjeit szajkózó programtalanok hogyan kelhetnének versenyre azokkal, akik számára a „Hass, alkoss, gyarapíts” nem üres szócséplés, hanem megélt, mindennapi életforma?

Miközben a leendő vesztesek vásári marakodássá, árokszéli dulakodássá próbálják hitelteleníteni kettejük párharcát, kiforgatni ellenfelük minden szavát és tettét, és ebben a pótcselekvésben élik ki magukat, a csendes szemlélő viszolyog és szeretne már túl lenni az egészen, hogy ismét a hétköznapi tettekkel foglalhassa el magát. A magyar alkotószellemű nép, és szereti előbb intellektuális síkon megélni a terveit. Ehhez viszont csendre van szükség, a lecsendesedés lehetőségére. Ezért nem szeretjük a zajongókat. Azokat, akik alkotóerő híján másokat irigyelnek, rágalmaznak és fúrnak bárhol, ahol erre lehetőségük adódik.

Ismét a lelki nyavalyákról kell szólni. Azok, akik nem tudják, hogy az anyaországon kívülre szorultak nem ellenfeleink, nem riválisaink, hanem vér szerinti testvéreink, azok a magyarságról semmit nem tudnak. Semmit nem értettek meg a magyarság tragikus, gyászos múltjából, hiszen naponta tépik, cibálják ki magukat belőle és tagadják meg nemcsak a tőlünk távolra szakadtakat, hanem magát az anyaország népét is, mivel a tagadás szelleme vezérli őket. Mocskolódásaikkal és hisztériakeltésükkel talán nem is kellene foglalkozni, hacsak nem annak okán, hogy helyettük is tartozunk megkövetni mindazokat, akiket a státustörvény kapcsán vérig sértettek. Helyettük kell elmondanunk, hogy egy normális nép tagjai nem távolodni igyekeznek egymástól, hanem közeledni azokhoz, akikkel mindig is együvé tartoztak. Székelyek, csángók, felvidéki és délvidéki magyarok, és az Európa-szerte, valamint a tengeren túl, a világ minden táján élő magyarok egyként részei annak a nemzetnek, melyet árulói folyton el akartak tépni egymástól. Részei azok a nemzetiségiek is, akiknek jó szándékát és derűs alkotókedvét senki nem vitathatja el, hiszen velünk együtt tették olyanná Magyarországot, amilyennek mi szeretjük. A közös kultúra, a közös nyelv ápolása, megtartása olyan közös gondunk és kötelességünk, ugyanakkor nagy-nagy örömünk, melyet legfeljebb irigyelhetnek tőlünk, de minden nyelvrontó szándékkal sem tehetnek tönkre. A kultúra ugyanis külső körülményektől függetlenül is éltet és életben marad, ha vannak jókedvű művelői.

Miközben kétségbeesett kísérleteket látunk arra, hogy mindennek az ellenkezőjét bizonygassák, akár hazugság, tényhamisítás, intrikák és diplomáciai aknamunka révén is, felemeljük hitünket és szavunkat mindazokkal és mindazzal szemben, akik és amik gyarló emberi porhüvelyüket, szétporló földi hatalmukat igyekeznek szembefordítani egy nem földi szándékkal, mely hitet és hivatást adott egy népnek egy valaha hatalmas, ma viszont kicsinnyé zsugorított országban. Összetartozásunk ma már tudományosan, genetikailag is bizonyítható, a magyar tudósok kötelessége, hogy ezt egzakt módon is igazolják. A miénk pedig mindössze annyi, hogy bátran szembeforduljunk és válasszunk jó és rossz között.

Vers, próza

Apor Elemér

Ki se tehet róla

Mázasok forgóin

edények kelődnek,

hegyek erdeiben

sok fák nevelődnek.

Egy kézből kelődnek

más a rendjük mégis,

egy szón nevelődnek,

más a soruk mégis.

Kiből szép cserép lesz,

kiből csorba korsó,

ki fából bölcső lesz,

kiből meg koporsó.

Kinek kedvire van

az se tehet róla,

kinek bánatjára,

az se tehet róla.

Vadludak

Szelíden húznak át az ég alatt,

a lassan párázó tavaszban,

halkuló szavuk az estébe vesz.

Alattuk ballag egy parasztleány,

néhány társának csöndben mondja,

hogy férjhez megyen és gyereke lesz.

Murawski Magdolna

Végszó

Talán illúzió az is hogy értetek…

s talán az is hogy mindig-mindig egymagam

biztos halálra mégsem mondható

hogy eseti volna és bizonytalan…

talán a lélek útja felfelé vezet

s nem mondhatjátok egyre mélybe száll

nincsenek békétlen utak

csak biztos kezű tervszerű halál…

miként a bolygók íve rendes-egyszerűn

ellipszis-úton körbe-körbe jár

úgy futjuk fényes-balga aggyal, ím

mi földi úton mindünknek dukál

az elvtelen a kósza vén botor

csak csúszik s végül mindig mélybe hull

rájön talán de mégis hirtelen

nap száll és végleg akkor alkonyul…

nem úgy a nagyravágyó értelem

ő váltig felfelé halad – hiszi –

s ha térni készül egykor volt-honát

eléri s végül majd úgyis nyakát szegi…

Talán illúzió az is hogy értetek…

s talán az is hogy mindig-mindig egymagam

suhanva száll a lelkünk mindenütt

mert minden tér kimért s ruhája van

a szétfoszló pihéknek s árnyainknak is

a füstködökbe vész a jó s a rossz

tudod, ha tiszta-szépről álmodunk

nem érinthet többé a vén gonosz

csak áll s mint rácson át pislog felénk

s míg ajkainkon tiszta dal remeg

ő zsugorodva-szétfoszolva hull

pokol-bugyorba. Végleg elveszett…

Talán illúzió az is hogy értetek…

s talán az is hogy mindig-mindig egymagam

a szenvedésnek kínlódásnak is

elrendelése küldetése van

nincsen homály csak jól lehunyt szemek

csupán a Fény valós magasra szállni készt

s míg eljátszod a végső dallamot

veled marad kísér mint hű zenészt

Talán illúzió az is hogy itt vagy ott…

s talán az is hogy el kell mindig játszanod

a szenvedést e régi passiót

dallam vagy s önmagad eljátszhatod….

Gyüre Lajos

Évfordulóra

Lám, lám, hogy múlik az idő!

Versenyt rohannak a percek,

s a homokórán leperceg

negyven év. Micsoda idő!

Észre se vettük: hogy vágtat

hajszol a nagyétkű Cronos

Nem mi: velünk ő oszt-szoroz,

s vágyunk, ha van – várhat, várhat

A múló idővel elfogy

kedves szavunk, és mosolyunk

(De nagy volt valaha az Ung!)

hiányzik, mint a kivert fog.

Negyven év! A Kósaréten

ma is nyit erdőnyi pitypang

Kedves! Szólt az égi harang,

és sarkig tárult az Éden.

Negyven év együtt hurokban,

és ha ásó, kapa választ,

ad majd szótlanul is választ

hogy élünk: búban? Burokban?

Farkas András

Beállás

A perc beáll,

Én sorba állok,

Szól a halál,

Én szóra állok:

Te vén betyár, -

– Szólok helyette –

Későre jár,

Még mit tehetne?

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XLIV.

A Bokásztó akácosához ballagott ki Gáspárral egy reggel. Gáspárnál golyós, míg nála sörétes puska volt, arra számítva, ha először róka mozdul, azt lövi hatos söréttel, a másik csőben lévő gyöngygolyóval pedig a disznót. Egymástól körülbelül nyolcvan méterre voltak, amikor egy disznó a kis mélyedés gerincén átváltva igyekezett a sűrű akácos irányába, nappali fekvőhelyére. Amikor Gáspár meglőtte, az már kettőjük között volt, de még túl a sörétlövés határán. A disznó felbukott, de erősen rúgkapált. Pista jól látta a helyéről a disznó vergődését, és aggódott, hogy netán felkel és becsúszik a sűrű bokrosba. Biztatta Gáspárt, hogy lője meg még egyszer. Ő odalőtt, de nem változott semmi, mert a lövés célt tévesztett. Ekkor István odakiabált barátjának:

- Várjá’, koma! Majd én megadom neki a kegyelemlövést! – szólt, és már indult is lövésre készen tartott 16-os bockjával a kezében. Mivel a disznó igen fürgén dobálta magát, nem ment közvetlen közelébe, csak úgy 5-6 méterre tőle, először golyóval, majd a durva söréttel rálőtt. Ekkor azonban a disznó – ami igencsak termetes kan volt – felállt, és félelmetesre nyitott pofával, villogó agyarakkal indult Pista felé, illetve utána, mert Pista ekkor már rohant visszafelé, miközben töltények után kapkodva nyitotta szét puskáját, és próbált újratölteni.

Anélkül, hogy hátranézett volna, hallotta, érezte, tudta, hogy a sebzett kan ott liheg mögötte, s ha az utoléri őt, neki vége.

Sikerült két patront a csőbe csúsztatni, és hirtelen megfordulva meglőni az akkor már csupán néhány méterre lévő, acsarkodó, lógóállú, rettenetes kinézésű disznót. Fejbetalálta a nehéz ólomgolyóval, szegény disznónak azonnal vége lett.

Levegőért zihálva, a rémülettől remegve nyitotta szét ejektor nélküli puskáját, és először az üres hüvelyt, majd a másik patront húzta ki. Ekkor döbbenten látta, hogy a nagy kapkodásban véletlenül egy 10-es, aprósöréttel töltött patront sikerült a csőbe csúsztatnia, Ha netán azzal lőtte volna a felbőszült, mindenre elszánt, sebzett vadat, ugyan, az megállította volna-e?

Nem valószínű.

Egyébként a Gazsi lövése a szerencsétlen disznó állát, arckoponyáját roncsolta szét, anélkül, hogy az agyvelőállomány sérült volna. A disznónak leszakadt az alsó állkapcsa, lefittyenve lógott, minden foga és természetesen az agyar is látszott, azért volt olyan rettenetes kinézetű, ahogy üldözte Jóskát. És, hát mázsán felüli volt még zsigerelten is. Csupán egy erős agyrázkódás volt az, ami a lövéskor ledöntötte, s bizony azzal elment volna messzire, ám nem élte volna túl, szörnyű kínok között pusztult volna éhen, hiszen táplálékot felvenni képtelen lett volna.

Nagyon megijedt akkor Pista. Ám egy hét múlva, amikor ezen ijesztő élményét még ki sem heverte, egy német vendégvadászt kísért disznólesre. Nála nem volt puska, az lő, neki meg csak terhére lenne a sajátja.

A vendég szépen meglőtt egy nagy süldőt, ám az nem rogyott tűzbe, hanem erős vérnyomot hagyva maga után, bebújt a sűrű kökénybokrok közé. A jó vér láttán Pista úgy döntött, hogy ők pedig utána bújnak. Elöl haladt Pista, kezében elemlámpa, mögötte a német vadász, puskával. Ám a tüskés bokrok szövevényében egy olyan szűk alagúton fúrták, törték magukat előre, amin csupán a sebzett vad haladt még azelőtt, néhány perce. Négykézláb, itt-ott hétrét görnyedve araszoltak a vérnyomon, amikor egyszer csak Pista lámpájának fénykévéjében felizzott két szem. A másfél méterre előttük lévő disznó szemei. Pista rémületében nagyot kiabálva hőkölt, ugrott hátra.

- Jaj! A disznó! Csak úgy világít a gonosz szeme! Lőjön gyorsan, mert szétszaggat! – üvöltötte egy szuszra, azzal mit sem törődve, hogy a német vadász egy szót sem ért magyarul. Ahogy közben hátraugrott, a vendéget persze hanyatt lökte, ő maga ráesett, a szűk, szúrós, tüskés ágú bokor sűrűjében, s időbe telt, amíg kigabalyodva egymásból meg az ágak közül, újra visszanyerték egyensúlyukat, önuralmukat, viszonylagos nyugalmukat.

A disznó pedig meg sem moccant közben, hiszen már élettelen volt, ám a nyitott szemei még visszaverték a hirtelen rájuk csapódó lámpafényt. Ezektől a szemektől, no meg az egy héttel azelőtti élményektől volt olyan fürge most István a higgadt, idős, német vendégvadász legnagyobb csodálkozására, sőt megdöbbenésére.

***

A disznó a magas fűben gyorsan közeledett a kukoricához. István csak a foltját látta, pontosabban, ami kilátszott a fűből. A távolság ebben a sötétben túlságosan nagy volt ahhoz, hogy lövésre gondoljon. Azért a távcsövön keresztül próbálgatta, hogy milyen képet lát, de csak másodpercei voltak a töprengésre, mert a disznó nem állt meg. A nyílt területen, az erdő és a kukorica között, még ebben a nagy fűben is sietősre fogta a dolgot, mert nem érezte magát biztonságban. Igyekezett, hogy mielőbb a jó takarást adó sűrű kukoricaszárak között lehessen, ahol már elrejtve van a világ szeme elől. Igen. Mert a disznó úgy viselkedik, mint aki szégyenlős. Nem szeret mutatkozni, ki nem állhatja, ha látják. A céltávcsövön keresztül csak annyit tudott Pista megállapítani, hogy nagyon nagy. Ekkor a disznó már el is érte a kukoricatábla szélét. Pistától körülbelül nyolvan-kilencven méterre, s el is tűnt a szeme elől.

- Hú, ah anyját, de nagy! Ez ritka szép disznó volt. Régen láttam ilyet. Mint egy hatalmas szamár. Hej, de jó lenne ezt terítékre kaparintani! Süldőket vártam, és magányos kan jött. De hát nem lőhette, mert nem lett volna értelme bizonytalan lövést tenni ebben a sötétben – röpködnek István gondolatai irtózatos gyorsasággal, mert az elmúlt néhány másodperc történései igencsak felpörgették egész lényét. Előre nyomta a fegyver biztosítógombját, amikor azt a széke mellett heverő hátizsákjához támasztotta, akkor hallotta meg az első kukoricacső reccsenését, ahogy a disznó letépte a szárról. Lassú, komótos csámcsogás kezdődött, ahogyan az öreg, nagy disznó szokott enni. Aztán újabb reccsenés. Majd kis szünet, és megint törik a cső. De most már közelebbről hallatszik, és a mohó, de lassú ritmusú csámcsogás is tisztábban, élesebben, jobban hallható.

Az érő kukoricatáblához táplálkozni érkező vaddisznók rendszerint beljebb mennek a szélétől, s tíz-húsz méterre a sűrűben kezdenek csak hozzá lakomázni.

Most is erre számított Pista, de a hallottak alapján nem ez történt.

A szélső sor vonalát követve, szinte a borozdában haladt, s onnét csavart le egy-egy kukoricacsövet.

- Nono! Ez közeledik felém! – suhan át a gondolat Pista agyán, és automatikusan ismét felemeli a 7x64-es Zastavát.

A céltávcső látómezejében ott mozog a disznó sötét foltja, szemben vele a kukorica szélén áll, felemelt fejjel figyel – talán észrevett valamit –, majd lehajolt, és folytatja tovább hangos evését.

- Fejbelövöm! Ötven méterre lehet. Vagy szügyön. Talán menni fog. Nem fordul oldalra, ez így közeledik. Muszáj megpróbálnom, mert ilyen lehetőség ritkán kínálkozik. Ez hatalmas disznó! – s eközben kibiztosít. A finom pöccenést nem hallja meg a disznó, mert evésének hangja elnyomja ezt az apró neszt. Megint előrelép vagy hármat, s ekkor Pista úgy érzi, eljött az ő ideje. Cselekednie kell. Beszorítja vállgödrébe a fegyver agyát, s visszafogott lélegzettel. Lassan rágörbíti mutatóujját a begyorsított elsütőbillentyűre.

Ám ebben a pillanatban iszonyatos dörrenés rázza, remegteti meg a későőszi, esti levegőt. István összerándul, még szerencse, hogy nem rántja el a ravaszt. Zúg a kukorica, ahogy a nagy disznó nyargal benne, recsegve törik a kukoricaszár, csapódnak a levelek, ahogy rémült eszeveszettséggel menekül minél távolabb, otthagyva az elképedt, lőni készülő puskást. Mert Pista az értetlenségtől bambán bámul a sötétbe, s néhány pillanatig nem is érti, hogy mi történt. Aztán hirtelen rádöbben a valóságra. Gáspár barátjának fegyverrobaja robbantotta, fröccsentette, hasította szanaszét ezt a békés, nyugodt, áhítatos esti csendet, véget vetve Pista nagykan-meglövési próbálkozásának is.

Merthogy Gazsi meglőtte az egyik malacot.

***

Amikor István hazaért, élete párja már mélyen aludt.

A vacsora pedig rég kihűlt.

De nem is volt étvágya.

Reggelig háromszor riadt fel arra álmából, hogy hatalmas vaddisznók veszik körül, ott sürögnek-forognak körülötte, ő pedig csak ül tehetetlenül a kis székén, s nem bír megmoccanni, nem bírja a puskáját felemelni. A disznók egyre közelebb merészkednek, már hallja a szuszogásukat is, majd az egyik hatalmasat morrant és fúj. Felébred, kinyitja a szemét, s rádöbben, hogy hol van. Rosszul feküdt, elzsibbadtak a karjai, ám a morgás, a szuszogás nem szűnt meg. Felesége egyenletesen, ám annál hangosabban horkol.

Türelmetlenül és egyre fáradtabban várja a hajnalt, és arra gondol, hogy bezzeg Gazsi barátja most bizonyára vidámakat álmodva, békésen alszik.

***

Csúnyán nyikorgatva nyílik a boltajtó. István a kávé s mákdarálós pultnál, egy hokedlin ücsörög, s bágyadtan leseget ki a kirakatüvegen. Az ajtónyitásra felfigyelve, odafordul. Gáspár barátja érkezett, kezében súlyos reklámszatyrot tart, s nyújtja cimborája felé.

- Ezt neked hoztam, fogyasszátok egészséggel! Délután főzök, adjál, légy szíves, két pohár tejfölt! Ma úgysem vadászunk, mert tegnap nagyon megzavartuk a környéket, hát koma, már ne haragudj, hogy így sikerült a tegnapi esténk, de hát nem tudhattam, hogy előtted még ott van a nagy disznó. A vadászmesternek beszóltam, hogy ezt a kismalacot megesszük – sorolja, és átadja a testvériesen kettéosztott, szakszerűen darabolt kompetenciát vadászcimborájának.

- A fene enné meg! Dehogy haragszom. Lehetett volna ez akár fordítva is, bár akkor biztosan jobb kedvem lenne. Azóta is azon gondolkodom, hogy elszalasztottam azt a nagy agyarast. Azon töprengek, hogy hamarabb kellett volna lőnöm, talán. Vagy nem. Még az az egy másodperc, az hiányzott, hogy becsületesen rákészüljek a lövésre. Nem akartam elhebehurgyáskodni. Nem tehetsz te erről. Volt már ilyen másokkal is, hogyne lett volna. Dehogy haragszom. A húst meg köszönöm szépen. Adom a tejfölt – feltápászkodik, átveszi a csomagot. – Majd visszajön az még ide, mert másutt nincs mit ennie. Emberszagot nem kapott, a nagy dörrenéstől ugyan megijedt nagyon, hogyne ijedt volna meg, hiszen még én is megijedtem, de azt nem köti feltétlenül az emberekhez. Ilyen a vadászat. Süldőket vártam, és egészen más érkezett – fejezi be mondanivalóját István.

- Ráadásul a süldőket meg nem is hallottuk – válaszol Gazsi, de most nem mert barátjára nézni, mert hát a teljes igazság az, hogy ő bizony nagyon is az öreg remete megérkezésében bízott, s ő most már azt is jól tudta, hogy miért István találkozott vele. Mert a már addig bevált útvonalát követő disznót megzavarták a hangoskodó, zajos malacok, s így nem Gáspár felé, hanem kisebb kerülővel az István által elült kukoricatábla irányába tartott. Ez volt az oka annak is, hogy a táblát elérve nem szaladt beljebb, hanem az előző estéken már nyugodt vacsorát biztosító területrész felé haladva jutott István közelébe.

Azaz, ha a malacos koca nem jár erre, s pont akkor érkezik, a nagy magányos Gazsi előtt jelent volna meg, úgy, ahogy az előző éjszakákon.

Ahogy a tejföllel a kezében ballagott hazafelé a falu zúzottköves szűk utcáján – és újra végiggondolta a tegnap este történteket – volt néhány olyan pillanat, amikor úgy érezte, talán kissé önző, kétszínű, igazságtalan volt barátjával. Furdalta egy csöppet a lelkiismeret, gondolatban vissza-visszatért a dologhoz, nem hagyta nyugton, de ugyanakkor kereste is a megnyugtató megoldást, az elfogadható magyarázatot. Aztán lassan körvonalazódott az a variáció, ami már az ő szempontjából is feloldozást jelentett. Mert ugye annak ellenére, hogy elhallgatta István elől a nagy disznó lehetőségét, mégis csak Pista volt az, aki majdnem meglőtte. Ám hogy mégsem, az csak azért lehetett, mert a fölöttük őrködő, bölcs és igazságos vadászszentek akarata érvényesült, miszerint ez a rangos kan nem barátját illeti meg, hanem azt, aki kinyomozta, aki először találta meg a nyomait, aki lelkiismeretesen utánajárt annak, hogy a disznó hol járt, merre járt, mit akart.

E néhány perces lelki vívódás után úgy döntött, hogy ennyi kis irigység még nem minősül bűnnek, ennyi irigység minden szenvedélyes vadászemberben van. Márpedig ő szenvedélyes vadász, hát nem is tépelődik ezen tovább.

Ezek után fütyörészve folytatta útját, s már a vadmalacleves előkészítésén gondolkodott, hogy ugyan a tejfölön kívül megvan-e minden hozzávaló otthon.

Drága, jó felesége minden olyan napon, amikor ő nincs szolgálatban, hoz neki néhány üveg sört, mert a kocsmába ő be nem lép. Elvből. Mert oda csak a részegesek járnak. Nem pedig a buszsofőrök. S főleg nem a vadászok.

Sör tehát biztosan van, hús is, ami még fontosabb, tejföl is és tárkony is. Semmi akadálya hát annak, hogy a család vacsora közben dicsérgethesse ügyességét, nem mindennapi, sőt párját ritkító vadász- és szakácstehetségét.

- No, meg István barátomék sem maradnak éhen – tette hozzá gondolatban, s most már biztos volt benne, hogy helyesen cselekedett.

A bolt eladóterét egy felhúzható üvegablakos közfal választja el az irodától. Frissen főzött tejszínhabos kávét készítenek is Pistáék annak, aki kér, no meg innét osztják a feleseket itt a néhány, rendszeresen idejáró falusi szomjazónak. Ez olyan nem hivatalos szolgáltatása a boltnak. Amíg a kávét kavargatják, s élvezettel iszogatják a kevertet vagy a barackpálinkát, addig is elmondhatják ügyes-bajos dolgaikat is. És szívesen mesélik, mert Istvánék szívesen meghallgatják.

Tudnak is mindent, ami a faluban történik.

Hogy ki kivel, mikor és hol. Legyen az eljegyzés, gyermekáldás, új autó, disznóölés, bérmálkozás vagy elvonókúra.

Gáspár felesége, Kató érkezik egy kosár üres sörösüveggel.

- Készítsél már egy habosat, Pannika! – szól oda Pista feleségének, aki már libben is az irodába, hogy készítse a kávét. A tejszínhabra pici fahéjat szór, és már hozza is gusztusos, szép csészében.

- De finom! Ez a csöppnyi fahéj, hogy megbolondítja! De a Pistim főztje is fenséges volt tegnap. Még ma is azt esszük, ha megjön délután a szolgálatból. Főnök úr! – fordul most Istvánhoz –, neked meg azt üzeni, jobban mondva azt kéri tőled, hogy ugorjál már ki valami kukoricához, s nézzed már meg, hogy az éjjel voltak-e disznók ott. Ti tudjátok, hogy hol van az, vagy mit tudom én, hogy mit jelent ez, de ezt mondta nekem a párom, hát így mondom én is.

- Tudjuk, tudjuk, Értem én, hogy mire gondolt. Ha meghozzák a friss kenyeret, és kipakolom utána kiszaladok. Mondd meg az uradnak, hogy a szokott időben várom, legyen itt, és megyünk.

Erdélyi Z. János

Mind tévedés?

„A szeretet obulusai” c. ciklusból

Ne hidd, kérlek, ne hidd, hogy én reád haragszom,

ha olykor kedvtelen, mosolytalan az arcom.

Csak szomorú.

Ha Édenünk oda, mi tart még vissza minket?

Gyökértelen növényt bármely szél elröpíthet,

ha arra fú.

Hozzád-vivő szavad de régen elszivárgott!

Amit még őrizek, (mint Vesta-szűz a lángot):

olyan kevés!

Néhány törött mosoly ajkadnak füst-opálja

(mily kínzatón hajolt lázad-fűtötte számra!):

mind tévedés?

Hol éltük át együtt a színes szirmú mámort?

Mivé foszlott-fakult bennünk a vágyva-vágyott

gyermek-remény?

És hová tűnt veled a férfiság, a büszke?…

Sötétlik, egyre hűl a kéjnek korma-üszke…

szegény… szegény…

Tevéled-szunnyadás, testedben-ébredések:

szeretkezéseink háborgón-vad hevének

már nincs nyoma.

És magam sem tudom, hogy mennyi volt az álom

és mennyi a való… s a választ nem találom

többé soha.

Fecske Csaba

Posztolók

Gyerekkoromban aratás-cséplés idején őrséget kellett adni a falubelieknek, hogy tűz esetén riasztani tudják a lakosságot és a tűzoltóságot. Ilyenkor, szárazság idején bizony elég gyakran lobbant lángra egy-egy pajta, csűr vagy boglya, így elejét lehetett venni, hogy porig égjen a falu, mely sok zsúpfedeles házával békésen bújt meg a hegyek koszorúzta völgyben. Három helyszínen kellett posztolni: a tanácsházán, a tűzoltószerszámnál és a templomtoronyban. A kisbíró kidobolta, mikor kinek kell posztolni. Falkába verődve kísértük végig a falun a kisbírót, a végén már kívülről fújtuk a szöveget, amely elég kacifántosnak tűnt. Irigyeltük a kisbírót a dobja miatt, meg azért, hogyha elkiáltotta magát: „Közhírré tétetik!” – mindenki őrá figyelt.

Szerettem a posztolást, amely ugyan a felnőttek feladat lett volna, de ők inkább a gyerekekre és a magatehetetlen öregekre bízták, nem értek rá, körmükre égett a munka a búzaföldeken.

A tanácsháza folyosója dohos volt és salétromos. A gyalulatlan, kecskelábú asztalon fekete telefonkészülék árválkodott, azon kellett volna értesíteni a járási tűzoltóságot, ha tűz ütött volna ki. Kurblis telefon volt, sötét hallgatásával kicsit ijesztő is, és bizony fogalmam se volt, hogyan kell használni. A levegőtlen folyosón, a félhomályban lassan telt az idő. Csönd volt az irodában, csak a szótlan, alacsony termetű tanácselnök, meg a szőke, nyeszlett tanácstitkár tartózkodott az épületben. No meg a kisbíró, aki ha nem az öreg írógépet gyötörte, végigcsoszogott előttem elálló, nagy füleit mozgatva szemöldökéig húzott svájcisapkája alatt.

A tűzoltószertár – vagy ahogyan mi neveztük, vízipuskaház – sokkal érdekesebb őrhely volt. Abban a deszkából tákolt fészerszerű épületben tartották a helybeli, önkéntes tűzoltók a vízipuskát, ezt a négy keréken gördülő tartályt, amelyre kéziszivattyú volt szerelve. Vasárnap délelőttönként evvel gyakoroltak pattogó vezényszavakra. Szájtátva bámultuk őket. A hamuszürke egyenruhát, a csillogó kitüntetéseket. Minden mozdulatuk villámgyors volt, bár megfontolt és kimért. Pár perc alatt a patakhoz gurították a vízipuskát, a szivattyú vasszarvait sebesen föl-alá mozgatva egykettőre megtöltötték vízzel a tartályt, összeszerelték a tömlőket, és máris készen álltak a tűzoltásra. Még nézni is gyönyörűség volt. Hát persze, hogy tűzoltó akartam lenni, ha felnövök. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha most tűz ütne ki, én nyitnám a kaput a tűzoltóknak, talán még azt is megengednék, hogy segítsek nekik az oltásban. De sajnos tűz csak nagyanyám kemencéjében lobogott, azt pedig nem kellett eloltani, mert nagyanyó kenyérsütéshez készülődött.

Sokkal izgalmasabb őrhely volt a templomtorony. A toronyból be lehetett látni az egész falut, körben a búzaföldeket. Nagyanyám helyett posztoltam. Sütött nekem egy tarisznya laskát, amit nagyon szerettem. A templom a falu közepén, egy terecskéből kiemelkedő halmon állt, amit itt-ott mohos sziklák díszítettek. Kertjét magas kőkerítés vette körül, amit csak a vasrácsos, boltíves kapu szakított meg. A kapunál öreg akácfa búslakodott, a kertben gyümölcsfák voltak. A laskát majszoltam a kerítésen ülve, amikor megjelent Guszti. Együtt hamarabb végeztünk a laskával, s a döcögő idő is nagyobb sebességre váltott.

A torony titkok tárháza volt. Az első szinten, ahol a két harang kötele lógott, a falban volt egy bemélyedés, ott helyezték el Krisztus koporsóját. Három szintje volt a toronynak egy-egy zsalugáteres ablakkal, a szinteket falépcsők kötötték össze. A harmadik szinten gerendára erősítve függtek a harangok. A korhadt deszkák rései között iszonyú mélység tátongott alattunk. A félelemtől libabőrösen bejártuk a torony minden zegét-zugát. Por hullott a nyakunkba, pókháló akadt a hajunkba. Denevéreket pillantottunk meg a félhomályban. Az öreg deszkák recsegtek-ropogtak anélkül, hogy rájuk tapostunk volna. A nagyobbik harangba beleöntve évszámot láttunk: 1796. – Akkor öntötték – állapítottuk meg.

- Mátyás király idejében – pontosította Guszti.

- Hol volt már akkor Mátyás! – mondtam.

- Hát akkor kinek az idejében? – nézett rám kérdőn.

- Azt én sem tudom.

- Kússzunk le a harangkötélen! – javasolta Guszti.

- Megőrültél?! Megszólal a harang, akkor aztán megnézhetjük magunkat!

- Nem szólal meg. Ha óvatosan, lassan húzod meg a kötelet, biztos, hogy nem szólal meg. Nézd! – és a kötélbe kapaszkodva megbillentette a harangot úgy, hogy valóban nem adott hangot. Én, a kisharang kötelét kaptam el. Behunytam a szememet. Kúszni kezdtünk óvatosan lefelé. Ám hiába volt minden óvatosság, mert ahogy teljes súllyal a kötélre nehezedtem, a harang jajgatva megszólalt fölöttem. Minél jobban kapálóztam, annál keservesebben jajongott a harang. Guszti fél kézzel elkapta a kötelemet, hogy lecsillapítsa a megvadult jószágot, de nem sikerült. Mély hangján a nagyharang is megkondult. Amilyen gyorsan csak tudtunk, leereszkedtünk. Rémülten néztünk ki a torony ablakán, rohannak-e már a népek a nemlétező tüzet oltani. De a falu csöndesen nyújtózkodott el alattunk. Egy teremtett lelket se láttunk az utcákon.

- Ezt megúsztuk! – sóhajtottuk megkönnyebbülten.

Nem mondhatom, hogy nincsen

Mint a nap

kisüt a szívem mint a nap

az én egem a te szemed

vagyok hogy szerethesselek

taposs ösvényt a szívemen

a sötétséghez nincs közöm

ami nem te vagy kilököm

magamból az csupán salak

vágyam hogy egy legyek veled

mint megriadt őz elszalad

előlem minden pillanat

ó jaj az élet csak rövid

gyertya gyorsan leég tövig

de én ragyogok mint a nap

mielőtt lemegy mert te vagy

Horgászat

horgodon vergődöm Uram

hogy így kell lenni ennek így

vagyunk folyódban annyian

ki fönnakad ki elúszik

de végül rajtaveszt az is

ki haladékot nyert ugyan

és elkerülte még csalid

s úszkál a mélyben boldogan

hol zöld hínár lobog sötét

árnyékot vetve s nyög a víz

amint haltest hasítja szét

a mélység csöndben dolgozik

szétpattan néhány buborék

a felszínen hol fény vakít

Katona Kálmán

Hazafelé

és fordul kifordul befelé Húzza kezét mióta is érdes

mióta mossa kezét ebben a szféra-lavórban a fényben

Köhögés csillagpor-hajnalú mondatok zizegnek róla

Tintakék szeméből bánatot hullat a kútba időnként –

szürkületkor léptei tétovasága Tar diófa-árnyak ívén

sárba fagyott betonélet látod ássa a holdfény a kertet

Mióta is keserű ízek a szélben január kétezer kétezeregy

Vége felé hazajöttem hazamentem mikor mióta is –

bíbor tollak királykék pihék alkonyodik Az a sebzett holnap

haraggal zuhan a kertre szitok-szilánkok körme alatt

Lassul az örvény sorsa vödör merülése ahogy túlcsurran a víz

Plasztik flakonban tényszerű s kommersz az ínség fiam –

teherautók úsznak a Bükkben halkan súlytalanul

égi sofőrök sofőrbundák hó benzin és fenyőtűszagában

Rejtőzködő gyerekarcok mintha felkapaszkodhatna

Bárki bármikor újra és újra és újra és újra és újra –

kerítés drótszövetén túl Nyirkos kutyaorrú csendben

fuss el a dombokig visszatalálsz de a szőlőtőkék

S fóliafalú szín pereméhez igazodva a dérben –

Bíbor pihék királykék tollak a felhők alkonyodik és alkonyodik.

Abonyi Mária

piros simulás

gyöngyöket fűzök, piros gyöngyöket

szádon piros fények cikáznak

a göndörség piros simulássá feszül melleden

kezed mozdul, görgetve gyöngyszemeket

bennük arcod hevét látom

Gyüre Lajos

Apáczai

Színmű két részben

Történik: 1654-56-ban, II. Rákóczi György fejedelem idejében, I. rész Gyulafehérvárott, a II. rész Kolozsvárott

Szereplők

I. rész II. rész

Apáczai Apáczai

Apáczainé Apáczainé

II. Rákóczi György fejedelem Porcsalmi, kolozsvári tanító

Basirius, rektor Kolozsvár főbírája

Keresztúri, udvari iskolamester Lorántffy Zsuzsánna, az öreg fejedelemasszony

Csulai, kálvinista püspök Várady, Bethlen Miklós nagyapja

Gelei, Apáczai barátja Bátai, kolozsvári másodlelkész

Bethlen Miklós, kisdiák Kolozsvári városatyák

Pávai, teológus Simonné, öregasszony

Sára, öregasszony Ágnes, fiatal leány

Fuvaros Bethlen Miklós, kisdiák

I. Diák Pávai, teológus

II. Diák Apród

Diákok, udvari emberek Diákok

Alabárdosok Számtartó

I. rész

1. jelenet

Személyek: Apáczai, Apáczainé, Sára néni és a Fuvaros.

Szín: balra földszintes faház ámbitussal, hátul székely kapu, jobbra terméskőből kirakott fal, diófa, alatta kerti pad és asztal. A szín üres, kintről szekérzörgés hallatszik.

HANGOK KINTRŐL: Hóha, hóó… Megérkeztünk. Itt volnánk, téns uram… Ez az a ház. (Kintről csengetés.)

APÁCZAI: (még kintről) Halló! Van itt valaki?

SÁRA NÉNI: (nyitja a kaput) Megyek már, lelkem, megyek… vártuk ám már kegyelmedéket, de a deákokat beparancsolták a kollégiumba, mert hogy valamiféle szilencium van. (Közben kinyitja a kaput).

APÁCZAI: Jó egészséget! (Jancsikát hozza az ölében)

SÁRA NÉNI: Jaj, elaludt a lelkem! Nocsak hamar ide a padkára le kell fektetni! Itt a diófa árnyékában jó lesz neki, míg lepakolunk. (Sürög-forog, ahogy erejéből telik, de inkább csak útban van.)

APÁCZAINÉ: (jellegzetes holland öltözetben bejön a kapun, és körülnéz)

FUVAROS: (Nagy utazóládát cipel) No, ezt is jól megrakták!

APÁCZAINÉ: Arra vigyázzon, mert könyvek vannak benne!

FUVAROS: (Apáczai felé) Mit mond? (Közben a fejével Apáczainé felé int.)

APÁCZAI: Hogy vigyázva vigye a ládát. (Segít a fuvarosnak bevinni a ládát. A fuvaros kisvártatva kijön, s újabb ládáért indul, Apáczai bent marad.)

SÁRA NÉNI: (Odamegy Jancsikához) Ne aludj annyit, hékás! Kialszod a fődbül a pityókát!… Egyem a lelkét!… Hogy hívják? (Néz Apáczainéra, várja a feleletet, de az csak néz rá és nem felel.)

FUVAROS: (Egy másik ládát cipel befelé) Annak ugyan beszélhet! Nem ért az egy szót sem!

SÁRA NÉNI: Jaj, hát nem tud a lelkem magyarul? (Apáczai felé, aki ekkor lép ki a házból) Aztán miféle nemzetségbül való, ha meg nem sértem?

APÁCZAI: Hollandus.

SÁRA NÉNI: Istenem, Istenem, osztán merrül van az a nép?

APÁCZAI: Messze napnyugatnak.

SÁRA NÉNI: Jaj, olyan messzirül idejönni! Vajon hány napi járóföld? Tán még egy hétig is eltart oda az út.

APÁCZAI: Van bizony az egy hónap is. Onnan tovább már csak a tenger van, meg az ánglusok földje. Gyönyörű sík mező az egész ország.

SÁRA NÉNI: Hát az Isten éltesse ott őköt, de én már csak itt maradok, ahol megvénültem.

FUVAROS: (Egy csomaggal átmenőben) Pedig éppen most igyekszik errefelé egy hollandus, hogy bekösse a fejét nénémasszonynak!

SÁRA NÉNI: Hallja-é! Ott a lova, azt nénémasszonyomozza, ne éngem!

APÁCZAI: (Igyekszik közbelépni) De ott gazdagabb ám a világ! Kalmárok, kézművesek lakják. Az emberek csónakokkal járnak a csatornákon a városban, mint mi az utcán.

SÁRA NÉNI: Csatorna… csatorna, az meg mi a fityfene?

APÁCZAI: Az olyan, mint nálunk egy keskenyebb kanális, csak csendesebb a folyása.

SÁRA NÉNI: Osztán tele van az is náddal meg nadállyal, mint a Maros? Nohisz! Jó büdös lehet tülle a nyári verőben!

APÁCZAI: Nád azért nincs benne, de bizony elég áporodott a levegő, ha nem leng a szellő a tenger felől.

SÁRA NÉNI: (Alettára mutatva, aki a beszéd alatt Jancsikával foglalkozik) Nem tud magyarul?

APÁCZAI: Egy kevéskét.

SÁRA NÉNI: Nem baj, majd megtanul, csak hajlandósága legyen hozzá.

FUVAROS: (Míg a beszéd folyik, állandóan jön-megy a ládákkal, edényfélékkel) Téns uram! Ezt meg hová tegyük?… Már megbocsásson, de a fiatal tekintetes asszonyt én nem értem. Aztán rám esteledik, mire lepakolok, pedig még szállás után is kell néznem, ha nem akarok fedél nélkül maradni éjszakára.

APÁCZAI: Majd elhál a kollégium istállójában a lovai mellett. Megkértem az udvarost, hogy ott tölthesse az éjszakát.

FUVAROS? Azt igen megköszönöm, mert nem biztonságos manapság még a vendégfogadó sem, már elnézést…

SÁRA NÉNI: (A beszéd alatt bemegy a házba, s egy tálon ételt, italt hoz.) Tessék egészséggel!… Csak ez van most! (Szabadkozik) Elmaradtam a főzéssel a takarítás mián, mert hogy az elsőszobát rendbe kellett tennem. Új szalmát tettem az ágyba, még fodormentát is dörzsölgettem, hogy elvegye a tapasztás szagát. (Kínálja a fuvarost) Egyék csak! Finom ez a szalonna. Még a tavalyi vágásból való. Egy kicsit avas, de jó húsos… Egy kis fenyővizet! Előtte jól fog esni bizonyára…

FUVAROS: Nem mondom, megéheztünk, mert sietve jövénk, hogy még kapuzárás előtt bejussunk a falak mögé. Különben kívül tölthettük volna az éjszakát!

APÁCZAINÉ: (Miközben Jancsikával foglalatoskodik) Mit mond az a jóember?

APÁCZAI: Itt az a törvény, kedvesem, hogy aki az esti kürtszó után egy fertály órával nem jön be a városfalak mögé, az kinnreked. Felhúzzák a vizesárkok hídjait, a kapukat becsukják, s a hajnali harangszóig a városból se ki, se be nem mehet egy lélek se.

SÁRA NÉNI: (időközben tölt egy mázas pohárba a pálinkából, s visz a fuvarosnak) Bizony, lelkecském, ez itt így van. A fejedelem szigorú ember.

FUVAROS? (Felhajtja a pálinkát) Jó egészségükre mindnyájuknak! (Krákog egy kicsit) No, akkor én megyek is, hogy megtaláljam az emberemet.

SÁRA NÉNI: (ijedten) hát a szalonnával mi lesz!?

FUVAROS: Azt már csak úgy köröm közt, ha meg nem sértem vele (Elveszi a kenyeret, s vág hozzá a szalonnából, majd meggondolja, és a nagyobbik darabot veszi el) Ahogy nézem, magiknak az is elég lesz!

SÁRA NÉNI: Hallja-é! A lovai is szalonnán élnek?

FUVAROS? Együtt dolgoztunk, együtt is együnk! (Indul kifelé)

APÁCZAI: Hát az alkudott bér?

FUVAROS: Ha nem esnék nehezére a tekintetes úrnak, azt is magammal vinném.

APÁCZAI: Megszolgálta becsülettel. (Pénzt számol a fuvaros kezébe)

FUVAROS: Akkor hát nyugodalmas jóéjszakát mindnyájuknak! (El.)

APÁCZAI: Ezen is túlestünk szerencsésen (körülnéz). Itthon vagyunk. (Közben Sára néni bemegy a házba.) Ide volt vágyásom, látod, kedvesem. Nézd, mily áldott e föld! Micsoda temérdek nagy fákat nevel! Zöld pázsitja szinte simogatja a lábam. Nézd ezt a diófát! Mily kicsinyke gyümölcsből nő ilyen teméntelen fává, s ad menedéket a tűző nap elől, s enyhet… (Hirtelen észreveszi, hogy Aletta szomorúan ül). Hát te miért lógatod az orrod?

APÁCZAINÉ: (Szomorúan) Arra gondoltam, korai volt még eljövetelünk. A könyved nyomtatásával is előbbre lennél, ha ott mindjárást kézbe kaphatnád a nyomtatóból a javításra váró nyelveket… És Jánoskát is megtörte az út… Sokat nyűgösködik… Legalább még egy esztendőt várhattunk volna…

APÁCZAI: (Hozzámegy, megsimogatja) Tudod, hogy Csulai püspök uram már sürgette a hazatérésünket. Az útra küldött forintokat is jórészt elemésztette a nyomtatási költség. Ha tovább maradunk, alig jutott volna belőle kocsipénzre. Így is sokáig odáztuk az indulást. (Vidáman) Jancsika pedig, meglásd, megerősödik itt a keményebb levegőn, s neked is jót fog tenni.

APÁCZAINÁÉ: (Szepegve) Nemcsak ez bánt. Otthagytuk apám nagy házát, gondolván, hogy itt majd a professzor úrnak kijáró házban fogunk lakni, mint az utrechti professzorok! S íme, egy roskatag faház lesz a lakásunk! Abban is egy szobácska!

APÁCZAI: (Megütközve) Miért? Hiszen ez nagyon otthonos!

APÁCZAINÉ: (Kissé dühösen) Neked, aki ilyenhez vagy szokva! Olyan kicsi az ajtaja, ablaka, hogy nappal is mécsest kell gyújtani, ha látni akarsz! És hol a víz főzéshez, mosáshoz, fürösztéshez!?

APÁCZAI: Hoz a szekeres mindennap friss vizet a Marosról. Sára néni majd rendel.

