Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

Szerkesztőbizottság:

DR. ABKAROVITS ENDRE

JÁMBOR ILDIKÓ

KALÓ BÉLA

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1118 Budapest, Ménesi út 73. Tel.: 1/209-4566

Tipográfia: szerkesztőség

Nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/511-140/103; 36/412-688

ISSN 1417-7080

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

Áprilisisi számunk megjelenését az alábbi szponzorok segítették:

nemzeti kulturális örökség minisztériuma

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA
NEMZETI KULTURÁLIS ALAPPROGRAM

v. DOMOKOS SÁNDOR, Kanada

MOLNÁR ISTVÁN GÉZA fotóművész, Eger

v. SZIRMAY LÁSZLÓ, Kanada

AGRIA COMPUTER Kft.

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,

Valamint az Északhír árusítóhelyein,

Budapesten az Ecclesia Könyv- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál.

Az ország egyéb területein az újságárusoknál.

Az idő sodrában

Miközben készül a nagy természet-ünnep, a minden évben visszatérő, lázas készülődésben az ország népe is. Kérdéseire keres választ, mert hiszen szükséges, hogy ezekre a létfontosságú kérdésekre választ kapjon. Kérdések visszhangzanak a közember és a hivatalt viselők lelkében egyaránt, melyeknek lényege: miről szólt az elmúlt négy év?

Aki tevékeny emberként éli életét, az nem ér rá sokat töprengeni, vajon népszerű-e vagy sem. Ám vannak az örök huhogók, a főállású áskálódók, akiknek semmilyen eredmény nem elég kiváló, és akiknek számára a realitásoknál is sokkal nagyobb jelentőséggel bír mindaz, amit szeretnének beleszuggerálni másokba, azaz: tulajdon hitviláguk, képzeletük speciális szüleményei. Nehéz elgondolni, mivé lennének, ha egyszer elfogyna a kritizálnivaló szűkebb környezetükből...

Húsvétra készülődünk, a kereszténység nagy örömünnepére, melyet megelőzően végigjárjuk lélekben a Golgotát, Krisztus keresztútját, vagyis mélyre kell szállnunk, hogy aztán megérjük a boldog felemelkedés pillanatát. Jóllehet az Istenfiú szenvedni tanítja mindazokat, akik követni kívánják őt, mégis sok-sok örömteli pillanatból is állnak azok az építőkövek, melyek a passió útját borítják. Az öröm és a bánat útján a lélek nemesedik, földi pályáját megszokva feladatához idomul az ember.

Magyarország most sikertörténetének fejezetét írja. Komoly nemzetközi elismerést vívott ki magának az elmúlt négy év alatt, akárcsak korábbi története során már annyiszor. Jelentős fejlődésnek indult, melynek során látványos eredményeket produkál. Egységes egészként, valódi, sikeres nemzetként létezik ismét, és ennek egy oka van: nem hisz többé az ijesztgetőknek, az önnön lelki nyomorukat másokra árasztóknak. Tud valamit, amit nem lehet elvenni tőle. Ennek a tudásnak a neve: egység, mely egyúttal a kétségek végét, megszűntét is jelenti.

A fejlődés kerékkötői, akik a rombolásra tették fel életüket, most roppant idegesek. Félnek valamitől, aminek törvényszerűen be kell következnie. Nemcsak az "Isten nem ver bottal" igazsága miatt, hanem mert ki-ki korábbi vetése szerint arathat. A jók jutalma a jó, a rosszaké, eltévelyedetteké a rossz. Mindkét fél rászolgált fizetségére, ám számvetést csupán azok tesznek magukban, akik ezt nem félnek megtenni, azaz nem a gonoszság élteti őket. Még mindig vannak, akik azon drukkolnak, hátha a tavalyi árvizek megismétlődnek, a frissen épült házak romba dőlnek, és riválisaik újabb gondokkal kényszerülnek szembenézni. Nos, a Gondviselés láthatóan egészen másat gondol efelől. Gyönyörű tavasz van, és nemzeti ünnepünket egy ragyogó égi mosoly kísérte. Az élet pedig nem a lélekben elfuseráltak torz szándékairól szól. Az árvizek nem rendelésre jönnek, választások idejére, politikai célok alátámasztására. A húsvéti harangok nem a gonosz győzelmét hirdetik, hanem a feltámadást.

Magyarország hosszú álmából ébred. Ismét tudja, hogy a dolgok rajta múlnak. Azon, ahogyan megtervezi és megvalósítja jövőjét. Olyan jövőt, melyben ismét példa gyanánt szolgálhat a környező országok népeinek. Az elmúlt négy év ugyanis arról is szólt, hogy nem a talpnyalás fordítja jóra egy nép sorsát, hanem az autonóm, büszke személyiségek vezette ország, melyben az egyén boldogulása nem elérhetetlen vágyálom többé. Ez a tavasz többet is hoz ennél. Vidámságot és felismerést, de a gonosz bukását is. Mert ahol ismét helyreáll a rend, ott ennek törvényszerűen így kell lennie. Talán a rend szüli önmagát, de az is lehet, hogy a teremtett rend képes az értékek őrzésére is. Rend és béke egymás testvérei. Tudás és fejlődés úgyszintén. Miért kellene akkor tudatlanságban élnünk...?

Vers, próza

Apor Elemér

Haragvó köszöntő a fecskékhez

Megjöttetek végre

hetyke csavargók?

Ily későn soha még.

Nagy ravaszok vagytok

tudom én.

Szép kis társaság

tolvajok, plagizátorok.

A trillát koloratúr énekesnőink

torkából loptátok

a frakkot meg

karmestereink

lobogó testéről

lestétek el.

Persze ilyen hiányos öltözetben

nem lehet elviselni

teleink zord hidegét.

Csakhogy a télnek vége már errefelé

szél csikland az ijedt kis levelek

rakott szoknyái közt

s a fiatalok újult erővel

csókolóznak úton, útfélen

ti meg valahol délen üldögéltek?

Divatját múlta tán

a tavalyi fészek?

nem elég komfortos?

Nem kellenek a sárga szájú csipogó fiókák?

Szégyelljétek magatokat!

Jól van, no jól

csakhogy itt vagytok

zokon ne vegyétek zokszavaim

szálljatok le szívemre

forrjon forró torkotok éneke

szívemen itt

várnak a víg ereszek

cikázzatok mint a villám

és a szabad gondolat

suhanjatok

a szédület örvényei közt

biztos irammal

röptessetek új rajokat

a habzó kék levegőbe

tanítsatok meg minket

nehezen repülőket

csapongva repülni

Csak vigyázzatok

ki ne ejtsétek szárnyatok alól

a karmesteri pálcát

mikor beintitek

a tavasz első

vidám ütemét.

Murawski Magdolna

Kwai*

A háborúk vágóhídra hajtott

kisembere emlékezetére

vidám fütty hangja száll

lengő gatyában imbolyogva jár

az örökvidám nótás keep smiling

amerikai fiú-had már mind

régesrég elpusztult halott

dzsungel mélyén állatként hullhatott

a szemforgató világ tapsorkánja kísérte

kínjait ki sem látta szavukat senki sem idézte

késő koron hisz elfújta rég a szél

ma már csak egy vidám dallam mesél

hogy éltek egykor modern rabszolgahadak

s hogy léptük dzsungelben dögvészben haladt

az éltük ennyi volt: kocka lenni, talpfa, kő

egy világban hol a lélek nem érthető

csak money van keep smiling O.K.-k hello-k

s hogy hull a bomba hullanak csontváz kis fellow-k

ki látja meg? földön fetrengő görcseik

nyögéseik kit érdekelnek? fájó könnyeik

már rég a földbe mosták jótékony esők

dzsungelbe szórattak csontjaik szép temetők

borítják hamvaik hol senki többé nem bolyong

csupán egy fájó érzés száll fejed fölött még ott borong

ha léptüket követve csontzörgés után

haladsz és lépegetsz épp olyan megtörten-sután

mint ők botorkáltak e tájon s száll a fütty

sipogja: gyávaság az úr nincs olyan ügy

mely rávehetné ványadt álorcás korunk

hogy visszanézzen s megtanulja: porszemek vagyunk

s közöttünk legkisebbek mindig az élcsapat

kinek lépése csontokon élteken vágyakon halad

és nincs erő mely vaksi szeme hályogát

lehúzhatná megszüntetné e modern kornak tályogát

csak fütty van sej-haj dáridó és Kwai folyó

mögötte roncsok gnómok rothadás süllyedt hajó

* A II. világháborúban a távol-keleti Kwai folyó fölött épített híd és vasútvonal ugyanolyan súlyos emberáldozatot kívánt, mint a Panama-csatorna megépítése a század elején. A munkásokat vérhas, tífusz és trópusi betegségek tizedelték. Mára ez a vasútvonal már használaton kívül van, nyomait benőtte a dzsungel, holott akkor igen nagy jelentőséget tulajdonítottak neki. Emlékét csupán a Híd a Kwai folyó fölött c. dal őrzi.

Gyüre Lajos

Apáczai

III. 3. jelenet

Szín a nagy auditórium. Várady, Bátai, Kolozsvár főbírája, majd Apáczai, Porcsalmi, Pávai és diákok. Várady, Bátai és a főbíró egyszerre érkeznek, s beszélgetnek.

VÁRADY: (a többiekhez) Megértük hát ezt a napot is! Megtartja székfoglalóját az új rektorunk.

FŐBÍRÓ: Bizony, nagy nap ez! Ilyen oskolával mostanság nem dicsekedhet akármelyik város! A deákok is, lám, hogy ügyeskednek a falakon!

VÁRADY: Máskor is voltak deákjaink, főbíró uram, de nem volt példamutató!

FŐBÍRÓ: Apáczaira gondol, Várady uram?

VÁRADY: Hát ki vitte bele a deákságot az építkezésbe, ha nem ő meg Porcsalmi uram!?

BÁTAI: Azért nem kell túlzásba vinni a dicsérgetést, Várady uram! Ára vagyon annak, hogy a kis onoka, a Bethlen gyerek átjöhetne Fehérvárról a kolozsvári biztonságosabb fészekbe, inkább az oskolaépítést szorgalmazza, mint a templomot. A hívek is oda adakoznak, s nem Isten dicsőségére. S mi több, a derék Somosi városatyánk is haló órájában rájuk testálta a házát, szőlejét, s nem az eklézsiára! Hova jutunk, ha ezt a példát más is követi!? (pátosszal) A Megyesi-féle eklézsiához!

DIÁKOK: (nagy zajjal vonulnak befelé) Már itt vannak!... Jön a rektor uram is!... Ide álljunk, innen jobban látni!...

APÁCZAI: (fekete talárban, föveggel. Vele együtt érkezik Porcsalmi és Pávai. Középen megállnak, kis kört alakítva ki. Velük szemben állnak a tanácsurak, kik közben felszaporodtak egy-két taggal) Tisztelt Főbíró Uram! Városatyák! Eklézsiánk vezetői, kollégák, deákok! Bizony immár esztendeje, hogy elhagyva Gyulafehérvárat, ide jöttünk az Úr kegyelméből, hogy hajlékot építsünk a magunk, s a tudományok számára, s e nekünk kedves házába béhozzuk azokat a tanokat, melyeket különben már minden valamirevaló város magáévá tett. Mert mi az, mi előre viszi a népeket, nemzeteket? Nem más, atyámfiai, mint az oskolák! Nem én mondom, a nagy Comenius, aki mostanság az öreg fejedelemasszonyunk hívására Patakon sáfárkodik az ifjúság épülésére. "Boldog az a nemzet, amelynek sok jó oskolája van!"

I. VÁROSATYA: A vitézi tett se kutya ám! Lám, a törökök nem oskoláznak semerre, mégis fizetjük nekik az adót, a dézsmát aranyban, ezüstben. (halk nevetés)

APÁCZAI: Igen, a vitézi tettekre is szükség vagyon. De mit mond Cicero: "Keveset ér az országon kívül a fegyver, ha odabenn nincs bölcsesség!"... Nézzük csak meg a hollandusokat! Ugyan mi segíthette őket a spanyolok türelmetlen jármának a lerázásában? Mi adta vissza régi szabadságukat?... Az akadémiák! És mi tartja folytonosan virágzó életerőben? Az akadémiák és egyetemek, melyeknél bizony az a legkivált bámulatos dolog, hogy az összes létező akadémiákat a spanyol háború folyása alatt állították fel. De nemcsak az akadémiák szükségesek, hanem a városi, falusi iskolák is. Tanuljanak meg írni-olvasni a nemes urak gyermekei mellett a kézművesek, kalmárok, de még a jobbágyok arra érdemes fiai, leányai is.

II. VÁROSATYA: Azt mondja meg, rektor uram, mi szüksége vagyon egy leánygyermeknek arra, hogy írni-olvasni tudjon?

APÁCZAI: Ha férjhez mennek, az uruk nemes ember, háborúba indul, vagy a törvénykezésbe, a kalmár, ha messzi útra megy, s levelet küld az itthon maradottaknak, az asszonynak ne kelljen deákot fogadnia, s idegentől hallania, mit ír ura a messze idegenből.

HANGOK: Úgy van, úgy van.

I. VÁROSATYA: És a kalmároknak, kézműveseknek mire való, hogy oly hosszú éveken át gyakorolják magukat a tudományokban?

APÁCZAI: Hogy mindazokat a dolgokat, amelyekre egy jó kalmárnak, kézművesnek szüksége vagyon, ott magáévá tehesse az anyai nyelvén. Ám ne feledjük: az úton járó kalmár idegen országokban forogva találja fel portékáját. Ehhez pedig nyelvekre van szüksége. Ne más szájával lakjék jól az ember, ha a magáéval is teheti. Tanuljon törökül, arabul, héberül, vagy az ánglusok nyelvén, s úgy forogjon, keresse a boldogulását.

BÁTAI: Apáczai uram könnyen felejti, hogy nálunk a latin az okoskodás, az országlás, de főként az eklézsia nyelve. Az oskolának tehát egy, ismétlem: csak egy kötelessége lehet! Alárendelni magát az egyháznak, az eklézsia vezetőinek, hogy méltó utódokat neveljen az eklézsia élére!

I. VÁROSATYA: Úgy bizony! Akkor nem lenne annyi Isten ellen való vétek, visszavonás, békétlenség, erkölcstelen beszéd.

APÁCZAI: Vajon a csecsemők kitől tanulják az erkölcstelenségeket? Ugyan kit kéne elévenni mindezekért az emberi nyavalyáknak Isten előtt való elszámoltatásáért! De ez nem tisztem, hogy szót ejtsek róla. Döntsék el maguk a tanácsurak. (A diákok közt nevetés) Hadd válaszoljak inkább Bátai uramnak. (Köhög)

BÁTAI: Arra nincs mit válaszolni! Püspök urunk rendelete minden egyházi oskolára egyként vonatkozik.

APÁCZAI: Az oskolákat nem szabad olyan társulatnak tekinteni, amely csupán az eklézsiai méltóságok betöltésére alkalmas férfiakat nevel. Mert hiszen éppúgy nevel az ország igazgatására és kormányzására legalkalmasabb férfiakat. Tehát a napnál világosabb, hogy mind az ország, mind pedig az eklézsia vezetése, irányításának az alapja az akadémiákban van. Azok ezek nélkül nem virágozhatnak, és erőben nem állhatnak fenn. Az ellenünk támadóknak bántalmait csak ezek verhetik vissza, a békét csak olyan tanács állíthatja helyre, melynek tagjai tanult férfiak, akiknek helyeit nálunk műveletlen és minden dolgokban legjáratlanabb emberek, inkább csak azok bábalakjai, mint Isten kegyelméből ésszel felruházott méltó emberek foglalják el békében és háború idején egyaránt. Nézzék meg, mivé tette az országot a sok esztelen belső hadakozás, a belőle kifolyó pártoskodás, az egymást megvető gyűlölködés. Úgy emésztjük egymást, hogy idegen se tehetné különbül!... S már megbocsássanak, ebben bizony némely papjaink is példamutatóan elöl járnak. (köhög)

DIÁKOK: Úgy van, úgy van!

BÁTAI: Márpedig én az ilyen istentelen beszédet nem hallgatom tovább! Ezek után nem csudálom, hogy a fehérvári akadémiáról kipenderítették. Főbíró uraméknak is azt tanácsolom, addig szabaduljanak ettől a veszett kutya marta embertől, míg nagyobb bajt nem csinál, az ifjú lelkeket meg nem fertezi felforgató beszédével.

FŐBÍRÓ: Csillapodjék, tiszteletes uram! Nem kell mindjárt vérre menni! Kolozsvár kereskedő, kézmíves város. Szükségünk van a tanult főkre.

BÁTAI: Akkor parancsoljon kelmed ennek az embernek, akiről még azt sem tudjuk: ki fia-borja, adja meg a tiszteletet elöljárójának!

APÁCZAI: Bátai uram nekem nem elöljáróm! S amíg ennek az oskolának én vagyok a rektora, addig itt beleszólása nincs abba, hogy mit s hogyan tanítsanak!

VÁRADY: (Véget akar vetni a vitának) Érdemesebb dolgokkal is eltölthetnénk az időt. Úgy hallottam, hogy az öreg fejedelemasszony Fehérvárra menvén, itt éjszakázik a monostori uradalmában. Ha kellő időben megemlítené neki a főbíró uram az oskolánk ügyét, hátha nyernénk némi támogatást!

FŐBÍRÓ: Készületlenül nem állhatunk elébe.

VÁRADY: Apáczai uram vállalná-e a felkészülést?

APÁCZAI: Mennyi időm volna rá?

FŐBÍRÓ: Patakról az út úgy kétnapi járóföld jó lovakkal.

VÁRADY: Az nem sok.

APÁCZAI: Soknak nem sok, de elégséges a mai állapatok mellett.

BÁTAI: (sértődötten) És az eklézsia?!

FŐBÍRÓ: Arra is sort kerítünk rövidesen. Csak békesség legyen töröktől, tatártól, hogy egy kissé erőre kapjunk.

(Fény lemegy)

4. jelenet

Lorántffy Zsuzsánna, Apáczai, Apród

Ugyanolyan puritán berendezésű szoba, mint az Apáczaiéké, némi változtatással. Középütt egy hatalmas asztal, mellette karosszék. A szobában jelen vannak: Lorántffy Zsuzsánna, ül a karosszékben, és egy apród az ajtóban állva.

APRÓD: (az ajtóból jelenti) Nagyasszonyom, Apáczai uram, a kolozsvári oskola rektora érkezett.

L.ZS.: És hol a főbíró, meg az eklézsia pásztora?

APRÓD: A főbíró uramat elévette a köszvény, a tiszteletes uramat pedig a kólika gyötri, engedelmével.

L.ZS.: (Szívós öregasszony, kemény akaratú) Úgy? Lám, az urak félnek tőlem! Persze! Majd nehéz lesz magyarázkodni a fiam előtt, mit is akartak azzal a vénasszonnyal! Jó, akkor ereszd be hát azt a rektort! Hadd lássam, olyan-e, mint a híre!

APÁCZAI: (Fekete zsinóros ruhában, fövege a kezében, az ajtóban megáll, és fejet hajt) Kegyelmes Asszonyom!... Bátorkodom megzavarni nyugalmát.

L.ZS.: (félbeszakítja) Semmi bátorkodom! Magam üzentem volna a rektor uramért, ha nem jön. Tudni akarom, ki az, akiért kiállok a fiammal szemben, még ha fejedelem is. Szóval maga az, akit Megyesi uram úgy a pártfogásába vett, Bethlenről nem is szólva... (Apáczai alakját szemléli) Hát valamivel testesebb is lehetne...

APÁCZAI: A lélek erősebb a testnél, kegyelmes asszonyom...

L.ZS.: A mi küszködésünkhöz a testi erőben sem lehet szűkölködnünk. Látja kegyelmed, öregasszony létemre nyakamba kell vennem az országot, hogy ügyes-bajos dolgainkat elrendezzem, mert ama dáma - a fiam felesége - ott Fehérvárott csak a végórámat várja, s híveinket nemcsak a tatár tizedelné eztán... De hát a főúrnak is, a nemtelennek is megvan a maga keresztje. Igaz-e? (Eddig mindezt székéből felállva, sétálva mondta, s most megáll Apáczai előtt) Sok szépet, s jót hallottam a magister uram felől... Nem jönne-é el Patakra, az én oskolámba? Tolnai uram mellé elkelnének az okos, fiatal fők. Mióta Comenius otthagyott minket, üres egy magisteri szék.

APÁCZAI: (meglepődve) Megtisztelő a nagyasszonyom ajánlata, élnék is vele szívesen, de lopjam ki magam az országból most, hogy a fejedelem távol van?

L.ZS.: Ember! Gondolja meg, mit beszél! Az a fejedelem mégiscsak a fiam!

APÁCZAI: (meghajolva) Engedelmet!

L.ZS.: (enyhülten) Na, tudom. Ha addig nem is, de halálom után elékapná, az bizonyos. Ez igaz... Akkor mit csináljak?... Adjon tanácsot!

APÁCZAI: Engedelmével, kegyelmes asszonyom, támogassa oskolánkat némi benefictummal, s az ínséges időket nézve valamicske pénzadománnyal, hogy a tűzvész sújtotta épületet megújítva oskolánkat rangosabbá formálhassuk, s így Patak és Fehérvár után itt, Kolozsvárott is kivirágozhasson a tudomány oly gyengécske hajtása.

L.ZS.: Meg kell adni, szépen beszélni azt tud... De lássuk, mire lenne az a benefictum?

APÁCZAI: Arra gondoltunk, hogy az oskolában tanultakat a való életre is átvinnénk. Megtanulnák a deákok, hogyan kell fát oltani, szemezni, nemesíteni, jó lenne a kollégium konyhájára az alumnusok kosztolásához.

L.ZS.: Jó, jó! De mire kell a nemesembernek tudni mindezt? Ott vannak a jobbágyai!

APÁCZAI: A nemesember abból él, költekezik, amit a jobbágya jól-rosszul betakarít a hombárjába. De ha tudománnyal vezetné a nemes úr a gazdaságát, akkor többre tellenék nemesnek, jobbágynak egyaránt. Jutna adóra a jobbágynak, udvarházaik csinosítására a nemeseknek, könyvek nyomtatására, s talán még a lélek pallérozására is.

L.ZS.: Mondja: nem sok ez egy embernek, amit kelmed vállal? Az én boldogult uram, kit vagyonnal, hatalommal ruházott fel a mi urunk és megtartónk, a tizedét sem bírta egy életen át elvégezni annak, amit maga itt egy fertályórában elénk lerakott.

APÁCZAI: Én sem magam tolom előre. Vannak, hála az Úrnak, segítő társaim, akik bíznak kegyelmes asszonyom jóindulatában. Miért mondom mindezt? Mert ez a mi munkálkodásunk nem hiábavaló. Már mutatkoznak az ifjú tanítványaink között, kik az elszórt magot betakarítják. Az ifjú Bethlen, Pávai, Csernátori, s a többiek, akik folytatják, amit elkezdettünk, és édes hazánk szebb napokat is megér a mainál. (A nagyasszony fel-alá járkál)

L.ZS.: Elég lenne a monostori benefictum?

APÁCZAI: (meglepődve) Annyit nem is mertünk remélni.

L.ZS.: Miért ne? Ha lúd, legyen kövér!... A pénzbeli segítségre pedig majd kimódolunk valamit... (Odaszól az apródnak, ki mindezidáig az ajtóban állt) Sebő fiam, hívd a számtartót, tegye írásba döntésünk, nehogy valaki megmásíthassa. (Apáczaihoz) Hány deákja van az oskolának?

APÁCZAI: (gondolkodva) Száz alumnusunk, a Fehérvárról jöttek 20-an, a városban lakók pedig 56-an, nagyasszonyom.

L.ZS.: Az alumnusokat miből kvártélyozzák s kosztolják?

APÁCZAI: Az eklézsiai adományokból, de ebben az ínséges időben bizony eléggé megcsappant ez a jövedelem.

L.ZS.: (Közben megjött a számtartó, s L.Zs. hozzáfordul) Akkor írja, Benedek uram: (diktál) Mi, özvegy I. Rákóczi Györgyné, született Lorántffy Zsuzsánna akaratom teljes tudatában a monostori birtokunkat minden jószágával, hozzá tartozó szerszámaival, jobbágyai örökös használatra a kolozsvári oskolára testáljuk... A fogarasi vártartomány jövedelméből pedig évi ezer aranytallért adunk az alumnus deákok számára... (Apáczaihoz) Na látja, Apáczai uram, sehol sem voltunk, mégis egy vagyont költöttünk el. Még csak le se részegedtünk belőle, mint némely hirtelen lett főember teszi mostanában... Aztán ha már annyira nem akar megválni azoktól a kormos falaktól, legalább történjék is benne valami!...

APÁCZAI: Gondunk lesz rá, nagyságos asszonyunk, hogy úgy legyen.

L.ZS.: Az Enciklopédiácskáját pedig küldje át nekünk Patakra! Hátha ott is haszonnal forgathatnák az oskolamesterek.

(A szín lassan elsötétül)

5. jelenet

Apáczai, Apáczainé, Pávai, Ágnes

Apáczaiék szobája, Ágnes a kislánykával van elfoglalva. Később Pávai és Apáczaiék. A színen Ágnes a csecsemővel.

PÁVAI: (jön kintről) Itt van-é a rektor uram?

ÁGNES: Jaj, de jókor jöve kegyelmed! Nocsak segítsen ezt a rengőt odább tenni, hogy ne süssön a kisdedre a nap!

PÁVAI: (Láthatólag tartóztatja magát Ágnestől) Kérdeztem valamit!

ÁGNES: Látja, hogy nincs itt! Ha meg látja, akkor miért kérdi?... Elmentek mindnyájan Porcsalmi uramékhoz. Úgy itthagytak ezzel a poronttyal, hogy azt se tudom, mihez fogjak... hiába rengetem, nem hallgat... Biztosan azért, mert nem ismer. Pedig láthatott már eleget... Haju, baba, haj! Haju, baba, haj! (nótázni kezd)

"Kiskertemben nyő paszuly,

Ne járj hozzám, te vén bagoly"...

PÁVAI: Ahogy hallom, nálatok sem kell a szőlőbe kereplő!

ÁGNES: Csak még kend is méreggel töltsön! Nemhogy segítene... Tudja mit? Öltsük fel a rektor uramék ruháit! Hátha arra elhallgat!...

PÁVAI: Még mit nem? Nem vagyok én mutatványos!

ÁGNES: (kérlelve) Csak a leánka kedviért!... Nézze: így ni... (felveszi magára Apáczainé pruszlikját és főkötőjét. A csecsemő egy pillanatra elhallgat) Na lássa kend! Maga meg vegye fel ezt a ködmönt! (Egy ködmönt vesz elő a ládából)

PÁVAI: Ha már így esett, ám legyen! (Kelletlenül magára ölti)

ÁGNES: Jöjjön közelebb, hogy lássa magát! Hadd higgye, hogy a szülei vannak itt. (Közelebb húzódik Pávaihoz, aki szégyellősen továbblép.) Tegyünk úgy, mintha igazábul a rektor uramék volnánk! (Elváltoztatja a hangját, mintha Apáczainé lenne) Látja, édes uram, mennyit sír ez a leánka. Biztos éhes a drága... Meg kéne szoptatni... (nyúl a melléhez, mintha szoptatni akarna)

PÁVAI: (Ijedten) Még mit nem!?

ÁGNES: (Beszél a rengőben lévő gyerekhez) Ládd-e, milyen ez az én uram? Hagyná, hogy éhezzen az én kis bogaram! (Pávaihoz) Jöjjön csak közelebb kelmed! Még meg se csókolt, hogy hazajött! Ki látott ilyen férjet? Nem igaz, kis virágszálam? (Közelebb megy Pávaihoz, s arcon csókolja)

PÁVAI: (Szabadkozik) Ez nem volt benne.

ÁGNES: Beletesszük! Lássa, hogy elhallgatott? No még egyszer! Most a babának. Most nekem. (Csókolgatja Pávait, aki már nem húzódik el annyira) Jaj, de szúrós a szakálla! Pedig csak most ütközik!

PÁVAI: (Szégyellősen) Mert beretválom.

ÁGNES: A papoknak nem lehet szakálluk, ugye? Azért beretválja.

PÁVAI: Nem leszek pap. Tanítani fogok, mint a rektor uram.

ÁGNES: Én meg abban a hitben voltam, hogy annak készül. (Elmélázva) Elmentünk volna Enyedre. Azt beszélik, hogy ott gazdag az eklézsia.

PÁVAI: (csodálkozva) Hogy-hogy elmentünk volna?

ÁGNES: Hát csak úgy gondoltam. Milyen szép is lenne! (Tovább mélázik) De a rektorság se rossz. Úgy szólíttatnám magam, hogy rektorné asszony... (Pávai értetlenül bámulja. Kintről zaj hallatszik)

APÁCZAI: (kintről) Bizony, engem Porcsalmi uram még kolozsvári kisdiák koromban tanított. Ő volt az egyetlen, akinek nem kellett fújni a deklinációt, a konjugációt elölről hátra, aztán visszafelé hátulról előre.

ÁGNES: (ijedten) Jaj, hamar, itt vannak a rektor uramék! (Gyorsan dobálják le magukról a ruhát, közben a gyerek megint elkezd síni)

APÁCZAI: (Belép, Pávai még csak ekkor veti le a ködmönt) Hát ti?

PÁVAI: (dadogva) Szóval... izé... muszáj vót.

ÁGNES: (Meg akarja menteni a helyzetet) Csak játszódtunk egy kicsinyég! Mert a jánka nem akart nyugodni, osztég ű vót vóna a rektor uram, én meg Aletta asszony... De hát nem használt... Gondoltam, éhes, ám nem vót mibül szoptatni. (Mutat a mellére)

APÁCZAINÉ: Szentséges Isten! Ez a gyermek beteg! Csupa tűz a testecskéje!... János!

APÁCZAI: (Pávaihoz) Fuss rögvest a Simon Dénes öreganyjáért!

APÁCZAINÉ: De hát orvost!...

APÁCZAI: Nincs itt orvos! Itt Dénes öreganyja kúrálja a betegeket, míg élnek. Aztán már csak a tiszteletes Bátai uram következik.

APÁCZAINÉ: Istenem, mit csináljak véle? Messze lakik?

APÁCZAI: Kicsoda?

ÁGNES: Csak itt a sarkon, a Farkas utcában.

PORCSALMI: (Sietve jön) Pávai beszólt, hogy baj van... s ment is az öreg Simonnéért... Csak hogy otthon találja, ha nem ment füveket szedni...

APÁCZAI: Látja, Porcsalmi uram: hányszor emlegettem az elöljáróknak, ne űzzék el Sikó Jánost. Tanítson, ahogy akar, bánom is én, de most volna orvosunk, s nem kéne javasasszonyok tanácsára hagyatkozni, de hiába. Azt mondták: az ördög beszél belőle!... Valami Copernicust emlegetett a deákok előtt, hogy az egy tudós ember, aki azt állította, hogy nem a Nap kél és nyugszik, hanem hogy mi forgunk a Földdel egyetemben a Nap körül. Hát most itt van! Nincs gyógyító orvosunk! (Közben hátul öregasszonyok jönnek-mennek fontoskodva, lepedőbe csavargatják a gyereket.)

SIMONNÉ: (Feketében jön, s nézi a gyereket, nem is köszön) Torokgyík lesz az, lelkem. Avas zsírt kell a torkára tenni.

EGY HANG: (az öregasszonyok közül) Az én megboldogult anyám, nyugodjon, ürmösbort itatott mindig ilyenkor!

MÁS HANG: Éjfélkor szedett zsályát főzzenek, olyant, améket még harmat nem ért!

Fény lemegy

6. jelenet

Temetésről hazafele jövet. Apáczai, Apáczainé, később Porcsalmi, a Főbíró, Bátai, városatyák. Csoportokra szakadva jönnek.

APÁCZAI: (szomorúan) Most már igazán itthon vagyunk Kolozsvárott. A házsongárdi temető erős kapocs.

APÁCZAINÉ: Pedig milyen kedves volt szegény ártatlan leánkám! Hogy mondta volna: mi fáj... De hát még csak gőgicsélni tudott a lelkem! Istenem, Istenem, mit vétett neked ez a csöppség!?

APÁCZAI: Az az égetnivaló Bátai még a koporsó mellett sem átallott példálózgatni: megbüntetem az apák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen...

APÁCZAINÉ: (Oda sem figyel) Édes leánkám! Gyönyörű magzatom!...

PORCSALMI: Itt a bizonyosság! Tudomány kell ide! Béhozni az orvosi tudományt, a mathézist, nyitni apotékáriumot, hogy ne a kuruzslók, javasasszonyok, kézrátévők, vajákosok, hókuszpókuszai bódítsák el a szegény népet, s gazdagot egyaránt, és az apa, anya karjai között szenvedjen ki az ártatlan gyermek a tudatlanság miatt.

APÁCZAINÉ: Hogy kapdosott a torkához a kis szentem! Mintha mondotta volt: itt... itt...

APÁCZAI: S lám, még ezt is ellenem fordítja az a megátalkodott Bátai... Kiprédikál... A presbitériánusság Isten büntetése... (lehangolón) Ámbátor az is megvan írva: "Azt bünteti, kit szeret, másként ő nem is tehet!..."

PORCSALMI: Tudom, fiam, hogy ilyenkor nehéz a szó. A fájdalmat is, a belenyugvást is csak ti hordozzátok.

APÁCZAINÉ: Édes kis leánkám! Még a tejem se tudta lenyelni...

PORCSALMI: Itt van Jánoska. Örüljenek az élőnek! A halottat pedig hagyják nyugodni! Isten adta, Isten elvette, legyen áldott az ő neve.

APÁCZAI: Mindigre így marad meg emlékezetünkben. Kislánynak. Mivelhogy a halottak nem öregednek.

APÁCZAINÉ: (felocsúdva körülnéz) Jánoskám!... Hol van Jánoska!?

APÁCZAI: Hiszen tudod! Odahagytuk Ágnessel, nehogy megfázzon. Amúgy is olyan vékonypénzű.

APÁCZAINÉ: (a szobájuk felé) Jánoskám!

PORCSALMI: (Apáczaihoz) Tudom, hogy nem alkalmas a hely s az idő, de mégis meg kell kérdeznem: mi a szándékod ezután, fiam? A főbíró uram kérdezteti általam... Mert a nagyasszony megint üzent...

APÁCZAI: (fájdalmasan) Annak a kis magzatnak a halála erre is jó alkalom!?

PORCSALMI: (szánakozva) Nem úgy értette. Marasztalni akar... Viharos idők járnak... Úgy hírlik, a tatár rabláncra fűzte fejedelmünk egész seregét. Lengyelhonban, s a szorosokon özönlik befelé Erdélybe, s éget, rombol, amerre jár...

APÁCZAI: És a fejedelem?

PORCSALMI: A török letette, mivelhogy nem kért tőle engedélyt a hadjárathoz.

APÁCZAI: Akkor hát se fejedelmünk, se seregünk, ki megvédne bennünket...

APÁCZAI: Ezt hogy érti kegyelmed?

PORCSALMI: Úgy, hogy György úr nem hajlandó letenni a fejedelmi süveget, a rendek választotta új fejedelem, Rhédei pedig elszaladt az üresen maradt fejedelmi szék elől Mármarosba. Most a török Barcsait küldi, hogy foglalja el az üresen maradt fejedelmi széket, ha kell, hát erőszakkal is. És most mind a kettő harcra készülődik, ahelyett, hogy a tatár fogságából kiváltanák a sok rabszíjra fűzött embert.

APÁCZAI: Barcsai tanult ember. Nem lesz rossz fejedelem.

PORCSALMI: De a török küldi. Ha ő győz György úr felett, hozza a törököt. Ha György úr, veszve az ország. Mert akkor még nagyobb erővel jön Köprülü, az új nagyvezír.

APÁCZAI: Szegény ország, s benne mi magunk! Vajon kit gyászoljon az ember? Az elveszett leánkáját vagy nyomorúságos országát!?

PORCSALMI: Így van az, ha nagyobb a kemence, mint a ház! Ha György úr is megfért volna a fejedelmi székben, s nem áhítozik a lengyel korona után, most nem kellene reszketnünk se töröktől, se tatártól. (Távolról kiabálás, zaj)

EGY DIÁK: (Ijedten, reszketve) Rektor uram, végünk! Itt vannak a tatárok! Már a kapukon vannak!... Meneküljünk!

APÁCZAI: (szomorúan) Meneküljünk!... de hová?

A nagyterem előtti térre érve Apáczai és Porcsalmi, kissé hátrább a Főbíró, Bátai és a városatyák.

FŐBÍRÓ: (a városatyákkal és Bátaival beszélgetve) Már itt a tatár fermánja: ötvenezer arany, és tíz feleségnek való szűzlány. Különben a város porrá ég!... Nos, városatyák: mi legyen a válasz!?

BÁTAI: (Hevesen) Ugye, megmondtam! Meg kell szabadulni ettől az Istentől elrugaszkodottól! (fejével Apáczai felé int) Ő hozza ránk a bajt!

FŐBÍRÓ: Más bajunk is van most, Bátai uram, minthogy a maga haragjával foglalkozzunk! Hallotta, mit követel a tatár!

BÁTAI: Ki kell űzni a városból! Meg kell szabadulni tőle, mint ama hajósok tették, kik a halak étkéül a tengerbe hajították Jónást!

FŐBÍRÓ: (Emelt hangon) Hallotta? Nekik szüzek kellenek, nem göthös professzorok. Inkább azon legyünk, hogyan védhetnénk meg lányainkat!... (Kissé élesen) Igazis, jut eszembe: Bátai uramnak is van egy eladó leánya...

BÁTAI: (Már kiabálva) Azt már nem!... Én nemesember vagyok!

FŐBÍRÓ: Ez így igaz, Bátai uram... Ámbátor nem hinném, hogy a tatár sokat törődne azzal, ha nemes, nemtelen, ha nincs ki a tíz leányzó.

BÁTAI: (Dühösen) Elébb elmegyek én innen családommal együtt, hahogy arra sor kerüljön! (Indulni akar)

FŐBÍRÓ: (Kissé gúnyosan) Csakhát a kapukat már a tatár vigyázza, Bátai uram! Jól gondolja meg, mert ott mindjárást elveszik, ami nekik kell! Még a felség is prédára mehet, ha úgy adódik. Azt ajánlom, inkább egyezkedjünk a tatárral! Hátha megelégszik a nagyobb dézsmával, s nem kell ártatlan lelkeket prédára adnunk... A prédikátor uram meg okosabban tenné, ha a békesség útját járná az eklézsiájában! Isten előtt bizonyára kedvesebb lenne a munkálkodása. (Elfordul tőle)

(Fény lemegy, Bátai, városatyák el)

7. jelenet

Apáczai, Porcsalmi, Pávai, Bethlen, Főbíró

A menet a kollégium udvarára ér, Apáczai Porcsalmival beszélget. Messziről énekszó hallatszik: "Perelj, Uram, perlőimmel...

EGY DIÁK: (Beront) Rektor uram!... Itt jönnek a fehérvári deákok!... A tatárok kirabolták és felégették az Akadémiát!... a cinteremben még a holtak nyugalmát se kímélték... Felhánytak mindent! Az idegen professzorok menekülnek, ki merre lát!

APÁCZAI: Oda hát az Akadémia is!... S a deákok?

EGY DIÁK: Jönnek Apáczai uramékhoz, ha befogadják...

PORCSALMI: Hányan vannak?

EGY DIÁK: Úgy húszan lehetnek...

APÁCZAI: (Porcsalmi felé) Van-e annyi szabad helyünk?

PORCSALMI: Helyet azt tudunk csinálni, de az ennivalónk az fogytán van.

PÁVAI: (Hozza a menekült diákokat) Lám, az akadémia eljött a magister uram után!

APÁCZAI: (Hozzájuk megy, megöleli őket. Porcsalmi felé) Porcsalmi uram! A kosztot visszafogjuk a felére... Istennek hála, hogy épségben megérkeztetek! Gáspár, Elek, Kiss Benedek, hát Bethlen Miklós?...

PÁVAI: Ő is itt van, csak betért a nagyapjához. Már jön is!

BETHLEN: Magister uram, a fehérvári akadémia eztán Kolozsvárott lesz!

APÁCZAI: Ilyen áron?! (Megöleli Bethlent)

PORCSALMI: Magister uram, nem akadékoskodnék, de a fél adaggal sem tartunk ki újig. Mit tegyünk... a nagyasszony ígérete is csak ígéret maradt, mint a többi...

APÁCZAI: Ne vádolja! Más gondja is van. Majd megsürgetjük...

BETHLEN: Szólok én nagyapámnak! Ő majd eligazítja a menekült deákok dolgát a kalmárokkal.

APÁCZAI: Várady!... Mindig csak Várady uram! Meddig bírja még?! Más menekvés már nincs ebben a sír szélén tántorgó országban?... Kereskedők... Kézművesek... A nagyurak hol vannak?... Eh... a tatár kintről, mi magunk meg bentről emésztjük egymást, ahelyett, hogy összefognánk, mint a szászok, s vinnénk valamire... (Elfogja a köhögés, és zsebkendője véres lesz a köhögés után)

FŐBÍRÓ: (Csatlakozik Apáczaiékhoz) Gondoltam, ebben a nagy szomorúságban, amely Apáczai uramékat érte, hozok egy csöppnyi jó hírt legalább. Most hozta egy futár a hírt, hogy az öreg fejedelemasszony utasította a tordai várbirtok kapitányát, hogy az ígért ezer forintokat aranyban fizesse ki az oskolának.

PORCSALMI: No, hála a mennybélinek!

APÁCZAI: Ha már így fordult a dolog, nem gondolhatnák többre is? A fehérvári akadémia porig égett. Mi lenne, ha mi itt, Kolozsvárott állítanánk fel akadémiát?!

FŐBÍRÓ: NE kergessünk hiábavalóságokat, Apáczai uram! Maradjunk meg inkább annál, aminek megvalósítására elegek vagyunk. Az a pénz még Tordán van. Ne igyunk előre a medve bőrére!

PÁVAI: Segíthetne az új fejedelem is. A fehérvári javadalmak is ide folyhatnának bé, mivelhogy egyhamar úgysem állíthatnak fel oskolát.