APÁCZAINÉ: És hogy férünk meg benne? Tudod, hogy beteges vagy. Neked nálunk Utrechtben külön hálókamrád volt, hogy ha elér a köhögés, ne zavard Jánoska nyugalmát. Hogy lesz most itt?… Jaj, Istenem! Eleget mondta az én drága jó apám: maradjatok, nagy az egyetem Utrechtben, jut ott egy katedra neked is!… Nem hallgattál rá… Mindig csak azt hajtogattad, hogy téged hazavárnak! No, szépen várnak, mondhatom!

APÁCZAI: (Türelmesen hallgatja) Édes Alettám! Eljön az az idő is. Ki kell várni. A gyümölcs is hosszú ideig érik, míg ízlelheted.

APÁCZAINÉ: (Sírósan) Igen… várni… Mindig csak várni… De meddig? És különben is: ha elmégy az egyetemre…

APÁCZAI: (Oktatólag) Akadémia. Ez csak akadémia…

APÁCZAINÉ: (Bosszankodva) Mindegy az. A való az, hogy ha elmégy, akkor én itt bezárva a falak közé, várhatok, míg hazajössz. Nincs kihez szólni… De hát hiába is szólnék, nem tudok velük szót érteni… Az utcára se mehetek ki ebben a ruhában. Azt hinnék, hogy vásári képmutogató vagyok. Itt más a viselet, s nekem olyan ruhám nincsen… Honnan is volna?

APÁCZAI: Itt van neked Jancsika.

APÁCZAINÉ: (Bosszúsan) Vele aztán beszélhetek!

SÁRA NÉNI: (Jön a házból) Látom, a fiatal professzorné lelkem ugyancsak elbúsulta magát. Hazavágyik az övéi közé. Igaz-é? (hozzámegy, öregesen megsimogatja az arcát) Hát bizony, így van az a menyecskékkel! Követni kell az urát jóban-rosszban… Én is így vótam az enyéimmel! Vót belőlük kettő is! Hát én már csak tudom!… Az első, mikor felöntött a garatra, vót nemulass! Meg ereszd el a hajam!… A második meg olyan szoknyapecér vót, hogy mikor meghótt, a fél Hóstát asszonya siratta!… Szégyenszemre még a koporsójához is odabiggyesztették magikat… Osztán lássák kigyelmetek, mind a kettő én temettem el… No, megyek a dógomra… (Visszamegy a házba)

APÁCZAINÉ: (Apáczai felé) Mit mond?

APÁCZAI: Azt, hogy a feleségnek az a kötelessége, hogy kövesse az urát.

APÁCZAINÉ: Márpedig az írásban nem ez áll! (Bibliát vesz elő a ládában levő könyvek közül, és olvas) „Annak okáért elhagyja a férfiú az ő atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy testté!” (Diadalmasan néz Apáczaira)

APÁCZAI: (Elveszi tőle a könyvet, lapoz benne, majd odanyújtja neki) Ezt is olvasd el!

APÁCZAINÉ: (Elbizonytalanodva) „És felkele Rebeka és az ő szolgálóleányai és felülének a tevékre s követék azt a férfiút”… (Kisidei hallgatás után) Akkor most mi az igazság?

APÁCZAI: Az igazság az, kedvesem, hogy engem az erdélyi reformált eklézsia taníttatott hosszú éveken át. Küldözték az utazó kalmárok által a jobbágyi dézsmából kikerekedett forintokat, hogy tanulhassak, vigyem valamire.

APÁCZAINÉ: (Közbevág) Vitted is! Vöcius professzor is megmondta: maradj ott, s majd ha híres emberré magasodsz, akkor térj haza. Mert akkor lesz becsületed. De így itt mire viszed?

APÁCZAI: Gondolom, nem lesz hiábavaló munkálkodásom. Ha mindenki, aki külhonban szedte össze fáradságosan tudását, künn maradna, mi válnék édes hazánkból? Kik emelnék fel tunya elmaradottságából, ha nem tanult fia?! Tán a külhoni doktorok, akik csak a zsírosabb falat után kapdosnak ide, de még arra sem futja szándékukból, hogy a nyelvet megtanulják, vaj’ inkább a földbe tapodnák. Lenézik a szakadt gúnyájú jobbágyot, urait nemkülönben. Tudom, hogy Csulai püspök uram nem fogad jó szívvel, bár ő hívott haza, mert nem vagyok hív szolgája a püspöki méltóságnak. Volt, aki bevádoljon előtte, hogy a presbitériánusságot többre becsülöm…

APÁCZAINÉ: Gondolod, hogy bepanaszoltak nála?

APÁCZAI: Nemhogy gondolom. Tudom! De míg Bisterfeld rektor uram jóindulatát magaménak tudom, addig nincs mitől tartanom. És az ifjú fejedelem tanítómestere, Keresztúri uram is dicsérőleg szólt a hozzá küldött munkácskámról. A Magyar logikácskámat ő maga is szívesen alkalmazná az udvari oskolában, ha kinyomtatnám. Így mondta Gelei István barátom, a vásárhelyi prédikátor.

APÁCZAINÉ: (Beletörődve) Jól van, no! De ha már itt vagyunk, akkor legalább értelmes cselekedetekkel töltsük el az időnket, amit az Úr ránk szabott. (Kissé töprengve) Első dolgunk lesz, hogy megtaníts a pórnép nyelvén beszélni. Így én is hasznossá tenném magam. Megtanítanám az asszonyokat csipkét verni, hímezni, toledói módra. (Gondterhelten) Igen ám! De ahhoz világosság kell a házban! Nagyobb ablakokat kéne vágatni ezek helyett! (Az ablakokra mutat) És miféle bőr van benne? Olyan kéne, amely több fényt enged át!

APÁCZAI: (Beszól Sára néninek a házba) Sára néni! Miféle bőr az ott az ablakban?

SÁRA NÉNI: (Kijön a küszöbig) Az bizony nevendék marha hólyagja! Vigyázni kell rá, mert bizony mióta a fejedelem Moldvában hadakozik, oda viszik a jószágot. Idehaza keveset csapnak le a mészárosok.

APÁCZAINÉ: Hozatunk holland mesterektől Mária-üveget bele.

SÁRA NÉNI: (Csak úgy magának) Úgy látom, elült a nyári vihar!

APÁCZAI: (Mosolygósan) Azért a házat ne szedd szét mindjárt az első nap! Hagyj valamit holnapra is.

(Szín lassan elsötétül.)

2. jelenet

Apáczai, Apáczainé, Sára néni, Pávai, Bethlen, Keresztúri.

Szín ugyanaz, másnap délutánba hajló idő. Apáczainé a kis Jancsikával a diófa alatt játszik. Egy holland gyerekdalt dúdol. Sára néni egy gyékényszakajtóban kukoricát visz az aprójószágnak, s hívja őket.

SÁRA NÉNI: Pípipipi-pípipipí! Már megint itt járt az a rusnya ölyü! A múltkor is elragadott egy szép jércémet! (A kaputól közben csengettyűszó hallatszik)

APÁCZAINÉ: (Odaszól Sára néninek) Sára néni, csengettek! Ugyan nyisson már kaput, mert én nem tudok ettől a kis virgonctól szabadulni. Még kiesik a rengőből!

SÁRA NÉNI: (Mint ki nagyot hall) Mit mond?

APÁCZAINÉ: (Látja, hogy nem érti) Gingalló, gingalló! (Kezével mutatja a csengetést)

SÁRA NÉNI: (Értetlenül) Hát ennek az ágrulszakadtnak meg mi baja?… Nincs nekem jókedvem, hogy fényes nappal is gajdoljak! (Erőteljesebb csengetés) Jaj, a kapu!… Hogy az Isten bűnömül ne vegye, azt gondoltam, hogy az ifiasszony felhajtott abbul a tegnapi papramorgóbul, osztég azért danászik!… Jaj, no mán megyek... de sürgős! (A kapuhoz csoszog, kinyitja, s beengedi Apáczait.)

APÁCZAI: (Tréfásan) Már azt gondoltam, hogy künn rekedek, s a böszörmények fogadójában kell meghálnom!

SÁRA NÉNI: Hát, ha az éhkopp nem hajtotta volna haza a professzor uramat, tán csak az esti harangszó veti haza! Az én boldogult első uram is olyan vót! Míg a kocsmárosné bé nem zárta az ivót, haza nem tért! De vót úgy is, hogy talicskán hozták…

APÁCZAI: De én nem élek itallal.

SÁRA NÉNI: Egyformák magik mind. Egyik a pálinkás flaskó nyakát ölelgeti, másik a könyveket. Mindegyiktől csak megbolondul az ember! Én, látja, sohase olvastam, mégis itt vagyok. Már biz’ én megmondom: ami szívemen, az a számon! Itt ez a fiatal, jóravaló menyecske, osztán egész álló nap nincs, aki egy kicsint is meglapogatná! Hát ki hallott ilyet?

APÁCZAI: Más is van a világon, Sára néni, nemcsak a lapogatás! (Odalép Alettához, s magához vonja) Beszéltem Bisterfeld rektor úrral. A poétikai osztály kollaborátora leszek. Bár a doktori titulusomnál fogva többet érdemelnék, de Bisterfeld uram nem akarja, hogy a régóta tanító kollégák megsértődjenek és szóbeszédre adjon alkalmat, hogy eléjük helyez engem… (Odamegy Jancsikához, kiemeli a rengőből, s feltartja) Ilyen nagyra nőj! (Visszateszi, majd folytatja a beszédet) Már megbeszéltük a járandóságomat is. Kétszázötven forint egy évre, meg a naturáliák. Bor, tüzelőfa, búza, húsvéti bárány, hízó kappan karácsonyra, és más egyebek…

APÁCZAINÉ: Édes Istenem! Hát hogy fogunk abból megélni? Apám házánál egy hónap elteltével megfordult ennyi pénz!

APÁCZAI: Azt nem úgy kell venned! Itt más az élet. El sem tudod költeni, majd meglásd! (Újabb csengetés a kapun)

SÁRA NÉNI: (Zsörtölődve) Már megint kit hord erre… majd mondtam kicsoda! Nincs az embernek nyugta a saját portáján! (Kaput nyit)

PÁVAI, BETHLEN: (Ijedten) Apáczai professzor urat bátorkodunk keresni…

SÁRA NÉNI: Bátorkodnak! Bátorkodnak, közben majd kitörik a kaput!…

APÁCZAI: (Sietve közbelép) Jöjjenek csak, jöjjenek csak beljebb, amice Pávai. (Alettához) Ő lesz a korrepetitorom a poétikai osztályban. Ez a vasgyúró meg Bethlen kancellárius uram fiacskája, Miklós. A fejedelmi oskolából jött át hozzánk poétikát tanulni. (Bethlenhez) Keresztúri uram nem tanított poétikát?

BETHLEN: Ő másképp tanít.

APÁCZAI: Hogy másképp?

BETHLEN: Beszélni… latinul… és nem kell tudni a deklinációkat.

APÁCZAI: Értem… szóval már őt is megcsapta a Comenius, meg a pataki Tolnai Dali tanításának a szele… Hát azt nálam sem kell majd skandálni. (Barátságosan megveregeti a fiú vállát)

SÁRA NÉNI: Hát az estebéddel mi lesz? Itt merevedik meg a finom málé…

APÁCZAI: Még egy kicsit várjon vele, Sára néni! Elébb jóltartjuk a lelkieket. (Sára néni és Aletta Jancsikával el. Apáczai utánuk szól.) Ugyan, Sára néni, küldje már ki Bethlen urammal azt a könyvet, amely az asztalomra van készítve! (Bethlen utánuk megy, de az ajtóból már fordul is vissza a könyvvel) No, amice, holnaptól kezdve ebből a könyvből fogunk leckét venni!

BETHLEN: (Olvassa) Vergilius:Georgica … Nem Horatius a holnapi…

APÁCZAI: Az csak memoriternek. Emezt pedig megpróbáljuk áttenni közös erővel magyarra. Sokkal épületesebb dolog, mint érthetetlen passzusokat skandálni. Meglátjuk. Miképp hangzik Vergilius hexametere az anyai nyelven. Vajon van-e olyan erőteljes, fenséges és szépen hangzó, mint a latin? És vajon mennyit tudunk mi magyarul megnevezni a csinálmányokból? Ismerjük-e a lett dolgok neveit!?

PÁVAI: De a kollégiumban a kollaborátor urak mind azt tartják, hogy a magyar nyelv alábbvaló a latinnál, s csak a tudatlan parasztok beszélik. A tanult ember latinul kommunikál.

APÁCZAI: Botor beszéd az, amice Pávai! Mindenekelőtt világos, hogy az anyai nyelven való okoskodás, tanulás viszi előbbre a nemzetet. Ezt hirdetik a patakiak, a cseh Comenius, Alsted, Ramus, Forcius, de még a nagy Cartesius is. Nézzük csak meg az anglusokat, a hollandusokat, a frankokat! Mind a maga nyelvén tanul és oktat. Viszi is előbbre, s van hazai neve mindennek, nem úgy, mint mifelénk. Ha egy csinált dolgot, szerszámot vesz a kezébe a magunk fajtájabeli, csak németül vagy latinul tudja a nevét. Vajon mi nem tudnánk annyit, mint más nemzetség fiai? Dehogynem, amice Pávai! Csak a tudás fundamentomát az anyai nyelvre kell rakni, nem a futóhomok latinra, amit apránként elhord az idők szele, nem lévén nép, ki tovább fenntartaná.

BETHLEN: De ha nincs olyas szavunk, akkor hogyan tesszük át magyarra?

APÁCZAI: Ha nincs, amice, Bethlen, majd kigondolunk. Ez lesz a munkánk! S ha megízlelik a deákok ennek a gyönyörűségét, majd örömüket is fellelik benne. (Búcsúzóul) No, majd holnap meglátjuk! (Újabb csengetés)

SÁRA NÉNI: (Kijön a házból) Micsoda járkálás! Tizenhárom évet leéltem a második urammal ebben a házban, de ennyi ember csak a temetése napján fordult itt meg. Az a sok asszony! Mert hát ű azokhoz értett, hogy az Isten bűnömül ne vegye…

APÁCZAI: (félbeszakítja) Csak maradjon, Sára néni! A deák urak már úgyis menni készülnek, majd ők kaput nyitnak. (Sára néni visszafordul a házba)

PÁVAI ÉS BETHLEN: (Meghajolnak és elköszönnek) Jó egészséget a professzor úrnak! (Kinyitják a kaput, s meghökkenve visszalépnek, s a belépőnek köszönnek) Jó egészséget!

KERESZTÚRI: Jó egészséget, amice Bethlen!… Hogy ízlik az eledel az új jászolból?

BETHLEN: (tisztelettel) A magiszter uram tápláléka még tart a lelkiekben.

KERESZTÚRI: Hát te, öcsém? Kit tisztelhetek benned?

KERESZTÚRI: A marosszéki Pávai Ádám ivadéka vagyok.

KERESZTÚRI: Aki egy időben tordai tanítómester is volt?

PÁVAI: Annak, uram.

KERESZTÚRI: Akkor, öcsém, csak igyekezz, hogy apádat túlnőhesd becsületben, tisztességben. Sok jót hallottam felőle!

PÁVAI: Köszönöm, uram, azon fáradozom.

APÁCZAI: (Eléje siet) Keresztúri uram! Nem vártam ilyen hamar. Úgy illett volna, hogy én tiszteljem meg házában…

KERESZTÚRI: Mifelénk, magiszter uram, az a szokás, hogy az újonnan jött családhoz férfiembernek kell elsőben benyitni. Az szerencsét hoz a családra. Gondoltam: mért ne legyek én a szerencsehozó? Bár a reformáta eklézsiában nem divat a babona, de sohasem tudhatja a földi halandó, mikor tesz jót vagy rosszat az Úrnak… Meg az igazat megvallva kíváncsi is voltam arra a fiatalemberre, kinek jöttének a híre megelőzte őt magát.

APÁCZAI: Nem szolgáltam rá, Isten látja lelkemet, hogy csudálatomra járjanak, már elnézést…

KERESZTÚRI: A magiszter uramról az a hír járja, hogy többre vitte, mint más hazánkfia a külhonban. Sokkal többre.

APÁCZAI: (A diófaasztalhoz, székhez tessékeli) Az asszonynép ilyenkor fürdeti a kisfiunkat, s mivel csak egy szobánk van, hát csak itt kínálom hellyel.

KERESZTÚRI: Sose mentegetőzzön, magiszter uram Nagyon jó lesz itt is… De most fordítsuk másra a szót! Nálam van a magiszter uram nyomtatása, a Logikácska. Olvasgatván, igen sok hasonlatos dolgot látok benne, mint amivel én küszködök.

APÁCZAI: Évekkel előtte, mikor még itt deákoskodtam a kollégiumban magam is, váltottunk néhány szót a fejedelem öccsével, a boldogult Zsigmonddal Keresztúri uram metódusáról, s oda jutottunk, hogy jobb, mint a mi kollégiumi munkálkodásunk. Nem vesztegeti el az idejét olyas dolgokkal, amik nem szaporítják a zsenge gyermekben a tudományok iránti szeretetet. S főképp az, hogy a fundámentomokat magyar nyelven oktatja.

KERESZTÚRI: Bizony, nem kis fáradságomba került, míg a fejedelmet meggyőzvén megengedé a magyar nyelv használatát. Mert hát ugye az arisztotelészi út már régen ki van taposva, s aki azon jár, az mind a latint tartja a tudomány hordozójának. Arról letérni se jobbra, se balra nem lehet. Olyan az, mint a járomban lépő ökör útja. Amelyik félrehúz, a többi visszarántja, vagy irgalmatlanul eltapossa. Nem engedi se az oskolai regula, se Bisterfeld rektor uram, de kiváltképp nem a fejedelem!

APÁCZAI: Már megbocsásson, de ha Keresztúri uramnak lehet a fejedelmi udvar oskolájában, akkor az akadémián miért nem lehet?

KERESZTÚRI: Az más. A nemes úrfiak nem tartoznak számadással a kollégiumnak. Az alumnus deákok más mértékkel méretnek, magiszter uram.

APÁCZAI: Miért volna az baj, hogy a természeti dolgokat az anyai nyelven ismeri meg a tudásra szomjas elme?

KERESZTÚRI: Az éppen nem volna baj, hisz én se vagyok híve az unos-untalan latin skandálásnak, deklinációknak, konjugációknak. Tanuljon meg elébb dolgokat, mathézist, geográfiát, históriát, valóságot, s azok neveit. Hadd legyen aztán miből s mivel poémát, orációt csinálni! Aki nem így tanít, felettébb megcsalja magát. De hát attól még öcsémuramat, ha nincs ellenére, hogy is szólítsam, még könnyen elcsaphatják a kollégiumból, mivelhogy nem tartja meg a regulát.

APÁCZAI: Hosszú esztendőkig tanul a felserdült ifjúság, s mivégre? Ha eljut a teológiai klasszisig, sem hazája törvényeit, sem a históriákat, még csak a maga eleinek a viselt dolgait sem tudja, mert erre az akadémián nem tanították. Bizony mondom, olyan ez, mint aki kőmíves-csákány, kalán, mész és kő nélkül akar várat építeni!

KERESZTÚRI: Igen messzire nem jut öcsémuram a bölcsességivel, ha így köszönt be a kollégiumba!

APÁCZAI: Pedig még a paraszti munkáról nem is szóltam. A nemesember a jobbágyaiból él, tartatja el magát. De szerét sem ejti, hogy akár egy cseppet is értője lenne a mezei gazdálkodásnak. A kézművességről, kereskedésről nem is beszélek, mert azt alantasnak tartja. Így hát idegenek özönlik el az országot, s ha idejében nem keltjük fel tespedt álmából a nemességet, még a talpuk alól is kihúzzák a földet a pénzes böszörmények, az állataikat vásárló tőzsérek, a szebeni szász rézöntők, a brassai posztókereskedők.

KERESZTÚRI: Igen veszedelmes útra tért rá öcsémuram! Ez a palló keskeny, és a szakadék mély alatta… A hollandus példa, a presbitériánusi gondolat bujkál megette, s György fejedelem nem szívleli az ilyes dolgokat. Térjen csak vissza öcsémuram a járt útra, ha nem akar a Fekete toronyból felleghajtóban repülni.

APÁCZAI: Márpedig én a deákjaimmal holnaptól fogva Vergilius Georgicáját fordíttatom magyarra a poétikai osztályban.

KERESZTÚRI: Vigyázzon, öcsémuram, mert amit elnéznek nekem az udvari oskolában, azért magát törvénysértés hibájában elmarasztalhatják… Sajnálnám, ha így történne.

APÁCZAI: De hát mi baj származhatik abból, ha a deákjaim megösmerik a természetes fönséges hatalmát, a csillagok állását, a földről szóló tanításokat? Cicero, Horác bizonyára megbocsátja nekem, hogy helyettök Vergiliusszal traktálom a tanulóimat.

KERESZTÚRI: Azt lehet, hogy még a fejedelem sem hántorgatná fel. De hogy mindezt a parasztok nyelvén teszi, azt már nem! Ez rebellió! S ő ezt nem tűri. (Indul kifelé, s félúton megfordul) Ha nincs ellene öcsémuram, adnék egy tanácsot: keresse a fejedelem jóindulatát a fián, a gyermek Ferencen keresztül… Lehet, hogy így messzebb jut a metódusával…

APÁCZAI: Én semmi fortélyosságnak híve nem vagyok.

KERSZTÚRI: Gondolkodjon rajta öcsémuram, Ne fusson fejjel a falnak… Kár lenne… Nagy kár.

(Apáczai a kapuig kíséri, a szín lassan elsötétül.)

(Folytatjuk)

Domokos Sándor

Idő

Idő,

te sosem létező

Végtelen folyam, szent erő,

mindent magába szédítő

hömpölygő hullám.

Ím a múlt,

mely már lefolyt és elcsitult

megállapodott; végtelen

köddé foszlott a semmiben.

Jövő,

te el nem érhető

délibábbal kecsegtető

csalogató és ámító,

te vagy az örök csábító.

Jelen,

te sosem létező,

te soha meg nem érthető

te soha el nem érhető

jövőből múltba átmenő

megfoghatatlan pillanat,

mit markolnál, de elszalad.

Egy hármas egység lényeged,

Megoszthatatlan összeged

Egy misztikum, egy ős-titok,

amit felfogni nem tudok,

mert én benne létezem.

Idő-lényegű életem

e háromszögbe belefér,

hol egy az Idő és a Tér

s az ős-eredet, egy titok…

Mért lettem?… Voltam?… S vagyok?

T. Ágoston László

A hatalom természetrajza

Hazai, valamint nemzetközi jó hírére és elismertségére való tekintettel kutatóintézetünk nyerte meg azt a pályázatot, melyet a hatalom természetrajzának tudományos kutatására és leírására hirdetett meg a Hat – Alom.

A megtisztelő és kitüntető feladat átfogó és szigorúan tudományos vizsgálatához saját intézetünk több Nobel-díjjal kitüntetett, számos nyugati és keleti ország egyetemén tanító professzorán kívül igénybe vettük a Neander- és Szilícium-völgyi nemzetek fölötti kutatóintézetek e témakörbe vágó eredményeit is. No, meg számos egyéb forrásmunkát, amit szívesen felsorolnék, de lélegzetet is kellene venni közben.

Szóval mindezek figyelembevételével született meg az az egész emberiség múltját, jelenét és jövőjét meghatározó tanulmány, melynek több száz kötetre rúgó anyagát nem áll módomban bemutatni Önöknek. Nem, mert úgy döntött a Hat – Alom, hogy százhúsz évre titkosítja az aktát. Alapvetően azért, mert nincs ideje olvasni, így nem tudhatni, hogy nem okozna-e zavart a feltárt ismeretanyag azok fejében, akiknek a fejében akár zavart is okozhat. Különben meg azért, mert hatalma van hozzá.

Aztán folytattunk egy másik vizsgálatot is, ami sokkal olcsóbb és felületesebb volt az előzőnél, és a plebsznek untig elég ez is. No, ebből adunk közre néhány korszakalkotó filozófiai megállapítást. Ha netán kiderülne, hogy a megállapítások túllépték a szabad véleménynyilvánítás határát, holnap majd közölni fogjuk az intézet új vezetőjének nevét, címét, telefonszámát.

E rövid bevezető után jöjjenek a szigorúan tudományos ténymegállapítások! Az első és legfontosabb megállapítás, hogy a politika a háború békés formája. Mondanám, hogy fegyveretlen, de a merényletek bizonyítják, mennyire nem az. Mert mi kell a háborúhoz? Pénz, pénz és pénz. És mi kell a politikához? Még ennél is több pénz. Mi a háború célja? Hogy minél több kárt okozzon az ellenségnek kiszemelt embercsoportnak. Mi a politika célja? Hogy minél több kárt okozzon az ellenfélnek kiszemelt embercsoportnak. És megszerezze fölötte a HATALMAT. No, ez itt a lényeg: a HATALOM. No meg a tisztesség, persze. Ez a fogalom is módosult az idők során, mert ugye szerelemben, háborúban és a politikában nincsenek szabályok. Elvileg vannak ugyan, de csak a vesztes félre vonatkoznak. És ki tudhatja az elején, ki lesz a vesztes a végén? A hatalom megszerzése érdekében pedig a legelemibb szabályokat is felrúghatjuk, hiszen úgyis mi győzünk, a miénk lesz a hatalom. A hatalom és a dicsőség. Ja, és mindenek előtt az ország. Ez nagyon fontos, hiszen az ország népe fog istenszobrot emelni nekünk. Lehet, hogy ezt majd később ledönti egy másik nép, de akkorra mi már az utolsó cseppig kiélvezzük a hatalom mézes csuprát.

A hatalom fölöttébb csábító lidérc. (Milyen szépen mondtam…) Akinek nincs, betegesen epekedik utána, mint egy viagrát nyelt kamasz, s bármire képes, hogy megszerezze. Az ellenzékben lévő hadfiak és hadleányok szerint lop, csal, hazudik, sőt festi magát. Mármint akármilyen pártszínre, amelyik esélyes a hatalom megszerzésére. A másik tábor ugyanezt mondja ellenfelére. Harmadik, azaz kontroll csoportot nem tudunk fölállítani. Egyetlen ember akadt, aki felvállalta volna ezt a szerepet, de másnap ő is Napóleonként mutatkozott be.

Érdekfeszítő hasonlóságot mutat a politika és a háború vezérkarának viselkedése. Megfigyelték a kutatók, hogy amíg a tábornokok egy-egy hevesen mímelt szócsata után békés barátságban üldögélnek a húsosfazék körül, az altisztek a bakákat buzdítják hasfelmetszési akciókra. Ez természetesen meg is történik. Végül a főhadiszálláson összeállítják a veszteséglistát és koccintanak egymás egészségére. Aztán új sorozást rendelnek el, új adókat vetnek ki, s egy újabb csatát rendeznek a szerencse forgandóságát felmérendő. Ez egy olyan társasjátékká alakult a társadalom fejlődése során, amelyiknek volt ugyan valahol egy ma már meghatározhatatlan startkockája, de célszalagja nincs.

A hatalom új birtokosai mindig nagyon szigorúak a régi hatalom elszenvedőivel szemben. Szigorúan számon kérik és eltiporják a tiltakozni is képtelen plebszet, amelyik nem volt képes felismerni valós érdekeit, és megfelelő időben hatalomra segíteni őt. Őt, az egyetlent, akit istenként kellene imádnia.

A régi hatalom birtokosait tudat alatt csodálja, és akár kompromisszumokat is köt velük, hogy megtanulhassa a jól bevált módszereiket. No, persze, aki konok, és nem akar beállni a sorba, az vessen magára… De ilyen kevés akad. A száj nem mérvadó. Sokat jár, amíg üres. Az a fontos, hogy ha betömték konccal, tudja, hogy a lábát merre kell mozdítania.

De kérem! Tiltakozom! Még nem fejeztem be! Legalább az intézet új vezetőjének a nevét… No, mindegy, majd holnap megtudják az újságokból.

Tusnády László

A létfüggöny-időből

Látod, a messze határra libegve ereszkedik a tél.

Nem tudod, enged-e élni, ahogy neked ízlene mindig.

Gond ül a tarlott ágon, fényedet elfedi az éj.

Ott kavarog még az ezer emlék, mintha fakadna

bennük az élet szép sugarakkal. Nézed, az omló

lét-felleghaddal hogy száll gomolyogva a múltad.

Mennyi öröm volt! Tiszta derűvel jönnek az arcok.

Mennyit változtak, bár bennük a lényeg a régi.

Jaj, kapu tárult, zord árnyak kimeredtek a létbe,

gátat emeltek jó szüleimnek. Sírotok izzik

itt a levélszóró, emlék-sugarú bodor őszben.

Szólok idézve a szépet, amely tietek lesz örökre.

Lelkes Miklós

Hóvirág

Felette szeles kékség

fényesíti a dalt.

Hóálmú télből indult, -

de a tavaszba tart.

Vizeken felragyognak

aranyló szigetek,

s ő legelső virágként

a tavaszra nevet.

A nevetése élet

ahogy télből kilép:

benne csengő fehéren

remény és messzeség.

Sodródnak fehér felhők.

Lent még fekete fák,

de már madárhang-hívó

a megindult világ.

Lehet, hogy minden látszat:

felhő, virág, a fény,

s a tavasz is, egy álom

aranyló szigetén.

Mégis, a szemnek, szívnek

virág kell, s kell a fény,

a dal, - s az égi látszat:

remény, remény, remény.

Barcs János

Két pofon ürügyén

Ebéd után jóllakottan léptem ki az építkezés ebédlőjéből az utcai kavargásba. Kitűnő ebéd volt ma – gondoltam magamban elégedetten. Egyeztettem az órámat a kirakatban ketyegő órákkal. Az órásüzlet kirakata előtt picit elidőztem, s közben rágyújtottam. Formás karikákat fújtam a kirakat üvege felé. Bosszankodtam. Immáron napok óta folyton három percet késik ez a nyamvadt karóra. Igaz, amazok ott bent a kirakaton belül sem jártak egyformán…

A fölső sarokban az a harmadik meg, pontosan hét percet késik.

- Ezekhöz nem igazítom – mondogattam magamban. Majd este otthon a munkásszállón az esti krónikához, az biztos, hogy pontos.

Csalódottan fordultam el a kirakattól, közben valamit motyogtam. Aztán csöndben elindultam a közeli építkezés felé. A teherfölvonó lift kontyán ott égett erősen a nap. A tiszta friss ragyogásban messzire csillogtak a fölállított karcsú csőállványok.

Elfáradt a szemem, és hirtelen ködöt láttam magam előtt… valaki nekemjött a forgatagban. Csaknem feldöntött bámészkodásomban. Utánafordultam, meg akartam szidni… Nem tettem.

Előttem sárga villamos csöngetett.

Itt mindig olyan forgalmas az utca – gondoltam. Az üzletek előtt ráérő, bámész tömeg toporgott. A Pályaudvar fölötti égen a felhők mély hasát csiklandozva, repülőgép csillogott.

Szeretem a repülőket, persze csak így lentről nézni…

A pályaudvar poros homlokzatáról a nagy óra rámkacagott:

Nyolc perc múlva fél egy. Megerőltetett csuklómat arcom elé emeltem, s az órámra néztem. – Végre! Végre van egy óra a közelemben, amelyik az én órámmal együtt jár! Hangosan fölnevettem.

Nem illik így viselkedni az utcán – gondoltam, de már későn… A járókelők gyanúsan csapták felém tekintetüket. Arcukra az volt írva, hogy ők gondolnak valamit rólam.

A sarki cukrászda előtt egy diákfiú meg egy diáklány fagylaltot nyalogattak. Végignéztek tetőtől-talpig. Habarcstól pettyes, foltos overallomat látva, szemmel beszéltek egymáshoz. Megértettem őket, jelbeszédüket… S oda szerettem volna súgni a fülükbe: tanuljatok, kedveseim, megéri. Később a könyvesbolt kirakata előtt állok a sarkon. Gondolatban válogatok a sokszínű könyvek között. Sajnos ma nincs nálam pénz, motyogom magamban. Valaki hátulról befogja a szemem. Vajon ki lehet ez? – tűnődöm. Biztos, hogy ismerősöm. Kitapogatom hátranyúlva a szememet lezáró ujjakat. Jobb hüvelykujjam a feszülő tenyér alá csúszik. Kérges tenyér. Ez biztos a Danyi Gerzson, mondtam ki kapásból. Őrá gyanakodtam a kópéra, a kétbalkezes átképzős kőművesre. Özvegyember, amolyan kihalt lélek. Nincs szerencséje a nőknél. Neki, dicsekvése szerint sohasem volt privát szeretője. Vajon most mi szállt beléje, hogy éppen velem viccelődik? Már vártam, hogy valami vallásis miseéneket fog a fülembe dúdolni, mert munka közben ezek az ő munkát serkentő „slágerei”. Hirtelen hátranyúltam. Éreztem, párnás combot tapint a kezem szoknya alatt. Szándékosan még följebb csúsztattam tenyerem…

Hangos női kacagástól kísérve bomlott le szemem elől a kérges tenyér. Elvörösödtem.

Fagyos Rózsi, az egyik zalai segédmunkás lányunk, meleg combját tapintottam az imént. A mi brigádunk egyik lánya állt elém kipirosodva. Most már nem nevetett. Tőle ritkán látott komolysággal beszélt hozzám:

- Pista bácsi! Nem hallott semmi újságot? Mit szól hozzá?

Csak értetlenül álltam a lány előtt.

- Mihez, Rózsika? – kérdeztem kíváncsian, erősen végignézve a lányon, aki közben megremegett…

- Hát ahhoz, hogy Ács Józsi tegnap este kihívatta a kontyos Icát a női szállásról, és ott a többi lányok előtt kétszer is pofon cserdítette. Szegény lány a rémülettől és a szégyentől elájult ott menten.

Hirtelen erősen zúgni kezdett a fülem.

- Nem akarom elhinni – mondtam Rózsinak. – Jóskát nem ilyennek ismerem. Nagyszájú, hőbörgős, az igaz, de ezt nem tételezem föl róla.

Rózsi egyre csak magyarázott nekem, de alig tudtam odafigyelni a szavaira.

- Hát tényleg nem hallotta ezt az esetet a Pista bácsi? – Így mondta a lány, amolyan igazi zalai tájszólással, miközben erősen megmarkolta a bal karomat, és maga felé húzott.

A régi épület kopott műkőlépcsőin csattogott a bakancsom sarka. Az első emeleti pihenőn az ablak alatt megálltunk egymásra nézve:

- Aztán mondd, te Rózsi, miért adta Icának azt a két pofont?

- Miért?! Tudja, Pista bácsi, Ács Jóska igazán feleségül akarta venni Icát. Nagyon jól tudom, mert Ica nemcsak munkatársam, barátnőm is. De Ica egy másik fiúval is kikezdett, s avval járt randira a Ligetbe. Bár Jóska már a gyűrűket is megajánlotta: s együtt nézték ki Icával a Körúton az egyik ékszerboltban. Látja, ezért gurult be Józsi – magyarázta a szép barna lány, szinte minden kimondott szót erősen hangsúlyozva.

- Ezért? – néztem a lányra csodálkozva. – Nem is tudtam, hogy ilyen komoly kapcsolat van köztük. Pedig több mint egy hónapja Jóskával dolgozom a brigádban, és te sem említetted ezt eddig, Rózsikám.

A lánynak nagyon tetszett a „Rózsikám”, és mosolyogva elpirult az arca.

- Tényleg nem hazudok magának, Pista bácsi – erősködött Rózsi. Nem is egymáshoz valók. Jóska negyvenhat éves, özvegyember, Ica meg huszonkettő. Bár ami igaz, az igaz: történtek már ennél nagyobb csodák is - mondta a lány, és szemét lesütve mereven nézte a cipőjét.

- Igazad van, cifrább dolgok is előfordultak már ennél – mondtam Rózsinak. S ő csak bólogatott, nem szólt közben egyetlen szót sem.

Fölöttünk az ötödiken dolgozott Jóska, és torkaszakadtából ordított:

- Habarcsot, lányok, hol vagytok már megint?!

- Olyan ez a Jóska, mint egy légiós őrmester – mondta a lány.

- Igazad van, Rózsika – nézett rá a rangidős kőműves. Rózsika úgy megijedt, hogy azonnal odaszaladt a habarcsos ládához. De még utána kiáltottam:

- Ne félj, csillagom, ma még megmosdatom a barátomat, csak érjek oda föl hozzá az ötödikre!

A harmadik emeleti kanyarban a művezető, Sekrestyés Sándor szeplős arca tűnt föl. Az előtér felé sietett, kezében ácskapcsot szorongatott, s mint úgy általában, most is tele volt a hasa borral. Borvirágos arca, orra még a folyosó tompa félhomályán is áttüzelt. Valaki utánakiáltott:

- Sanyi bácsi, álljon meg! Akarok valamit mondani magának! – Azonnal Ica hangjára ismertem.

Megálltam Jóska mellett. Gondoltam, kérdőre vonom, hogy lehet egy nőt megverni azért, mert annak más is tetszik?!

A sínvasdarab, a csengőt helyettesítő jelzőalkalmatosság élesen fölsírt az első emeleten.

- Mit bámulsz rám?! – ezt ordította Jóska, és egészen közelhajolt az arcomhoz. – Nem hallottad? Csöngettek! Vége az ebédidőnek, vége a dumának!

Nem jutottam szóhoz. Mintha érezte volna, hogy mit forgatok agyamban, haragosan nézett végig rajtam. Danyi Gerzson ezt látva ellépett mögülünk és csapdosta a falra a zsíros, javított habarcsot…

Majd egyszer máskor megmondom neki a magamét – gondoltam. – Most nem szólok, látom, nagyon rossz hangulatban van Jóska. Szótlanul lépkedtem utána a fal felé.

Álltunk a válaszfal mellett, és serpenyőmet mélyen az álló habarcsosládába, a habarcsba merítettem.

Falazni kezdtünk ebéd után. Jóska hirtelen rámkiáltott, de a hangja mintha üres fazékból szólt volna.

- Ideje lenne már, ha kivésnéd, Pisti, a csorbázatot a falbekötéshez!

Nehezen tudott megfordulni bennem a gondolat, hogy itt áll mellettem a készülő fal másik oldalán ő, aki egy nekünk dolgozó, szép szőke lányt a minap pofon csapott. Dühösen akasztottam a zsinórt az induló sor első téglája sarkára, és fölül leterheltem egy másikkal. De még indulás előtt szó nélkül nekiláttam a következő sorhoz a csorba véséséhez…

Jóska csak nézte, hogy milyen erővel vésem a csorbázatot a főfalban.

Közben forrongást éreztem magamban. Tudtam jól, hogy előbb vagy utóbb, be fogok olvasni ennek a tirpáknak, mert ha sokáig kell hallgatnom, bele is betegszem.

Rózsika is följött az ötödikre a lenti előkészületek után. S éppen az járt az eszemben, amikor Rózsi odalépett hozzám a falsarokhoz, letéve mellém a teli habarcsos vödröt, hogy valamit mondok a lánynak. S a lány odahajolva hozzám, hogy Jóska ne hallja, mit mond nekem, halkan a fülembe súgta:

- Pista bácsi, kérem, még ma este vigyen el engem a Szigetre, vagy a Hűvösvölgybe! Maga nagyon tetszik nekem. Még soha nem volt senkim, amióta Pestre jöttem. Maga lesz nekem az első, akivel akarok ünnepet ülni…

Nem tudtam azonnal szóhoz jutni, észre se vettem, hogy közben kiesett a kezemből a serpenyőm és a kanalam is. De ezt a csattanó hangot a Jóska is meghallotta a zsinór másik végén, és látva a földre hullt habarcsos szerszámaimat, a fal felé fordulva, visszafojtva a hangot, diadalmasan kuncogni kezdett. Rózsika közben elégedetten, de csöndben lépkedett lefelé az ötödik emeletről a földszintre.

Simek Valéria

Elszökött szavak után

Esőáztatta nyárra néztünk

ki az elszökött szavak után,

mintha sértődésbe burkolta

volna magát a nyár.

Egy megmagyarázhatatlan érzés

borzong át bőrömön.

Fényfukar rothadás,

oda a mesemondó táj…

Gyertyák nyújtózkodnak

a terítetlen asztal fölött

arcodon, leszakadt az éjszaka.

A megtett út

Belém ivódott egy régi

szégyen, hogy írok.

Hat rám gravitációd,

mert minden titkomat

kicsalsz belőlem.

Nézzük egymást

az évek és az eltérő

élmények oszthatatlansága

fölött. Számodra

összezsugorodik az idő.

S a bizonytalanságod

fölöttem terjeszkedik.

Elnyom a természeted

hatalmassága. Elaltatott

érzéseid előtörnek, mint

egy vulkán.

S a bennem lakozó gyermek

felméri a megtett utat.

Belső életemben szeretnék

magamra találni, hogy

megtanuljak különbséget tenni

érzéseid és az enyém között.

Cseh Károly

Havatlan karácsony

Sorok egy régi

kiskápolnára

Évezreddel együtt kopott el

itt e csöppnyi kápolnatető

s fehér csipkéjű terítője.

Templom egereként

megszökött alóla

szürkén a karácsony.

Erdődi Gábor

Névjegy

Széphelyi Petrának

Pendítsd hát

eszterlánc

tárthajú

rőzsetánc

aranyát

Százszorszép

értelem

pattanjon

homlokodból –

eleven

lyánysárga:

Istár!

Dudás Sándor

Nem hó hull

Nem havazik, csak

a gyékény túlérett bu-

zogányát téli

fagyok cinegék csip-

kedik nagy türelemmel.

Fiatal tehetségek bemutatkozása

Polner Zoltán

Carmina Burana

Juronics Tamásnak

A lángoló fasort az éjszakában

hiába őrzi annyi szenvedés.

Az ottavákon Rilke lépdel által,

a tercinák mögül Petrarca néz.

Akárha égi földrészek volnának,

aminthogy az kezdettől fogva mind.

Egy ismeretlen járja a kocsmákat,

és véres szemmel keres valakit.

A föld zokog a lágy szökőkutakban

s habár a végzet figyel aranymaszkban

kezemből szállnak föl a madarak,

mert érzi Isten a teremtőt bennem,

és nem hagy elveszni a végtelenben,

amikor izzón kirobban a nap.

Időtlen igeidők

Tandi Lajosnak

Zöld ködökben úszik

Nakonxypán.

Fekete ménese

éj a Tiszán.

Kőcsipkék, talárban

ablakszemek

hajnalig szívemnél

melegszenek.

Platánok kék lombja

a hold előtt.

Szavaimban tiszta

igeidők.

Földalatti kocsmánk

gyöngyfüggönyén

múltak szajha árnya,

angyal-remény.

Fönt a falon vérző

óra matat,

látok bebicegni

sirályokat.

Hoznak havat, fényes

nagy ragyogást,

oldani bánatot,

törülni gyászt.

Így múlnak napjaim

időtlenül.

A holdban Szent Dávid

csak hegedül.

Egy arc végül mindent

aranyba von.

Napfény ikonok a

harangokon.

Katona Judit

Bánat

Hol libbennek, merre suhannak,

hol vannak az egykori lányok?

Burjánzik ölükben a rák,

gyönyörű mellükben a tályog,

csak szemük szomorúbb,

hajuk fakóbb, karjuk erőtlen.

Milyen földvárat, eget laknak,

tőlünk milyen irgalmat kaptak:

fölismersz-e majd valaha

köztük a megkövült időben?

Szerelem

Kertünk ma újra égbe száll

s fölrebben vele minden halkan,

szállnak szép madármelleim,

sodródnak éjek udvarába.

Megérint ez a nagy igézet,

ijedten rebben ujjad ága:

csontokig sebzettek vagyunk,

s egyre tündöklőbb és fehérebb

kettőnk suhanó ifjúsága.

Fekete madonnák

Sötét a félcipőjük,

lábukon flórharisnya.

Csoszogva félve járják,

az orvostól a boltig

útjukat oda-vissza.

Fulladva meg-megállnak,

sápadtak, mint a bábuk:

már csipegetve esznek,

szatyrukban kenyér és tej.

Cérnavékony a lábuk.

Csoszogva, félve lépnek,

flórharisnyájuk barna.

Tündöklik az időben

létük madonna-arca.

Lőrincz Csilla

Á.-nak

Élet és tudomány

Tusnády László

Nyelvédesanyánk

Vannak olyan néger törzsek, amelyeknek a tagjai még mindig őriznek egy gyönyörű szokást. Ha bárki szidja előttük édesanyjukat, eléállnak, és azt mondják, engem üss, de anyámat hagyd békén!

Úgy gondolom, hogy én sem cselekedhetem másképpen. Nagy tiszteletem fejezem ki ezek iránt a tőlünk oly távol élő igaz emberek iránt, és tanulok tőlük, és most ünnepélyesen mindazok elé állok, akik szidják, gyalázzák nyelvédesanyámat, és egyenként szólítom őket: Engem üss, ne az édesanyámat! – Jönnek is bátran és büszkén a pokolmélyi lelkeknél feketébb színben. Örömmel lódul ütésre a karjuk, és én a szemükbe nézek. Iszonyat és borzalom fog el. Őket is ez a nyelv táplálta, ők is ennek az éltető nedveit szívták magukba. Elhitették az emberekkel, hogy értik, érzik ennek a nyelvnek a lelkét, majd megtagadták, sárba tiporták, gyalázzák most is. Mint leples foltú makogó kísérteteket látom őket magam körül. Mi tette őket ilyenné? Mi az a varázslat, amelynek a hatalmában élnek? Hogyan jutottak ebbe az állapotba? Hogyan süllyedtek ide? Mitől olyan undorítóak?

Elsősorban attól, hogy nekik is az anyjuk volt ez a nyelv, és most iszonyú indulattal ellene fordulnak.

Simon Istvántól egyszer a tanítványaim azt kérdezték, hogy mi a véleménye kortársai szerelmi költészetéről. A válasz nagyon meglepte a hajdani diákokat, hiszen azt hitték, hogy a kortársak kapcsán majd valami udvarias, dicsérő választ kapnak, a „nehéz megérteni, de szeretni kell”, „a mai költőknek már nincs tabuterületük” bölcs felvilágosító igéit. Ehelyett az akkor nagyon híres költő nyíltan a következőket mondta: „Nem szeretem bennük azt, hogy szerelmes verseikben elsősorban az utcanőkhöz szólnak, és többnyire elfelejtik, hogy szerelmük tárgya leendő gyermekeik édesanyja is lehetne.”

Lám, a kórkép és a korkép így csendül össze. Ezek a leples, körém sereglő lények valóban pokoliak, mert ők szerintem még nagyobb túlzásba estek, mint az iménti, egyhangú témát szajkózó költők. Ők ugyanis az anyjukat támadják meg, szidják, gyalázzák, mintha utcanő lenne, vagy esetleg szellemi fogyatékos.

Topp! Álljunk meg egy szóra! A dolog bibéje talán éppen itt van.

Igen! Fogyatékos! Egy anyát így bemutatni szerintem még gonoszabb, mint elmondani róla, hogy utcanő, esetleg kitartott volt. Gondoljunk a Traviatára, és ha fülünkbe csendül Verdi zenéje, a Simon István-i példa is gyanússá válhat. Pedig a gyanúnak itt semmi logikai alapja nincs, hiszen Simon István sem azt állította, hogy ő tilosnak tekintette azt, hogy bárki is az erkölcsi nihilről beszéljen, egyszerűen csak azt közölte, hogy ő elutasítja ezt az egyoldalúságot. Verdi Violettája a halálos betegség szorításának idején fedezi fel azt a nagy értéket, amelyet ő eddig nem talált meg, és rövidesen elveszít. Tehát az elveszített boldogság fájdalma hatja át egész lényét. Ő anya már sohasem lehet. Így az ő sorsának és a mi nyelvédesanyánk párhuzamának különösebb kapcsolata nincs. Violettát csak Simon István megjegyzése miatt említettem, mert tisztázni és hangsúlyozni akarom, hogy itt semmi prüdériáról sincsen szó.

Tehát visszatérhetünk az alapkérdéshez, mely szerint már kiderült, hogy nyelvet kaptak azok az elszánt üldözők, de szívet nem.

Ez önmagában még emberi dolog is lehetne, hiszen senki sem tökéletes. A különös csak éppen az, hogy miért épp a magyar nyelvre zúdítják mérgezett nyilaikat. Mintha megrögzött mazochisták lennének, és még azt sem bánják, hogy saját műveiknek az esetleges értékeit is lebunkózzák, hiszen ha valamilyen alaplehetőség nincs meg egy nyelvben, akkor az általános hiányt, fogyatékosságot jelent minden területen.

Ezek a nagy felhördülők már csak írnak a nyelvünkön, de nem olvasnak, és már semmit se hallgatnak meg magyarul. Például sohasem olvasták azt a könyvet, amelynek a címét illesztettem írásom élére? Sohasem hallották Teller Ede szavait, a nagy tudós hálás volt ennek a nyelvnek, gondolkodásmódjának alapját látta benne. Dienes Valéria Bergsonnak a nyelvünkről szóló gyönyörű szavait tolmácsolta. Heidegger is jó szándékkal érdeklődött nyelvünk iránt. Mindez valószínű, hogy hazugság? Minden írott emlék is csak füllentés, esetleg kegyes csalás? Biztosan az is csak képzelgés, hogy bizonyos szavainkat, neveinket már jó ezer éve leírták, és ezek az iratok vérzivataros századok ellenére megmaradtak. Az is csak „irracionális” esetlen álom, hogy szövegeink oly korokból is maradtak meg, amikor az angol nyelv még nem is létezett.

Épp a történelmi viharok bizonyítják, hogy sokkal több nyelvemlékünk lenne, ha a Kárpát-medence nem lett volna annyira huzatos…

Persze védekezni lehet, de vannak, akik nyelvünk gyarlóságát axiómának tekintik – dogmának, ezzel pedig nehéz bármit is kezdeni, mert köd ülte meg az illetők agyát, az pedig rémes. Jelenleg ezt nehéz megtenni, mégis induljunk ki abból, hogy hallgassuk meg a másik felet, igyekezzünk követni annak a gondolkodását.

Hát legyen! Nyelvünk alkalmatlan a filozófiai gondolatok közlésére. Általában alkalmatlan olyan tartalmak megnevezésére, amelyeket fejlett nyugati nyelveken játszva ki lehet fejezni. Az egész valami kolonc, amelyet nem szabad a jövőbe átvinni, mert csak szégyenkezhetünk fogyatékosságunk miatt…

Dante a pokolban nem nézett oly döbbenettel az elképesztő jelenetekre, mint én ezekre az égbekiáltó, iszonyúan hazug vádakra. Az ilyen nyegle leírás, minden érték semmibevétele jókora ellentmondást is tartalmaz.

Volt oly kor, amikor a minket nem szeretők azt mondták, hogy Európába betévedt nép fiai vagyunk. Olvastam olyan nem magyarul írt magyar irodalomtörténetet, amelyben rengeteg érték van, csak fura módon épp a múltunk, a honfoglalásunk kapcsán maradt meg a régi mákony, és a nagy pillanat, a mi civilizálódásunk hajnala e szerint a „szentencia” szerint csakis a nyugattal való kapcsolattal kezdődött, tehát múltunk megítélésében volt az óriási zökkenő: kimaradt az, hogy valami értéke már volt akkor is a népünknek.

Ezek után üdülés volt a „Mondo dei due evi” oktatási céllal írt, háromkötetes olasz mű. Ebben a kilencedik század ismertetése tömör és minden elfogultságtól mentes. Kiderül, hogy a korabeli Európa sorsát három katonai hatalom határozta meg, az arab, a normann és a magyar. A szerzők azt is hangsúlyozzák, hogy a mai olasz művelődést nem szabad úgy felfogni, hogy az csakis a hajdani latin (görög) leszármazottja csupán, mert az úgynevezett „barbárok” magukkal hoztak több olyan értéket, különösen díszítőművészetükkel, amely így, azon a szinten korábban a mai olasz földön nem létezett.

Lám, a valóság mindig egyszerűbb, mint bizonyos agyrémek.

Ezek az utóbbiak „szelíden” azt is ecsetelhetik, hogy mi ide, jelenlegi hazánkba eleve úgy érkeztünk, hogy amerre csak jártunk, mindenütt csak átvettünk valamit, mert semmi alkotóerő nem volt bennünk. Ez velünk született adottság, nyelvünk mai állapota is ezt tükrözi: örökletes butaságunk jeles bizonyítéka.

A másik adat, amely a tényeket rögzíti, homlokegyenest más, ellentmondása ennek. Láttuk az imént. Melyikben higgyünk? Ez fölösleges kérdés, mikor ismerjük az igazságot. Hát akkor hogy lehet az, hogy mégis rémképek, szörnylátomások szennyes esője záporozza tudatunkat, létünket?

Voltak már korok, amikor a hazugságot tekintették igazságnak, és akkor az hirtelenében történelmi erővé vált, mivel az emberek ennek a szellemében cselekedtek. Szabad-e újra támadóink észjárása szerint gondolkozni? Úgy vélem, hogy igen.

Induljunk ki a legrosszabb, legképtelenebb látomásból. Mi nemrég „szabadultunk” az őserdőből, nemrég másztunk le végleg a bizonyos fákról, és egy hosszú menetelés után megérkeztünk a Kárpát-medencébe, és itt csupa virágzó kultúrát találtunk. Mint primitívek, barbárok, itt képtelen hatalomra tettünk szert, és minden „butaságunk” ellenére mindent megtanultunk hirtelenében, amit a szellem ezen a földön napvilágra hozott, és potomnyi idő elteltével Európa egyik virágzó hatalma, tekintélyes népe volt a miénk. Ez igazi csoda. Ha egy „buta nyelvű, korlátolt” nép erre képes, akkor mit tehettek az igazán okosok?

Ha mi szellemileg fejlődtünk, a nyelvünk hogyan maradhatott az ősprimitívség szintjén? Ez is csoda. Ilyet a világ nem pipált. Ellenfeleinknek jobb lenne a másik utat járniuk, mert abban legalább nincs ilyen misztikus elem. Bár valójában ellenük szól mind a kettő.

Persze, az örök „butaság” és „ősprimitívség” hangsúlyozóit sérti az, ha gondolkodunk. Az eleve megzavarja a híres elméleteiket, vádjaikat. Nekik sokkal jobb, ha bármilyen életmegnyilvánulásukból az derül ki, hogy elviselhetetlen, alávaló lények vagyunk.

Tőlük nem szabad megkérdeznünk, hogy nem azonosak-e azokkal, akik a mi Szent Koronánkat csúfolták, és a nagybácsi hálósapkájának nevezték. Nem tudják, hogy az egész emberiség ritka értéke, és jelenleg épp jogos tulajdonosánál van.

Hasonlóképpen szent a mi számunkra a mi nyelvünk is, most ezt cibálják, tépik, gyalázzák. Az imént láttuk, hogy az számukra nem vezet jóra, ha mi gondolkodunk. Módszerüket követve kezdhetünk-e mi más nyelveket ilyen koncepciós per alapján vizsgálni, és juthatunk-e hasonló eredményre? Elvből sem tesszük, mert az ő módszereik idegenek a számunkra. De próbálnánk megtenni! Emberiség elleni bűntett lenne nyomban a jelenlegi támadóink szerint.

Íme a hazugságvárban fogant igazság: a rút támadás itt csak egyirányú lehet, ha csak védekezünk, az egymagában is bűntett.

Hosszú ideig azt hirdették a tankönyveink, hogy jelenleg háromezer beszélt nyelv van, ám lehet, hogy sokkal több, vannak, akik szerint négyezer-négyszáz.

Érdekes, hogy nyelvünk nagy vádlói tudományukban nem jutnak odáig, hogy hasonló gyenge, semmire se jó nyelveket még említenének – legalább miheztartás végett.

Ha dühöngésük közben egy-két percre kijózanodtak volna, akkor kezükbe vehettek volna olyan könyveket, amelyekből megtudhatták volna, hogy most is beszélnek a földön olyan nyelveket, amelyekben a színekre csak két külön szó van.

Mit kezdenének ezek a tajtékos szájúak az ilyen nyelvekkel, pedig édesanyjuk élhetett volna olyan helyen, ahol ezeknek valamelyikét beszélik? Ezt a jó anyanyelvet is az emberi butaság megnyilvánulásának néznék? De mi jogon? Miért nem keresnék benne a szépet? Mert az őbelőlük teljesen hiányzik. Aki teljesen süket, annak nehéz a zenét megmagyarázni.

Lehet, hogy nyelvünk felbőszült támadói tudnának több kérdésemre válaszolni. Lehet, hogy kész feleletük van. Esetleg az, hogy ők nagyon jól „tudják”, hogy a nyelveknek bizonyos rangsoruk van, csak hát minket szemeltek ki áldozatul, és beérik ezzel, másoknak nem akarnak kellemetlenkedni. Ám ha így van, nagy lángelméjük nem hirdet mást, mint az egykori Szovjetunió nyelvésze, Maar.

Ő valóban hasonló bölcs nekirugaszkodásból rangsorolta a nyelveket. De ez az ügy rég lezárult. Mint ahogyan abban az időben tanították: Sztálin tekintélye kellett ahhoz, hogy ez ellen a hamis elmélet ellen fel lehessen lépni. Sőt maga a nagyvezér lépett fel ellene.

Csúfosan állunk itt az igazsággal, ha Maar elméletének a felmelegítői ellen csak a hajdani zsarnok tudna megvédeni…

Maar elméletét Sztálintól függetlenül is az örök feledés homályába lehet küldeni.

A nyelvek összefüggnek az adott társadalommal. Az emberi lélek tükrei. Világos gondolkodás és fejlett nyelv nincs meg egymás nélkül. A többi agyrém, vád csupán. Még az úgynevezett primitív nyelvek is magukban hordozzák a gyors fejlődés lehetőségét.

A második világháború előtt a németek sok indián nyelvet tártak fel. Ezért nehéz volt olyat találni, amelyről ők még semmit se tudtak. Egy kicsi területen mégis élt egy olyan törzs, amelynek a nyelvét még ők nem tárták fel. Ez lett a titkos híradások alapja. Túl gyorsan sikerült úgy tökéletesíteni, hogy a modern hadászat igényeinek megfelelt.

A primitív társadalmak kutatói nem csupán a gyengeséget, a primitív szintet látják meg a szinte kőkorszak világából itt maradt törzsek nyelvében, hanem a szépet, a hamvasságot, a tisztaságot, a felsejlő kezdet igézetét is. Minderre azért képesek, mert közel jutnak az adott emberek lelkéhez. A magyar nyelv bősz csepülőitől épp ebben különböznek: az utóbbiak és az előttük említett kutatók között sok fényévnyi a távolság. Nyelvünk támadóinak valójában velünk van bajuk, tulajdonképpen tőlünk akarnak minden emberi méltóságot elvitatni, ám a szerencsétlenek nem veszik észre, hogy belőlük párolog el minden emberi vonás.

Van egy olyan jelenség, amely idetartozik, de eddig még nem említettem.

Fennáll az a veszély, hogy anyanyelvemet védve nem említek egy olyan kérdést, mely igaz, hogy nyilvánvaló, de látszólag ellenem lehet szegezni.

Igazán nem adok rá okot, bár soraim olyasmit is sugallhatnak, hogy én úgy képzelem el, hogy magyarul mindent és könnyedén ki lehet fejezni.

Szó sincs róla. Ha ez így lenne, semmi komoly dolguk sem lenne a tudósoknak, költőknek, íróknak – megszólalóknak és tollforgatóknak.

Való igaz, az emberben sokkal több benne lehet, mint amit ki tud fejezni, de ez általános emberi jelenség. Ha minden csak a nyelv-számítógép nyomogatásán múlna, és egész világunk ott lehetne bármilyen nyelven is – mint megvalósulás, akkor semmiféle művészre, tudósra nem lenne többet szükség, csak a gombnyomogató technikusra.

Van, amikor persze nem sikerül visszaadni, leírni, elmondani, amit az ember érez és gondol, gyerekes dolog ezért a nyelvre támadni.

Hasonló „okosságra” vall, ha valaki azért veri szét a zongorát, mert nem tud mindent megszólaltatni rajta, amit csak szeretne.

A zene, a képzőművészet olyan lelki tartalmakat, lélek-áradást fejez ki, amelyet pontosan ugyanúgy szavakkal egy nyelven sem lehet „visszamondani”, pótolni.

Ez tény. Több érzékszervünk van, és általuk többre megyünk. Ez olyan tény, amely miatt nem lehet elmarasztalni épp a mi nyelvünket.

Minden természetes nyelvben olyan őselemek is vannak, amelyek az ihlet perceiben létet követelnek, ezek a megvalósulás örömében részesülő alkotót felemelik, oly magaslatra is, amelyről ő nem álmodott. Ekkor érzi azt a költő vagy író, hogy művében több valósult meg, mint amennyit remélt.

A gyermekek gyakorta kérdezik, hogy ki a rossz, ha nem tudnak egy film szereplőin eligazodni. Nem mondhatom nekik, hogy a rossz, mert rossz, senki se teszi. Felnőttként már ritkábban kérdezzük ezt, mert tudjuk, hogy bonyolult világunkban az árnyaltság a lényeges. A két szélső pólus szinte a titkok birodalmába tartozik. Én mégis furcsa módon a rosszakról beszéltem, olyanokról, akik létgyökereinket metszegetik felelőtlenül vagy előre megfontolt szándékkal vagdossák, ezért jó volna megnevezni őket.

Méltók-e arra, hogy anyanyelvünk kapcsán itt most ők is felsorakozzanak? Nem hiszem. Megnevezik ők magukat kéretlenül is. Hívatlan prókátorok ők.

Jelen esetünkben is névsor is kellene, de vannak személyiségi jogok, érzékenységek és egyirányúsított lehetőségek.

Ezért a „jog” nyelvére áttérve csak azt mondom, hogy a támadóim kitalált személyek. Eddig még nem létező, de elképzelhető veszélyre akarom felhívni a figyelmet, és kinek nem inge, ne vegye magára.

Nyelvünk poklából térjünk a mesék birodalmába.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Ebben az erdőben furcsa sugárzás érte a kakukkok fejét: megváltozott az eddigi programjuk. Nem volt elég az, hogy eddigi viselkedésükkel bajt okoztak bizonyos madaraknak. Miután a fészekből kirepültek, egykori szüleik ellen fordultak. Ennek súlyos következménye lett, és senki se értette, hogy mindez csak valami titkos kór vagy valamilyen magasabb terv alapján történt…

Rém-mesék köd-alakjai kielevenednek. Látom, bizony most is látom a felemelt karokat, de nem félek az ütésektől, mert már kaptam jó néhányat: nyelvemre sújtó minden egyes dorong belém is hasít. A nagy csapkolódók nem fogják fel, hogy önmagukat is verik, magukra is ütnek. Bizony mondom, sajnálom őket.

Zimányi Árpád

A nyelvi gazdaságosságról

Gazdagság és gazdaságosság – nyelvünknek mindkettő sajátja. Amíg a gazdagság azt jelenti, hogy ugyanazt a gondolatot igen sokféleképpen tudjuk kifejezni: más szavakkal, más nyelvtani szerkezetekkel és más stílusban, addig a gazdaságosság arra utal, hogy fogalmazásunkban a tömörségre törekszünk, kerüljük a semmitmondó, üres szavakat, töltelékelemeket.

Ha általánosságban szólunk a nyelvi tömörségről, akkor először is le kell szögeznünk: van, amikor helyénvaló, van, amikor nem. Az egyik különbség a beszélt és az írott nyelv között éppen ebben rejlik. Írásbeli szövegekre sokkal inkább jellemző a gazdaságosság, mint a beszélgetésekre. Ez érthető is, hiszen a szóbeli közlések megfogalmazása nem lehet olyan feszes, egy-egy mondatba nem sűríthetünk annyi információt, mint az írásos műfajok esetében. A hallgató, befogadó figyelme ugyanis el-elkalandozik, ezért szükség van az ismétlésekre, a nyomatékosítás legkülönfélébb eszközeire, valamint a feszült figyelmet pihenni engedő töltelékelemre. De a beszélő számára is szükséges bizonyos nyelvi lazítás, hogy közben gondolkodni tudjon. Éppen ezért nem ritkák szóban az efféle időnyerő, időhúzó mondatkezdések: Szóval az én véleményem erről a kérdésről az, hogy... – Amit hozzá akarok tenni az előbb elhangzottakhoz... – Meg kell mondanom őszintén... Ezek a fordulatok nem viszik előbbre a beszéd fonalát, mégis tőlük válik természetessé a társalgás. Ám az ilyen fordulatok és másféle terjengős megoldások nem mindig fogadhatók el az írott szövegekben.

A nyelvművelésben több szóval illetik a fölösleges elemek halmozását: például bőbeszédűség, szószaporítás, a legáltalánosabb megnevezés a terjengősség, és ismeretes még a terpeszkedő kifejezés fogalma. Az utóbbi igen szemléletesen, képszerűen utal a jelenség lényegére. Mivel a terpeszkedő kifejezések sajátos és gyakori típust alkotnak, először ismerkedjünk meg velük. Érdekes módon főleg a hivatalos nyelvben, a közéleti, politikai stílusban, illetőleg a sajtóban gyakoriak az indokolatlanul túlbonyolított szerkezetek. Sokszor egy szóval is kifejezhetjük ugyanazt, amit fölöslegesen több szóval nevezünk meg: intézkedést foganatosít – intézkedik, változtatást hajt végre – megváltoztat, vizsgálat tárgyává tesz – megvizsgál, javításokat eszközöl – javít, megjavít. A terpeszkedő kifejezések általános jellemzője, hogy tartalmatlan igével vannak megszerkesztve: foganatosít, eszközöl, végrehajt. A rövidebb változattal összevetve kitűnik, hogy a kifejezés magja egy tartalmas ige (intézkedik), amelyből főnevet képezünk (intézkedést), s ehhez kell hozzátennünk a tartalmatlan igét, hogy a kifejezést újra igésítsük (foganatosít). Ezek a jelentéstanilag üres elemek valamelyest emlékeztetnek az indoeurópai nyelvekből ismert segédigékhez.

Az imént a hivatalos stílus néhány jellegzetes példáját emeltük ki. Róluk azonnal érződik hivatalos voltuk, így efféléket a köznapi társalgásban nem is igen használunk, s az irodalmi nyelv sem él velük. Bár nyelvi szempontból indokolatlanok az említett terpeszkedő kifejezések – hiszen a hosszabb változat nem jelent mást, mint a rövidebb –, mégis léteznek, s a jelek szerint nem lehet száműzni őket a nyelvhasználatból. Ma már sokan nem is érzik helytelennek az ilyen alakulatokat, sőt úgy vélik, hogy velük lesz igazán hivatalos a megfogalmazás.

Számos további példával szemléltethetjük a terpeszkedő kifejezéseket: tárgyalásokat folytat – tárgyal; kritikát gyakorol – kritizál; fejlődés mutatkozik – fejlődik; fürdőt vesz – megfürdik; vizsgát tesz – levizsgázik; nyugdíjba helyez – nyugdíjaz. A rövidebb változatok a magyar nyelv ősi, toldalékoló jellegét mutatják, ezért ragaszkodhatunk hozzájuk. Nem véletlen, hogy a többszavas változatok között szép számmal vannak idegen mintára keletkezett tükörfordítások. De a terjengősség nem mindig egyenlő a helytelenséggel! Jó néhány esetben választékosabbnak érezzük a hosszabb formákat, vagy jelentéskülönbség is kimutatható: beszél – beszédet mond; megköszön – köszönetet mond; megdicsér – dicséretben részesít; meglátogat – látogatást tesz; népszerű – népszerűségnek örvend. A használati kötöttség szembeállítással világítható meg: a köztársasági elnök ünnepi beszédet mond, míg a tanár az órán beszél; megköszönöm barátomnak az ajándékot, de a miniszterelnök köszönetet mond a másik állam vezetőjének az árvíz idején nyújtott segítségért.

A terpeszkedő szószerkezetek másik nagy csoportja a személytelenség kifejezésére alkalmas. Mint tudjuk, a hivatalos nyelv nagyon kedveli a személytelenséget, s nem volt ez másként azelőtt sem. Egészen a XIX. század közepéig általános volt a -tatik, -tetik képzős szenvedő igék gyakori használata: kidoboltatik; közhírré tétetik; a munka elvégeztetett; a feladat végrehajtatott. Csakhogy az 1800-as évek második felétől igen erőteljesen bírálni kezdték a szenvedő igét, magyartalanságnak, rút idegenszerűségnek bélyegezve (-tatik, -tetik a magyarban nem használtatik). Néhány évtized leforgása alatt sikerült is szinte teljesen kiirtani a nyelvünkből, pedig valójában belső magyar fejlemény volt, és legföljebb használatának gyakorisága növekedett a latin és a német hatására. Ekkor űr keletkezett a nyelvhasználatban, s ezt a hiányt pótolták az azóta kialakult személytelen terpeszkedő kifejezések. A legtöbbet a tartalmatlan kerül igével szerkeszthetjük: átadásra kerül, bevezetésre kerül, bemutatásra kerül, kifizetésre kerül, megvételre kerül, visszavonásra kerül. A velük alkotott mondatokban nem nevezzük meg a cselekvő alanyt. Pedig itt vannak helyettük az általános vagy határozatlan alannyal szerkesztett, többes szám harmadik személyű mondatok, amelyek szintén személytelenek: átadták, bevezették, bemutatták, kifizették. Nyelvművelésünk az utóbbiakat ajánlja a hosszabb változatokkal szemben, de hát meggyökeresedni látszik az átadásra kerül típusú szerkezet, s ma már igazából ezeket sem hibáztatják.

De még nincs vége a példának! További lehetőségei is vannak a hivatalos stílus kedvelőinek, hogy elkerüljék a személyhez szóló megfogalmazást. Ugyancsak segédigeszerűek a következő szavak: történik, folyik, folytat, nyer, szenved. Bővebben: imtézkedés történt – intézkedtek, döntés történt – döntöttek; intézkedtünk; tanácskozást folytat – tanácskozik; befejezést nyer – befejeződik; késedelmet szenved – késik. Amikor az illetékesektől azt halljuk, hogy „lépések történtek az ügyben”, tudjuk: a felelősség áthárításáról van szó, és az érdemi intézkedés elmaradt. Világos, érthető egyenes beszéd helyett olykor a tényeket, a valóságot elkendőző megfogalmazással találkozunk, és ez a jelenség, úgy látszik, a rendszertől független. Szóvá tették ezt száz éve, ötven éve, húsz éve, de az észrevételek – változó példákkal – ma is időszerűek. Ha kitűnő irodalmi megjelenítésére vagyunk kíváncsiak, érdemes elolvasni Móra Ferenc Mihály folyamatba tétele című kis opuszát. Nincs új a Nap alatt!

Térjünk át a terjengősség másik fajtájára! Az eddigiektől eltérően mindenképpen hiba, ha két azonos értelmű szót kapcsolatos kötőszóval egymás mellé rendelünk. Pedig milyen gyakran hallunk efféléket: Csak és kizárólag arra kérném... – Mód és lehetőség van arra... – Bonyolult és összetett okai vannak... – Hogyan és milyen módon valósulhat meg a beruházás? – Mindegyik esetben elég az egyik elem: Csak arra kérném... Kizárólag arra kérném... Csakis arra kérném... Persze érthető, mi okozza ezeket a gyakori hibákat, melyek közül az első kettővel naponta találkozhatunk közéleti személyiségek beszédében is. A nyomatékosítás eszközeként élnek vele, de nyelvtani szempontból mégsem fogadhatjuk el az iménti példákat. Hasonlóan kerülendők ezek is: Körülbelül mintegy 200 millióba kerül az építkezés. – Most jelenleg le van zárva az útszakasz.

Nemcsak magyar szavakkal fordul elő efféle szószaporítás, hanem idegen kifejezésekkel is. Tájékozatlanságból eredő hiba, amikor az idegen szóhoz hozzákapcsolják magyar megfelelőjét: első premier, elsődleges prioritás, fő prioritás, empirikus tapasztalat, érzelmi emóció, furcsa paradoxon, hagyományos tradíció, hipotetikus feltételezés, időrendi kronológia, intervenciós beavatkozás, kooperációs együttműködés, növényi flóra, populáris népszerűség, vizuális látvány. Azt gondolná az ember, hogy az idegennyelv-tudás terjedésével csökkennek az ilyen vétségek, ám ez a gazdag példatár az elmúlt néhány év gyűjteménye, s továbbra is szaporodik. Érdekes egyébként, hogy kizárólag iskolázott emberektől származnak ezek a fordulatok. Az elsődleges prioritás, fő prioritás a gazdasági, politikai nyelv szinte bevett fordulata, a furcsa paradoxon is meglehetősen gyakori, s a vizuális látvánnyal tudományos művekben, tankönyvekben is találkoztam. Ugyanakkor pozitívum, hogy kikopott a mai nyelvhasználatból a 30-40 évvel ezelőtt még joggal kifogásolt menettérti retúr, hétvégi víkend, háromkerekű tricikli. Reméljük, az újabb szülemények is mihamarabb erre a sorsra jutnak.

Dóra Zoltán

Szegény ly

Hogy miért szegény? Azért, mert többen támadják, mint ahányan védelmükbe veszik. Legutóbb, az 1984-ben életbe lépő helyesírási szabályzat (ez, a 11. kiadás van ma is érvényben) készítése előtt néhányan úgy vélekedtek, hogy töröljük el, mert nincs rá szükség, írjunk helyette mindenütt j betűt. Úgy tudom, ennek a felfogásnak már az 1954-es (10. kiadás) szabályzat készítésekor voltak képviselői. Lehet, hogy a 12. kiadásban már nem lesz olyan szó, amit ly-nal írunk, helyébe lép az *ojan. Megvallom, én sajnálnám, ha végleg kiveszne a boglya, gereblye, gombolyag, gomolya, no meg a lyuk szavunk mai formája. Igaz, a mai kiejtésben nincs különbség a kétféle j hang között, csupán helyesírásunk harmadik alapelve, ami a hagyományra épül, őrzi. Régen ugyanis a kiejtésben létezett a mai l-nek egy palatalizált, azaz lágy formája. A XVI. században találunk például ilyen szavakat: fonal’, szakal’. Ezekben a szavakban a szóvégi l lágyabban hangzik, mint a mai köznyelvi hang. Vannak arra is példáink, hogy a németből átvett l végű szavak a magyarban ly-lyé váltak. Íme közülük néhány: ném. Kristall > magy. Kristály, ném. Muskatell > magy. Muskotály. A XV-XVI. században gyakoribb ez a változás, de a finnugor kortól kezdve tart. Később az ly a nyelvterület nagy részén j-vé lesz. Egyes nyelvjárásokban (pl. a palócban) azonban ma is fellelhető ennek nyoma. Gyermekkoromban élvezettel hallgattam a felsőtárkányi (Felnémettel szomszédos község embereket, akik a hülye (már bocsánat a példáért) meg a mulya szavakat ízesen, a régi ly-et megtartva ejtették. Én még tudtam őket utánozni. Mint érdekességet jegyezzük meg, hogy a nyugati nyelvjárás az ly-et úgy őrzi, hogy nem j-t, hanem ly-et mond helyette (góla, foló, stb.) Úgy vélem, hogy az ly-nek a helyesírásban helye (nem *heje) van. Még akkor is, ha igen sokan, főképp a helyesírásban való nem kellő tájékozottságuk miatt, elvétik a használatát.

Bár az ly-et jóval többen keverik össze a j-vel, mint fordítva, előfordul ennek az ellenkezője is. Ezzel kapcsolatban két példát szeretnék felidézni. Az egyik váci vonatkozású. A rendszerváltozás küszöbén feléledt az újságcsinálási kedv szerte az országban, így Vácon is. Az egyik helyi lap botcsinálta újságírójának számomra ma is emlékezetes szarvashibája a „behalytani” szó. Világos, hogy ez nem sajtóhiba, hanem a helyesírási bizonytalanság. A másik adatot egyik „nyelvtársam” szolgáltatta. Egy Kecskemétről származó, 1955-ből datált dokumentumot juttatott el hozzám. Szíves engedelmével közlöm a szöveget: „Kovács Lajos elvtársnak jó véradó toborzási munkályáért” (dátum, aláírás).

Barátom tréfásan jegyezte meg, milyen jó, hogy az 1954-es helyesírásból nem törölték az ly-et, az „elvtársak” ugyanis átmentették. Mint említettem, én sajnálnám, ha végleg kiveszne az a sajátossága nyelvünknek, hogy a j hangot kétféleképpen jelöljük. Természetesen annak sem örülök, ha a két betű használatát összekeverik. Szabály is van az ly-os szavak helyesírására, de ez kissé hosszú és bonyolult. (Megvallom, én se vállalkoznék arra, hogy kapásból felmondjam. Igaz, nem is jelent / jelentett különösebb nehézséget a két betű használata.)

Végezetül lenne egy javaslatom mindazoknak, akik kíváncsiak az ly hang ejtésére. Utazzanak el néhány napra Felsőtárkányba, Bélapátfalvára vagy Szilvásváradra. Itt személyesen meggyőződhetnek arról, hogy mi a különbség a gólya és az olaj szavak kiejtése között.

Tán még a helyesírásuk is biztosabbá válik.

Pomogáts Béla

A magyar kultúra napján – a Himnusz ünnepén

Kölcsey Ferenc a magyar nép nemzeti himnuszát: 1923. január 22-én írta Szatmárcsekén. Még öt esztendőnek kellett eltelnie, hogy 1828 végén az Auróra című folyóiratban a nyilvánosság elé kerüljön. Valójában a harmincas évek közepétől kibontakozó reformkorban lett népszerű és vált a nemzeti identitás egyik szimbólumává. A negyvenes években a pesti Nemzeti Színház pályázatot hirdetett megzenésítésére, ezt, mint mindenki tudja, Erkel Ferenc dallama nyerte meg. Először a színház énekkara énekelte el nyilvánosan, igen hamar az egész országban elterjedt, 1844-ben már egy nyilvános ünnepséget nyitottak meg vele. Ezzel Kölcsey és Erkel műve a nemzeti imádság rangjára emelkedett.

A magyar himnusznak valóságos élettörténete van: voltak a nemzet életében feledhetetlen pillanatok, így 1848-ban, 1956-ban vagy 1989-ben, midőn a Himnusz a történelmi újrakezdés és a nemzeti összetartozás bizonyságaként fogta egybe a szíveket. És voltak idők, midőn a Himnusz nyilvános és közös megszólaltatása tiltva volt: a szabadságharc vérbefojtása után, az 1919-es vörös diktatúra idején, vagy az elszakított magyarság körében egészen az 1989-1990-es történelmi változásokig. Igaz, ezután is csak óvatosan és sokszor szorongó szívvel merték énekelni Erdély, a Felvidék, Kárpátalja magyarjai. Az erdélyi református egyház elővigyázatos bölcsességgel vette fel hivatalos énekeskönyvébe, a zsoltárok és dicséretek közé, hogy ne emelhessen vétót a mindig gyanakvó hatalom. A Himnusz sorsa ennyiben a magyarság történelmi sorsának tükre: az elszakított magyarság esetében is.

Kölcsey Himnuszát Erdély-szerte többnyire ma is templomban éneklik, viszonylag ritka az a politikai vagy társadalmi esemény, amelyen felhangzik az „Isten áldd meg a magyart”. És Magyarországon is gyakran tapasztalható bizonyos visszafogottság vagy szemérmesség a Himnusz megszólaltatásában. Nemegyszer látom, hogy hivatalos ünnepségek alkalmával az összegyűlt emberek mozdulatlan ajkakkal hallgatják a hangszórókból felzengő dallamot.

Pedig, ha a kolozsvári költőnek, Kányádi Sándornak igaza van abban, hogy „a vers az, amit mondani kell”, akkor a Himnusz az, amit énekelni kell. Kölcsey költeménye és Erkel dallama együtt alkotja nemzeti létünk és identitásunk egyik leginkább hatékony: öntudatot alapozó és közösséget teremtő szimbólumát. Igazából ezek a nemzeti szimbólumok, mint amilyen a piros-fehér-zöld lobogó, a magyar Szent Korona, nemzeti ünnepeink: Szent István napja, március 15-e és október 23-a, a magyar történelem nagy hőseinek és eseményeinek emléke, alapozzák meg és teszik teherbíróvá a magyarság nemzeti tudatát és szolidaritását.

Ezek között a szimbolikus szerepet kapott emlékek és fogalmak között, éppen kudarcokban bővelkedő történelmünk következtében, többnek is gyászos és tragikus színezete van. Miként a Himnusz történelmi visszatekintésének és nemzeti számvetésének rendjében is, hiszen Kölcsey a honfoglalás, az országalapítás és a katonai győzelmek biztató emlékeinek felidézését követve maga is a „rabló mongol nyilára”, a „török rabigájára”, „vert hadak csonthalmaira”: az elnyomatás, az üldöztetés, a viszálykodás nemzetet pusztító eseményeire emlékezve vallja meg a magyarság vétkeit és kér Istentől feloldozást.

Mintha volna a Himnusznak egy virtuális történelmi erőtere, és ez mindazt összefogja, ami a nemzet történelmében siker és kudarc volt: az országépítő munkát és az országos pusztulást. Ebben a virtuális történelmi erőtérben mi, mai magyarok, számon tarthatjuk azokat a történelmi eseményeket is, amelyek már Kölcsey kora után szakadtak reánk. A Himnusz történelmi visszatekintésében mi ott érezzük Világost és Trianont, ott érezzük elveszített háborúinkat, levert forradalmainkat, országunk feldarabolását, százezrek menekülését, milliók erőszakos halálát – „holtak vérét” és „kínzó rabság könnyeit”. A Himnusz panaszai, fájdalom, mindig újra érvényesekké válnak, és a történelmi számvetést, a bűnök megvallását, a lélek katarzisát csak ritkán követi nemzeti felemelkedés.

De ne a magyar pesszimizmus hagyományos érzésével zárjam le ezt az ünnepi megemlékezést. Kölcsey a magyar történelem egy emelkedő szakaszának kezdetén írta meg költeményét: a magyar irodalom és a nemzeti szellemű értelmiség mozgalmai már jelezték a reformkor beköszöntését, azt az országos felemelkedést, amely azután 1848-ban történelmi magaslatra érkezett. Ennek az először lassan, majd mind erőteljesebben kibontakozó felemelkedésnek a lelkesítő érzései között született újjá a magyar nemzeti identitás, a nemzeti szolidaritás szelleme. Ezért is zárhatta a költő bizakodó fohásszal a történelmi visszatekintés sötét és gyötrelmes képeit.

Most valamiképpen ismét egy új reformkor lehetőségét adta meg számunkra a történelem és a Gondviselés. Számot kell vetnünk a múlttal, az elkövetett vétkekkel és mulasztásokkal is, újra kell szőni a megtépázott, megbomlott közösségi szolidaritást: határokon belül és határokon kívül, a magyar nemzeti közösség minden része és tagja között, új és korszerű nemzeti jövőképet kell kialakítanunk, nemzeti identitásunkat és kultúránkat meg kell erősítenünk, a kor követelményeihez kell igazítanunk. Mindebben Kölcsey élete és életműve is biztató erőforrás lehet, az ő hűsége, áldozatkészsége, cselekvő kitartása, közéleti bátorsága és bölcsessége. Kölcsey Himnusza, amelyet nemcsak énekelnünk kell, hanem meg is kell értenünk.

Alabán Ferenc

Neoavantgard és magyar líra Szlovákiában

(Kisebbségi nosztalgiák figyelmébe)

A szlovákiai magyar líra esetében nem beszélhetünk olyan értelemben avantgárd hagyományról, mint a vajdasági magyar irodalomban a Symposion által meghonosított és képviselt irodalmi modernség eklatáns változatáról, s nem beszélhetünk a párizsi Magyar Műhely példáján létrejött irodalmi törekvésekről sem. Bizonyos értelmű hagyományt jelenthet a két háború közti szlovákiai magyar irodalomban Forbáth Imre modern lírai útkeresése, amely groteszkségével, vizualitásával, naturalista képalkotásával, vagy éppen villoni mentalitásával a költészeti megújhodást, a polgári kultúra elleni költői lázadást jelentette. Ez azonban nincs közvetlen kapcsolatban a mostani lírával, nem érezhető költészeti előzményként felfogott motiváló hatása. Jelenünkben más a társadalmi-kulturális helyzet, mások az ún. „szituációk”. Jellemző, hogy az irodalom, a művészet nem akar több lenni, mint csak irodalom, csak művészet. Nincsenek olyan ambíciói, hogy hinne a kultúra közvetlen gyakorlati és szellemi átalakításában, a küldetés és az elhivatottság sikerében. Nem is akar összefonódni a külső (társadalmi) és egyéb cselekvésekkel. Hegyi Lóránd fogalmait használva¹ nem „modern szituációkban”, hanem „posztmodern szituációkban” kell szemlélnünk az irodalom viselkedési formáit és lényegi meghatározóit. Eszerint nem is beszélhetünk „expanzionista” küldetésről; az irodalom „belső teljességét” tekinti céljának, szkeptikusan nézi a közvetlen hatásokat, mert az írói-költői tett áttételesen, az ún. „kulturális metaforán” keresztül érvényesül és kapcsolódik a külső, társadalmi cselekvéshez. Vonatkozik ez Közép-Európára is, a kisebbségi feltételek közötti „szituációkra” és a belőlük fakadó új irodalmi-művészeti folyamatokra. Itt és most nem vállalkozhatunk az egész szlovákiai kisebbségi magyar költészeti folyamat neoavantgárd eredményeinek bemutatására, ez alkalomból három jelentős, programadó lírikusi neoavantgárd (és posztmodern) motiváltságra, mérhetőségre hívom fel a figyelmet. Cselényi László, Tőzsér Árpád és Juhász R. József modern költészeti törekvéseinek néhány jellemző vonását értelmezem.

Cselényi László avantgárd felé fordulása több síkú motivációból fakadt. Mindenesetre megelőzte azt egy felfutó, majd egy válságos időszak a 60-as években. A költő kezdeti líráját nagy elismeréssel fogadta a kritika, benne a szlovákiai magyar költészet új dimenzióit látta többféle szempontból, valamivel később évekig szinte elutasította és válságba juttatta a költőt, s aránylag hosszú ideig (még második kötetének megjelenése után is) csak költészetének kezdeti vizsgálásából indultak ki e líra megítélésénél. A tény egyértelmű: az Erőkkel végérvényesen lezárult Cselényi költészetének kezdeti szakasza, s a lírikus első, 1965-66-os párizsi tartózkodása eredményeként – ez a meghatározó motiváció! – a neoavantgárd törekvések erős hatása alá került. Később, 1968 őszén ismét kijutott Párizsba, de az addig eltelt két esztendő a szerzett élmények és tapasztalatok feldolgozásának időszaka is volt. Cselényi a kinti hatásokra egy teljesen új költői formanyelv megalkotását tűzte ki céljául, s mire 1970-ben Párizsból hazajött, már készen volt új „eposzkísérletének” (Összefüggések...) alapzata. Ez a szlovákiai tájakon szokatlan műalkotás Eliot, Pound, Char, Beckett, a magyar költők közül pedig elsősorban Kassák Lajos, Weöres Sándor, Szilágyi Domokos, Tandori Dezső és a párizsi Magyar Műhely költői tanulmányozásának eredménye, úgy, hogy Cselényi kísérlete teljesen egyéni és eredeti mű létrehozását jelentette.

A költőiség hagyományos fogalmának teljes átértelmezését jelentő újabb kötetek aránylag sokat várattak magukra (Krétakor, 1978; Jelen és történelem, 1981; Téridő szonáta, 1984), de általuk Cselényi kétségtelenül a szlovákiai magyar költészet egyik legjelentősebb újítójává lett – a forma, a szövegszerkesztés, a struktúrateremtés szintjén, és a módszerében izgalmas alkotói magatartás vonatkozásában. Az itthoni tájakon mindez „formaforradalmat” jelentett, és átalakította saját költészetének hagyományos műfajú arculatát is. Így jöhetett létre új műfajként – vagy műfajnak nevezett formaként – az „elképzelt szöveg”, a „megíratlan költemény” kompozíciója. A programos vállalkozást a szabad asszociációk, a gondolatfolyamatok, a töredékesség rögzítésével lehetett megvalósítani (a szürrealisták nyomán) úgy is, hogy azt gyakran nyomdai eszközökkel, különböző betűtípusok, sorok, szövegrészek váltogatásával nyomatékosította a költő. Ún. „automatizált” vagy „önműködő” módszerrel megírt, pontosabban megszerkesztett szövegek létrehozásáról van szó, amelyből hiányzik a közvetlen és direkt tudatosság, másrészt – a még Apollinaire által meghirdetett – ún. „szintetikus” költészethez is hasonlíthatók ezek a szövegek. Céljuk, hogy a legkülönfélébb, már megírt, ill. még nem publikált szövegrészek és idézetek, egyúttal vegyes témák szintézisét nyújtsák egyetlen élménybe tömörítve a befogadó számára. Már ekkor olyan ez a műalkotás, mint az „aleatorikus költészet”, amelynél a költő cédulákra írt, szeletelt szövegeket és verseket kalapból vagy kosárból találomra kihúzogatva, vagy ezek sorrendjét dobókockával eldöntve az „alkotást” a véletlenre is bízza. Idegen szóval ez cut-up-módszerű alkotói eljárást jelent, hiszen nemcsak saját, hanem más szerzők szövegeit is tartalmazzák a cédulákra írottak.