FŐBÍRÓ: Várjuk meg, mire végzi Barcsai uram, az új fejedelem a töröknél! Aludjunk még rá egyet-kettőt! Okos ember a mai viharos időkben kevéssel is beéri.

APÁCZAI: Már megbocsásson kegyelmed, de ha meggondoltam, akkor ki is mondom: aki kevésre igyekszik, soha abból tudós ember nem lészen!

FŐBÍRÓ: (Elmenőben) Azért össze ne különbözzünk ! Ámbátor érdemes törni rajta a koponyát. A városnak bizonyára jó szolgálatot tenne. Gondolom, a tanács sem volna ellene. (El)

PORCSALMI: De míg itt a tatár...

APÁCZAI: (Közbevág) A tatár... A tatár elmegy, Porcsalmi uram, ha megkapja a maga dézsmáját. De mi lesz azután?... Ki fogja a várost, az országot felemelni, a végromlástól megóvni?! Patak!... Patak csak egy város... Se a török, se a német nem hederít rá... Vén öregasszony rigolyája - gondolják. Majdcsak meghal, s vele együtt a kiváltságos jogok... De Erdély: az a haza, Porcsalmi uram... S ha nincs többé haza, kinek kell akkor az akadémia? (Elfullad)... Kinek?... (Köhögési roham fogja el)

PORCSALMI: (Odaugrik Apáczaihoz és tartja) Magister uram!... (Kiszól) Széket gyorsan!

ÁGNES: (Befut egy székkel, abba ültetik Apáczait)

Fény lassan lemegy.

7. jelenet

Apáczai, Apáczainé, Pávai, Ágnes

Szín: Apáczaiék szobája, Apáczai egy székben ül, háta mögött párna, és diktál Pávainak, aki egy pulpitus mögött áll és ír. Apáczainé és Ágnes oldalt ülnek és varrnak.

APÁCZAI: (Nehezen, rekedtesen beszél)... a tanítónak példaképnek kell lennie becsületben, helytállásban, különösen a veszedelmes időkben... Még akkor is, ha az némely hazai kiskirálynak nincs is ínyére...

APÁCZAINÉ: (Intőleg) Nem szabad most annyit beszélned... Különben is Barcsai, az új fejedelem nem ezek közül való.

PÁVAI: (Lelkesen) És bizonyára támogatni fogja a supplikációnkat az akadémia felállításában!

ÁGNES: (Naivan) És akkor itt maradsz professzornak? (Pávai bocsánatkérően néz Apáczaira)

APÁCZAI: (Kis szünet után) Akkor írjad tovább, fiam... A mi urunknak és jótevőnknek, nemes, nemzetes Barcsai Ákosnak, vitézlő fejedelmünknek... Mint azt már többször supplikációnkban emlegettük nagyságod előtt, újólag bátorkodunk külhoni tapasztalásunk szerént egy magyar akadémia felállításának módját és formáját előterjeszteni... Felettébb szükségesnek láttatik egy ilyen akadémia felállítása annak okából

Pro primo: hogy kisded országunkból a tanulni vágyó ifjak ne elkivándoroljanak külhoni akadémiákra, hanemhogy méginkább ide hozná más népek fiait.

Pro duo: országunk kisebbítésére se okuk, se módjuk nem lévén, nem keltenék dibdáb hírét hazánknak... (Köhög)... s mocsokolódásuk igaztalan voltáról meggyőződvén, a hazai virtust vinnék idegen földre.

Pro tercio: a tanult embereknek nagyobb gondjuk vagyon az ország gyarapítására, megerősítésére, mert amennyire gazdagsággal, jószággal bír a kalmár, a kézmíves vagy a földmívelő jobbágy, annyival bír elleneivel a fölöttük való fejedelem... (Erős köhögés fogja el)

PÁVAI: (Ijedt szánakozással) Pihenjünk egy kicsit, magister uram!

APÁCZAI: Nincs arra időnk... Te csak írjad... ne törődj... (Újabb köhögési roham)

APÁCZAINÉ: (Feláll, a férjéhez megy, fejét simogatja) Hozzak-é egy kis mézesbort?

APÁCZAI: (Nehézkesen) Az jó lesz. (Apáczainé el)... Látod, a földi Bátai mellé kaptam az égiektől is egyet... (A mellére mutat) Ez bezzeg úgy megszorongat, hogy lélegzet is alig marad bennem... Hol is tartottunk?

PÁVAI: Pro quarto: Minekután a tatár lerombolá és felégeté a fehérvári akadémiánkat, hazai tudós emberekben is bizony nagy híjával vagyunk, bár annak előtte sem bővelkedtünk benne... Fehérvár után alkalmasnak gondolnánk Kolozsvárott lerakni a fundámentomát egy ilyen institúciónak, nem több költséggel és kiváltsággal, mint annak előtte a gyulafehérvári élvezett.

APÁCZAINÉ: (Érkezik a mézesborral) Inkább a pihenésre gondolna kegyelmed!

APÁCZAI: (Iszik a borból) Annak az ideje is eljő... (Pávai felé) Folytassuk!

PÁVAI: ... a gyulafehérvári élvezett.

APÁCZAI: Igen... Akadémiánk benefictumainak jövedelme a nagyságos fejedelem-asszonytól, s az ahhoz megöröklött tordai dézsma, a kolozsi, széki, désaknai sóbányák jövedelme kitesz 6250 aranyat. Elegendő az induláshoz.

APÁCZAINÉ: A professzorok és a rektor fizetése?

APÁCZAI: Évi 300 forint, meg a járandóságok.

APÁCZAINÉ: Az nem sok.

PÁVAI: Vajon eljő-e ennyiért tudós professzor ember Kolozsvárra?

APÁCZAI: Skóciából hozatnánk. Ott nem finnyások a tudós emberek. Tudós ember tanítaná a teológiát, a jogot, a görög, zsidó nyelveket, etikát, az orvosi tudományokat... édes hazánk történéseit...

PÁVAI: A fizikát, mathézist!

APÁCZAI: ... És még valami: a könyvek nyomása!

APÁCZAINÉ: (Lázba jön) Könyvtár, mint Utrechtben!

APÁCZAI: Az akadémia mellett lenne nyomtató, akinek az lenne a tiszte, hogy a tudós professzorok munkácskáit kinyomtassa, s a tanulni vágyó ifjak kezébe adja.

APÁCZAINÉ: Utrechtben van füveskertje is az akadémiának!

PÁVAI: Várady uramat meginstanciázzuk, hátha ideadná a hóstáti telkét, s a külhonból hazatérő kalmárok hoznának majd mindenféle füveket, cserjéket...

APÁCZAI: Folytassuk, Pávai fiam... Hol is tartunk?

PÁVAI: Végezetül a tanítómesterek...

APÁCZAI: Igen... a tanítómesterek... professzorok is kapják meg az őket megillető helyet mind az eklézsiában, mind a világi életben, hasonlóképpen, mint a jó emlékezetű Bethlen Gábor fejedelmünk idejében a reformáta pásztorok... Kimondom egyenest: kapjanak nemességet ők is, mint a papok! Ne legyenek lába kapcája se a papjuknak, se a faragatlan földesuruknak. (Ezt már nem írja Pávai, csak nézi a tűzbejött Apáczait) Mert ki mondja meg: a nagyralátó földesurak dölyfös sarkantyúpengetése, vagy az elhájasodott papok középszerűsége a nagyobb átok, meg vérszívó nadály a közönséges halandók nyakán?!... (Kintről mélyről jövő, ugatásszerű köhögése hallatszik be Jánoskának)

APÁCZAINÉ: (Ijedten felugrik) Jancsikám! (Kiszalad)

APÁCZAI: (Egy ideig hallgatózik, majd folytatja) Mert felettébb megcsalja magát az az ország, ki olyan embert ültet a nyakára, ki se hazája törvényeit, se a históriáját, még csak a maga eleinek viselt dolgait sem tudja, mégis országot... eklézsiát... politikát, törvényt akar igazgatni... (Fuldokló köhögés)... Olybá lészen, mint ki kőmíves csákány, kalán, kő és mész nélkül... várat készül rakni... (Lassan félreejti a fejét, s lecsúszik a székben. Pávai az írással van elfoglalva, Ágnes meg a varrással, így észre sem veszik, mi történt)

APÁCZAINÉ: (Jön be és látja a természetellenesen fekvő Apáczait, s felordít) János!

18o Gyors függöny

VÉGE

Duma-István András

E-g-er- vár ez az ár

Az előző számban hiányosan közölt vers eredetije és átirata

Idegenség ellen teve az az e (Idegenség ellen tett az az e

Harccsopatak keverése pedig ger Harci csapatok keverése pedig ger

Minden völgyen vár nyugvásunk az a vér Minden völgyön vár nyugvásunk az a vér

Ár városak kitartása, türelme, mindene Ár városok kitartása, türelme, mindene

Ez az nekem Eger városnaok neve Ez az nekem Eger városnak neve

Barnemissza, Dobó kapitánynok emléke Bornemissza, Dobó kapitánynak emléke

Hanem kérem szépen mi lene Hanem kérem szépen, mi lenne

Hős magyarka szépségnek a szép neve Hős magyarka szépségnek a szép neve

Igy tartatunk mi is ki Szeret völgyin Így tartottunk mi is ki Szeret völgyén

Zene harcas Rajecki emlékein Zene harcos Rajeczky emlékén

Vete Rajecki fegyverünköt Vette Rajeczky fegyverünket

Meg mentvén lelki türelmünköt Megmentvén lelki türelmünket

Szent István szentelvén püspökséget Szent István szentelvén püspökséget

Meg szólíta lelketekben küzdelmet Megszólította lelketekben a küzdelmet

Isten igazságáért s nemzetért Isten igazságáért s nemzetért

Minden emberért, magyarért-csángóért Minden emberért, magyarért-csángóért

Milyenek nálatok taranyak Milyenek nálatok a tornyok

Milyenek nálatak a házok Milyenek nálatok a házak

Hogy szeretitek tü meg élni Hogy szerettek ti megélni

Hogy szeretek emberként meg maradni Hogy szerettek emberként megmaradni

Még kicsi van álmamat hogy meg éljem Még kicsi van, álmomat, hogy megéljem

Eger város földeit lépjem Eger város földeit lépjem

Usmerjem érezem levegőt Ismerjem érezni a levegőt

Hösököt élőköt emberi élőt Hősöket, élőket, emberi élőt (lényt)

Hulyon esze minden raszaság Hulljon össze minden rosszaság

Virágozék csak az igoság Virágozzék csak az igazság

Példák legyetek jövőben es Példák legyetek jövőben is

Mindenhól mindenki, tűkes és műkes Mindenhol mindenki, ti is, és mi is

* Csángonyelvjárásbon írtom a verseket. E-példa Estufói roman stufu. Estenka roman stănkă stb, idegen szó eleibe teszük az e Betyüt hogy jól jöjjön a mondat. Ger-Guera latin geri...la gerla-horcasak Vár- a csángóknál ár Igy magyarázhatók az első (erső) szavak a versből. (A Szerző jegyzete)

Csángó nyelvjárásban írtam a verseket. E példa Estufói román Stufu. Estenka román stănkă, stb. idegen szó elébe Tesszük az e betűt, hogy jó legyen a mondat. Ger-Guera latin gerilla gerla harcosok Vár- a csángóknál ár Így magyarázhatók az első szavak a versből.

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XLVI.

Hat órakor találkoznak.

Ugyanoda iratkoztak be mindketten, ahol tegnapelőtt vadásztak.

- Tegnap este hallottad-e azt a lövést Szúcs irányából? Én úgy gondolom, hogy a Hagymásból jött - szól Gáspár.

- Pedig oda be sem írt senki. Itt van a kezemben a beírókönyv. Nézd meg magad is! Senki - mutatja barátjának Pista a vaskos könyvet.

- Orvvadászok lövöldöznek ott rendszeresen. Még a hegy túloldaláról is átjönnek. Tavaly is találtunk dögön ott szarvast, annak sem volt gazdája. Meglőtte, de már nem volt mersze vagy lehetősége megkeresni. Bolond betyár világ ez, komám! - legyint lemondóan Gáspár.

- Ott mindig is voltak betyárok - veszi át a szót Pista. Vidróczky Marci, a híres betyár is sokat tartózkodott itt. Bekölce fölött a Csónakutjai részen volt a Betyárfa-tisztás.

- Állt ott régen egy olyan öreg, korhadt törzsű tölgyfa, hogy az átmérője nagyobb volt, mint két méter. Abban állítólag sokszor elbújt az őt üldöző pandúrok elől ez a Vidróczky, meg a rablott pénzeket is ott rejtették el. Itt, a hagymási részen pedig a környék szegényeinek rendezett nagy dínomdánom lakomákat az erdő kellős-közepén, az egri papoktól ellopott kincsek árából. Még mindig mesélnek róla olyanokat is, hogy a sokgyerekes, nincstelen szegényeknek élő disznót is ajándékozott.

- Mekkora erdők lehettek itt abban az időben! És micsoda vadállomány! Hemzsegett a sok szarvas meg a disznó! - ábrándozott a régi időkről Pista, miközben végzett a beírással.

- Na, de lássuk a jelent, a mai esténket barátom, mert ma komoly történéseknek nézünk elébe. Megnyomoztam a területet, úgy, ahogy üzented a párodtól, és híreim vannak. Visszajöttek a süldők, és csak neked említem meg, de láttam az elriasztott nagy disznónak is a lábnyomát.

- No! És hol? - veti oda kurtán Gáspár.

- A kukoricában. Éjszaka járt benne, de most nem ott jött, ahol a múltkor. Én már azt is kifundáltam, hogy hol lehetne nyakon ragadni. Ha nincs ellene kifogásod, én is odaülnék. Ha már egyszer a sors elém hozta, hátha megteszi még egyszer. Te meg a süldőket lövöd majd, ha megérkeznek. Már az autóban ültek, amikor Gáspár megszólalt:
A Hagymásról és a rengeteg vadról jut eszembe, hogy sok évvel ezelőtt egy alaklommal négy szarvast lőttem ott.

***

Január volt, annak is a vége felé, amikor az akkori vadászmester szólt nekünk, hogy nagyon el vagyunk maradva a kilövési tervvel, különösen a szarvassal.

Kora délután bandukoltam felfelé, de még itt az alján, a dombok alatt. Szépen sütött a nap, a hátamat kellemesen melegítette. Most legalábbis így emlékszem, ahogy visszagondolok. Azt biztos, hogy amikor felértem az egyik dombra, óvatosan belestem mögé, hát ott melegedett, sütkérezett egy nagy rudli szarvas. Voltak vagy tizenöten vagy húszan. Megcéloztam egy tehenet, a puska elcsattant, a tehén ott is maradt. Ekkor felugrott a rudli, én ismétlek nagy hirtelen, s ahogy nyargalnak felfele, meglőttem egy másikat is, az is összerogyott. A többi eközben túlért a szélen, és eltűnt a következő völgyben. Szaladok én is fel a tetőre, közben két töltényt benyomok a puskába. A megrémült szarvascsapat lent a horpadásban áll, egyik erre, másik arra figyelt, nem is értették, hogy mi történt, azt sem tudták, honnét jött a lövés, nem tudták eldönteni, hogy merre meneküljenek. Blatton lőttem egy ünőt, láttam, hogy jó a lövés, szaladt talán tíz métert, és fel is bukott. Ekkor a többi nekilódult. A végén szaladt egy lemaradt borjú, még azt is meg tudtam lőni.

- Akkor úgy lőttél, mint az oroszok. Apukád nem hiszem, hogy örült neki. Biztosan nem dicsért meg érte, biztosan nem azt mondta, hogy "Ez igen!" Ez aztán egy vadászias cselekedet volt, kisfiam!" Jól gondolom-e? - kérdezte Pista.

- Nagyon is jól, barátom! Na, de nem is mertem én részletezni az ügyet, arra hivatkoztam, hogy a vadászmester parancsolta, s én csak azért tettem, merthogy a társaságnak szüksége volt rá. De az én drága öregem így sem szólt hozzám egy jó hétig, mint két süketnéma, olyan csendben dolgoztunk másnap délután, amikor hét kiló rizsből töltöttünk hurkát, de még kenőmájast is kevertünk abból a rengeteg belsőségből. A májast felfüstöltük, a sok hurka meg elállt, mert akkor még igen hidegek voltak a telek. De vittem át Aranyosra is a keresztgyerekéknek. Régen volt már, nem is emlékszem mindenre pontosan, csak azt tudom, hogy a hagymási területen sok szarvas volt mindig is. A tarnaleleszi oldalból járnak át azok most is, ide a vágásra, a hajtásokat, ágvégeket, rügyeket csipegetik, és oda a nap is besüt, jó meleg van télen is, szeretnek ott napközben sütkérezni.

- Hát azt tudod-e, hogy a bagólyuki bányásztelep negyvennégyben gettó volt? - kérdezte István.

- Ne mondd már! Erről nem tudok semmit sem, pedig ott járunk el a szélső házaknál, ha a hagymási tólaposba megyünk.

- Nekem nagyapám mesélt erről, mert neki jó barátja volt az aranyosi öreg boltos.

21o - Amikor a zsidótörvényt bevezették, innét, a környék falvaiból több mint ezerkétszáz szerencsétlen, ártatlan zsidóembert gyűjtöttek össze. Nagyapám hordott a barátjának élelmet, az meg leveleket juttatott ki vele az ismerőseinek. Aztán elhurcolták őket. Az a néhány jóember, aki túlélte a borzalmakat, az sem jött ide vissza többé.

- Itt is vagyunk már a hídnál - zárja le a témát István.

- Nini! Nézd már, mókus! Nem is egy. Ott ugrálnak a fenyőfán - lelkendezik Pista - Kedves kis állatok, nagyon szeretem őket, de nem sokat látok mostanában.

- Pedig az idén több van, mint tavaly vagy azelőtt. Biztosan azért, mert most több a táplálék. A makk meg a fenyőtoboz. Az élelemben gazdag években mindig felszaporodnak. Pedig a nyuszt és a héja erősen tizedeli őket. Ha a kis szőrmók túlságosan kimerészkedik a fakorona szélére, a héja villámgyors, meglepetésszerű támadással megragadja, s már viszi is. A nyuszt viszont a faágakon üldözi, s mivel a mókusnál ügyesebb, és távolabb is ugrik, sokszor meg is fogja - meséli nagy szakértelemmel Pista.

- Pedig a mókus nagyon ügyesen másik. A fa törzsén ugyanolyan gyorsan tud lefelé is menni, mint felfelé.

- A farka meg ugrás közben egyensúlyozásra és kormányozásra szolgál. Édesapám sokat mesélt nekem a mókusokról, amikor kezdetben vele jártam vadászni - veszi át a szót Gáspár.

- Sok helyen megél. A legkülönbözőbb erdőtípusokban is, de még a városi parkokban is. Főleg, ha nem bántják, és etetik is. Könnyen megbarátkozik az emberekkel, igen bizalmas, szeretetreméltó kis állatka.

- Egyszer egy rokonom fenn volt Mátraházán a tüdőszanatóriumban. Beszűrődés volt a tüdején. De szépen rendbejött, meggyógyult. Vagy háromszor voltunk nála látogatóban. Ott is fickándozott, ugrándozott jó néhány kismókus. Odajöttek, egész közelre hozzánk. A büfében vásárolt mogyoróval etettük őket. Csuda mókásak voltak, ahogy azzal a fényes kis szemükkel, vidám arcukkal lestek ránk. De a mókus nem válogatós. Mindent megeszik, amivel az éles rágófogai meg tudnak birkózni. Diótól a bükk- és tölgymakkig, a fenyőmagokat is szívesen bontogatja ki a tobozokból. Gyümölcsöket, gombákat, de még kisebb állatokat is fölfal. A tojást meg egyenesen imádja, no meg, ha valami énekesmadár fészkében kis fiókát talál, hát azt sem hagyja ott. Zömmel napközben mozognak, azért tudjuk őket megfigyelni. Magas fákon, gumilabdához hasonló gömb alakú fészket építenek, és alulról járnak bele. Ott van a bejárata. Arról lehet megkülönböztetni a madárfészektől. A kifejlett példányok kettő-háromarasznyi hosszúak, de a bozontos farkuk is megvan másfél-két arasz. Bundájukban a barna árnyalat a jellemző, bár a mély feketésbarnától a világos vörösesbarnáig mindenféle lehet. A hasi oldaluk világosabb. A színváltozatok az élőhelytől függnek. A lombos erdőben és a városi parkokban a vörösesbarna figyelhető meg, ám a fenyőerdőkben szinte kizárólag a feketés vagy a sötétbarna példányok találhatók. Nézd csak! Azok is milyen sötétek! A környezetbe igyekszenek beleolvadni, hogy a ragadozók ne vegyék észre. Főleg a héja. Télen is lehet őket látni, mert nem alszanak téli álmot. Olyankor az ősszel eldugdosott mogyoróból, tobozokból táplálkoznak, és igyekeznek keveset mozogni, hogy ne legyen nagy a táplálékigényük.

- Én meg délben a híd alatt nyestet láttam. Ez a Medves-gödör és környéke megtart minden vadat. Remélem, a disznókat is - szól Pista kissé türelmetlenül, mert hát szép-szép, és bájos jószág a mókus, de most már elég belőle, mert bizony Istvánt a nagy disznó jobban érdekli. Sőt a mókusnál még a kis disznó is jobban érdekli.

- Menjünk, Gazsi barátom, le ne késsük a csatlakozást! - javasolja viccesen, hogy a még mindig álmélkodva lesekedő barátját meg ne sértse.

- Induljunk hát, ha úgy gondolod. Mit is mondtál, hová üljünk ma este? - kérdi Gáspár, ám még vissza-visszatekintget a fenyves felé, mint a motolla, mert azon gondolkodik, hogy ez a Pista kissé ugyan titokzatosan, kihangsúlyozva, hogy neki mondja el, de mégis elárulta, hogy a nagy disznó az éjszaka beváltott a kukoricába. Nem csinált belőle titkot, nem akarta vadászbarátja elől elhallgatni felfedezését.

Kissé röstellkedett megint, mert úgy érezte, hogy István most őszintébb, nagyvonalúbb, becsületesebb nimród, mint amilyen ő volt tegnapelőtt.

Anélkül, hogy bármikor is szóba került volna ez a téma, hallgatólagosan, kimondatlanul valami rivalizálás, valami vetélkedésféle létezett közöttük talán nem is tudatosan, de létezett. Egy belül pislákoló, pici lángocska állandóan melegen tartotta ezt az érzést.

Tavaszi szalonkázáskor történt meg, hogy Gáspár már három hosszúcsőrű tavaszhírnököt éjtett, amikor Pistának még egyet sem sikerült lőnie. Hangsúlyaiból, furcsa félmondataiból érthető volt, hogy bosszantja a dolog. Tizenhatos bock-kal vadászott akkor Pista, és az egyik este a cső utolsó három centiméterére fehér szigetelőszalagot ragasztott, hogy a szürkületben a hirtelen kapáslövés alkalmával jobban lásson. Aztán az apósa rámaradt, lejárt műszaki vizsgájú 12-es Monte Carlóját hozta ki, mert a 12-es több sörétet lő ki, s annak a szórása is nagyobb volt. Így remélte azt, hogy a szezon utolsó hetében még behozhatja hátrányát. Érezhető volt, hogy a megszokott, higgadt vadászatát minden elképzelhető módon próbálta úgy alakítani, hogy eredményhez jusson. S amikor végre egy este szalonkát ejtett, először Gáspárhoz vitte boldogan megmutatni, és viccesen, kedvesen bár, de megjegyezte:

- Na, koma! Már csak eggyel vezetsz!

Az egészséges vadászbüszkeségén túl, egyértelműen átderengett valami olyan is ezen a mondaton, ami ezt a kissé dicsekvő megjegyzését motiválta, kiváltotta. A vetélkedés, az egymás eredményeinek felülmúlására való törekvés vágya.

Az a csöppnyi kis láng, amit nem lehet irigységnek nevezni, mert attól visszafogottabb, finomabb, lágyabb érzés volt ez, de időről-időre fel-fellobbant, fel-felizzott. Ám égető, nagy tüzet soha nem okozott. Nem perzselt, nem ejtett sebet. Nem okozott fájdalmat, haragot, sértődést. Mindketten eredményes és jó vadászok. Nagy különbség nincs kettőjük között a terítékre hozott vadak számát illetően sem, s talán ezért van ez a fajta hallgatólagos, csendes vetélkedés.

23o Nos, ez a leginkább megfogalmazhatatlan gondolat, talán valami ősi ösztön által irányított jó értelemben vett önzés az, ami Gáspár esetében működött akkor, amikor a nagy disznót elhallgatta.

S hogy most Pista őszintén vallott arról, hogy újra visszatért a vágyott nagy remete, Gáspár ritkán érzett érdekes melegséget fedezett fel szétáradni a lelkében. Valami hálaféleség, valami boldogságérzés volt ez, amit leginkább barátságnak, önzetlen, jó vadászbarátságnak lehetne nevezni. Ha egyáltalán szükséges lenne ezt nevén nevezni. Ám az effajta érzéseket nem is kell megfogalmazni. Ezeket érezni kell, ezeket át kell élni. Mert érdemes. Hiszen ez is része a vadászatnak. A vadászbarátság.

Mert van ilyen.

Még akkor is van, ha manapság nagyon ritka.

***

A nagy disznó a fenyves felől érkezett. Gáspártól hetven méterre váltott be a kukoricába. Tiszta lövést tehetett volna rá, de nem is emelte fel a puskáját.

- Hadd menjen! Majd a vadászszentek igazságot tesznek - gondolta, és megkönnyebbült, tiszta lelkiismerettel lesekedett, hallgatózott tovább a csillagfényes, szép, őszi égbolt alatt. S közben őszintén azt kívánta, hogy barátja, igazán jó vadászcimborája lövéshez juthasson.

A rangos, kapitális kan átvágva a kukoricatáblán, ott állt meg, ahol az előző éjszaka is időzött. Ahol már a tegnapi vacsorázása során kétszobányi helyen legázolta, lenyomta, letörte a kukoricát, kisebb tisztást alakítva ott ki. Jóízű, hangos csámcsogását, erőteljes törését Jóska meghallotta. A patak töltésének tetején hangtalanul tudott feléje közelíteni. A töltés magaslatáról belelátott a kukoricába, abba a tisztásba, ahol a disznó sürgött-forgott, gyanútlanul lakmározott.

Nem volt nagy a távolság, s a 6x56-os kiváló optikájú céltávcsövön keresztül tisztán rajzolódott ki a hatalmas tömegű test körvonala.

Ám a nem mindennapi vad által kiváltott vadászidegesség remegése a blatton tartott szálkeresztet elmozdította.

A fejbe lőtt óriási remete élettelenül dőlt el.

24o

Farkas András

Töredékek

XXXIX.

Föld, tenger, ég s ezer pokol!

Honnan nyomorgat szellemem,

Kik, mik nyomulnak ellenem?

Biztos pontom nincsen sehol.

Mindig, mindenki meglakol.

Lesz holnap is, hogy megtegyem,

Hogy művem a helyén legyen.

Van a sehol is valahol?

Ha üldözőim gyilkosok,

Akik mindenre kényesek,

Akkor hiába futkosok,

Repülök, vagy hanyatt-esek,

Mert az egész történelem

Börtönként szembenáll velem!

XXXVIII.

A szó letörve, mint a gally, ha száraz,

Nagy-tétován rakosgatom,

De túl minden bírálaton,

Egyszer csak hallom: Hagyd el, most ne fárassz!

Válaszra fordulok: Barbár, ha árthatsz,

Ne kérőddz a gyalázaton,

A tettet még fontolgatom:

A harc bolond, de folyton szép a párharc!

S amíg az óra lassan messze szállna,

Akár a kósza fellegek,

Bele is képzelem a jó halálba,

Hogy én is szánandó legyek:

A gally vagyok, a száraz és letörve,

Nem hazudok, szél forgat körbe-körbe.

Lelkes Miklós

Mikor a hegyen...

Mikor a hegyen már a tavasz:

fehér kökényvirág

lobban, s széljáték szétviszi

friss öröm bánatát.

Ébreszt a kék, ébreszt a zöld.

Dörmög a föld, s meleg.

Járják az erdőt önmaguk

kereső emberek.

Mikor a hegyen már a nyár:

az illatujj hegyén

bogár megül, elszáll, s forog

a fénykerék-remény.

Egy-egy madár, ha felkiált:

az illatujj remeg.

Járják az erdőt volt-nyaruk

kereső emberek.

Mikor a hegyen már az ősz:

a színek ünnepén

megyek, hol úgy voltam Veled,

hogy sohsem voltam én.

Sárgába és vörösbe hull

a táj, a hegytető,

s dobban a szív, sóhajt a szív:

gyönyörű temető!

Száz szolga-árnyék meghajol.

Az égen görbe hát,

s érzed kifosztott alkonyok

elkésett bánatát.

Mikor a hegyen már a tél:

nincs más ott, csak magam,

s a csend, a kő, törzs, ág, avar, -

mind, minek álma van.

Az álom velük összeköt.

Hógyöngyöt sír a fény,

s volt-ösvény átfut, múltba fut

a szívem közepén.

T. Ágoston László

Akkor, ötvenhétben...

Sok hajlott hátú kérdőjellel köszönt ránk 1957. Nagyapám többnyire az ágyat nyomta, alig volt már több negyven kilónál. Az orvos többször javasolta, hogy meg kellene operálni a gyomorrákját. Ő azonban összeszorított ajakkal csóválta a fejét.

- Rajtam ne kísérletezzenek a doktorok - mondta. - Túl vagyok a hetvenen, mit akarhatnék még? Eleget éltem, sőt olyanokat is meg kellett élnem, amit senkinek se kívánok. Láttam Szibériát, ismerem a halál százféle arcát, volt módom megbarátkozni vele. Ha lehet, a saját ágyamon akarom megvárni, nem valami véres műtőasztalon.

A doktor széttárta a karját, nagyapám pedig a következő karácsony első napján csendben visszaadta lelkét a Teremtőjének Csendben, mert már annyi ereje se volt, hogy hangos szóval mondja ki az akaratát.

No, de még majd´ egy év választ el ettől. Még azon tanakodik a család, hogy mitévő legyen velem. Vissza merjenek-e engedni Szegedre, a Vasútforgalmi Technikumba, ahol épp az ősszel kezdtem meg a tanulmányaimat, átírassanak a kunszentmiklósi gimnáziumba, vagy asztalosinasnak adjanak a falu másik mesteréhez? A másikhoz, Juhászhoz, mert ugye az egyik, a rangidős az apám volt. Rangidős, mert életkorban is ő volt az előrehaladottabb, a szakmát Pesten tanulta egy jó nevű mesternél, aztán meg nagyapám mellett dolgozott majd´ huszonöt évig, aki köztudottan a környék legjobb asztalosa volt. Tőle vette át a műhelyt is, amikor az ő kezéből már kiesett a gyalu. Én lettem volna a harmadik a sorban, ha megszerzem a segédlevelet.

Igen ám, de áll-e még a műhely három év múlva? Lesz-e még kinek ajtót, ablakot csinálni? A fővárost nemrég lőtték rommá az orosz tankok. A falun is átszáguldott néhány nagy csörömpöléssel. A géppuskatoronyban a nyakát a két válla közé húzva úgy pislogott az a szerencsétlen pufajkás kiskatona, mint a rimóci nyúl. Szinte megsajnálta őket, aki látta. Azért csak "szinte", mert közben azok nevét sorolta, akiket az efféle tankok tornyából lőttek szitává a pesti utcákon.

A faluból is elindultak néhányan, katonaviselt, házasulandó legények, hogy segítsenek a forradalmároknak Pest határában megállítani az orosz tankokat. Nem tudni pontosan, hogy kik voltak, nem tudni, merre jártak, mit csináltak. S ha netán valaki mégis megemlítene egy-egy nevet, rögtön akad egy másik, aki a szájára tapasztja a tenyerét, s hitetlenkedve megcsóválja a fejét:

- Érdekes, pedig mintha itthon láttam volna akkor. Meg mernék esküdni rá, hogy a partoldalon vágták a kukoricaszárat.

Szinte minden házban hallgatták esténként a Szabad Európa Rádiót. Sötétben, lefüggönyözött ablakok mögött, ahol csak a kályharostélyon pattogó izzó szén világított, ahogy éveken át megszokták. Hallgatták az üzeneteket Bécsből, Olaszországból. Hátha valaki megkerül az elveszett ismerősök közül. Akadt is ismerős. Egyik este a méhész fia, Andris üzent a szüleinek, hogy ne aggódjanak, él, jól van, most indul Amerikába. Nyugodjanak bele, jobb lesz neki így. Három év múlva hazajött. Amnesztiát kapott. Büszkén csillogtatta a faluban az angoltudását. Munkát is adtak neki egy gyárban valahol Soroksáron vagy Erzsébeten. Aztán egyik este hazafelé jövet kiesett a robogó vonatból, és szörnyethalt. A vénasszonyok azt suttogták, kilökte valaki. Aztán jött két civil nyomozó, és azt kutatták, ki terjeszt ilyen ostoba pletykát, de mindenki a másikra hivatkozott. Neki csak mondták. A fiút eltemették, a falu elcsöndesedett. Senki se firtatta tovább, hogyan esett ki a vonat zárt ajtaján az a szerencsétlen. Különben is új hírekkel riogatták a gazdákat: elindultak a téeszcsé-szervezők.

Lám, megint előrefutott a tollam. Még ötvenhét elején tartunk, még térdig ér a hó, az emberek reménykedve hallgatják a rádiót, és váltig tagadják, hogy ők ott lettek volna októberben azon a bizonyos tüntetésen. Tüntetés? Ugyan... Néhány gajdoló részeg összeállt a kocsma előtt. Valahonnan kerítettek egy nemzetiszínű zászlót, aztán elkezdték alatta énekelni a Himnuszt. Miért, miért? Mert éppen az jutott eszükbe. Azt mindenki tudja. A szovjet himnuszt, azt nem. Meg az Internacionálét se tudta mindenki.

Hogy miért éppen a tanácsháza elé vonultak? A fene emlékszik már erre. Talán azért, mert mellette volt a pártiroda. Így aztán a párttitkár meg a tanácselnök együtt vitték a zászlót, és ők énekeltek a leghangosabban. Nem, nem volt ott az egész falu. Az öreg Krizsánné például épp akkor haldoklott. Neki még a lánya se volt ott, csak a kapuba szaladt ki megnézni, mi a fene ez a lakodalmas menet. A főjegyző úr, mármint aki régen a főjegyző volt, ő tényleg ott volt. A párttitkár mondta, hogy őt is vigyék magukkal, mert a múltkor is olyan szívhez szóló, szép beszédet tudott kanyarítani a veterán partizán temetésén, hogy csuda. Igaz, hogy az öreg soha nem volt partizán, csak orosz hadifogoly az első világháborúban, de ez nem számít. Ettől még nagyobb szép jelentést lehetett írni róla a járási pártbizottságra. Hát így aztán a falu népe, már aki ott volt, kiballagott a temetőbe, és az ismeretlen katona sírjánál mondták a főjegyző úrnak, hogy beszéljen. Tartott is olyan szép, hazafias szónoklatot, hogy a fél falu népe sírva fakadt tőle. Aztán elénekelték a Himnuszt meg a Szózatot, és elmentek haza.

- Igen? - kapta föl a fejét Nyomozó Elvtárs. - A volt főjegyző úr, a tanácselnök, meg a párttitkár? Hogy is van ez?

Megnézték. A falu népét nem lehet becsukni. A tanácselnökre, meg a párttitkárra nem lehetett rábizonyítani semmit. A volt főjegyzőre se, ezért csak fél évet ült Kistarcsán. A tanácsházán tartóztatták le egyik délelőtt. Attila barátom - mert az ő apja volt a főjegyző - kétségbeesetten mondta, hogy az apja nem ment haza ebédelni. Meg délután se, a hivatali idő leteltével. Két civil ruhás férfi vitte el kocsival. Valahová... Aztán hónapokig nem volt szabad megkérdezni, hol van. Azt meg még később se, hogy miért. Amikor kiszabadult, megengedték neki, hogy nyikorgó kerekű talicskán hordja ki a vasforgácsot a Csepel Autógyár egyik félreeső műhelyéből.

Nem értették odafönt, miért olyan kevés a jelentkező a rendőrtoborzó laktanyákban. Pedig szép kezdő fizetést ígértek, meg ott a vadonatúj posztó egyenruha... A régi rendőrök jó része átállt a felkelőkhöz, aztán vagy disszidált, vagy éppen a halálos ítéletét várta. Kellett volna az új, megbízható csapat, de nem tülekedtek a fiatalok. A politikai rendőrséget meg mégse lehetett kivezényelni közlekedési járőrnek... És ekkor valakinek kipattant a fejéből a nagy ötlet: zsarolni kell a gyanúsítottakat. Azaz: fel kell ajánlani nekik a lehetőséget. Vagy rendőr lesz, vagy elítélt. Tanú akkoriban mindenre akadt.

Sanyi, a harmadik szomszédunk fia nemrég szerelt le a katonaságtól. Csinos menyasszonya volt, a tavaszra tervezték az esküvőt. Az apja beteges, szikár ember volt, télen-nyáron köhécselt. Inkább csak besegített a fiának a gazdaságba, amikor jobban érezte magát. Úgy gondolta, az esküvő után át is adja az egészet a fiataloknak.

- Képzelje, szomszédasszony! - zokogta Sanyi anyja nagyanyámnak. - Beidézték a Sanyimat a járási kapitányságra. Szembesítették valami soroksári emberrel, aki rávallott, hogy látta valahol Pesten a barikádon, amikor bejöttek az oroszok. Az én fiam váltig tagadott, hogy ő életibe se látta ezt az embert, de azt mondta neki a nyomozó, az a rohadt ávós, hogy ő azt mond, amit akar, annak az embernek a vallomása alapján bármikor fölakaszthatják. Hacsak... Hacsak nem áll be rendőrnek. Akkor hajlandók elfelejteni az egészet. Hát hallott még ilyen aljasságot?! Az én Sanyimat berukkoltatni rendőrnek... Most elengedték, de három nap múlva eljönnek a válaszért.

- Rendőrnek? - képedt el nagyanyám. - Aztán a gazdasággal mi lesz? A maga ura már nem bírja egyedül.

- Ezt is mondta nekik a Sanyim, de hát ezek nem emberek! Azt mondták rá, hogy majd a téeszcsé megdógozza azt a fődet.

Nem telt bele egy hét, láttuk Sanyit hazajönni kék posztó rendőregyenruhában. Hamarosan meg is tartották az esküvőt, és a fiatalok átköltöztek a szomszéd faluba valami szolgálati lakásba. Attól kezdve nagyon ritkán járt felénk. Ha jött is, inkább csak este, sötétedés után.

Nagy, jeges csönd borult a falura. Bált nem rendezhettek, s a kocsma is kongott az ürességtől. Máskor a tejcsarnok körül zsongtak a legények. A lányokat várták, hogy aztán elkísérjék őket az artézi kúthoz kannát öblögetni, s hazáig cipelhessék a vizet. Most itt is mindenki sietett, hogy lehetőleg sötétedés előtt hazaérjen. Sose lehet tudni... S ha netán mégis megáll a sarkon két ember néhány szót váltani, a harmadik figyelmeztette őket a gyülekezési tilalomra.

A műhelybe se jött be senki. Se megrendelő, se olyan, aki csak néhány baráti szóra benyitott volna. Unalmunkban elkezdtünk rendezkedni apámmal. Az egyik sarokban glédába állítottuk a deszkahulladékot: "még jó lehet valamire". A másikban ládába raktuk az ablaküveg esedékét. Nagy kincs volt ez akkor, még pult alól se lehetett ablaküveget szerezni. Darabokból raktuk össze az ablakszemeket, s gitt helyett - mert az se volt - háromszögletűre faragott faléccel szögeltük be, hogy ki ne potyogjon. De bárhogy próbáltuk is elfoglalni magunkat, ott vibrált köztünk a megfoghatatlan türelmetlenség. Apám kinézett az ablakon, és a vállamra tette a kezét.

- Nézd, milyen szép idő van! - mondta. - Lassan tavaszodik. Akár el is kezdhetnénk kinyitni a szőlőt.

Az ötletet tett követte. A fészerből előkerestük a hosszú pofájú nyitókapát, fölpattantunk a kerékpárra, és meg se álltunk a szőlőig. Tényleg gyönyörű, tavaszt idéző délelőtt volt. Sehol egy felhő az égen, száz ágra sütött a nap, s a távolban, mint valami tündérálom, remegett, ringott a felszálló pára. Még kopár volt a határ, a fák csupasz ágai meredtek az ég felé, meg a szomszéd falu tornya. Szinte karnyújtásnyira zsugorodtak a kilométerek. A vasútállomásra vezető út alig több mint fél kilométernyire lehetett tőlünk. Jól láttuk az arra járó kerékpárosokat, meg a lovaikat ösztökélő fuvarosokat. Találgattuk, ki lehet az.

Egyszerre csak erős motorzaj, nyikorgó csörömpölés nyomta el a fuvarosok kurjongatását. A kövesúton járom hatalmas orosz tank vonult el Kunszentmiklós felé. Apám kezében megállt a szerszám. Arcvonásai megkeményedtek, elfordult, a fölre köpött.

- Adja Isten, hogy ez legyen az utolsó utatok!

Én meg a vállamhoz emeltem a kapát, s megcéloztam vele a középső tankot.

- Ha Isten akarja, a kapanyél is elsülhet - mondtam. - Hát akkor most akarja!

Szerencsére nem akarta. Apám viszont villámgyorsan kiütötte a kezemből a kapát, és lerántott a földre. A magasra húzott borozdahát mindkettőnket eltakart. A tankok megtorpantak. Az egyikből egy periszkóp emelkedett ki. Körbepásztázta a vidéket, kis ideig még nézelődtek, aztán fölbúgtak a motorok, és lassan indultak tovább.

- Szerencsénk van, hogy ennyire sietnek valahová - mondta apám, és megtörölte gyöngyöző homlokát.

Otthon egy levél várt rám. A kunszentmiklósi gimnázium igazgatója írt, hogy átvesznek a második félévre, ha az elsőből különbözeti vizsgát teszek.

- Na látod - simította meg a fejemet apám - van úgy, hogy az a jobb, ha nem teljesül az ember kívánsága. Hogy készülnél a vizsgára, ha mégis elsült volna az a kapanyél?