A Téridő-szonáta, mely az addigi szlovákiai magyar költészet legnagyobb lírai vállalkozásának számított, a következetesen végigvitt szimfóniastruktúra formát éppen négytételessége miatt tartotta kifejezőnek, mivel – mint ahogy maga a költő is előrejelezte egy interjúban – az négy tételbe (gyermekkor, az intellektuális fejlődés és a tanulás évei, a felnőttkor és a jövő-halál tételeibe) szerveződik majd.² Ez a kötet valójában már megelőlegezte és meg is előzte egy kicsit a későbbre tervezett nagy művet.

A kilencvenes években megjelent Cselényi-kötetek (Acetilén-ágyak, 1991; Elvetélt szivárvány, 1994; Az eggyé vált sok/k, 1995) részei az Aleatória, avagy az elpuskázott költemény/megíratlan költemény című Duna-táji téridő-mítosz című kompozíciónak, ami a költő szavai szerint is kvintesszenciája kíván lenni mindannak, amit eddig írt. A több gyűjteményes kötetre tervezett Elképzelt Szöveg már publikált és kéziratos verseket, valamint más szövegeket tartalmaz, struktúrába fogva azokat, hogy egységes és egybe kapcsolódó egészként legyenek értelmezhetők. A szerkezetileg és tartalmilag is bonyolult kompozíciót ui. az egész ismerete teszi majd beláthatóvá és teljes egészében elemezhetővé, értelmezhetővé.

A nemzedéktárs, Tőzsér Árpád költészetében a neoavantgarde formájaként a nyolcvanas években jelennek meg pregnánsan a vizuális elemek. Ez az újítás azonban közel sem olyan rendszeralkotó és meghatározó elvként van jelen – kiterjedésében és funkciójában sem –, mint Cselényi László költészetének esetében. Főként az 1989-ben megjelent Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról című kötetében koncentrálódtak. Tőzsér költészetében azonban már – saját bevallása szerint is – korábban, a hatvanas évek közepétől megfigyelhető az avantgárde-alkotók szellemében történő kísérletezés, melynek kiváltója elsősorban a világirodalom irányzatai felé való fordulás, és az elmélyült teoretikus tájékozódás. T. S. Eliot, E. Pound, Z. Herbert, M. Holub és mások lírájának hatására Tőzsér újat kezdett alkotói magatartásban és formában egyaránt. A kisebbségi és szociális messianizmusból fokozatosan a formák sokféleségének költői világába kerül, s érzelmileg is, tudatilag is megéli azokat. Ez azt is jelenti, hogy a több jelentés és a természetes többértelműség válik meghatározóvá lírája számára, s a leírt, közölt versszövegeket többször követi egyfajta „önolvasat”, potencionális „belső vers”-értelmezés és igazolás. Mindezzel beavatja a versolvasót, a befogadót a szövegek genezisébe, az alkotás műhelygondjaiba és a versalakítás, a versszerzés cselekvésébe.

Az Illyés Gyulával, Nagy Lászlóval és a népiekkel fémjelzett indulástól nagy utat tesz meg Tőzsér, s eljut a klasszikus formakezeléstől igencsak távol eső felismerésekig. Egyik vele készített interjúban állapítja meg: „Meggyőződésem, hogy a modern költészet poeta doctusai épp a transzavantgárd költők. Csak még a klasszikus poeta doctusok az időmértékkel, a jambussal, a cezúrával, az asszonánccal és az enjambement-okkal bajlódtak, addig a transzavantgárd poéták azzal bajlódnak, hogy minden ékezet és minden kettévágott betű és kettévágott szó és sor a helyén legyen. ”³ Ez a letisztult állásfoglalás, mint a modern költészet rendezői elvének tudatosítása Tőzsér gondolati-szemléleti és esztétikai-formai korszerűségét jelenti, amely egyébként pályája kezdeteitől a szlovákiai magyar irodalmi folyamat fontos kategóriájaként dominál, elsősorban azért, mert a kisebbségi költészet fejlődésmenetének egyik legprogresszív hajtóereje. A nagyfokú tudatosság, és az ehhez társuló, önmagával való elégedetlenség, a lépéstartás igénye, a teljesség felé vonzódása, az „impedimentum” elhagyása mint meghirdetett költői program lép előtérbe. Ezek a legfontosabb motiváló tényezők, amelyek Tőzsért a költői nyitottsághoz, a modernséghez, a kisebbségi programok és a „pontköltészet” feloldásához vezetik. Mint költő az esztétika dimenzióival határolja körül világát, ebben érzi magát otthon, anélkül, hogy magyarságát és kisebbségi magyarságát feladná.

Juhász R. József, alias Roccó, performer, költő, az érsekújvári Stúdió erté művészeti társulás alapítója és vezetője, a Magyar Műhely egyik szerkesztője. Szabad verseiről, vizuális költészetéről, akció-előadásairól és performanceairól ismert. A Próbaút (1985) című, új nemzedéket felvonultató antológiában mutatkozott be először kötetben, s ott – megítélésünk szerint – az eredeti és szellemes Mai magyar nyelvtan című szövegével hívta fel magára igazán a figyelmet. A nyolcvanas évek végétől több nemzetközi művészfórumon lépett fel idehaza, Magyarországon, Lengyelországban, Franciaországban, Spanyolországban és Japánban. Emelkedő és egyre gazdagodó, sokszínű művészi pálya az övé, melyet eddig két önálló kötet is jelez: Korszerű szendvics (versek, 1989); Van még szalámi! (intermediális szakácskönyv, 1992).

Juhász utóbbi kötete sokoldalú, színes, szabad és nehezen emészthető. Saját maga nyilatkozza róla talán éppen ezért a legegyszerűbben: „Ebben a könyvben én vagyok benne. Úgy, ahogy élek. Öt év anyaga: költemények, pontosabban a költészet széles skálája, hiszen a hangvers-partitúráktól kezdve, a vizuális költeményeken keresztül a számítógépes alkotásokig, elektrografikáktól a performance-szaim fotodokumentációjáig, minden megtalálható benne. ”⁴ Mi ezt így látjuk: ez a kötet egy többdimenziós művész életének, alkotásainak síknyomata. Világának kibontása, leszűkített életre keltése és értelmezése az adott térben, amelyben a hangok, a szavak, a tárgyak, a képek, a testek, a mozdulatok és a történések egyazon létezés részei és hordozói. A költészet (Nota bene: maga Juhász is „költészetről” beszél!) így anyagszerű kifejezési formává válik: a gondolat, a környezet, s vele a tér, az élet (!) megjelenése poétikai erővel bír. A nyelvi, akusztikai és látvány-anyagok, akár a tárgyak, az alkotó gesztusok összeilleszkednek a kimerevített pillanatokban (az adott térben), és áthajlanak egymásba, vagy éppen felsejlenek a képek, fényképek síknyomatában. A mű teljességét nem érzékelhetjük, mert a könyv lapjaira kivetített vetületről van szó, de a meglétükről szerzünk bőséges információkat és tudomást. Legközelebb áll ez az alkotói mód és jelenség ahhoz, amit Szkárosi Endre a 90-es évek elején transzpoézisnek nevez: „Átemelem a hangzó szférát a látványba, a látványt a fogalomba, a nyelvet a hangzásba és így tovább, oda-vissza. De transzpoézis, állandó átemelés azért is, mert minden létező további anyag-lehetőség is egyben egy új létrejövőhöz. Ahogyan nincs határ saját és idegen szöveg között sem... transzpoézis azért is, mert az így felfogott élet és költészet – szinte akarata ellenére – a folyamatos transz, révület, a kreatív kényszer állapotában tartja az embert. A költészet tér, anyag, mozgás. ”⁵

A három kiemelt költői újítási törekvés (váltás) különböző motívum-forrásból indult és fejlődik a saját lehetőségein belül. Cselényi és Tőzsér eddigi életművének belső fejlődési törvényszerűségei tisztán körvonalazódnak, Juhász viszont költői/művészi pályájának alig jutott túl az elején. A formai-esztétikai és gondolati vizsgálódás szempontjából mindhárom költő műve a jelentésgazdagságot és teljességet képezik, melyek végső soron eredetiségüknél fogva, egyedi konkrét jelenségként foghatók fel. Olyan autonóm szöveg- ill. vizuális struktúrák, melyek részint egy formális-strukturális analízissel közelíthetők meg, részint pedig a bennük megtestesülő, gyakran rejtett és elvont világszemléleti totalitás interpretációjával. Valójában nem csupán új műalkotásokról, új törekvésekről van szó, hanem egy új jelrendszer és értékszemlélet létrehozásáról, amelyben a művek a maguk teremtette új konvenciórendszeren belül értelmeződnek. Ennek megfelelően e művek hatásai is máshol húzatnak meg és a valóság esztétizálása is másként valósul meg bennük. Cselényi László a sajátosan egyedi szövegépítésével a nyitottságot, a fokozatos gazdagodást, bővülést és a végtelenül összegző mű megalkotását valósítja meg nagy tudatossággal. Mítikus világképe szemléletének, költészetének egész valóságára kiterjed. Mint kiapadhatatlan ihletforrása az ember, a szlovákiai kisebbségi lét, a közép-európai Duna-táj lehetséges életkörét átfogja és különböző értelmezéseket tesz lehetővé. A variálási lehetőségek alkotói módszerének köszönhetően a témán belül korlátlanok. Az aleatorikus Duna-táji téridő-mítosz sokrétűsége, többértelműsége és extrovertáltsága jelképes értékű, mert Cselényi László csak látszólag beszél önmagáról. „Cselényi közép-európai önmagunkról ír valójában – állapítja meg róla Petőcz András –, töredezettsége és szétesettsége a mi pusztulásunk, mondatainak sokfélesége a mi sokféleségünk, és a mindezeket magába ölelő Duna-motívum igazából minket köt össze, mindannyiunkat, akik valamiképpen ehhez a területhez kötődünk. ”⁶ A szövegrészek, a versszakok és a motívumok újbóli, különböző formákban, más-más helyen történő megjelenése, akár a többszólamúság, nem egyetlen köteten belül, hanem több könyvön, az egész életművön át áramlik, és így monumentális látásmódot és komplex rendezőelvet feltételez, amely megfelelő alapot biztosít egy közép-európai modern nagy eposz megalkotásához.

A Leviticus egyik szövegében Orbán Ottóval kapcsolatban Tőzsér Árpád a népnemzetieket „egysejtűeknek” és avantgárd-posztmoderneket „többsejtűeknek” titulálja. Ilyen alapon ún. „többsejtűnek” kell tekintenünk a Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról és a Leviticus című köteteit – s nem elsősorban a biológiai tudományok által használt értelemben. Nagy Pál a nyitrai Tőzsér Árpád jubileumi évfordulóján rendezett konferencián 1995 őszén a modern költészeti-formai és a vizuális elemeket vizsgálta a költő lírájában képszövegei és a Tépések kapcsán.⁷ Többek között azt is megállapította a kötet fedőlapjának képszövegéről, hogy az egy „piece majeure”, melynek olvasata különböző fázisokban valósul meg, s nem helyénvaló, hogy Tőzsér „outsider”-nek minősíti magát a Jalousionisták szövegének ajánlásában, mint ahogy azt sem hiszi el, hogy Tolnai Ottó „vidéki Orfeusz” lenne. Feltételezzük, hogy a kisebbségi érzés és önismeret problematikája sokrétű és összetett vonatkozásokat rejt. Nem lehetünk benne biztosak, hogy az alkotó önbizalmának (vagy pózának) függvénye és következménye művének színvonala és értéke. Az értelmezés nyitottsága másra is okot ad, mint ahogy arra Nagy Pál észrevételei szintén bizonyítékul szolgálnak. Számunkra nem a kívülállást, hanem az abból való szabadulást, a kisebbségi helyzetből való kiválás szándékát, akarását jelenti, a belőle való menekülést (?) hangsúlyozza, és egyértelműen nem a jelen, hanem a múlt (aktualizált) eszméléseire utal.

Tőzsér neoavantgárdnak is mondható törekvéseiben a szavak jelentése és a kreált forma (széttépett szövegek és képszövegek látványa) kapcsolódik össze és hoz létre egy új, furcsa jelentésű világot. Az egyik esetben a fakuló régi fényképen levő félig kész ház és az előtte álló emberek, a rajta levő kutya és a tárgyak egy szabadon mozgó asszociatív síkon kerülnek egymással, a jelennel és a költővel kapcsolatba. A múlt és a jelen időkoordinátái (mint idősíkok) a falusi környezet és a mostani lét térviszonyai felvillantják a költői pszichikai, fizikai és biológiai lehetőségeit, hogy segítségükkel szinte sajátos „tanulmányként“ bontakozhassék ki a (tragikus) sorsgenezis. Ennek a folyamatnak a tökéletes megértését hivatott elősegíteni a Tépések után besorolt Quo vadis Domine? (Tanulmány a Tépésekhez) című esszé és önolvasat, melynek jelentésíve egy mélyebb és általánosabb szinten tárja fel az említett lélekanalízist és az abból fakadó következtetéseket. Itt és most nincs módunkban értelmezni ennek belső összetevőit és viszonyrendszerét, csupán azt jegyezzük meg, hogy a szöveg olvasását, megértését megnehezítik a tépések elcsúszásai, darabjainak nehezen való összeilleszthetősége és a csak esetenként szerepet kapó írásjelek szabados használata. Mindez azonban – s ezt hangsúlyozzuk! – törvényszerűen feltételezi a szöveg (szavak) és a látvány összekapcsolódásából adódó jelentésvilágot, mely metafizikai szinten formálódik komplex egésszé.

Juhász R. József azonkívül, hogy végletesen (forradalmian) érvényesíti az alkotói individualitás elvét, önmagán túlmutatva, alapvető létkérdéseket fogalmaz meg. Ebben a vonatkozásban Tőzsér Árpád lírájának fontos motívumaival is rokonságot mutat. Kötete a keresés, a kérdések, az öndefiniálás-próbák, a korrekciók és a velejáró ismétlődések könyvbe préselt lenyomatai. Egy – nagyon sok mindent magában foglaló – fejlődési szakasz dokumentációja. A ki vagyok (?) és az ismerd meg önmagad (!) folyamata egy „modern” és egyúttal „posztmodern” szituációban történik, paralell módon, s ez determinálja az alkotó alaphelyzetét. Az „elmebaj”-tól a „maszturbáj”-on, a „vaxövegek”-en át a „strici vagyok eszmét futtatok”-ig (hogy néhány címet említsek csak) sok akadályt kell leküzdenie az alkotónak, hogy eljusson a rezignációig: „nem mindegy az nektek hogy kitől félek én? ” / és a feloldódás látszatáig: „megosztom veletek mindazokat a szavakat melyek belém szorultak”. Ez az emotív telítettség magában hordozza az identitászavarokat, a szólamokat, a paradoxonokat, a lázadásokat, az öndokumentációt, az egzisztencia-formákat és -módokat. Juhász – bár eleve nem úgy indít – gyorsan eljut addig, amikor „kimerülnek a nyelv bányái”. A szövegekben kiemelt szavak, betűk, beiktatott képek, miniatúrák, képzőművészeti alkotások keresik és találják meg helyüket. Idegen nyelvű szöveg, áthúzott, bekeretezett szavak, képpé zsúfolt betűk után vizuális költemények elektrografikák, performance-képek és videofotók következnek (fekete-fehér és színes kivitelben) – zsúfolt egymásutánban. (Legalább két kötetre való anyag került ebbe a kiadványba – így szétfeszíteni látszik a keretet.) Az intermediális montázsokhoz és videofotókhoz vezető út a „valami bűzlik/az ABC-ben” ráérzésének és felismerésének következménye, s „a szerző megelégeli/viszonyát a papírral és kilép/a térbe... ”. Így a keresés és a teremtés kerülnek egymáshoz közel, válnak szinte azonossá ebben a kötetben, mint a dimenziók érvényesülésének korlátozott formájában. Ezt Juhász érzi a leginkább, döbbenetét indulatosan kiáltja ki: „Guttenberg dögölj meg! ” Bármennyire is megelégeli a papír dimenzióját, a szavak, a töredezett szöveg a kötetben – kihagyásokkal ugyan – de végig megmarad költészeti tényezőként. A térbe való kilépés indokoltsága és igénye mellett megmarad az „egyedül marad szavaival/és tetteit csakis ők irányítják” axiómája.

A szlovákiai magyar lírában a neoavantgárd, transzavantgárd és posztmodern törekvések nem kerülhetők meg/ki. Meglétük szellemfrissítő hatású és ennek a kisebbségi irodalomnak a nagykorúságát jelzik. Nem szűk programokat, a templomtorony perspektívát, hanem a nyitottságot, a szabadságot, az alkotás teljességét feltételezik, olyan irányt és utat, amely az egyetemesség felé mutat. A vizuális költészet neoavantgárd irányzatát a legújabb műfajelméleti összefoglalások a határon kívül élő magyar alkotók műfajaként emlegetik (nem is véletlenül). Jelenünk „posztmodern szituációiban” az irodalom többször szükségét érzi, hogy kilépjen a verbalitásból, csak nyelvvel a világ megfogalmazhatatlanná vált. A leírt szöveg, a könyv dimenziója úgy tűnik, nem helyettesítheti a hangszalagot, a videokazettát, a mozgást és a látványt. Az alkotói magatartás és az alkotási folyamat is megváltozik. Cselényi László legújabb kötetének vizuális kivitelezését Turczi Árpád számítógép segítségével végezte el, Juhász R. József könyvének elkészítésében Papp Tibor nyújtott technikai segítséget. Bizonyos fokig ők is szerzői a köteteknek. Az értékteremtés szempontjából tagadhatatlanul neoavantgárd alkotó Cselényi László, Tőzsér Árpád és Juhász R. József posztmodernek is egyben, mert értékösszegző és rendszerező a költészetük. Az alkotás, úgy tűnik, képes feloldani a teoretikus szinten megfogalmazott avantgárd-posztmodern ellentmondás problémáját, mivel az avantgárd több vonatkozásban folytatódik a posztmodernben – legalábbis az említett költők esetében. Az inter- és multimedialitás már nem is annyira művészeti irányzatnak, mint inkább az alkotás általános módjának számít.

Ahogy az irodalomelmélet fokozatosan megújul a magyar irodalomtudományban, az irodalomkritikának és a recepciónak is fel kell zárkóznia a legújabb irodalmi törekvések adekvát befogadásához, s az eddigi Cselényi és Tőzsér életművet is új értelmezési szempontok szerint kell vizsgálat tárgyává tenni. Ezáltal bizonyára az időben előbb született alkotások szintén új megvilágításba kerülnének, mint ahogy az egész szlovákiai magyar irodalom is új értékdimenziókkal gazdagodna – nemcsak kisebbségi nosztalgiák ellenében.

Jegyzetek:

1. Lásd: Hegyi Lóránd: Avantgarde és transzavantgarde (A modern művészet

korszakai), Magvető Könyvkiadó, Bp. 1986, 21.o.

2. „... csak az tud igazán érdekelni, ami kivétel...“ In.: Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetések szlovákiai magyar írókkal), Madách, Bratislava, 25-44.o.

3. Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Én otthon vagyok költő... (18 disputa határon túli alkotókkal, verseikről, novelláikról), Kis-Lant Kiadó, Bp., 1993

4. Zalaba Zsuzsa: Kibontakozás. Beszélgetés Juhász R. József performerrel és költővel, a Stúdió ertékvezetőjével. Irodalmi Szemle 1993. 6. szám, 36. évf., 46-49.o.

5. Szkárosi Endre: Térköltészet & Transzpoézis (Totális költészeti koncertszínház). Magyar Műhely, Párizs-Bécs-Budapest, 1990. jún. 20., 29. évf., 76.sz., 53.o.

6. Petőcz András: Végtelen hömpölygés. Néhány szó Cselényi László költészetéről. Magyar Műhely, 30. évf., 1991. szept. 20., vagy Új Szó, 1991. dec. 10.

7. Nagy Pál: Vizuális elemek Tőzsér Árpád költészetében. In.: Élmény és absztrakció (Tőzsér Árpád hatvanéves), VŠPg, Nitra, 1996, 73-79. o.

Lőwey Lilla

Erdély – varázslatos Erdély

Különös táj, varázslatos vidék. Tekintélyes terjedelmű, az égbolt felé törekvő hegyek szálegyenes szálfáival a csúcsokon és a hegyoldalakon, a havasokon illatos kaszálók ezer virágból szőtt tarka szőnyege; a völgyekben a lezúduló hegyi patakok csörtetésének-csobogásának megejtő zenéje.

Ma már Erdély és a Partium egyazon táj, gondolatainkban ugyanaz a vidék: az Alpokból Bécs után kiváló Kárpátok elkápráztató hegyvonulata északon körülöleli a Magyar-medencét, a Kárpátalján délkeleti irányt vesz fel, így halad Háromszék felé, ahol aztán sarkon fordul, s keletről nyugatra húzódó természetes határként övezi az Erdélyi-medencét, míg északról a Tisza bal partja határolja. A titokzatos Kárpát-gerincet az Ilosvai-, a Lápos-, a Radnai-, a Borgói-, a Gyergyói-, a Csíki-, a Háromszéki-, a Brassói-, a Fogarasi-, a Nagyszebeni-, a Hunyadi-, a Krassói-, a Temesi-hegyek láncolata alkotja. A Gyergyó és Csík határán emelkedő káprázatos Naskalát része annak a Csíki-havasoknak, mely útjára bocsátja a szőke Maros vizét, s vele szemben a délre siető virgonc Oltot. A legendás Hargita ad otthont a Kis-Küküllő és a Nagy-Küküllő forrásainak, hogy nyugat felé indulva a Dunán át a tengerekig szállítsák a tiszta források vizét. Gyergyóban ékeskedik a hegyomlással keletkezett pisztrángos Gyilkos-tó, s Csíkban a tündérregéket ihlető Szent Anna-tó. Ebbe az erdélyi csodavilágba tartozik bele a széles, erdős hegyvidék: a nyugatra fekvő magyar Alföldtől elhatároló Bihari-hegység, a Gyalui-havasok, a szemkápráztató Vlegyásza. Neve is innen ered, az Alföld népétől: a Bihar erdein túli ország, Erdőelve.

Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvánia: erdőkön túli tartomány, csodálatos természeti táj, földrajzi fogalom gazdag történelmi múlttal, emberi tartalommal. Titkos világ, néha zárt, néha nyitott. Eszmék és bujdosók menedéke, otthont adó és földönfutóvá tevő, megtartó, megőrző és közvetítő. A középkori magyar állam végvára, oltalmazója és menedéke az Al-Duna kis államainak, bástya a keletről özönlő népáradatok ellen. Peremtartomány, végvidék, majd független fejedelemség. Támasza a hanyatló Magyarországnak és a török árban fuldokló fejedelemségeknek, igazi „Tündérkert”.

Aztán ereje megroppan, önállóságát vesztve koronatartománnyá válik.

Erdély története összekapcsolja a természet szépsége és gazdagsága által ide vonzódott eleven és holt népek életének történetét, örökös része a magyar, a román, a szász nép történelmének, a dunai tájak közös múltjának, s így az egész emberiség történelmének jelentős helyszíne.

Erdély – a varázslatos Erdély már a legrégibb korokban is lakott terület volt, megmaradni azonban nem tudtak ezen a vidéken sem a dákok, sem a római légiósok, sem a velük együtt élő lakosok. Aurelianus császár óta (270) ez a provincia közel hét évszázadon keresztül nyitott kapuként állt a gótok, a gepidák, a vandálok, a szlávok, a hunok, az avarok, a bolgár-törökök előtt, a népvándorlás alatt az átvonulók országútjává vált, akiknek létezése a történelmi feledés homályában elveszett. Végül megérkeztek a magyarok nagy nyers-nyakasan hont alapítani. Az ő esetükben sem lehetett szelíd foglalásról beszélni, hisz az itt talált néptöredékeket minden teketória nélkül behódoltatták. Ám élt akkor már e vidéken, a Kárpátok keleti-délkeleti karéján belül egy népcsoport, a székelyek, akik szívesen fogadták magyar testvéreiket, hiszen ugyanazon nyelven beszéltek: magyarul. Valószínű, hogy ők korábban elhagyták az őshazát, az avarok vagy a hunok sodorhatták őket erre a mesés tájra, ahol új hazát lelve megtelepedtek.

Ez a csodálatos erdőn túli vidék, Erdőelve, európai végvárként minden időben hivatásszerűen védelmezte Európa művelt népeit, a puszták hódító és pusztító áradatával szemben. A természetes határok jól védhető, középkori államot, központi birodalmat fogtak közre, melyek nem csupán védelemül szolgáltak, hanem a későbbi terjeszkedést is gátolták.

Az Árpád-házi uralkodók - hogy a törékeny, gyönge országot erősítsék – nyugatról német és latin telepeseket fogadtak, de nem szabtak gátat az északról, keletről és dél felől áramló szláv, román, besenyő, kun, jász népcsoportok bevándorlásának sem.

Szövegdoboz: Váradi Péter Pál - Lőwey Lilla: Erdély című, három nyelvű (Magyar, Angol, Német), egész Erdélyt átfogó reprezentatív fotó albumának kísérő szövege. Az album előszavát Sütő András írta. A könyv a mai Erdély múltjából és jelenéből mutat be képeket: képaláírásokkal és kép magyarázatokkal (az album megrendelhető: 8200 Veszprém, Pf.: 330 vagy Telefonon: 88/ 422-091). Az első okirat 1077-ben említette Ultrasylvania néven először, majd Transsylvánia névalakban fordult elő, a 13. és a 14. században a magyar névalak is megjelent: Erdőelve… Erdély. Ebből származott a későbbi román elnevezés: Ardeal, és meghonosodott a latinos elnevezés: Transsylvania.

Az erdőn túli vidék védelmi jelentőségét növelte, hogy a Kárpátoktól keletre lévő területeket az Al-Duna vidékéig megszállták a kunok 1070 körül. Az ország belsejébe vezető utak védelme ekkor vált igazán sürgőssé, s a királyi birtok egy része adományként - fegyveres szolgálatért - a szabad birtokos nemesség tulajdonába került.

Különleges szerepet töltöttek be az itt élő székelyek, területük nem királyi föld volt, kiváltságot élveztek. Adót nem kellett fizetniük, csupán a határok őrzésével tartoztak, valamint háború esetén hadba kellett vonulniuk.

A 12. század közepén a Marostól délre eső területre II. Géza betelepítette a szászokat szintén határőrző feladattal, a székely ispán felelőssége alá tartoztak. Az erdélyi haderő az erdélyi vajda rendelkezése alatt állt, ő gyakorolta a királyi hatalmat.

A szászok használták először Erdéllyel kapcsolatban a „Hétvár” nevet: „Siebenbürger”-t, amely várakból a terület védelmét a 12. században ellátták (Dés, Doboka, Kolozsvár, Torda, Küküllő, Gyulafehérvár, Hunyadvár). Ez a „régi” Erdély, az újhoz már hozzátartozik a „Partium” és a „Bánát” egy része is, mely Trianon óta román fennhatóság alatt áll.

A középkori magyar államon belül különleges jogállás alakult ki Erdélyben, három szervezet vált a politikai élet alapjává: a megyei nemesség, a székely nemzet és a szász telepesek.

A 13. század elején II. András a német lovagrendnek adományozta a Barcaságot a székely és a szász föld közötti területet, határvédelmi feladattal. Adománylevél szerint megkapták Kunország (a későbbi Havasalföld) területét is. Ez az oklevél említette először az Erdélyben, Fogaras környékén élő románokat. A lovagrend azonban nehezen viselte a királyi fennhatóságot, kiszakadási kísérletük után (1225) kiűzték őket, területük a szász földet gyarapította.

Fogarast később is adományul kapták a román fejedelmek, hogy erdélyi birtokuk által jobban kötődjenek a magyar uralkodókhoz, s az egyre erősödő törökvész elől menekülve itt mentsvárat leljenek. A 14. századig kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek a románok a királyi vármegyékbe. A köznép a nemesi bíráskodás alá került, jobbágysorba süllyedt, a vezető réteg a „nemesi nemzet”-hez tartozott. Ennek jegyében zajlott a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés, mely ellen a magyar nemesség, a székely nemzet és a szász székek is összefogtak, melynek következtében a tartományt egy hajszál választotta el a függetlenségtől. Ezt akadályozta meg az ismét induló török dúlások sorozata.

Az első nagy török betörés után Hunyadi János, szörényi bán és temesi gróf Erdély vajdája lett, s kézben tartotta a déli határ védelmét. A nándorfehérvári diadal után azonban a Dunától délre eső területek mind a szultánnak hódoltak. Mátyás hódító hadjáratai pedig inkább észak felé vették útjukat, magára hagyva a déli területek lakosságát. Az ezután uralkodó vajdák a szultán kegyelméből tartották magukat. Közben megjelent az erdélyi történelem színpadán Zápolya János, 72 vár ura, s vajdai méltóságát önálló országos politikának rendelte alá. Először Dózsa György roppant seregét kényszeríttette térdre az államrend és a nemesség megmentőjeként, majd a szultán elé járult Mohács mezején hűbéresi kézcsókra, s Ferdinánd ellenében Buda várát is ajándékba kapta.

Hirtelen halála földrengésként érte egész Erdélyt, s a Rákoson megválasztott csecsemő fiát 1541-ben szultáni parancs kényszeríttette anyjával, Izabella, özvegy királynéval együtt Gyulafehérvárra. A csecsemőkirály gyámja, Martinuzzi Fráter György, a pálos barátból lett váradi püspök ügyes politikai manőverekkel egyengette az utat egy eljövendő fejedelemség megalakulásához. Kezdett kialakulni Mátyás szétesett állama kicsiben: szabályozták a honvédelmet, a törvénykezést, megalakították a fejedelmi tanács elődjét, s megerősítették a „három nemzet uniójá”-t. Fráter György mindent megtett az ország egységesítéséért: a Nyírbátorban kötött egyezmény szerint Erdélyt és a „Részeket” visszaígérte Ferdinándnak. „Jutalmul” orvul meggyilkolták, amit Szulejmán megtorló akciója követett. 1556-ban a még kiskorú János Zsigmond Izabella királyné kormányzásával a török hűbéres fejedelme lett Erdélyben. Előszele volt ez az önálló fejedelemség megalakulásának, amelyre a pontot az 1571-es speyeri egyezmény tette. Eszerint János Zsigmond lemondott a királyi címéről, cserébe a fenséges fejedelmi cím elismeréséért.

Közben az egész Európán végigsöprő vallásháborúk szele Erdélyt sem kímélte. A katolikus vallás melletti szent elkötelezettség a reformáció ideje alatt nehezen térítette el a hívő lakosságot. 1567-ben a fejedelem katonasággal kívánta megtörni az ellenszegülőket, ám hitükön úrrá lenni nem tudott. István, gyergyóalfalvi pap maga mögé állította híveit s a győztesek örömével tértek pünkösd szombatján Csíksomlyóra, hálát adni a Boldogságos Szűznek. Ennek emlékére azóta is minden pünkösd szombatján felkerekednek a katolikusok, hogy a csíksomlyói búcsún emlékezzenek a hitüket megtartó a tiszta lelkű elődökre.

A három nemzet egyenlőségét hirdető erdélyi történelem a reformáció hatására kimondta – a világon elsőként – a négy keresztény vallás egyenrangúságát és a szabad vallásgyakorlatot. Innen, ebből a kis erdélyi fejedelemségből indult világhódító útjára a kolozsvári Dávid Ferenc által megalkotott új felekezet eszmeáramlata az unitárius hitet hirdetve, hogy egyenlő társa legyen az ősi katolikus vallásnak, valamint a reformáció után meggyökeresedett református illetve evangélikus hitnek.

János Zsigmond halála után az új fejedelem, Báthory István felvette a küzdelmet az unitáriusok ellen. Kezdetben csak látszólag kifogásolta ténykedésüket, később nyílt harcot folytatott ellenük. A hitújító Dávid Ferencet Déva várában, holtig tartó börtönbüntetése közben érte a halál, de az általa elhintett magvak csírái a lelkek mélységében hozták gyümölcseiket, s hitük, vallásuk, egyházuk mind jobban erősödött.

Báthory István lengyel királyként is figyelemmel kísérte Erdély vallási helyzetét, s jezsuitákat küldött a katolicizmus megerősítése érdekében.

A határozatlan Báthory Zsigmond fejedelemsége idején eluralkodott a bizonytalanság, a mélyben izzó szikrák hamarosan lángra kaptak, melyet a hírhedt Básta-féle pusztítás követett: Erdély földje valóságos siralomházzá változott.

Az iszonyatos rémuralom után az igazságos, szabad szellemű Bocskai István rövid ideig tartó fejedelemsége viszonylagos nyugalmat biztosított. Az „egymás közt való szép egyezségre” buzdította híveit, zsoldjába fogadta a bolyongó hajdúkat, s megverte a császári erőket. Az 1606-os, emlékezetes bécsi béke jelentőségét emelte, hogy a nemzet több emberöltő óta először állt egyenlő félként szemben királyával.

Bocskai örökségét Bethlen Gábor erősítette tovább, uralmának 16 esztendeje csúcs volt az önálló Erdély történetében: igazi „Tündérkert”-té varázsolta az „aranykort” élő fejedelemséget. Valláspolitikája a hagyományos erdélyi türelmi rendszernek is csúcspontja volt. Ahol a katolikusok többségben voltak, nekik adta a meglévő templomot, s ahol kisebbségben, ott új egyház építéséhez segítette őket, noha ő maga protestáns volt mind neveltetése, mind meggyőződése szerint.

Az önálló Erdély legszebb lapjai beteltek I. Rákóczi György, II. Rákóczi György, majd Apafi Mihály fejedelemsége (1661-1690) után. Thököly Imre szabadságharca kétségbeesett kísérlet volt a Habsburgok politikájával szemben, s alig két hónapos „pünkösdi fejedelemség” után kihátrált az országrészből. Lipót császár - Erdély sajátos jogi helyzetét szabályozó - Diploma Leopoldinum kiadásával biztosította a császárság hatalmát, a rendi kormányzat fenntartását és a négy bevett vallásfelekezet szabadságát. Ettől kezdve Erdély történelme a „kétfejű sas árnyékában” alakult. Népei bármilyen vallást követtek is, bármilyen csapást is mért rájuk a sors, védelmezték kiváltságaikat a Habsburg-uralkodók idején is, de az önállóságra való törekvés meddő harc maradt.

II. Rákóczi Ferenc szabadságharca, valamint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után, a románság vezető rétegeinek ellenállása dacára a kiegyezés megteremtette a rég áhítozott uniót. A 20. század vészterhes évei sem hoztak igazi megnyugvást, történelmi igazságtételt. 1918-ban a román csapatok megszállták Erdélyt, majd 1920-ban – a román „túlsúly” alapján – a Partiummal megnövelt országrészt a trianoni békeszerződés Romániához csatolta. Erre az állapotra mondta aztán rá az áment az 1946-os párizsi békeszerződés, figyelmen kívül hagyva azt a tanúságtételt, hogy évszázadokon keresztül Erdély Magyarország része volt, mint erdélyi fejedelemség korlátozott önállóságot élvezett, s önálló belső helyzete a Habsburg uralkodók idején is megmaradt.

Az üde szépségű, kincsekben gazdag Erdély otthont adott az illatos kaszálók tövében megtelepedett lakosságnak, akiket az ősi életforma, a megtartó erejű hit, a jellemszilárdság, a túlélést biztosító humor, a kemény gerinc és a tapintatos alkalmazkodó készség megtanított arra, hogy a sziklából is életet kell fakasztania, ha élni akar. Ha kell, szembeszállni a viharral, ha kell, megállni csöndben, megmaradni szívós gyökérként.

A történelmi idők távlatában az erdélyi ember mindig alkalmazkodott a természet adta lehetőségekhez, így tudta túlélni a történelem viharait s a természet zordságát. E testet-lelket próbáló élet formálta őket szívóssá, furfangossá, olyanná, hogy még önmagukat is túlélték.

Erdély történetének viharos megpróbáltatásai végigkísérték e népet: a honfoglalás idején nem csupán a felzúgó hegyi patakok zenéje fogadta őket, nem csak a Kárpátok roppant sziklatömege tartotta szent fogadalmát, amely szerint mint szabad határőr teljesíti kötelességét, hanem jutalma mindig erejének és türelmének próbatétele volt.

Mi a jutalmunk nekünk, leszármazottaknak, túlélő magyaroknak, akik a sors kegyetlen szeszélye folytán csupán útlevelünk felmutatása után kereshetjük meg a legszebben szóló költőnk szülőházát Nagyszalontán, ahhoz is útlevélre van szükségünk, hogy eljussunk a rodostói álmodozó-levelező rommá lett ősi kúriájához, s ahhoz is, hogy megnézzük a vidéket, ahol a legnagyobb jeltelen s meglelhetetlen sír magába fogadta valahol Segesvár környékén a „világszabadság” költőjét. Ez a módja, hogy a nagyváradi tivornyás éjszakák mélybe és magasba röpítő poétájának emlékhelyeire bukkanjunk, hogy megleljük a modern magyar festészet szülőföldjét Nagybányán, hogy Ábel első lépéseinek nyomát megtaláljuk a rengetegben, hogy felkutassuk azt a helyet, ahol anyánk örökre könnyű álmot ígér, hogy a Házsongárd jelképpé magasztosult sírhalmai, kopjafái, emlékkersztjei előtt letehessük - többek között - Szenczi Molnár Albertnek, Apáczai Csere Jánosnak, Tótfalusi Kis Miklósnak, Jósika Miklósnak, Kós Károlynak, Dsida Jenőnek a kegyelet virágait.

Az a jutalmunk, hogy legalább gondolhatunk erre a földre. Mert jól tudjuk, Erdély, a maga 103 093 km² kilométerével (az elcsatolás után a megmaradt magyar terület 92 833 km²) nem romantika, hanem valóság, nem Tündérország, hanem gyötrődő fájdalom, nem csupán a szülőföld melegét adja, inkább a szülőföld utáni vágyakozást, annak hiányát testesíti meg.

„Erdély a beszélő kövek földje. Itt gazdagabb a forrás, szebb az erdő, melegebb a tűz, hamarabb kel fel a nap, s a rengeteg erdő balladákat zúg, meséket regél. A nemzet, amely saját emlékét veszni hagyja, saját síremlékét készíti. Kisajátított intézmények, ledöntött szobrok, elfoglalt, lerombolt templomok, meggyalázott temetők messzire kiáltják: minden röggel, amit elmos a pusztulás tengere, Európa lesz szegényebb.” (Domokos Pál Péter)

Murawski Magdolna

Szervezetünk vegykonyhája

Túlhajszolt tempójú világban élünk, és ezt már közhelyszámba megy felemlegetni. A folytonos sietségben, kapkodásban szinte soha nem jut idő arra, hogy önmagunkra vagy közvetlen környezetünkben élő társainkra, családtagjainkra igazán odafigyeljünk. Napi teendőinket afféle lélekölő munkaként, taposómalomként tesszük, és csak keveseknek adatott meg az a kiváltság, hogy kenyérkereső munkájukat élvezetből, passzióból, szenvedélyből is művelhessék. A mai ember már egyszerűen elvesztette azon ősi tudását, mely minden élethelyzetben segítségére lehetne, azáltal, hogy önmaga tudatára ébresztené, hogy az általa elvégzett cselekvések ne csak rutinmunkát, mechanikusan elvégzett „dolgozást”, és efféle aktusokat jelentsenek, hanem önmegvalósításának részei lehessenek.

Ma már csak a jógik és hozzájuk hasonló csodabogarak tudják irányítani testműködéseiket, holott ez a mai ember által lenézett és lekezelt ősembernek vagy a természetközelben élő törzsek tagjainak mindennapi tudása, alapismeretei részét képezte, képezi. A legtöbb ember úgy használja szervezetét, mint a környezetében lévő számos szerkezetet és berendezést: bekapcsolja, mert szüksége van rá, és hagyja, hogy magától úgy működjön, ahogy tud, mert ő maga bizony nem ért annak működéséből semmit. Holott ugyanezek a szerkezetek valóságos csodák, és mindenféle kunsztot tudnak, ha szakavatott ember kezébe kerülnek, és valljuk be, hogy méltánytalanság is így bánnunk tárgyainkkal. Részben a feltalálók iránti tiszteletlenség miatt, másrészt a tárgyak iránti megbecsülés miatt, elvégre bennünket szolgálnak, helyettünk végeznek el olyasmiket, amit nekünk kényelmetlen vagy időrabló dolog lenne ma már megtenni.

Mi mindent tud a szervezetünk? Elég, ha egyszerű, hétköznapi dolgokra gondolunk, és olykor tudatosabban figyeljük életműködéseinket. Szervezetünk nemcsak azért valóságos csoda, mert jórészt vízből áll, és szerkezetét tekintve ugyancsak laza atomi és molekuláris felépítést mutat, kívülről mégis teljesen szilárdnak és stabilnak tűnik, hanem mert vegykonyhája is sokrétű, igen gazdag ősi tudással rendelkezik, mellyel érdemes megismerkednünk közelebbről is. Testünk szilárd mészváza, azaz csontvázunk is különleges természeti képződmény. Bár szerkezete éppoly laza, mint testünk más részeié, mégis szilárd egészként képes hordozni a tömegét tekintve viszonylag nagy terhet jelentő izomzatot és belső szerveket, és ezt különösebb nehézség nélkül megteszi nagyobb megterhelés esetén is, mint a terhesség alatti túlsúly vagy az elhízottság állapotában, vagy még ennél is nagyobb mértékű terheléskor, mint pl. az akrobaták által emelt többi ember súlya, vagy a teherhordó munkát végző ember esetében. Ez a szilárd váz testünk elpusztulása után is évszázadokig vagy akár évezredekig is fennmaradhat, a benne található genetikai minták pedig egészen pontos képet adnak hajdani „tulajdonosukról”, azaz arról a lényről, aki mindezt hosszú évek során gondosan vagy csak úgy mellékesen felépítette, élt vele, használta, rejtőzködött benne és megvalósított valamit, amiről nekünk viszont már igen kevés fogalmunk lehet. Egy koponyacsont vagy a fejbőrnek egy mintája olyan ősi sejteket hordoz magában, melyekre a mai „skalpvadászok”, a genetikusok valósággal vadásznak, miközben Isten alkotómunkáját utánozni kívánva ők is részt követelnek maguknak a Teremtés misztériumából.

A hétköznapi ember szervezete ezen kívül is sok mindent tud, s talán még többet tudna, ha tudatosabban használnánk testünket. Ehhez mindössze a Szentírás igéit kell tiszteletben tartani, azaz hat napon át munkálkodni, és a hetediken megpihenni. Az istentagadás természetesen megadja a lehetőséget arra, hogy mindennek ellentmondjunk, de ha csak szervezetünk működését nézzük, akkor is hamarosan meglátjuk, mivel jár az, ha valaki csak túlhajszolja magát, a pihenésre pedig semmit nem ad, azaz tövig taposott pedállal, padlógázzal száguldozik amúgy is rövidre szabott életében.

Mikor aludni készülünk, azaz ki-ki megszokott rituálé szerint veti meg ágyát és készülődik lecsendesedni, elmélkedni, olvas még egy keveset, belelapoz a Bibliába, és legalább pár sor erejéig próbál magának valami aznapra szóló üzenetet keresni, nincs is tudatában annak, miféle parancsot adott ki szervezetének. A napi rutinhoz hozzátartozik az is, hogy a megszokott módon készülünk fel az aznapi pihenésre, és ezzel beindul szervezetünkben az ilyenkor szokásos vegyi folyamat: altató hatású anyagot termel, azaz enyhén elkábítja a pihenni készülő embert, magyarul szólva kábítószert állít elő, hogy a szükséges pihenését megkaphassa a megfáradt test. Közben bonyolult vegyi folyamatok gondoskodnak az emésztésről, annak különböző folyamatairól, a salaktalanítástól kezdve a tápanyagok elszállításáig, miközben agyunk is rendkívül összetett működéseket végez: az aznap megtanultakat, azaz a begyűjtött információkat raktározza, szortírozza, rendszerezi, a mellékeseket vagy a fölöslegeseket kiüríti és eltávolítja, a szükségeseket pedig fontossági sorrend szerint a megfelelő helyre juttatja és ott tárolja. Ezenközben „generálozza magát” az agy és az egész szervezet (feltéve, ha megfelelő módon és kellő mennyiséget pihen): eltávolítja, vagy igyekszik eltávolítani a nem oda való anyagokat, a mérgező vegyületeket semlegesíti (ha nem túl nagy mennyiségben vettük magunkhoz őket), a hasznosakat pedig igyekszik minél hatékonyabban felhasználni. Az alvás különböző szakaszaiban különböző vegyi folyamatok mennek végbe szervezetünkben, nem azonos mélységben és nem azonos szinten pihentetnek bennünket, ám ha helyesen élünk, mindez a legnagyobb rendben megy végbe, és testi túlélésünk hosszabb távra biztosított.

Mikor ébredezni kezdünk, szervezetünk azt jelzi, hogy ez a tisztítási folyamat a végéhez közeledik. Ekkor serkentő, élénkítő anyagokat termel, hogy újabb funkcióra tegyen alkalmassá bennünket: a munkára, az értelmes tevékenységre. Újabb koktélt kever a számunkra, és ez kellemesen hat ránk. Vidámabbak, éberebbek leszünk, és frissült erővel látunk neki aznapi dolgainknak. (Más kérdés, hogy a civilizált ember, mivel kihagyta az alvás utolsó szakaszának igen fontos részét, és a mélyalvási szakaszból egyenesen az éberségi állapotba ugrik, mikor csörög az óra, megszólal a rádió vagy valaki felrázza, hogy induljon dolgára. Ilyenkor fáradt, nyűgös, rosszkedvű, és az éberségi állapotot csak serkentőszerekkel, méregerős kávéval, teával, doppingoló italokkal vagy extrém esetben kábítószerekkel, mesterséges élénkítőszerekkel képes csak elérni, így az ő életfunkciója egészen más lesz – aznapra, vagy akár egész életében is…)

Ha stresszhelyzetbe kerülünk, vészhelyzet áll elő, és gyorsan ki kell vágnunk magunkat szorongattatásunkból, szervezetünk stresszhormont termel, életveszélyben adrenalint, mely sokszorosára képes fokozni teljesítőképességünket, igaz, rövidtávon. Ez a helyzet kis ideig állhat fenn, különben megbomlik a szervezet egyensúlya, és igen komoly károsodást okozhat a pszichében és a szervi működések szintjén is (ld. frontot megjárt katonák esetét, akiken később, késleltetett hatásként jelentkezik a pánik, melyet akkor, az adott helyzetben nem is tapasztaltak). Normális esetben az ilyenkor termelt anyagok, melyek az adott életfunkciót hivatottak segíteni, a vészhelyzet elmúltával elbomlanak és eltávoznak szervezetünkből.

Szervezetünk vegykonyhájának titkai közé tartozik a hormonok termelése is. Alapszinten minden életkorban jelen vannak bennünk, mert hiszen markánsan meghatározzák nemi hovatartozásunkat (aberráltak esetében ez némileg módosul, sőt egyesek törekszenek is rá, hogy másnak tűnjenek, mint amik eredetileg, de a legtöbb emberre nem ez jellemző). Legnagyobb mértékben viszont az aktív reprodukciós életszakaszban vannak jelen, amikor is lezajlik a természet csodája, az új életek létrehozása. Szervezetünk pontosan „tudja”, mikor melyik hormont kell termelnie, illetve magasabb szinten előállítania, hogy hormonális egyensúlyunk fennmaradjon. Az anyák szervezete „tudja”, hogy terhesség vagy szoptatás idején milyen hormonokat állítson elő, s hogy a reprodukcióra való felkészülésben mi ideális számára és a születendő utód számára is. De vajon tudják-e azok a nők, akik termékeny korukat, illetve aktív nemi korukat meghosszabbítandó, mesterséges hormonokat szednek, vagy természetesnek mondott hormontapaszokat viselnek, hogy miféle anyagokat vesznek magukhoz? A mesterséges hormonokról már évtizedekkel ezelőtt kiderült, hogy rákkeltő hatásúak. A „természetes” hormonok, melyeket állati hormonokból nyernek ki, úgyszintén. Minél hosszabb ideig szedik őket, annál nagyobb mértékben emelkedik a rákra való esély. És vajon tudják-e a lóhormont szedő nők, hogy a számukra oly kellő anyagokat lópisiből nyerik ki, ráadásul állatkínzással? Az erre a célra külön nevelt kancákat egész nap bezárva tartják istállókban, tehát nem mozoghatnak, szomjaztatják őket, azaz még inni se kapnak eleget, hogy a vizeletük töményebb legyen, vagyis koncentráltabban tartalmazza mindazt, amire matrónakorú nőtársaink vágyakoznak. S mindezt miért? Az ifjúság illúziójáért. S vajon az orvos, aki felírja ezeket a szereket, tudatában van-e annak, hogy ezért a lenge illúzióért, melyben valójában senki sem hisz, mekkora kockázatot vállal a páciens? Ha rákot kap, azért ő is felelős lesz, mert nem világosította fel kellőképpen a lehetséges kockázatokról. Hányan gondolkodnak el arról, hogy a szervezetünkbe bevitt idegen anyagok miféle bonyolult folyamatok elindítói lehetnek, s hogy a mesterségesen gerjesztett folyamatok esetleg vissza nem fordíthatók (ld. mesterséges fogyasztószerek által kiváltott, ún. jojó-hatás)?

Más a csokoládé vagy a kéjérzet által termelődő endorfin hatása, azaz az örömhormoné, mint pl. a gyász vagy depresszió hatására előálló hormonális mélypont. És bizonyára van szegénységhormon is, mint ahogy a gazdagság is egészen különböző tudati és ösztönműködéseket vált ki az emberekből. Más a büszkeség érzése (ld. nemzeti büszkeség, egy közös, nagy élmény hatására azonos szintre hangolódó nagyközösség) és más a kirekesztő gőgösség, lenézés és önelégültség vegyi megnyilvánulása. Mindennek vizsgálata a tudósok feladata.

A mi feladatunk pedig, XXI. századi embereké az, hogy a még meglévő és helyreállítható egyensúlyunkat úgy egyéni, mint társadalmi szinten rendben tartsuk. Ha ugyanis végigtekintjük a fentiekben elmondottakat, rá kell jönnünk, hogy a legkülönfélébb vegyi jelenségek mind-mind ugyanabban a miniatűr „vegykonyhában”, az egyéni szervezetben játszódnak le, azaz a kezdetben említett vegyi csodákra mi mindnyájan képesek vagyunk. Nagyközösségi szinten ennek pedig úgy kell működnie, hogy egymás letaposása és önmagunk túlhajszolása helyett teret engedünk másoknak is. Odafigyelünk másokra is, önmagunkra is. A vegyi folyamatokat tudatosítjuk magunkban, az irányítást pedig nem engedjük át a vaksorsnak, hanem mi magunk tartjuk kézben azokat. Társadalmi szinten ránk vár a feladat, hogy az „állatgyárként” működő nagyüzemekben ne tömegáruként termelődjön a húsnak szánt baromfi vagy a sertés, marha és egyéb állatok, ne kínozzák őket életterük megvonásával, ne csak tápszereken neveljék őket, s főként ne génmanipulált, mesterséges hormonokkal kezelt állatokat „állítsanak elő”, hanem normális életet biztosítsanak azon szerencsétlen lények számára, amelyeket táplálékként fognak eladni a vevőknek, és ezáltal sok-sok fölöslegesen rossz anyagot juttatnak be mindazok szervezetébe, akik kedvelik a húsételeket. Ne ismétlődjön kicsiben mindaz a borzalom, amit nagyban már átélt az emberiség a kergemarhakór feltűnésekor, vagyis ne kerüljön olyan információ táplálék formájában az emberi vagy az állati szervezetbe, melynek ott semmi keresnivalója nincsen. Vegyszerek és mesterséges adalékok helyett normális táplálék kerüljön az emberi szervezetbe (minden más élőlény szervezetébe), és ne akarjunk mindent jobban tudni Istennél! A természetben normálisan működő dolgok nem véletlenül „teremtődtek meg”, és nekünk inkább alkalmazkodnunk kell hozzájuk, semmint hogy mindenáron való megsemmisítésükre, megcsúfolásukra vagy túlszárnyalásukra törekedjünk.

Miközben ezeket a sorokat papírra vetettem, házunk körül, az ablakunk előtt valóságos természeti csodának számító „madárfelvonulás” volt. Természeti csoda a sivár lakótelepen, ahol az egymás ellen fenekedő (mert egymás ellen nevelt) emberek inkább irtják, mint etetik a madarakat, de ők, az okosak, annál inkább „jegyzik”, ki az, akire számíthatnak ezekben az ínséges napokban. Nem túl fejlett agyukban mégis akad hely, ahol „tárolják az adatokat”, vagyis személy szerint ismerik azokat, akik önzést nem ismerve gondoskodnak ilyenkor róluk. Ezen a fagyos télen a szokásos cinke- és verébcsapatokon, erdei pintyeken, feketerigókon és egyéb szokványos madarakon kívül még két nagykócsag, egy szürkegém és pár vadkacsa is itt telel. Ez maga a csoda. S hogy mindez a tudás nem az agyban, hanem a lélekben lakik, azt vajon hányan tudják? Hány lélekbúvár tud arról, hogy az általa vizsgált és kutatott csoda, a lélek mindent tud magától? Csupán hagyni kell, hogy a maga rendeltetése szerint működjön…

Közélet

Tóth Ferenc

Megemlékezés az egri sortűz emlékhelyén

Negyvenöt évvel ezelőtt szörnyű vérfürdő zajlott le ezen a helyen. Most ünnepi harangzúgás és Albinoni Adagio-jának dallamai idézték fel a lelkünkben és gondolatainkban az áldozatok emlékét. Erre visszaemlékezni nemcsak kegyeleti elvárás.

A mi felelősségünk és lelkiismereti kötelességünk, hogy ártatlan embertársaink emléke tovább éljen az elkövetkező generációkban.

Ezt a mészárlást nem valami rendkívüli állapot vagy fenyegető helyzet váltotta ki. Nem előzte meg sem provokáció, sem szervezett demonstráció.

Annak egyedüli oka és indítéka politikai bosszúállás volt. A megbukott, és az önmaga által kompromittálódott pártapparátus gyáva és brutális bosszúállása.

Mi tisztában vagyunk azzal, hogy ezeknek a bűncselekményeknek a főbűnösei elsősorban nem azok, akik végrehajtották, hanem azok, akik országszerte kiagyalták. A végrehajtók sok esetben csak megalkuvó, vagy még inkább megfélemlített, terrorizált alárendeltek voltak. Bizonyos tekintetben maguk is áldozatok. Egy ördögien szadista megtorlás bűnbakjai.

A tehergépkocsikon érkező karhatalmi különítmény itt minden előzetes figyelmeztetés nélkül golyózáport zúdított a gyanútlan emberekre, bámészkodókra, járókelőkre, dolgaik után igyekvőkre. Nőkre, férfiakra válogatás nélkül. Néhányan azonnal holtan estek össze, nem kevesen súlyos sebekben fetrengtek az úttesten, majd a kórházban következett be a haláluk. Mindenki menekülni próbált, és legtöbbjüket menekülés közben találta lövés. A hiteles dokumentumok szerint többnyire hátulról.

A szemtanúk állítása szerint az úttestet vértócsák borították. Akik tehették, igyekeztek a sérülteket támogatni, és vitték, vonszolták a szerencsétleneket a kórházba.

A karhatalom nem tartotta magára nézve kötelezőnek azt a mindenekfeletti emberi parancsot, hogy a magatehetetlen ember nem ellenfél többé.

Iszonyatos, hogy a kórház kapujában lőtték le egyik betegszállító munkatársunkat.

Dicséret illeti viszont emberi magatartásból a szemben lévő épületben akkoriban működő Városi Rendőrkapitányság személyzetét, amelynek tagjai segítséget nyújtottak a rászorulóknak, karjukban vitték a segélyhelyre a sebesülteket.

Én sebész szakorvosként dolgoztam ebben a kórházban. A kétségbeesett embertömeg nagy része ide igyekezett bejutni menekülést keresve.

És ott szembesültem azokban a percekben olyan emberi lénynek nem nevezhető szörnyeteggel, aki a kórház falain belül is géppisztollyal üldözte a fejvesztetten menekülőket.

A teljes sebészeti apparátus, nővérek, orvosok szakadatlanul küzdöttünk a sérültek ellátásán a kimerülésig, más osztályok személyzetével együtt. Napokon át hallgattuk az áldozatok jajkiáltását és átkozódását. A haldoklók mellett bizony nem tudtuk visszatartani a könnyeinket. A tehetetlen düh fojtogatott bennünket, amely most már életünk végéig elkísér.

Nem akarom részletezni az átélt rémségeket, többször is elmondtam már itt, és a farizeusi módon elszabotált, büntetőeljárásnak nem mondható komédiák során.

Az eseményekre ezután évtizedekig kötelező némaság borult. Gyászról, kegyeletről szó sem lehetett. Elkövetni nem, de szóvá tenni azt bűncselekménynek, lázításnak minősült.

Az utolsó tíz évben hangoztatott, egyre kínosabb ígérgetések és egymásnak ellentmondó kormányhatározatok után az 1995. évben kezdődött el valamiféle vizsgálódás hosszú szünetekkel, halogatásokkal. Az ismételt ügyészi meghallgatások alapján, ezt el kell ismerni, hogy lényegében korrekt ügyészségi vádemelések nem voltak partnerek a történtek szőnyeg alá söprésében. A független magyar bíróságok eljárásai azonban inkább nevezhetők szánalmas, olykor cinikus maszatolásnak, mintsem büntetőeljárásnak, még kevésbé igazságszolgáltatásnak.

Személyesen is jelen voltam sok bírósági tárgyaláson városunkban és a LFB-on is. A tárgyalások konklúzióját a HMH 2000. december 12.-i száma utolérhetetlen finomsággal így foglalja össze: „…Nincs felelőse az 56-os sortűznek…” Abszurd dolog, de senkit nem talált vétkesnek az igazságszolgáltatás.

Egynémely vádlott még a bűntudatnak a nyomát sem árulta el, avagy félt azt elárulni a reá nehezedő nyomás miatt. De volt példa ennek az ellenkezőjére is. Tanúsíthatom, hogy a bírósági vallomástétel során nem egy vádlott elbizonytalanodott. Talán hajlott volna a megbánásra, ki tudja. De nem engedték! Azonnal felpattant a fogadott prókátor, és hisztérikusan tiltakozott. Mire a vádlott a részleges beismerő vallomást is visszavonta.

Ez a kínos eset a LFB legutolsó tárgyalásán is előfordult. Az egyetlen és legutolsó vádlott megingott, védekező kimagyarázkodásba kezdett. A védő rákvörösen felpattant, szinte rátámadt a védencére, és az vonakodva elhallgatott. Ez a védő, aki egyébként a sortűzpereket koncepciós komédiának minősítette, az elnök rendreutasítását arrogánsan visszautasította. Ő tudta, hogy megbízható háttér van mögötte.

A megtorlások, különösen a sortüzek a társadalom nyugalmát hosszú évtizedekre feldúlták. Hatalmas társadalmi csoportok egymás elleni gyűlölködése mind a mai napig nem oldódott fel. Bizonyára ez a kellemetlen érzés késztette az utódpárt képviselőit arra, hogy úgymond ’56 értékeit vállalni hajlandó, és maga is sürgeti a megbékélést.

A megbékélés elvárása során azonban az elkövetett gaztettek beismerése természetesen szóba sem jöhet, és még formális felelősségre vonásról sem lehet szó.

Mi gyászoljuk szeretett és elveszített bajtársainkat, és minden ártatlan emberi leölt százakat, az emberi létből kizárt tízezreket. Soha el nem felejtjük őket.

A bűnösök által követelt megbékélésnek nem lehet előfeltétele a teljes felejtés és sorsunk megtagadása.

Én nem kevés embert ismerek, akiknek így vagy úgy része volt ennek a tragédiának az előidézésében, ha az elkövetésében nem is. Biztos vagyok abban, hogy ők sem felejtik el azt a napot egész életükben.

Egy rendhagyó javaslatot szeretnék tenni itt és most. Kérem, ne ütközzenek meg ezen.

Szeretném kérni azokat, akik erre indíttatva érzik magukat, hogy a közeli napokban minden külsőségek nélkül keressék fel azt a helyet. Én itt fogok várakozni ezen a helyen, ahol most állok. És várni fogom azt a néhány bátor embert, akik hajlandóak vállalni ezt a mélységesen emberi, megkésett gesztust. Ha ez megvalósul, és tisztelettel fejet hajtunk az áldozatok előtt, akkor tiszta szívemből hinni fogok a megbékélés őszinteségében.

Ne feledjék, pénteken este 6-7 óráig itt fogok állni egyedül. Ha valaki erre jár, hajtson fejet előttük. Senkit nem fogok figyelni.

Patkós Attila

A nagy pankráció, avagy hogyan borzoljuk fel a kedélyeket?

A 2001. év adventi csendességébe a befelé fordulás idején három magyar városban bemutatkozott az Europlakát Group. Hatalmas, gigantikus poszterei, masszív keretekben némán üzentek Nyíregyháza, Pécs és Eger polgárainak, onnan, valahonnan fentről, küszöb alatti ingerléssel, de mindenképpen a választások előtt. Arcostársunk a Soros Alapítvány, adta hírül a beharangozó plakát, testékszerrel szemöldökön átvert, nyalka-snájdig operetthuszárok közül három, miközben rám szegezték mutatóujjaikat és fürkészve, vádlón a szemembe néztek. Épp ez a provokatív, kihívó, ugyanakkor agresszív gesztus volt, ami megállásra és elmélkedésre késztetett. Mi több, fölöttébb kíváncsivá tett! Valami sántít itt, no nem a percing, hanem a revolverszerűen reám szegezett kezek, azokkal a szúrós ujjakkal. Vitéz urak, legendás eleitektől roppant idegen ez a kézmozdulat. Mit akartok belém szuggerálni? Netalán vétettem ellenetek? Gyarló földi hitványságaim bűneit akarjátok feltárni ország-világ előtt? Asszertivitásomat kívánjátok megingatni, még inkább elvenni? Retinátokról a rendreutasítás tükröződik. No, de lássuk a medvét! Születésekor sokan bábáskodtak: Novacom, Távközlési Kft., Westel, Nokia, Danubius Rádió, EST Lapok, Béfle, maga az Europlakát Group, így kerülhettek közszemlére két év legfelkavaróbb plakátművei, vagyis az ARC a képtelenség és arcátlanság ellen, - legalábbis ekként fogalmaztak a rendezők.

Azt más forrásból tudhatjuk, hogy egyetlen óriásplakát 6 millió forintba kerül. Ezúttal 191-ből válogattak a nagyérdeműnek, egyben választópolgárnak, okulásul. Pazarló bőkezűség, krőzusi donáció, népünk épülése érdekében. Hogy mégsem rebeghetünk hálaéneket, azt a következők motiválják:

Három püspöki székhelyen mutatkoztak be, egy-egy dekád idejéig, a keresztény egyházi év kezdetén, az adventben, behúzódva a karácsonyi évkörbe. Gondolhatnánk a nem véletlenszerű időzítést az ugyancsak szervező és adakozó Civitatis Quinque Ecclesien Sigill Liber et Reg. sugallta. ARC Show vezette fel a szabadtéri tárlatot az egri Művészetek Házában, Geszti Péter interpretálásában. Közben csörögtek a telefonok, a polgárok tiltakoztak itt-ott-amott, a lényeg csak az, hogy három óriásplakát már fehér papírral leragasztottan fogadta a Dobó térre látogatókat. Mondják, dr. Seregély István egri érsek indítványozta a lefedést. Ámbár így is maradt bőven, keresztény érzelmű embereket mélyen sértő és jogos felháborodásra okot adó tabló, ARC-cal a Minorita templom felé. Eger Szent István királyunk óta – egy évezrede – ősi egyházmegyei tartományi központ. Mindenkor istenfélő emberek lakták. Ha most bárki megingatja a fejét, akkor lássuk a 2001-es népszámlálás adatainak tíz százalékos minta alapján készült országos eredményét. A lakosság háromnegyede megjelölt valamilyen egyházat, felekezetet, vallási közösséget, míg 14 százalék akként válaszolt, hogy nem tartozik egyházhoz, felekezethez. A vallást megjelölők 69 százaléka (az egész lakosság 52 százaléka) római katolikusnak vallotta magát, 21 százalék a református, 4 százalék pedig az evangélikus vallást jelölte meg. A válaszadási készség magasabb volt a várnál! Ez azt jelenti, hogy a 10.195.513 fős népességből 5.300.565 római katolikus, 1.631.410 református, 30.925 evangélikus és 12.507 izraelita. Más egyházakhoz, vallási közösségekhez 395.723 fő tartozik, míg 1.445.646 fő semmilyen felekezethez sem tartozónak vallja magát. 1.035.091-en nem kívántak válaszolni, 72.646 kérdőíven nincs megjelölt válasz.

Igen, a számadatok magukért beszélnek, tükröt tartanak az ARC elé. Van min elgondolkozni!

Ha már egy megszentelt területen, érseki székhelyen jelölik ki az óriásplakátok tárlatát, akkor nézzük egyelőre az egyházaknak és híveiknek szóló üzeneteit: A takartakról nem nyilatkozhatunk. Az egyiken megszólítódik a háromszor szent nevű Isten, a másikon az Ő egyszülött, szent Fia, Jézus Krisztus. A tablók felirata a Szentírásból, a Könyvek Könyvéből, a Bibliából való. A fényképek professzionálisak, világszínvonalat közvetítenek. Mondhatnánk, tartalom és forma teljes konszonanciájával állunk szemben. A felületes szemlélő máris továbbsuhan újabb ingerek befogadására. Akinek füle van a hallásra, az tudja, hogy mekkora csúsztatás van a képek hátterében. Milyen irányú az ellenségeskedés, maró gúny, szentségtörés, lejáratás, amire már a profán jelző sem illik.

Az egyik kép sötét hátteréből a harmadik évezred városképe emelkedik ki, acélvázas szerkezetekkel, hatalmas, jégkék üvegfelületekkel. A baloldali épületen, a neonreklámok predesztinált helyén, ezúttal nem a Marlboro vagy egyéb reklámfelirat jelenik meg, hanem ISTEN szentséges, nagy neve, amúgy fénycsövekből kreáltan. Úgy, hadd világolja be e sötét világot. Mintha nem ismernék a Törvényt: Az ÚR nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az ÚR büntetés nélkül. És mintha ott fenn a magasban, az éjfelén hajnal hasadna, mint ifjú nap a keleti égen: Fény tör keresztül a setéten, a bakacsinos égbolt is derengeni látszik, a 6000 Kelvin fokos hideg-rideg fény élesen bevilágítja az alvók hajlékait. És át a fényen, át homályon, a szívbe hatva, lelket rázón, - zeng mennyei harmónia… S ott jobbra lenn megjelenik Isten szava ekképpen, ahogy archaikus szép nyelvünkön 1590-ben Károly Gáspár e nemzetnek adta: „És lőn világosság.”

Jellemző a magát keresztbe-kasul kiműveltnek vélő világunkra a mellettem álló középiskolai magyartanár summás kifakadása: micsoda magyartalanság! Emlékeztetnem kellett, hogy e honban a 16. században a hungarusok bizony így beszéltek, de ez a nép már akkor is értette Isten szavát… Aztán magam is eltűnődtem, hogy ugyan kik bányásszák elő az 1921-es revideált Károly Biblia előtti archaikus szöveget, és ezzel mi a céljuk a harmadik évezred hajnalán? Költői a kérdés, mert igenis nagyon jól tudjuk, a kicikizés, ahogy ez három évtizede a zsargonjaik és szlengjeik szótárába felvétetett. Adott balra fenn a világító ISTEN felirat, jobbra lenn a jól ismert, és minden igaz magyar által bekebelezett archaikus szózat. Akkor viszont miért kellett ilyen horribilis összegek árán is bennünket erre emlékeztetni? Ez a nyíl céltévesztett! Mint láthattuk, egész más aspektusból, de még a „vájt fülű” tanáraink pajzsáról is lehullott. Népünk erre tömören így válaszol: A kutya ugat, a karaván halad. A kereszténység áll, méghozzá kétezer esztendeje.

Kisvártatva ott van Isten után az első, a Fiú. Ő már a másik tablót jelöli ki. Ezúttal ördögi rafinériával. Mert, ugyan mit lát a jámbor szemlélődő, korunk irigyelve csodált svihákját, a félmeztelenre vetkőzött gördeszkás kamaszt szemlélve, amint attribútumát, magát a deszkát, vízszintesen, patibulum-szerűen a tarkója mögött tartja. Teste barokkosan S-vonalban inflexiót jelez, mintha saját testsúlya húzná a keresztről. Kézfejei élettelenül csuklanak a deszkára, azokból vér folyik. Csakúgy, mint az ötödik sebhelyből, a mellkas bal oldali filmes rajzolatából, színpadias maszkarájából, sminkjéből, - utalva Longinusz dárdája nyomára. A szöveg ismét jobbra lenn: ácskapcsos zárójelben /a Fiú/.

A tudatosan nagybetűvel íródott Fiú, Jézus Krisztusnak fenntartott megkülönböztető, magasztos, emelkedett kategória. Benne láthatóvá vált számunkra a második isteni személy /a Fiú/. A beállított jelenet a keresztút utolsó stációját idézi. Csakhogy ez az ARC nem krisztiánusi arc, még csak nem is keresztyéni arc. Egy drogos fiatal révült tekintete néz le ránk. Természetesen üresen. Szó sincs világmegváltásról. Ámbár nincs is arra szükség, akkor és ott, Jeruzsálemben megtörtént a Golgotán. Mondhatnánk: lám-lám, ide jutott a Fiú. Megérte? Korunk ünnepelt hőse viszont él, - a droggal. Mint ahogy a görkorcsolyázók és azok megvetett riválisai, a gördeszkások is élnek a droggal, méghozzá rendszeresen. Jóllehet ezt a tényt sem szüleik, sem tanáraik nem tudják, az egészségügy felkent orvosai, gyakorta addiktológusai sem tudják. Ettől még a Görzenálon nagyon sok drog cserél gazdát, és kellően nagy tételben veszik magukhoz a felnövekvő és jövőt formáló ifjaink. E tényre szükség esetén kész magyarázattal szolgálnak: „fájdalomcsillapító céllal drogozunk”. Eséskor csontjuk megtöretik, inuk megszakad, fájdalmaik kínjait állnák ki, a szer nélkül. Érthető?… Hát persze. Egyszerű, mint a pofon. S az üzlet is mozgásban van. A gazdaság is növekszik. – Ami cél!

Orrontom, hogy a képek megkomponálói nem ezt akarták világgá kürtölni. Valójában viszont épen ezt tették, nyilaikkal ismételten célt tévesztve! Aztán ha meggondoljuk, ezek a gördeszkázó, preventív céllal drogozó ifjak az éj leple alatt graffitikkel, falfirkákkal éktelenítik legbecsesebb nemzeti műemlékeinket, és a TEG-jeikkel üzennek, sőt lelkeket züllesztenek, akkor már az antikrisztusi lelkülethez érkezünk. Napjaink földkerekségén ekként ül tort a Sátán. Épp ezek a gördeszkások piktogramozzák fel a falakra: SDO / Satan Deo Omnipotens / Sátán Isten Mindenható / , avagy THS / Thanatos Hominum Salvator / Halál az Emberek Megváltója /Ómega – Ómega, az Alfa és Ómega helyett, és további „beszédes” mozaikszavaikat. Ezt kell felismerni, ez ellen illene tenni, s akkor majd a Haza ismét Fényre derül.

Avagy nézzük a Benetton logójával fémjelzett magyar drogos művet. Szűztiszta fehér alapon, kanavász, felnagyolt hollófekete tusrajzok kettős sorát. Azonnal világossá válik előttünk, hogy miként kábítja magát a magyar. Megértő mosoly suhan át a szemlélődők arcán. Már mindent megbocsátottunk a bennünket cukkolóknak. Igen, valóban drogként fogyasztjuk a televíziót, nikotint, koffeint, jöhet a második trakta, a disznótoros gazdag tála. Hurrá! Hiszen mi nagyokat falatozunk, máskor habzsolunk, torkoskodunk, táplálkozási abúzusban fetrengünk, nagy zsíros ételeket veszünk magunkhoz, túlsúlyosak vagyunk, testünk-lelkünk elhájasodott, az adventi böjtről nem is hallottunk. Ezeket rendre követi a butykos, a fonott demizson. Mert nagyokat iszunk is. „Borban az igazság, borban a vigasz.” Eleddig minden klappol. Az alkohol a bódító élelmiszerek, egy határon túl a kábítószerek csoportjába tartozik, erőteljes szorongásoldó, nyugtató hatással. Mi jöhet még ezután drog címén? Ha már egyszer magyar drogos plakátról van szó, a drog elleni küzdelem sajátos jegyében. Egy fénylő Edison izzólámpa. Világos, nemde? Sugárnyaláb-nimbusz koszorúzza, hát nem a Kárpát-medence meridián görbéjét jelöli ki ez a sziporkázó villanykörte? Ugyan, dehogy, micsoda kóros asszociációid vannak! Dehogynem, idenézz! Ez a történelmi Magyarország térképe. Az izzólámpa 30 fokos meredekségű szögben áll. Ez itt balra lent az E 27-es Edison menetet jelöli ki. Ez Trieszt térsége. Amott dél-keletre Csíksomlyó, a nyugati műveltség legkeletibb bástyája. Itt található a kisagy, ami a mozgáskoordinációért felélős, hát emlékezz, félmillió zarándokot mozgósít pünkösdönként! Ott gyűlnek össze a Makovecz tervezte Turul-oltár szárnyai alatt és körül, miután Babba Máriánál könyörögtek. De más gigantikus képek is rögzítik azt a tájékot. Az sem a véletlen műve. A szabályos félkör a Keleti-Kárpátok bérceit mintázza. S ha még mindig nem vennéd észre, hogy ez az egész sematikus rajz az emberi agyra emlékeztet, ekkor nézd a sulcust a Tátrában. De, hogy ezúttal célba találjon a nyíl, berajzolták a Duna vízszintes és függőleges vonulatát, s ráadásul még a Balatont is, a Tihanyi-félszigettel. No, de a Tiszáról megfeledkeztek. Az nem véletlen… Akkor ez az Edison-izzólámpa egy kakukktojás a drogos tablón! Akik üzennek, jól tudják, hogy a magyarság egy része még mindig a történelmi Magyarországban gondolkozik. Egyeseknek az a fixa ideájuk, mákonyuk, drogjuk. Függőségben vannak eme gondolattól. Most már világos, úgy-e? Hát ezért fényeskedik nekik a világosság, és ezért biggyesztették oda, záró opuszként az Edison-izzólámpát. – Huh, ez csavaros észjárásra vall, valódi E 27-es csavarmenettel!

Újabb hatalmas kép felirata lakonikus tömörséggel hirdeti: „A magyarok zsenik.” Mi jöhet még ezután ? – Bármi. Azon kívül mindaz, amit megengedünk nekik. Jó, de ilyent még a legnagyobb magyar sem állított! Mi azért köszönjük meg, udvariasan hárítsuk el, nem vagyunk Géniuszok. Kontinensünk planétáján ahhoz tartjuk magunkat, amit Széchenyi e tekintetben bölcsen kinyilatkoztatott.

A következő poszterről mintha Woody Allen nézne ránk vastag szemüvegén keresztül. A ruha őt konnotálja, az okuláré szintén, azonban nem ő. Ezt az embert falhoz állították. A szöveg: „A veszélyeztetett faj.” – Ezt a kesztyűt nem vesszük fel Szent István földjén.

Mint ahogy a következő, etnikai kisebbség paragrafusokkal hivatkozott képét is méltóságteljesen, de szó nélkül elhagyjuk. Időközben sem keményítettük meg a szívünket.

A háromszoros felszólító módban megfogalmazott szövegű plakát láttán sem.

„Válassz! Hallgass! Fizess!

(Ismét jobbra lenn: narancssárga kör. Ismert betűtípusokkal kitöltve.)

A hajdan volt hentes- és mészárszékek disznók és marhák régióit taglaló demonstráló ábráira élénken emlékezünk. Épp azért tudjuk, hol a felsál és hol keresendő a fartő, avagy a csülök. Ja, hogy ezúttal már egy négykézlábra ereszkedett, állati pózba merevedett emberen kerül ismertetésre, az nem több mint bizarr megközelítés. Vagy talán mégsem?…

Az ember minden gyalázása büntetést érdemel. Mennyivel inkább a káromlás, amely magát Istent sérti. Ez az Isten iránt tartozó emberi imádás és dicséret fordítottja, az ember istentelenségének legfőbb jele. Az Ószövetségben egyetlen káromló jelenléte Isten népében elég az egész közösség beszennyezésére. ARC-os urak, - már megbocsássanak – mi hadd utasítsuk vissza eme cselekedetüket!

Aztán láthattunk peremhelyzetre sodródott emberi portrékat. Sőt, magát a gravitációs árnyékszék peremét is. Nyitott gyóntatószékben ülő, Istennek méltatlan bár, de elhívott szolgáját… (mert Jézus a bűnbocsánat hatalmát átadta apostolainak, ők pedig továbbították a püspököknek és a papoknak). Azon túl gazdag néprajzunk sajátos és excentrikus megközelítését. Be nagy kár, hogy ez utóbbit végképp nem érti a főhajjakend!

A marginalizálódott réteget mutogatásra szólította fel a fotográfus. – Te mutatod ezt a három ujjadat, te szintén, te viszont már négyet mutass! Emlékeztek: „Három gyerek, három szoba négy kerék.” – Ezt próbáljátok elővezetni. Nyugi, pillanatokon belül készen vagyunk, és máris megyünk a kocsmába. A jól végzett munka jutalma az áldomás. Legalábbis e honban.

Éjfekete mezőből három nyaklánc villant elénk V-alakot formázva. Mindegyiken rendre egy-egy medál ékeskedve függeszkedik. Az első hírül adja a kínai univerzizmus azon szemléletét, hogy a világtörvény, a Tao, az egységet képező két ősi erő (jang és jin) összhangját hozza létre. A második ékkövekkel gazdagon kirakott románkori latin keresztet formál (Crux gemmata), míg a harmadik Nike-pipát. Niké az ókori görögök pogány istennője, ugyanez a rómaiaknál már Viktóriaként jelenik meg, mint győzedelmes istenség. A V-alakzat őt idézi meg. E pillanattól kezdve már megtudhatjuk, hogy valójában ki a Győző. Természetesen Nike.

Mindettől függetlenül a középen ékeskedő latin kereszt Isten tökéletes, Jézus megváltó szeretetének a jele. Népünk így tudja, így vallja.

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem ötök élete legyen.” (Jn. 2.16)

A szabadtéri tárlat tendenciózusan a bibliai ismeretek irányába pallérozna bennünket, mintha legalábbis religiózus doxazmában szenvednének a válogatók. Itt azonban csupán hebehurgyaságról és metsző gunyorosságról tesznek tanúbizonyságot a keresztyéni ismeretek elemi alapjai nélkül.

Advent negyedik vasárnapja van. Delet harangoznak Szent Anna templomában, a Dobó téren kezdődik az Élő Betlehem. Élő szamárral, élő báránykákkal, még eleven ludak is voltak. Ez utóbbi meghökkentő, de mi már edzettek vagyunk. Ott fenn a Szent Család és a pásztorok, kisvártatva jönnek a Napkeleti Bölcsek. Gyönyörködünk és boldogok vagyunk. A Lélek békéje költözik belénk. Ezek után már nem is aggodalmaskodunk a holnapért.

Hogy az alkalmi pódium mögött, mintegy mások által ingyen-kegyelemből biztosított díszletként ott láthatjuk a már ismert, gördeszkájára feszült, drogos tekintetű a Fiú-ként bemutatott, ötödik sebhelyes ifjút, az már a Betlehemtől a Golgotáig feszülő ívet vázolja fel. A képcsere a lelkekben kegyelem révén végbemegy. Micsoda üdvösségtörténeti jelenet! Karácsonytól Húsvégit, Bölcsőtől a Sírig. Újólag örvendezek, mert látom Krisztus példájából, hogy mi lehet a holtak porából.

Hazafelé ballagván Kálvin gondolata foglalkoztatott. „Ha vannak egyesek, akik az Evangélium ürügye alatt zavarognak, s ha vannak egyesek, akik az Isten kegyelméből való szabadságot vétkeik szabadosságára használják fel ürügyül: akkor vannak törvények és törvényes büntetések, amelyekkel az ilyeneket érdemük szerint meg lehet fenyíteni, csak az Isten Evangéliumát ne érje ugyanakkor gáncs gonosztevő emberek gazságai miatt!”

Otthon már a karácsonyi ünnepi számban megjelent Makovecz Imrével készült interjú várt egy másik, ugyancsak egyházat ért támadás okán.

„Ők annyit engednek meg maguknak, amennyit mi megengedünk. A mi oldalunk – ki kell mondjam – ilyen ügyekben gyenge. Tehát az, hogy tiltakozunk, nem sokat jelent. Nagyon kemény és radikális lépésekre volna szükség ahhoz, hogy ez soha többé, sehol ne forduljon elő… Keménynek kell lennünk, ha fenn akarjuk tartani az együttműködés lehetőségét. Az ilyen fórumok nyilvánvalóan nem akarnak velünk együttgondolkodni, azért teszik, amit tesznek. Ha pedig nem, akkor fel is út, le is út! Addig, ameddig magyarul beszélnek, és itt élnek Magyarországon, addig vegyék tudomásul, hogy ez egy megszentelt föld, az ő szülőföldjük is, és viselkedjenek ennek megfelelően!”

Ehhez nincs mit hozzátenni. Cselekednünk viszont kötelező!

Lelkes Miklóós

Gondolatok, aforizmák

Ígéretekre már érett, de tettekre még nem.

A tett hatása sokszor a tettet ígérőt döbbenti meg leginkább.

Irigy ember ott is talál irigyelnivalót, ahol ilyen nincs.

Ha valakinek van lakása, még nem biztos, hogy otthona is. A kettő nem mindig ugyanaz.

Azt a szót, hogy cigány, ma már nem illik használni. Helyette kitalálták, hogy romát kell mondani, mert az előbbihez a köznyelvben kedvezőtlen előítéletek, megkülönböztetések társulnak. Nos, a vén cigány vonójára, mire jó ez?! Annál inkább is nevetséges, mert a régi kedvezőtlen előítéletek egy pillanat alatt a roma szóhoz is hozzátapadtak, mint légypapírhoz a legyek. Nem a szavakat, hanem a mögöttük levő tartalmat kellene kedvező irányban megváltoztatni. Szavakon olykor hiába lovagolunk, akár mi, akár a cigányból romává avanzsáltak.

Kiöntötte a gyereket, a piszkos fürdővíz maradt.

Sokkal kevesebbet kellene Terrorista Pista „személyiségi jogaival” törődni, és sokkal többet azok személyiségi jogaival, akiknek életét fenyegeti.

A világot megrázó terrorista események 2001 szeptemberében az USA-ban: nem lehet eléggé erős szavakkal elítélni az ilyen embertelen tetteket. Helyes, ha az USA vezetése megkeresi és szigorúan megbünteti a bűnösöket. A fél világ erről szónokol. Az orosz elnök ennek örül – kevésbé éri majd bírálat a csecsen-ügyben. Izrael vezetése örül: szintén kevesebb kifogásra számít korántsem kifogásolhatatlan „ellenválaszainál”. Ámde érdemes volna az USA vezetésének nem csupán a terrorizmust, hanem – hasonlóan kritikus szemmel – saját nemzetközi politikáját, tetteit is áttekintenie. Lehet, sokaknak nem tetszik majd, mégis megjegyzem? A gondolkodó ember előtt világos, hogy ezt a terrorakciót nem csupán a terroristák és támogatóik csinálták, hanem az USA hivatalos külpolitikája is.

Az is előfordul, hogy valaki a „megélhetési bűnözéséből” nem csupán szerényen él-éldegél, hanem ugyancsak nagy lábon él. Márpedig túlzás, ami túlzás!

Tyúklopással kezdte, nyakában vastag aranylánccal, selyempaplanos ágyban végezte.

Kettős életet él, de mindkettőben az ördöggel cimborál.

Nagy karrierhez sokszor az is elég, ha felismerik: nincs egyetlen önálló és épkézláb gondolata sem, ezért számukra arra a posztra éppen ő a megfelelő ember.

Székely Kiss Edit

Úti élmények „Csángliából”

avagy

Ki vagy te moldvai csángómagyar?

Ha nem tü Kárpátok

Keté szakagyatok

Münköt Moldovába

Veszni ne hagyatok”

(Duma-István András)

Hétfőn nagyon fáradtan és álmosan ébredtünk szoba- és hálótársammal B. Erzsikével. Szó ami szó, nem tett jót nekünk az egész éjszakán át tartó „viharűző” harangozás. ( Ő budapesti laborasszisztens és hobbija az ősi magyar hitvilág. Sámándobjától meg nem válna!)

A hidegvizes zuhanyozás és a reggeli után erőre kaptunk és elmentünk a tánctáborba, amely a régi iskola épületében kapott helyet. A vendégek már megérkeztek, de az illemhelyet még akkor javították. A nagyteremben szólt a muzsika, néhányan gyakoroltak.

Bementünk az udvari épületbe, amely kihaltnak tűnt. Az egyik átrendezett tanteremben hátizsákok, hálózsákok hevertek a padlón, az asztalokon a reggeli maradványai és ruhadarabok.

Az irodában rátaláltam Gyurka Valentinra, a tábor szervezőjére és segítőjére, Ilonára. Ismerősként üdvözöltük egymást. Egyik este hosszasan beszélgetve megtudtam róla, hogy Jászberényben tanult, de hazajött, megnősült és itthon szeretné diplomáját hasznosítani. Egyelőre nem sok sikerrel, mert a diploma honosítása elég bonyolult és időigényes. Valamiből mégis meg kell élnie, így aztán bolti eladóként dolgozik a faluban, nyáron pedig szervezi a tánctábort.

A videokamera előtti beszélgetést készségesen vállalta.

Tánctanulás

Közben, a rövid szünetet kihasználva, megérkezett Mihály, a bátyja, aki a magyarországi szervezést, toborzást végezte és a tánctanítás is az ő feladata volt. A tánctábor ötlete öt évvel ezelőtt született meg Mihály és T. Tamás közös moldvai utazása során. Számukra a mintát a budapestiek Gyimesben szervezett tánctábora jelentette. Gondolták, miért is ne próbálnák meg ők is? A moldvai táncokat hadd tanulják a szakmabeliek és az érdeklődők annak természetes közegében a moldvai csángók között, akiknek körében nem idegenforgalmi produktum a néptánc, hanem ma is életük része! Választásuk Külső-Rekecsinre esett, mert a hagyományok itt a legerősebbek és távol a várostól szép és háborítatlan a természeti környezet. Itt él Szarka Marika és Péter, Dobos Rózsa, Fejér Márton és fia, akik jó táncosok, énekesek illetve zenészek. Szarka Marika érdeme, hogy évenként táncfesztivált rendeznek a faluban a moldvai és gyimesi együttesek részvételével. Ifjú Csicsó Antal szerint (aki korábban a bákói csángószervezet vezetője volt és ilyen minőségében rendszeresen részt vett a rendezvényeken), neki köszönheti Külső-Rekecsin, hogy a hagyományőrzés bástyájává vált. Az ő felfedezői, biztatói, támogatói pedig Atzél Endre, Tánczos Vilmos, Halász Péter és a ma már a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában moldvai csángók ügyében tevékenykedő pusztinai Szőcs Anna voltak. Rajtuk kívül sikerült megnyerni jól fonó-szövő asszonyokat, hogy vállalják tudásuk átadását, bemutatását.

Az ötletgazdák bíztak abban, hogy mindez és a Magyarországról érkező támogatás elegendő lesz a megvalósításhoz. Eleinte T. Tamás volt a fő szervező, segítői pedig a Gyurka és a Szarka testvérek. Akkor a vendégeket a falu lakói fogadták házaikba.

Zenészek

Az idén Valentin vette át a szervezést a hazai „pályán” T. Tamástól, mint tanult művelődésszervező, az elszállásolás pedig az iskola épületében volt.

Kezdetben nagyobb volt az érdeklődés. Mostanára harminc-negyven főben állapodott meg a létszám. Gy. Valentin szerint ez valószínüleg annak tudható be, hogy Somoskán a Magyarországon élő Benke Grácián is szervezett tábort egy héttel későbbi időpontban és ugyanakkor indul be a gyimesközéploki tánctábor is.