Domokos Sándor

Krisztus... Ki vagy?

Ki vagy, Krisztus?

A Dávid-házi herceg?

Kit félt Heródes

És Mágusok tiszteltek?

Vagy csak ács vagy,

Ki két kezével élt meg,

Egyszerű munkás, kit

Faluja sem ért meg?

Vagy megesett lány

Törvénytelen szülöttje?

Törvény-tisztelők

Örök üldözöttje?

Okos vagy-e, vagy

Bárgyú, faragatlan?

Mindentudó, vagy

Ép´ írástudatlan?

Bölcs vagy-e hát,

Vagy örökké vitázó?

Alázatos, vagy

Mindig szembeszálló?

Szegény vagy-e?

Vagy gazdagok barátja?

Nőtlen vagy-e?

Vagy Magdaléna társa?

Szelíd vagy-e?

Vagy korbácsoddal büntetsz?

Megbocsátasz

Vagy örök tűzbe küldesz?

Szelíd mosolyod

A valódi arcod?

Vagy hirdeted a

Kardot és a harcot?

Aszkéta vagy?

A sivatagban böjtölsz?

Vagy mennyegzőkön

Bort iszol és dőzsölsz?

Lator voltál?

S a kereszt méltó sorsod?

Vagy a keresztek

Csak helyettünk hordod?

Feltámadtál?

Vagy minden csak káprázat?

Neked higgyek?

31o Vagy kétkedő Tamásnak?

Ki vagy, Krisztus?

Ezer-arcú a Lényed!

Benned érzem az Átfogó

Egészet!

Te Tükre vagy

Minden Embernek... érzem,

Te Szent Titok vagy!

Érzem, bár nem értem...

Magadban hordasz

Minden földi embert,

Az elesetteket és

Azt, aki felkelt!

Magadban hordod

A gyarlót és a jót is...

A szentet is és

A földről valót is!

A Te lényed

Fölöleli a Rendet

A Te lelked

Egy új Mércét teremtett.

Határtalanná lett

A Föld s az Ég is,

Te vagy a Kezdet

És Te vagy a Vég is!

Fecske Csaba

Harcosok

Csönd telepedett a falura, nagy volt a forróság, a vakító égen egyetlen felhőpamacs sem látszott. A patakparton topolyák lihegtek asztmásan.

Az átforrósodott lépcsőn ültünk, noha a szomszéd háza már árnyékot vetett az udvarra. Barnák voltunk, mint a kenyérhéj, csak szemünk világított ki arcunkból. Markomban gyufásdobozt szorongattam, legyek zümmögtek benne, megpróbáltak kiszabadulni, de minden igyekezetük hiábavaló volt.

- Ni, mozog egy fogam! - mondta Guszti, és nyelvével előretolta az egyik fogát.

- Húzzuk ki! - javasoltam.

- Még mit nem! - ingatta a fejét.

Hát persze, a lógó fog nagy értéket képviselt a szemünkben, olyan valami volt, amivel dicsekedni lehetett. Az ilyen meglazult tejfogak eltávolítására jól bevált módszerünk volt: cérnát kötöttünk rá, amelynek a másik végét a kilincshez erősítettük, és ha kinyílt az ajtó, kinn volt a fog. Az volt benne a jó, hogy váratlanul történt az egész. De a foghúzáshoz csak a legvégső esetben folyamodtunk.

- Ha nem, hát nem - mondtam kissé sajnálkozva. "Csak nehogy úgy járj, mint egyszer én, amikor birkózás közben veszítettem el egy lógó fogalmat, amit aztán hiába kerestem!" - gondoltam.

- Te, én úgy unatkozom - mondta Guszti, és ásított egy nagyot. - Mit kéne csinálni?

- Mit tudom én! - rándítottam meg a vállamat. - Gyerünk le a patakra fürödni. Talán rákot is foghatnánk. Eridj, ha akarsz, nekem semmi kedvem.

Erre az én kedvem is elpárolgott egy szemhunyás alatt. Kinyitottam a gyufásdobozt, és egyenként szabadon engedtem fáradságos munkával összefogott legyeimet. Az utolsóként szabaduló a Guszti orrára szállt.

Kapunk előtt szekér zörgött el, majd Laci jelent meg a kapuban, és teli torokból üvöltötte:

- Riadó, kitört a háború!

Gusztival egymásra néztünk, tudtuk, mi a teendőnk. A háború gyakorta fellángolt a felvégesiek meg az alvégesiek között váltakozó hevességgel és változó hadiszerencsével. Testünkön kék meg zöld foltok árulkodtak róla, mennyire szeretjük a hazánkat, vagyis az alvéget. Mint kitüntetésekre, olyan büszkék voltunk a háborúban szerzett sebeinkre. Megnőttünk a lányok szemében.

A hadiszállásunk a templom mögötti dombon, az akácosban volt, az ellenségé pedig a faluvégén, a régi kőbánya fölött. Most, hogy újra kitört a háború, nekünk fegyvert kellett fogni. Föl a padlásra a hadiszerszámokért! Az én fegyverzetem egy ócska, rozsdás kardból és egy acélsisakból állt, a Gusztié nagyapa katonasapkájából és egy fapuskából. Elég ijesztőek voltunk így beöltözve. És lángoltunk az elhatározástól, hogy a hazánkat vérünk árán is megvédelmezzük az ellenségtől.

- Segítenél? - néztem, Gusztira. Akárhogy is erőlködtem, a kardot nem bírtam kihúzni a hüvelyéből.

- A bajtársaimnak ne segítenék! - mondta, és belekapaszkodott a kard markolatába. Még a talpát is a hasamnak támasztotta, úgy iparkodott, de a hüvely csak nem engedte el a kardot.

- Egyszer már megolajozhatnád! - korholt. - Megérdemelnéd, hogy hadbíróság elé állítsanak!

Hát igaz, ami igaz, rég be kellett volna már olajozni, ismertem el magamban. Ekkor a kard nyöszörögve kicsúszott a hüvelyből, mi pedig hanyatt vágódtunk.

- Ennek te vagy az oka! - kiabált mérgesen Guszti, és egy nagyot sújtott a kard lapjával a sisakomra. - Ne félj, egykomám, nem kell a fejedet levágni! Bár ami azt illeti, megérdemelnéd - dünnyögött, de azért lehúzta fejemről a rászorult sisakot. - Apuskám, énrám mindig lehet számítani - mondta vigyorogva.

Elindultunk a dombra a hadiszállás felé. Az út két oldalán szilvafákon mér kéklett a gyümölcs, néhány szem a földre pottyant, darazsak lakomáztak belőle.

- Jaj, a zászló... a zászló otthon maradt! - kiáltottam fel.

- Azám, a zászló, te nagyokos! . mondta bosszúsan Guszti. Zászló nélkül nem lehet háború, a zászló szent.

- Ha én elfelejtek valamit, akkor te biztosan még jobban elfelejted, nem lehet rád számítani! - korholt, mintha egyedül én tehetnék róla, hogy a zászló otthon maradt. A zászló gyönyörű volt, unokanővérünk varrta kék selyemből. A kék alapon a sárga hold meg a piros szív nagyon jól mutatott, megdobogtatta hős szívünket, erőt adott a csatában.

Az akácos egy horhosban húzódott meg. Nyár vége volt, a vakáció utolsó napjait éltük. Ellenségnél félelmetesebben közeledett szeptember. A szélben meg-megzörrentek az akáclevelek, s szomorúan himbálta piros lampionját a hólyagkláris.

- Bárcsak július lenne még! - sóhajtott Guszti.

Megértően és reménytelenül bólintottam.

- Idén ez az utolsó csata, győznünk kell! - mondtam. Lábunk elé perdült egy akáclevél zörögve. Talán már az ősz üzent nekünk.

A haditanyán senkit sem találtunk, csend mindenütt. Kilábaltunk az akácosból, kicsit távolabb a tisztáson fütyörésző pásztor békésen legelésző kecskéivel. Néhány borókabokor. Az ösvényen valaki lassan közeledett felénk, megrakodott kordét húzott. A kótyagos Mári volt. Fekete kendője alól kikandikált rakoncátlan, durva szálú ősz haja. Rőzsét fuvarozott az erdőről. Amikor megpillantott minket háborús felszerelésünkben, összecsapta a kezét:

- Jaj, Istenem!

A pillanatra őrizetlenül hagyott kordé megindult lefelé a domboldalon. Mári dermedten nézte a megvadult járművet, ahogy zörögve, zakatolva áthágott a köveken, csenevész bokrokon.

- Utána! - kiáltotta Guszti. És mint a nyúl, ha lefelé fut a lejtőn, nagyokat bukfenceztünk. Talpra ugrottunk és űztük tovább a megtáltosodott kordét. Már-már elértem, amikor a kardomban megbotlottam. Fektemben láttam, hogy Guszti a kordéra veti magát, megragadja a kerekét, s a kordé kissé oldalra fordulva lassan megáll. Üvöltés hagyta el Guszti torkát. Ahogy csak erőmből telt, odarohantam hozzá. Halálsápadtan feküdt a rőzserakáson. - A kezem! - nyöszörögte. A karja élettelenül hevert mellette.

Amikor hazajött a kórházból, meglátogattam. A karja vállig begipszelve, arcán fülig szaladó vigyor.

- Írásból fel vagyok mentve. Két hónapig egy sort sem szabad írnom. Majd te írod le a leckémet - mondta.

Igen, azt hiszem, egy hős ennyit megérdemel. És irigykedve néztem rajta a gipszpólyát.

34o Franz Richter

Harangvirág

Zümmög a nyári rét csöndje,

cseng-bong a templom harangja.

Harangvirág, neveddé olvadva

sem forrhatnak egybe soha.

Egyetlen név - két szó szerelme.

Egymást álmodják benne a dolgok.

Törzsfa

Cserepes fácskát

hoztál a kezedben,

először hozzám jövet.

Törzsfa lett azóta.

De illata minden

tavaszi virágzáskor

még mindig

ott a kezedben.

Cseh Károly fordításai

Cseh Károly

Gyerekkor, kék-ezüstben

K.K.-nak

Tavasz-reggel teliholdja

halványfehér tört tojáshéj,

rügyek pelyhes kislibái

szaladnak szerte a kertben,

nem kell nekik őrzőpásztor:

fölöttük ring, mindig ott ring

oltalmas szárnnyal a kékség.

Gyüre Lajps

Márai

Mint egy isten, komoran és némán,

gőggel és unalommal néz rám

a POLGÁR Ódon falába zárt ég

bús őrtorony, vagy némajáték?

Kimért pálya, része az Egésznek,

vagy mindent így latolgat, s néz meg?

tisztára lúgozott eszencia

Grosschmid szenátor fura fia.

Őrjárat a fejben, és a szívben

hányszor, de hányszor eléd libben.

A Csermely, Eprestető, a Hóstát,

fennen szidhattad Ferenc-Jóskát.

Útáltad a fekete lakkcsizmát,

a kort, mely San Diegóba vitt át.

és sírt benned Pest, ötvenhat tele,

zokogott karácsony éjjele.

ó, KASSA, te kicsi Európa,

Dóm, fatemplom és görög pópa

visszafájt mint térd alatt a borsó,

SAN DIEGO,

San Diego,

de nehéz koporsó.

Horváth Ágoston Gusztáv

Luxusutazás

1972 kora nyarán történt ez az emlékezetes utazás. Razdanban voltunk négyen, az ott magyar segédlettel akkor épülő gáztüzelésű hőerőmű hűtőtornyaihoz általunk Visontán gyártott szerelődaru üzembe helyezésénél és átadásánál. Már megtörtént a beüzemelés, az első hétvégén rendezett közös sasliksütés utáni második napon kirándultunk Razdanból Jerevánba vonaton.

Razdan kisvároska az Ararát hegy északkeleti oldalán, kb. negyven kilométerre az örmény fővárostól, és húsz kilométernyi távolságra a gyönyörű Szevan-tótól, mintegy 1710 m tergerszint feletti magasságon. Itt volt a szovjet sportolók edzőtábora annak idején. Itt, ezen a magaslati helyen készültek a mexikói olimpiára 1968-ban. Mi tulajdonképpen e tábor mellett épülő hőerőműhöz szállított magyar tervezésű és gyártású hűtőtorony daruját adtuk át, és terv szerint a következő szerelőszinti szállításig kellett volna maradnunk. A városban laktunk - Razdanban -, és ez alkalommal jereváni városnézésre utaztunk át négyen. Hárman mérnökök voltunk, és egy technikus, aki akkor éppen műhelyvezetőként dolgozott az üzemben nálunk, egyben a helyi MSZMP alapszervezet titkára is volt. A razdani vasútállomás egy szabolcsi falucska állomásának felelt meg. Itt váltottam jegyet négyünk részére: "Bileti do Jerevan csetveri cselovek" orosz tudással a piszkos ablaknál. Azért én, mert én tudtam valamennyit oroszul, meg talán én voltam a legmozgékonyabb is. Kinn a peronon vettük csak észre, hogy villamos vontatású vonaton fogunk utazni, mert jól látszottak a vezetékek, de különösen a tartószerkezet és vezetékek közötti hatalmas méretű és különös kialakítású szigetelők nyűgöztek le. Őskori szörnyetegeknek néztek ki.

Rövid várakozás után begördült a szerelvény, valóban lírás áramszedőjű mozdony, öt pullmankocsival. Biztos, ami biztos, mi a harmadik kocsiba szálltunk fel - egy hét alatt is megfelelő körültekintésre tettünk szert -, rajtunk kívül csak pár személy volt a kocsiban. Elhelyezkedtünk, ketten-ketten egymással szemben a sötétzöld műbőr bevonatú üléseken, és beszélgetve figyeltük a tájat, amely egyre kietlenebbé vált. Alig indultunk el, barátom - a párttitkár - panaszkodni kezdett, hogy nagyon "zuborog" a gyomra. Azután felugrott és szó nélkül a kocsi hátsó végére sietett, majd rövid idő múlva előreszaladt. Aztán visszaszaladt, és vicsorogva, két kezével a hasát fogva szaladt ki belőle a szó:

- Nincs ebben a kurva kocsiban WC, nekem pedig sürgősen WC-re kell mennem!

A végét már kiáltotta. Jóindulatúan előrementem, és az előttünk lévő kocsi két végét megnéztem. WC ebben sem volt, siettem vissza, hogy megnyugtassam, kitartása serkentsem. Ő már az ülés sarkába húzódva ült - két kollégám előtte toporgott -, tehetetlenül, kezeit a hasára szorítva, orcája kivörösödött, haja homlokába lógott, és izzadva, vonagló szájjal, szinte vinnyogva rimánkodott:

- Segítsetek már, az istenit neki, mert becsinálok! Becsinálok, nem bírom tovább! Eredj már - szólított a nevemen -, csinálj már valamit, legalább te ne engedd, hogy összeszarjam magam! Jaj, az istenit! Állítsátok már meg ezt a kurva vonatot, szétszakadok! Úristen! - a hangja hol elhalkult, hol felerősödött, az arca izzadtan, talán könnyesen is vonaglott, ahogy a bélgörcs lehetővé tette a beszédet.

- Tarts ki egy kicsit! Segítek! Tarts ki, a szentségit neki! - biztattam, és elindultam előre. - Megállítom én a következő állomáson ezt a vonatot, addig tartsd! - kiáltottam vissza még biztatóan.

Végiggondoltam a lehetőségeket, míg mentem előre. Ha át lehet menni a másik kocsiba, akkor biztosan a harmadikba is, lehet, hogy a mozdonyra is. De ha nem, miért voltam én négy évig vonaton bejáró diák Szabolcsban? Át tudok én menni oldalt a lépcsőkön is, ha muszáj, ha szükséges! Márpedig itt szükség forog fenn! Át kell menni! Meg tudom-e magyarázni, hogy mit akarok? Mit is tudok én oroszul? Annyit talán tudok, hogy szükség esetén megértessem magam! Nemhiába tanultam én "olyan lelkesen" Lossányi tanár úrtól "Ruszkija jazik"-ot! De vajon a vezető megérti-e? Ő nem Lossányi tanár úrtól tanult, meglehet, hogy örmény! Közben loholtam előre, és félhangosan suttogtam mindenütt: "Szpaszíba, szpaszíba! Mindenkinek.

Nyitva volt a mozdonyhoz vezető peron is. Átmentem a mozdonyra, és az ott lévő két személy közül az egyiknek - amelyik kihajolva, előrenézve állt - megfogtam a vállát és perfekt oroszsággal szóltam:

- Tavaris! Cselovek! Mi vengerszkij! Moj tovaris... balsoj... tam... - kaptam a hasamhoz - zsivot - jutott eszembe valahogyan - nyema... nyema. - Istenem, bajon mi a WC? - Klozeto! Tavaris! Moj tovaris... bolesnyik... Tualet - ugrott be hirtelen sztoj! Tualet!

Nézett rám apró szemeivel, mint borjú az újkapura. Mondott gyorsan valamit, azt én nem értettem.

- Sztoj! Sztoj! Tualet! - rendelkeztem most már egyre hangosabban, magabiztosabban, a szakszavak ismeretének biztos tudatával.

Az addig ülő is fölállt és odajött. Mondott valamit, nem tudom, nekem vagy a társának, nem értettem.

- Sztoj tualet! Sztoj tualet! - ismételtem én egyre.

- Joptvaju... mondta, valamivel folytatva még! Úristen, futott bennem végig a gondolat - megértett, hiszen ezt a szöveget jól ismertem, a "felszabadító" katonáktól hallottam még gyermekkoromban. Tanulékony gyerekként meg is jegyeztem egy életre. Megértette! Ez igen, de vajon megáll-e?

- Tovaris! Sztoj, tualet! - fűztem én most szakszerűen az összes orosz tudományomat: Tualet! Sztoj!

Megint mondott valamit a vezetőnek, a közbeavatkozó, kezeivel gesztikulálva, és közben engem nézett. A vezető válaszolt neki, azt sem értettem, majd hirtelen kitágult szemekkel hozzám hajolva kiáltotta:

- Sztoj zseleznyicka sztanyica... nem értettem a folytatást, csak a végét... vengerszkij tovaris tualet! Tam! - mutatott kifelé. Kinn váltók és raktárépületek tűntek fel, állomásra érkeztünk.

Úgy álltunk meg, hogy a mozdony ajtaja éppen a sín melletti peronon álló vasutas egyenruhájú, kezében összetekert piros jelzőzászlót tartó személy mellé került, Kinyitotta az ajtót, kezével hátrafelé nagy ívben intve kiáltotta:

- Tualet! Pozadiii!

- WC hátul! Siess! Vár a vonat! - tolmácsoltam hátrafelé kiabálva - Igyekezz!

Láttam, hogy a kolléga fut hátrafelé, zakó nélkül, előrehajolva, kezében valami írótömbbel. Leléptem egyik lábbal a peronra, másik lábamat a lépcsőn tartva figyeltem. A vezető felettem kérdezett valamit, én is mosolyogtam. Aztán elnevette magát, és bólogatva ismételgette:

- Tualet, tualet! - és kezében az összetekert zászlóval arra mutatott, amerre a kollégám az imént futott. Megnyugodtam: jó az irány!

Odajött a másik mozdonyos, most ő elegyedett beszélgetésbe a zászlóssal, emez visszament a helyére, és valamit babrált a vezérlőpulton. Én figyeltem árgus szemekkel őt is, meg hátrafelé is lestem, hogy jön-e már a barátom. Nem jött! Jött viszont a vezető, és rámnézve kérdezte: Da?

- Nyet! - válaszoltam én ugyanilyen tömören.

Kihajolt felettem, hátranézett, aztán visszament a pulthoz, babrált megint, igazolván azt az igazságot, hogy egy gépen mindig van mit csinálni.

Még kétszer ismétlődött meg köztünk ez a bő lére eresztett párbeszéd. Kinézett, kérdezett, hogy "da?", mire én válaszoltam "nyet". Hogy mennyi idő telt el közben, fogalmam sem volt, én csak arra figyeltem, hogy jön-e már a kollégám.

Aztán észrevettem, hogy öve csatját igazgatva szalad az állomás mögül. Most én szóltam be a vezetőnek, hogy "da". És levettem a mozdony lépcsőjéről a lábam. Kinézett, mikor látta, hogy a barátom fellép a vagon lépcsőjére, vigyázzba merevedett és szalutált a zászlósnak. Az balkézzel vízszintesen tartva a rövidnyelű zászlót, szalutált, és a vonat dudálva, lassan elindult. Odaléptem a zászlóshoz, kezet ráztam vele, "szpaszíbá" kiáltottam, majd az odaérkező harmadik kocsi feljáró fogantyúját megragadva, két lépés után felléptem a lépcsőre elegánsan. A mozdony dudája nyilván eredményes ténykedésünk elismeréseképpen mindaddig szólt, míg be nem mentem a kocsiba.

Kollégámat pihegve, arcát zsebkendővel törölgetve, helyén ülve találtam, két barátunk nevetve fogadott, hogy "ez igen", ez férfimunka volt! Így igaz, sokkal nehezebb, különösképpen fárasztóbb volt, mint a daru 9 tonnás teherrel való irányítása és üzembe helyezése.

Tény, hogy ez az esemény is, meg más, hasonló életnívót mutató dolog is hozzájárult, hogy kiküldetési időnknek nem egészen a felénél hazajöttünk. A soronkívüli hazautazásunkat szervező kereskedelmi tanácsos "áldásos tevékenysége" és a belföldi repülőutak "kulturáltsága" csak növelte "lelkesedésünket" a SZU iránt. Mindenesetre barátom Budapestre történő érkezésünk után kelet felé fordult - mint egy hithű muzulmán - és boldogan rebegte "soha többé"

Pár nap múlva, az üzem második félévi tervének megbeszélése után, elég késői időpontban, búcsúzáskor a vállalati igazgató - aki a Szovjetunióban szerzett diplomát - rámnézve, kezemet fogva, megkérdezte:

- Van még öt perc időm, először voltál a Szovjetunióban, mi a tapasztalatod?

- Hát öt perc ehhez kevés... bár lehet! Azt tanuljuk szemináriumon, hogy a nagy Szovjetunióban befejezték a szocializmus építését, rátérnek a kommunizmus építésére. Nálunk most kezdjük a szocializmus alapjainak lerakását... de ha oda jutunk, ahol ők vannak... akkor hagyjuk abba, és csináljunk valami egészen mást!

- Na jó! Ebből ennyi éppen elég! - indult az igazgató kezelni a többiekkel, eleresztve kezem. - És neked, titkár elvtárs? - kérdezte őt, hozzá érve kézfogás közben.

- Nem részletezném! Hosszú! - felelte az őszintén. Nem mondta, de én tudtam: elege van a szocializmusból egész életre!

Katona Kálmán

Huszadik

Adj Uram

gyanakvással átszőtt életrevalóságot

barátaim ellen öklömbe erőt

orrom alá mosolyt hazugságok

korbácsai ellen

Adj Uram

valami egészen üres tekintetet hogy

megtéveszthessem a kétkedőket

Adj Uram

üres zsebembe vagyont

nyelvemül kést duplaélű borotvát

talpam alá gázpedált

otthon helyett flasztert és heroint

szívem alá plasztikbombát

szívem fölé szónoklatot jelszavakat

az elhallgatás

a megtévesztés tudományát

agyamba

szemgödrömbe

forgó lokátort

hitem helyére könyörtelenséget

Enyém is lehessen ez a század

Fiatal tehetségek bemutatkozása

Braun Melinda

Zsongás

Az éjszakai illatok és hangok megindították képzeletem szárnyaló futását, ami emberi és állati alakokkal, szörnyekkel népesítette be a sötétséget. A valóság rémalakjainak fenyegető holdvigyora elijeszti gyerekkorom hívogató, mesékbe vivő hittündéreit, vacogok a takaró alatt, csontjaimba hatol, s mar, cafatokra tép a felnőttvilág gomolygó érzéketlensége, mely elfedi a napot, a fényt, a jóság pufók fellegeit.

Ahogy az ég aranyozott Küklopsz-szemei lecsukódnak, felriadok, arcomon könnycseppek nyomai, szempilláim összeragadtak az alváscsöppektől.

Már kinn is vagyok, átadva minden érzékemet, érzésemet az édes-könnyes, szenvedélyt kiáltó tavasznak, melynek legfőbb érzete a nevetés. Az elfojtott, bimbóba zárt ábrándok, vágyak is kipattannak, terjengenek a virágméz-csurgás illatával, s magukba bolondítják a naiv szíveket.

Keresem az erdő manóját, aki segíthet rajtam, aki fülembe suttogja majd az élet örökkévalóságának álmát, aki elhiteti velem, hogy nemhiába forrong, dobog mellkasom, küzdve az ártatlanok szenvedése ellen, s csalódás vágta, fájdalom hasította ereimet is meg kellene gyógyítania e boldogságtörpének, mert elvérzek, elvérzek, elvérzek...

Írként jó a lelkem örömszomjas, tomboló tiltakozására a harmatcseppes pókháló aranyfonala, az akác elandalító, élvezetbe merülésre csábító kehelysuttogása. A rajzó rovarkarikák a misztikumok boszorkány pipafüstjét idézik, mintha az öreg, szemölcsgörcsökkel teli fák a fénypászták bábjátékát nézve elmélkednének.

Zizegteti a cukros marcipánszirmokat a gondráncokat elsimító szél, viszi magával a pernyés hamut, a virághalált.

40o Sisegő pernyékbe gázolnak a törzsek, melyek repedésein csókrománcokat, szabad dalokat játszanak a napujjak. Hímzett felhők az égen, a dolmányos cinege kacagása, hamvas keleti olajként illatozó harmatcseppek a rózsán...

A kakukk-kakukkba bújtál talán nem is létező manóm?! A borostyán burjánzó szövevényének karjai rejtenek?! Megtalál-hatlak-e valaha?! Az életem nevető sírásban telik, minden szúpercegéssel, minden rigófüttyel öregszem, s csak kapkodok az elszaladt emlékek után... a bodza vörösödés, s homokban prüszkölve fürdő verebek, miért csaptok be?! Miért adtok mégis erőt a küzdéshez, úgyis meghalok a szeretetbe, a ti lüktetésetekbe...! A csigaház mintáiba veszem majd el, piciny fűszálak bólogatásába.

Akkor mégis miért, miért, miért?!

Élet és tudomány

Tusnády László

Kossuth Lajos azt üzente...

Igen, abban az időben üzente, hogy elfogyott a regimentje, mert a mi sorsunk valóban az, hogy hullott őseink vére Mohácsnál, Nándorfehérvárnál, hullott a végvári csatákban, hullott kényszerből, idegen ügyekért, de nemegyszer úgy kerültünk a történelem malomkövei közé, hogy végre ebből a halál szorításából, ránk zúduló kő-végzetből ki akartunk szabadulni, akkor nekünk még alig volt regimentünk, segítség meg oly gyéren csordogált, vagy nem is volt, hogy a vészlapokat forgatva, keresztutunk stációira - állomásaira visszatekintve azon se csodálkozunk, hogy az érelmeszesedéses világ egy része már el is felejtette, hogy mi azt a véráldozatot valamikor meghoztuk.

A felejtés-ködvárakra bátor és örök zengésű név a Kossuth Lajosé. Felgyorsult világunkban nem csupán a mi számunkra kihívás az, hogy hűségesek tudunk lenni önmagunkhoz, hanem az egész világnak is, hiszen elég a környezetszennyezésre gondolnunk vagy a lélek szennycsatornáiból feltörő, tébolyult harci indulatokra, akkor könnyen beláthatjuk, hogy már nemcsak önmagunkért, a magyarság fennmaradásáért kell aggódnunk, hanem az egész emberiségért: a veszélyeztetettség láttán a jövőt csakis úgy tudjuk szolgálni, és úgy is kell szolgálnunk, hogy megőrizzük emberi arcunkat.

Ebben a megőrzésben óriási szerepük van azoknak az eszméknek, amelyek Kossuth Lajos életművében teljesültek ki.

Fontos évfordulói ezeket felidézik, de a szép ünnepek végeztével a történelem szekere úgy zötyög tovább, mintha mi sem történt volna. Komoly témáról beszélve nem mondhattam azt, hogy a "történelem négyökrös szekere", mivel ezzel Petőfi gyönyörű versét is sértettem volna, ám az az igazság, hogy a nagy eszmékhez hűtlenné váltak nem valami lassú, zötyögő szekéren haladnak a jövőbe, valami egészen máson, és bárcsak borúlátás lenne, ha azt mondanám, hogy az apokalipszis lovain...

Ünnep van. Kossuth születésének kétszázadik évfordulójára emlékezünk: a lelki gazdagodás célja, szépsége táruljon most elénk, tehát pont az a célunk, hogy a jövő többféle végzet - halál-spirálját látva a múlt nagy példáiból merítsünk erőt, mely okvetlenül kell a további küzdelmekhez.

A számunkra ilyen kiapadhatatlan erőforrás Kossuth Lajos.

Sok-sok tanulás után, felnőttként is sokat tűnődtem azon, hogy mi a titka Kossuthnak és korának. A józan ész oly könnyen "elintézheti" egész reformkorunkat, szabadságharcunkat: lehetetlenre vállalkoztunk, tehát a bukás a világ legtermészetesebb dolga volt.

Szörnyű ez a sivatagi szemlélet, mert az egészből az ember, a lélek esik ki.

A titok magában a nagyságban van, és ami a XIX. század első felében nálunk végbement, az az egész emberiség számára örök példa lehetne: ha van önfeláldozás, lemondás, ha virágot ültetünk a jövő számára, abból élet születik, érték. Lehet, hogy nem egészen az, nem annyi, amennyit reméltünk, de vegyük már észre, hogy a halál torkából jöttünk ki, hogy például az egész életét, tehetségét erre a nyelvre, erre a népre áldozó Csokonai is attól rettegett, hogy a magyar nyelvnek esetleg csak száz éve van hátra.

Ő ettől félt, és a halálvégzet pokoli sötétjét micsoda élet-tüzek igyekeztek eloszlatni. Micsoda hit válaszolt a halál kihívására?

Óriások születtek, és hatalmas tetteket hajtottak végre. Életlehetőséget, megújulást, gazdagodást kapott a nyelvünk Kazinczytól és társaitól. Lelket lehelt ebbe a részben újba a még szomorúan mesterségesbe Vörösmarty, Kölcsey, Jókai, Eötvös, Petőfi, Arany és Tompa. Igen, szellemi óriások, pezsdítették a jövőnket, de fizikai valóságukban mily esendőek voltak! Mily igénytelen életet élt hosszú ideig nagy részük! Például Vörösmarty nagy műveit oly körülmények között írta, hogy egyszerű, mi több, nyomorúságos szállását joggal lehet Körösi Csoma Sándor zanglai cellájához hasonlítani.

Az anyagi lét a négyökrös szekér valóságát mutatta, de a jövőt építő szellem már úgy élt, mintha azokban a csodálatos évtizedekben nem egy, századok óta agyonütött, gyarmati sorsban élő nép hazája lett volna az övék, hanem Periklész Görögországában éltek volna.

A magyar szellem aranykora volt ez, a halál árnyékában megálmodott jövő.

Ki-ki a maga útján járt, de kellett valaki, olyan rendkívüli lény, aki a történelmi mozgás élére áll, a kormányt megragadja, a külön-külön megnyilvánuló akaratot, szent törekvést összefogja.

Ő volt Kossuth Lajos. Ezért térünk vissza őhozzá folyton, ezért oly felkavaróak az ő emlékünnepei.

Hosszú élettel ajándékozta meg a sors, és minket ővele. Ezt érezte meg az egyszerű nép őbenne. Feledhetetlen tiszteletadás tanúi lehetünk. Nem tudom, miért, de én életem során vele kapcsolatban többször gondoltam az ő végtisztességadására, mint élete sok szép ragyogó pillanatára.

Igen, robogott vele, a holttesttel a vonat. Ausztriában nem állhatott meg, de magyar földön igen. A Balaton-parton már várták. Az otthonaikból, munkájukból futottak oda, akik csak tehették, és letérdepeltek a sínek mellett. Igen, a számomra ez a kép jellemzi leginkább Kossuthot, a halálából is az életet várta tőle az egyszerű nép.

Ezért nem ünneprontás, ha én ezt most elmondom, mert aki a halálában is az élet üzenetét hozza nekünk, az valójában nem halt meg. Tehetsége kapcsán minden dicséret ma már szinte hamisan hangzik. Elég a puszta tény. Az emberiség legnagyobb szónokai között szerepel, és egyben az is tény, hogy a legnagyobb szónokok között rajta kívül senki más nem volt hozzá hasonló, vele egyenrangú olyan tehetség, aki annyi idegen nyelven mondott volna hatalmas beszédeket.

Személyének megítélésében talán a leginkább azt vizsgálhatjuk, amiben oly gyökeresen tér el a népi kultúra az írásbelitől. A nép elfogadta, és nem firtatta, hogy Kossuth Lajos üzenetének valóban eleget kell-e tenni. A hajdani száznyolc évvel ezelőtti köszöntése ott, a Balaton mellett feltétel nélküli volt, mert szentként tisztelték az egyszerű emberek.

Nem szentségtörés, ha most a másféle gondolkodás jellemzéseként megemlítem azt, amit mindenki különben is tud, hogy a népi kultúrához oly közel álló Arany János mennyire másképp ítélte meg Kossuthot: számon kérte tőle, hogy miért nem bírt a torzsalkodó vitézekkel, elég a Koldusénekre vagy A nagyidai cigányokra gondolni. Arany valóban jogosan emelt vádat a szent romon, ott láthatta torzítva a nemes hibákat, de nem véletlenül épp ez az utóbbi műve az, amely szemléletében nagyon eltér a népi gondolkodástól.

A vita, az érvelés jogos, hiszen az igazságkeresés az ember egyik fő feladata, de ezen az úton haladva fontos azt az alapelvet elménkbe vésni, hogy az abszolút igazság nem az embernél és nem az emberben találtatik, és teljes egészében nem is érhetjük el, csak törekedhetünk, csak tarthatunk feléje, és mindennél fontosabb maga a jó szándék, és Kossuthot is ez teszi igazán naggyá - világméretűvé szellemileg.

Nem véletlenül mondta azt Bergson, hogy hosszú ideig az igazságot kereste, csak későn jött rá arra, hogy nagy iparkodása helyett bölcsebb dolog lett volna jót cselekednie.

Kossuthban is ezt a hallatlan jót, a tett nemes szándékát kell látni. Talán szabad kimondanom, hogy történelmi szerepét ma már, kétszáz évvel a születése után nem lehet és nem szabad meddő elmélkedéssé, játszi, szellemi kötélhúzássá silányítani.

Az ő testét valójában is magába fogadó hazának a fiai ott térdepeltek a sínek mellett, és az egyszerű nép fiai közül akár egy is elmélkedett-e még azon a kérdésen, amely évtizedekkel korábban úgy felbolygatta az idegeket; történetesen az a kijelentés, amely szerint Kossuth túlzásba vitt erényei pusztulásba kergették az országot.

Akik ott térdepeltek, azok évszázadok során kikristályosodott, ősi bölcsességeket tudtak, ám az ilyen gondolatok idegenek voltak a számukra, idegenek, mert Kossuth erényeiben a saját erényeiket látták. A legtöbb áldozatot, az iszonyú nagy véráldozatot ők hozták. Vártanúk rokonai voltak. A vértanúknak viszont már soha nincs szükségük bírálatra, csak szeretetre, mert ők már véglegesen és örökre megcselekedték azt, amit megkövetelt a haza.

Kossuth példája lelket, életet lehel a halottnak hitt magyar jövőbe. Nem véletlen az, hogy a nagy halott szellemisége újjászületik szinte az akkor szárnyaikat próbáló, később hatalmasakká növekvő fiatalokban.

Ady Endre még költői nyelvét, a dal ízét próbálgatta, de tételesen, örökérvényűen kimondta, hogy a magyarnak lesz hazája, mert Kossuthja volt.

Ha lesz oly kor, hogy a népek előtt

A nemzet és a haza összeomlott,

S nem lesz hon, csak világ, - a magyarnak

Lesz hazája, mert Kossuthja volt!...

Abban is valami sorsszerűséget látok, hogy az ifjú Bartók Béla szárnypróbálgatásai is Kossuthhoz fűződnek. Mily gyönyörű az, hogy minden idők egyik legnagyobb zeneszerzője pályája elején Kossuth szellemiségétől indul! Valami csodával határos rendkívüliséget látok abban, hogy a hazáját hamarabb találja meg, mint önmagát. Hiszen a Kossuth-szimfóniában még az ifjú zeneszerző elődeinek és különösképpen Richard Straussnak a nyomdokain haladva állít emléket a nagy történelmi példaképnek. Ahhoz, hogy önmaga legyen, még a magyar nép eddig nem látott, nem ismert titkát kell felfedeznie, annak a legmélyebb lélekrezdüléseivel kell azonos ritmusú szívdobbanást elérnie, akkor lesz igazán önmaga, akkor lesz méltó népéhez és a kossuthi küldetéshez is.

Száz évvel ezelőtt egy huszonegy éves zeneszerző kottafejeket rótt a papírra: dallam és ritmus állt egybe. A lehetetlen Titok Kaput ostromolta. Ki lehet-e fejezni zenében a szabadságharc boldog és iszonyúan tragikus eseményeit? A száműzetés lelket-testet tipró szenvedéseit és keserveit? A megalázott ember megdicsőülését és bánatát azért, mert dicsőséget szerzett a hazájának, de szabadságot nem?

Bartók már ezzel a szimfóniával is a lehetetlenre vállalkozott. Sikere lett vele, de ő tudta a legjobban, hogy ez még nem az igazi. A szép szerzemény tőle nem kapta meg az Opus 1. jelölést és elismerést.

Ady is érezte, hogy két szép Kossuth-versében még kamaszos a hangja. Ő és Bartók is úgy valósították meg a kossuthi küldetést, hogy tehetségük új útjának fedezték fel a lehetőségét. Nem üresen és gépiesen másolták a nagy példát, hanem azt cselekedték, amit a nagy előd, példakép az ő tehetségük birtokában, az ő korukban tett volna. Valójában ez mindnyájunk feladata. Nem időbe kövült, megfagyott bálványt kell látnunk benne és a többi nagyban se, hanem rá- és rájuk csodálkozva is méltóknak kell lennünk ahhoz az értékhez, amelyet tőle és tőlük kaptunk.

Nagy László Bartók kapcsán kimondott tételét Kossuth esetében is érvényesíthetjük: "Úgy szeresd: magadat el ne vétsd!"

Szabad-e sírni, olykor talán örülni, civódni és vitázni, ám olykor talán egyetérteni a Kárpátok alatt? Minden bizonnyal! Akkor miért utasítom el Kemény Zsigmond véleményét. Az igazság többarcúságát miért nem tudom elfogadni? Elfogadom, csak az keserít el, ha a szópárbaj azzal jár, hogy szent dolgok sárba hullanak.

Káros lenne a túlzott erény? Persze: a gyógyszer is lehet káros, már csak azért is, mert a nagyember és társadalmi kapcsolatát így tudjuk árnyalni. Lehet erről beszélni, sőt mindenről, hiszen épp a magyar szabadság hajnala kapcsán mily furcsa volna más szabadságát korlátozni. Ám a hangsúlyra, a nehezen megközelíthető igazság érdekében is, okvetlenül vigyázni kell. Kötélhúzás helyett sokkal fontosabb azt látnunk, hogy ma nem az erények túladagolásától kell félnünk, hanem a hiányuktól.

Kossuth Lajos ma is azt üzeni, hogy megfogyott a regimentje, lélekben, szellemi erőkben mindazon a téren, amely teljes, biztos, zavartalan létet, jövőt jelenthetne népünk számára, hogy ne korán, lélekben, satnyán, elfonnyadva hulljunk ki az idő rostáján, hanem emberi számítás szerint megmaradjunk sziklaszilárdan, ha lehet, örökre, de legalább az idők végezetéig.

44o

Errata

2001/12. számunk 68. oldalának első bekezdésében helyesen: "ruhában" helyett ruvában
2002/3. számunk 90. oldalának 2. bekezdésében helyesen: "kerpa" helyett keptár.

A hibákért elnézést kérünk Kedves Olvasóinktól és Szerzőinktől.

Kaló Béla

A mesebeli három kívánság

Beszélgetések Fecske Csabával

Van-e haragosod?

Úgy négy évvel ezelőtt Cseh Karcsi barátom is föltette nekem ezt a kérdést népes közönség előtt. Akkor azt válaszoltam: remélem, van. Mert milyen ember az, akinek még haragosa, irigye sincs. Most inkább azt mondom. Remélem, nincs. Ha esetleg mégis van, nem tudok róla, és ez olyan, mintha nem volna. Mimóza lélek lévén, nehezen viselem el, ha haragszanak rám, én magam nem vagyok haragtartó, ha feldühítenek, hirtelen felfortyanok, aztán szépen lecsihadok. Még az is zokon esik, ha valamelyik kisunokám orrol meg rám.

Summa summarum: tudomásom szerint nincsen haragosom. Miért is lenne, én annak is igazat adok, akinek nincsen igaza. Nem ragaszkodom körmöm szakadtáig a saját igazságomhoz. Nincsen olyan ember sem, akire igazán haragudni tudnék. Olykor felfortyanok, felcsapja a gőz a fedőt, aztán lehiggadok. Ha kell, ha nem, megbocsátok, mert tudom, hogy a legnemesebb bosszú a megbocsátás. Azt nem lehet megtorolni.

Van olyan dolog az életedben, amit szégyellsz, hogy megtetted, vagy éppen azért, mert nem tetted meg, holott megtehetted volna, meg kellett volna tenned?

Tele van az életem ilyen szégyellnivaló esetekkel. Én sajnos nem mondhatom el azt, amit oly sokan el szoktak, ha újra kezdeném, mindent ugyanúgy csinálnék, ahogyan csináltam. Én nagyon sok mindent másképp csinálnék, bár könnyen meglehet, hogy újrakezdve sem volna erőm másképp csinálni. Az élet így szép, így jó, hogy egyszeri, megismételhetetlen. Diákkori, kollégiumi ügyeimet nagyon röstellem, nem tudom megbocsátani magamnak, hogy olyan sok szomorúságot okoztam a szüleimnek, bosszúságot a tanáraimnak.