Nem mondta ki, de gondolom ő is felismerte azt a tényt, hogy a minimális higiéniai és komfort igények kielégítése alapvető egy tábor esetében. Ha ez nem biztosított, csak azok jönnek, akik megszállottak vagy nem tudják, hogy mi vár rájuk. A rossz hír pedig szárnyon jár. Egy jó művelődésszervezőnek tudnia kell, hogy az infrastruktúra hiányát hosszútávon nem pótolhatja sem a háborítatlan természet, sem a még élő folklór. Vannak objektív tényezők, amelyeken nem tudnak a szervezők változtatni (utak kiépítetlensége, vízvezeték, csatornázottság hiánya stb.), ám jobb szervezéssel, leleményességgel a vendégeket nemcsak hogy ide lehetne csalogatni, de meg is lehetne tartani a következő években.

Ezen a délelőttön találkoztam a békéscsabai Kanalas Éva népdalénekessel, aki tizenhét éves kora óta énekli a csángó dalokat országunk határain túl is. Példaképe Sebestyén Márta, aki az első csángó énekeket egy lészpedi asszonytól tanulta. Ő azért jött, hogy újabb dalokkal bővítse repertoárját és megtanulja a moldvai táncokat. Videokamerám kedvéért elénekelt néhány frissen tanult dalt rekecsini és klézsei gyűjtéséből.

Este táncház volt, amely kilenckor kezdődött. Meglepetésemre az alkalmi táncterem (egyébként tornaterem) gyerekekkel volt tele. Sz. Felicsi óvónő és a tanítók, közéjük állva kezdték el a táncot. Összekapaszkodva járták a jellegzetesen balkáni elemeket tartalmazó táncot, amelyben azonban fellelhetők voltak a magyar körtánc elemei is. Táncukat csángómagyar dallal kisérték. Meghökkentő volt hallani azt, hogy hangzásában a néptánc zenéje mennyire különbözik népdalaiktól, amelyet zenei kiséret nélkül énekelnek. Ez utóbbiakban megőrizték az eredeti magyar dallamvilágot.

Nézők

Este tíz-tizenegy óra körül kezdtek fogyatkozni a gyerekek, ezután egyre több felnőtt kapcsolódott be. A zenekar fergeteges talpalávalót játszott. Tagjai egy magyar kobzás (pengetős hangszer) fiú, román hegedűs, rekecsini söltüs (furulyához hasonló hangszer) és egy alkalmi dobos. Később csatlakozott gitárjával egy rocker külsejű ötvenes férfi és két fiatal fiú, minden jel szerint magyarországiak.

A falak mellett elhelyezett székeken fiatal asszonyok ültek karjukon egy-két éves kisgyermekeikkel, farmernadrágban, bekötött fejjel. A tánc ritmusára önfeledten járt helyben a lábuk. Mellettük ült újdonsült ismerősöm egy drezdai, szikár, ősz hajú, „tudósformájú” férfi, aki időnként be-beállt a táncolók közé.

Tegnap érkezett a faluba és a tánctábort kereste. Mivel nem értették a falubeliek, elhozták Sz. Péter házához és én lettem az alkalmi tolmácsa. Érdeklődésemre azt válaszolta, hogy jól érzi magát a táborban, de többet nem mondott magáról.

Másnap költöztem volna Somoskára. Péter megkötötte az üzletet az egyik „stoppos” mikrobusz tulajdonossal. Délelőtt tíz órakor lett volna az indulás, de közben kiderült, hogy a vezető jócskán felöntött a garatra, így Péter elindult másik járművet keríteni.

Amíg várakoztam, felfigyeltem két turistaruhába öltözött emberre, akik a lépcsőfeljárón álldogáltak. Hamar beszédbe elegyedtünk. Így ismertem meg dr. Szemkeő Endrét, a Néprajzi Múzeum osztályvezetőjét és dr. Fabricius László bírót. Végignéztem rajtuk és megakadt a szemem az osztályvezető úr cipőjén, pontosabban a ballábas szandálján, amelynek oldalán óriási lyuk éktelenkedett. Követve tekintetemet a bíró úr elnevette magát és megjegyezte; útitársa lábát úgy feltörte a túrabakancs, hogy még a szandált is levegőssé kellett tenni egy bicskával. Hol túráztak? - kérdeztem. Csíksomlyótól a Kárpátokon át a moldvai csángók búcsújáró útját követve! - volt a válasz. Budapesten megismerkedtünk egy moldvai fiúval, aki ismerte az utat és vállalta, hogy vezet bennünket. Így megvalósítottuk régi álmunkat! Igaz, majdnem négy napig tartott az út és jól elfáradtunk, de végül szerencsésen megérkeztünk a tánctáborba. Itt töltöttük az éjszakát és ma megyünk tovább. Ezt úgy mesélte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy két tudós férfiú Magyarországról felkerekedve szabadságát azzal töltse; napokon keresztül gyalogol, esztenákban hál, tarisznyából falatozik. Mindezt azért, hogy végigjárja elszakadt vértestvéreink hajdan évről-évre megjárt, de mára már történelmivé váló útját.

Íme,az újabb megszállottak!

Tőlük tudtam meg, hogy kedves egri ismerőseim lánya Sz. Adrienn, aki nagy „Moldva-járó” és akit csak hallomásból ismertem, este ott táncolt előttem a táncházban. Csak éppen nem tudtunk egymásról! Remélem, a videofelvételen rajta lesz!

Ez a fiatal lány is „megér egy misét”.

A debreceni KLTE francia-latin szakos hallgatója, aki az Újkígyósi Népfőiskola vezetőjének, Harangozó Imrének hatására „fertőződött” meg a moldvai magyarság kultúrájának szeretetével. Tánctáborokban vett részt, dalokat gyűjtött, megtanult énekelni, szőni. Harangozó Imre néprajzi tárgyú előadásain a saját maga gyűjtötte csángómagyar népdalokat énekli.

Miközben a budapestiekkel beszélgettünk, egy magyar rendszámú Opel Astra állt meg a táncterem előtt. Utasai T. László építészmérnök (már nyugdíjas korúan magyar őstörténetet kutat, mint a miskolci Bölcsész Egyesület hallgatója) és L. Sándor villamosmérnök, mindketten biatorbágyiak. Elmondásuk szerint azért jöttek, hogy bejárják Moldvát és megismerjék a csángóság kultúráját. Előző este érkeztek Somoskára, de nem találták otthon a szállásadókat. Az utcabeliek a Magyar Házba küldték őket. Elég messze van a központtól, de nagyon szép innen a kilátás a Szeret folyóra. Bár a ház félkész állapotban van, óriási előnye minden szálláslehetőséggel szemben, hogy folyóvíz, mosdó és angol WC van. Mivel közben elfogyott a Szeret-Klézse Alapítvány pénze, zuhanyozóra már nem tellett. Az itteni körülményeket megismerve honfitársaim mégis igen örültek, hogy itt kaptak szállást.

Úgy éreztem, hogy kapóra jöttek, mert Péter nem tudott másik autót keríteni. A megismerkedés után elmondtam a gondomat nekik, ők pedig felajánlották, hogy a csomagjaimmal együtt elszállítanak Somoskára.

Pihenő

Útközben elmondták, hogy nincs kötött programjuk, de helyismeretük sem. Nagyon örülnének annak, ha segítenék nekik és útitársuk lennék. Én a második hete itt levő, helyi kapcsolatokkal rendelkező magabiztosságával ajánlottam fel viszont a segítségemet. Így megszünt a külső-rekecsini bezártságom. Nem kellett már ezután sok-sok kilométert gyalogolnom azért, hogy eljussak Somoskára, Klézsére majd vissza Rekecsinbe. Még aznap összeismerkedtek somoskai vendéglátóimmal, akik ebéddel kínálták őket. Férfiember számára ez nem akármilyen gesztus, hiszen Bákó kivételével sehol nincs egy étterem vagy szálloda és ők már nagyon vágytak egy kis levesre, főtt ételre, ahogy mondták.

Még aznap elvittek a Magyar Házba, ahol beszéltem a fiatal Mester Lászlóval - aki Gyimesből jött ide magyar nyelvet tanítani – és Csicsó Antallal, aki nyugdíjon túl is tanít. Tőlük tudtam meg, hogy Klézsén tanít még egy bérelt épületben a székely Hegyeli Attila is, aki a kolozsvári egyetemen szerezte magyartanári diplomáját. Ő lesz az ősszel induló kilenc magyar nyelvet oktató iskola szakmai irányítója, tanfelügyelője.

A fiatal tanár körbevitt az épületben. A földszinten található a tanterem, a tanári szoba, a konyha, két vécé, mosdó, az emeleten már lakható a vendégszoba, bár a lépcsőnek korlátja még nincs. A többi helyiség még befejezésre vár. Az előtérben van elhelyezve a két számítógép, amelyeken három tanítvány elmélyülten játszott. Van még televíziójuk, rádiójuk. Videójuk nincs, mert azt Hegyeli Attila, mikor új iskolát hozott létre, magával vitte. A kapu elég rozoga, az udvaron a terepet rendezni kellene.

Az alagsorba is lementünk és megláthattam Csoma Gergely alkotását, Petrás Incze János 19. századi klézsei pap emlékoszlopát, amelyet domborműves arckép díszít és felállításra vár. (Amikor elkészül a „Ház”, akkor helyezik el végleges helyére.) A mű egyszerűségében is megrendítően szép és örültem, hogy elsők között láthattam meg. A rajta látható román és magyar nyelvű felirat a következő: PETRÁS INCZE JÁNOS EMLÉKÉRE FORRÓFALVÁN SZÜLETETT 1813-ban MEGÖLTÉK 1886-ban KLÉZSE PAPJA CSÁNGÓ NÉPE HŰSÉGES FIA Jó érzéssel nyugtáztam, hogy őrzik egyesületünk névadójának az emlékét ott, ahol rövid pusztinai szolgálat után plébános volt haláláig. A magyar kultúrtörténetbe örökre beírta a nevét azzal, hogy néprajzi, népzenei gyűjtéseit a moldvai magyarokról közkinccsé tette, üldöztetése ellenére. Halálának körülményei máig tisztázatlanok.

Gondolataim előreszaladtak……Egerben miért nincs emléke a mártír papnak?….

A katolikus egyház és azon belül a minorita rend, illetve Eger városa, ahol pappá szentelték, magáénak érzi-e őt? Bizonyára igen! Akkor vajon sor kerülhet Egerben is belátható időn belül emléktáblájának elhelyezésére……..?

Töprengésemből idegenvezetőm zökkentett vissza a jelenbe. Arról beszélt, hogy véget ért a tanítás és az ősszel kezdődik majd újra. Vasárnap záróünnepség lesz gyerekeknek- szülőknek, amely közös ebéddel zárul.

Ezen a napon meglátogattuk még a klézse-alexandrinai „kihelyezett tagozatot”, innen elmentünk Duma András házához, amely a közelben volt. A házigazdát nem találtuk otthon, mert elutazott a tusnádi szabadegyetemre. A felesége azonban kedvesen beinvitált bennünket és kávéval kínált. Pedig a feje tetején állt minden az építkezés miatt. A lepusztult romos kis házból még nem költöztek fel teljesen az újonnan felépült kőházba, amely kívülről vakolatlan volt, de belül már a helyiségek nagy része elkészült. Megdöbbentett, hogy a csángó szervezet helyi vezetője eddig milyen nyomorúságos körülmények között élt. A fénysugarat mutatja eljövendő életében, hogy emberi körülmények közé költözhetnek és gyermekei továbbtanulnak. Az idősebbik fia Kolozsváron tanul néprajz szakon a Babes- Bolyai egyetemen, a kisebbik fiú leérettségizett és egy hónap múlva Csíkszeredában felvételizik. Az édesapa azt szeretné, ha Csíkszeredában tanulna, a fia azonban Magyarországra szeretne menni. A kislány Bukarestbe megy ősztől egy magyar gimnáziumba.

Útitársak

Duma Andrásnak a csíkszeredai Hargita kiadó kötetben jelentette meg versgyűjteményét Én országom Moldova címmel, amelyből akkor ott valamennyien vásároltunk.

(Folytatjuk)

Csernicky Dénes

Megkésett tiszteletadás Bárdos Lajos előtt

II.

KARMESTER.

Ha csak tehetem, kimegyek sírjához a Farkasréti temetőbe. Emberi és zenei nagyságához méltó síremléket emeltek hamvai fölé. Ezen az álló síremléken van egy relief legfelül, amely karmesteri pálcát tartó kezet ábrázol. Ezeket a vezénylő kezeket tartotta az emlékezet a legfontosabbnak, ezeket tartotta a halhatatlan halott élete legmarkánsabb sajátjának.

Tanított, magyarázott, beszélgetett velünk, de soha egy szóval sem említette a vezénylést, a vezénylés lélektanát, ahogy avatott vagy avatatlan emberek szerényen vagy nagyképűen beszélnek róla. Ő soha. Tudtuk, hogy nagy karmester. Tudtuk, hogy a MÁTYÁS-TEMPLOM énekkarát vezeti. Mi, fiatalok is elmentünk meghallgatni, és ámultunk-bámultunk. De ő soha egy szóval sem említette. Mint főiskolásnak, nekem is kötelező volt az énekkari gyakorlat. Tagja is voltam a Zeneművészeti Főiskola énekkarának és a Budapesti Kórusnak is. Így aktívan részt vettem sok énekkari hangversenyen mint kórustag. Ezeken néhányszor Bárdos vezényelt. Most, mikor annyi idő után visszagondolok rá, most látom csak teljesen tisztán márványtömb egyéniségét, azt a mérhetetlen nagy tudást, azt a magávalragadó személyiséget, ami egy névben foglalható össze: BÁRDOS. De ő a vezénylésről nem szólt soha egy szót sem. Pedig több nemzedék nőtt fel az ő GYAKORLATI útmutatásain. Pl. kis mozdulatokkal vezényeljünk, mert nagy mozdulatokkal a karmester átveszi a kórustól a nehézségeket és a munkát. Pl. mindig tiszták és jólöltözöttek legyünk. Pl. halkan, de határozottan beszéljünk. Ha ordítozunk, egy idő után nem figyel ránk senki. És még számtalan döntő fontosságú apróság, de ezeken az apróságokon múlik a karmester jó vagy rossz viszonya a kórushoz… Egy alkalommal Kodály BUDAVÁRI TE DEUM-át vezényelte. Már nem tudom, milyen alkalommal, de jeles ünnepnek kellett lennie, mert számos kórust hívtak meg. Próba a Zeneakadémia nagytermének pódiumán. A kórusok jöttek, mi ismerkedtünk. Nagy kavarodás, csivitelés. Hirtelen felharsan a Kodály-művet bevezető fortissimo trombitaszóló. Mi kapkodtunk a kotta után, de a bevezető trombitaszóló után Bárdos leintette a zenekart, a karmesteri dobogón elegánsan meghajolt és mosolyogva ezt mondta:

- Ezzel a harsonával üdvözlöm és köszöntöm az énekkart!

Hát csoda, hogy tűzbe mentünk érte?

ZENETUDÓS.

Kezemben tartok egy könyvet. Címe: ZENE-

ELMÉLET,

STÍLUS-

ELEMZÉS

A Bárdos Lajos 75. születésnapja alkalmából tartott zenetudományi konferencia anyaga.

Ez annyit jelent, hogy Bárdos Lajost, a ZENETUDÓST, megannyi működési területe mellett a zenetudósok tiszteletreméltó társasága arra méltatta, hogy 75. születésnapja tiszteletére egész napos rendezvényt tartott. Ezen a konferencián tíz elismert tudós tartott előadást különböző zenei témákról. Erről könyvet adtak ki Bárdos Lajos zenetudós tiszteletére. Ez a könyv 1977-ben jelent meg. Egy évvel előtte ugyancsak megjelent egy könyv: LISZT FERENC A JÖVŐ ZENÉSZE címmel, 1976-ban, mely egy nagy Bárdos-tanulmány Liszt zenéjéről. Megvettem mind a két könyvet. Felvittem hozzá. Kértem, dedikálja. De amire különlegesen büszke vagyok: a Lisztről szóló könyv dedikálása a következő:

CSERNICZKY DÉNES

KARTÁRSAMNAK

BÁRDOS LAJOS

1978. VIII. 30.

Most ősz fejjel, egy élet tapasztalatával kezdtem valamennyire felmérni, hogy ki volt Bárdos… Mert az emberek igen nagy százalékban úgy vannak, hogy hajlamuknak megfelelő szakmát, szakterületet választanak, és ott tanulnak és igyekeznek elsajátítani minél többet. Ebben a technikailag és szellemiekben is hihetetlen mértékben fejlődött világban egy vagy legfeljebb két szakterület ismerete már komoly dolog. Kivételes adottságú embereknek adatott meg, hogy ehhez még valamit hozzá tudjanak adni. A régi értelemben vett polihisztorok világának vége, hiszen annyi különböző tudást emberi agy befogadni nem képes. De hát itt van Bárdos. Ő már a felgyorsult 20. század embere. Mégis 100%-os tudású karmester, orgonaművész, egyházzenész, zeneszerző, zenetudós, pedagógus, folyóirat- és könyvkiadó, és a zenei élet egyik irányítója.

Köszönöm a sorsnak, hogy volt idő, amikor mindennap láthattam, beszélhettem vele, tanított, feljártam lakására. No, ezt megírom: Valami zenei megbeszélnivalóm akadt. Felhívtam telefonon, megbeszéltük, hogy ekkor és ekkor felmegyek a lakására.

- Tanár Úr! Tessék megengedni, hogy magammal vigyem kislányomat is!

- Igen, rendben van, hozzad!

Marcsi lányom és én felmentünk Bárdos akkori Mártírok úti lakására (ma Margit körút) Becsöngettünk. Maga Bárdos nyitott ajtót.

- Tiszteletem, Tanár Úr!

- Szervusz. Gyertek, gyertek!

- Tanár Úr! Tessék megengedni, hogy bemutassam kislányomat.

Marcsi akkor volt 17 éves.

Az akkor hetvenes éveinek közepén járó, világhírű Bárdos Lajos, aki már benne volt minden magyar lexikonban, de említést tett róla nem egy külföldi lexikon is, aki, kedvenc szóhasználatommal "egy két lábon járó félistenszobor volt”, kezet fogott kislányommal, meghajtotta fejét, és azt mondta:

- KEZÉT CSÓKOLOM!

Vezényi Pál

A harmincötös számú szekrény

II.

Amikor kitöltötte a szelvényeket, megint telefonált Reményinek, aki azt mondta, rendben van. Most majd valóban meg fogja látni, mennyire bízhat az állítólagos szellem szavában.

Hétfőn Reményi telefonált Parlagnak. Az özvegy beismerte, hogy ezúttal egyetlen találata sem volt a lottón.

- Na látja, Parlag úr, hogy jól sejtettem. Nem jött magához semmiféle szellem, vagy ha mégis, nagyon tudatlan és rossz szellem lehetett, mert becsapta magát.

- Az nem lehet – vitázott Parlag. – Az én drága feleségem nem hazudik.

- A felesége nem, de az a bizonyos szellem igen.

- De hát ő az én feleségem szelleme.

- Akkor meg nem ért a lottózáshoz.

- De igen. Csak, most már tudom, én írtam fel rosszul a lediktált számokat.

Parlag hangjában egy kis bizonytalanság remegett, de azért kitartott állítása mellett.

- Egyébként még azt szeretném mondani, Parlag úr – folytatta Reményi doktor –, hogy aki a tökéletesség magas fokát óhajtja elérni, annak az anyagi javak csábításáról le kell mondania. Erről a tarot-kártya figuráinak magyarázatáról írt könyvben is olvashat. Tehát ne kérjen anyagi javakat a szellemektől. Ilyenek megszerzése legfeljebb csak gonosz szellemek vállalkozhatnak, de ők súlyos árat követeknek szolgálataikért.

- Dehogy!

- Na látja. Akkor pedig ne faggassa a szellemét a lottószámok felől! Hagyatkozzék továbbra is a saját ötletére, ha játszani akar. Ebbe ne keverje bele a szellemeket!

Parlag megköszönte a tanácsot, és átgondolta Reményi szavait. Úgy vélte, hogy a doktor le akarja beszélni arról, hogy mágiával foglalkozzék, őt azonban nem fogja eltántorítani szándékától. Ő adeptus akar lenni, hatalmat szerezni, hogy drága feleségét újra testi alakjában is maga elé idézhesse.

Másnap reggel nagyobb kört szerkesztett, amelynek karimájára felrajzolta az ábécé betűit és a számokat is nullától kilencig. Azt remélte, hogy így könnyebben fog értelmes üzeneteket szerezni a szellemtől.

Napközben szórakozottan végezte a munkáját. Keze gépiesen mozgott, és csak fél füllel figyelt a kis olasz pincérlány csacsogására, aki mindig szívesen évődött vele.

Az özvegy néha már azt hitte, hogy a lány valóban ki akar kezdeni vele, és egyszer felbátorodva meghívta egy kávéra a lakására. Carlotta azonban nagyot nevetett és azt válaszolta, hogy sajnálja, aznap estére már van programja. A barátjával megy a diszkóba táncolni.

Sándort egy pillanatra bántotta az elutasítás, de ki is józanította. Elvégre a lány olyan fiatal, hogy jócskán lehetne a lánya, ha nem éppen az unokája.

Ezután is váltottak néhány barátságos szót egymással, ha találkoztak. Most azonban a férfi csak félvállról válaszolgatott a lánynak, aki hamar ott is hagyta, mert dolga volt.

Este feltette a kérdést a szellemnek, hogy találhat-e ő még magának egy igazi jó asszony-szeretőt.

A szellem igennel válaszolt.

- Hogy hívják? – kérdezte Parlag izgatottan.

Az inga remegni kezdett ujjai között, majd megindult a betűk nyomán.

Végül kialakult a név: Brtko Vera.

- Van-e telefonja? Mi a száma? – folytatta a faggatást.

A szellem hosszú számot diktált, amely a magyarországi hívószámmal kezdődött, utána 33 7459865 következett.

Az özvegy izgatottan jegyezte fel egy papírra a számokat. A szeánsz után megint felhívta Reményi doktort.

- Képzelje – újságolta lelkesen – a szelem közölte velem egy nő nevét és címét. Egy nő nevét és telefonszámát, aki a szeretőm lesz.

Ezután lediktálta a nevet és a számot.

- Parlag úr, magával megint a bolondját járatja az a szellem – hallatszott a vonal túlsó végéről Reményi tréfálkozóan csengő hangja. – Ilyen név nincs, és olyan telefonszám nem létezik. Magyarországon nincsenek olyan hosszú telefonszámok.

- Márpedig a szellem ezt diktálta.

- Akkor pedig megint lóvá tette magát az a szellem.

- Na majd meglátjuk. Kipróbálom.

Fel is tárcsázta a számot.

Siker nélkül.

Reményinek tehát igaza volt, de Parlag ebbe nem nyugodott bele.

Újra hívta szellemét, és addig alakítgatta a számsort, míg végül valóban összeállt egy elfogadható telefonszám.

Feltárcsázta.

Egy elektromos erőmű éjszakai ügyelete jelentkezett.

Csalódottan tette le a kagylót.

Másnap tovább faggatta a szellemet, míg újra összeállt egy hatjegyű szám.

Ezt is felhívta. Többször is. A telefon kicsengett, de senki sem jelentkezett.

- Na igen – magyarázta magának. – Hiszen augusztus van. Ilyenkor az emberek még többnyire a szabadságukat töltik. Majd a jövő héten újra megpróbálom.

Még három alkalommal kísérletezett, mire végre megszólalt a vonal másik végén egy hang.

- Dr. Kecskeméti András ügyvédi irodája.

- Bocsánat, kérem – dadogta Parlag, és letette a kagylót.

Aznap este szemrehányásokkal illette a szellemet, hogy félrevezette, és egyben kérte, jelöljön ki számára egy mester, aki őt bevezeti a mágia titkaiba, mert ő minél előbb szellemeket akar materializálni.

Másnap megint felhívta Reményi doktort, és örvendezve dicsekedett.

- Képzelje – újságolta. – Van már mesterem, aki oktatni fog és három hónap alatt elérem az adeptusi fokozatot.

- Ki az a mester?

- Hermész Triszmegisztosz, azaz maga az egyiptomi Thot isten.

- Nahát! – hallatszott a meglepett válasz. Parlag nem vette észre, hogy a doktor alig tudja visszafojtani nevetését. – Erre igazán nem számítottam.

- Na látja!

- És maga elhiszi, hogy három hónap alatt eléri az adeptusi fokozatot, amelyre másoknak hosszú évek kellettek?

- Miért ne hinném, ha maga Thot isten lesz a mesterem?

Reményi aggódva csóválta a fejét, de ezt Parlag természetesen nem láthatta.

Két nap múlva újabb telefont kapott.

- Írja azonnal, amit diktálok! – mondta izgatottan Sándor. – A szöveg a következő: Abde Ikm, gygy ptoety nyny.

- De hiszen ez teljesen értelmetlen.

- Dehogy! Arámi nyelven van írva. Meg tudja fejteni?

- Nem értek arámi nyelven, de biztos vagyok benne, hogy a szöveg értelmetlen – hangzott a doktor válasza. – Miért üzent volna Önnek az egyiptomi isten arámi nyelven?

Másnap este Parlag újabb értelmetlen betűsorokat diktált telefonon Reményinek. Ez állítólag óegyiptomi nyelven volt írva, és a felesége szellemétől kapta.

- De hát, Parlag úr – próbált érvelni Reményi. – Tudott az Ön felesége óegyiptomi nyelven?

- Nem. De a túlvilágon már megtanulhatta.

- Eddig az istennel és a felesége szellemével is magyar nyelven értekezett, tehát mindkét szellem jól tudott magyarul. Miért küldtek akkor most egyszerre arámi és óegyiptomi nyelven üzenetet, amit Ön nem ért?

Parlag Sándor erre nem tudott magyarázatot. Csak azt mondta, hogy a túlvilágon nyilván ilyen nyelveken értekeznek egymással a szellemek.

Néhány nap múlva Reményi doktor megtekintett egy egyiptomi kiállítást a zürichi Rietberg Múzeumban. Aznap este ő telefonált Parlagnak.

- Idefigyeljen, Parlag úr! Ha érdekli az óegyiptomi kultúra, nézze meg a Rietberg múzeum kiállítását!

- Hol van az a múzeum? Hogy hívják?

Parlag sohasem járt múzeumban, és még azt sem tudta, hogy a városban létezik ilyen nevű intézet.

Reményi elmagyarázta pontosan, hogyan juthat el oda, melyik villamosra szálljon, meddig utazzon. Parlag mindent gondosan feljegyzett.

Másnap megint Parlag telefonált.

- A szellem azt mondta, hogy menjek el a kiállításra és keressem meg a harmincötös számú szekrényt, ahol üzenetet találok – jelentette.

- De Parlag úr! Én megnéztem a kiállítást, és tudom, hogy a szekrények nincsenek megszámozva. Legfeljebb csak a kiállított tárgyak. Nincs harmincötös számú szekrény.

- De igen. Ha a szellem azt mondta, nekem követnem kell az utasítást.

Két nap múlva Reményi találkozott Parlag Sándorral, aki diadalmasan mutatott neki egy felvételt, amelyiket a kiállítás katalógusából kapott. Egyiptomi szobrot ábrázolt.

- Na látja, hogy mégiscsak volt harmincötös szám! – jelentette.

A kép egyiptomi tisztviselő szobrát ábrázolta a harmadik dinasztia korából.

- Látja, ő volt a nagy mágus, aki eljött hozzám – magyarázta Sándor.

- De hiszen eddig mindig azt állította, hogy Hermész Triszmegisztosz jött el, hogy kioktassa a mágikus tudományokból.

- Igaz, de Thot isten a harmadik dinasztia idején ennek a tisztviselőnek az alakjában élt. Azt is megtudtam közben, hogy a feleségem a dinasztia előtti korban egyiptomi hercegnő volt.

Reményi kétkedve csóválta a fejét.

- És ha én magának nem mondom, hogy itt most egyiptomi kiállítást tartanak, honnan tudta volna meg ezeket?

Parlag nem jött zavarba. Azonnal kimondta a választ:

- Maga nyilván az egyiptomi isten titkos utasítására közölte velem, hogy menjek el a kiállítást megnézni. A jövő héten már Bécsbe viszik az anyagot. Éppen ideje volt, hogy megnézzem.

Két hét múlva Parlag Sándor elutazott Bécsbe.

A múzeumban a harmincötös számú szekrényt kereste.

Azt mondták neki, hogy ilyen számú szekrény nincsen, csak a kiállított tárgyakat számozták meg.

Ekkor kérte a harmincötös számot, amelyről kiderült, hogy egy vázát ábrázolt.

Parlag nem elégedett meg ennyivel.

- Hová lett a szobor? – kérdezte.

- Miféle szobor?

- Az egyiptomi tisztviselő szobra a harmadik dinasztia idejéből.

- Ilyen kiállított tárgy nincs a harmincötös szám alatt – hangzott a válasz.

- De igen. Lennie kell, mert Zürichben még megvolt. Ha nincs meg, akkor ellopták vagy elrejtették előlem a mesterem szobrát.

- De kérem, hogy mondhat ilyet?

- Igen! Követelem, hogy mutassák meg nekem a harmincötös számú szekrényt, amelyben a mesterem, Hermész Triszmegisztosz hagyott számomra fontos üzenetet!

Parlag Sándor egyre inkább elvesztette a türelmét. Ordítozva követelte a harmincötös számú szekrényt, amely az ő mesterének a szobrát tartalmazza.

Miközben igyekeztek megnyugtatni, valaki telefonált.

Nemsokára autó érkezett két markos emberrel, akik meggyőzték arról, hogy elviszik oda, ahol a harmincötös számú szekrény és az istenszobor található

Parlag ellenkezés nélkül beszállt velük a kocsiba.

Reményi doktor márciusban értesült arról, hogy Parlag Sándort visszahozták Bécsből, és jelenleg a zürichi elmegyógyintézetben ápolják.

Szép tavaszi délután volt, amikor elhatározta, hogy meglátogatja.

A kezelőorvos azt mondta, hogy Parlag a csendes betegek közé tartozik. Nincsenek rohamai, senkit sem háborgat, inkább apatikusan elmerül a saját képzeletvilágában.

Reményi a parkban találkozott vele.

Egy padon ült maga elé meredve.

- Jó napot, Parlag úr – köszöntötte magyarul. – Hogy van?

Parlag Sándor felpillantott révedezéséből. Ráemelte tekintetét, amely eddig az ismeretlenség távolában kalandozott. Fürkészve vizsgálta látogatója arcvonásait.

Egyszerre térdre borult és átölelte Reményi lábát.

- Üdvözlégy, hatalmas Hermész Triszmegisztosz, halhatatlan Thot isten, minden titkok tudója! – szólalt meg ünnepélyes hangon. Köszönöm, hogy eljöttél hozzám, vigasztalást nyújtani nekem sanyarú sorsomban. Tudom, hogy kiszabadítasz innen és elvihetsz a te országodba, ahol vár rám az én egyetlen feleségem, Nefri hercegnő, akivel találkozni akarok ebben vagy a következő életben.

Reményi nem válaszolt.

Amikor Parlag szorítása enyhült a lábán, óvatosan hátrálni kezdett, és távozott a parkból. Az ajtóból visszanézett és látta, hogy Parlag Sándor még mindig ott térdel a földön és beszél az egyiptomi istenhez.

Magyar nyelven.

Murawski Magdolna

A Baloldali Riporter

„El nem kötelezett, független szellemiségű” (értsd: volt MSZMP-s) riporter ül a stúdióban és faggat. Mikor kit. El nem kötelezettségét kitűző gyanánt hordja büszkeségtől (olykor gőgtől) duzzadó kebelén, mintegy címkézve van. Címkéje olyan, mint hajdanán kiváló káderlapja: messziről virít, hogy ő a jó elvtárs. Hogy ezt honnan tudni? A riportalanyhoz való viszonyulásából.

Mikor baloldali politikust, közszereplőt faggat, udvarias és nyájas, szinte hétrét görnyed az igyekezettől. Tekintete fel-felcsillan a neki tetsző válaszok hallatán, ezzel nyugtázza, hogy ő nemcsak lojális, hanem értékeli is alanyát. Kérdéseit szolgalelkűen teszi fel, és ugyanúgy fogadja a rájuk kapott válaszokat. Ő aztán mindenkinél jobban… ő mindenkinél fürgébben… mindenkinél alaposabban… ő a legek lege, ha még nem tudná valaki.

Ellenben, ha jobboldali a riportalany, tekintete szigorúvá keményedik, a válaszokat kritikusan fogadja, felhúzott szemöldökkel, alulról felfelé mereven nézve. Ez az a bizonyos ejnye-bejnye, meg nahát ilyet, illetve én-aztán-kételkedem-mindenben-amit-Ön-mond tekintet, mely a jobboldali értékeknek jár ki, melyeket ő valójában megvet, csak hát… van olyan toleráns, hogy ezt a véleményét nem juttatja kifejezésre… Ilyenkor a szerkesztői szempontok a döntőek, nem pedig az, amit az alany mond. Ha egyéni véleményt nyilvánít, gyorsan beléfojtja a szót, ha értékeket emleget, fumigálja, ha visszautasítja a rágalmakat, Baloldali Riporter szemrebbenés nélkül elismétli azokat (ismétlés a tudás anyja), és a védekezést meg se hallgatja. A cáfolatot úgy veszi, mintha az megerősítené az általa terjesztendő koholmányokat, és diadalmas mosollyal az arcán igyekszik egyhuzamban dominálni a terepen és a nézők tudatában.

Talán van, akiket lehengerel (célja ez), ám még többen vannak olyanok, akiket viszolyogtat. Soha nem arról beszélget, amiről szó van, ő nem! Ő folyton bizonyítani akar. S hogy mit? Hát legelőször is azt, hogy ő mennyire okos. Hogy ítéletei tévedhetetlenek. Hogy alanya ezzel szemben mennyire tudatlan vagy alacsonyabb rendű nála és azoknál, akik azonos nézeteket vallanak vele. És hogy ő lojális azokhoz, akiknek mindent köszönhet, és akiket istenként tisztel.

S hogy a nyilvánosság előtt „alkotott” interjúi milyenek? Koncepciómentesek. Túlteng viszont bennük a sok prekoncepció. Globális, azaz átfogó szemlélet nincs, viszont előszeretettel tobzódik a részletkérdésekben, melyeket óriásira nagyít fel, azaz bolhából elefántot csinál. Róla aztán nem lehet elmondani, hogy kicsire nem adunk… Ő csak arra ad. A nagy problémák talán azért nem számítanak neki, mert azokat úgyse tudja megoldani, ezért másokról se tételezi fel, hogy képesek volnának rá.

Baloldali Riporter mégis nagyra tartja – saját magát. Ő egy elitszakma képviselője, mely fölötte áll bármely közjogi méltóságnak. Ő hozzájuk is leereszkedik, lekezeli és lekicsinyli őket, neki aztán senki ne dumáljon, tudja ő, honnan szalajtották ezeket… Mindenki gyanús neki, aki nem bírt a kis vörös tagkönyvvel és az övéhez hasonló kitűnő minősítéssel. Hogy ezen mások mosolyognának? Ugyan kérem…! Hogy jönnének ahhoz?! Ki adott nekik arra engedélyt?! Baloldali Riporter csak száguld a neki kijelölt terepen, akár Kajla Bölény az országúton, és tarol.

Hogy meddig? Nyilván az első élesebb kanyarig, melynek csak azért is be akarja bizonyítani, hogy maga alá tudja rendelni, ővele ugyan ne okoskodjon egy ilyen kis…

Z. Zwada András

Gondolatcsavargások

nőkről – férfiakról

X barátom csak azért nem mert eddig félrelépni, mert félt, hogy a feleségébe botlik…

A férfiak rendszerint azt a nőt becsülik, akit nem tudnak szeretni.

Kizárt dolog, hogy minden férfi csak azt a nőt szerethesse, aki őt szereti.

Egy férfit megváltoztatni idegőrlő, csontkemény, sziszifuszi ártalmas robot. Olykor bele lehet gebedni…

Bizonyos kor után a férfi rendszerint egyre gondol. A nő még akkor is legalább kettőre…

Aki a hízelgő kézcsókot kitalálta, nem volt hülye ember. Tudta, hogy a nő hiúságából is születhet szerelem.

Amíg a körömlakkja tökéletesen meg nem szárad, a nő védtelen…

Amióta a nők igen intenzíven betörtek a politikai életbe, férfi kollégáik kezdik otthon érezni magukat…

Persze akadnak még bőven fiatalabb korosztályú férfiak, akiknek folyton két dolgon jár az eszük: A másik a pénz…

A legvadabb szerelmi ölelésnél is látványosabb az a kéj, amit egy gól után a futballpályán látunk.

A férfiak sokszor már házasságuk első évében keresni kezdik a számukra megfelelő ideális asszonyt…

Akit folyton rossznak tartanak, az előbb-utóbb azzá is válik.

Egyes peches férjek „rabszolgasorsa” még gyermekkorukban, anyjuk szoknyájánál a rájuk erőszakolt mosogatással kezdődött el.

Renn Oszkár

Ellenségűzés… (1952)

Egy A1-es rajzlapra festett nagybetűs szöveg nyilvános fegyelmi tárgyalást hirdetett 1952 egy kora őszi délutánjára az egyetem bejáratának üvegfalára ragasztva. A negyedkész egyetemi épületek vakolatlanul és kőburkolat nélkül már szolgálták az oktatást, és a felvonulási épületek, a rendezetlen környezet, az itt-ott még megmaradt drótkerítések és barakkok, melyek a miskolci egyetemi várost építő rabok táborának részei voltak, nem zavarták a hallgatókat.

A diákszállók és a hosszú főépület közti terület gazzal benőtt egyenetlen felületén kitaposott gyalogutak sugaras hálója bizonyította a tételt: két pont között legrövidebb út az egyenes. Természetesen az első eső alkalmával ezek az ösvények azonnal sárdagasztó árkok lettek, és csak a diákok társadalmi munkában épített, 40x40 cm-es öntött betonlapok lerakásával szilárd burkolatú járdává alakított gyalogútjait használhatták, kerülőkre kényszerülve. A betonlapok a múltnak megőrizték a még keményedés előtt a felületbe karcolt neveket, misztikus jeleket, szerelmi vallomásokat, a lerakó tankör vagy brigád nevét.

Ezen az őszi délutánon száraz volt a föld, a gyalogösvényeken áramlott a sok kékköpenyes diák a nagyelőadó felé, mert a DISZ-titkárok külön felhívták a figyelmet a tárgyalásra. A hallgatók különösebb izgalom és érdeklődés nélkül mentek kötelességszerűen megtölteni a termet.

Az egyes szálló 202-es szobájából is elindult a szemeszter elején összeköltöztetett nyolc gépészmérnök hallgató a főépület felé a földhányások közötti ösvényen. Libasorban mentek, a várható eseményről fogalmuk sem volt, az ideiglenes évfolyamtitkár szólt be minden szobába, hogy „indulás a tárgyalásra”. A nyíregyházi, hercegkúti, debreceni, egri, hajdúböszörményi, újfehértói, szentendrei és pesti illetőségű, néhány hete együtt lakók óvatos bizalmatlansága még nem teljesen oldódott fel, még keveset tudtak egymásról, családi körülményeikről. Csak ”kóstolgatta” egymást a három paraszt-, három munkásszármazású és a két értelmiségi. Közülük ketten már elég „túlkorosak” voltak, és szakérettségi után kerültek az egyetemre. Ők párttagok voltak, de még nem hívták őket „munkára” az időközben kiválasztódott és kiválasztott „mozgalmárok”.

Háromra már dugig megtelt az előadó, már az oldallépcsőkön, az árkádsor alatt is ültek, a padsorok mögött minden állóhelyet elfoglaltak a diákok és néhány oktató.

Bevonult az öttagú fegyelmi bizottság és a fegyelmi eljárás alá vont hallgató, egy magas, jóképű, göndör hajú harmadéves kohász, akit kiváló röplabdajátékosként csodáltak az egyetemisták. Leültek a liftes óriástábla előtti hosszú előadói asztalhoz. A zajongás elhalkult, és az elnök, az évfolyam Disz-bizottságából, ismertette, hogy nyilvános fegyelmi tárgyalást a harmadévesek kezdeményezésére rendelték el. Ehhez a párt-alapszervezet is hozzájárult. Ezután felkérte a fegyelmi bizottság elnökét a fegyelmi vétség ismertetésére.

Az elnök a vádat papírról olvasta fel. Eszerint B. Csaba önéletrajzában és a kérdőíveken hamis adatokat írt be származásáról, elhallgatta, hogy apja él, és nagybirtokos, horthysta katonatiszt volt, aki a Szovjetunió ellen harcolt a Donnál. Anyja is birtokoslány volt, bár most anyagkönyvelőként dolgozik egy szabolcsi községben. Apja ugyan külön él tőlük Dunántúlon, és egy TÜZÉP vállalatnál telepőr, mióta a hadifogságból hazajött. B. Csaba tehát szándékosan félrevezette az egyetem vezetőségét, özvegynek hazudta édesanyját, és a mai napig is a legnagyobb szociális támogatást és ösztöndíjat kapja, mint szegény sorsú, gyermekét egyedül nevelő anyának egyetemista fia.

B. Csabát ezután megkérdezték, hogy kíván-e a vádra válaszolni. Az egyre komorabb és láthatóan már megfélemlített diák elmondta, hogy ő mostanáig abban a tudatban élt, hogy apja a frontról nem tért vissza. Anyja is ezt állította, és apjával a háborúba indulása óta természetesen nem is találkozott. Anyjával él szerény körülmények között és tudomása nem volt arról, hogy anyja esetleg valahol találkozott az apjával. Anyja sohasem mesélt neki apja egykori életéről, viselt dolgairól. Nem akart ő senkit félrevezetni.

Közben a padokból felhangzott néhány beszólás:

- Hazudtál, te burzsujgyerek! Ne mondd már, hogy semmit nem tudtál!

Ekkor emelte fel kezét és szólalt meg az egyetemi DISZ- és Pártvezetőség részéről J. Péter, aki elmaradhatatlan micisapkájával jelent meg a tárgyaláson:

- Elvtársak! Mi méltók akarunk lenni Rákosi elvtárs nevére, és szeretnénk, ha ő lenne egyetemünk névadója!

Erre többen felálltak a padsorokban és hangosan kiabálva kántálták:

- Éljen Rákosi, éljen Rákosi!

Most már mindenki felállt, és percekig zengett az éljenzés és az ütemes taps.

A Lenin-fiú (mert így suttogták a háta mögött) ismét feltartotta kezét, és figyelemre intve folytatta beszédét.

- De mit is mondott Rákosi elvtárs? Hogy első az éberség! És most?… Itt áll előttünk egy hallgató, aki becsapta a népi demokráciát, okirat-hamisítást követett el, letagadta osztályidegen származását, aljasul elfoglalta egy becsületes proletárfiatal helyét az egyetemen. Az ilyen nem maradhat közöttünk. Az eset figyelmeztet bennünket arra is, hogy az éberség nem lankadhat el, az ellenség mindent elkövet, hogy sorainkba befurakodjon és bomlasztó tevékenységet folytasson. Szocialista egyetemünket meg kell tisztítanunk az ellenséges elemektől!

Szónoklatának végén az utolsó mondatokat már üvöltve és belevörösödött önmaga begerjesztésébe. Kapott némi támogatást az előadó közepéről. Egy csapat fiú felugrott és öklüket rázva kiabálták:

- Ki az ellenséggel! Ki a burzsujokkal! Menjen B. Csaba!

A kiabálókhoz még csatlakoztak többen is. Nagy, elég félelmetes hangzavar keletkezett. A gólyák, több mint 300-an inkább beijedtek, mint kiabáltak. Többen sápadtan figyelték az eseményeket. El is gondolkoztak néhányan, hogy mit hallgattak ők el az önéletrajzokban, és mit írtak le nem egészen valósághűen. Ők még inkább behúzták a nyakukat, és elkezdtek félni: hát itt ellenőrzik az adatokat, nyomoznak utánuk? Így megy itt az egyetemen?

Az egyre vadabb tüntetésre az „osztályidegen” hallgató gyorsan felállt, és higgadtabb társai gyűrűjében elindult ki a teremből. Az előadóba viszont megérkezett egy belelkesült harcos hallgató, és felugorva a diadalittas J. Péter mellé a pódiumra, felemelt kézzel harsogta a terembe.

- Már ki is raktuk minden holmiját a négyes diákszálló elé! Viheti a cuccát! Mehet, ahová akar! Köztünk már nincs helye!

A felhergeltek részéről nagy üdvrivalgás fogadta a bejelentést, és többen javasolták, hogy menjenek B. Csaba után, kísérjék a hejőcsabai villamosmegállóig, ellenőrizzék távozását. És indultak vagy húszan kiűzni az „ellenséget”.

Valamit még mondott a bizottság elnöke, vagy talán csak mondani akart valami határozatfélét, de már senkit nem érdekelt J. Péter, a magabiztos Lenin-fiú átfogta vállát és megnyugtatta, hogy „majd megírjuk benn az irodában.”

A gyorsan kirohanók után a nagyelőadó lassan kiürült. A tömeg nem sietett. Lehajtott fejjel, szótlanul, zavartan-türelmesen sodródtak kifelé az elsőévesek is. A 202-es szobatársak a kijáratnál azonnal találtak maguknak valami sürgős elintéznivalót, és szétoszlottak.

Akkor még elhalaszthatták élményeik megtárgyalását.

M. Nagy István

Az írás dilemmái

Írni jó és rossz!

Jó azért, mert az írás által távoli vidékekre vagyok képes fénysebességgel utazni. Beülhetek egy időgépbe, s halott embereket is képes vagyok életben tartani. Képes vagyok az általam látott és beléköltözött világszellemnek érzékelhető formát adni, a gondolatot illő módon felöltöztetni. Az írás kizökkent az evés-ivás-szexus-alvás monoton körforgásából. Elfelejtem láncaimat, melyek a mindennapok szokásaihoz és piti kötelezettségeimhez rögzítenek. Ha írni kezdek, a vágyaim kiröppennek a szabadba, mint a kalitkából elszökő stiglic. Egyszerűen felszállok a valóság felé. Az írás a megtestesült szabadság, ott van előttem a franciakockás füzetem, és azt írok bele, amit csak óhajtok. Sokan úgy gondolják, hogy írni nehéz dolog. Nekik megsúgom, nem írni, az a nehéz, a nem íráshoz kell komoly erő.

De írni is rossz, mert a lényeg mindig elmondhatatlan és leírhatatlan. A szó képes megtámadni és leszegényíteni a gondolatot, hűti és laposítja a szellem vonulatát. A szó ritmusa szinte sosem képes követni a gondolat ritmusát. A legőszintébb írásba is mindig belesikerül egy kis hazugság, egy kis démonizmus. Ez pedig azért van, mert az írással akaratlanul is tetszelegni akarunk. Tetszeni a szomszédnak, a szponzornak meg a hatalomnak – azaz, akiktől függünk.

Szkeptikusnak és nihilistának tűnik az a megállapítás, hogy az élet lényegét még sosem sikerült senkinek megírni. Az élet lényege ugyanis néma: néma a szépség, az öröm, a derű, a gyász, a hit, a látás, a végtelenség, a tudás, a csend. A szó csak megtöri a némaságot, megkísérli elbeszélni az elbeszélhetetlent. Minden dolog szótlanságban érik, szavakba öntve pedig elkezd buzogni, néha meg egyenes fröcsögni. Az írás a gondolat teljességéből kiszakított rész, s mint minden rész, tökéletlen és korlátolt használhatóságú. Botor, kisstílű és lehetetlen követelményeket támaszt a realitással szemben, sokszor rabságba akarja ejteni a valóságot. Kialakítja és táplálja a honvágy nyomasztó és kínzó érzését, mert fellibbenti egy magasabb létvilág elérhetőségét.

Az aranykorban nem volt könyv, de volt sok szép élet. Ma van könyv, és hanyatlik az élet. Úgy tűnik, minél több a könyv, az élet annál bonyolultabb és ellentmondásosabb. Hiába a jó szándékú írás, mégis az elidegenülés irányába hat, mert mindig győzni akar. Arról nem is beszélve, hogy az egyik szó elpusztítja a másikat, és fordítva. Az egyik könyv kirekeszti a másikat, és fordítva. Ma az írásmű értékét a megvásárolt példányszám határozza meg, a tartalom ambivalens. A pénz őrületéhez odasimult az írás őrülete is, nem tud ellenállni, behódol a globalizációnak, a dzsungelkapitalizmusnak, meg mindenfajta divathullámnak is. A szépség forrása helyett a legtöbb esetben a botrány forrása lett. A politikai adok-kapok népi játék eszközéül ajánlotta fel magát, ezáltal a magasztos írás a heccelés, csúsztatás és kekeckedés kénköves mélységeibe bukott.

Az írás lényegében pótcselekvés. Igazában a gondolatot nem leírni, hanem megélni kellene. Aki a megélésre képtelen, az elkezdi leírni, lefesteni, kifaragni vagy megépíteni. S ha az ember gondolata lehagyja a valóságot, akkor elkezd álmodozni és fantáziálni, összemossa a realitást a virtualitással.

Az írás egyik központi dilemmája: megírjam vagy megéljem:

Aki az írást választja, az lényegében lemond a megélés teljes körű lehetőségéről. Az író tehát áldozat. Mint ahogy áldozat a színész is, aki a szerepe megformálásakor, az átlényegülésben nem önmaga örömét találja, hanem az örömöt a közönsége számára óhajtja. A színész csak szekundér jellegű örömhöz, a siker öröméhez jut. Az összes többi munka és áldozat. Az író feladata összetettebb a színészénél, mert a siker esetében kútméreggel is képes felérni. Egyrészt mérgezheti saját magát a hiúság nehezen fékezhető viszonyai közt, másrészt mérgezheti a környezetét, olvasótáborát a megalkuvásból, eltévelyedésből fakadó szavakkal. Ez megtörténhet egyenes szándékkal – gazemberségből – vagy gondatlanságból, ez utóbbi eset a tévesztés.

Írás csak kétféle lehet: vagy világalkotó, vagy világromboló. A küszöbön ácsorogni nem lehet. Minden írásmű vagy a lét felső emeleteibe emel, vagy a káoszba lök. Köztes állapot nincs.

Látható, igen nagy az író felelőssége, hogy engedelmeskedik-e annak a mágikus és misztikus gravitációnak, mely őt az írásművészet bűvkörébe csalogatja. Sokakat inkább a nyomtatott betű csábít, mint a szigorúan vett írás. Mert a kettő még távoli rokonságban sincs egymással. A nyomtatott betű a nyilvánosságnak szól, az írást pedig az író sajátmagának írja a jegyzetfüzetébe, a naplójába, megfeledkezve arról, hogy közönség egyáltalán létezik. Bizony, szánalmasak az izzadva írók, akiket oldalszámra fizetnek. Ha hallgatnának, akár még boldogok is lehetnének, de ők sikert, pénzt és egzisztenciát akarnak, a szentimentális boldogság helyett megelégszenek a boldogulással.

Gondolati terméket alkotni csakis magányban lehet, gondolat csakis a csend áhítatában képes érni. Ezért az írónak a magányosságot is, mint egy áldozatot a sok közül, fel kell vállalnia. Mint ahogy be kell hódolnia a szépség-vallásnak, meg kell szerveznie harcát a populáris népszerűsége ellen. A tömegektől elhatárolódva, a tömegekért és a tömegekért dolgozni – bizony nem egyszerű feladat.

Egy író egy személyben férfi és nő, felnőtt és gyerek, király, főpap, hadvezér, orvos, bíró és lumpen alkoholista. Mert minden írásműnek róluk vagy nekik kell, hogy készüljön. Önmagát pedig ki kell felejteni a történetből, személye helyett csak a szellemisége és a küldetéstudata lehet jelen. Két utat kell járnia egyszerre, az istenek útját és az emberek útját, s a kettőnek össze kell érnie.

Ezek után azt hiszem, senki sem vitatja, az írói, költői „szakma” nem oktatható és nem megtanulható, mert érdemet, alkalmatosságot megtanítani nem lehet. Az igazi írásművet úgysem az író hozza létre, hanem a kozmosz. Az író csak egy állomás, egy áttétel, egy üzenetközvetítő, az őslogosz emlékeztetője, az aranykor emlékezetben tartásának szolgáló eszköze.

Tézisszerű mondatokat írtam az írásművészetről, felsorakoztattam – pro és kontra – annak fény- és árnyoldalait. Tulajdonképpen jól magamra ijesztettem, hiszen én sem hittem, hogy egy író és írásműve mekkora felelősséget vállal magára a működésével. Nem kívánok lemondani az életélmény megéléséről, én inkább megélem, mint megírom, határoztam el magamban. Pár nap múlva az a kérdés merült fel bennem, jogom van-e visszatartani egy megszületett és egy röppályára kéredzkedő intuíciómat, gondolati energiámat? Ha ezt megteszem, nem olvassák-e fel valahol és valamikor bűnömül?

Az életet megéljem vagy megírjam? Ez itt a kérdés, ez itt a dilemma. A választ magam sem tudom. De jegyzetfüzetet mindig tartok magamnál, ennek néhány lapját volt módjuk most elolvasni.
KépzÕmÛvészet

Losonci Miklós

Kiállítások a fővárosban

Aba-Novák Vilmos: Kettős arckép 1925

2002. január 27-ig várja látogatóit a Magyar Nemzeti Galéria Árkádia tájain c. kiállításával, mely Szőnyi István és köre művészetének eddig nem eléggé ismert alkotásait tárja elénk. Közös vonás mindannyiukban a harmóniára való törekvés, az a festői eszmény, mely a táj méltóságát csatolja az emberi forma megnyugvásához. Ez az az esszencia, mely Szőnyi István ars poeticája, de ez a törvény hatja át Aba Novák Vilmos kettős arcképét is, ahol az emberpár hátterét nyugodt törzsű fák, lila pászmákban csöndesedő házak biztosítják. Korb Erzsébet kinyilatkoztatása a mezítelen emberi testek szépsége, melyet sugaras fényű táj övez, hegyek és víz. Mindez 1923-ban keletkezett kép, már kezdeményezi Egry József diadalmas festői törvényeit. Patkó Károly igali falurészlete ugyanúgy a tárlat erőssége, mint Paizs Goebel Jenő néhány alkotása. Árkádia a béke testesülése a görög antikvitásban, erre áhítoztak a frontról hazaérkező festők, hogy az első világégés után a nyugalom legyen úrrá életünkben. Mindez a színek temperáltságában és a vonalrendszer lágy ritmikájában valósul meg, ragaszkodás ezen közös eszményhez, melyet Tarjáni Simkovics Jenő és Varga Nándor Lajos grafikái is képviselnek. Mindez ma is élő üzenet napjaink sokrétű, terméketlen háborúskodásában.

Budán, az Aquincum Hotel Mithras Galériájában a Motivart Stúdió mutatkozott be új műveivel. Paróczi Ágnes asszociatív képi rendszere határozottabbá vált, ékformái domborításokkal bővültek. Takács Klára sejtelmessége, ha lehet, még finomabb, így döbben rá a víz alatti létezés ázalag lebegésére. Véghseő Klára Krúdy Gyula nyomvonalán találja meg a maga meseországát, mely itt Óbudán most is visszhangra talál a közönség szívében. Fajka János rekeszzománc művei különlegesek, saját egyéni képzeletével örökíti meg a múltba vesző, de a tudatban fennmaradó falusi hangulatokat, összefűzi szerves rendben a növényi, állati és emberi anatómiát. Szabó János a csoport vezetője a zene dallamvilágát is festészetté nemesíti – kimagasló műve Korinthosz, ahol föltámad színei varázsában az antik világ.

Cene Gál István még messzebbre megy időben és térben – Egyiptomba. Ő Salgótarjánban született 1969-ben, önálló kiállításon mutatkozott be Miskolcon, Budapesten, Szentendrén, Salgótarjánban, Tatabányán és Hollandiában is. Enigmatikus sűrítéssel idézi meg azt, ahogy ő elképzeli az egyiptomi csodát művekbe és a tájba, a sivatagba és a Nílusba feledkezve. Az, hogy kiállításának címe Egyiptomi szimfónia, arra utal, hogy ámulása fokozódik. Madách Imre egyiptomi színét is újraálmodja, ahol ő az Ádám, a figura; Önarcképe. Sorozatának ékessége II. Ramszesz, Ehnaton alakja, kivált Ré fiai, ahol a tevék és az emberi csoport festői összhangja hiánytalan. Megrázó a Karaván vonulása a kezdődő homokvihar drámai hangulatával és a Nílus-part, ahol a piramisok is feltűnnek a festői látványban. Cene Gál István tervezi, éppen az egyiptomi jelenet után, hogy Madách Imre Az ember tragédiája színeit is megálmodja annyi méltó előde után. Várjuk ezen ciklusának bemutatását is, meglepetést remélve új anyagától.

Cene Gál István: Kephrén a hórusszal – olaj, vászon 123 cm x 86 cm

Patkó Károly: Falurészlet, 1927

Szőnyi István: Hegytetőn, 1925

Cene Gál István: Karaván –

olaj, vászon 94 cm x 70 cm

H. Barbócz Ildikó

„Minden egész eltörött”

Demeter Pál fotókiállításáról

Tükörbe nézni — mindennapos dolog. Tükröződéseket látni — szokványos. Tükröződéseket észrevenni és megörökíteni, más szemmel nézni a világot — ez már nem mindennapos dolog. Ehhez érzékeny szem, merőben más látásmód, és természetesen egy remek fényképezőgép szükséges. Demeter Pál rendelkezik mindezzel.

Bizonyos értelemben már ismerős képek fogadtak a Helyőrségi Klub galériájában, ahol karácsonyig voltak láthatók Demeter Pál fotói. Néhány darabját láthattuk már falon, de „Tükröződéseim” címmel most egy csokorba gyűjtötte őket az alkotó.

Az első benyomások azt a képzetet keltik, hogy a lefényképezett tárgyak valamilyen felületen visszatükröződve a saját képmásukat mutatják. Azonban mégsem a valóság hű leképezéséről van szó, ez annak csak „égi mása”, torzan és összetörten megjelenítve, légiesen lebegve, a feje tetejére állítva. Izgalmasan. A kiállítás első üveglapja alatt olvasható Győry Dezső szavaival: „… és a fák újra gyökeret vernek… fordított égben úszó / algák a vízfenéken.”

„Minden egész eltörött”

Fotó: Demeter Pál

Nem szeretjük a tócsát. Kikerüljük, mert vizes lesz tőle a lábbelink. De mégis megtorpanásra késztet, ha látunk benne egy tükröződő tárgyat. Lehet, hogy ezt előbb, mint a valóságosat, és azt csak utána fürkésszük tekintetünkkel. A fotográfus észrevette ezt. Mint ahogyan „Thália templomát” is, amint az égbe emelkedik. „A fejre állt hatalom” ezzel a játékos megfogalmazással nem más, mint a Megyeháza. Az „Uszodai káosz” c. fotóval a szerző mintha sejtetni akarná, hogy ezen híres Makovecz–létesítmény körül nincs minden a legnagyobb rendben, fel-fellángolnak még az üzemeltetés körüli viták.

A „Bizarr bazilika” alliteráló címével hívja fel magára a figyelmet. A „Techno-tükör”-ben egy épület összetört darabjai láthatók egy gépháztetőn. Azt is üzenheti ez a kép, hogy álljunk meg egy pillanatra; elgépiesedett vonásainkat próbáljuk újra emberivé varázsolni, ne váljunk a techno–őrület rabjaivá. Válasszuk inkább a csendet, keressük a nyugalmat talán a Tátra lábainál. Elmerenghetünk a hullámok játékában, és szembe is nézhetünk önmagunkkal. József Attilával vallom: „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat.”

A magával ragadó legszebb tükröződés talán „A szuzafon varázsa.” A terembe lépve ez vonja legjobban magára a figyelmet. A hangszer aranyló testén tükröződő Minorita–templom szépsége megduplázódik, megerősítvén a tér amúgy is bámulatba ejtő arculatát.

Nem véletlenül hagytam utoljára az eddig már több díjban is részesült alkotó „Összetörve” c. fotóját. Sajnos nap mint nap láthatjuk nyomát környezetünkben a terjedő vandalizmusnak. Ez a kép akár erről is szólhatna. De ha létezik a fotósok világában is a költői ars poetica, akkor ezt annak tenném meg. Ennek a kiállításnak mottójául mindenképp. Az üvegcserepek karcosságukkal Ady–sorokat hívnak elő az emlékezetből: „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban, / Minden Egész eltörött.” Szétesetten, darabokban hever már minden: az „Egész”, a „láng”, a „szerelem”. Félelmet keltően hullanak az értékek, omlanak le épületek, sekélyesednek az emberi kapcsolatok. E tragikus felismerés készteti az embert a világ megóvására, a szándékra, hogy hitvallása legyen: „csak féltsd, / hogy el ne merüljön, / csak vigyázzad, / hogy miránk ne dűljön, / csak őrizd, / hogy örökre el ne tűnjön: / mert ez az élet, / mert ez a szerelem — porcelánhold!” ( H. Barbócz Ildikó: Porcelánhold )

Színház, zene, tánc

Abkarovits Endre

25 éves a csíkszeredai Barozda együttes

Beszélgetés Györfi Erzsébet népdalénekessel

Györfi Erzsébet (Fotó: Roth György)

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek első felében bizonyára sokan voltunk olyanok az Erdélybe járók között, akik szinte mindent megvettek, ami a Ceausescu rendszerben magyarul Romániában megjelenhetett, akár könyvekről, akár lemezekről volt szó. Idővel aztán ezek egyike-másika már kevésbé számított érdekesnek, amikor – különösen a könyvek terén – már bőséges lett a kínálat. Az a kevés népzenei lemez viszont, ami azalatt a pár év alatt megjelenhetett, tapasztalatom szerint, minden gyűjtő féltve őrzött kincse. Részint azért, mert azóta se volt mód újbóli kiadásukhoz, másrészt mert olyan színvonalat képviseltek, hogy azóta se vesztettek értékükből. Aztán a nyolcvanas évek második felében a diktatúra még sötétebb korszaka jött, a zenészek többsége elhagyta Romániát és sokáig azt se tudtuk, hol vannak, játszanak-e még. Már másfél évtizede hallgathattuk lemezeiket, de először az erdélyi táncházmozgalom 20. évfordulója alkalmából rendezett kolozsvári koncertet bemutató televíziós filmben láthattuk Magyarországon Erdély egykori híres együtteseit: a Bodzafát, a Barozdát, az Ördögszekeret, a Venyigét, a Regősöket. Ekkor szerepelt a képernyőn első ízben a két híres énekes is: Panek Kati és Györfi Erzsi. Aztán megjelent Gázsa lemeze, melyen megszólaltak a régi zenész és énekes társak is, s a borítón végre olvashattunk a többiek sorsáról is. Megtudtuk, hogy a Barozdás zenészek többsége Svédországban él, énekesük, Györfi Erzsébet meg Németországban.

Ezen a nyáron már járta a hír Csíkban, hogy jubileumi koncertre készül haza a Barozda. Aztán megjelentek a beharangozók az Interneten és a folkMAGazinban az október 26-27-i eseményről. Mivel Magyarországon pont ez a szombat munkanap volt, igencsak sietni kellett, hogy legalább a második nap nagy jubileumi koncertjét elérjük. Bár úgy hallottuk, alig volt propagandája az eseménynek, a kultúrháznál olyan sokan álltak sorba jegyért, hogy az előadást csak félóra késéssel tudták elkezdeni. Így legalább maradt idő az ez alkalomból Svédországban készített lemez és a Pávai István által az együttes történetéről írt könyv megvásárlására.

Patrubány Miklósnak, a Magyarok Világszövetsége elnökének megnyitója után a műsor első része a Barozda együttesé volt. Györfi Erzsike nyitó székely keservese nyilván nem véletlen választás volt: a „Ha kiindulsz Erdély felől” kezdetű dal így folytatódik: „Idegen földre ne siess, Ha hazádban megélhetsz.” De az ő esetükben ez sajnos nem így alakult, sőt többségüket 3000 km távolságra sodorta a sors.

A dalok között a műsorvezető sorra kérdezte történetükről az együttes tagjait; Györfi Erzsébet énekest, Bokor Imre prímást, Simó Józsefet, az együttes több hangszeren, de leginkább nagybőgőn játszó vezetőjét, Toró Lajos brácsást. Szinte végig a színpadon volt Papp István Gázsa, az egykori másik híres erdélyi zenekar, a Bodzafa prímása és egy ének erejéig Panek Kati is. Időnként színpadra léptek más korábbi Barozda tagok, mint Pávai István és Kostyák Alpár. A második részben aztán magyarországi és erdélyi barátaik köszönthették a Barozdát: zenével, énekkel, tánccal. Láthattuk a csíkszeredai Hargita együttest és Ádám Gyulát, a jászberényi Papp Imre – Péter Bencze Anikó párost, a Jánosi együttest, a kalotaszegi Kelemen Teklát és Tötszegi Andrást, svédországi barátaikat és másokat. Az ő sorsuk valahol összefonódott a Barozdáéval az elmúlt 25 év valamelyik periódusában. A közönség élvezte az előadás minden percét, csak a helyi hangtechnikusok okoztak némi bosszúságot, s a műsorvezetés se volt mindig gördülékeny. A holtpontokon aztán Simó József jó humora lendítette át a műsort, ami a felkészülésre rendelkezésre állt időhöz képest így is szépen felépített volt, s az ember alig akarta elhinni, hogy a különböző országokból érkező szereplők mindössze két-három nappal az előadás előtt találkoztak össze.

A koncertet aztán táncház követte. A zenészek és barátaik másnap még családias hangulatban ünnepelték a viszontlátást, de egy nap elteltével már mindenki úton volt országába. Egyedül Györfi Erzsébet maradt még néhány napig. Őt kerestem fel csíkszeredai házában, hogy meséljen az együttese és saját sorsáról.

Toró Lajos, Bokor Imre, Pávai István, Györfi Erzsébet (Fotó: Ádám Gyula)

Talán kezdjük magával az együttes megalakulásával, annak évével! A régi lemezeiken azt olvastam, hogy 1977-ben alakultak, de úgy látszik mégse ezt az évet tekintik a kezdetnek.

Valóban, a táncházunk beindulására 1977-ben került sor, ezért tévesen ezzel azonosítják a Barozda születésnapját. Én magam is abban az évben csatlakoztam az együtteshez, de a fiúk már 1976 őszén elkezdték a közös muzsikálást Csíkszeredában. Két alapító tag, Pávai István és Simó József, akik már régebben ismerték egymást, a kolozsvári egyetemi évek alatt fordultak a népzene felé. A diákrádióban játszandó zenéről más barátaikkal folytatott vitákban jutottak arra az elhatározásra, hogy archaikus népzenét kellene játszani. De ekkor még nem volt prímásuk! Hamarosan mindketten Csíkszeredában kaptak állást, ahol egy zenekari próba szünetében meghallották, hogy Bokor Imre csellóján gyimesi dallamokat próbálgat. Kiderült, hogy a híres gyimesi prímás, Zerkula János szomszédságában nőtt fel. Nem volt nehéz meggyőzni, hogy álljon be közéjük. Engem, mint zsűritagok, egy kórusverseny alkalmával hallottak először, ahol szólót is énekeltem, s megkérdezték lennék-e az énekesük.

Milyen zenei előképzettsége volt? Mit tudott akkortájt a népzenéről?

Másodikos koromban kaptam egy hegedűt, mert édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy valamilyen hangszeren tanuljak meg játszani. Kilenc év hegedűtanulás közelebb hozott a zenéhez. Falun születtem, Madéfalván, így a népzenével hamar összetalálkoztam, de az a fajta újstílusú népzene nem volt rám olyan hatással, mint az, amivel a Barozdával való megismerkedés után találkoztam. Diákként még a rockzene, a Beatles, az Illés, Koncz Zsuzsa érdekelt, gimnáziumunk rock együttesében énekeltem. Viszont volt több olyan élményem, ami, ha nem is volt mindig kifejezetten népzenei, de egyengette a hozzá vezető utat. Ilyen volt az irodalmi szinpadunk Bartók emlékműsora, ahol Bartók gyűjtést énekeltem, vagy az óvónőképző kamarakórusában Kodály, Bartók, Birtalan József feldolgozásokat. Fontos pillanat volt az a magyar irodalom óra, amikor azt a Sebő lemezt hallgattuk meg, melynek egyik oldalán megzenésített versek voltak, a másikon népdalok. Különleges hangulattal, valami addig nem ismert módon, csodálatos egyszerűségével köszönt innen vissza a népdal. Talán nem véletlen, hogy a Barozdának az innen tanult Kerek a szőlő levelé-vel mutatkoztam be. Az archaikus népzenével azonban csak a Barozda segítségével ismerkedtem meg. Nagy szerencsém volt, mert ők mind kitűnően képzett zenészek voltak már, kiforrott népzenei elképzelésekkel, mikor hozzájuk kerültem.

Egyáltalán, hogyan ért le Csíkba a táncházmozgalom? Volt itt a táncháznak hagyománya? Arra vonatkozóan ellentmondásos visszaemlékezéseket hallottam, hogy az erdélyi városi táncházak kialakulására milyen hatással volt a Magyarországon öt évvel korábban beindult táncházmozgalom.

Valamikor Csíkban is voltak a székihez hasonló falusi táncházak, de ezek már csak az idősek emlékében éltek a hetvenes évekre. Csíkszeredában 1977 őszén mi indítottuk el a táncházat. Ez volt az első székelyföldi táncház. Kolozsváron már tavasszal beindult a Bodzafáé. Rengeteget jártunk egymáshoz. Akkor valami hihetetlen fanatizmus munkált bennünk, annyira intenzív volt a gyűjtés, tanulás, zenélés, s az ezekkel járó utazgatás, hogy az ma már szinte elképzelhetetlen. Azt nem mondhatjuk, hogy nem tudtunk volna a magyarországi táncházmozgalomról. Személyesen egy hír erejéig hallottam egy székesfehérvári tánctáborról, ahová iskolatársam, Hajdú Zoltán Halmos Béla és Sebő Ferenc révén jutott el, s nagy lelkesedéssel számolt be róla. de táncházunkat magunk indítottuk el. Sem közvetlen kapcsolatról, sem más hatásról nem tudok.

De úgy tudom, itt is széki táncokkal indítottak, akárcsak a magyarországiak. Ez teljesen a véletlen műve, vagy ugyanazokon az ösvényeken jártak, ugyanazok a személyek, például Kallós Zoltán, igazították útba az erdélyi táncházasokat is, mint a magyarországiakat?

Ez utóbbi nagyon valószínű, bár ennyi idő távlatából nagyon nehéz rekonstruálni bizonyos eseményeket, évszámokat, sorrendiséget. A koncertre készülve igyekeztünk emlékezetünkből sok mindent felidézni, de ez nem volt egyszerű. Tény, hogy Kallós Zoli bácsi és a kolozsvári táncházasok sokat segítettek. De ezirányban a Barozdás fiúknak is igen pontos elképzelésük volt, hiszen Jagamas János és Szenik Ilona tanítványaiként még egyetemista korukban eljutottak Székre. Engem Kallós Zoli bácsi igazított el legelőször. A széki azért is szolgált kiindulásul a különböző vidékek táncházainak, mert az volt a legjobban felgyűjtve és mert itt teljes épségben eltanulható volt a még mindig szokásrendhez igazodó tánc. És mert ez volt az a tánc, mely szerkezeténél fogva, gondolok a párostáncokra, nem volt túl bonyolult. Tehát bárki számára könnyen tanulható volt. Máshol a helyi táncok kevésbé voltak dokumentálva. A Barozdának is hosszú időbe tellett, míg feldolgozta a felcsíki táncanyagot. Aztán sok anyag kellett ahhoz, hogy a táncházakat a fiatalok órákon át élvezzék. A táncház távlati célja is a minél több táncrend általi szórakozás volt.

A dokumentumok szerint repertoárjuk már 1978-ban hihetetlenül gazdag volt. Ez azt jelenti, hogy mindazon területekre eljutottak, melyeknek zenéjét játszották, vagy másoktól is kaptak anyagot, nem csak saját gyűjtésüket használták? Milyen egyéb szereplési lehetőségeik voltak azokban az években saját táncházukon kívül?

Egyrészt intenzív gyűjtőmunka folyt. Azt hiszem, nem volt a repertoárnak megfelelő olyan terület, ahová a Barozda ne jutott volna el. Legfennebb nem mindenhová mind a négyen. Voltak közös gyűjtőútjaink, de külön-külön is járkáltunk. Pávai már akkor igen szisztematikusan, kitűnő szakértelemmel térképezte Erdély több tájegységét. Azonkívül az együttesek akkor kicserélték egymással gyűjtéseiket. Nagyon sok anyagot kaptunk Kallós Zoltántól és Demény Piroskától is, akik egyéb módon is egyengették az utunkat. A táncház is másként működött akkortájt. Ma már gyakori, hogy az együtteseknek nem csak saját énekese van, de olyan táncosai is, akik tanítják a táncokat, vezetik a táncházat. Akkor mindent nekünk kellett csinálni. Ahogy Kolozsváron egy ideig Gázsa nem csak zenélt, hanem táncot is tanított, úgy nálunk is nekem az éneklés mellett a tánctanítás is feladatom volt. A táncházak mellett szerepeltünk a bukaresti televizió magyar nemzetiségi programjának Simonffy Katalin és Csáky Zoltán szerkesztette Kaláka adásaiban. Itt is komoly lehetőség nyílt a gyűjtésre, hiszen minden műsort gyűjtőút előzött meg. Felvételeket készített velünk a bukaresti, a kolozsvári és a marosvásárhelyi rádió is. 1978-ban kaptunk ajánlatot egy saját nagylemez készítésére, de ezt a lehetőséget megosztottuk négy másik erdélyi zenekarral. A felvételek 1978-79-ben készültek. 1982-ben jelent meg önálló lemezünk felcsíki, gyimesi és széki muzsikával.

Hogyan változott közben az együttes összetétele?

1981-ben Pávai Istvánt kinevezték a Maros Művészegyüttes művészeti titkárává. Helyére Kostyák Alpár lépett. Őt 1984-ben Toró Lajos váltotta fel. Az 1984-ben az Ördögszekérrel közösen megjelent lemezen régi és új Barozda tagok együtt muzsikáltak.

Úgy tudom, hogy Erdélyben már több táncháztalálkozó volt, még mielőtt ez az évenkénti esemény Magyarországon beindult volna. Érdekes, hogy míg Magyarországon 1972-ben indult az első táncház, addig az első táncháztalálkozóra csak 1982-ben került sor.

Erdélyben az első táncháztalálkozóra 1978-ban Székelyudvarhelyen került sor. Kezdettől fogva a táncházi zenekarok mellett adatközlőket is meghívtak. Ezt további négy táncháztalálkozó követte a következő években, míg a hatóságok kezdték a mozgalmat teljesen ellehetetleníteni. Sorra betiltották a táncházakat, a zenészeket zaklatták. 1982 márciusában nem engedtek ki minket az első magyarországi táncháztalálkozóra, pedig már benne voltunk a műsorban. Amikor viszont ugyanazon év augusztusában kiengedtek minket Magyarországra, halálos bűnnek számított, hogy muzsikáltunk Lékai bíborosnak Esztergomban és találkoztunk Domokos Pál Péterrel Budapesten. A támadások különösen felerősödtek 1983-tól, miután a Szabad Európa ismertette a tevékenységünket. De ez már csak egy ürügy volt, mert a Barozda tevékenységének több olyan jellemzője volt, amely szálka volt a hatóság szemében már egy ideje. Ilyen volt az, hogy a Barozda nem csak saját táncházában játszott fontos szerepet, hanem az egész székelyföldi táncházmozgalom mozgatórugója volt közel tíz éven át, és saját – nem csak népzenei – műsoraival (koncertekkel is) turnézott egész Erdélyben, s maga mellé tudta vonni a szellemileg aktív fiatalokat. 1985-től minden műsorunkhoz bukaresti engedély kellett. Simó Jóska kiváló műsort állított össze Népek zenéje címmel. Ezzel, mert a magyar népzene mellett még más népek zenéje is volt benne, egy ideig még felléphettük. 1986-ban tartottuk utolsó önálló koncertünket. Még ugyanebben az évben egy bukaresti bizottság a repertoár, sőt az együttes nevének megváltoztatására szólítja fel vezetőnket. Ekkor a fiúk a kivándorlás mellett döntöttek. Svédországba mentek, s egy év múlva már újra együtt muzsikáltak.

Nyilván mindenkiben felvetődik a kérdés, hogy a magyar kultúra iránt ennyire elkötelezett emberek miért nem Magyarországon igyekeztek letelepedni.

1986-ban még nem lehetett politikai okból Magyarországon letelepedési engedélyt kérni. Csak házasság, családegyesítés stb. esetén lehetett áttelepedni. Az én esetem más. Én még 1990-ig maradtam, de a kivándorlási kérelmem már 1989-ben be volt adva. El is bocsátottak napközi otthoni igazgatói állásomból 1989. decemberében. Az én férjem apai ágon erdélyi szász. Így adott volt, hogy Németországba vándoroljunk ki.

Hogyan sikerült tartaniuk a kapcsolatot a kilencvenes években, s milyen egyéb szereplésre kínálkozott lehetőség? Úgy tűnik, hangja semmit nem kopott az eltelt évek alatt!

Sikerült néhányszor együtt fellépnem a Barozdával, akik Svédországban rendszeresen játszanak. (Ott még Harkó Csaba csatlakozott hozzájuk.) De ez csak azt jelenti, hogy az utóbbi tizenegy év alatt négy-öt alkalommal jártam ilyen célból Svédországban, a fiúk kétszer Németországban, s együtt Magyarországon két-három alkalommal. Az utóbbi években a Jánosi együttessel léptem fel évente néhány alkalommal, elkísértem őket külföldi turnéikra, de a millenniumi ünnepségeken is szerepeltünk. Németországban rendszeres fellépési lehetőségem nincs. Otthon természetesen gyakorlok.

Magyarországon mostanában több népzenei lemezt is kiadtak CD-n az 1990 előtti felvételekből. Az erdélyi lemezeket már csak kevesen tudják lejátszani a régi lemezjátszókon. Nagyon jó lenne, ha azok az 1978 és 1984 között megjelent lemezek kaphatók lennének CD-n, nem beszélve más akkori rádiós és televíziós felvételekről, melyek soha sem kerültek lemezre. A Bodzafásoktól azt hallottam, hogy ez nem mindig egyszerű jogilag, ill. bizonyos felvételek meglétéről nincs biztos információjuk. Mi a helyzet a Barozda esetében? A mostani felvétel teljesen új anyag?

Igen, korábbi lemezeinken nem játszottuk még ezeket a dalokat. A kurucdalok szerepeltek volna azon a lemezen, amit fel is vettünk 1984-ben és „Állapotomat jelentem” címmel jelent volna meg, de végül nem engedték kiadni. Úgy terveztük most a jubileumra készülve, hogy emellett az új anyag mellett készülne egy összeállítás a régi számokból, meg egy régizene lemez. Minderre most kevés volt az idő. Simó Jóska így is emberfölötti módon dolgozott, hogy ez az egy CD elkészüljön időben. Mi sem tudjuk pontosan, mi történt a régi televíziós felvételekkel, a rádiósok talán – legalábbis részben – megvannak szalagon. Az eredeti elképzelés szerint az emlékműsoron régi felvételek bejátszására is sor kellett volna kerüljön. Sajnos, a romániai magyar televízió érdemben nem segített.

A jubileumi koncertre elkészült ez a szép új lemez Svédorszában, melyen Gázsa és Pávai István is közreműködik, de mindössze 500 példányban. Hogy juthatnak ehhez hozzá, azok a magyarországiak, akik nem voltak itt?

Úgy tudom, a Fonóval folynak tárgyalások ez ügyben.

A népzene mellett a régizene, közelebbről az erdélyi történelmi zene kezdettől a Barozda érdeklődési területei között volt. Volt egy Kájoni együttes, mely gyakorlatilag azonos volt a Barozdával, illetve őket egészítette ki még néhány muzsikus, mint a koncerten fellépő Elekes Emőke. Mondana erről többet?

Valóban a Kájoni együttes összetétele ezt jelentette. Az együttes 1978-ban alakult, s első dalainkat a Kájoni Kódexből vettük. 1980-ban került sor az első Régizene Fesztiválra Csíkszeredában, mely a mai napig él, bár ez is volt betiltva. Célunk, többek között, a műzene és a népzene közötti sokévszázados kapcsolat bemutatása volt. Az Állapotomat jelentem kizárólag erdélyi történelmi zenét tartalmazott volna, de, mint említettem, hiába készült el a felvétel, ez már nem jelenhetett meg. A Régizene Napokra még kaptunk meghívást, de a nagy földrajzi távolság és az időpont-egyeztetés akkor nem tette lehetővé, hogy ott legyünk. Most a város vezetői ismételten meghívtak minket. Meglátjuk, sikerül-e összehangolnunk ezúttal az utazást.

Más tervek születtek-e az újbóli találkozás alkalmával?

Igazából a jubileum kapcsán kezdtünk el gondolkozni a jövőről. Van egy olyan igény a város részéről, hogy évente legalább egyszer jöjjünk haza koncertezni, például a városnapokra, de a Régizene Fesztivál is szóba jött. Engem a Hargita együttes meghívott, hogy a tervezett felcsíki néptánctáborukban tanítsak nép-dalokat. Ezt nagy örömmel meg is teszem, ha az időpontot össze tudjuk egyeztetni, ami valószínűnek tűnik, mert az évből összességében három hónapot itthon töltök. A nagy ünnepeken kívül augusztust, amikor éppen a legtöbb rendezvény van Csíkban. Így hát minden esély megvan arra, hogy a jövőben gyakrabban találkozzunk szülő-földünkön a magyar népi kultúra iránt érdeklődő közönséggel.

(Csíkszereda, 2001. október 31.)

A jubileumi koncert fináléja

(Fotó: Abkarovits Endre)

A Naplegendától a Hegedűgáláig.

A televízió karácsonyi, magyar vonatkozású zene- és tánc programjai között már eleve két műsor ígérkezett kiemelkedő jelentőségűnek: a Magyar Állami Népi Együttes Nikola Parov nevével fémjelzett Naplegenda című produkciója és a 100 Tagú Cigányzenekar főszereplésével, a Magyar Állami Operaházból egyenesben közvetített „Hegedűgála 2001”. Mindkettő – a rangos előadókon túl – azért tűnt ígéretesnek, mert nyilvánvalóan nem csak a hazai közönség részére készült, hanem kultúránkat volt hivatott reprezentálni a világ felé. A Hegedűgála 2001 esetében, melyet a felkonferálás szerint húsz ország vett át élőben, ez egyértelmű, de gyanítom, hogy a Naplegenda se kizárólag hazai fogyasztásra készült. Ennek figyelembe vételével tenném meg alábbi észrevételeimet, s nem úgy tekintenék a két produkcióra, mint a karácsonyi műsorfolyam egy-egy, a többihez hasonló jelentőségű elemére. Már elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy mindkét előadás igen színvonalas és szép volt, csak tovább öregbíthette zenészeink, táncosaink hírnevét. Mégis, a magyar kultúra ügyét szívén viselőknek csalódást okozhattak, vagy legalábbis hiányérzetet kelthettek.

Egy ország esetében – s különösen igaz ez egy kis országra – csak kevés lehetőség kínálkozik arra, hogy nemzeti kultúráját megmutathassa egyszerre a világ számos országának. Az ilyen alkalmakat arra szokták felhasználni, hogy valóban saját értékeiket mutassák be. Egy újévi bécsi hangversenyen elképzelhetetlen, hogy a Bécsi Szimfonikusok külföldi szerzők műveit játsszák, pedig ahhoz is kitűnően értenek. De a világ nem azt várja tőlük! Újévkor valódi bécsi muzsikát akarnak hallani az emberek szerte a világon! Ezzel szemben mit játszott a hasonló hagyományt kialakítani igyekvő 100 Tagú Cigányzenekar és a többi fellépő Budapesten: Berlioz, Brahms, Bizet, Strauss, Paganini, Dinicu stb. darabokat, míg magyar csak mutatóban akadt köztük.

Vajon mi lehetett az előadás alapgondolata, célkitűzése? Megmutatni a világnak, hogy a magyar cigány és nem cigány zenészek milyen kitűnően tudják eljátszani bármilyen nemzetiségű szerző darabjait? Ha ez volt, akkor ezt a célt nyilván elérték. De, gondolom, ezt a képességüket eddig se vonta kétségbe senki! Lehetett volna ettől több is a cél? Szerintem, igen! Felhasználni az alkalmat, hogy a magyar népzenét is, melynek szintén a hegedű a legfontosabb hangszere, megismertessük a világgal!

Mert ne áltassuk magunkat! Azt, hogy milyen a magyar népzene, – tisztelet a kivételnek! – nem hogy külföldön, de még hazánkban sem ismeri a lakosság jelentős része. Az eléggé köztudott, hogy a magyar népzenét sok helyen azonosítják a cigányzenével szerte a világon. Ha ezt még mi is megerősítjük azzal, hogy egy ilyen produkcióban csak cigány zenészek és klasszikus zenét játszó cigány és nem cigány zenészek lépnek fel, s egyetlen eredeti hangzású népzenei darab nem kerül bemutatásra (csak két népdal klasszikus átiratban), akkor vajon hogyan várható el annak a húsz országnak a nézőitől, hogy el tudják képzelni milyen a magyar népzene? Pedig a megoldás nagyon kézenfekvő! Hiszen a magyar népzene sokfelé pont a cigány zenészek révén maradt fenn a mai napig, s feltételezem, hogy akár a szereplők, akár más cigányzenészek (például olyan világszámok, mint a Szászcsávási Zenekar) képesek lettek volna a hangverseny más számaihoz hasonló nagy sikerű produkciókra. Arról nem is beszélve, hogy a most 30. évfordulójába lépő magyarországi táncházmozgalom számos olyan zenekarral és briliáns prímással rendelkezik, akik a philadelphiai operaháztól a sidney-i olimpiáig mindenhol elkápráztatták közönségüket, csak – a jelek szerint – a budapesti opera színpadára nem sikerül feljutniuk. Pedig a külföldi nézők bizonyára legalább annyira élvezték volna zenéjüket, mint a bécsi hangversenyek balett betétjei helyenként gyengécske utánérzésének tűnő, a lépcsőházban kergetőző táncosokat, több Strauss keringőt, vagy a – szinte már bántóan a bécsi koncertek befejezését utánzó – záró Radetzky indulót. (Ez utóbbit szerencsére a külföldiek már nem láthatták, így valamivel kevesebbet tapasztalhattak meg a rendezők ötlettelenségéből (tavaly óta a jelek szerint nem sok új jutott eszükbe!) és Szenthelyi Miklós magamutogatásából.)

Mivel nem először maradt ki a magyar népzene a gálából, nehéz lenne ezt a véletlen számlájára írni! Pedig, hogy mennyire jól megférnek a klasszikus és népzenei darabok egy színpadon, azt – többek között – egy 2000. novemberi, zeneakadémiai gála, „A magyar hegedű” bizonyította. (Hasonlóan a Muzsikás, Jánosi vagy Gajdos együttes ilyen jellegű műsoraihoz.)

A Naplegenda hasonló okokból hagyott bennem hiányérzetet. Megalkotója Nikola Parov, bolgár-magyar származású zenész és zeneszerző, akit Magyarországon leginkább a Zsarátnok együttes vezetőjeként ismernek, de akinek karrierje egészen a dublini Riverdance társulatig ívelt. Ez az az együttes, ahol Michael Flatley világhírre tett szert, majd onnan kiválva saját társulatot szervezett, mellyel Magyarországon is járt. A Riverdance példája nekünk is nagyon fontos, mert az ír népzene többek között ennek révén vált a világon manapság talán a legnagyobb népszerűségnek örvendő népzenévé. De miközben egy fontos missziót tejesít, ugyanakkor téves képzeteket is kialakított az ír népzenével, néptánccal kapcsolatban, s ez talán az íreket idegesíti legjobban. Írországi útjaimon többször hallottam olyan véleményeket, hogy amit Flatley csinál annak nem sok köze van ahhoz, amit autentikus ír népzenének vagy néptáncnak nevezhetünk. (Amiket ott amúgy is sokkal problematikusabb meghatározni. Nálunk egyértelműen a falvak paraszti kultúrája tartozik csak ebbe a fogalomba. Az íreknél ezeket a fogalmakat szélesebb értelemben használják.) A baj nem az, hogy rossz, amit Flatley csinál. Ellenkezőleg: lélegzetelállítóan táncol, a show magával ragadja a közönséget, a zene is nagyszerű. Csak éppen Flatley inkább amerikai, mint ír, a tánc a spanyol és ír tánc valamilyen keverékéből alakult ki, a zene helyenként ír hangzású, máshol nem is akar annak látszani. (Mint például épp a Nikola Parov által írt „Macedon reggel”.) Tehát a néző könnyen azt hiszi, hogy valami autentikus ír művészetet lát, pedig az előadásnak ahhoz nem túl sok köze van.