Mindig elszégyellem magam, amikor eszembe jut, hogy lagziból jövet kótyagos fejjel, az ajtót fölfeszítve harmadmagammal behatoltam egy házba, ahol három fiatal tanítónő lakott. Borzasztóan megrémültek, most is magam előtt látom őket, ahogy remegve, kócosan, hálóingben ott állnak előttünk. Alig ismertem az ivócimborákat, nem tudhattam, mi lakozik bennük, tragikusra is fordulhatott volna az egész. Borsódzik a hátam, ha belegondolok. Az is rossz emlék, amikor egy lányt, akinél nem jártam szerencsével, megszégyenítettem kis melle miatt.

Volt egy katonacimborám, aki leszerelés után többször is meglátogatott. Ígéretemet vette, hogy elmegyek hozzájuk a búcsúba. A szomszéd faluban laktak. El is jött értem a búcsú reggelén motorbiciklivel, mondta, nagyon várnak, három nővére szeretne végre megismerni, én mégsem mentem, mert előző nap berúgtam, s másnapos voltam. Hiába rágta a fülemet, nem álltam kötélnek, amit azóta is bánok, sőt szégyellek. Egyszer egy tizennégy éves kislány, a húgom osztálytársa, belémszeretett, én már húszéves nagylegény voltam. Egy este hazakísértem csak úgy, szórakozásból, mert éppen haragban voltam a szerelmemmel. Nem történt köztünk semmi, nem ígértem semmit, de másnap, amikor meglátott egy másik lánnyal, egy világ omlott össze benne, könnyes szemmel, szemrehányóan mondta nekem, én se vagyok különb a többi fiúnál. A könnyeit, a szavait azóta se tudom elfelejteni. Remélem, talált olyan fiút, aki különb a többinél, és boldog tudott lenni mellette.

Mennyi a jövedelmed? Szeretnél-e gazdag lenni?

Rokkantnyugdíjas vagyok, jelenleg ötvenezer forint körül van a nyugdíjam, írásokkal, egyebekkel még kb. ennyit hozzá tudok keresni. Feleségem fizetése még ennyi sincs, minden adódó munkát elvállal, nem mintha nem jönnénk ki a pénzünkből, de szeretnénk segíteni kicsit a gyerekeinknek.

Szeretnék-e gazdag lenni? Hát persze. Csak hát a gazdagsághoz vezető út nem smakkol nekem. Ahhoz, hogy gazdag legyél, önzőnek kell lenni, hajtani, könyökölni, olykor a könyörtelenségig, ez az út számomra nem járható, tehát ha figyelembe veszem, hogy lehet gazdagnak lenni - általában -, akkor inkább nem szeretnék az lenni. Képtelen vagyok rá, engem más fából faragtak. Tudom, a pénz nem boldogít, persze a pénztelenség sem. Életünk minőségét szerintem nem az anyagiakon lehet lemérni. Én gyanakodva szemlélem a fogyasztói társadalom anyagi javakat hajszoló őrületét, a tömegkultúra mindent elsöprő erőszakossággát, a newyorkizálódást.

Sose éltem jómódban, de nem lázadoztam anyagi helyzetem miatt. Gyerekeinkkel sem volt különösebb probléma, soha nem követelőztek, nem vetették a szemünkre, hogy osztálytársaiknak milyen márkás szerkóik vannak.

Elég sok író-olvasó találkozóra hívnak. Szívesen mégy, vagy inkább kötelességednek érzed? Miről beszélsz, érdekli-e az embereket, amit mondasz, amit írsz?

Valóban elég sok helyre hívnak, mostanában jártam Karcagon, Tápiószőlősön, Sajókazán, Perkupán, Szuhogyon, Bódvaszilason és itt Miskolcon. Tavaly például több mint harminc meghívásnak tettem eleget, ennek ellenére azt mondom, hogy mostanában egyre kevesebb az ilyen jellegű találkozás az olvasóval. Általában, mert az én esetemben szerencsére nem így van, én valami oknál fogva a szerencsés kivétel vagyok. A fehér holló. Ha hívnak, én szíves örömest megyek- Szívügyemnek tekintem, hogy híveket szerezzek az irodalomnak, a könyvnek. Legtöbbször általános iskolába hívnak rendhagyó irodalomórát tartani. Ezek nagyon laza, kötetlen foglalkozások, amelyeket nemcsak én, hanem a kislurkók is nagyon élveznek. Mesélek nekik a gyerekkoromról, igyekszem az ő nyelvükön beszélni, merítek a diáknyelvből és a szlengből, igyekszem ledönteni azt a falat, amely a felnőtt és a gyermek között meredezik. Felolvasok nekik szánt verseimből, jobbára vidám darabokat, azok könnyebben befogadhatók első hallásra. Az első öt percben tudom, hányadán állok a közönséggel. Ha van befogadókészség, az szárnyakat ad, ellenkező esetben kétségbe esek. Ez utóbbi hálistennek igen ritkán fordul elő. Meg kell mondanom, minden találkozó előtt nagyon izgulok, kiszárad a torkom, liftezik a gyomrom. Lámpaláz. Hiába vagyok túl több száz ilyen találkozón, úgy vágok neki, mint az elsőnek. Ezután jönnek a gyerekek a kérdéseikkel. Ekkorra már feloldódnak, s jönnek a kérdések csőstül. Néha úgy kell beléjük fojtani a szót, mert lejárt az idő.

Nagyon kifáraszt egy-egy ilyen találkozó, de élvezem és fontosnak tartom. Hasznomra van, és remélem, a gyerekek és a felnőtt olvasók is tanulnak belőle. Élményt adunk egymásnak. A felnőttekkel nehezebb megtalálni a hangot, de nem lehetetlen. Ha komolyan veszi őket az ember és szeretettel fordul feléjük, nyert ügye van. Nem szabad magas lóról beszélni. Ezerkilencszázhetvenhét óta veszek részt ilyen találkozókon, becslésem szerint olyan két-három-négyszáz alkalommal, és dicsekvés nélkül állíthatom - hát még dicsekedve - hogy két-három esettől eltekintve ezek sikeresek, olykor forró hangulatúak voltak. Emlékezetem szerint eddig egyetlenegy meghívásnak nem tettem eleget, amikor hirtelen kórházba kerültem. Akkor Encsre hívtak, ahol azóta már többször is voltam.

Nagyon sokat publikálsz a legkülönbözőbb helyeken, fontos ez?

Szerintem fontos, hiszen az irodalom könyvekben, folyóiratokban manifesztálódik. Hálistennek elég sok folyóirat van ma Magyarországon, köztük nagyon színvonalasak is. Elég kis példányszámban jelennek meg. 500-800 példányban jutnak el a különböző olvasói rétegekhez. Tehát ahhoz, hogy viszonylag szélesebb olvasóközönséghez jussanak el az írásaim, sok helyen kell publikálnom, én ugyanis nélkülözhetetlennek tartom az olvasót. Nyilván csak akkor beszélhetünk olvasóról, ha olvasnivaló is van.

Szereted-e a hasadat? Mi a kedvenc italod?

Nem vagyok egy hedonista, de azért szeretem a jó falatokat, jó italokat. Természetesen vannak kedvenceim, bár ezek idővel változnak. Sokféle étel van, amit nagyon szeretek, amit szívesen megeszem, alig van olyan, amit nem szívelhetek. Fiatal házasként, ha azt kérdezte a feleségem, mi legyen vasárnap ebédre, mindig brassói aprópecsenyét kértem. A katonaságnál kaptam rá, no nem a magyar néphadsereg hadtápjának a jóvoltából. Leszerelés előtt néhány hónapig építkezésen dolgoztunk, a zsold mellé még kaptunk egy kis zsozsót, s ha kimentünk a városba - Szombathelyen - fizetés után a barátaimmal mindig brassói aprópecsenyét ettünk sült krumplival és uborkasalátával. Ahogy az dukál, utána sört ittunk. Könnyedén leeresztettük gigánkon a havi apanázst. Ha most kérdezi a feleségem, mi legyen, babgulyást, tócsnit -- másképpen lepcsánka -, krumplilángost vagy káposztás cvekedlit szoktam kérni, most valahogy ezekre az ételekre vagyok hangolva. A káposztás cvekedli az egyetlen olyan étel, amiből nem tudok magamnak mértéket szabni, mindig bezabálok belőle. Jól megborsozva, megsózva szeretem. Jól megy rá a fröccs, száraz vörösborból.

Szeretem a húsféléket, pecsenyét, sült oldalast például, ez még a szülői házból való kulináris emlék. A világon édesanyám tudja a legjobb tyúklevest főzni. Ha rágondolok, összefut a számban a nyál, látom a tűzhelyen a fazekat, a sárga tyúklábak magasra emelik a fedőt.

A kocsonyát csak úgy szeretem, ahogy a feleségem készíti el. Ha reszketős és nem kemény. Ne álljon meg a villán, én csak kanállal tudom enni a kocsonyát.

Paprikás csirke, nyúlpaprikás, gombapörkölt, pacalpörkölt! Gyerekkoromban sokszor gombáztunk, legtöbbször tojásos gombát készített édesanyám, így szeretem ma is a legjobban. Régebben, amikor hazamentünk Szögligetre, sokszor mentünk az erdőbe vagy a rétre gombát szedni, jó gombatermő időben rengeteget szedtünk, kiszárítottuk vagy befőztük, így télen is ehettünk gombát. Savanyúságnak is igen príma. Szeretem a halételeket is, például a halászlevet. Nagyon szeretem a szalontüdőt knédlivel, a habart babot füstölt csülökkel. Gyerekkoromban nagyon sokszor volt ebédre bab meg krumpliétel, akkor azokat meguntam. De most szeretem például a paprikás krumplit, bő lére eresztve, nokedlivel vagy csipetkével, nem árt bele egy kis kolbász, füstölt hús sem. A paprikás krumplit köretnek is szoktuk használni, ekkor sűrűbbre csináljuk. Ez is a szülőházból hozott kulináris szokás. Nálunk vasárnap a töltött tyúkhoz paprikás krumpli volt mindig, ezt átvette a feleségem is, bár először igen furcsállotta.

Az ember kulináris ízlése változik az idők folyamán, az enyém legalábbis sokat változott. Gyerekkoromban nem szerettem például a paradicsomlevest, egy kanállal se tudtak belém diktálni. Egyszer megpróbálkoztak vele, mondván, honnét tudom, hogy nem szeretem, ha soha meg sem kóstoltam. Az első kanállal félúton visszafordult. Aztán középiskolásként kollégiumba kerülvén megszerettem a paradicsomlevest. Hétvégén mindig az volt, meg rántott szelet rizzsel. Rákaptam a paradicsomlevesre, de csak úgy szeretem, ahogy az ottani szakácsnők készítették el, kicsit édesen, nem túl hígan, nem túl sűrűn. Nem tudnám megmondani, mikor ettem utoljára paradicsomlevest. Gyerekkoromban a káposztás tésztát sem szerettem, ha az volt ebédre, nekem édesanyám grízes tésztát készített. Gyerekkori kedvencemet, a mákos tésztát most nem kívánom, ellenben a túrós csuszát, amit százféleképp el leget készíteni, igen kedvelem. És még sorolhatnám, vadat, halat s mi jó falat... nyáron, ha Tapolcára megyünk, vagy Lillafüredre a gyerekekkel, sose maradhat el a lángos. Kamaszkorom óta szeretem, nem tudom, van-e ember a világon, aki több lángost megevett volna, mint én. Egy időben minden reggel lángos volt a reggelim, sokszor a tízóraim is, mégsem untam rá.

És akkor még egy szót sem ejtettem a kolbászról. A füstölt házikolbászról! Egy szál kolbásszal a világ végére el lehetett volna csalogatni engem. Most már nem szeretem annyira, most már nem adnám el érte az üdvösségemet. Azelőtt szüleim minden évben vágtak disznót, kaptunk tőlük kolbászt, sódart, szalonnát, tepertőt, ilyesmit sohasem vettünk boltból.

Italok közül a sört és a száraz vörösbort szeretem leginkább. Meg az édes fehér pezsgőt. Valamikor szerettem a kevertet, ha a cimboráimmal beültünk a szögligeti kocsmába, mindig kevertet ittunk, meg sört. Később rákaptam a rumra. Volt vodkás időszakom is, híve voltam szent Hubertusnak, volt időszak, amikor beültem a kocsmába és megittam - elnyalogattam - egy fél unicumot vagy hubertust, meg egy üveg sört, és fejben megírtam a napi penzumomat, egy másfél flekkes jegyzetet, tárcát, amit otthon már csak papírra kellett vetni. Szerettem valaha a kisüsti pálinkát, a jóféle szögligeti szilvóriumot. Szögligeten príma pálinkát főznek, szegény Kalász Laci is oda vitte a cefréjét kifőzetni. Amikor beteg lettem, elhagytam a pálinkát, tizenkét éve egy kortyot sem ittam.

Borból főleg a vörös száraz a kedvenc, Egri bikavér, Soproni kékfrankos, meg az édesapám savanykás parasztbora, de szeretem a Debrői hárslevelűt és a tokaji száraz fehérborokat is. A Badacsonyi szürkebarát is kedvemre való. Sokféle jó bor van, és sajnos még több, répaföldön szüretelt, vegyileg előállított agytompító. Szegény Noé, biztosan forog a sírjában.

A sört is nagyon szeretem, áldom Gambrinus nevét. Van egy barátom, aki azt szokta kérdezni, hova tud menni beléd ennyi sör? A sör az szomjoltó. A bor? A borra a léleknek legalább annyira szüksége van, mint a testnek. A bor igazi élvezetéhez lélek kell. A sör pogány, a testé.

Van-e Miskolcnak irodalma? Ez utalás volna a néhány évvel ezelőtti, nagy visszhangot kiváltott Porkoláb-cikkre, amely az Új Holnapban jelent meg.

Már hogyne volna, ha vannak Miskolcon élő írók és költők, tudjuk, hogy vannak. És van elég régóta irodalmi folyóirat, sőt létezik a Felsőmagyarország Könyvkiadó is, vannak személyek és műhelyek, van tehát miskolci irodalom, még ha nem is olyan nagy múltú, vagy fontos eleme a magyar irodalomnak, mint mondjuk a debreceni, szegedi vagy éppen a kassai. Sokszor nem azért szorult háttérbe, vált szinte láthatatlanná, mert nem születtek értékek, hanem azért, mert hiányzott az értékeket számbavevő buzgalom. Miskolc irodalmát illetően, csak a személyes tapasztalataimra hagyatkozva mondom, a hatvanas évek elején megszületett Napjaink összefogta a helyi tehetségeket, ugyanakkor közölte a másutt élő alkotók kvalitásos műveit. A helyiek közül többen jutottak nagyobb nyilvánossághoz, országos hírnévhez is azáltal, hogy állami kiadónál jelentek meg könyveik, igaz, közülük mára kevesen maradtak nevek. A Napjaink volt az otthona, szárnyra bocsátó fészke Kalász Lászlónak, Bihari Sándornak, Bari Károlynak, hogy csak a ma is ismertlírikusokat említsem. A lap versrovatának vezetője volt Serfőző Simon, a kitűnő fiatal költő.

Mi is itt bontogattuk a szárnyainkat. A lap kritikai rovatának a gazdája Kabdebó Lóránt volt, a ma már szélesebb körben is ismert irodalomtudós, akinek oroszlánrésze van abban, hogy Szabó Lőrinc költészete ott van klasszikus értékeink között.

A Napjaink jogutódja, a Holnap, majd az Új Holnap karolta fel a legújabb tehetségeket. Volt, van és remélhetőleg lesz is miskolci irodalom. Igaz, ereje és támogatottsága nem éri el a színházét, sem a galériáét, de ennek okait most ne firtassuk.

Porkoláb Tibor felkészült irodalomtörténész, emlékszem, mekkora vihart kavart ominózus cikkével. Noha nem minden megállapításával értek egyet, azt pillanatra sem kérdőjelezném meg, hogy elmondhassa a véleményét. Nem értek vele egyet, de az életemet adnám érte, hogy elmondhassa, írta Voltaire. Én persze nem vagyok Voltaire, nem adnám az életemet, legföljebb a kisujjamat.

Legjobban egy akkor még fiatalnak számító, egyébiránt tehetséges, de már alig, vagy egyáltalán nem publikáló költő volt felháborodva. A nem feltétlenül neki varrt inget magára vette. Tüzelte a többieket Tibi ellen, össze is röffent egy társaság a TIT Kazinczy klubjában, hogy számon kérjék a szerzőtől a számonkérendőket. Nem mentem el, nem szeretem, amikor az észérvekkel szemben a zsigeri indulat áll, amikor az okfejtést az indulat szennyes áradata nyomja el. Ahol ilyen kijelentés hangzott el állítólag ez egyik "sértett" szájából: "X.Y. igenis kurvajó költő!" Hát ez kurvajó! Ez bizony már kívül esik az irodalom terrénumán. Mondom, van miskolci irodalom. Azon persze lehet vitatkozni, hogy mit értünk e fogalom alatt, de hangos szóval, gyűlölettől fröcsögő szájjal ezt aligha tehetjük meg.

Hogyan látod a mai magyar irodalom helyzetét? Kiket vélsz a jelenkor kulcsfiguráinak, a kor szólamvezető költőinek?

A magyar irodalom híven múltjához igen gazdag és magas színvonalú, mindig megteremi a maga szépséges virágait. A lírát vélem jobban ismerni, figyelmem reflektorát leginkább a költészetre irányítom, nyilván szakmai elfogultság. De azért figyelem a többi műfajt is. A kortárs prózairodalom legnagyobbjának a nemrégiben elhunyt Mészöly Miklóst tartom, robusztus, hatalmas és időtálló életművet hagyott ránk. Esterházy Péter méltán olyan népszerű, persze elsősorban a műveltebb értelmiség körében. Bevallom, rajongok az írásaiért, élvezetes, rendkívül szellemes, lehet, hogy nem olyan mély, mint Mészöly, nem olyan megszenvedett, mint Kertész, nem olyan alapos, mint Nádas, de értékes, klasszikus életművet látok körvonalazódni. Neki végre sikerült kitörni a magyar nyelv szűk ketrecéből, számos nyelvre lefordították műveit, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy világhírű. Ennek oka nyilván az, hogy ő nem olyan röghözkötött, hogy más népek nyelvén is ne tudna érvényeset mondani, ellentétben mondjuk Móriczcal, aki igazán csak itthon, magyarul érvényes.

Esterházyval együtt sikerült az áttörés (kitörés) Nádasnak, Kertésznek, talán Konrádnak is, bár az ő külföldi megítélése ellentmondásos, szemben az előbb felsoroltakkal, akik úgy az olvasók, mint a kritikusok körében szép sikereket arattak. Itt említem meg a nálunk is most felfedezett, "rehabilitált" Márai Sándor nevét, aki igen jelentős alkotó volt, nagy kár, hogy a maga idejében nem hathatott, nem befolyásolhatta a magyar irodalom fejlődését. Nagy öröm ez a kései virágzás, de már nem adhatja azt, amit adhatott volna. Most nem az olvasókra tett hatásról beszélek, hanem az irodalmiról. Ottlik és Örkény, két klasszikus. Örkény folyamatos reneszánszát éli, Ottlik nagy hatással volt - és van? - a magyar prózára. Szólni kell Sütő Andrásról is, az erdélyi íróról, aki erős, szép prózát teremtett, de azt hiszem, emelkedettsége, patetikussága kissé távol áll a mai és eljövendő kor emberének ízlésvilágától. Bár ki tudja...

A líra talán gazdagabb, mint a próza. Korunk két legsikeresebb, legnépszerűbb költője Faludy György és Kányádi Sándor. Kár, hogy a külföld még nem fedezte fel őket. A tradicionálisnak mondható lírát művelik mind a ketten, a líra forradalmasítása távol áll tőlük. Ezt inkább Tandori, Parti Nagy és Kukorelly tette meg. Az előttük járók közül Weörest és Pilinszkyt tartom a legnagyobbnak, egykor rajongtam Nagy Lászlóért, de mára kicsit megkopott bennem. Talán túl patetikus, édeskésnek tűnik így utólag. De költői nagyságát nem vitatom. Tandori nagyon felhígult az utóbbi időben, közelében sem jár a pályanyitó, Töredék Hamletnek c. kötetének. Az remekmű volt. Kéne egy szigorú, hiteles kritikus, aki időben figyelmeztetné őt, ami elmulasztódott például Juhász Ferenc esetében is.

Orbán Ottó ironikus, nyers realizmusa korunk szorongó emberének életérzését fejezi ki hitelesen, úgy gondolom, maradandó költészet az övé. Szeretem Rakovszky Zsuzsa verseit, a fiatalabbak közül Tóth Krisztina, Kemény István, Térey János lehet a 21. sz. klasszikus, közülük Tóth Krisztina költészete áll hozzám a legközelebb. Jósolni persze lehet, de aligha érdemes. Ki gondolta volna Váci Mihály és Nagy László sikereinek idején, hogy néhány éve vagy évtized múltán ezek a költők poétikailag is halottak lesznek? Ki gondolta volna, hogy Illyés Gyula szinte teljesen kiiktatódik a magyar szellemi életből? Az elmúlt mintegy fél évszázad néhány állócsillagot ragyogtatott fel: Weöres, Pilinszky, Örkény, Ottlik, talán Kormos és Márai. Ha jól belegondol az ember, szomorúan látja, milyen sok érték megy veszendőbe. Nevek jutnak eszembe, méltatlanul elfelejtett nevek: Vas István, Kálnoky László, Sarkadi Imre, Ratkó József, Jékely Zoltán, Zelk Zoltán, és még sorolhatnám.

Ha jól érzékelem, a velem egyívású és túlságosan korán eltávozott Baka István csillaga éppen feljövőben van. Ez örömmel tölt el, mert úgy gondolom, nemzedékünk legjobbja volt, utolsó éveiben klasszikussá érett költészete, nagy verseket hozott ki belőle a szenvedés.

Szeretnéd-e újrakezdeni az életet?

Erre az egyszerűnek látszó kérdésre nem is olyan könnyű válaszolni. Ha már egyszer megélt életem tudatában tehetném, akkor a szép korszakokat szeretném újraélni, a többit nem. Ha előző életem tudata nem lenne meg bennem, akkor maga a kérdés értelmezhetetlen. Nem mondom, szívesen lennék újra gyermek, de hogy az egész életet újraélni? Hát nem tudom. Az élet szépségét, izgalmát egyszerisége adja.

Ha kifognád a mesebeli aranyhalat, mit kérnél tőle?

Erről az a mese jut eszembe, amelyben a szegény ember a harmadik kívánság után jut el oda, ahol addig is volt. Hát így kell nézni a mesebeli három kívánságokat. Azt hiszem, elsőre én azt kívánnám az aranyhaltól, hogy minden további kívánságomat teljesítse. Ez egy kérés, ugye?

Egészséget, boldogságot kívánnék a szeretteimnek. Ez is egy kívánság, igaz? De ha már nekem ez ingyen van, miért legyek kicsinyes, egészséget, boldogságot kívánnék mindenkinek, boldognak, boldogtalannak. Anyagi javakat nem kérnék, mert ha boldog lennék, akkor volna annyi, amennyi kell, azt a boldogság biztosan tudja, hogy mennyi kell, ha én nem is. Vajon Dárius boldogabb volt-e fényűző palotáiban, mint Diogenész a hordójában? A három közül az egyik kívánságom az volna, hogy remekműveket írjak, és azokat el is olvassák az emberek. Az utolsó kívánságom ez volna, kedves aranyhalacska, eridj a fenébe! Ha olyan mindenható vagy, miért akadtál horogra?!

Hol állítanád meg az időt?

Valószínűleg tizennyolc éves koromnál, de lehet, hogy kisgyerekkoromnál. Nyilván életem szebb korszakainak egyikénél, de hogy melyiknél, abban elég bizonytalan vagyok. De ha jól belegondolok, kurva unalmas lenne az álló idő. Különben is életem konzerválva, mumifikálva van az emlékezet mézében. Néha persze szeretném, ha lassabban múlna az idő. Jut eszembe, van egy olyan óránk, amely úgy negyedévente halad öt percet, ennél lassúbb időmúlás, azt hiszem, nem kell. Van egy verssorom, jobb híján fogadd el válaszként: "Nem az idő múlik, ők múlnak el."

Több mint ötven évet megéltél, mi az, ami most jobb, és mi az, ami rosszabb, mint réten volt? Mi változott?

Régen, míg fiatalabb voltam, minden szebb és jobb volt mint most. Nyilván az optika változott. Most az ember az embernek farkasa, egymás torkának ugrunk, állítólag a létfenntartás érdekében. Régen valahogy megértőbbek voltak az emberek, segítőkészebbek. Régen könnyebb volt, abban legalábbis, hogy mindenki tudta, ki az ellenség. Most nem tudja a sok megváltó és üdvözítő közül kiválogatni. Régen sem volt igazán szabad az ember, és most sem az. Régen a politika foglya volt, most a pénzé. Vajon melyik rossz a jobb? Régen nagyobb volt az irodalom, az írók ázsiója. Ma az irodalom csak nagyon keveseké. Durvul és szürkül a világ. Most csak annyit érsz, amennyit fogyasztasz. Nemrégiben játékra hívott a Liget folyóirat, a "Mi változott?" kérdésre kellett versben válaszolni. Íme: "hajad színe igen szemedé nem / amit kimutattál fogad fehére / sárgább lett s ama harminckettő / megfogyatkozott felére // bölcsebb lettél (bölcs eb kivert kutya)/ időd több de bele valód kevesebb / érzéseid zavarosak kuszák / és egyre égetőbb a seb // minden megváltozott csak én nem / változatlan picinyke rész / az örökké változó egészben / így van ez részben és egészben / amit eddig nem hittem / most már így igaz hiszem / minden ami csak van jogos tulajdonom / ha megyek magammal viszem / ma már sok mindenről tudom / hinni benne dőreség volt vak remény / megszépítette a világot / a csillogó ártatlan gyerekszem / s hátrafele mint a rák megyek az úton / árnyékomat kapkodva fel tudom / semmi sem változott csak én". A válaszom tehát ez a paradoxon: minden megváltozott, csak én nem, semmi sem változott, csak én. Valahogy úgy tűnik, hogy fiatalon még a rossz is jobb, mint öregedvén a jó. Már csak így van ez.

Szép nevű utcában laksz.

Nemcsak az utca neve szép, hanem maga az utca is. Csöndes kis utca, két oldalán juharfák, platánok és berkenyebokrok. A fákon feketerigók fütyülnek, az utcán verebek zsinatolnak, az utóbbi időben nagyon elszaporodtak a galambok is. 1978. karácsonya előtt költöztünk ide, akkor még Elek Tamás volt az utca neve. Hogy ki volt Elek Tamás, csak véletlenül tudtam meg egy újságcikkből, a lexikonokban nem volt benne. Véletlenül lett belőle hős, véletlenül lőtték le egy párizsi munkástüntetésen, Isten nyugosztalja. A szomszédos utcákat is ilyen ismeretlen mozgalmárokról nevezték el. Aztán a rendszerváltásnak köszönhetően a régi dűlőneveket kapták vissza az utcák: Gesztenyés, Szilvás, Áfonyás. Amikor ideköltöztünk, sok facsemete, süldő fa volt a környéken, sajnos nagyon sokat elpusztítottak a figyelmetlen, nemtörődöm emberek. Sok szép kis fenyő esett áldozatul a szánkózóknak. A mi házunk előtt is kipusztult három süldő juharfa. Az a négy, amelyik megmaradt, kellemes árnyékot ad nyáron, és kényelmes szálláshelyet a feketerigóknak és más madaraknak. Az erkélyen könyökölve szoktam gyönyörködni bennük.

Voltál-e elsőáldozó, vallásos szellemben nevelted-e a gyermekeidet?

Voltam elsőáldozó, van is fényképem róla. Tátiszájú, tejfölös hajú kis lurkó vagyok rajta, rövidnadrágban. Csak Guszti, az unokatesóm van rövidnadrágban, meg én, a többiek mind hosszúnadrágos, komoly nagyfiúk. Aki a fényképet készítette, és akinél elsőáldozók voltunk, Molnár tisztelendő úr, már rég nincs közöttünk, fiatalon meghalt. Pedig hogy szerettük! Hittan előtt együtt fejelt velünk a templomkertben, nemegyszer beállt közénk focizni.

Gyerekeink is voltak elsőáldozók. Arra nem volt lehetőség, hogy hittanra járjanak, feleségem is dolgozott, én is, templom pedig nem volt a lakótelepen. Nyáron, amikor Szögligeten a szüleimnél nyaraltak, Gyüre esperes úrhoz jártak hittanra, ő foglalkozott velük, ő készítette fel őket elsőáldozásra. Szeretetreméltó ember volt, értett a gyermekek nyelvén is, minden misén tolongtak a ministránsok, annyian voltak, köztük a mi gyerekeink is. Tehát megkapták a lehetőséget, hogy válasszanak. Ezt fontosnak tartom.

A 3. évezred második évét tapossuk. Hogy érzed magad a bőrödben? Tetszik-e az új évezred, új évszázad, a remény százada? Mit teszel azért, hogy jó legyen?

Korábban említettem már, hogy civilizációs válság részesei vagyunk, ennek a válságnak minden jelét természetesen nem látja az ember, nem tapasztal meg mindent a saját bőrén. Elég jól érzem magam a bőrömben, mostanság elég jól megy a szekér. Reménykedem, dolgozom, élvezem az életet, kisunokáim jelenlétét, szeretetét. Tudok örülni egy pohár bornak, a rigók füttyének. Ez az új évezred így első látásra semmiben sem különbözik az előzőtől, ha más lesz, a különbséget csak egy újabb ezredév után lehet megítélni, tehát a kérdés még kicsit korai. Azt én csak hinni szeretném, hogy a 21. század a remény százada. A tények mintha nem ezt igazolnák. Hogy mit tesznek annak érdekében, hogy jó legyen? Az írástudó lehetőségei igen szerények. Szeretnék egyre jobb és szebb verseket írni, minden erőmmel ezen vagyok, de félek, hogy ez nem sokat változtat a világon, ma igen kicsi a kereslet a szépségre. De én mégis, csakazértis!

Mi a véleményed a másságról? Olvastam régebben a Böske csadorban c. írásodat. Neked az idegen nem szép?

Nem egészen értem a kérdést, mint ahogyan ezt a szlogent sem igazán értettem, az Idegen szép. Az idegen szép akkor is, ha csúnya, csak mert idegen? Az idegen, ha szép, biztosan szép nekem is, ha mégsem találom szépnek, nem azért, mert idegen. Ilyesféle elfogultság nincs bennem, azt hiszem. Az amerikai filmeket nem azért nem szeretem, mert idegenek, hanem azért, mert szerintem silányak. Tisztelet a kivételnek, ami ritka, mint a fehér holló. Mennyi kvalitásos, remek magyar film van, vajon miért nem azokat nézzük?

Az említett cikkben azt tettem szóvá, hogy vajon gatyarohasztó melegben magyar lányok miért viselnek csadort. Mert olyan szép?

Elfogultság nélkül mondhatom, hogy a matyó, vagy a kalocsai népviselet sokkal szebb és talán nyáridőn még praktikusabb is. Az ilyen dolgok bosszantanak, nem más, mint idegenmajmolás, amit annak idején Gvadányi és Petőfi is kigúnyolt. Vajon a csadort viselő magyar hölgyemény férje, amikor hazájukba ellátogatnak, bőgatyában, árvalányhajas pörgekalapban jelenik meg, fütyülős barackkal a csizmaszárban? Ugye, el tudjuk képzelni, milyen kitörő örömmel fogadná a rokonság.

Ne hivalkodjunk a magyarságunkkal, de ne is szégyelljük szokásainkat, kultúránkat. Nem vagyunk alábbvalók senkinél. A másságot tolerálom, a bajom csak az, amikor a beteg, aberrált személyre is azt mondják, más. Mindenki más. A másikhoz képest én is más vagyok, jól is néznénk ki, ha egymás tökéletes másolatai lennénk! Nem tartom a homoszexualitást bűnösnek, azért, mert az, ami, de az roppant idegesít, ha valaki ezzel dicsekszik. Nonszensz, ha mondjuk egy sánta vagy púpos büszke arra, hogy ő sánta, púpos.

Gyerekíró is vagy, gondolom, hogy figyelemmel kíséred a műfajt. Olvastad már a Harry Pottert, tetszett? Mi a véleményed a jelenségről?

Természetesen figyelemmel kísérem a gyerekirodalmat, vannak kedvenceim is. Olyan sokan mondták már, irodalmárok is, akiknek adok a véleményére, milyen egy világraszóló könyv, amelyet tíz- és tízmilliók olvasnak. Sajnos nem tudtam meg, mert beletört a bicskám. Egy fejezetet bírtam elolvasni belől, unalmas, száraz könyvnek találtam. Nyelvileg. Mert cselekménye az van neki, mindig jön valami fordulat, úgy, mint a szappanoperákban. Bátorkodom kijelenteni, nem igazi író tollán született. Fényévnyire van Exupérytől, Milne-től, a gyerekirodalom klasszikusaitól. Az összes Rowning-könyvért nem adnék egy Lázár Ervin-mesét. Megütközve hallgattam a minap a tévében Grétsy professzor úr nyilatkozatát, miszerint a mai íróknak ilyen könyveket kell írniuk, mert az olvasók erre vágynak. Hoppá! Azt hittem eddig, és most is azt vallom, hogy az írónak nem feltétlenül igényt kell kielégítenie, hanem igényt kell keltenie az értékek iránt. Rowning asszony tudja, mitől döglik a légy. A mai világban ennyi, úgy látszik, elég.

Nemrég volt az Írószövetség közgyűlése, mi volt a benyomásod? Mit szólsz az új elnökhöz?

Én nem járok az írószövetségi közgyűlésekre, engem az irodalmi közélet különösebben nem érdekel. Azt persze messziről is látom, hogy milyen nagy ellenségeskedések, feszültségek vannak az írói társadalomban. Klikkek, szekértáborok alakultak ki, az egyik brancshoz tartozót a másik brancs folyóirata nem közli, írjon bár remekművet, keresztbe tesznek egymásnak, a másik érdekszférához tartozók. Ugyanolyan káosz uralkodik itt, mint az élet más területein. Szomorúan tapasztalom ezt, mert értékek, energiák mennek pocsékba. Ellentét feszül a fiatalok és idősebbek között, a tradicionális irodalom művelői és a modernek között, a népiek és liberálisok között, és a jó ég tudja még, kik között.

Az új elnök kitűnő költő, német származású, keresztény ember. Hogy milyen elnök lesz, még nem tudhatom. Szerény, visszahúzódó ember lévén, nem biztos, hogy a legalkalmasabb ilyen közéleti tisztségre, nem biztos, hogy integrálni lesz képes a legkülönbözőbb törekvéseket és érdekeket. Nekem megfelelt a régi elnök is, szerettem volna, ha Pomogáts marad, de semmi kifogásom Kalász Mártonnal szemben. Nekem secko jedno, ki az elnök.

Hamarosan lesznek a választások, kinek a sikerét jósolod? Tudod-e már, kire adod a voksodat?

Én rossz jósnak bizonyultam négy évvel ezelőtt is, amikor a szocialisták győzelmét valószínűsítettem. Most úgy gondolom, a Fidesznek áll a zászló, majd meglátjuk. Valószínűleg fej fej melletti befutó lesz, célfotónak kell eldönteni, ki lett a győztes. Eléggé bizonytalan vagyok a voksomat illetően, kiábrándultam a politikából, igaz, soha nem is volt a szívem csücske. Babits írta: "Én nem vagyok reálpolitikus, s nem ítélhetem meg a pillanat szükségességeit. Feladatom ennek épp az ellenkezője. Nem kell alkalmazkodnom a körülményekhez - de nem is szabad! Író vagyok, a szellem embere. A cselekvés rabszolgái evickéljenek kis kényszereik között, segítsenek magukon és pártjaikon, ahogy tudnak. Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát." A számból vette ki.

Egy kis technika: mint olvasó, mit tartasz jónak egy versben, prózában? Egyszerűbben, mitől jó egy vers, egy szöveg? Hangzástól, formai megoldásoktól? Hatástól? Összegezve, hogyan csíphető el egy remekmű?

A kérdésre határozott választ adni nem tudok. Kerülgetem, mint macska a forró kását. Petőfi verseiben például a magával ragadó természetességet szeretem, az ő versei olyanok, mint a nyári zápor, mint a hóhullás, mint a tavaszi szél, Arany verseiben a csínt, a tökéletes megszerkesztettséget szeretem, Weöres verseiben a zenét, a technikai mindentudást, Rilkéében a bonyolultságot, Eliotéban a nyugalmat és kiszámíthatóságot, Dylan Thomasban a váratlanságot, Pilinszky olykor túlexponált képeiben a titokzatosságot, transzcendenciát. Az a jó mű, amelyik elhiteti velem, hogy az adott pillanatban a világ legfontosabb dolga az, amit éppen olvasok. A jó vers mindig megajándékoz valami ismerttel. Néha fontos a szöveg hangzása, az akusztika, fontos a formai megoldás, máskor viszont kevésbé. Fontosnak érzem a formát például Poe Holló című versében, egyértelműen esztétikumképző elem a bonyolult zenei forma Weöres számos verséhez hasonlóan. De ez csupán egy rétege - éspedig felszíni rétege - a versnek, mert írhatunk mi Holló-formájú verset - íródott egyébként számos ilyen -, aligha éri el a Poe-vers szintjét. Mert mégsem csupán a forma, nemcsak a verszene, nemcsak a hangzás, nemcsak a szép forma számít. Érdeklődve és élvezettel szoktam olvasni a verselemzéseket, amikor hozzáértő emberek analizálják nagy empátiával a remekművek titkát. Ami könyvnyi, könyvtárnyi fejtegetés után is titok marad. A remekmű titkok titka. Ha tudnám, mi a titok, csakis remekműveket írnék.

Az előző kérdéshez visszakanyarodva, lehet-e hatni az olvasóra előre eltervelt módon? (Példa: Poe Holló c. verse) Tehát megtervezhető-e a vers mondjuk? Ha igen, mondjál saját példát egy ilyen versépítkezésre.

Egyszer lehet, máskor nem. Vannak olyan verseim, amelyeket előre megtervezek, jegyzeteket készítek, elgondolom a formát. Persze a vers nyersanyaga már megvan bennem, ott munkál valahol mélyen, mint a láva, mielőtt a tűzhányó kiköpi. A megtervezett vers, ha sikerül, a természetesség erejével hat, a spontán született vers meg lehet, hogy mesterkéltnek fog tűnni. Hogy melyik hat az olvasóra, azt Homérosz, Dante, Goethe se tudná megmondani. Kinek a pap, kinek a papné. Kinek Ady Endre, kinek Szabolcska Mihály. Megtervezett versem volt például a disztichonos formában megírt Cigánylány c. erotikus vers, amely a szakmabeliek és az olvasók figyelmét is fölkeltette. A forma tette, vagy az erotika, nem tudom. Jó vers vagy csupán tetszetős?

Milyen lenne egy általad szerkesztett folyóirat? Mik és kik lennének benne?

Természetesen jó lenne, az olvasók érdeklődésére számot tartó. Színvonalas és igényes. De hát minden folyóirat ilyen igénnyel készül. Az enyémben szerepelne Parti Nagy Lajos, Esterházy, Rakovszky, Tandori, Kányádi és Faludy, a helyiek közül Ficsku, Vass, Zemlényi. Biztosan mások is helyet kapnának verssel, szépprózával, esszével. Erős kritikai rovatot hoznék létre. Talán ez a legfontosabb feladata egy folyóiratnak, áttekintést adni könyvek tükrében a jelenkor irodalmáról, szellemi állapotáról. Tisztában vagyok vele, hogy csupa remek írásból még nem lesz jó folyóirat, meg kell találni a cérnát, amire az írásokat föl lehet fűzni. A paprikakoszorú titka sem csupán a paprikákban áll, tudjuk Örkénytől. Az én folyóiratom bizonyára hasonlítana kicsit a legendás Nyugatra, amely bizony a klasszikusokon kívül szép számmal közölt dilettánsoktól is. Hiszen a szerkesztő, még ha egy Osváth is, ember, tévedhet. Értékesnek ítél egy művet, amelyről később kiderül, hogy nem az. Ennek a kockázata mindig fennáll. Legjobban biztosan a Holmira hajazna, én ezt a folyóiratot vélem a legjobbnak, nem csupán azért, mert időnként remekműveket olvashatok benne, hanem mert nagyon el van találva. Jól funkcionál a cérna.

Egyébiránt sohasem vágytam szerkesztői babérokra. Egyszer rá akartak venni, hogy vállaljam el - Jenei távozása után - a Holnap főszerkesztői posztját. Nemet mondtam. Amit általában nem mondhatok el, ebben az esetben mondom: bölcs döntés volt.

Most a napokban megint megújult az "új" Új Holnap. Ficsku leköszönt, más ült a főszerkesztői székbe. Olyan vajúdó asszony, a mi mindig meg-megújuló folyóiratunk, aki önmagát akarja megszülni. A magzatvize már sokszor elment.

Olvasás közben

Cseh Károly - litvánul

Bevallom, szinte semmit nem tudok a litván költészetről. Mindössze két névről hallottam: Denelaitisről, a litván irodalom máig legnagyobb hatású alakjáról, illetve a jelenből Justinas Marcinkeviciusról.

Litvánia maga "új jelenség", korábban a nagy Szovjetunió befedte behemót gigantizmusával és elfödte agresszív szuperhatalmiságával.

Itt van előtte, egy kötet, Regina Katinaité-Lumpickiené. 46 éves lírikus, műfordító és színésznő hetedik opusa, a Grazinu tau laiką (magyaros helyesírás szerint írom, mivel a rengeteg jelet a szövegszerkesztők nem képesek előállítani) - magyarul Visszatérek hozzád idő, amely saját versein túl Cseh Károly 33 versét is magában foglalja.

Ezek a fordításban megjelent lírai darabok már ismerősek a mezőkövesdi lakhelyű lírikus Ketten a kertben című kötetéből, illetve a Kettétört fél század című Kelet-antológiából. Lumpickiené lírájáról azt írja a kritika, hogy lakonikus tömörségű, jellemző rá a láttatás, a természetközelség és a gyermekkor falusi színterére való fájdalmas hangú visszavágyódás, nosztalgia. A melankolikus hangszerelést a szerelem lobogása ellensúlyozza - íme egy rokonlélek, ezért is fordíthatta Cseh Károly verseit, s tervezheti több magyar kortárs költő (Káli Sándor, Erdődi Gábor, Dudás Sándor, Erdélyi Z. János) lírai átültetését a magyarhoz hasonlóan ismeretlen-gyökértelen litván nyelvre.

Egyetlen példa:

Fordul az év

Imádkozz értünk. Nyugszik a nap.

És vele az év. Nincs emmauszi út.

Szekerek, szánok, autók és buszok

ringanak, lebegnek most valahol,

fehér úttalanságban, mintha tavon.

Micsoda lelketlen habzás a tél,

s hattyúi milyen sötétek, hidegek!

Metu poskis

Pasimelsk uz keleivius. Saulé leidziasi.

Gesta metai. Ir néra atgal.

Vezimai, rogés, automobiliai

bekeléje balciausioje plaukia

tarytum gulbés ezere.

Kokia besirdé baltoji ziema.

Kokios juodos ir saltos gulbés!

Nem tudom megítélni a litván szöveg hűségét és tartalmi vonatkozásait, a hangzását azonban igen, túl a latin betűs írást erősen elferdítő, nem visszaadható (archaikusnak vélt) jelekkel teletűzdelt textustesten. Tehát jól hangozhat a vers litván átültetésben, is, ezt csak megérezni lehet.

A fordító láthatóan a tömörségre törekszik, elsősorban Cseh Károly rövidebb opusai közül választott, több a tanka és a haiku az átültetések között. Ami fontos lehet: a személyes kapcsolat a fordítandóval. És az ebből adódó ismeret. Szerelem és filológia. Szerelem talán egy másik kis nép iránt. És megint a politika: évszázadokra elzárt kultúrák találkozása, áthajlások, összetalálkozások.

Csinos külcsínű könyv a Katinaité-Lumpickiené-é. Grafikák illusztrálják, finomak a lapjai, tipográfiailag is szép. Az Indra Kiadó jegyzi, nem tudom, ez ott Litvániában mit jelent. Utenában adták ki, ez egy kisváros Vilniustól, a fővárostól vagy nyolcvan kilométerre. Cseh Károly Keleten. A csuvasok után a litvánok. De ez már igazi Európa. S nekünk: Jagelló Ulászló litván fejedelem és Jadwiga lengyel királynő házassága 1368-ban S. Jadwiga, Anjou Hedvig, a mi I. Lajosunk leánya volt. Ilyen kicsi a világ, s ilyen egyszerű dolog a globalizáció.

Nyitott seb

Egy volt keletnémet költő versei kerültek a kezembe minap. Börnerről van szó, akinek több mint száz verse Nyitott seb címmel jelent meg, Juhász József fordításában és jegyzeteivel, Kabdebó Lóránt professzor szerkesztői segédletével. A fordító néhány festménye díszíti a kötetet, amely egy jellegzetesen német költő verseiből ad ízelítőt.

Börner hallei, magam is jártam azon a vidéken, a varázsos türingiai erdők karéjában. Lírája filozofikus, finom, rajta Rilke, s több német géniusz szellemujja. (Bár Rilkének csak nyelve volt német, de milyen! Zenei klasszikusok a háttérben, s a természet hálójába szőtt gondolatiság:

Virágzó cseresznyeág

Tél derekán

Dérvirágokkal beszegett

Fekete ág,

Előrerajzolt minta,

Amíg a langyos szél

Körüljátssza a kopárságot,

Láthatatlan ujjak formálják

A képlékeny gallyak szövetét.

Közben a virágok

Kánonjának benső hangján, gyermeki bájjal énekel

A kéz saját fényének.

Nagyon erős vonzódás az ókori klasszikához, s így például Oszip Mandelstamhoz is. A mártírhoz, Sztálin egyik játékszeréhez. Villon, Brecht elé siet az úton. Paul Celán.

Börner katona a világháborúban. Német katona. A német haderő bomlasztásával vádolják és letartóztatják. Magyarországon is járt, 1997-ben halt meg. Több évtizedig Stasi-országban élt és alkotott:

"Virulhat lélegzetközti résben is

a fény."

(Ars poetica)

Játsszunk életet!

Hogy mennyire nem nyugodt és temperált Murawski Magdolna életpályája, az Végszó című verséből derül ki, amely folyóiratunk februári számában kereshető vissza.

Egy-egy versről alig szokás külön írni manapság, s most is csak azért tesszük, mert érezhetően kivételesen jól sikerült lírai darabról van szó. A korántsem lelkesítő élettapasztalatok (ami eddigi prózai, publicisztikai szövegeiből is világosan kiderült), a "mindig-mindig egymagam" keserve, a túlságosan intenzív világátélés (emóciómennyiség) szétveti a hagyományos én-költészetet. "Mert minden tér kimért és ruhája van" s "talán illúzió az is, hogy itt vagy ott" - ez egy látszatra impasszibilis világ-én, olyan, mint a világ maga.

A hang és a szöveg-koherencia rilkei, olyan értelemben, hogy a hasonlat, a kép, a szimbólum is már az egészében metaforává lett közegben játszódik. (Most veszem észre, hogy direkt utazom a rilkés felfedezésekre. Ami jó, biztató. Márhogy ilyenek vannak.) Úgy viszont nem, hogy itt nincs általános alany, nagyon is ott az ÉN keményen, egy önként vállalt (vagy csak elviselt) szellemi magányban, konok következetességgel. "Nincsenek békétlen utak / csak biztos kezű tervszerű halál" - ez egy nőköltőtől nagyon erős, s közel áll a megrendítőhöz. (A nőköltő biológiai értelemben használatos, természetesen.)

Mérművesség - disszonancia nélkül - ahol a vers úgynevezett mondanivalóját nem lehet, vagy alig lehet elválasztani a vers szövegétől. A milyenség már újszerű töménységével van jelen, egyfajta sűrítményként (de hiszen ez minden vers lényege!)

"Miként a bolygók íve rendes-egyszerűn / ellipszis-úton körbe-körbe jár" - így vagyunk a földön, a névtelen érzelmek senkiföldjén. (A sor nagyszerű, mintegy pillére a versnek.)

Az élet passió, de passzió, szenvedély is egyben.

A költő még érezhetően huszadik századi, a Nyugatban is olvashattuk volna a verset.

De milyen lesz a 21. század lírikusa? Lesz-e egyáltalán vers, vagy olyan szöveg, amelyet versnek lehet majd nevezni, mondjuk 2050 táján? Vagy ez a Végszó lehet majd a végszók egyike?

Murawski Magdolna verse hagyományos, közlendője azonban kibújik a sorokból, egy föltáratlan dimenzió felé. Az ácsolat nem látható dolgokat tart, mintegy virtuális ketrecben: mindannyiunk kimondatlan szellemi holmiját rejti.

Dr. Minya Károly

Mai magyar szaknyelvújítás

Még ma is sokan abban a tévhitben élnek, hogy a 18-19. században zajló, nyelvtörténeti és nyelvművelődés-történeti szempontból igen jelentős korszakban, azaz a nyelvújítás korában Kazinczy, Bessenyei vagy más szépírók alkottak meg körülbelül tízezer új szót. Ez korántsem volt így. A Magyar Tudós Társaságot - mint közismert - többek között a szaktudományok magyar nyelven való kiműveléséért hozták létre. Ezért dolgozott ki az Akadémia tüzetes programot a szótárak készítésére. A gyűjtési utasításokat előzetes megbeszélések alapján Vörösmarty Mihály és Toldy Ferenc fogalmazta meg. Minden szakértő bejelentette saját alkotású szavait, s azt is, ki használta először. Az így összegyűjtött anyagot megrostálták, egybeolvasztották a már forgalomban levő szavakkal, és kiadták. Így született meg a Matematikai műszótár (1834), Philosophiai műszótár (1834), Törvénytudományi műszótár (1843). A nyelvújítási szavaknak jelentékeny része szaknyelvi eredetű, innen került be az irodalmi nyelvbe, a szépírók tehát irányítói voltak a mozgalomnak, a szavak terjesztői és irodalmi rangra emelői, nem pedig megalkotói (Bizony kérdéses, hogy napjainkban hány szépíró állna a mozgalom mellé.)

Nemrég zajlott le egy konferencia a Magyar Tudományos Akadémia A magyar nyelv az informatika korában nemzeti stratégiai kutatási program keretében, címe a következő volt: A nyelvi hiány. Hiányok a mai magyar nyelvben és nyelvkultúrában. A házigazda Balázs Géza, a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport vezetője A magyar nyelvkultúra 13 + 1 hiánya című előadásából csupán két pontot emelnék ki, amely valójában egy. Íme: ha nem anyanyelven folyik a tudományos kommunikáció, hanem félig-meddig elismert módon valamelyik idegen nyelven (angolul), ha úgy vélik az adott tudományág képviselői, hogy bizonyos kifejezések magyarítására nincs szükség, s ezt nem is teszik meg, akkor a különböző szaknyelvek sorra leszakadnak, s magukkal húzhatják más rétegeit is a nyelvnek. Két igen aktuális területet említett meg, ami valójában újfent csupán egy: az euronyelvi egyeztetést, illetve a fordítói norma kialakítását. Közismert, hogy az Európai Unióhoz való közeledésünk, az ahhoz történő kapcsolódásunk rengeteg szakkönyv, tájékoztató és egyéb írott szövegek fordítását igényli. Egyszóval a jogharmonizációs iratok magyarítása együttműködést kíván a nyelvész és nem nyelvész szakemberek között. Igen nehéz helyzetben vannak a fordítók, hisz gyorsan (olcsón) kell elvégezniük munkájukat, azaz nincs idő a magyarítása, vagy ha van, nem biztos, hogy anyanyelvi kompetenciájuk, kreativitásuk és nyelvtanismeretük a megfelelő szinten van. S ha megtalálják a magyar megfelelőt, akkor többen többféleképpen fordítják le, s ezért van az egyeztetésre szükség. Például: élethosszig, életfogytig, holtig való tanulás, egész életen át való tanulás. Egyéb példa a nehézkes fordításra: tudásabszorbeáló képesség, kvázi spontán, versenyantitröszt szabályok, önakkreditálás, belsőcsoport-tudásmenedzsment stb. Egyébként az EU nyelvpolitikája nyilván támogatná ezt a fajta törekvést, hiszen nemcsak a veszélyeztetett kis nyelvek megmentése, a nyelvjárások feldolgozását segítené, hanem az anyanyelvi szaknyelvi kommunikáció javítását is.

Itt kell megemlíteni azt, amit Grétsy László javasolt ugyancsak ezen a konferencián: Szükség volna egy Magyar Nyelvi Intézet / Magyar Nyelvstratégiai Intézet felállítására. A szaknyelvek kutatásának és művelésének hiányai című előadásában kiemelte, hogy ennek az anyanyelvi, szaknyelvi szervezetnek elsősorban az lenne a célja, hogy segítse a szakembereket, valamint a fordítókat a szakmai nyelvek korszerűsítésében. Hisz az a legfontosabb, hogy az adott szakma tudósai, gyakorlati munkásai foglalkozzanak elsősorban szakáguk nyelvhasználatával. Természetesen a legideálisabb az volna, ha a kétféle szaktudás egy és ugyanazon személyben egyesülne, azonban jól tudjuk, ez szinte lehetetlen. Az intézet kapcsolatot tartana a különböző tudományágak képviselőivel, összegezné az ilyen témájú konferenciák tapasztalatait - akár az előadások kéziratai alapján -, továbbítaná és terjesztené azokat.

Bizonyos értelemben a már említett reformkorihoz hasonló szaknyelvújításra volna szükség. Megerősítésképpen hadd idézzem Fábián Pál gondolatait: "Eldőltnek látom azt a vitát, hogy a szaknyelvekkel kiknek kell törődniük: az illető szaktudomány művelőinek-e vagy a magyar nyelvészeknek, a nyelvművelőknek? Az egyes tudományágak művelői ma is, mint régen, maguk felelősek saját szaknyelvükért." Azonban, mint említettem, a nyelvészek segítségét, tanácsait semmiképpen nem kellene nélkülözniük. Hasonló összefogásra van szükség, mint az MTA Helyesírási Bizottságában, amelynek korántsem csak nyelvészek a tagja, hanem a különböző tudományágak képviselői is. Saját szakmájuk új kifejezéseinek helyesírásban tevékenyen részt vesznek.

S hadd említsek meg egy külföldi példát is, az 1995 óta uniós tag Finnorszában a csatlakozás óta nőtt a nemzeti büszkeség és tudat. A Finn Területi Nyelvek Kutatóközpontjának, amely az Oktatási Minisztériumhoz tartozik, öt részlege van, s az egyik a nyelvműveléssel foglalkozik. Feladata a nyelv- és névápoláson kívül a szaknyelvek művelése is. A már említett intézetnek a létrehozásakor lehetne támaszkodni az Anyanyelvápolók Szövetségére, az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszékén működő Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoportra, amelynek alapító tagjai között nem csupán budapesti, hanem egri és nyíregyházi nyelvészek is vannak, és nem utolsósorban alapozni lehetne a Magyar Professzorok Világtanácsa anyanyelvi bizottságára. Milyen akadályok hárulnak azonban napjainkban e munka elé?

1. Ismét Fábián Pált kell idézni. Ő úgy véli, hogy fel kellene szabadítani a szóalkotó kedvet az alól a félelem alól, amelyet most mindenki érez, ha új magyar szót alkotni támad kedve. Ne váljanak céltáblává, esetleg gúny vagy nevetség tárgyaivá a magyar szavakkal próbálkozók. De még a minek, a felesleges, az úgyis hiába hangulatánál is nagyobb veszedelem az az igen szigorú elvárás, hogy a nemzetközi tudományos élet áramába csak valamely világnyelven lehet bekapcsolódni, leginkább angolul. Igaz, amit Michelberger Pál írt e kapcsán: a nemzetközi konferenciákon szinte kizárólag angolul lehet előadni, a nemzetközi szerzőgárdára támaszkodó folyóiratok áttértek az angol használatára, azonban nincs az a tudomány, az a szakma, amelynek ne kellene számot adni akár legújabb kutatási eredményeiről idehaza a nagy nyilvánosság előtt, ismeretterjesztő előadáson. Elengedhetetlen az idegen eredetű szakmai kifejezések anyanyelvivel történő helyettesítése. Az egynyelvűség egysíkúvá torzítja a tudományos gondolkodást. Találóan összegzi Marx György (a problémát: "Az egzakt tudomány kettős kötésben van: amerikaiul kell beilleszkednünk a világ tudományába, kultúrájába, amerikaiul kell kulturális, tudományos, gazdasági megbecsülést kivívnunk hazánk számára. Viszont magyarul kell szólnunk a társadalomhoz, megköszönve a támogatását, bemutatva neki a jövő irányait, a modern tudomány értékeit és a csúcstechnikát."

2. A Magyar Nyelvstratégiai Intézet létrehozását pedig az nehezítené, hogy néhányan, sajnos közöttük nyelvészek is, ebben központosító és politikai hatalomra törő szándékot látnának. Lehet ezért volna célszerűbb, ha az Akadémia volna az új intézet kezdeményezője és háttere. Egyébként az utóbbi időben nem egy nyelvész szoros kapcsolatot vél felfedezni a nyelvművelés és ideológia, illetve politikai hatalom között. Azonban erről soha nem volt szó a nyelvvédelem ügyében. Mindenesetre a támadás árulkodó: lehet, éppen e vádaskodó nyelvészek érzik magukat kiszorítottnak valahonnan.

E gondolatokat az idei magyar nyelv hete is aktuálissá teszi, hiszen a központi téma a szaknyelv.

Alabán Ferenc

A valóság tükörcserepei a szlovákiai magyar lírában

A szlovákiai magyar irodalomról értekezve - akárcsak más (nemzeti kisebbségi) irodalomról szólva - irányzatokat, esztétikákat, hasonló vagy netán azonos vonulatokat, törekvéseket, a valóságra visszanéző, azzal feleselő kezdeményezéseket és fejlődési vonulatokat tartunk számon. Legyen az akár a valósággal elkötelezett, élményi kísérletező vagy éppen formabontó irodalmi irányzat. Egy szélesebb kontextusból szemlélve a szlovákiai magyar irodalom nagyon sokszor (legtöbbször) más irodalmaktól kapta az ösztönzést, és így az idegen művekkel egyenértékű vagy gyakran azoknál kevésbé értékes műveket hozott létre. A szlovákiai magyar költők és írók többnyire a magyarországi, a szlovák, a cseh és más nemzeti kisebbségi magyar irodalom hatása alatt alkottak. Általában, de nem mindig. Csúcsteljesítményeiben ez a kisebbségi irodalom úgy olvasztja magába ezeket a hatásokat, mint a szlovák irodalom a cseh irodalmat, mint a cseh irodalom a franciát. Formai, esztétikai és eszmei összefüggések kétségtelenül vannak, amelyeket illenék részletesebben megvizsgálni a jövőben. S van természetesen olyan része, amelynek ezekben a környező irodalmakban nincs megfelelője: többek között a kisebbségi létből és valóságból fakadó és táplálkozó motívumokból született irodalom vonala.

A különböző irodalmi és esztétikai hatások beépítése az előrelépést, a kitörés igényét, a növekedést és a fejlettebb irodalmakhoz való felzárkózást jelenti, másrészt, a hazai kisebbségi valóság művészi kifejeződése a megmaradást, a "csak a miénk"-et, egyúttal a különlegességet, az egyedit hangsúlyozza. Az első lehetőség és tendencia igyekszik megszerezni a vezető szerepet, a másik hitel hiányában visszahúzó erővé válhat. Az első a mozgás, az experimentum lehetőségét akarja, a másik egyértelműen a morálét és a megmaradásét. Így, analóg módon, mintha az "értelmességet" látnánk az "érzelmesség" mellett, mintha a világba való vágyakozást éreznénk a hagyománnyal ötvözve, mintha az újért, a másért igényét tapasztalnánk a hozzánk tartozóval.

A szlovákiai magyar kisebbségi írástudó jórészt mentes a nemzeti (nem kisebbségi) értelmiségit kínzó kételyek egész sorától. Igaz, más gondok foglalkoztatják. A kisebbségi gond és az irodalom fogalmak kettős egységet jelentenek és jelentettek a szlovákiai magyar tájakon. Ami egy történelmileg kialakult és körülhatárolt kisebbségi közösség küzdelmét jelentette és jelenti a létért, a megmaradásért, az az irodalom szempontjából művészi értékek születését és folytonosságát is jelzi. Innen származtatható a szlovákiai magyar irodalom mindmáig ható tudatos és ösztönös elkötelezettség-vállalása a kisebbségi lét sorskérdéseinek problematikája iránt, a közéleti és a közösségi éthosz, amely ennek az irodalomnak még a kísérleteit és formateremtő igyekezeteit is áthatotta. A történelmi és közösségi (ebben az esetben: kisebbségi) érdeklődés és egyben küldetéstudat, majd az ebből fakadó felelősségvállalás hangsúlyozottan jelen van a legjobb szlovákiai magyar írók, költők műveiben. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy alig volt még ebben az irodalomban olyan program, irányzat, amely valamiképpen ne kapcsolódott volna a kisebbségi léthez. Ebből a valóságból táplálkozó irodalom szerves, mondhatni központi része a nép és a népi felé való orientálódás, ami nem véletlen. A szlovákiai magyar írástudók meghatározó része a népből származik - ez alapvető jellemző vonása (a szlovákiai magyarság kb. 85 %-a vidéken, falvakban él), legjobb kulturális hagyományai tehát a néphez kötik. A szellemi értékek létrehozása közben az ún. "arisztokratikus" vonalat (kizárólagosságot) senki sem művelte eddig, legfeljebb polgári, esetenként kispolgári vonások figyelhetők meg az alkotói magatartásban. Ennélfogva szinte minden írástudó (különös hangsúllyal az ötvenes és hatvanas évekre) legalábbis pályaszakaszának egy részében a népszolgálatban látta küldetését. Persze, nemcsak a költő, hanem minden kulturális értéket teremtő kisebbségi jórészt ún. "követ" volt, a nép követe. Jellemző vonás, hogy ez a népiség a népben, és az egyes emberben is, a kisebbségi gondokkal és a társadalmi problémákkal küzdő szociológiai valóságot vélte felfedezni, nem pedig ünneplőbe, népviseletbe és hímzésekbe öltöztetett figurát.

Mindennek kiterjedt hagyománya van a két világháború közti szlovákiai magyar irodalmi életben. Már a húszas években az európaiság és az emberirodalom igényét hangoztató Fábry Zoltán mellett egyre inkább hallatták hangjukat azok az írók, költők, akik a valóságirodalom részeként a kisebbségi élet sorskérdéseit akarták az irodalom rangjára emelni. Győry Dezső, Darkó István, Mécs László, Tamás Mihály, Szvatkó Pál írói munkásságukkal valóságos lendületet adtak a kisebbségi szellemi életnek, mert a színvonal igénye mellett programosan is hangoztatták a missziós küldetést és a kisebbségi létből fakadó felelősségtudatot. Azzal is, hogy "tudatosították, az Ady által megjósolt >> szétszóródás << után elsősorban az irodalom vállalhatja a lélekformálás, az új magatartás és életforma kialakításának nehéz feladatait" (Fónod Zoltán). Ezeknek a szlovákiai kisebbségi magyar íróknak Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső jelentette a meghatározó élményt a modern magyar irodalom képviselői közül, mind a nemzetféltést a valóságlátást és a népiséget, mind a szociális problémafelvetést illetően.

A hírnevet szerzett sarlós mozgalom, mely a húszas évek végén alakult, szintén a kisebbségi valóság ismeretének és a népi alkotóerő feltárásának szempontjából volt fontos és jelentős, mert nemzeti és demokratikus programjával nemcsak a szlovákiai magyarságot termékenyítette meg, hanem hatást gyakorolt az összmagyarságra is. A valóságirodalom (tagadhatatlan) mindig is inkább a szolgálatot vállalta, mint az esztetizálást, hiszen a történelmi változások arra kényszerítették a magyar írót, költőt, hogy feloldódjék abban a közösségben, amelyből származik, és amelyhez tartozik, s egyúttal azokat az eszméket, gondolatokat is kifejezze, amelyek a nemzeti megmaradás életérzését jelentik. Ez is azt jelzi és magyarázza, hogy az értékteremtésben azok a szlovákiai magyar alkotók érték el a legtöbbet, akik a közösségi élet egyetemes értékeiből is meríteni tudtak.

* * *

Hogy mit jelent mindez a szlovákiai magyar költészet fejlődésének 1945 utáni szakaszában, konkrétan is felvázolunk néhány jellemző vonást. A líráról szólunk, mert az adott keretben nem vállalkozhatunk a teljes irodalmi összkép bemutatására. (Mindemellett tudatosítjuk azt, hogy a valóságirodalom, a népiség, a kisebbségi témakör és ihlet fontos motiválója volt a második világháború utáni szlovákiai magyar prózának és szociografikus irodalomnak - Dobos László, Duba Gyula, Mács József, Gál Sándor, Zalabai Zsigmond és mások művei bizonyíték értékűek ebből a szempontból).

A második világháború után, az ötvenes években induló szlovákiai magyar költők a valóság elkötelezettjeiként, ezen belül mindenekelőtt a régió, a falu elkötelezettjeiként indultak. Dénes György (Magra vár a föld, 1952; Kék hegyek alatt, 1955), Bábi Tibor (Ez a te néped, 1954; Hazám, hazám, 1995), Gyurcsó István (Anyám mosolyog, 1955), Csontos Vilmos (Kell itt a szó, 1956), majd Ozsvald Árpád (Tavasz lesz újra, kedves, 1956), Veres János (Ifjú szívem szerelmével, 1955), Török Elemér (első önálló kötete csak 1968-ban jelent meg Fényért perelek címen) lírája közvetlen kapcsolatot mutat a klasszikus népi magyar költők (Petőfi, Arany, Csokonai, Illyés, Erdélyi, Sinka és mások) örökségével - megfigyelhető ez az ismérv programadásban, szemléletben, élményekben és nyelvhasználatban egyaránt. Másrészt: jelentkezésük egybeesik az ún. "újfajta" realizmus (hivatalosan: szocialista realizmus) térhódításával, ami nagy szerepet játszott az akkor indulók költői profiljának, ars poeticájának és a líra akkori társadalmi funkciójának kialakításában.

Az említett költők és más alkotók is a Fábry Zoltán által megfogalmazott "valóságirodalom" hatására és annak értelmében fordultak a legkézenfekvőbb valósághoz, a néphez, a kisebbségi problematikához és a falu anyagához. Ezekben a versekben viszont nem a lírikus művészi valóságát, hanem a kész tényeket, tárgyakat, rekvizítumokat és embereket, tehát a tükrözött közvetlen valóságot, a megismerésben jelen levő kész tényeket és kifejleteket láthatjuk viszont. Így tükrözik Dénes György és Veres János idilljei a faluról és a folklórról kialakított képzeteket, hogy a faluból téma és tartalom váljék, s így jórészt ne keltsen lírai-esztétikai hatást, így vetíti ki többek között Ozsvald Árpád költészetének egy része az ötvenes években kialakult falukép látszatkonfliktusait, melyekben elvész a költő maga. Még nagyobb mértékben igaz ez a megállapítás Csontos Vilmos, Gyurcsó István, Török Elemér költészetére, akik ekkor csak részben vagy egyáltalán nem tudtak túllépni a leegyszerűsített népiességen, a falu anyagán és a szülőföldélményen. Kereső szenvedélyük nem, vagy csak részben találta meg azt az anyagot, amelyben költői énjük esztétikummá objektivizálódott (szerelmi ihlet, kisebbségi problematika, alkalmi költői motívumok stb.). Az idő telte fokozatosan változásokat is hozott az említett költők fejlődésében. Példának okáért Ozsvald Árpád egy szimplifikált költői attitűd után az "egyszerűség" és a mítosz felé orientálódik a provincializmus ellenszereként (Földközelben, 1956; Laterna Magica, 1967), Bábi Tibor a megismerés filozófiai színtereit fogja vallatóra elmélkedő lírájában (A forrás éneke, 1956; Könny a mikroszkóp alatt, 1966), Dénes György "befeléfordulása" az ihletforrások felfedezését, gazdagodását és fokozatos elmélyülését eredményezte (Évek hatalma, 1966; Az idő börtönében, 1970).

Az ötvenes évek második felében történő változás a szlovákiai magyar irodalomban 1956-tól érezhető igazán. 1958-ban megjelenik az Irodalmi Szemle és az ún. "nyolcak" antológiája. Új lírikusi nemzedék jelentkezett ebben az antológiában a mindenség igényét hirdető költői programmal, az egyszerűsítő szemléletet megtagadó összetettebb, valóságon alapuló, de egy sajátos nosztalgiától és romantikától sem mentes költészettel. Ez a nemzedék tudott és képes volt újat mondani önmagáról, a világról, a népről, az irodalomról - tudott és mert különbözni szinte mindenféle értelemben: írói attitűdben, nyelvi stílusban, témaválasztásban, morális normákban, közérzetben - mindenekelőtt önmaguk akartak lenni.

Az ún. "nyolcak" nemzedékének meghatározó költőegyéniségei indulásában is fontos szerepet kapott a kisebbségi valóság és a népi motívumrendszer. Nem feledhetjük, hogy ezek a költők is nagyrészt népi indításúak voltak, falu- és szülőföldélménnyel telítettek, moralizáltak és szerelmes verseket írtak, szófukarok és himnikusan áradók, jó és kevésbé jó formaérzékkel rendelkezők. Származás és műveltség szempontjából közel álltak egymáshoz; valóban munkás-paraszt és népi-értelmiségi körből kerültek ki, többségük lírája nem teljesedett ki, ill. megrekedt az első ill. második kötetnél. Programadó költői azonban, Tőzsér Árpád, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos meghatározó egyéniségeivé váltak a szlovákiai magyar lírának. Az "antisematizmus vitára", mint a szlovákiai magyar irodalom harmadvirágzásának eddigi legnagyobb méretű és jelentőségű vitájára is a "nyolcak" egyik vezéregyéniségének, Tőzsér Árpádnak a jóvoltából került sor a hatvanas évek elején (Egy szemlélet ellen, 1963), igaz az esztétikai problémákat és a költészetet érintő kérdések vizsgálatától ez a polémia jórészt a társadalmi összetevők elemzése felé kanyarodott el. Ebben az irodalom eredeti jogainak visszaállításáért folyó vitában Fábry Zoltán gondolatrendszere volt a legteljesebb: ő egy "etikus realizmus" nevében leplezte le a sematizmust, így a népies sematizmust és ideológiai hátterét, a dogmatizmust. A kibontakozó "helyi realizmusnak", a minden attitűd jogos kifejezésének aztán fokozatosan meglettek az eredményei. A magatartás-váltás szemléltetően fejeződik ki közvetlenül a vita utáni években a "nyolcak" legjobbjainál is. A megváltozott, átalakult nézőpont a kezdetben népies Tőzsérnél már a hatvanas évek közepe táján drámai színezetű hangot kap, filozófiával színeződik, majd az ún. "pontköltészetet" hirdeti meg, hogy a közép-európaiság ideájában oldódjon fel. Változás, fordulás jellemzi Cselényi László "fényes jövő" meggyőződéséből való áttérését a valóságba. Ő a népies romantikus költészetből első fokon a szociografikus szemlélet földhöz közelibb szférájába lép az Erők című kötetében, majd párizsi tartózkodásai után, 1970-től, az ott megismert szellemi áramlatok és az új lírai törekvések hatására, alapjaiban változik meg lírikusi attitűdje és művészete. Lényegében a hagyományos népi lírával induló Zs. Nagy Lajos versvilágának átalakulása is változást tükröz, méghozzá sajátos módon: a romantikus szerelmi költészet jórészt elkoptatott rekvizitumainak "felfedezése", a lírai hős boldog szerelmi érzése után a groteszk fénytörésében mutatja meg legjobb eredményeit.

* * *

Általánosítható felismerés az, hogy a szülőföldhöz, a hazai valósághoz, ezen belül a népiséghez kapcsolható költészeti motívumok nem egyszeri (nem csupán kezdeti) megnyilvánulások a szlovákiai magyar költők verseiben, hanem vissza-visszatérő elemek és ihletbázisok, melyek szinte törvényszerűen, bizonyos idő elteltével újból és újból megjelennek, hogy megtermékenyítsék az alkotói képzeletet. Ha ui. végigtekintünk csupán az említett "nyolcak" legjobbjainak további fejlődési vonalán, s szem előtt tartjuk indulásuk népi sajátosságait, újabb jellegzetességre figyelhetünk fel. Az imént jelzett költői kibontakozás, kiteljesedés után a "nyolcak" mindhárom említett lírikusa a maga költészeti pályaívének egy pontján a nyitó, romantikus színezetű pályaszakasz motívumait eleveníti fel, ill. hívja segítségül, de már egyáltalán nem romantikusan népies közegben. Tőzsér Árpád a Szülőföldtől szülőföldig (Érintések, 1972) című versével és ennek hasonló verskörnyezetével fordul vissza induló költészete táj- és tárgyvilágához, természetszerűen más módszerrel és más viszony alapján, túl a "falu-város dilemmarendszeren", egy teljesen új gondolati térben "Lemálltak rólam a gyolcsok / szándék szülőföld halál / minden amiben látható voltam...". Cselényi László a Krétakor avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez (1978) című kötete után, bizonyára a kortárs Tőzsér sajátosan összegező kötetének (Genezis, 1979) hatására is, ugyancsak szintézissel kísérletezik, és szövegeiben ismét megjelennek a mozgást hordozó elemek (az igék), s általuk a költő egész versvilága újra alakulásba lendül és a szétszórt "metaforakombinatorika" (Zalabai Zsigmond) sajátsága után ismét összefüggő folyamatokat hoz létre. Elsősorban saját múltját újszerűen dokumentálva és erősítve, felhasználva kezdeti lírájának elemeit, eredeti és többszólamú elvek szerint. Zs. Nagy Lajos verseiben ez időtájt a rím és a részben visszatért kötött forma, valamint a "dallamos verszenei alakban visszatérő mámor" (Koncsol László kifejezése) jelzi az egyfajta újbóli ismétlődést és felfrissülést, mely utóbbiban jelen vannak a költő első korszakának romantikus népi rekvizitumai, olykor heroikus környezetben, de a hősnek már nem a győzelmét, hanem alkohollal terhes világát, részben önpusztítását foglalják keretbe (Cudar elégia, 1981).

* * *

A szlovákiai magyar líra fejlődésvonala a hatvanas években két költői csoportosulással mennyiségileg is gazdagodik és minőségileg is átalakul. Az ún. "négyek" élményvilága a hatvanas évek elején nagyban rokon Tőzsérék nemzedékének élményvilágával. Gál Sándor kiteljesedő lírája a faluról való indulás hangulati és érzelmi hatóerejével kezdődik, a változások és az új élmények elkerülhetetlenségével, a várost is megszokó, a múltat nosztalgiával őrző egyetemesebb, általános emberibb és filozófiai igényű költészet irányába fordult. Bárczi István életérzését, a falu világából hozott őszinte érzéseit, sem a város, sem a katonáskodás élményei, a tágabb világ felfedezése nem homályosították el. Kár, hogy ez a líra már kezdeténél kifulladt és megrekedt.

Az Irodalmi Szemle 1966-os évfolyamában Vetés címmel új rovatot indított, melyben teret biztosított a fiatal alkotóknak. Ezekből a költőkből alakult ki az ún. "kilencek" generációja, melynek közös antológiája 1970-ben jelent meg Egyszemű éjszaka címen. Ezek a fiatal költők hittek abban, hogy a költészetben nem idegen semmiféle kísérletezés, a szabályos formákat pedig nyűgnek érezték. Voltak, akik az összes jelentkező probléma forrásául az előző időszakra való reakcióként, túlzó módon, a vidékről, a faluról való indulást jelölték meg. Igaz, elődeik költészetében több esetben a direkt népieskedés is jelentkezett, mely kevésbé sikeres megformálásban sokszor felszínességbe és modorosságba torkollt. Ezek a fiatal költők úgy akarták beépíteni lírájukba a népköltészet elemeit, hogy az szerves részévé váljék újszerű elképzeléseiknek. Tóth László, Varga Imre verseiben lehetett felfedezni a népmesei és a népköltészeti formák felhasználását egy bizonyos elvont szférába elmozdulva az abszurd felé: "... hamuban sült ökleimmel / elindulok / a sivatagból / inni.", "... madárban az ének / kutyákban a harag / virágban az illat / soroljam még / az életem?" Sorolhatnánk a példákat mi is. Az avantgarde jegyében fellépő költőcsoport tagjai közül Kulcsár Ferenc és Mikola Anikó lírája már a kezdetekben közel állt a hagyományos költői formákhoz, a valóság, a szerelmi érzés megörökítése a csoport más tagjainak tárgyias költészete közegében másságával tűnt ki. Lírájukban a tradíció, a folklór és a népköltészet a későbbiekben is fontos ihlető szerephez jut.

A hetvenes - nyolcvanas évektől a líra Európa-szerte a lét egyetemes kérdései felé fordul. Ennek következtében megtelik gondolati, filozofikus, ontologikus igénnyel. A lírikus már sokkal inkább elméleti szakembere lett művészetének, s formái is sokkal átgondoltabbak, egyénibbek és megtervezettebbek, mint voltak azelőtt. Az érzelmi lírától általános eltávolodás mutatkozik a gondolati-értelmi és filozofikus líra felé. Az ezirányú változás több egyéni hangú költőnél megfigyelhető a szlovákiai magyar irodalomban is. A már említett "nyolcak" legjobbjainál, az ún. "Vetés" csoportosulás le nem morzsolódott költőinél 1970-től, majd később, 1980-ban, a Megközelítés és 1986-ban a Próbaút című antológiák lírikusainál is ez a jellegadó ismérv. A fiatalabb költők közös vonása a kérdésfelvetések bátorsága, egyfajta esztétikai és stílusbeli felfogás, a formai kísérletezés, s mindemellett a kifinomult szociális érzékenység és legjobbjaiknál az eredendően realista szemlélet. Sokszólamú ez a líra, mely nem mentes az ötletektől, a groteszk és abszurd látásmódtól, valamint a versmutatványoktól sem.

A szlovákiai magyarság valóság-problematikája ezekben a versekben - eltérően az idősebbek világlátásától - , áttételeken keresztül és elvonatkoztatva jelenik meg. A nemzetiségtörténeti élménykör fogyóban van az egyéni problémák mellett, illetve az idősebbek és a középgeneráció élményvilágából bukkan újra-újra elő. Ez talán természetes is, hiszen az 1945 utáni változó társadalmi körülmények, a kisebbségi sorsba való kerülés, a faluközösségek felbomlásának, a faluból a városba kerülésnek, a társadalmi fordulatoknak ihlete elsősorban - a személyes átélések következtében - az ő közvetlen motívumukként jelenik meg. Elég talán, ha ismét a nagy utat megtett Tőzsér Árpád Adalékok a Nyolcadik színhez (1982) című kötetének az Egy felkoncolt születésnap nézőterén című szöveg Prehistória részére gondolunk, vagy a Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról (1989) című kötet Duba Gyulának ajánlott Örvénylő időkben, vagy éppen a Tanulmány egy kucsma (és a költészet) természetéről című szövegeire utalunk. Itt említhetjük meg a sajátos struktúrákban építkező Cselényi László Elvetélt szivárvány (1993) és az Eggyé vált sok/k, Sokknyomozó történelem, (1995) című szöveg-kompozícióit, Gál Sándor, Kulcsár Ferenc és mások legújabb köteteit.

* * *

A mostani változó valóság közvetlen faggatása - kevés kivételtől eltekintve - hiányzik a szlovákiai magyar lírából, pedig az utóbbi, immár közel évtizedes valóságunkat a gyors és gyökeres változások alakítják. Jelenünkben megszűnt a szabályos fejlődések üteme, a tempós és evolúciós lépések egymásutánja. Ebben a társadalmi helyzetben még az alkalmi jelenségek is közvetlenül, sőt kihívó módon mutatják meg sajátos természetüket és azok tanulmányozása, értékelése, művészi feldolgozása is gyorsabb ütemben zajlik - a költő is ennek megfelelően mentheti át azokat a líra közegébe. Nyilván az új valóság-szituációnak új ellentmondásai, emberi konfliktusai és megoldandó kérdései jelennek meg, ennélfogva is megtermékenyíthetik a költői képzeletet és gazdagíthatják az irodalmat. Újabb kihívások mutatják meg magukat az alkotók számára, hiszen meg kell küzdeniük a módszer, a stílus és a forma alakításával is.

Átmeneti, változó, egyesek szerint válságos (?) korszakát éli az irodalom. Helykeresése és megújulása időszerű probléma. Hogyan alakul a valóságirodalom (és benne a népi irodalom) sorsa a jövőben? Ez a kérdésfeltevés vonatkozhat ugyanúgy a formaújító és kísérleti irodalom helyzetének alakulására is, éppúgy mint az irodalom belső tereinek, műfajainak változásának kérdésére is. A valóságirodalom, annak ellenére, hogy az irodalom ma egyes nézetek szerint az audiovizuális kommunikáció esztétikai jellegű válfajaként is körülírható, bizonyára megtalálja helyét a hozzá tartozó közegben. Megtalálja a helyét és kifejti hatását, megleli befogadóját abban az esetben is, ha netán nem a könyv lapjain jelenik meg, hanem mondjuk az elektronikus közvetítő eszközök, médiumok segítségével válik elérhetővé, és a videón vagy éppen a számítógépen válik láthatóvá. A jövőbeli járható út feltételezhetően a valóság egyre nagyobb mértékű intellektualizálása, ill. alkotói korszerűsítése. Módszert annak idején (a hetvenes - nyolcvanas években) tanulhatott a szlovákiai magyar író; követendő példákat találhatott, elsősorban a magyarországi, az erdélyi magyar íróknál, költőknél, akár a falukép időszerűsített és hiteles átformálására, a lírai visszaemlékezésre, akár a korszerű irodalmi rangú riportra stb. Befogadta a termékenyítő hatásokat, így ki tudott lépni önmaga köréből.

A kisebbségi sors - hétköznapi jelenünkben is - az anyanyelvi fenyegetettséget jelenti, így a szellem önvédelmének ügye meghatványozódik, ezért a kisebbségi irodalomnak a művészi értékek létrehozásán túl most is küldetése a kisebbség szellemi önbizalmának és ellenálló képességének erősítése. A valóságos lelki energiák gazdagításáról, a szellemi értékek növeléséről van szó, és nem az üres gesztusokról vagy a melldöngető retorikáról. Küldetése marad a jövőben is az irodalomnak - s benne a valóságból kiinduló irányzatoknak - elsősorban a kisebbségi önismeret és a megújuló életlátás fontos forrásaként, mely egyúttal korszerűsítheti az alkotó problémafelvetéseit, bővítheti az irodalmi értékskálát, megtermékenyítheti az ihletet, a változó valóság faggatásait pedig esztétikumhordozó nyelvi képződménnyé formálhatja, s mérhetővé és értékelhetővé teheti azt egyetemes magyar irodalom vonatkozásában is.

Felhasznált szakirodalom

- Alabán Ferenc: Irodalomközelben, Nitra 1992

- Két költő nyomában, Nitra 1995

- Czine Mihály: Nép és irodalom I.-II., Budapest, 1981

- Csanda Sándor: Első nemzedék (második, átdolgozott, bővített kiadás), Bratislava, 1982

- Szülőföld és irodalom, Bratislava, 1977

- Duba Gyula: Valóság és életérzés, Bratislava, 1972 Európai magány, Bratislava, 1987

- Fábry Zoltán: Harmadvirágzás (Szlovákiai magyar irodalmi adalékok), Bratislava, 1963

- Fónod Zoltán: Körvonalak, Bratislava, 1982

- Üzenet. A csehszlovákiai magyar irodalom (1918-1945), Budapest, 1993

- Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980, Budapest, 1982

- Koncsol László: Ívek és pályák, Bratislava, 1981

- Pomogáts Béla: Kisebbségben és magyarságban. Tanulmányok a szlovákiai magyar irodalomról, Dunaszerdahely, 1997

- Tőzsér Árpád: Escorial Közép-Európában, Bratislava, 1992

- Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén, Bratislava, 1967 Tanulmányok és emlékezések, Bratislava, 1987

- Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba, Bratislava, 1978

Losonci Miklós

Petőfi költői indulása

II.