Parov és a koreográfus Mihályi Gábor ezt a megközelítést tette át a talán kelet-európainak nevezhető közegbe. A táncosok egyes lépései magyarosak, helyenként a zene is, de leginkább az a kép jellemző, s marad meg a nézőben, hogy a csizmáját magyarosan csapkodó táncos mozgását valamilyen balkáni zene festi alá, s az a külföldi néző, akinek nincs pontos elképzelése a magyar táncokról és a magyar népzenéről, az könnyen azt hiszi, hogy magyar táncot lát, magyar zenét hall. Különösen annak tudatában, hogy ezt a Magyar Állami Népi Együttes adja elő.

A magyar táncszínházra – mint intézményre is – nagy szükség van (decemberben a Várszínházban el is indult egy ilyen kísérlet): népi kultúránk nagyon gazdag, s ha ügyesen menedzselnék a szakmát, nagy üzlet is lehetne belőle. De világossá kellene tenni, mi az, ami magyar népművészet, vagy annak elemeiből építkezik, s mi az, ami valami internacionális művészet, s bárhol előállítható, ahol van egy jelentős vezető egyéniség, jó táncosok és zenészek. Az ország számára adódó ritka bemutatkozási alkalmakat pedig elsősorban arra, vagy arra is, fel kellene használni, hogy valódi magyar kultúránkat bemutassuk.

Tehát nem az a baj, hogy léteznek ilyen produkciók is, hanem, hogy a fogalmak nem tisztázódnak, mind a hazai, mind a külföldi nézőket megerősítjük tévhiteikben, s elszalasztjuk a magyar népi kultúra bemutatására kínálkozó kevés lehetőséget is.

Jámbor Ildikó

Hazudunk a nagypapának!

Csendes László visszatérése Egerbe

Tenessee Williams: Macska a forró bádogtetőn

Rendezte: Bal József

Külföldi klasszikusokat vett fel az idei évad műsorába az egri színház, s így került sor a Macska a forró bádogtetőn. A darab jó, csak kissé poros. Keserű tanulság, hogy a hatvanas évek Amerikájának társadalmi problémái most nálunk aktuálisak. Most nálunk lett olyan pénzéhes a világ, hogy valószerűek azok a figurák, akiket a szerző e darabban megjelenít. Ilyen a tehetséges, ám céltalan, ezért alkoholba menekülő fiatal férfi (Menszátor Héresz Attila), a szeretetéhes, vergődő fiatal nő (Kalmár Zsuzsa). Ismerős a hétköznapokba, a konvencionalitásba belefásuló családfenntartó (Goopeer: Lamanda László), a sokgyerekes, pozícióját gyerekszüléssel megteremtő feleség (Mae: Saárossy Kinga), miként az igazságot folyton elfedni szándékozó mama (Bessenyei Zsófia), s a szeretetlenségben vergődő, halálos beteg családfő (Big Daddy: Csendes László) is. Nemcsak a figurák, hanem az élethelyzetek is mainak, életszerűnek tűnnek az egri Bal József rendezte előadásban.

Macska a forró bádogtetőn

(Csendes László, Menszátor Héresz Attila)

A két felvonásos színmű helyszíne a nagyszülők, Big Daddy és Big Mama lakása. Ide gyűlnek össze a gyerekek a két fiú és családjaik az egyébként halálos beteg apa születésnapjára. Csakhogy azt senki nem meri és nem is akarja megmondani az öregnek. A képmutatásban, azaz a színjátékban mindenki részt vesz vérmérséklete szerint, mígnem felfeslik az igazság szövete. Az egri előadás csupán egy állapotrajz. Ez van, ilyenek vagytok, ilyenek vagyunk. Nem bírál, nem ostoroz, nem is old meg semmit. Az akciókra, az emberi viszonyokra koncentrál, ott sem mindegyikre. A családin kívüli személyek az orvos (Fehér István) és a pap (Pálfi Zoltán) csak statisztálnak ehhez a kutyakomédiához. Az orvosról azt tudni, hogy megvesztegethető, egy kis baksisért hajlandó beállni a képmutatók közé, s szemrebbenés nélkül bélgörcsnek minősíti a súlyos kórt. A papról meg az derül ki, hogy a remélt adományért – jelen esetben a templomi légkondicionálás érdekében – mindenre képes. Meg az is kiderül, a pénz nem minden, ha hiányzik a szeretet.

A színészi előadások egyenletesek, de azért mégis az az érzése az embernek, ez az alkalom afféle jutalomjáték Csendes Lászlónak, hogy méltóképpen térjen vissza négy év kihagyás után az egri színpadra. (Akik rendszeres látogatói a teátrumnak, azok emlékeznek még, hogy ’97-ben – nem is szó nélkül – elszerződött Debrecenbe.

Sokan emlékezetükben tartják kiváló alakításait Tamási főhősétől Shakespeare III. Richárdjáig.)

Nos, ez a visszatérés valóban jó alkalom, az alakítás is magáért beszél. Szerep és színész egymásra talált. A közönség már nem egészen ugyanaz, egy kicsit megváltozott. Egy kicsit átalakult. Lehet, hogy hasonlít a darabbéli szereplők némelyikére.

Kalmár Zsuzsa Margaret szerepében izgalmas, kissé a többiekétől eltérő alakítást nyújt, nőies és igazságkereső. Még lázad, még akar valamit. Nem úgy, mint párja, Brick. Bessenyei Zsófia új színeket mutat meg gazdag eszköztárából, s ez vonatkozik Saárossy Kingára is, aki ebben az alkatától eltérő szerepben is nagyon meggyőző.

A nagypapa végül is meg tudja az igazságot, de a képmutatás légköre megmarad. Úgyhogy csőd van. A rendező szerint emberi viszonyainkban mindenképp.

„Húzd, ki tudja, meddig húzhatod”

Üzenet: Réti Árpád előadói estje

Réti Árpád színművész az odaátról települtek szívósságával a magyar költészet önkéntes követeként, szerkeszti és nem kis munkával állítja színpadra előadói estjeit. Önálló műsort szentelt már Petőfinek és Adynak, József Attilának és Nagy Lászlónak, szólt a hazafiságról Vörösmarty, Radnóti, Dsida Jenő szavával. Emberi sorsokat idézett Arany balladáin keresztül, a természet és ember örök szerelmes viszonyáról szólt Áprilyval, s vallott a szerelemről, barátságról, örök életről Reményik, Márai, Wass Albert soraival.

Réti Árpád egy évtizede konok kitartással állítja össze műsorait, ahol ő a szerkesztő, rendező, előadó is egyben. Kulturált előadói stílusa, szép kiejtése, emberi habitusa a költészet legavatottabb tolmácsolói közé emelte. Hál’Istennek állandó közönsége van, amely nemcsak elismeri, de újabb és újabb vállalkozásra sarkallja. A november 7.-i előadói est (milyen fricska a dátumokkal!), a Megyei Művelődési Központ dísztermében, az idén igazi jutalomjátéknak számított. Kedvenc verseit, a legszívesebben mondottakat szerkesztette egybe. A Réti-műsoroknak mindig is sajátja, hogy egy gondolati ív fogja egységbe a látszólag különálló költeményeket. Most sem történt másként. Az Üzenet a költők szavaival az előadóművész üzenetének is számított, melyet a XXI. század emberének szánt. A Húzd, ki tudja, meddig húzhatod konokságával szólt életről, halálról, szerelemről. Az összeállítás végére Wass Albert nagy versének sorait illesztve a minden körülmények közötti helytállásról. „A víz szalad, a kő marad.”

Igyekezzünk helytállni, tehát az értékek mellett, mindenek ellenére.

Könyvszemle

Dávid Lajos

A szakmai együtthatásokról

(L. Erdélyi Margit: Iskolai gond/olat/ok Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2000)

L. Erdélyi Margit kiemelkedő szlovákiai magyar irodalompedagógus, irodalomteoretikus, drámaelméleti és módszertani szakíró, jelenleg a besztercebányai Bél Mátyás Tudományegyetem Filológiai Karának Finnugor Nyelvek Tanszékén dolgozik docensként, ahol a magyar nyelv és irodalom szakra, a tolmács- és (mű)fordítói professzióra készíti fel tanítványait.

L. Erdélyi Margit tanári pályáját az alapiskolában kezdte, majd gimnáziumban, illetve pedagógiai szakközépiskolában folytatta. Innen lépett át a nyitrai főiskola - utóbb Konstantin Egyetem - Hungarisztika Tanszékére, ahol oktatóként majd később tanszékvezetőként is a magyar pedagógusképzés építését szorgalmazta hosszú éveken keresztül. A bölcsész-, illetve pedagógusképzés kulcsembereként nem csupán a magyar nyelv és irodalom szakra vonatkozó kutatóprogramokban vett részt, hanem az egyetemen működő Irodalmi és Esztétikai Kommunikáció Intézetében is tevékenykedett. Széleskörű tanári felkészültsége az óvodai neveléstől az egyetemi oktatásig terjed, s ez a tudása természetes és eredeti szakmai tekintéllyé avatja őt. Nem csupán diákjai, hanem sokan közülünk tudják róla, hogy emberként és tudóstanárként is elismert, akinek figyelme és gondolkodása középpontjában mindig ott volt és van az iskola, a diák.

A múlt évben megjelent Iskolai gond/olat/ok című könyve olyan szakcikkgyűjtemény, amelyben az igényesebb tudnivalók is oldottabban jelennek meg az olvasó előtt. A kiadvány célja, hogy gyakorló és leendő pedagógusok vagy akár az értő és érdeklődő olvasó (például szülő) kezébe kerülve rávilágítson azokra a hibákra és melléfogásokra, amelyeket mindnyájan többször elkövetünk, s gyakran nem is tudatosítjuk azt. A szerző kifinomult érzékkel útmutatást is nyújt, s a hibák kijavítására ösztönöz. Az írások egy része a korábbi évek szakmai tapasztalatait szűri le, ezért is hiteles minden meglátása az iskola sokrétű gondjaira vonatkoztatva.

Három fejezetben, három nagy tematikus egységben sorakoznak a kötetbe szerkesztett írások. Az első fejezetben (Móduszok, ha segíthetnek) jobbára a magyar nyelv és irodalom oktatásának módszertani kérdései merülnek fel, átfogva oktatási rendszerünk minden lépcsőjét az óvodától az egyetemig. A felvillantott problémakörök révén csupán sejtjük, mily sok a háttérismeret és mondanivaló, amely az adott írásokba nem férhetett bele. Ezúttal főleg a magyartanári tapasztalatok alapján világít rá a beszédművelés, a nyelvművelés olyan égető problémáira, amelyek a jövendő és gyakorló óvónőinket és tanítóinkat, tanárainkat egyaránt érintik. A versmondás esztétikájáról írva pedig nem csupán a pedagógus dolgát, gondját írja le, hanem az előadóművészet tiszteletére és elsajátítására is motivál.

Az óralátogatásokon összegyűjtött „morzsák” olykor humoros, de legfőképpen bíráló leírásai könnyedebb hangvételük ellenére is igényességre szólítanak fel. Arra, hogy ne a „gyarlóság”, hanem a „méltóság” kerekedjen felül a mi szakmánkban. A hellyel-közzel sarkított jelenségek szemléletes bemutatása több odafigyelésre késztet mindannyiunkat.

L. Erdélyi Margit könyvének minden lapjáról sugárzik a legkézenfekvőbb „iskolai gondolat”: tanulni kell, tanulni jó, a szellemi táplálék óriási érték. Nemcsak az óvónők, nemcsak a tanítók és tanárok oktatása szívügye a szerzőnek, hanem a nevelés problémái általában is érdeklik. Gyakran leszűkíti a kört, a pedagógusnevelés gondjaira koncentrál, amelyek kapcsán nem kerüli meg a pszichológiai és nevelésszociológiai elvárásokat sem. Ismerjük többször hangsúlyozott gondolatát, miszerint „a pedagógus szakmai és szaktudása tudomány és művészet szimbiózisából táplálkozik.”

A didaktika gyakorlati kérdései mellett elméleti fejtegetésekre is sor kerül a fejezetben. Anyanyelv, irodalom, gondolkodás összefüggései, ezek együvé érlelődése, és ezek vonzása arra szólít, hogy érdemes áldozatot is hozni, ha értői akarunk lenni az ilyenfajta gazdag műveltséganyagnak. A mesemondás, a játék, a drámajáték kisebb korban elengedhetetlen kellékei az emberré érésnek - hangsúlyozza a könyv. Hogyanok és miértek vonulnak fel bizonyításként az óvodai nevelés probléma-felvetéseiben, hogy megértsük, milyen égető a helyzet, és javítsunk rajta. Az Örkény-drámák tanításának didaktikai indokaiban a magyar irodalomoktatás egyik lényeges kérdését veti fel a szerző. Nem véletlenül, hiszen az írást megelőzte az „Örkény-drámák elemzése” című tanulmánykötete, amely mintegy elméleti alapozást nyújt a metodikai megoldásokhoz. Sajnos, irodalomtanításunk során többen idegen elemként kezeljük a drámai műnem oktatását. Pedig eredményeit, amelyeknek természetes következménye lehet a drámakedvelők és a színháznézők nevelése, mi is elismerjük. Egyetértünk a szerző kitételével, miszerint a „dráma és színház» összeegyeztetésének «fontossága mind az élet, mind az iskola szükségletéből adódik”.

A könyv második fejezetében a témakörhöz felsorakoztatott recenziókat olvashatunk, melyek L. Erdélyi Margit sokoldalú tájékozottságáról, széleskörű olvasottságáról adnak képet, nyilván nem teljeset. Jelen van itt szerzőként Thomas Gordon, Sigmund Freud, Bruno Bettelheim, Polgár László és mások. Témaként előkerül az analitikus pszichológia, az átlagtól eltérő gyermek pedagógiai–pszichológiai problematikája, a fegyelem, a figyelem, a nők okítása s a személyiségfejlesztés (tudjuk a szerzőről, hogy maga is vezetett ilyen kurzusokat gyerekeknek). E fejezet utolsó néhány írása átvezeti az olvasót a harmadik témacsokorhoz.

Az Óvoda – iskola – egyetem című fejezet – még ha pragmatikus célzattal is – javarészt elméleti fejtegetéseket, előadásokat tartalmaz, oktatás- és nevelésszervezési kérdésekben koncipiálódnak a különböző szintű iskolai problémák, nem egy közülük vitaindító szándékkal van megírva. Hasznunkra kíván lenni a szakíró, amikor a XXI. századba átnyúló reformpedagógiai törekvésekről szól, amikor profizmusra buzdít. A könyvben érintett ismeretanyag és a sok pozitív impulzus összegzése e rövid írás keretében nem sorolható fel, de a tudatos javaslatok, a megfontolt értékelések, s a pozitív gondolkodás az építő továbblépést célozzák.

A magyar pedagógusképzés Szlovákiában – különös tekintettel a nyitrai magyartanár-képzésre – már régen nem olyan, amilyennek a kívülállók hiszik, és amilyennek látni szeretnénk. Vigasztaló és reménykeltő azonban, hogy mégis vannak, akik szívükön viselik ezt a kérdést még akkor is, ha más tudományszak (a filológia) vonzáskörébe kerültek, s tényleges szellemi, pszichikai támaszt éppen akkor nyújtanak, amikor a pedagógustársadalom tekintélye csorbát szenvedett.

L. Erdélyi Margit lényegi meglátásai, stílusos beszédmódja vonzó olvasmánnyá teszik a kötetet. Ezek a jegyek – véleményünk szerint – a tanár-szerző mentális bázisából és hiteles egyéniségéből minden lényegit nem is láttatnak. A sorokból mégis kisejlik az egyértelmű bizonyságtétel, hogy milyen értéket jelent az emberben hivatásának szeretete, a szakmai igényesség s a másik ember iránti felelősség.

Kaló Béla

Előszóféle Karel Cech erotikuskönyvéhez

- blődli – (avagy búcsú a kritikától)

Karel Cech, a jónevű lírikus erotikus kisüléseiről legendák terjengtek egykoron. Mikor egy ízben Simon Brewer-rel, a kitűnő kiadványszerkesztővel meglátogatott egy amsterdami kupit, így kiáltott föl:

- Nekem és a barátomnak négy nőt!

- Négyet? – csodálkozott a Madame –, hiszen Ön túl van már mindenen.

- Igen? Akkor fizetek!

Eddig az adoma.

S most nézzük az új kötetet, a Nimfák és hímfák karcsú, elefántcsontszín borítású paperback kiadványát, s figyeljünk rögtön az indítást:

Szeretem kezetek, mely csalogatva kúszik

felém, s ujjaitok: ők izgatják elaggott

tagom és mikor a helyes útról lecsúszik,

óva igazítják vissza a tömzsi makkot.

Aki pornográfiát keres az olvasásban, az téved. Aki csak izgatni akar, nem ilyen versezetet művel, s Cech-vel üzenjük a prűdeknek: a prüdéria összevonja nászágyas selyemfüggönyeit az igazság előtt!

Karel Cech mert tiszta lélekkel új területre lépni. Erotikus versei mágikusak is, hiszen titokzatosak, vonzók és ijesztők egyszersmind – sacer: egyszerre szent és átkozott, aki föllebbentheti a misztériumok fátylát.

De hallga:

Mert Nőstény vagy! – nem rest liba –

mennytől pokolig lobogó híd!

vérünk tűzpiros lobogóit

felgyújtó Asszony – bestia!

Máshol:

Mert te vagy nékem, drága Nő

a csábító bűn földi álma,

kéj-lakta ágy, szerelmi párna

és vágyaimnak kikötő!

A szerelmes magyar literatúra nem hemzseg a szókimondó erotikától. Mondhatni: mondjuk a 19. század a testiség ábrázolásában szerelmi sivatag. Nem úgy Cech-nél: nála a tárgy alacsony, de csak azoknak, akik az erotikát annak hazudják, mert bennük alacsony maradt: igazi mélységében azonban ősösztön, zamat és fűszer.

Karel Cech kéttucatnyi szerelmes verse nem a kétkedőknek szól, ők tegyék félre e könyvet, szótlanul. Ez a lírikus aktív, s maga is aktivizálni kíván, imígyen:

Gyorsan ágyba! Vígan mulatni,

míg a hajnal föl nem hasad,

csatáink fogják megmutatni:

melyikünk gyalázatosabb!

De vajon valóban így csinálja-e ezt a költő? S nem úgy van-é, hogy a lírikus kalózvezér büszkén kijelenti: életemet és véremet értetek (ti nők tudniillik). Ha jő az ellen (a prűdek hada), adjátok rám piros ingem, hogy ne lássák vérem hullását, ha megsebesülök. Egyszer csak jelentik, hogy a Kalózok megcsáklyázták a vezér bárkáját és már másznak föl a fedélzetre. A főnök lekiált matrózainak: „Hozzátok ide a sárga nadrágomat!”

Talán nem, hiszen Cech valódi, hús-vér asszonyai az életben is kézzelfoghatók, megtapinthatók. Kedvenc rigmusát idézve (innen a kötetcím is):

Gyönyörű itt minden nimfa

Ettől mered már a hímfa!

(Cech korábban hivatásos vőfély is volt. Genézise ez a rusztikusabb megoldásainak.)

S végül talán legszebb sorait ajánljuk a fölajzott, de figyelmes (férfi)olvasók figyelmébe, ami ítész szempontjából is a leghatásosabban mutatja lírikusunk erotikus erejét és libidóját:

Végignyújtózkodom a dúlt párnák felett:

virrad, így még nagyobb, még izgatóbb a kéjek

ingerkedése, ha az éji ünnepet

megnyújtjuk, míg a fény az ablakunkon betéved,

kitartás cimbora! – az új csaták előtt

arany nap tüze önt erünkbe friss erőt!

XXX

(Karel Cech 1952-ben született szlovén-magyar szülőktől, ma már Észak-Magyarországon él, Egerben is gyakran megfordul. Tisztelgés ez írás közelgő 50. születésnapja előtt. De életrajzi adatokkal ne terheljük most az olvasót, hiszen a mű a fontos, az ámorcentrikus világkép, egy bükkaljai deresedő faun pánerotikus aurája.

Olvasd olvasó, s Fábryval szólva. Kezeket a paplan fölé! Jó éjszakát!)

Koncz Lajos

Keresztutak az ezredforduló Magyarországáról

Gróf Lajos: Kit kerestek?

Keresztutak – az Üdvözítő iránti hűséggel az elmúlt évszázadból, „keresztutak az ezredforduló Magyarországáról” – tanúk és vallomástevők ajkáról. Ez a foglalata a könyvnek az alcím szerint, és üzenete a modern magyar Passiónak, és nem is csak a katolikus tanúskodókkal. És általános világnézeti forrást és hátteret is sejtet a főcím a kérdéssel, ami Krisztus ajkáról isteni számonkérésként is hangzik felénk: „Kit kerestek?” (Jn 18,4). Persze a történelmi helyzetben csak a „letartóztató” csapat hivatalos „személy-tisztázásához” tartozott e párbeszéd, de János evangéliumának mindig több rétege és transzcendens dimenziója van. Ez itt mindig a jézusi bemutatkozásban isteni önfeltárássá emelkedik – az egész Szentírás legünnepélyesebb és legtitokzatosabb tömörségében: „ÉN VAGYOK”. Én vagyok a Názáreti Jézus, akit most állítotok a hivatása csúcsára. Én vagyok a ti Messiásotok, akit évezredek óta reméltek és vártok. Én vagyok a földre-szállott és megtestesült Istenember, aki a ti közreműködésetekből most beteljesíti a világ megváltását. Én vagyok az, akit az örök Atya küldött a világba, hogy az örök „VAN” és örök Lét birtokolója – Általa ebből részesítse a világot, emberiséget.

Hisszük ezt? El tudjuk ma is fogadni – evilági ideológiák csalárd félrevezetése és újabbak bűvölése után is? A könyv válaszol. Életutak és életsorsok vallomásai szólnak hozzánk: volt miniszterek, nagynevű zeneszerző, tudós, atomfizikus, színésznő, művész, orvos, tanár, az alkotás, írásművészet megszállottjai, egy nép, a magyar nemzet kisebb-nagyobb hatáskörű, szellemi látnokai, lelki vezetői, a ma és a magyar jövő emberének alakítói. Vallanak életük hétköznapjairól, ünnepi óráiról, küzdelmeiről, megpróbáltatásairól, erkölcsi felelősségük forrásairól, a hivatás és küldetéstudat fenségéről. És a legmélyen – valahol mindig megtalálhatón – Arról, aki az embereszmény megtestesítője és bemutatója volt számukra. Akkor is, amikor ezt a legmélyebb Titkot alig lehetett néven nevezni és hangosan megvallani. De most, olvasva, ízlelgetve, megismerve őket – megértjük, hogy mitől és Kitől inspirálva, küldve és segítve – voltak oly nagyok. Önzetlenek, szellemiek és ihletők, bátorító út- és átvezetők a 40 éves pusztai vándorláson, a 40 éves Magyar Passió keresztútjain.

Jézus megmondta nekik, s ők – megismerve Őt, ebből éltek, mert hitték a kinyilatkoztató igét: „ÉN VAGYOK”. Vagyis – mindig vagyok, és Veletek vagyok. „Bízzatok, mert a világban ugyan üldözést szenvedtek, de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16, 33).

Kb. ilyesféle mélységi és távlati horizontja is van a címben jelzett új könyvnek – Gróf Lajos, az ismert miskolci, katolikus újságíró szerkesztésében, mely december hónapban került az ajándékozási lehetőségek polcára, karácsonyra. És amelyet őszintén ajánl az Új Ember Kedves Olvasóinak ezen sorok és ismertetés lejegyzője. Aki maga is, egyetlen papként a 14 vallomástevő között – megjárta és megírta, megvallotta a maga keresztútját, annak egy darabját. És megpróbálta megírni saját stációjához kapcsolva az élet, halál, szenvedés és minden keresztutak egyetemes, lehetséges megértését – egy teológiai és vallási eszmélkedés vallomásával.

A könyv közel 300 oldalas terjedelemben, 1200 forintért megszerezhető országosan a Fókusz Könyváruházakban és az egyházi könyvesboltokban (Egerben az Érsek utcában).

Hubai Gruber Miklós

Az olvasóhoz

Bakacsi Ernő legújabb kötetéről

Tartalmasan fogja idejét tölteni – bár ne számítson felhőtlen szórakozásra – aki Bakacsi Ernő Kiüldözöttek c. könyvének végig olvasását fontolgatja.

Mert ha kézbe veszi, biztos vagyok benne, le nem teszi, amíg a végére nem ér.

Kiüldözöttek. Írta az élet, sajtó alá rendezte Bakacsi Ernő. Ez az a munkamegosztás, ami garantálja a kötet sikerét és egyszersmind a végig olvasását. Akár egyetlen szuszra is.

De Bakacsi Ernő, a Lajosmizse-környéki tanyavilág szülöttje gyermekfejjel a második világháborút, az érett férfikorba épp’ belelépvén pedig már az ’56-os szabadságharcot élte meg. Egyetemista társainak oldalán, tüntetés közben. S az egykoron átéltekről aligha írhat mást az íróember, mint – a valóságot. Az pedig még csak elvétve sem lesz vidám olvasmány.

Bakacsi Ernő – civil foglalkozását tekintve – kertészmérnök. Azt mondanám, hogy egész életében mezőgazdaként kereste a kenyerét, de – most látjuk csak, amikor nyugállományba vonult, s egymás után bocsátja útjukra a könyveit – mindvégig benne élt az íróember. Tartópilléreként a hitelességnek, a művészi látásmódnak és az olvasmányosságnak.

Igazi szépirodalmi mű Bakacsi Ernő Kiüldözöttek-je. Olyan írások gyűjteménye, amiknek általános érvényű tanulságait meglátni és olvasó elé tárni szent kötelessége az íróembernek. Bakacsi Ernő eleget is tesz ennek az önként vállalt feladatnak, de a mára már sárgává lett dokumentumok adatait ő kiegészíti – vagyishogy inkább feldíszíti – írói eszköztárának megannyi kellékével. Művészi szinten, önmagához méltó módon.

Különösnek tűnhet a könyv illusztrációja.

Pedig semmi különös nincs benne. Ha csak a sorompó alatt átvonuló család képét a borító első oldalán nem tekintjük annak. ’46-ot írunk, az áttelepítések esztendejét. S ez a sorompó – annyira emelték csak meg, hogy a kisemmizettek épp’ átférjenek alatta – nem csak a tragédiát, hanem a megmenekülés esélyét is sugallja egyszersmind: megalkotója, Majercsik Sándor jótékony féltetőt képez általa a menekülök feje fölé. Kész dráma ez a néhány grafitvonás: a szülők meg az általuk közrefogott gyerek – ugye, ismerős a kép: a Szent család képe! – a megpróbáltatások keresztútján… Széky Gyula kántortanító és az ő szerettei – nekünk háttal – fölszegve, de egyenes gerinccel fogadják, ami kimérettetett rájuk. De vegyük észre az édesapa alig jelzett karját, ahogy fiának vállát fogva egyben tartja az övéit. Eleje-útján az ismeretlennek, a frissen létesített határállomás valamelyik tölgyfája alatt. Gyökerek nélkül, ágaival ábrázolta ez utóbbit is a grafikus: mert nem a múltba, hanem a jövőbe akar nézni általa is. Szép ez az életkép: mert benne van a magyar ember egész élete. A küzdelmekkel, a megpróbáltatásokkal, meg, persze, a reményekkel is telített.

Nem is bővelkedik a kötet egyéb illusztrációkban. Rátalálunk ugyan a háborúban veszett apjának levelei fölé görnyedő Juli alakjára – az egyetlen képre még a borítóra tervezetten kívül – de Bakacsi e nélkül is fokozni tudja a fokozhatót: a kitelepítések hiteles dokumentumainak fénymásolataival lepi meg az olvasót. Dokumentum ez a könyv; dokumentum, amennyire csak lehet!

Negyedik könyvét olvassuk most a szerzőnek. A legreményteljesebbet, amit a mára már teljes mértékben kiforrott író alkotott. Igazi novellagyűjteményt – meghatározó évtizedeiből merítettet a magyarság huszadik századának. Még ha tragédiáktól voltak is terhesek azok az évtizedek. Mert mi másnak is mondanám a tanyavilág háborús éveit, s mi másnak a ’46-os ki- és áttelepítéseket? Előbbi a kötet címadó, utóbbi pedig bevezető történetét adja a könyvnek. Pintér Márkus, Kondás Jani meg a Vizesdűlő lakóinak története persze – így írta meg az élet – nem diadalmenettel végződik. Nem úgy végződött a valóságban, s nem úgy végződik a könyvbe leírtan sem.

Hát ezért mondom, Kedves Olvasó, hogy ne számíts felhőtlen szórakozásra, de – megint mondom, sőt ígérem – tartalmasan töltöd az idődet, ha elolvasod Bakacsi Ernő könyvét…

* * *

A kötetet a Markó és Kiss Nyomda Kft. gondozza Budapesten, a megjelenés dátuma 2001. decembere.

Benkóczy György

Arvisura – Igazszólás

Mondák, regék, népi hagyományok a palóc kézművesek világából

Ezen a címen jelentette meg a Püski Kiadó fenti szerző feltüntetésével két vaskos kötetét összesen 1454 oldalon. Szerény alcíme keveset árul el igazi mivoltáról.

Ritka és szokatlan jelenség, hogy maga a kiadó ír a műhöz jegyzetet. Utal a László Gyula által is megírt kettős honfoglalásra, Julianus barát felfedező útjára, amely során megtalálta a baskír földön és a Káma vidékén élő magyarokat. Szól az ezer éve folyó vitáról: szükség volt-e Szent István térítése szigorúságára. Sajnálatát fejezi ki, hogy ennek során a térítőknek nem volt szívük és türelmük a korábbi magyar múlt szellemi és tárgyi emlékeinek megőrzésére.

Ezt az elveszett mondavilágot kívánta újraalakítani Vörösmarty és Arany János, az elmúlt század második felében tudósaink próbálták beépíteni múltunkat az emberiség történetébe. Ezek sorába tartoznak az Arvisurák is.

Az Arvisurákról eddig is tudtunk, de mint egy egyszerű ember képzeletének szüleményéről. Most, megjelentetésével kiderül, hogy nem is ilyen egyszerű alkotásról van szó. Voltaképpen nem is mesék ezek, hanem óriási tömegű eseménysorozatot, helyszínt és nevet elénk táró őstörténeti értekezések.

A kiadvány bevezető írásai között dr. Lakatos Zoltán ír a hagyatékról. Legfontosabb gondolata a műről: lehet-e ilyent kitalálni? Kitalálhat egy ózdi kohász ilyen történetet?

Megtudjuk, hogy Paál Zoltán munkaszolgálatból kiszakítva partizánként megismerkedik Szalaváré Turával, a manysi nép fősámánjának unokájával, akit nagyapja azért küld Magyarországra, mert a Halak jegyéből a Vízöntőbe lépve át kell adniuk az ősi rovástáblákat az úz népnek, vagyis az őket képviselő palócoknak. Tura regéit írja meg Paál Zoltán az Arvisurákban.

Őstörténetünkről keveset és hézagosan tudunk, olykor ellentmondásos felfogásban. Van olyan szerzőnk, aki a honfoglalást a besenyő támadások miatti fejvesztett vad menekülésnek állította be. Nem érdektelen tehát, hogy mit közöl a Magyar Törzsszövetség honfoglalásáról a 291/B Arvisurában.

A honszerzés tervét Kusaly, Álmos legidősebb fia állította össze, és erre öt évet irányzott elő.

Idézünk néhány részletet, mert 895-nél sokkal hamarabb megkezdődött. „884-ben Árpád lett – mint rangelső – az ifjúsági tárkányfejedelem, míg Előd fia, Szabolcs a másik lett. Ekkor kalandozás címén a kevevári-ungvári utat megjárták, még Álmos fejedelem is velük jött a Kárpátokig. Halics és Ladomér fejedelemségtől visszakövetelték az avar menekültek kincseit és azok félvér leszármazottait. Asszuporog fia, Szőke Árpád tárkányfejedelem Ungvárra is bement, és onnan irányította az ifjú tárkányokat.

Szala (Zalán?) a titeli fekete-hun fejedelem megrettent. Engedélyezte, hogy Visktől a Sajó vonaláig levő szabad területet benépesíthetik. Ed, Edömér, Ete, Hülek, Asbót, Acsád, Bors, Böngyér, Borsova, Dér, Kadocsa, Ketel, Huba, Kund, Örsúr, Szovárd, Tarcal, Tas, Töhötöm, Ugocsa és Vajta tárkányok Budának a gyűrűs-telepi elrendezés alapján telepedtek le, és az összes használható kutakat kiépítették. Árpádnak, Álmos fiának a székhelye Ungvár volt, mivel Szőke Árpád itt oktatta ki utasításaival. Szabolcs, a helyettes Szerencsen székelt, és innen tartotta fenn kapcsolatait Szala nagyfejedelemmel. A tárkányokkal bejött kísérő harcosok mind megnősültek, a régi kabar telepek lányai közül sokan választották feleségeiket és vállalták a kutak karbantartását.

888-ban, a tárkány-képzésen Kurszán fia, Kond lett a rangelső, míg a második ismét Szabolcs. Mivel azonban Árpád felesége, Abacil ekkor halt meg újból Árpád vezette a kötelező tárkánykalandozást, miután római útjáról szerencsésen hazatért. Ekkor Alpár és Szala fejedelmi személyektől a Zagyva folyótól az Úz völgyéig (a Maros jobb oldalán) megkapták az Attila birodalmából való területeket, míg Verecke kabar fejedelem kérésére Nyitrát és Trencsént a kabarfejedelemség részére visszahódították. Hibát tették meg végvári vitéznek, a Pozsony nemzetség vezérének.

Tárkány kiképzettek a következők voltak: Árpád, Szabolcs, Öcsöb, Velek, Tas, Eköcs, Töhötöm, Hőhát, Kapos, Bors, Esküllő, Ete, Almás, Böngyér, Mánd, Ed, Edömér, Szovárd, Kadocsa, Huba, Vajta, Acsád és Örsúr. Ekkor az Úz völgyéig kalandozó Örsúr feleségül kérte Aklos úz fejedelem leányát, Gyimeskét. 889-ben tartották meg az esküvőt Jászvásáron a székelyek szertartása szerint, Álmos védnöksége mellett. Zalán ekkor kérte első alkalommal Álmost, hogy vonuljanak be.

890-ben meghalt Szala nagyfejedelem, és a sámánifjak második rokonlátogatásán ismerkedett meg Kusaly az új nagyfejedelemmel, Tétény kazahun vezérrel. Tétény hozzájárult ahhoz, hogy a görögök befolyásának csökkentése végett a Magyar Törzsszövetség Alpár területére mint jogos birtokukba bevándorolhasson.

Árpád almavirágzás ünnepe után felesége birtokára, a Nagyszigetre, Attila nyári szálláshelyére költözött, ahol Csepel tárkány volt a testőrségnek a vezetője. Ugyanúgy, mint Attila honfoglalása idején Csepel lovászfejedelem. Árpád innen irányította tárkány-ifjainak kalandozásait az avarok egykori birodalmának területére. A kutatásra kijelölt helyeket Árpád Pam tárkányra bízta. Árpád – mivel az eddigi két tárkány-látogatás alatt a kutakat mind kijelölték – újabb kijelölés szempontjából a tárkány irányítás központját Pécsre tette, mert Álmos biztosítani akarta a kevésbé lakott területek vízellátását is.

Ugyanerre az időre Pam tárkányai kész kutakkal várták a honfoglalókat, és feladatuk volt még a sóellátás megszervezése. Pam tárkány-sámán ezen előkészületeket jelentette Jászvásáron Álmosnak.”

A honfoglalás idejére önmegtartóztatást és házasodási tilalmat rendeltek el.

A Magyar Törzsszövetségben létezett egy Öregek Tanácsa, amelynek rendelkezéseit kötelező volt megtartani.

Ennek jelentette Madaj aranyasszony, hogy 192 rimalányt képeztek ki, és ebből 160 a nyolc tyumen harcossal bevonult, míg 25 lány az átjárókban felállított tárkányoknál tartózkodik, a többiek pedig öreg és gyermek csoportoknál tevékenykedik. Rimalányaink vállalják a harcosok és védelmük alatt álló családtagok betegségük alatti gondozását.

Árpád a tanácskozás előtt figyelmeztette az Öregek Tanácsát, hogy Kevevárban készült terveik alapján neki északon 3 tyumennel kell bevonulni, míg délen 4 tyumennel, de ő ezt nem helyesli. A népesség átköltözése a Keleti-Kárpátok hágóin és szorosain veszélytelen. A Tanács javaslatát elutasította. A bevonulás után Madej aranyasszony Pusztaszeren jelentette, hogy az átköltözés alatt 50 főnyi a veszteség. Az Álmos vezette délieknél a bolgár-besenyők támadásai miatt 4239 harcos és majdnem 3000 gyermek és öreg halt meg és 8346 ló pusztult el. A veszteség: 11586 lélek és 8346 ló pusztult el vagy maradt le.

Az Arvisurákat Vászoly fiai, Endre, Béla és Levente mentették ki Keletre Szent István megsemmisítő rendelkezések elől juttatták el a baskírokhoz, majd ezek a manysikhoz megőrzésre.

A két hatalmas kötet megjelenését – tudomásom szerint – eddig mély csend fogadta. De a róla alkotott felfogás, ha késik is, bizonyára elkövetkezik.

Szerzőink

Dr. Abkarovits Endre Egerben élő angol-német szakos tanár, az EKF angol tanszékének docense. Angol nyelvészettel, kultúrtörténettel, művészettörténettel foglalkozik. Publicisztikájának leggyakoribb témája a magyarság népi kultúrája. Abonyi Mária (1947, Budapest) Budapesten élő költőnő, 10 éve publikál. Művészi fényképezéssel is foglalkozik, képei több kiállításon szerepeltek. Dr. Alabán Ferenc Besztercebányán élő tanár, a Finnugor Nyelvek Tanszékének tanszékvezető docense. Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér) Egerben élt költő, Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger szerkesztője. Kálnoky László barátja, mestere. Eger díszpolgárává avatta, ám soha nem kapott méltó elismerést. Barcs János (1927, Barcs) SZOT- és nívódíjas író, költő, Tökölön él. A Váci Mihály Irodalmi Kör vezetőségi tagja, 20 éve MAOE-tag, a Magyarság jövője főszerkesztője (1990-96). Több tucat irodalmi antológia szerzője, ill. szerkesztője. Benkóczy György Mezőkövesden élő, egri születésű néprajzkutató, helytörténész. Számos könyve és publikációja jelent meg sok évtizedes alkotói munkássága során. Cseh Károly Mezőkövesden élő költő, műfordító, a Kelet szerkesztője, számos verseskötet szerzője. Cserniczky Dénes 1927. október 5-én született Egerben, ahol a Ciszterci Gimnáziumba járt. A Zeneművészeti Főiskolán egyházzenei szakon tanul, majd könnyűzenészként zenekarokban játszik, turnézik. Domokos Sándor (1921) Kanadában élő író, költő, szobrász., a Kanadai Írószövetség tagja. A II. világháborúban Szibériába hurcolják, majd hazatérése után családjával együtt kitelepítik. 1956 óta Kanadában él. Több nagysikerű könyve jelent meg itthon is, külföldön is. Dóra Zoltán Vácott élő tanár. Dr. Farkas András (1919-1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelős szerkesztője, alapítója. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont lapjától mindennemű támogatást, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették. Erdélyi Z. János Budapesten élő költő, műfordító. Több kötetet jelentett meg eddig. Erdődi Gábor Budapesten élő költő, műfordító, az orosz és angol irodalom hiteles tolmácsolója. Hat kötete jelent meg. Fecske Csaba Miskolcon élő költő, publicista. Tizenegy kötete jelent meg eddig. Rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, napi- és hetilapokban. Fridél Lajos Rajztanár. Egerben él és tanít. Főiskolai mestere Blaskó János. 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a „Bükkaljai ösvényeken” c. könyve. Gyüre Lajos Kassán élő költő, a kassai magyar értelmiség egyik közismert és sokoldalú személyisége, a kassai magyar színház dramaturgja Kaló Béla (1954, Dormánd) 1977-ig Egerben élt, egy ideig főállású újságíró. Magyar-történelem szakos tanár, Szuhogyon él. Lelkes Miklós (1938, Budapest) Meseíró, költő, egyetemi oktató, az 1960-70-es években az Irodalmi Alap tagja. Írásai számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több mint 20 antológiában megjelentek. Dr. Losonci Miklós Szentendrén élő irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci Magánegyetem esztétika tanszékének vezetője. Lőrincz Csilla Egerben végzett angol szakos tanár. Jelenleg Csíkszeredában Hargita megye önkormányzatának munkatársa. Lőwey Lilla Erdélyi származású, Veszprémben élő, magyar-irodalom szakos tanár, aki fotóművész férjével egy Erdély tájait bemutató albumsorozat 14. kötetét készül kiadni. Murawski Magdolna Egerben élő tanár, író, műfordító. Szegeden a JATE BTK-n végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabadfoglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa. Dr. Pomogáts Béla Budapesten élő író, irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség leköszönő elnöke. Dr. Renn Oszkár Egerben élő nyugdíjas gépészmérnök, több helyi társaság és egyesület tagja, közéleti személyiség. Simek Valéria Bakonycsernyén élő költőnő. Több antológiában és önálló kötetben jelentek meg írásai. Székely Kiss Edit Középiskolai tanár, 1969-ben végzett a debreceni KLTE történelem-földrajz szakán. A moldvai csángókat támogató Petrás Incze János Kulturális Egyesület titkára. T. Ágoston László Budapesten élő író, történész, a történelmi Lenkey-család leszármazottja. Dr Tóth Ferenc Egerben élő sebészorvos, az Ötvenhatos Szövetség Regionális Szervezetének elnöke. Vezényi Pál Svájcban és Budapesten élő író. Dr. Zimányi Árpád Nyelvész, az EKF magyar nyelvészeti tanszékének tanára. Elsősorban nyelvműveléssel foglalkozik. Z. Zwada András Svájcban élt, majd hazatelepült újságíró, jelenleg Szarvason él.

Megrendelő lap

Új

Hevesi Napló

A tartalomból:

GYÜRE LAJOS: Apáczai

POMOGÁTS BÉLA: A magyar kultúra napján – a Himnusz ünnepén

TUSNÁDY LÁSZLÓ: Nyelvédesanyánk

ABKAROVITS ENDRE: A Naplegendától a Hegedűgáláig

PATKÓS ATTILA: A nagy pankráció

ALABÁN FERENC: Neoavantgard és magyar líra Szlovákiában

VERS, PRÓZA

Fiatal tehetségek bemutatkozása

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

KÖZÉLET

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET

KÖNYVSZEMLE

Apor Elemér

Ki se tehet róla

Vadludak

Évfordulóra

Beállás

Mind tévedés?

Mint a nap

Horgászat

Hazafelé

Apáczai

Idő

A hatalom természetrajza

Cseh Károly

Havatlan karácsony

Sorok egy régi

kiskápolnára

Évezreddel együtt kopott el

itt e csöppnyi kápolnatető

s fehér csipkéjű terítője.

Dudás Sándor

Nem hó hull

Nem havazik, csak

a gyékény túlérett bu-

zogányát téli

fagyok cinegék csip-

kedik nagy türelemmel.

Fiatal tehetségek bemutatkozása

Polner Zoltán

Carmina Burana

Juronics Tamásnak

Időtlen igeidők

Bánat

Szerelem

Fekete madonnák

Lőrincz Csilla

Á.-nak

Most mackósan pislogó

Tusnády László

Nyelvédesanyánk

Vannak olyan néger törzsek, amelyeknek a tagjai még mindig őriznek egy gyönyörű szokást. Ha bárki szidja előttük édesanyjukat, eléállnak, és azt mondják, engem üss, de anyámat hagyd békén!

A nyelvi gazdaságosságról

Szegény ly

A magyar kultúra napján – a Himnusz ünnepén

Alabán Ferenc

Neoavantgard és magyar líra Szlovákiában

(Kisebbségi nosztalgiák figyelmébe)

Lőwey Lilla

Erdély – varázslatos Erdély

Szervezetünk vegykonyhája

Megemlékezés az egri sortűz emlékhelyén

A nagy pankráció, avagy hogyan borzoljuk fel a kedélyeket?

Úti élmények „Csángliából”

A Baloldali Riporter

Gondolatcsavargások

Az írás dilemmái

Losonci Miklós

Kiállítások a fővárosban

Demeter Pál fotókiállításáról

Abkarovits Endre

Beszélgetés Györfi Erzsébet népdalénekessel

A szakmai együtthatásokról

Arvisura – Igazszólás

Hevesi Napló