Első pápai ottlétekor, 1841-ben írja a "Vándordalok"-at, mely jobb, mint a későbbi, 1842-es keltezésű, ugyancsak Pápán született "A borozó", első megjelent költeménye 1842 tavaszán, Bajza József jelentette meg az Athenaeumban. Itt a "Vándordalok"-ban száll a "Darusereg", melynek előtte Balassi is megemlékezett "A darvakhoz" címzett költeményében. Bernáth Aurél "Varjak"-ra vált, igaz ő Brueghel "Téli vadászat"-ának festői továbbteremtéseként. Petőfi a maga daru-motívumát csúcsra juttatja, hevíti 1842 decemberében Dunavecsén "Vándor daruid V betűje szállt" sorban. Valahol a Kárpátokban, valahol Lengyelországban látta szállni a darvakat Balassi, velük üzent Júliának, de ezek a darvak szálltak a XIX. században is, Pápán és Dunavecsén, Pannóniában és az Alföldön. Utóbbiakat röptette versébe Petőfi. A daru a magyarság ősi vándormadara, finnugor szó, a parasztudvarok díszmadara volt, krúgatásukkal az idegent jelezték, a pákászok szelídítették őket. A tápéi párostánc neve darudübögő, bihari változata a lakodalmi darutánc. Dalban is szól immár huzamosan "Darumadár fenn az égen hazafelé szálldogál". Petőfi darvai a magasban szálltak - a szívében is -, örök vándorlényét szimbolizálva, hiszen az ő mozgó otthona Kiskőrös, Félegyháza, Pápa, Dunavecse, még több száz helység, egész Magyarország. Ő mindenütt otthon van, állandó lakása az Alföld, Erdély, a rejtelmes múlt és a végeláthatatlan jövő.

Petőfi színrendje pontos és korszerű, megfigyelésének erősségi foka és ízlése jóvoltából. Pozsonyban 1840-ben "messze távol kéklő fátyola" borul az ég peremére. Nem homályos, nem szürkéllő? Nem. Kéklő! Ahogy később Ferenczy Károly és Franz Marc látja a világot, merész valóságlátással, pontosan. Bő humor, fergeteges vidámság árad az ekkor írt "Kuruttyó"-ból is. Rabelais, Shakespeare duhaj jókedvének világa teremtődik tovább, s indítványozza közben e zsengének vélt valós költeményben, "A helység kalapácsát", melynek egyik első vázlata. A versezetekben ilyen erős helyek is akadnak. "Tódul a felleg" , "Köd borong ott, sűrű ködnek / Kétségbarna éjjele". Petőfi még nem Petőfi, de Courbet nagy víztornyosulását indítja a "Mátrává nő a hullám" sorban. A "Szőke fürttel - kék szemekkel" képzettársításban újra és újra Nagy Zsuzsika toppan elő. Sőt a "Nemzeti Dal" is motoz még nem szabadságszerető tüzességgel a "Talpra, reszkető legény" kifejezésben. Elmarad a reszketés, a megmaradt szó az első "Rajta!" kifejezésben mutálni kezd, aztán megtalálja Petőfi azt a robbantó fölhívást, melynek nem is tudta tán, elfelejthette - első szavát már használta: "Talpra magyar!"

Ismeri a madarakat, darut s tudja, ízesen írja: "Kerepöl a szarka". Az "Elégia" Dunavecséről 1841-ben keltezve észreveszi Goethe után, Vörösmarty, Ady, Varga Imre előtt "A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyüt", miközben hevesen kérdezi, "Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szűmön". Pusztító vagy teremtő láng, nem tudja eldönteni, mert vallomása szerint "Keblem Vesta-tüzét nincsen eloltni erőm". Ha tudná, hogy mindez csak a kezdet, a lángok Ararátnál is magasabbra csapnak nemsokára. Az "Epigrammák" között újra leonardói helyre bukkanunk:

"Újra mosolyg a táj aranyos sugarakba fürödve". Martialist, Amtthisont fordít, képzelete Afrikáig, Ázsiáig sodorja.

Martialis olvasása, fordítása közben ilyen önkincsre lel: "A szerelem jelené; s jövőé a barátság". Ez a mondás nagyon igaz, honnan tudja ezt Petőfi tizennyolc éves korában, a nagykorúság első órájában, honnan, honnan, hiszen ez egy öreg bölcs sűrített összegezése, mégis ő, Petőfi írta ezt a sort 1841-ben, Dunavecsén. S közben áramlik benne kék tenger és zordon éjjel, méhecske, rózsás berek, méz és csók, szelíd sugár, rózsás jövendő, báj, biedermeier. Készülődésében enyhén archaizál is, olykor a nyelvújítás előtti szóképeket használja, s ez itt és ekkor nincs a szöveg ártalmára. Schillert is fordít, Claudiust is - bagolyfészek, esti szél, csatamén érkezik hozzá vendégségbe -, s ő, Petőfi fogadja a mirtuszágat, cseresznyét, utóbbinak Roger Martin du Gardnál lesz jelentősége "A Thibauld család"-ban. S közben Pápán, 1942-ben felkiált: "Én is költő leszek!" Az lett, a magyar és a világirodalom óriása.

Költészetének kertjét gondozza. "Rózsatrónná" emeli a virágot, más belső zajokra, hangokra is figyel, az 1842-es Pápán írt két "Lehel" változatban. Vér, oroszlán, "koromsötét halál", por, "kéjsugár" áramlik a két variánsban, amelyben egy meg nem festett történelmi kép szunnyad. Ecset helyett szavakkal írt le Petőfi, melyet hozzácsatolhatunk Madarász Viktor látomásaihoz:

"Mennydörög az óriás kürt

Lehelnek ajakán.

Örvendve nyúl ezer kar

Kifent acél után."

1848-ban újra foglalkoztatja a "Lehel vezér" - érezhetően nagy műre törekszik e témában a költő - s ha ez ezúttal sem sikerül. Azért e harmadik variánsban is iparművészeti figyelemmel jelenik meg "a híres kürt, az a jászberényi", környezetében azonban "szűrös-gubás emberek" nyüzsögnek, e világból merít később Kurucz D. István, a vásárhelyi festő - egyik legszebb képe lesz: Főműve. Áramlik itt gólya, fényes gyertyaszál, nagy Árpád, ló, barom, tejjel-mézzel folyó dús Kánaán" - az 1841-ben Pápán hagyott "Darusereg", "Zöld mohos sírhalom", párduc, Balaton hala, sárkány, napmeleg, fű, madárka, "fényes dicsőség", Botond "szörnyű taglójával", "Fűtött kemence", "hollósereg", mely már jelentkezett Kisfaludy Károly "Mohács"-ában, és hamarosan szállni fog Székely Bertalan II. Lajost ábrázoló történelmi festményén. A költemény hangulata Lehel vezértől átvezet Petőfi önkéntes vágyáig, mely hangzik az "Egy gondolat bánt engemet" c. Delacroix örvénylő formáit is folytató meghatározó művében:

"Ott essem el én a harc mezején".

Petőfi költészetének nyitánya immár a zsengék után Pápához és 1842-höz kötődik. Úton volt, úton van, aratja a készülődés első termését. Még ekkor sem oroszlán, de mutatja már oroszlánkörmeit. Hol írja első verseit? Pápai tanodákban, fészerekben, pajtákban, árokparton, gyaloglás közben, gyaloglás után, szélben, viharban, napsütésben, miközben felhőket néz, fákat, emberi arcokat. Tűnődik, álmodozik és cselekszik. Hamlet-lényét bővíti tettekkel. Ő egy személyben Hamlet és Robespierre - erre készül, hogy költő és forradalmár legyen, melynek magva már honos benne -, mindez hamarosan erdővé terebélyesül. Balassi lóháton járta be a hazát, Petőfi részt gyalog, olykor kocsin, néha-néha lovagolva is. A gyaloglásban Csokonai utóda, s ha ez komoly fáradtságot is jelent, előnnyel jár - állandó kapcsolatban lehet így a nagy természettel, mely költészetének mindvégig friss forrása marad. Az is oly vonzó - vándorlénye nem engedi, hogy egy helyben toporogjon - az 1842-es verseinek helyszíne a Dunántúl, Duna-Tisza köze, a Nagyalföld, Tiszántúl - az egész ország, Pápa, Dunavecse, Komárom, Mezőberény, Hortobágy, Veszprém, Székesfehérvár.

Érdekes, "A borozó" - egyetlen állata a skorpió - nem hazai teremtmény. Elhagyták a darvak Petőfit? Elhagyták, helyette érkeznek majd hamarosan kutyák, farkasok, lovak, számtalan madár, gólyák, most azonban egyszeri vendégségre költeményébe skorpió érkezik, aztán végleg elmarad. Erénye, hogy a még kicsit álmos, kicsit másodlagos borközi hangulatot feszültté teszi - a skorpió révén marad emlékezetes a vers. Veszedelmes állat, csípése a meleg égövben halálos, Petőfi a veszélyt jelzi általa, már itt sem engedélyezi ásításunkat. Még hangol, de humora már föl-föltámad, saját egészséges életszemléletének gyökérzetéből, de ez egyúttal Csokonai hagyatéka is, melynek örököse Petőfi Sándor. Már itt érinti a nagy víz, a Duna. Később e folyam szerepét átveszi a Tisza, a kis Túr - a Balaton mindvégig hidegen hagyja. Keveset járt arra, álmaiban még kevesebbet.

Első verseinek motívuma a bor, halál, vándorlás, hegy, patak, folyam, róna, zene, és édes csókokban a szerelem csírája. Főszereplő növénye a rózsa, mellékszereplői kórók, vadalmák, kalászok. Ízlelgeti Petőfi a szavak varázsát, bővül ezen kincsestára is a jégöledbe, vízár, csoroszlya, ködéj, balzsam, lánghullámú bor, védpalást, égő csillag kifejezésekkel. A kétségbarna éjjel Petőfi találmánya, "Mint a barna éjfél szeme pillantása" - ez már Arany János attribútuma, melyet Toldi jellemzésére használ, és óriás folytat óriásokat - Ady nagy barnája:

"Omlik már lelkemnek barna gyásza,

Nagy fehér fényben jön az Isten,

Hogy ellenségim leigázza."

A népi életből vett fordulatok, szólások is elhintődnek soraiban, de olyan rejtett és mély bölcseleti fölismerés is, melyet eddig nem tulajdonítottunk Petőfi erősségének, pedig e soráról Spinoza vagy akár Schopenhauer is rendszert építhetett volna jó idejében:

"Mert oly göröngyös, oly kemény az út,

Az ember annyi sivatagra jut".

Bizony, bizony, ez filozófia a javából, ugyanúgy, mint ahogy a vadon kifejezés már kezdeményezi Paál Lászlót és Vajda Jánost. Íme Petőfi.

"Éj leng alá a mély vadonra,

S az út majd jobb- majd balra tér."

Veszprém büszke lehet e versre. Petőfi ott írta 1842. novemberében. Az ihlető gyaloglás teremtő magánnyal ajándékozta meg, a friss látványok, a természet zenei hangjainak sokaságával, ürgék iszkoltak előtte, nyulak, fácánok és őzek futosgáltak, s ő tartalékba helyezte valamennyiüket. Ki tudja, melyik kutya, melyik gólya támadt föl későbbi költeményeiben, de mindegyiknek megvolt a maga látvány-előzménye. Élmény, emlék vált belőle, ami verssé varázslódott. E magasztos jelenségek ötvöződtek köznapi dolgokkal - gondűző borocskával, hurkával, kásával, zsírral, ilyen hétfői, szerdai kellékekkel ragyog fel ezen műveiben az ünnep.

Sok elágazása van verseinek már ekkor is, előre, hátra, oldalirányban. "A borozó" alakja nem először bukkan fel Petőfi Pápán írt versében, Velázquez, Claesz témája volt, boros felköszöntőt olvashatunk Shakespeare-nél, később Rippl-Rónai József egyik főműve az "Apám Piacsek bácsival" - borozgatnak, Hollósy Simon képén is. Vörösmarty "Fóti dal"-a is e körbe tartozik, Erkel Ferenc Bánk bánjának híres bordala nemkülönben. A "Két vándor"-ban "Sziklákon a patak / Gyorsan sikamlik el", mint később Mednyánszky László festményein. Petőfi portrét is rajzol:

"e két közember homlokát

néma bánat mély redői ráncolák."

Kapom a fejem, nem tévedek - Petőfi akaratlanul is ajánlatot tesz előre, Nagy Istvánnak. Indítja a Hortobágyot is költészetében, melyet később "az Isten homlokának" nevez. Többszöri elragadtatását Csontváry és Ady meghallja - képekkel folytatja Káplár Miklós, Boromissza Tibor is, Móricz Zsigmond nemkülönben, hortobágyi helyszínű novelláiban. Amikor Petőfi a "Vándor daruid V betűje szállt" sorát fogalmazza, nemcsak Illyés Gyulát prófétálja, hanem a svájci festőt, Paul Kleet is, híres R-villa c. festményét. Petőfi V betűre voksolt, Klee R-re és Csontváry E betűjelre a "Selmecbánya látképe" c. festményén. Olyan sugárzás költészete már ekkor, hogy tudva, sokkal inkább nem tudottan számtalan folytatása ismeretes.

A költemény meleg sorai szintén messze vezetnek.

"Midőn az ősi háznak küszöbén

A búcsú tördelt hangját rebegém,

S a jó anyának áldó végszavát

A szellők már régen széthordozák."

A búcsú, minden búcsú: Töredék. Amikor egymástól két ember szakad, már a teljességet nem tudja egyik sem rázúdítani a másikra, legyen az egykori öröm vagy fájdalom. Petőfi, aki ekkor még nem tud semmit szinte a búcsú drámájáról, bár szüleitől sokszor távozott, de érkezett is, ilyen mély zengedezést képes adni a milliószor ismétlődő emberi fájdalomnak. Ő is tört szavakkal szól, mint Flaubert "Az érzelmek iskolájá"-ban, ahol a végleges búcsúról, ahelyett, hogy oldalakon elemezné annak kínját, nosztalgiáját, sűrítéssel csak ennyit mond: "Más nem történt." Munkácsy "Búcsúzás" c. festménye is e belső megtorpanást ábrázolja a festői jelenetben.

A "Disznótorban" a hétköznapok ünnepe, idézet és folytatása Ostade, Brueghel eszményeinek immár Petőfi hangvételével.

Az 1842-es esztendő színvilága verseiben 12 színre épül. A trikolór, a magyar zászló ezúttal 32 piros, 10 fehér, 9 zöld előfordulással - ezek a főszínek. Akad mellette szürke, barna, kék, rózsaszín, viola, arany - fekete mindössze három. Utóbbi arra utal, hogy Petőfiben ekkor még minden hányattatás, szegénység ellenére tombol az ifjúság egészsége. Olyannyira, hogy harsányan fel is kiáltott önmagában önmagának: "égj szívem, hát égj".

Égett is élete utolsó szívdobbanásáig.

Közélet

Cserniczky Dénes

Természeti törvények

Régebben az Új Hevesi Naplóban leírtam egy történetet életem egyik legjobb barátjának nővéréről és annak öngyilkossági kísérletéről. Most röviden megismétlem, nem véletlenül.

Történt, hogy a lány elkeseredésében úgy döntött, véget vet életének. Nagy mennyiségű gyógyszert vett be. A kísérlet nem sikerült. Megmentették. A kórházban, mikor rájött, hogy életben maradt, azt mondta a fölé hajló orvosnak:

- Doktor úr! Nincsenek nagy dolgok, minden dolog egyszerű!

Miért jutott ez eszembe?

Descartes óta tudjuk: gondolkodom, tehát vagyok (cogito ergo sum).

Mint annyi más, én is töröm a fejemet, megpróbálok magyarázatot találni sok érthetetlen jelenségre. Ezeket a tépelődő gondolatokat és gondokat megosztom Önökkel.

Annyi minden furcsaságot látunk évek óta, de közben érezzük, hogy valaminek meg kellett változnia, hogy ezek bekövetkezzenek, hogy ezek a furcsaságok ezekben a ma látható formájukban egyáltalán megjelentek. Nehogy azt higgyék, azt mondom, hogy azelőtt minden tökéletes volt. Ezt úgysem hinnék Önök sem, de én sem. Az élet azelőtt is ment, fortyogott a maga keserű levében, de egy-két kivételtől eltekintve megmaradt a maga szabta, saját tapasztalatain alapuló észszerűség törvényei között. Ennek az észszerűségnek igen egyszerű, de igen következetes törvényei voltak: a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát, vagy aki hazudik, az lop is.

Bessenyei Ferenc színművész, a Dúvad mesélte évtizedekkel ezelőtt:

- Felújították Shakespeare Othellóját. Desdemonát Ruttkai Éva játszotta, Othellót rám osztották. Évával elhatároztuk, hogy apait-anyait beleadunk. Jött az előadás, apait-anyait beleadva. A színpadon játszó színésznek hihetetlen kifinomult érzelmi kötöttsége van a közönséggel. Ahogy a darab ment előre, éreztük, hogy valami baj van. Még jobban rákapcsoltunk. De a baljós érzés fokozódott. Hirtelen rádöbbentünk: Úristen! A közönség Jágóval szimpatizál, neki szurkol! Igen, Jágónak, a bajkeverőnek, Jágónak, aki ellentéteket szít, neki szurkoltak, mellé álltak.

Valami történt, valami átalakult. Titokzatos kezek valamit átalakítottak, amit mi, átélők nem vettünk észre. Természetesen tudtunk az égbekiáltó gazságtalanságokról. Voltak igen bátor emberek, akik megpróbáltak ellene tenni valamit. Hogy ezekkel az emberekkel mi történt, azt csak suttogtuk magunk között. De a nagy átverés finom eszközeit, a tudatrombolást, az emberi agyakat rossz irányba befolyásoló manipulációkat csak a legnagyobb gondolkodók látták, rafinált eszközökkel elérték, hogy:

- egyetlen úr van, a pénz. Pénzzel mindent le lehet érni. Nem a tisztes megélhetés, hanem a mindenáron való meggazdagodás a cél.

- a nemzeti érzést lehetőleg kiirtani (ami nagy részben sikerült is)

- a selejtes kultúra terjesztésével a gondolkodást leszűkíteni, mert tudatlan tömeggel azt csinálnak, amit akarnak.

- divide et impera (Oszd meg és uralkodj), azaz: "Szíts ellentétet azok között, akiken uralkodni akarsz" elve alapján egymásnak ugrasztottak különböző népcsoportokat.

- és mindenek felett ott lebegett a FÉLELEM, a titokzatos, mindent elborító FÉLELEM!

Mindezekkel a hatásokkal hosszú időn keresztül elérték azt, hogy az emberek tudata megváltozott, átalakult, és az életét, melyet addig a TERMÉSZETI TÖRVÉNYEK irányítottak és alakítottak, természeti törvényekkel ellentétes, hamis áltörvények irányították. És ezzel megtörtént a legnagyobb baj. Mégpedig az, hogy az emberekből kiveszett a természetes ÖSZTÖN.

Mi az ösztön?

A lexikon szerint "az emberi és állati szervezet szükségleteiből származó olyan cselekvési tendencia, amely ezeknek a szükségleteknek a feltétlen kielégítésére törekszik." Pl. a csecsemő megszületik, és azonnal lélegezni és táplálkozni kezd. De a későbbi megnyilvánulások, pl. az ön- és fajfenntartás is ennek az ösztönös cselekvésnek része. Azt is mondhatjuk, hogy az úgynevezett magasabb rendű magatartási formák (érzékelés, cselekvés, gondolkodás, akarat) is erre az Ösztön alapra épülnek fel.

Ez bomlott meg, helyesebben ezt bomlasztották meg a reklámfogásnak azzal az egyszerű eszközével: ha valamit hosszú időn keresztül sulykolnak, azt a tömeg nagy százalékban elfogadja. Márpedig hosszú időn keresztül újság, rádió, TV, néhány különböző hivatalos és társadalmi apparátus ennek szolgálatában állottak, sőt állnak is.

Sűrűn járok falura, és elképedve hallom az embereknek a józan ésszel és a SAJÁT ÉRDEKEIVEL ELLENTÉTBEN ÁLLÓ "érveit".

Önök nyilván kitalálták, hogy ezeket nem véletlenül írtam le éppen most. Nem véletlenül, ugyanis választások lesznek. Nyugodtan mondhatom, sorsfordító választás lesz. Kinek a sorsáról van szó? A választó nép saját sorsáról. Tehát aki elmegy választani (remélem, minél többen) és bemegy a fülkébe, az saját sorsáról dönt. Nyilván nem a szavazófülkében határozza el, hová adja le szavazatát.

"Nincsenek nagy dolgok, minden dolog egyszerű."

A ránk zúduló és ránk zúdított irdatlan tömegű szóáradat elbizonytalanítja az embert, De ha abból a szempontból ítélek, hogy ki kinek az érdekében beszél, így már más a helyzet. Egyszerűen leülök és leltárt csinálok: ezt kaptam, erre számíthatok.

Egyszer Rodint, a világhírű francia szobrászművészt, a "Gondolkodó" alkotóját megkérdezték:

- Hogy lehet ilyen csodálatos szobrokat csinálni?

Rodin válasza:

- Egyszerű! Fogok egy nagy márványtömböt, és a fölösleges anyagot lefejtem róla.

Ilyen egyszerű.

Ezt kaptam, erre számíthatok. A többi felesleges.

Remélem, igen remélem, hogy a TERMÉSZETES ÖSZTÖN, az emberi idegrendszerből kiirtott természetes ösztön valami csoda folytán újra elfoglalja méltó helyét, és az emberek urnákhoz járuló tömege ÖSZTÖNÖSEN a helyes utat VÁLASZTJA.

Murawski Magdolna

Homa János négy éve

Dolgos négy évet hagyott maga mögött, képviselő úr. Mi az, amire a legszívesebben emlékszik vissza az elmúlt időszakból?

homa

Homa János, Eger országgyűlési képviselője

Ami országosan fontos a munkámból, az az, hogy a Millenniumi Albizottság elnöke voltam. Amikor belevágtam ebbe a munkába, akkor még nem tudtam valójában, mi is lehet ebből, milyen óriási dologgá válhat ez a vállalkozás. Amikor át kellett vennem elődömtől, aki millenniumi biztosként készítette elő a programot, akkor az előkészületek olyan fázisban voltak, hogy csak nagy rendezvényekben gondolkoztak elsősorban, tehát nem volt meg annak a gyökere, hogy el kell jutni minden településre. Nem volt még olyan elképzelés, hogy minden településen kell rendezni ünnepséget, melynek során megemlékezünk az államalapítás ezredik évfordulójáról. Szó nem volt arról, hogy millenniumi zászlókat adunk át, egyszerűen nem volt még kialakult módja annak, hogyan bonyolítsuk le az ünnepségeket. Szép lassan, fokozatosan sikerült ezeket megszervezni. Az én dolgom inkább a parlamenthez kapcsolódik, és a költségvetés elfogadásához, hiszen a költségvetési programokon belül én voltam a millenniumi programoknak a felelőse. Az volt a célom, hogy keresztülvigyem a költségvetésen, meggyőzzem a kormánypárti képviselőket, valamint az ellenzéki képviselőket arról, hogy ez egy jó ügy. Nagyon fontos dolog az, hogy megerősítsük a nemzet azonosságtudatát, s hogy minden településen elősegítsük azt, hogy az emberek megismerjék a lakóhelyük múltját, és ezáltal erősebb szálakkal kötődjenek az egész nemzet múltjához, örökségéhez. Feladatom tehát az volt, hogy azokat a pénzeket, melyeket a költségvetésen belül a millenniumra kellett elkülöníteni, az adott célokra biztosítsam. A parlamenten belül gyakran meg kellett védenem ezeket a nemes célokat.

Nagy viták voltak?

Igen komoly viták voltak. Részben vitatták, hogy szükség van-e ezekre a célokra, s a ráfordítandó pénzekre. Évente mintegy 20 milliárd forint volt elkülönítve a millenniumi programokra, ezt főként műemlékvédelmi célokra igyekezett fordítani a kormány. Viták voltak, mert az ellenzék inkább a mezőőri szolgálat megerősítését tartotta fontosnak ehelyett. Így próbálták más célokra elvonni a millenniumi pénzeket, és a ráfordítható összegeket minimálisra csökkenteni, mondván, elég, ha egy-két rendezvény lesz Esztergomban, karácsonykor, arra emlékezve, hogy ezer évvel ezelőtt ott koronázták meg Szent István királyt. Ezzel kívánták "letudni" az ünnepségeket. Mi viszont azt szerettük volna, ha az egész nemzet ünnepévé válik a millennium. Az elején az MSZP-sek nem nagyon szimpatizáltak ezzel a gondolattal, és megpróbáltak minden eszközt bevetni annak érdekében, hogy a millennium jelentőségét, az egész ünnepségsorozatot csökkentsék, ellenezve azt, hogy a nemzet azonosságtudata erősödjön. Később azonban azt kellett tapasztalni, hogy az MSZP-sek, mivel látták, hogy nem tudják ezt a folyamatot megállítani, jobbnak látták csatlakozni hozzá, vagyis nem tudtak kitérni előle ők sem. Azt nem lehetne elmondani, hogy élharcosaivá váltak volna, de úgy tettek, mintha ők is az első pillanattól fogva támogatták volna. Parlamenti munkámban azt tartom a legfontosabbnak, hogy beindítottuk a millenniumi programsorozatot, és meghatároztuk azt a fő irányvonalat, amely mentén szerveződtek a rendezvények. Tárgyaltunk a történelmi egyházak vezetőivel, hogy ők milyen formában akarják részt venni benne. Mind a római katolikus, mind a református egyház a legkomolyabb mértékben kivette részét ebből. Úgy is, hogy ők maguk szerveztek programokat, és úgy is, hogy az állami rendezvényeken az egyházak képviselői részt vettek és igyekeztek emelni azok fényét és értékét. Nagyon sokat köszönhetünk nekik, mert megértették a mi kérésünket. A millennium során bekapcsoltuk a közszolgálati és kereskedelmi televízióknak, a rádióknak a vezetőit, és ők is részt vettek az albizottság ülésein. Tőlük azt kértük, hogy igyekezzenek elősegíteni, hogy ez a rendezvénysorozat megőrizhesse méltóságát, s hogy ne legyenek a médiumoknál kicsinyeskedések, mocskolódások, olyan gonoszkodások a háttérben, melyekkel csorbítani akarnák azok értékét. Feltehetőleg megértették a millennium értékét, mert nem emlékszem, hogy lettek volna negatív tudósítások. Találkoztunk könyvkiadókkal, könyvterjesztőkkel, aki úgyszintén megértették annak fontosságát, hogy könyvek, kiadványok jelenjenek meg az ezeréves államiság évfordulójára. A magyar irodalom, történelem értékeinek újrakiadására ösztönöztük őket, és így több száz kötet jelent meg, beleértve a legjelesebb magyar írók műveit, történelmi munkákat. Sok új kötet látott napvilágot, sok jelent meg újból, és ez hozzájárult múltunk megismeréséhez, s hogy kellőképpen el tudjunk igazodni a magunk mögött hagyott ezer évben.

Mi az, amiben gyarapodást, többletet hozott a millennium?

A kultúra területén a királyi városok rekonstrukciója elkezdődött, és a kormány jelentős összegeket szánt a várak felújítására, elsősorban az esztergomi, a budai és a veszprémi várakra, valamint a Szent István bazilika rekonstrukciójára, mely szintén ehhez az ünnepségsorozathoz kapcsolható. Nem volt ennek a programnak a része, mégis ráirányította a figyelmet a várakra, és ezért alakult úgy, hogy nagyon sok erődítményt, műemléket felújítanak. Az a gondolkodásmód, amit a millennium elindított, most is folytatódik. Többek között a siroki és az egri várat is fel fogják újítani az elkövetkező időkben. A pénzek jelentős részét az épített örökség védelmére fordítják majd, tehát műemlékvédelemre. Kisebb része ment a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által meghirdetett pályázatokra, könyvkiadásra.

A várak rekonstrukcióját értelmezhetjük úgy is, hogy a Habsburgok által annak idején koncepciózusan leromboltatott várak valaha a nemzeti függetlenségnek, ellenállásnak a jelképei voltak, és most, hogy ezek felépülnek, mi magunk is felépülünk általuk?

Nyilván van ilyen vonatkozása is a dolognak, bár a nemzet fogalma bizonyos módosulásokon ment keresztül. Ezzel együtt is nemzeti büszkeségeink is ezek a várak. Ugyanakkor a kormány és a Gazdasági Minisztérium úgy is kezeli ezeket a vállalkozásokat, hogy lehetőséget teremtenek az idegenforgalom felpezsdítésére, a várak felújítása pedig újabb vonzerőt jelent úgy országos, mint helyi viszonylatban, hiszen gyönyörű látványt nyújtanak ezek az erődítmények felújított állapotban.

Az egriekkel hogyan tudta tartani a kapcsolatot az elmúlt négy év alatt?

Ami a város vezetőségét illeti, az első időben még próbáltam kapcsolatban lenni a polgármester úrral, de látván, hogy az ő egyéni ambíciói megfogalmazódtak, az önkormányzati munkába nem kívánt beavatni engem, sem pedig a város terveibe, mindezt megpróbálta a saját politikai ambícióira felhasználni, és nem volt rózsás a kapcsolatunk. Úgy hiszem, hogy nem az én hibámból alakult ez így, mert amit a város akart, azt gyakorlatilag mind elérte. Amire Egernek szüksége volt, azt mind megkapta az Orbán-kormánytól, ebben mindig támogattam és segítettem munkám során.

A kormányt pedig újabban gyakran érik afféle vádak, hogy azokat a városokat, amelyekben nem Fideszes a vezetőség, kvázi diszkriminálják.

A saját kicsinyes politikai céljaik érdekében igyekeztek ezt a kevésbé informált polgároknak sugalmazni, de a dolog lényege nem erről szól. Egerben nincsenek olyan fontos ügyek, amiket ne támogatott volna a kormány. A Makovecz-uszoda számára évi 320 milliós működési támogatást biztosít. Az országban egyedül a mi uszodánk részesül ebben. A mi példánk nyomán viszont más uszodákat is szándékoznak majd támogatni, hiszen ezek az intézmények igen fontosak a tömegsport szempontjából. Visszatérve Egerre, hadd mondjam el, hogy az Orbán-kormány fizette ki a Gárdonyi Géza Színház felújítását. Egymilliárd-száznyolcvanmillió forintot kapott Eger erre a célra, melyből százötven bérlakást építhet fel. Tudomásom szerint nincs még egy olyan város, melynek mind a négy ide vonatkozó pályázata sikeres lett volna. Eger az egyetlen ilyen, az az Eger, melynek szocialista vezetése azt kiabálja világgá, hogy a szocialista városok nem kapnak támogatást a kormánytól. Ezzel szemben az igazság az, hogy a szocialista városokat is 600 millió forinttal támogatja a kormány, ebből készül el 150 bérlakás Egerben is. Az építkezések lebonyolítója az a szocialista Hámori Csaba, aki a KISZ KB legutolsó első titkára volt. Természetesen közbeszerzési eljáráson kapta meg ezt a lehetőséget, bizonyára hibátlan, megfoghatatlan, megtámadhatatlan jogi szempontból is ez a közbeszerzési eljárás, én mégis úgy gondolom, hogy el kellene gondolkozni azon, vajon nem lett volna szerencsésebb, ha ezt a lehetőséget inkább megyei vállalkozók kapják meg...? Fontosnak találnám, hogy helyi építőcégek építsék meg ezeket a helyi épületeket, és ne pártfüggésektől és pártszimpátiáktól mentesen döntsék el ezeket a fontos kérdéseket. Hámori Csaba tagja az MSZP-nek, ezért nem túl szerencsés ez a fajta "pártosság". Az egri vár rekonstrukciójára 120 millió forintot kapott a város. Voltaképpen a kormány még a pályázathoz szükséges önerőbe is besegített, mert a városi önkormányzat csupán 30 millió forintot, és a megyei önkormányzat is 30 millió forintot biztosít erre a célra. Erre a "különsegélyre" azért volt szükség, hogy a nagyobb önerő biztosításával annál nagyobb támogatásra tehessen szert Eger a Széchenyi-terv keretében. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal és a Kincstári Vagyonigazgatóság is beszállt ebbe a pályázati összegbe, azért, hogy minél nagyobb összeget tudjunk pályázni. Ehhez a 120 milliós Széchenyi-terv által nyújtott összeghez még hozzájön egy hatvanmilliós állami támogatás is, tehát a felújításhoz szükséges 240 millió forintból 180 milliós állami támogatást nyert a város. Ezen kívül műemlékvédelemre 100 millió forintot adott Egernek az állam, az egri strand területén létesítendő élményfürdő létesítésére 300 millió forintot, ugyancsak a Széchenyi-tervből, és még több olyan összeget lehetne megemlíteni, melyet városunk a kormánytól kapott. Éppen ezért elmondhatom, hogy hazugság minden ezzel kapcsolatos ellentétes híresztelés.

Sokat lobbizott ezért, képviselő úr?

Igen. Ennek megvan a maga technikája. Nem egyszerű dolog, és sokat kell menni utána. Az mindenki előtt világos, hogy a Makovecz-uszoda támogatásában részem volt. A szocialisták részéről sok kritika is ért emiatt. Ők meg akarták fosztani Egert ettől a gyönyörű és impozáns építménytől, a Makovecz-uszodától, s helyette egy szocreál típusú uszodát szerettek volna valahol Eger végében, egy eldugott helyen. Mi viszont vállaltuk azt, hogy egy idegenforgalmi látványosság legyen, a magyar építészeti hagyományokhoz illeszkedő épület, egy olyan épület, ahol élmény fürdeni, és amit kihasznál az egész város. Hazugság az az állítás is, hogy nincsen kihasználva az uszoda. Gyakorlatilag most már kevéssé válik ez is, hiszen nagyon sok ember veszi igénybe szolgáltatásait.

Közel nullszaldós, a legújabb értesülések szerint.

Lehetne nullszaldós is, ha az intézmény működtetését megfelelően koordinálják, de úgy látom, hogy addig, amíg nem lesz polgári vezetés Egerben, addig a gyeplő a lovak közé lesz dobva, és mindenki azt csinál az uszoda működtetésével kapcsolatban, amit akar. Sokkal keményebben és szigorúbb feltételek mellett kellene mindezt megoldani. Nyilván más filozófiával kellene a kérdéshez közelíteni. Nem úgy kellene venni, mintha púp lenne a háton, hanem a város életében sportolási lehetőségként, és a sportéletbe szervesen kapcsolódó intézményként, melynek óriási szerepe van a tömegsportban. Ha akadna olyan valaki, aki felfogná, hogy ez a létesítmény maximálisan ki legyen használva és lehető legkevesebb pénzébe kerüljön a városnak és az országnak, akkor jobban meg tudná szervezni a működtetését is. Úgy látom, hogy a város jelenlegi vezetése nem tekinti érdekének ezt.

Az egri választópolgárokkal hogyan tartja a kapcsolatot?

Minden hónapban rendszeresen tartok fogadónapot, és rendszeresen a választókerület más településein is. Gyakran keresnek meg olyankor is, amikor éppen nincsen fogadóórám. Mikor nem voltam parlamenti vagy bizottsági üléseken, és itthon tartózkodtam az irodámban, akkor egymásnak adták az emberek a kilincset, és ez talán nemcsak arról szól, hogy rendelkezésükre álltam, hanem arról is, hogy megtiszteltek a bizalmukkal, és ez egy óriási dolog. Az emberek hittek bennem és kapaszkodtak belém, mert időnként helyi döntések, másrészt kormány szintű döntések is megváltoztathatók, és ezek között sok olyan volt, amelyekben közre tudtam működni. Mikor az eltűnt fiúnak, Kiss Gábornak a szülei megkerestek, szeretnék azt elérni, hogy nyomozást rendeljen el a rendőrség a fiuk ügyében, akkor én magam sem nagyon bíztam abban, hogy ezt keresztül lehet vinni, mégis sikerült elérni, hogy az ügyészség nyomozást rendelt el. Feladatomnak tekintettem ebben az ügyben és másokban is, hogy ami emberileg elérhető, azt a kis ügyektől kezdve a legjelentősebb beruházásokig mindig megpróbáltunk elérni, és meg is csináltuk.

Visszatekintve az elmúlt küzdelmes négy évre, hogyan látja, ugyanígy csinálná, vagy másként?

Ugyanúgy. Nem kimondottan politikusként kerültem a politikusi pályára, hanem olyan értelmiségiként, aki politikai szerepet vállal fel, mégpedig azért, mert látja azt, hogy Magyarországon a keresztény, nemzeti gondolkodás eléggé háttérbe van szorítva. Az 1950-es évektől kezdve egészen az 1989-ig az egyházak nem működhettek teljesen demokratikus körülmények között, sőt szinte csak egy-két ember határozta meg, mit is kellene csinálniuk. Most ugyanezek az emberek mondják, hogy az egyház ne folyjon bele a választásokba. Ahhoz, hogy ez a demokratikus intézményrendszer megfelelően működhessen Magyarországon, ahhoz nem tizenkét évre van szükség, mint ami a rendszerváltás óta eltelt, hanem még legalább tizenkét évre, ha nem húsz évre, amíg egy tényleg szabadságban született és szabadságban felnevelkedett generáció jön, mely tisztában van Magyarország és Európa történelmével, és kezd politizálásba és képes lesz azon az úton haladni, amelyen a magyar politika haladt Szent Istvántól 1948-ig. Mert a politikát ott kellene folytatni, ahol 1948-ban abbahagytuk. Már felnőtt fejjel végeztem el az egyetemen a történelem szakot, és másoknak is javaslom, hogy tanulmányozzák történelmünket pl. 1919 és 1945 között, és keressék, mi az igazság a magyar és a világtörténelemben, mert amit ma tudunk általában erről az időszakról, az nagyon sajátosan lett csöpögtetve az emberek fejébe. Vagyis hogy a történelmi hazugságoktól jussanak el a történelmi igazságokig. Mivel közel fél évszázadig egyfajta torzító értelmezését kaphatták csupán ennek, bizonyos szempontból még ezt a korszakot is furcsán ítélik meg az emberek. Igyekeznek kurtán-furcsán elintézni dolgainkat, a történelmi-politikai tisztánlátáshoz viszont meg kell ismerni a történelmet.

Mi a véleménye a honi sajtószabadságról?

Én 1989 előtt is azok közé tartoztam, akik kiálltak a sajtószabadság mellett, s nem azok közé, akik másoknak a háta mögé bújva próbáltak megfelelni mindennek és nevet változtatva írták cikkeiket. Épp a napokban kerestem vissza cikkeimet, melyek miatt egy MSZMP-s alapszervezet nyilvános levélben szólított fel arra, hogy hagyjam abba a szocialistaellenes megnyilvánulásokat és viselkedjem normális magyar állampolgár módjára. Ez még a rendszerváltás előtt volt, amikor még nem tudtuk, hogy mi lesz. Mikor mi a sajtószabadságért harcoltunk, azt gondolunk, hogy azt csak egyszer kell kivívni, és akkor minden a helyére kerül. A sajtószabadságért való küzdelem valójában egy mindennapos harc, és sajnos már a legelején tapasztalnunk kellett, hogy korántsem sikerült elérni azt a sajtószabadságot, amit a demokráciában bizakodó emberek szerettek volna kivívni´89-ben.

A Hitetlenség Gyülekezete

A kommunizmus története mindenhol a világon hazug és fondorlatos hatalomátvétellel kezdődött, véres terrorral folytatódott, és végül hatalmas lopkodásokban, fosztogatásokban, majd gazdasági csődben, összeomlásban "teljesedett ki".

Nehéz a gyűlöletről elfogulatlanul írni, hisz mindannyiunkat sújt. Egyaránt degradálja azt, akit ellen irányul, és azt is, aki gyakorolja. Leheletével, érintésével fertőz, és nehéz kitérni az útjából, mert hiszen azt se akarja eltűrni, hogy az ember félrehúzódjon előle. Megbántva érzi magát, ezért megbánt mindenkit, aki csak az útjába kerül. Nem tekint, nőt, öreget, gyermeket, árvát, neki mindenki bosszúja tárgya lehet. Akár a tárgyi vagy írott, anyagban testesült kultúra is, mely, mint tudjuk, egy-egy isteni sugallat földi megvalósulása.

Ha neki úgy tetszik, több ezer éves szobrokat, épületeket, műalkotásokat rombol porig. Ha úgy fordul kedve, könyveket éget, s helyettük sátáni "alkotásokkal" tölti meg a polcokat. Bármit megtagadhat, mert hiszen lényének eleme, sőt motorja a tagadás maga. Lázadásának és mindenkori megnyilvánulásának lényege a luciferi istentagadás, mellyel egyre távolabbra taszítja önmagát az Isteni Birodalomtól, annak fényességétől. A hajdani Fényvivő (luci fer) egyetlen dolgot képes csupán teremteni dühödt tagadásával: a fényhiányt, a pokoli sötétséget, melynek mélyén egyetlen dolog izzik, a tulajdon gyűlölete. Ez pedig nem más, mint kétségbeesett igyekezet, hogy annak az Egyetlen Lénynek a szeretetét kivívja, és azt egyetlen lényként birtokolhassa, míg másokat ugyanebből a kegyből féltékenyen kitaszít.

Nos, a gyűlölet paradoxona mindössze ennyiből áll. Kétségbeesett szeretetvágy, mely lényének egzaltációja révén kíván uralkodni a világon, de soha nem ébred rá, hogy legelőbb meg kellene tanulnia uralkodni önmagán. A diktátorok sötét tekintetében ez az egyre mélyebbre süllyedés tükröződik, a kétségbeesett gyermeki vágy: "Atyám! Miért nem szeretsz te úgy engem, mint ahogyan többi társamat?" Vagy: "Miért nem csupán engemet szeretsz, a többit pedig gyűlölöd, elveted?!" Nyomorult lény-voltában nem foghatja fel, hogy amit kíván, az eleve lehetetlenség, hiszen Isten mindent és mindenkit egyaránt szeret. Jó atyaként nem tesz különbséget köztünk a szeretetben, mivel szeretete nem személyválogató. A földi szeretet paradoxona pedig ez: Hogyan lehet szeretni azt, aki Káinként támad az őt nem bántó Ábelre, embertársára, testvérére? Miközben tudjuk, hogy testvérünk ő is a közös sorsban, mégis egyre távolabbra rugaszkodik tőlünk nyomorult érzéseiben, és mi nem merjük követni azon mélységekbe, ahonnét kétségbeesett kiáltásai egyre hangzanak... Hogyan lehet segíteni azon, aki a feléje nyújtott kézbe belemar?!

A tagadás nem isten-lényegű. Aki valaha is emelte már magasba a tekintetét ünnepi áhítatban, annak tudnia kell, hogy a szeretet az elfogadás és igenlés, a teljesség himnusza. Az isteni egységé, mely szent és oszthatatlan. A hitetlenség "mindössze" ennyitől fosztja meg azt, aki benne "hisz". Aki Istenről és ember-volta mibenlétéről tud valamit, az tisztában van azzal, hogy halhatatlan lelke, melyet ajándékba kapott, ugyanazon "anyagból" van, mint maga a Szentlélek, mely a világot egységben, teljességben tartja. Annak egy kicsiny darabkája, mindössze egy lángocska, mely mégis kitart sok-sok évezreden, évmillión keresztül, anélkül, hogy lényege elromlana vagy megsemmisülne. Nos, amikor megpróbálunk engedelmeskedni az oly nehezen teljesíthető parancsnak "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!", akkor ezt kell szem előtt tartanunk. Embertársunkban is az isteni lényeg megnyilvánulását keresni, meglátni és értékelni. Ez a legnehezebb feladat földi pályafutásunk során.

A gyűlölet elveti magát a szeretetet, mikor gyűlölete tárgyát gyűlölhetőnek, megvetendőnek nyilvánítja. Ítélkezik az Atya helyett, holott erre soha senki nem jogosította fel. Támadni és megsemmisíteni próbál, holott nincsen joga széjjelrontani a másik ember, a másik élőlény földi valóját, hiszen az alkotásból nem kért, és nem is kapott részt soha.

A gyűlölet sérti és támadja a vallás lényegét, Isten és ember kapcsolatát, annak szeretetteljes voltát, melynek alapja a kölcsönös bizalom és megbecsülés. Ma már nemcsak a liturgiát parodizálja, hanem jószerivel Istent is, akinek pedig létét köszönheti. Ő nem köszön meg senkinek semmit. Ő nem tartozik senkinek semmivel. Ő mindenkinél fontosabb, mindenkinél többet tud, mindenki elé állhat. Tekinthetjük mindezt úgy, mint a dackorszakban vagy a kamaszkori lázadás idejében a gyermeki lélek kínlódását. Közelíthetünk hozzá szeretettel vagy szigorral, a negatív érzelmi hullám elmúltáig maga a jelenség úgyis szinte kezelhetetlen. Mindentudása hamis tudatában egyetlen "tudását" éli ki: a rombolást, a féktelen pusztítást, mely soha nem más, mint a gyermekek oktalan civakodása, egymás homokvárának széjjelontása. S ha sikerült megtennie, amire vágyott, jönnek az ütlegek, egymás kölcsönös büntetése, nyomorult civakodás a romok fölött.

Hányszor, hány változatban élte már át mindezt az emberiség...? Hányféle módszert tudott kitalálni ennek megakadályozására, féken tartására? Ugye, hogy egyetlen hatékony módot sem?! Holott mindnyájunk közös feladata, jövőbeli célja, hogy ezt az évmilliós kérdést megoldjuk, mielőtt végképp kezelhetetlenné válik, akár az elvadult gyermek, aki többé már nem lát más módot az őt kínzó érzések feloldására, mint a szökést vagy a fékevesztett tombolást. Igaz, a szökés nem oldja meg a kérdést, csak eltávolítja a szenvedő feleket egymástól. A tombolás pedig úgy oldja meg a "tulajdonjog" kérdését, hogy elpusztítja a birtokvita eredeti tárgyát. Ergo az egész küzdelem értelmetlenné, okafogyottá válik.

A Hitetlenség Gyülekezete mégis minden korban összegyülekezik, hogy véghezvigye sátáni tervét: széjjelrontani az Isteni Művet, Isten és Ember közös alkotását, az ihletett darabokat, köztük magát a Lélek Templomát, az Embert is. S hogy ennek a küzdelemnek mennyi értelme van, arról mi sem beszél beszédesebben, mint a rombolások "színhelyei": a Természet a pusztításra a természeti csodákkal felel; az ember porhüvelye ugyan elpusztítható, de túléli őt az Eszme, mely istenlényegű. A csúfondárosok pedig önnön kelepcéjükbe esve vergődnek, és soha nem tudnak megelégedni semmivel, bármennyit érhetnek is el - földi, anyagias értelemben.

A Természet csodálatos ünnepén, a tavaszi újjászületésben lehetetlen meg nem látni ezt a tanítást. Lehetetlen rá nem csodálkozni és együtt örvendezni az új életre keltekkel, a megmenekültekkel és új lehetőségeket hordozókkal, a minden évben egyre fiatalabbnak és szebbnek tűnő Természettel, a Lények Ünnepével. Van-e szebb hivatásunk, mint felmutatni mindazt, amit megalkothattunk és megmenthettünk mások számára is? Van-e értelmesebb célunk, mint felnőtté vált, lehiggadt és megkomolyodott, hajdani gyermekekként immáron józan fejjel és tiszta tudattal igenelni azt, aki bennünket is igenel, mert hiszen megtart újabb feladatok elvégzésére, újabb eredmények elérésére, lelkünk tökéletesedésére? S ha mégis akad, akit a fentiek nem győznének meg, az gondolkodjon el a következőkön: vajon az ellenkezője, a mindent lerombolni kívánó szándék, a pusztítás kéjes öröme, az örökös ellentmondás és pusztító akarat lehet-e alternatívája a mindent megtartás, minden jót megőrzés szándékának, a gyarapító és gyarapodó isteni valónak? A negatív liturgia hamis prófétáinak pedig ez a megfontolandó: a mindentagadás egyúttal önmaga tagadása is. Márpedig ha a nincs sincs, akkor ez a negatív zéró is csak zéró...

Krupa Sándor

A sarló-kalapács áldozatai

"Tökéletesen mindegy, hogy egy

vagy kétmillió oroszt kell-e

megölnünk, ha ezen az áron meg-

valósítható a bolsevizmus!"

(Trockij)

"Igába hajtani a nyakunkat

annyi, mint meghalni! Férfias

harcban elbukni nem halál,

hanem élet!"

(Ősmagyar harci biztatás)

Már A sarló-kalapács bilincseiben és börtöneiben c. könyvemben felvetettem a kérdést - mint előttem annyi más - a kommunizmus hány embernek lehetett hóhéra Magyarországon és széles e világon? Most újra felvetem, hogy összefoglalóan felelhessek rá.

Amilyen könnyű ezzel a kérdéssel előhozakodni, oly nehéz rá feleletet adni. Mégpedig azért nehéz, mert a kommunista rendszer magatartásához tartozik, hogy áldozatairól ne vezessen listát, hivatalos feljegyzést, legalábbis a nyilvánosság számára. De kinek és minek is kellene az ilyen lista? Ocsmányságát elvégre még a macska is eltakarja. Hogyan mutogathatná csonthegyeit és vértengerét az a rendszer, amely magát a leghumánusabbnak hirdeti, és minden, vele szemben elkövetett "hibát" eltörülhetetlen betűkkel "bűnként" mázol az égre. Miért számolná a skalpokat, miért rakná gúlákba a koponyákat? Talán elszámolással tartozik valakinek? Megszámolja-e a gazdasszony, ha kiszórja DDT-jét, hogy hány legyet ölt meg vele? Ki kíváncsi rá? Összesepri. Kihajítja. Hiszen ezek csak dögök! Ezt félreérthetetlenül nemegyszer szemünkbe vágta Bánkuti fogházparancsnok szája által:

- Vegyék tudomásul, nem vagyunk kötelesek elszámolni a maguk életével! Számunkra legfeljebb a vödör mész előkerítése a probléma!

Ellenségeiket érdekelné! Még csak az kellene, hogy a párt öntudatosan kezükre játsszék ellenpropaganda-anyagot. Inkább úgy eltüntetni mindent, hogy a legkisebb nyoma se maradjon! A halott akkor válik igazán némává, ha még halála sem bizonyos. A mártír kiontott vére akkor válik igazán értéktelenné, ha szenvedéseiről meg sem mer mukkanni, nemhogy kapott sebét mutogatná. Szerintük már csak azért is jobb, ha nincs statisztika: ha egyszer visszaüthetnének a halottak és mártírok, jobb, ha nem tudják, hányért kell visszafizetniök. A céljuk tehát az: lehetőleg mindent úgy összegabalyítani, hogy ne lehessen többé kibogozni, az életben maradottak száját úgy bekötni, hogy még maguk előtt se merjenek semmi efféléről megmukkanni!

Így hát nem csoda, ha csak lassan tudunk meg valamit, s hogy hosszú évtizedek kellenek, míg valami bizonyosat állíthatunk. Az 56-os forradalom rövid ideje sok titokról lerántotta a leplet. Ekkor szereztünk bizonyosságot olyanokról, amikről addig esetleg csak sejtésünk lehetett. Szabadságharcosaink betörtek hét pecséttel zárt pártházakba, Rákosiék féltve őrzött villáiba. Hozzájuthattak bírósági aktákhoz, nyomozási jegyzőkönyvekhez, mikro-fényképek ezreihez. Átkutattak rendőrségi épületeket. Bementek helyeket és épülettömböket összekötő titkos alagutakba, elhagyott földalatti vasútmélyekbe. S bárhová léptek, mindenhol a titkok forrásai gejzírként buggyantak fel. A beavatatlanokat kivéve, az egész ország titok volt, a rendszer meg a titkok titka. Bűnbarlang, amit Ali Baba negyven rablója uralt.

Rákosi és két társának villái 27 millióba kerültek. Vajon a szabadságharcosok csak tobzódó luxust, az egész országot drótokkal és dróttalan rendszerekkel behálózó készülékeket és hallatlan életbiztosítékokat találtak bennük? Nem! Leltek krematóriumi kemencét, melyben áldozataikat nyomtalanul eltüntethették. Hullakamrákat mésszel, formalinnal leöntött, ismeretlen holttestekkel. Dunába vezető csatornákkal. Emberdarálót, mely húsával a Duna halait etette.

A földalatti vasút egyik félbe maradt részében 3000 cellából álló börtönre akadtak, melyekben rabok szenvedtek. A váci börtönben csatornázáskor emberi csontokra, női hajakra bukkantak. Kik lehettek ezek? Hol lajstromozták őket? Miért kellett ide kaparniok? Az ávósok eltüntetett áldozatai közé tartoznak?

Magyarországon nemrég pityókás társaságban egy rendőr beszélte, hogy a budapesti Manrézában, a jezsuiták volt nagy lelkigyakorlatos házában, amely a szerzetesrendek feloszlatása után ávós börtön lett, új szárnyat akartak emelni. Munka közben a kotrógépek váratlanul pincére bukkantak összefüggő zárkákkal, melyekben férfi, női csontvázak hevertek összevisszaságban, köztük kereszteket, rózsafüzéreket és érmeket lehetett találni. A mesélő rendőr úgy vélte, hogy a jezsuitáknak a pápától bizonnyal kivégzési joguk lehetett, s így titokban, bűn nélkül elintézhették ellenségeiket, a nemkívánatos papokat és apácákat! A gépek ezek csontjaira akadtak. (Nagyon valószínű, hogy ez nem az ő véleménye volt, hanem a párt így adhatta be nekik, egyben takarván a saját gyalázatosságukat, másrészt gyalázva hitet és jezsuitákat.) Mikor erre valaki azt a megjegyzést tette, hogy az a ház harminc év óta az ávósok börtöne, rémület szállt mindnyájukra. Egyszerre józanok lettek! Mi lesz most, ha az ávó megtudja, hogy erről tudomást szereztek, és hogy a gyilkossággal egyikük az ávót merészelte gyanúsítani?! Ilyen véletlenek lepleznek le sok olyan titkot, amelyekről a hóhérok azt hitték, hogy sohasem fognak napvilágra kerülni.

Veér Imre író - Károlyi Mihály volt titkára, kommunistákkal szimpatizáló, Rákosival Horthy börtönében ült - írja Ma Magyarország, holnap az egész világ című könyvében, hogy 1946 elején interpellálni akart az Országházban, mert azt hallotta, hogy 2500 toloncházi "végelgyengülésben" halt meg. Ám azt is megtudta, mit jelent ezen ártalmatlannak látszó kifejezés. Azt, hogy 2500 embert bírói eljárás nélkül intéztek el. Kivégzésük után vitték testüket a toloncházba, s itt állíttatták ki róluk a halál különös okát: végelgyengülés. Interpellálni nem engedték...

Ki tudja, az országban hány helyen jártak el így, úgy, amúgy, s tüntettek el ezreket, hogy soha senki meg ne találhassa őket. Ilyenek már csak azért is titokban maradhatnak, mert akik tudtak róluk, vagy kereshetnék őket, meghaltak vagy elmenekültek. Hogyan lehetne ily körülmények között pontos adattal szolgálni és biztos feleletet adni?

Fehérváry (Börtönvilág Magyarországon) szerint Magyarországon az első tíz évben tizenötezer halt meg kihallgatás, kínzás, börtön s kivégzés következtében. Ebben a számban nem lennének benne az internálások, munkatáborok, elhurcolások áldozatai.

Fiala, Marschalkó, Padányi nagyobb időközt ölelve át, ötvenezerre teszi a halálos áldozatok számát. De ebben sem lennének benne az ´56 utániak.

Őrült számok? Az! Megértésük miatt örökké szem előtt kell tartanunk, hogy el akarták pusztítani mindazokat, akik az elmúlt száz év alatt azok ellen harcoltak és "vétkeztek", akik most a hatalomra kerültek; azokat, akik bármilyen módon akadályoznák ennek az uralomnak szilárdságát; azokat, akiktől tartaniok lehetett, mert ilyen vagy olyan vonalon valamik voltak, azokat, akik a keresztény életszemlélet talapzatán álltak. "A múltat végképp eltörölni!" - volt jelszavuk, mert egészen új világot akartak építeni, új, maguk nevelte emberekkel, bolsevistákkal. A kommunisták ugyanezt teszik az egész világon!

Hogyan bírtak ennyi emberrel végezni? Ne feledjük, hogy az államvédelmi hatóság százhúszezer emberrel működött! Ezek voltak az ország legjobban fizetett emberei. Például az ávósok 18-20 ezer forint havi fizetést vágtak zsebre, amikor mások örülhettek, ha havi 800 forintos álláshoz juthattak, a kegydíjasok pedig, ha 250 forintot hajítottak oda nekik! Ám ezeknek ezért a kiváltságos bérükért meg is kellett dolgozniok. Nem varjú-, héjakarmokat és rókafarkakat kellett nekik ezért beszolgáltatniok, hanem ember-koponyákat. Emberelvesztésben versenyben voltak - bíráikkal együtt -, mint minden más munkában a többi halandó. Jutalmazták azt, aki kiugró eredményt tudott felmutatni hóhérkodásban. Sztahanovistáik nekik is voltak. Dicsekedtek is vele, mint dr. Ferenc Sándor, ávós őrnagy, aki 204 kivégzésnél ügyködött. Bogár Ferenc hóhér, aki egymaga 2500 embert akasztott fel. Maguk között a gyilkolás nem szégyent jelentett, hanem dicsőséget!

Ne feledjük, hogy ezek Lenin, Sztálin tanítványainak vallották magukat, azokénak, akik legalább 60 millió embert intéztek el országukban! Annak a Mao Ce-tungnak példája ösztökélte őket, akinek lelkén Kínában legalább ugyanannyi szárad! Aztán Hruscsov volt a vezérük, aki 1957-ben Maóval arról beszélt, hogy atomháborút kellene indítani az imperialisták ellen, ha mindjárt ez 1350 millió ember halálát jelentené is. Azokat az oroszokat követték, akik 1917-18-ban a cári családon kívül megöltek 260 ezer katonát, 150 ezer rendőrtisztet, 48 ezer csendőrt, 355 ezer entellektüelt, 6575 tanítót, 8500 orvost, 198 ezer munkást, 915 ezer parasztot, hogy a vallás áldozatait ne említsük.

Azok az oroszok voltak mintaképeik, akik Katyńban tizenötezer lengyel tisztet legyilkoltak, 1946 nyarán pedig Kis- és Nagydobronyt letörülték a térképről. Tisza melletti két magyar falu volt ez, az oroszokhoz csatolva. Legalább hatezer lakossal. Éhséggel küzdöttek. Nem akarták búzájukat beadni, beszolgáltatni. Félelemből sokan mégis valamit összehordtak. Valaki ezt petróleummal leöntötte, s meggyújtotta. Mire az orosz repülők robbanó és foszforos bombáikkal pár órán belül eltüntették őket a föld színéről. Csak kilenc ember maradt életben, s menekülhetett el. Ám ezek fejére is személyenként ötvenezer rubel vérdíjat tűztek ki. Azóta ez a két falu nem szerepel a térképen, mert nincsenek. A vérengzés után összeszedték Kárpátalja magyar papjait. Elhurcolták őket. Sohasem kerültek vissza. A hatóság pedig messze vidéken kihirdette: Így vesznek mindazok, akik a szovjethatalommal szembe mernek állni.

Pedig a halálosak számával nem teljes az áldozatok száma. Dr. Perecz János szerint 1952-56 között 1 136 434 ember ellen tettek feljelentést, és indítottak vizsgálatot Magyarországon. Ebből 516 708-at elítéltek. Szédületes emberhajsza! Mintha már a csecsemők is gonosztevők lettek volna! Kilencmillió lakosból másfélmillió börtönjelölt! Az első tíz esztendőben 700 ezer embert tartóztattak le, internáltak vagy vittek kényszermunkára. (Ebben nincs benne a 400 ezer közbűntényes, vagyis a "csöves".) Ehhez az áldozathoz tartozik a Nyugatra menekült 500 ezer ember, az a 600 ezer, akiket az oroszok hurcoltak el országukba fogolyként és "élő jóvátételként". Föntiekben nincs benne az a 40 ezer sem, akiket Tito partizánjai gyilkoltak le a Délvidéken. Sem azok, akiket a románok, csehek intéztek el halállal, internálótáborokkal, kiűzéssel. Utóbbiakról számban semmit sem tudunk. Pedig bizonnyal nem voltak kevésbé buzgók a magyarirtásban, mint itthon maguk az úgynevezett "magyarok"

Kitelepítés címén 250 ezer embert vertek ki háza négy fala közül, és csordaként sűrítették be őket ólakba, istállókba, csak azért, mert a zsarnokoknak nemkívánatos elemeknek számítottak.

Nógrádi Sándor, 1956 előtt a néphadsereg legfőbb vörös politikai tisztje írta a Rákosi-korszakról: "Ahhoz, hogy valakit internáljanak, nem sok kellett. Ahhoz, hogy valakit kitelepítsenek, úgyszólván semmi sem kellett azon kívül, hogy "nemkívánatos" elemnek nyilvánították. Budapesten még akkor is, ha történetesen ott született, és semmi bűnt nem követett el. Mikor erről az igazságtalanságról Moszkvában a már lebukott Rákosival beszélgettek, ezt mondotta. "Hadd érezzék, a szentségit, hogy proletárdiktatúra van! Forradalmi törvényesség fából vaskarika!"

A Rajk-per által is sok ember kerülhetett börtönbe, mert amikor már vagy félezret kiengedtek közülük, még mindig háromezer maradt bent.

És az 56-os szabadságharc áldozatai? A harcokban háromezer halt meg, tizenkétezer megsebesült, 200 ezer Nyugatra menekült. Méray Tibor, aki maga is e kor fiatal kommunista írója és a forradalom szereplője volt, Nagy Imréről írt könyvében írja: "Magyarországon a forradalom leverését követő hónapokban terrorhullám söpört végig. A megrögzött sztálinista elemek, akiket a forradalom megalázott, s néhány napig létükben is fenyegetett, most könyörtelen bosszút álltak hatalmuk rövid elvesztéséért, egyes társaik haláláért, meglincseléséért. A forradalom alatt készített fényképek besúgások, személyi gyűlölködésük alapján tízezrével tartóztatták le az embereket, elsősorban fiatalokat és munkásokat. A halálos ítéletek száma 2000-2500-ra tehető. Az ismert nevű bebörtönözöttek mellett a névtelenek száma több tízezerre rúgott. Per pert követett, zárt tárgyalás zárt tárgyalást, mivelhogy a bírósági eljárások kivétel nélkül a nyilvánosság és a sajtó kizárásával zajlottak le. Legtöbb esetben még az ítéleteket sem hozták nyilvánosságra." Ezek a bíráskodások és a szabadságharcosok elintézése nem történt meg egy év alatt, hiszen Nagy Imrét és társait is csak 1958 nyárközepén végezték ki. Méray nem említi azt a tömeget sem, amit az oroszok az ifjúság közül a Szovjetunióba szállítottak. Pedig ez akkora arányú volt, hogy azt hihették az emberek: egy fiatalt sem hagynak vissza az országban.

Ugyanekkor a román kommunisták is terrorakciókat kezdtek az erdélyi magyarok ellen, mert együttéreztek a magyar forradalommal. Ezrével vetették börtönbe a magyarokat, vagy deportálták a Duna-deltába. Sok száz román egyetemi hallgató és értelmiségi hasonló sorsra jutott. Bizonnyal voltak ilyen áldozatok cseheknél, lengyeleknél, keletnémeteknél és Titóéknál is.

Azt bizonnyal tudjuk, hogy a Szovjetunió kegyetlenül sújtott azokra az oroszokra és főként nemzetiségi eredetű katonákra, akik Magyarországon a felkelőkkel rokonszenveztek vagy nem voltak hajlandók a szabadságharcosokkal tűzharcba bocsátkozni. Ugyanígy sújtott azokra a civilekre és diákokra, akik a magyar forradalmárok iránti együttműködésüket nem rejtették véka alá. Számukra külön "magyar tábort" állítottak fel.

Világviszonylatban a kommunizmus azt jelenti, hogy legalább harmincmillió ember menekült el onnét, ahová a kommunizmus betette a lábát, vagy szellem uralomra jutott. Ezek a menekülések napjainkban is áradatszerűen folytatódnak, és növekedésüknek csak a legkegyetlenebb akadályok szabnak határt. Akkora mennyiség ez, hogy csak tengerhez hasonlítható. Harmincmillió ember menekülésének, hontalanságának, semmi nélkül új élet kezdésének elviselhetetlen gyilkos holttengere. Pedig a kommunizmus áldozatszedésében nem állapodott meg. Napról-napra újabb országokat nyel el. Mintha csak étvágyat kapott volna népek behabzsolására, bátorítva Nyugat és Amerika gyávaságától, ha ugyan nem cinkosságától. A bibliai Jónás cetjeként feneketlen s elviselhetetlen bendőjébe akar gyömöszölni minden embert, minden népet. Hasára vág: "Világ proletárjai, itt egyesüljetek!" Ez már nemcsak kommunista hódítás, hanem még inkább az orosz szlávságnak kérlelhetetlen világhatalomra törekvése.

Ha minden elnyelt országról, azok áldozatairól, jajaikról csak keveset írnánk is, mégis hatalmas könyv lenne belőle. Így csak ízelítő nyújtására vállalkozhatunk.

Kezdjük ETIÓPIÁVAL, az egyik legújabb áldozattal. 1977 márciusában 120 diákot dinamittal robbantottak fel. De májusban már 655-nek vágják el a nyakát. 1978-ban az Amnesty International - világhírű intézmény, amely a világ üldözötteit veszi pártfogásába - "vádiratot" adott ki a kommunista Etiópia ellen, mert zsarnok kormánya ezreket tartóztat le a népből, diákokból, iskolás gyerekekből. Rabjaikat verik. A lefogottakat villamos ütésekkel kínozzák. A vallani nem akarókat forró olajba mártják, s nemi kínzásokkal gyötrik őket. Táplálásuk és orvosi ellátásuk elégtelen. A legutóbbi három hónapban harmincezer személyt tartóztattak le, és igen sokat kivégeztek.

KAMBODZSÁBAN, az angol hatóságok jelentése szerint, három év alatt 100 ezer embert végeztek ki, de lehet, hogy ennek háromszorosát. Kétmilliónál több lehet azoknak a száma, akik éhségtől, orvosi kezelés hiánya vagy bántalmazás miatt haltak meg. Vannak falvak, melyeknek 90%-a elpusztult. Nincs bírói eljárás, nincs védekezési lehetőség. A halálhoz elég, ha csak valaki halványan céloz a nehéz viszonyokra. Apát, anyát, gyermekeket elválasztottak egymástól. Városokat dzsungelekbe ürítenek ki, ahol csak elpusztulhatnak. Százezrek menekülése állandó. Különösen csónakokon, halászhajókon próbálkoznak. Akik meg partra jutnak, nem találnak befogadót. Az Egyesült Nemzetek panaszára a kormány hivatalosan ezt válaszolta: "Csak maroknyi árulóról van szó!"

A dalai láma szerint TIBETBEN a kínai kommunisták nyolc év alatt 200 ezer embert öltek meg a tibetiek közül.

VIETNAM. Ki tudja, mi van itt, hiszen titkukra nagyon vigyáznak. A világ nemtörődömsége és bűnös cinkossága a hallgatásnak és kendőzésnek oly áthatolhatatlan ponyváját teríti föléje, hogy hír alig szivároghat ki alóla. Állítólag, aki 2-500 dollárt lefizet vörös urainak, az elhagyhatja az országot. Aki nem, csak szökni próbálhat. De ez csak életkockázattal tehető. Mégis százezrek kísérleteznek vele. Ám sok úgy jár, mint az a hat, akiket a víz lakatlan szigetre vetett. Élve maradtak, mert megették halott társaikat. John McCarthy - a menekültek amerikai igazgatója - szerint eddig legalább tízezer ember fulladt a Dél-kínai tengerbe. 1977 második felében 160 ezer ember menekült el. 1978 tavaszán 320 ezer kínai származásút deportáltak. Egyébként csaknem minden dél-vietnaminak, illetőleg azoknak, akik északról menekültek - legtöbbje katolikus -, mindnek átképző lágerekbe vagy halálra dolgoztató munkatáborokba kell mennie.

Az imént említett Amnesty International 1978-ban 48 oldalon "vádiratot" adott ki ROMÁNIA, 176 oldalasat KÍNA, s nagyobb terjedelműt KUBA ellen. Mindegyiket a törvénytelenségek, embertelenségek minden válfajával vádolja. Romániánál kiemeli, hogy "mindenki gyanús és üldözendő, aki nem kommunista!" Egyetlen bányászsztrájk után négyezer magyart börtönöztek be, illetőleg szórták szét őket az egész ország kényszermunkatáboraiba. Kínzások, kegyetlenkedések miatt a rabok között sok az öngyilkos. Halálra éheztetik és dolgoztatják őket.

KUBÁBAN is hasonló a helyzet, ha az emberek úgy menekülnek, mint Tony Cuesta, aki - hogy ne kerüljön a partőrség kezére, azaz a börtönbe, tenyerében robbantotta fel kézigránátját, mely leszakította bal karját, s megvakította. Az ország lakosságához viszonyítva itt lenne a világon a legtöbb rab. Minden tizedik kubai külföldre menekült. Tízezrei meg idegenben harcolnak a kommunizmus hatalmának megszerzéséért.

KÍNA ellen annyi minden van a 176 oldalon, hogy még ízelítőt is nehéz kiszedni belőle. Eljárásuk és vérengzésük, börtön- és kihallgatási módszerük s osztályok kiirtásában ázsiaiabbak az oroszoknál. Itt aztán igazán ismerik és alkalmazzák agymosást és az emberi elképzeléseket felülmúló kínzási módokat. Az ázsiai ravaszság, fortélyosság és hazugság millióféle fegyverének mesterforgatói. Hallatlan gyűlölet lángol szívükben a múltat illetőleg, s azokkal szemben, akiket ellenségeiknek neveznek. Uramisten, ha egyszer ez a 900 millió ember megindul a világ ellen... korszerű fegyverekkel és mai gyűlöletükkel...??? Teng Hsziao Ping most engedett ki börtöneikből 110 ezer szakembert, hogy az új technikai érájukat elindíthassák.

GUINEA (Afrika) 350 ezer lakosú "állam" vörös diktátora, Marcias Nguema húsz év alatt ötvenezer embert megölt, húszezret bányai munkára ítélt, és kilencvenezret menekülésre kényszerített.

UGANDA vörös Hitlere, Idi Amin, hétévi uralkodása eredménye 50-300 ezer ember megölése - köztük püspökök is -, s nyolcvanezernek az országból való kiutasítása. És még ezer minden, majd látni fogjuk.

ANGOLÁBAN a kubai terrorlegények két év alatt több bennszülöttet gyilkoltak le, mint a portugálok ellen haramiáskodó gerillák tizenöt év alatt. Már a hatalom átvétele előtt lemészároltak kétszáz európait és háromszáz afrikait. Itt aztán igazi kannibál módon történik a szocialista állam alapjainak a lerakása. Buelában a helyi elöljárót és feleségét deszkához kötözték, és hosszában elfűrészelték őket. Ugyanitt egy fekete anyát megbecstelenítettek, felvágták, kihúzták belőle gyermekét és lefejezték. M´Bridgenél fekete és fehér szülők szeme láttára vágták le gyermekeik kezét-lábát. Majd megcsonkított testeikkel futballoztak. A banditák egy portugál származású farmerre rátörtek. Hároméves kisfiának levágták kezét-lábát. Így tették ágyban fekvő atyja arcára. Aztán rájuk gyújtották a házat.

Így sorolhatnám és beszélhetném el a kommunizmus rémségeit az öt világrész bármelyik országában, ahol az ő hatalmuk zsarnokoskodik. Mindről ugyanazt írhatnám, hiszen mindegyikük Moszkvában járta az iskolát. Ugyanazt az elvet vallják, mint Marx, Lenin, Sztálin. Ugyanaz a céljuk is. Csak a kegyetlenség fokában és módjában különbözhetnek valamit. Mindegyikük Trockij, Sztálin, Mao Ce-tung elvét vallja: "Semmi áldozat sem elég a nagy bolsevista hatalom megszerzésére és megtartására." Céljuk és hitük, ami Leniné: "Az első háború kezünkbe adta Oroszországot. A második kezünkbe adja Európát!" A harmadik világháború pedig - mindnyájan hiszik - kezükbe adja az egész világot! Ők már ezt a harmadik világháborút vívják. A harmadik hódításnak előcsatározói... Mit hiszünk mi?... És mit teszünk??

II.

Történelmünk és sorsunk legtitokzatosabb és legszomorúbb ténye meg tragédiája az, hogy a Sátán fiai legtöbbet Isten fiaiból, a keresztényekből vertek láncaikra, vetettek börtönükbe s tettek földönfutóvá. Csak a katolikusokból 76 millió került uralmuk alá! Ha erre gondolunk, nem bírunk szabadulni attól a gondolattól: Isten azért engedte meg ezt a borzalmat, mert hitünkben, életmódunkban már jóval előbb elszakadtunk tőle. Életünkkel, bűneinkkel a Sátán uralmát akartuk! Isten engedett választásunknak. Engedte, zuhanjunk oda, hová kívánkozunk és törekszünk: a szolgaság és szenvedés legmélyére. Hátha egyszer az evangéliumi dúsgazdaggal irgalomért égre emeljük szemünket a pokol kínjaiból, és a tékozló fiúval vágyakozunk vissza az elhagyott atyai házba... Esetünket elrettentő példának is szánhatta azok számára, akik kívül estek ezen az istentelen zsarnokságon. Hogyha van szemük a látásra, lássanak, ha van fülük a hallásra, halljanak; s ha van szívük a megtérésre, megtérjenek, aztán úgy éljenek, hogy a földi poklot kikerülhessék. Ha pedig mások tragédiája számukra nem jelentene okulást, ám lássák, miként ássák meg önnön kezükkel önmaguk sírját.

Ezek után ejtsünk pár szót azokról az áldozatokról, melyeket az embereknek vallásuk miatt kellett meghozniok a bolsevizmus oltárán. Mindjárt le kell szögeznünk, hogy a helyzet itt is ugyanazt, mint az előbbi áldozatoknál. Sőt. Nehezebb. Ugyanis vallása miatt lehetőleg senkit se bántanak, legalábbis hivatalosan. Más címet adnak a kötélnek és akasztófának. Jézust is lázításért, királyságért feszítették keresztre - mondták. Pedig az igazi ok mégiscsak az volt, hogy "Isten fiának mondta magát", vagyis a hite, vallása!

Pontos adatokról szó sem lehet. Ezekről az áldozatokról aztán igazán nem vezet senki listát. Még maguk a szenvedő alanyok, az egyházak sem. Mintha nem érdekelné őket vártanúik halála, fiaik szenvedése, gyermekeik üldöztetése. Mindenkiről beszélnek, csak ezekről hallgatnak, mint a sír. Bárki bármiért szenvedjen, vele együtt jajgatunk és segítségére sietünk. Csak azokról nem akarunk tudni, akik hitükért szenvednek. Mintha törvénytelen fattyúk lennének, akiket szégyellni kell. Nincs, aki szót emelne érdekükben. Aki meg szólna, nincs rá eszköze, módja. Mintha minden egyes áldozat új lakat lenne a nem szenvedők száján. Egyetlen kivétel a zsidóság. Nem fáradnak bele áldozataik számlálásába, mártírjaik listázásába, bántalmaik világgá kiáltásába. Igaz, nem vörös kéz volt "millió" áldozataik gyilkosa! A vörös kéz őket vallásukért nem bántja. Erről rabbijaik számtalan országban nyilatkoztak. A börtönben nem káromolják Mózesüket, nem verik fejükhöz a tízparancsolat kőtábláját, s nem űznek gúnyt körülmetéltetettségükből. Egyet sem feszítettek még közülük a puszta oszlopára Mózes rézkígyójaként...

Ha egyszer valaki pontos statisztikával szolgálhatna azokról az áldozatokról, amit az embereknek vallásuk miatt kellett meghozniok, úgy megdöbbenne a világ, mint még soha! A háromszáz évig tartó pogány római vallásüldözés és minden más, csak gyerekjátéknak tűnnék ehhez a mészárláshoz képest, és üldözési módjuk kívánatosnak.

Veér Imre, amikor az emlegetett könyvét írta, 600 bebörtönzött papról tudott Magyarországon, és legalább kétszerannyi internáltról. De fogalma sem volt, mennyit vihettek ki Oroszországba. Hányat tartóztattak le. Mennyit kínoztak meg kihallgatással, helyezésekkel és állásvesztéssel, örök zargatással. Még kevésbé tudott arról, hogy mit és mennyit szenvedtek a hívek ezrei, milliói, mennyi áldozatot kellett hozniok hitükért. A rendek feloszlatásakor legalább négyezer férfi és női szerzetest internáltak, majd szórtak szét az országban a legnyomorultabb anyagi s egyéb körülmények közé taszítva. Ezt tette minden csatlós állam. A csehekről tudjuk, hogy tízezer apácát és sok ezer papot szórtak szét és tettek lehetetlenné szent hivatásuk gyakorlásában.

Fantáziánk segítségére lehetnek Oroszország kezdeti adatai, mert minden kommunista államnak minden cselekedetében ő a példaképe. Első éveikben megöltek 28 püspököt és 7776 papot! Becsukták templomaik százait, ezreit, 50 ezer emberből 7 ezer maradt nyitva. A szerzeteseket itt is kiűzték kolostoraikból. Legtöbbjüket internáló-, munkatáborokban elpusztították. Majd a hívekre került rá a sor azzal a kegyetlenséggel, mely irgalmat nem ismer.

Ötvenévi mészárlás után gondolhatjuk, hogy mindez csak a múlté? A vallásüldözésnek vége? Nem bántanak már hitéért senkit? Ha nem is nyitják ki a bezárt templomokat, de nem is bántják a híveket? Nem gondolhatjuk? A véletlenül kiszivárgó hírek azt mondják: minden úgy van, mint régen! Ezt igazolja a legújabb hír:

Az ukrajnai Csernyevsij városban egy anya kísérte temetőbe meghalt katonafiát, Szedleckij Viktort, pár ismerősével s három katona kíséretében. Mivel az anya nem láthatta fiát a koporsóba tétel előtt, a koporsót ki akart nyitni sírba engedése előtt, hogy legalább egyszer még láthassa. A kísérő katonák azonban ezt határozottan megtagadták. Az anya fájdalma és vágya dulakodásban robbant ki. A katonákat elzavarták, a koporsót pedig a temető pap segítségével kinyitották. Rettenetes látvány tárult szemeik elé. A húszéves halott koponyájából rongyfoszlányok lógtak ki. Szeme kiszúrva, ujjai levágva. Egész testét bajonettszúrások tarkították, kékítették. Közben megérkezett a város elöljárója, jöttek az emberek. Rövid időn belül több száz szemlélte a koporsóban nyugvó emberroncsot. Ám hamarosan ott termett a félelmetes GPU is. Letartóztatták a papot. "Szanatóriumba" szállították az anyát. Minden jelenlevő nevét felírták... Miért kellett ennek a fiatalnak ily gyalázatos módon meghalnia? Azért, mert hívő keresztény volt, és az esti pihenők alkalmával, többszöri figyelmeztetés ellenére is, felolvasást tartott bajtársainak a Bibliából! (Kérdem: Botránkoztak ezen az eseten az újságok? Tombolt-e a tv? A vallásszabadság ily brutális megsértése miatt? Tiltakoztak-e a rádiók? Rendezett-e valahol az ifjúság tüntetést az oroszok ellen? Nem?? Miért nem? Talán a papok emlegették a templomban? Ők sem? Miért nem?)

ROMÁNIÁBAN, egyet kivéve, minden katolikus püspök börtönben halt meg. 800 görög katolikus pap nem működhet, mert nem dolgoznak együtt a kommunistákkal. 1200 görög katolikus templomot vettek el. 182 ortodox kolostorból, 74, 6100 szerzetesből pedig 2000 szerzetest hagytak meg.

KÍNÁBAN kétmillió katolikust tartottak számon. Protestáns 900 000 lehetett. Mi lett velük? A misszionáriusokat (6 ezer), ha nem ölték meg, kiüldözték (negyedik könyvünk erről szólna). Mi lett a hívekkel? Szinte semmit sem tudunk róluk. Kezdetben a katolikusokat arra kényszerítették, hogy szakadjanak el Rómától, alakítsanak nemzeti egyházat. És azóta, Minden jel arra mutat, hogy teljesen eltüntették őket. A hatvanmilliós kínai áldozatba ők is beletartoznak! Turisták láthatnak olyan keresztény templomot, melyet nyilvános illemhelynek használnak. Kínából is milliók menekültek el, s menekülnek ma is. Kedvelt menekülési módjuk, hogy négy futballt kötnek maguk alá, és így úsznak át Hongkongba. Az egyik ifjú tizennyolc órát úszott. Mikor megkérdezték, nem félt a cápáktól, azt felelte: "Inkább a cápák gyomrába kerülni, mint kommunista uralomban élni!" Természetesen a kínai kommunisták nemcsak a keresztény, hanem minden vallást üldöznek, a pogányt is. De mindenekelőtt a keresztényeket, illetve a katolikusokat. (És a kereszténységnek ezzel a halálos ellenségével köt most Amerika, a legnagyobb keresztény állam, puszipajtásságot! Félelmetesen beteljesedett Leninnek az a jóslata, hogy a kapitalista világ örömmel szállítja nekik azt a kötelet, amivel majd felakaszthatják őket.)

A párt már 1948-ban kiadta utasítását a fő kommunista vezetőknek "a katolikus egyház elpusztításáról". Ebben az utasításban ilyen mondatok állnak: "A katolicizmus - és protestantizmus - kapitalista és imperialista kémszervezet!" "Tanításuk méreg a szociális kommunizmus ellen." "Minden részükbe be kell szivárogni, hogy minden kémkedési munkájukról tudjunk." "Légy barátságos az ellenséggel, hogy elnyomhasd!" "Megosztani őket, hogy uralkodhass fölöttük!" "A beszervezett katolikusok kezdjék azt a tevékenységet, mely romlásukat célozza!" Egyik beépített s kinevelt papjuk mondotta: "Remélem, hogy a harmadik Vatikáni Zsinaton megjelenhetek kalapáccsal és szöggel. Nem azért, hogy velük Istent keresztre feszítsem. Hanem hogy beszögezhessem koporsójába! A III. Vatikán lesz a kereszténység és marxizmus eljegyzése."

A világ turistáit nem érdeklik az üldözöttek, elpusztítottak milliói és a hit áldozatai. Őket csak két fal érdekli: a "siratófal" Jeruzsálemben, és a kínai Nagy Fal Pekingben! Még a bibliás Cartert is csak az érdekli: mit hoz a velük való ölelkezés a konyhára. Nixon is csak erre gondolt, aki pedig kommunistaellenességével került a hatalom polcára. Az ártatlanok szenvedése és halála nem érdekli azokat az ifjakat sem, akik a szabadság barikádra menő harcosai, ha kommunistaüldözésről van szó. Mit törődnek ezek a kétfal-imádók, ha majd egykor úgy járnak, mint költőnk cserebogara: zúgnak az éj sötétjében, nekimennek a falnak, nagyot koppannak, s lehet, hogy akkor örökre elhallgatnak! Pedig jó lenne, ha törődnének, mert ez a falnak menés olyan koppanás lesz, amilyent még nem látott a világ! Földünk ily hazug, álnok, képmutató, gerinctelen, hamis értékek után futó és vak sohasem volt, mint napjainkban!

VIETNAMBAN a vallásüldözés nagyságát mutatja annak a tizenhárom emberfáklyának a fénye, melyet saját testükből gyújtottak! Önként lettek Néró-fáklyák! Hátha borzalmas halálukkal felhívhatják a világ figyelmét, és felébreszthetik bűnösen alvó lelkiismeretüket a vallások zsarnoki eltiprására.

KAMBODZSÁBAN, melynek lakossága 90%-ban buddhista, a szerzeteseket kiűzték pagodáikból; megölték, internálták, bebörtönözték őket. Azoknak, akik megmaradtak, világiakként dolgozniok kell. Nem élhetnek szerzetesi életet. Szent irataik helyett Marx könyveit kell forgatniok. Imádság helyett kommunista szlogeneket kell hajtogatniok. Beszédeikben nem Istent, hanem csak a kommunista rendszert dicsérhetik. "A vallás romboló és reakciós, ezért tilos a népnek" - mondja a törvénykönyvük. Templomaikat bezárták, ezer másfélére használják. Szobraikat összetörték, s útkészítéshez használták fel. Akkor a vallás elleni nyomás, hogy vezetőik úgy vélekednek, ha a buddhizmus mégis megmarad, Nyugaton marad meg, ahol a buddhista bölcselet és elmélkedés térhódításban van.

Alig lépett trónjára II. János Pál pápa, máris LITVÁN katolikus küldöttség kereste fel olyan pap vezetésével, aki maga is 16 évet töltött orosz börtönökben. Kérték, emelje fel szavát érdekükben, mert egyházukat kegyetlenül üldözi a Szovjetunió!

RHODESIÁBAN kezdetben a kommunista gerillák nem bántották a papokat, misszionáriusokat, hanem csak papírokat ragasztottak épületeikre: "Le a Krisztussal!" Később egyik vezetőjük ezt mondotta a misszionáriusoknak: "Ha a zsidók nem ölték volna meg Jézust, én magam kezével megtettem volna." S ettől kezdve ölik a misszionáriusokat, apácákat, püspököket. 1978-ban már egy tömegben megöltek közülük nyolcat, négy gyermekkel együtt. Először bunkókkal verték áldozataikat. Majd bajonettel halálra szurkálták őket.

GUINEÁBAN, melynek lakossága 95%-ban katolikus, a vörös gazdájuk - Nguema - bezáratta templomaikat, mert nem voltak hajlandók képét oltárukra tenni, és így érte nyilvánosan imádkozni. Az Amnesty International jelentése szerint is a "végtelen kínzások központja". Egyik börtönükben az elnökük eljátszatta a rabokkal Jézus keresztre feszítését. Az áldozatoknak először végig kellett járniok a keresztutat. Végén, a Kálvárián, keresztre feszítették őket. A többi rabot pedig kényszerítették, hogy haldokló társaik felett "gúnymisét" végezzenek. Ma Afrikában legtöbb az áldozat a fehér misszionáriusok és fekete keresztények között.

ANGOLÁBAN, Pangela közelében az olasz Graziani missziós atyát kétnapi kegyetlen kínzás után fekete segítőtársával együtt oszlophoz kötözték és megölték. Máshol egy 18 éves leányt fához kötöztek, keresztre feszítettek. S míg élt, levágták mellét, s kiterjesztett kezeibe tették...

Az előadott kevés példából is láthatjuk, hogy az áldozat a vallás vonalán sem kisebb, mint a másikon. Az áldozat mindenhol felmérhetetlen. Ez a vörös zsarnokság az emberiségnek azt a kincsét teszi tönkre, mely léte óta eddig a legnagyobb értékként kísérte, mely az állatból embert formált, és formálna továbbra is. De mintha nem akarna ember maradni! Határozott törekvése: vissza a legösztönösebb állati állapotba! Oda, ahonnét - szerintük - elindult. Olyan állattá tenni, mely társának gázkamrát készít; mely egyszeri drezdai bombázással 300 ezer menekültet öl meg, égő grafittal, tűzlevegővel; mely Tito partizánjaiként őrölt üveget etet a gyermekekkel; mely, ha kell, 1350 milliót kiirt pát órán belül, atombombájával, amely csehekként benzinnel önti le élő áldozatait, hogy meggyújtva útszéli fákra akasztva fáklyákként világítsák be győzelmi útjukat.

Ivan Duncan már 1942-ben azt követelte, hogy majd a győzelem után negyvenmillió németet sterilizáljanak, a másik negyvenmilliót pedig pusztítsák el!

David Salamon őrnagy a háború után ezt írta: "Ha én választhattam volna, hogy mi legyen a munkám ebben a háborúban, pontosan azt választottam volna, amiben részt is vettem. Keresztül Franciaországon, egyenesen be Németországba mindent megsemmisíteni! Ilyen hasonló háború nem volt még a történelemben, és valószínűleg ilyen többé sohasem lesz. Boldog vagyok, hogy unokáimnak elmesélhetem, hogy én is ott voltam, és a megtorlásban részt vehettem.

Mikor végre eljutottunk Németországba, kezdtünk mindent elpusztítani, törtük magunkat előre, megsemmisítve mindent. Ekkor tudtam meg, hogy ez az, amire vágytam, amiért éltem évek óta. Egyedüli dolog, amit sajnálok, hogy nem tudtam többet pusztítani és ölni... Mikor Wiesbadenbe értünk, akkor lelassúdott a tempó, mert már nem volt semmi, amit le kellett volna rohanni, bombázni vagy ölni! Olyan tökéletes munkát végeztünk, hogy egy időre meg kellett állnunk."

Az egész világ a megváltás, szabadulás után sóhajt - írja Szent Pál apostol. Most is ezt teszi az a világ, mely a vörös zsarnokság igájában görnyed. Szeretné visszaszerezni azt a szabadságát, melyért nem tudott és nem is akart meghalni! Mástól várta és várja szabadulását. Mástól várjuk azt, amit magunknak kellene megtennünk. Pedig rég megtanulhattuk volna IV. Béla királyunktól, hogy ez "hívságos reménykedés", aki a tatárdúlás után ezeket írta a pápának: "A szóban forgó ügyben (segítségkérés) megkerestük az egész kereszténység három legfőbb udvarát, de mindezektől semmiféle vigaszt vagy segítséget nem kaptunk, csak szavakat!" Legtöbbünk most is csak sóhajtozik. Égre-földre forgatja szemét. "Sültgalambot vár!" Szeretnénk, ha Mária, Isten tenne csodát! Mintha Isten szeretne egyedül menni harcba. Mintha sohasem kívánta volna, hogy vele együtt álljunk csatasorba. Miért felejtettük el őseink tanítását: "Segíts magadon, akkor az Isten is megsegít!" "Isten mindig a küzdőket segíti!" "Áldozat nélkül nincs megváltás!"

Nem akarjuk megérteni, nem akarjuk elhinni, hogy a maga helyén és módján mindnyájunknak mindent meg kell tennünk, ha kell, áldozatok árán is, hogy ezt az igát lerázzuk a világ nyakáról. Úgy, mint Mindszenty tette otthon s a fél világon. Úgy, mint Maximilian Kolbe a náci internáló haláltáborban. Úgy, mint Árpádházi Szent Margit a szigeti zárda rejtekében: "Népe bűneit siratja, és szíve oltárán magát Istennek élő áldozatul felajánlja" naponként testét vérig ostorozva!

Állnunk kell ezt a vártát, és vívnunk kell ezt a csatát. Magyarok volnánk, akiknek Dugovics Tituszért, Szent Lászlókért, Dobókért, Zrínyiekért és az 56-os szabadságharcosokért sohasem kellett a szomszédba menni. A magyar hős volt és bátor, amikor kellett. Csak nem fajzottunk el annyira, hogy Árpádék, Istvánék, Rákócziék és Kossuthék már nem ismerhetnek ránk?

Őseink alig tették lábukat földünkre, máris számos országot végigportyáztak. Eljutottak Velencéig. Visszafelé a Brenta folyónál, Lombardia ura, Berengár őrgróf serege állta útjukat. A magyarok látták, hogy túlerővel állnak szemben, melyet se legyőzni, se tőle elmenekülni nem bírnak. Alkudozni kezdtek. Ígérték, minden zsákmányukat átadják. Sőt: erre a földre többé lábukat sem teszik, ha bántatlanul hazavonulhatnak. Azonban az ellenség, győzelme biztos tudatában, nem fogadta el ajánlatukat. Mire a magyar vezér így biztatta harcosait:

"Igába hajtani a nyakunkat annyi, mint meghalni! Miért féljünk a fegyverek közé rohanni, és halált szegezni szembe a halállal? Férfias harcban elbukni nem halál, hanem élet! Ezt a hírnevet és ezt az örökséget hagyjuk örököseinkre úgy, ahogyan azt mi kaptuk atyáinktól. Önmagunkban, csupán önmagunkban bízhatunk, hiszen nem egyszer csekély csapattal leterítettük a túlerőt."

Erre elleneikre rontottak, és pozdorjává zúzták őket.

Ha olyan élményben akarunk részesedni, mint ezek a magyarok, amikor megszabadultak kérlelhetetlen ellenségeiktől, akkor nekünk hozzájuk hasonlókká kell lennünk, és hasonlóan cselekednünk! Csak így élheti át mindenki azt, amit én éreztem börtönből való szabadulásomkor:

"Szabadság! Úgy éreztem, a börtön minden sötétsége eltűnt, és fény árasztja el az egész mindenséget. Fizikailag éreztem, hogy a sarló-kalapács bilincsei pattognak, recsegnek-ropognak és csörömpölve hullanak le a kövezetre.

Szabad vagyok! Undorral, megvetéssel rúgtam ezekbe a bilincsekbe, melyek még milliókat tartanak rabságban, és vernek még újabb milliókat. De ÉN szabad vagyok!

Lehetséges? Szikráztak felettem a csillagok. Vidáman görgött aranyhídján a hold. Szabad vagyok! Egyszerre sírni szerettem volna, és kacagni, és a zsoltárossal világgá kiáltani:

Mikor a szolgaságból megszabadította népét az Úr,

Álomnak tűnt fel.

Szánk repedt a nevetéstől!

Milyen hatalmas csodát művelt az Úr!"

(A sarló-kalapács bilincseiben)

Nézze el, olvasóm, ha utolsó szavaimmal hitet teszek a jövőt illetőleg, bármennyire sötétre is festettem azt. Úgy, mint Fülöp esztergomi érsek tette Szent Margit koporsójánál. Hallván, miként zokognak Olimpiádisz főnökanyával sorortársai, tudván a királylány mérhetetlen szenvedéseiről, a halott arcáról leemelte a vélumot, és így szólt: "Ne sírjatok! Hanem nézzétek őt, az örök király leányát, mert a feltámadás jele van az arcán!"

Én is, amikor látom Hazám szenvedéseit és azokét, akiknek arcán a vörös zsarnokság szöges csizmái taposnak végig, felemelve arcukról a halotti lepelt, Fülöp érsekkel világgá kiáltom:

"NE SÍRJATOK! HANEM NÉZZÉTEK!

A FELTÁMADÁS JELE VAN AZ ARCÁN!"

Youngstown, 1979

Abkarovits Endre

Az egri vár ostromának 450. évfordulója

2002. októberében ünnepeljük az egri vár 1552-es ostromának 450. évfordulóját. A jubileumi év kapcsán számos megemlékezésre, rendezvényre kerül sor, jelentős részükre magában az egri várban vagy a Vármúzeum rendezésében. Ezekről az eseményekről, továbbá a vár rekonstrukciójának helyzetéről, a vendégfogadással kapcsolatos újdonságokról kérdezem Veres Gábort, a Dobó István Vármúzeum igazgatóhelyettesét.

Kérném, hogy mindenek előtt a jubileumi év legfontosabb rendezvényeit ismertesse olvasóinkkal.

A jubileumi évben nem csak a várostrom 450. évfordulóját, hanem Dobó István 1572-ben bekövetkezett halálának 430., továbbá - bár a tudósok még nem tisztázták kellően, de erősen valószínűsíthető (például Sugár István kutatásai nyomán), hogy 1502-ben született - így születésének 500. évfordulóját is az idén ünnepeljük. Gárdonyi Géza halálának is ebben az évben van jubileuma, továbbá számunkra nagyon fontos, hogy a magyar múzeumügy is most ünnepli 200 éves évfordulóját: 1802-ben alapították a Magyar Nemzeti Múzeumot. Az egri múzeum jogelődjét, a lyceumi gyűjteményt 1872-ben alapították, így ennek is 130 éves évfordulója van. Tehát egyszerre többféle jubileumot ünneplünk ebben az évben.

Azokkal a kiállításokkal kezdeném, amiket a Dobó István Vármúzeum rendez az évforduló kapcsán. Március 22-én fog megnyílni az a kiállítás, amely Pyrker érsek hagyatékából bemutat néhány festményt, melyek jelenleg a Szépművészeti Múzeum tulajdonában vannak. Ő nem csak az egri vár kultuszának egyik elindítója volt, hanem nagy mecénás is, aki 1836-ban felajánlotta képtárát a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Festményei képezték később a Szépművészeti Múzeum önállósulásakor annak törzsanyagát. A kiállítás a gótikus palota földszintjének négy termében lesz, melyeket addig klímaberendezésekkel szerelnek fel, és kicserélik az elektromos vezetékeket. A kiállításhoz szimpózium kapcsolódik májusban, mely a Heves megyei múzeumügyről emlékezik meg. A kiállítás a tavaszi fesztivál keretében nyílik meg. Pyrker gyűjteménynek ez csak keresztmetszete, az egész kollekció Pesten sincs kiállítva, egy része állapota miatt raktárban van, s ezek restaurálásra szorulnak. Így most a Szépművészeti Múzeummal együtt pályázunk pénzért három festmény restaurálására. A kiállítás augusztus 20-áig lesz látható.

A másik kiállítás szeptember 11-én nyílik, azért ezen a napon, mert a török seregek ekkor érkeztek a vár alá. A címe: Az egri vár kultusza. Ez nem a vár történetéről fog szólni, azt megteszi az állandó kiállítás, hanem arról, hogy hogyan emlékeztek meg az ostromról, s magáról a várról az ostromot közvetlenül követő időktől a mai napig. Azt fogja bemutatni, hogyan vált az egri vár a hazafias helytállás, a hősiesség szimbólumává, kiknek köszönhető ez. Szó lesz itt Tinódi Lantos Sebestyénről, aki még közvetlenül az ostrom után járt itt; Balassi Bálintról; Pyrker érsekről, aki először végeztetett ásatásokat az egri várban; Gárdonyi Gézáról, aki a legnagyobb mértékben járult hozzá a kultusz megteremtéséhez, hogy csak a legfontosabb személyek közül említsek néhányat. De nem csak a történelmi személyiségek irányából tekinti át a kiállítás az elmúlt évszázadokat, hanem a különböző művészeti területek felől is, például a képzőművészeti ábrázolásokon keresztül. Ehhez a kiállításhoz is kapcsolódni fog egy konferencia október 2-3-án.

Ez a kiállítás a múzeum anyagából történik vagy várják a lakosságtól is az ilyen jellegű anyagokat?

Ehhez a múzeumban nincs sok anyag. Ezért már novemberben közzétettünk egy felhívást, hogy aki ilyen jellegű anyagot (tárgyakat, festményeket, szobrokat, fotókat, lapokat stb.) rendelkezésünkre tud bocsátani, az jelezze szándékát a múzeum felé, s mi azt megnézzük. A kiállítás idejére (öt-hat hónapra) kölcsönkérnénk a célra alkalmas anyagot, a tulajdonos nevének feltüntetésével kiállítanánk, s utána természetesen visszaadnánk. Már folyamatosan érkeznek be ilyen tárgyak. Sokat segítenek a vár baráti körének tagjai, akiknek száma eléri a háromezret. Sok a jó értelemben vett lokálpatrióta ember, akik fontosnak érzik hagyományaink ápolását.

Lesz egy harmadik konferencia is, április 23-24-én: a Végvári konferencia. Ez valójában egy konferencia sorozat, mely már közel két évtizede zajlik, két évente kerül megrendezésre Egerben vagy Eger környékén a múzeum szervezésében. Általában szakemberek és egyetemisták szoktak részt venni rajta, de ebben az évben nagyobb nyilvánosságot kívánunk adni az évforduló miatt. Ezért a Városháza dísztermében kerül megrendezésre. Az első napon az ostrommal kapcsolatos előadások fognak elhangzani a tervek szerint, a második nap témája a végvári élet lesz. Nagyon neves kutatók jönnek el erre a konferenciára, közülük is hadd emeljem ki R. Várkonyi Ágnest, az ELTE professzor asszonyát, aki az egyik fő mozgatója ennek a középkori végvári kutatásnak. Ez a konferencia sorozat nem csak az egri várról szól, de abból, hogy mi rendezzük, mi mindig profitálunk, mindig születik egy-két Egerrel kapcsolatos dolgozat. Az előadások anyaga mindig megjelenik nyomtatásban is

Továbbra is a Dobó István Vármúzeum az ország leglátogatottabb múzeuma?

Mindig is a legfrekventáltabb múzeumok közé tartozott, de a hivatalos statisztikák szerint 1998-ban volt először az ország leglátogatottabb múzeuma. Azóta őrzi első helyét, s a 2001-es adatok is ezt mutatják. Programjainkkal igyekszünk mindig valami újat nyújtani, ami vonzza a látogatókat, különösen a diákokat. Több mint kétszázezren jönnek évente, s elég jelentős hányaduk szervezett csoportok formájában. Szinte nincs olyan diák az országban, aki vagy az általános, vagy a középiskolában legalább egyszer el ne jutna Egerbe osztálykirándulás keretében. Tehát egész komoly diákturizmus működik itt, amire nem csak mi, hanem a város is még jobban építhetne, különösen az osztálykirándulások időszakában (május, június, szeptember), amikor még több programmal várhatnánk az ide látogatókat, hogy még gyakrabban visszavágyjanak városunkba.

Mi az idén külön versenyeket szervezünk a diákoknak. Általános iskolások részére lesz egy országos vetélkedő, "Egriek! Vitézek, végeknek tüköri!" címmel. Ez egy kétfordulós vetélkedő lesz. Az elsőben egy feladatlapot kell kitölteni az ötfős, hatodik-hetedik osztályos csapatoknak. A feladatlapok értékelése után a tíz legjobb csapatot hívjuk be a várban tartandó döntőre. Tárgyalások folynak a közszolgálati televízióval ennek a döntőnek a közvetítéséről. A határon túliak jelentkezését is várjuk. Azért ennek a korosztálynak rendezzük, mert hatodikban tanulnak mind irodalomból, mind történelemből az 1552-es ostromról ill. az Egri csillagokról. A látogató csoportokról vezetett statisztikák is azt mutatják, hogy a pedagógusok a tananyaghoz igyekeznek kapcsolni a kirándulást, ezért ebből a korosztályból jönnek a legtöbben. Az idegenvezetők és a tanárok elmondása szerint, az Egri csillagokat még mindig elolvassák a gyerekek, miközben általában már csökken az olvasás népszerűsége.

A várban nem csak mi rendezünk programokat gyerekek részére, hanem például a Forrás Gyermek Szabadidőközpont, mely már tizenöt éve szervez várjátékokat hatodikosoknak itt. Ezt most az évforduló alkalmából úgy bővítik ki, hogy meghívnak gyerekeket Magyarország más végvári városaiból.

A középiskolásoknak a Megyei Művelődési Központ rendez Országos Középiskolai Turisztikai Találkozót, melynek szintén egy vezérmotívuma lesz a 450 éves évforduló.

Főleg a diákoknak kínáljuk a Megyei Művelődési Központ szervezésében június 5. és 9. között Várkonyi Mátyás - Béres Attila: Egri csillagok című rockoperája keresztmetszetét a Dobó István Vármúzeum udvarán. Azért ekkor, mert még tart a tanév, zajlanak az osztálykirándulások. A rendezvényt így elsősorban az iskolák felé fogjuk kiajánlani.

Végvári Vigasságok, 2001 (Fotó: Lónyai Görgyné)

)

egri vár 1 Ami már elsősorban turisztikai rendezvény, az az idén hetedszer megrendezésre kerülő Végvári Vigasságok Egerben. Ez 1996-ban azzal a szándékkal indult, hogy a történelmi falak közé történelmi programot hozzunk a vár történelmi korszakaiból. Ez egy nagyon hosszú periódust ölel fel, kezdve attól az időtől, amikor még csak palánkkal erődített hely volt, majd Szent István körtemplomot építtetett, a tatárjárás után emelt kővár történetén át egészen addig, amíg a Habsburgok fel nem robbantatták a várat, sőt még azután is a kuruc-labanc harcok idején. A Rákóczi szabadságharc végéig országos jelentősége volt a várnak, csak ezután veszíti el jelentőségét. Tehát a Szent István korától a Rákóczi szabadságharcig terjedő időszakot próbáljuk megjeleníteni a várjátékokon, persze mindig valami aktualitást hangsúlyozva.

A várnak nagyon jelentős katonai hagyományai vannak. A rendszerváltás után az ország sok pontján hagyományőrző haditorna klubok alakultak, melyek általában egy-egy korszakot elevenítenek fel a helyi hagyományokhoz igazodva. Például Diósgyőrben Anjou-kori hagyományokat ápolnak, Egerben pedig a XVI. századi katonai hagyományokat: viseletben, fegyverzetben stb. 2000-től vált hagyománnyá, hogy a csapatokat meghívjuk Egerbe. Az egri vár jó helyszín arra, hogy sokan láthassák őket. Ezeknek a csapatoknak a találkozója egy kétnapos eleme a kilencnapos Végvári Vigasságok Egerben rendezvény sorozatnak. Egyrészt előadnak egy koreografált műsort a saját korszakukból, másrészt összemérik erejüket bizonyos fegyverekkel (íjászat, dárdavetés, ágyúgolyó gurítás stb.). Ugyanennek a hétvégének lesz egy történelmi zenei része is.

Július 20. és 23. között az Egri Vitézlő Oskola aktív közreműködésével "ostromjátékot" mutatunk be. Ezt a későbbiekben is láthatják még az érdeklődők, például az október 17-i Egri Vár Napján, amiről még szeretnék szólni.

Egy új eleme lesz a vígasságoknak, hogy július 25-én Heves megye testvérmegyéiből érkező vendégek részvételével egyfajta "kultúrák találkozása" programot szeretnénk létrehozni. Mivel az ostrom évfordulóját ünnepeljük, azt kértük a testvérmegyéktől, hogy olyan csoportokat vagy mesterembereket küldjenek, akik ebből a korszakból tudnak valamit bemutatni az ő hazájukból. Azt szeretnénk feleleveníteni, hogy milyen volt Európa a XVI században, amikor az egri várat a török sereg ostromolta.

A történelmi zene végig jelen lesz, különösen a vígasságok utolsó hétvégéjén. Elsősorban a reneszánsz zene, hiszen az volt az uralkodó - némi fáziskéséssel - itt abban a században. Több reneszánsz zenét játszó együttes fel fog lépni, de lesznek énekmondók is, akik, mint Tinódi Lantos Sebestyén, lanttal kísérik énekeiket. Kobzos Kiss Tamás nevét szeretném itt elsősorban megemlíteni a fellépők közül. Egy helyi művész, Lázár Attila pedig bábok segítségével mutatja be az ostromot.

Magyar mesteremberek is bemutatókat fognak tartani. Már évek óta láthatunk fegyverkovácsokat, de tavaly már egy páncélkészítő is megjelent. Az íjkészítő pedig tavaly már nem csak bemutatta mesterségét, de meglehetősen sok íjat el is adott, ami azt mutatja, hogy nem csak a hagyományőrző csoportok, de egyének részéről is van kereslet ez iránt. A fazekasokról sem feledkezünk meg. Még a gasztronómia is részévé vált a várjátékoknak. Nem felejthetjük el, hogy a várnak volt egy keleti korszaka is, miután 1596-ban a törökök mégis elfoglalták a várat. A magyaros konyha mellett a látogatók megkóstolhatják a török ételeket is. A "Keleti kultúra napján" tavaly hastánc bemutatókat rendeztünk, mert ez része volt a vár alá érkező törökök kultúrájának. A hastánc nálunk gyűjtőfogalom, de keleten ennek nagyon sok alfaja van, attól függően, hogy melyik etnikum táncolja. Az idén nem csak hastáncosok jönnek, hanem zenészek is. A tavalyihoz hasonlóan az idén is hívunk müezzint a minaretbe.

A végére hagytam a koronáját az egész rendezvénysorozatnak. Október 17-én a török fősereg elvonul a vár alól, ezzel a törökök beismerik, hogy sikertelen volt az ostrom. Ez a nap az idei évtől kezdve az Egri Vár Napja lenne. Hagyományteremtő céllal szeretnénk ezt elindítani. Ezen a napon ingyenesen lesz látogatható a vár, olyan részei is, amik egyébként a nyilvánosság számára nincsenek nyitva, például a restaurátor műhelyek. Most, hogy az iskolaigazgatók már rendelkezhetnek arról, melyek legyenek az iskolai szünnapok a tanév folyamán, ha úgy látják jónak, ezt a napot is megfontolás tárgyává tehetik. Egész napos programot szerveznénk diákoknak: kézműves bemutatókkal, ügyességi és szellemi vetélkedőkkel. Délután a város lakossága felé fordulnánk, a Dobó térről egy felvonulást szerveznénk, melyen a hagyományőrzők, a civilszféra, és bárki, aki fontosnak érzi, felvonulna a várba, ahol Dr. Seregély István érsek úr hálaadó szentmisét celebrálna a palota előtt, ahol 1552-ben a katonák esketése is történt. Erre az eseményre több neves személyiség is meghívást kapott. Tárgyalások folynak arról is, hogy a közszolgálati televíziók ezen a napon több műsorral is megemlékezzenek a jubileumról.

Jelenik-e meg valamilyen jubileumi kiadvány erre a napra?

Igen, könyv és emléktárgyak is. A könyv az egri vár ábrázolásait és műkincseit tartalmazná. Kevés szöveggel és sok képpel mutatná be azt a sok ábrázolást, ami Magyarországon és külföldön is előkerült a várról, valamint a múzeum műkincseit. A vár történetét hamarosan a Tájak - Korok - Múzeumok Kiskönyvtárának egy új füzete fogja bemutatni.

Jó lenne egy reprezentatívabb, idegen nyelveken is megjelenő album a vár történetéről és kiállításairól!

A tavaly megnyílt új állandó kiállításhoz terveztünk egy katalógust, de ez eddig pénz hiányában még nem jelent meg.

Nem föltétlenül egy részletes, idegen nyelvű kiállítási katalógusra gondolok, hanem egy olyan szépen illusztrált, jó nyomdatechnikával készült, fűzött könyvre, amit eleve külföldieknek írtak, nem tömték tele magyar nevekkel, évszámokkal, csak annyira, hogy a turista megértse az itteni történések jelentőségét és képeken hazavihesse az itt látott építmények és műtárgyak szépségét. Erre a világ számos, turisztikailag fejlettebb helyén rengeteg jó példa van.

Erre is szükség lenne, de ehhez egy jelentős összeget meg kellene hitelezni, ami persze később megtérülne. Egy közintézmény költségvetéséből ez nem egyszerű dolog. Rengeteg pályázatot írunk évente, például a Széchenyi Terven belül. De itt ötven százalékos önrészt kell produkálni. Egyes célokra ezt sikerül előteremteni vagy kigazdálkodni, de minden ilyen pályázathoz nem tudjuk a költségvetésből az önrészt biztosítani. A katalógus is a minisztérium támogatásával jelenne meg színes képekkel.

Az egri vár ábrázolásait és műkincseit bemutató könyvön kívül az Egri Vár Napjára elkészülne Dobó István sírjának rekonstrukciója. Jelenleg a Hősök Termében láthatjuk a dobóruszkai síremlék eredeti márvány fedőlapját. A szarkofág oldallapjai változatlanul Dobóruszkán, a templomban vannak szétszedett állapotban, az oltárba beépítve. Most október 17-éig szeretnénk az oldallapok másolatait elkészíttetni. Így az eredeti fedőlapból és az oldallapok másolatából össze tudnánk állítani a teljes szarkofágot. Egyébként Dobóruszka község vagy 100 évig levelezett annak érdekében, hogy visszakerüljön oda a fedőlap. Végül 1996-ban összefogással elkészült a fedőlap másolata és ezt Eger a községnek ajándékozta. Ennek lenne most a folytatása az oldallapok másolása, amit több szervezet is támogatna, s a sír felszentelése lenne a záróaktusa a jubileumi évnek.

Ha már a támogatásoknál tartunk, úgy tudom, hogy az utóbbi időben sikeresen pályáztak és kaptak jelentős összegeket, nem utolsó sorban Homa János országgyűlési képviselő lobbizása eredményeként.

Valóban. A rendszerváltás után csak kis lépésekben folyt az állagmegóvás a várban. 2000-ben fordítottak egy nagyobb összeget, 42 milliót a székesegyház vízelvezetési gondjainak megoldására. Az idén áll először komolyabb összeg rendelkezésre a Széchenyi Tervből valamint a Kincstári Vagyoni Igazgatóság, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Heves megye és Eger Önkormányzatának összefogása eredményeként: 240 millió forint.

Hogy ez az összeg mire elég, s hogy milyen rekonstrukciók és turisztikai fejlesztések vannak tervbe véve, erről szól beszélgetésünk második része lapunk következő számában.

Patkós Attila

Miként lehetünk úrrá olykor gyötrő problémáinkon?

Élénken emlékezhetünk azokra az időkre - nem is olyan régen volt -, amikor még április 4.-ről szólt az ének. "Érctorkok harsogva zúgják a szélnek, / Felszabadítónk hősi nevét." - zengedezte valamennyi kis - és nagyiskolás, a munkásosztály elkötelezett híveivel egyetemben, még az értelmiség is. Mert akkortájt ez volt az uralkodó hatalom elvárása. Amúgy meggyőződéstől függetlenül. De már akkor is április 4.-e minősített ünnep volt, egész pontosan a világegyházban oltárra emelt, kanonizált, Szent Izidor napja. A szentek népes sorában ő az egyedüli parasztszent, egyben a munkalélektan elkötelezett híveinek védőszentje. Mindkét meghatározás logikus, kongruens. A földműves nehéz fizikai munkát végez, mindennapi betevő falatunkról gondoskodik, fáradságos munkáját időjárási és egyéb tényezők mellett szervezi. Az aktív munka és a pihenés ciklusait neki kell meghatározni, mert testi és lelki kondíciójáért ki-ki maga felelős. Életművével - és szentségével kiérdemelte a keresztény Európa megkülönböztető figyelmét. Madrid évről-évre fényes körmenetben ünnepli április 4.-én Szent Izidor búcsúját, abban a pompás barokk templomban. Ott állott a Capilla de San Isodro, melyet a madridiak 1170-ben eltemetett védőszentjük sírja fölé emeltek. A polgárháború alatt maga a templom elpusztult, csak fő homlokzati falát restaurálták díszes barokk kapujával együtt, amely roskadozik a stílus minden elképzelhető és kigondolható díszítésétől. Róma hasonlatosan ünnepel a San Isidoro-ban. Április 4.-e nagy ünnep Európában. De a legfényesebben Madrid rendezi. Unottan legyinthetnénk, a nagy Európa, melyhez mi csatlakozni szeretnénk, ezek szerint hallanunk kellett volna Izidorról, ráadásul egy parasztszentről, netalán nekünk is ünnepelnünk illene a csatlakozás után? A Valentin-nap térhódítása után - mely népünktől idegen volt - még ez is megtörténhet. Akár ekként alakul, akár nem, április 4.-én Izidor névünnepe köszöntött ránk.

Azé az Izidoré, aki mára már a magát kellően kiművelt emberfő is vajmi keveset tud.

Sajnos.

Tettek erről pallérozóink is, hogy ne tudjunk, de attól a legenda még él, hat és működik itt és most Egerben is.

Elég, ha csak elsétálunk a vármegyeháza egykori börtönéből kialakított múzeumba, és máris szembetaláljuk magunkat Izidorral. Egy remek, 1753-ból való táblaképpel, Hütter János Lukács által megálmodva, amely hajdan, eredetileg, s még nem is régen, mindössze 23 éve a megyei kórház idegosztályának ablakát díszítette, mint zsanéros ablaksötétítő tábla. Ilyen remekmívű sötétítő ma is elkelne a pszichiátriai és neurológiai osztályokon, ugyanis a lélek gyógyulását segítené. Mennyivel többet tudtak eleink, szemben a modern tudományok deszakralizált művelőivel!

Európa zegzugait járva, lépten-nyomon találkozhatunk Izidorral, ugyanis az izidorság elválaszthatatlan az európaiságtól.

Így természetesen az sem a véletlen műve, hogy Egerben is leképződik, mert minden európai megtalálható ebben az ékszerdobozban, a magyar történelem bemutatására leginkább reprezentáns városban, és ugyancsak az itteni örökség Európában.

Ennek a városnak, mely Szent István korában a hatodik, legnagyobb város volt a történelmi Magyarország planétáján, soha nem kellett, és a jövőben sem kell Európához csatlakoznia. Az európai érkezik ide, rácsodálkozni tengernyi kincseinkre. Nem vagyok benne biztos, hogy az egri polgár ennek magasztos fenségével tisztában van. Hányan kijelentik: Óh, hát itt születtem, itt élek Egerben, kenyerem javát is megettem, hát persze, hogy ismerem a várost... Közben az itt jelenlévő Izidor, aki bár múzeumi tárgyként, mindössze annyit hirdet a rohanó, gürcölő, egyik munkalehetőségtől a másikig futkározó, pályázatokat adatbankokba készítő ma emberének, hogy erőlködés nélkül is lehet dolgozni.

S pusztán ez az üzenet - ha jól meggondoljuk - nem is kevés.

Hát attól európai, mert erőlködéstől, nyögvenyeléstől, lihegéstől és izzadságtól mentes. Csak úgy könnyedén, mintegy magától értetődően végzi a rendelt, de egyúttal önként vállalt feladatokat. Ezért az Isten is megsegíti őt. A ritka becses, remekmívű táblán ez a földműves nehéz fizikai munkát végez, hiszen szánt.

Két keze az eke szarván, tekintetét az Égre veti, miközben az égbolton röppenő pacsirta énekét hallgatja, amely alkalmas arra, hogy a lelket is fölröpítse, oda föl, a magasba, ahová gyermekkorunk óta vágyakozunk: vagyis a szárnyalás, lelkiség, szabadság éteri birodalmába.

Izidor az égi szárnyas lények, az angyalok énekét hallotta a pacsirta tirádáiban. Hütter képén égszínkék szalagok ereszkednek alá az eke szarvára, s általa az égiek húzzák az ekét. Az Úr angyalait küldi Izidor megsegítésére. Miközben Ima formájában Istennel beszélget a kápolnában, az angyal foglalja el a helyét az eke szarvával. Hirdetve, hogy az ima előbbre való a munkánál. Égi szárnyas lények segítenek az aznapi munka maradéktalan elvégzésében annak az Izidornak, aki pihenőjét imával tölti. Így már érthetővé válik, hogy könnyű annak a munkája, akit az égiek megsegítenek. A ma embere ettől a lelkiségtől jócskán elsodródott, szemét sem az égre veti, a pacsirták hangjára sem fülel, éppen ezért erőlködve, kínos verejtékkel végzi munkáját, gyakorta dohogva, minek következtében panaszáradat hagyja el az ajkát.

Érdemes megfigyelni, hogy ki miért zúgolódik, siránkozik, mi mindent tart nehéznek, ugyanis éppen abban erőtlenebb vagy segítségre szoruló.

A panasz minősíti a panaszost!

Eme nehézségek, nyűgök terhei lerakhatók, e napokban azt kell éljük, amikor le is kell tenni, mert hisz tartósan nem lehet a problémákkal együtt élni.

A nagypénteki Kálvária-dombra minden lelket nyomorgató gondolat letehető, az égiek segítsége bizton remélhető.

Mindössze azt kell tudnunk, hogy tekintetünket és minden gondjainkat kire vessük.

"Minden gondolatotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok."

A pacsirta felröppenti a lelkeket, és a segítség sem késik, onnan fentről... Miként azt Izidor üzeni nekünk innen, Egerből, csakúgy, mint a León-i San Isodro-templomból, a panteonból, a románkori művészet kőbe vésett és freskókkal borított múzeumából.

S aki látta 1995-ben a Pannónia Regiai kiállítást a budai várban, és ugyancsak láthatta León romantikáját, az elmondhatja igazi meggyőződéssel és nagy belső örömmel: "ami Nyugat-Európában művészettörténet, az itt régészet." Mindebből következik, hogy hihetetlenül gazdagok vagyunk, csak fel kell fedezni rejtett értékeinket.

Az 1872-vel induló munkalélektani kutatásoknak is alapjául szolgálhatna Izidor, és akkor nem kellene a munkával való megelégedés modelljét a legújabb, divatos, amerikai módszerekkel vizsgálni.

Nem szükséges agyonkomplikálni egyszerű dolgokat! Oda kell állni egy 250 éves képhez vagy a románkori freskóhoz, és leolvasható az üzenet.

Itthon.

Napnál világosabban, érthetően, mához szólóan, nekünk hirdetve.

A nagyhét és a húsvét tisztító üzenete

Bár sokan elfogadják a krisztusi tanítást, de kevesen járják a kereszt útját. Sokan kívánják a vigasztalást, de kevesen a szenvedést. Egyáltalán: ki akar itt szenvedni...? A világ forog olajozott tengelyén, és ugyanúgy vállukra veszik a súlyos keresztet itt és most Egerben is az emberek, elindulván a Kálváriára, amint azt tették a Servita-templomtól az Eged-hegyig fekete-szombaton, fiatalok és idősek egyaránt.

Sokak a kenyértörésig egyetértenek Krisztus követésével, de a szenvedés kelyhének kiürítésétől már távol maradnak. Könnyű addig Jézust szeretni, amíg a keserű poharat nem kell kiinnunk, amíg nincs rajtunk semmi kellemetlenség. A dicsőséges virágvasárnapi bevonulás Jeruzsálembe a nagyhét ünnepi nyitánya. Aki soha nem ünnepeltette magát, az most úgy tűnik, ünnepelteti. Alázatossága jelképén, egy szamárcsikón fogadja a hívők hódolatát, pálmaág-lengetést, köpenyek útra terítését, virágesőt, hogy eme diadalból kisvártatva az akkori idők leggőgösebbjeihez, a főpapokhoz és farizeusokhoz menjen a templomba. Ott külsőleg megtisztította azt az imaházat anyagi szemetjétől - kiűzvén abból a pénzváltókat, kufárokat, galambkalmárokat. A tisztulás érdekében fenekestől felfordított mindent, övéből korbácsot font, és keményen lesújtott, szétvert, vagyis a rend kedvéért egyértelműen helyére tette a dolgokat. Ami ott történt a templomban. mindaz nagy szellemi jelentőségű a lélekbirodalomban is. Így jön Ő a ma emberéhez is, hogy kiűzze a világi szenvedélyeket, kiváltképp az önzést. Szellemi táplálékait, egyértelmű hasonlatait az írástudók és farizeusok sem fogták fel, de a hasonlati igazságát sem tagadták. A rég embere még szerves kultúrával rendelkezett. Az nem a véletlen műve, hogy az Egri Bazilika fölött a virágvasárnapi jelenetet láthatjuk. A magasba lendülő korbácsot és a kufárok felforgatott asztalait, Krisztus jogos haragját. Ott hirdeti fennen, mindannyiunk számára jól láthatóan, leolvashatóan, és mégsem okulunk belőle. A történtek után rögvest megszületik a farizeusi döntés: tanaival együtt vesznie kell! És mit tesz a ma embere, akinél eleinte diadallal bevonult? - Nos, ugyanezt teszi. Mihelyt komolyan öntagadásra, önfeláldozásra kerül a sor, hátat fordít Istenének, és vagyonára, elsődleges jólétére gondolva külső szemlélő marad. A bazilika bejárata fölötti márvány dombormű úgy az egyes ember, mint az egész emberiség megtérése időszerűségét hirdeti, immár 160 éve. Csak tekintetünk ne legyen olyan földhöz tapadt, utunk olyan sietős, hanem emeljük fel, oda a magasba, és akkor majd hat ránk a faragott kép is. Minek következtében a szellemi haladásunkkal nő az ellenlábasaink száma, akik bennünket meggyőzni és akadályozni akarnak. Ez volt Jézus utolsó, de tisztító megjelenése a templomban, majd ezt követően ment a legnagyobb szenvedései elé, amelyeket egy ember elviselhet... Szellemi épülésünkben mi is így haladunk mind több nehézség elé, még a világ is megbosszulja magát a lekicsinylése miatt. S mi van azokkal, akik a világ kihívását és örömeit követik: - Jeruzsálem sorsára jutnak! Ugyanis romhalmazzá lesznek, miként az megmondatott: "Itt kő kövön nem marad!" S mi következett? 70-ben Titus a földdel teszi egyenlővé a Szent Várost, de Hadrianus még sivatagi homokot is hordat rá. Lakói pedig más nemzetek rabszolgái, elszórtan kellett élniük minden világrészben.

Krisztus szenvedéseit csak az szívleli meg igazán, aki szintén kénytelen szenvedni. A golgotai kereszt mindenkor megvan, és mindenütt rám vár. Nem bírom elkerülni, bárhová menekülnék e kerek világban; mindeközben érzem, hogy a kereszt elviselése a legnagyobb lelki haladással jár. S minél jobban töretik meg a test a szenvedések által, annál inkább erősödik meg a test a szenvedések alatt, annál inkább erősödik meg a lélek a belső kegyelem által. Ha a nagyböjt és a nagyhét a halálról szól, akkor se aggódj, és legfőképpen ne légy kicsinyhitű, mert - ember, láss csodát - hiszen a poklok mélységes fenekét megjárva, harmadnapon feltámadott. Példát mutatva legyőzte a legfőbb ellenséget, a halált, és "Béke legyen veletek!" megszólítással a ti zárt ajtótokon is áthatolva odainti a tamáskodókat. Így akiről azt hitték, hogy megerősített őrséggel, zárral és lakattal őrzik, feltámadva személyesen felkeresi követőit, tanítványait, és puszta jelenléte által új bátorsággal és buzgalommal telíti őket. Mit is mond tehát nekünk? - A béke legyen veletek, és sohase távozzék szívetekből, hogy abba mindig beléphessek, mégpedig szabadon, és ne kelljen zárt ajtókon keresztül akaratom hatalma által behatolnom, hanem akadály nélkül készen találjam lelkületeket, hogy engem annak ismerjetek fel, aki akkori tanítványainak sem voltam egyéb, mint vezetőjük és atyjuk.

Székely Kiss Edit

Petrás Incze János Kulturális Egyesület

Egyesületünk alapvető célja: a moldvai csángómagyarok történetének művelődéstörténeti értékeinek, sorsának megismertetése, a kulturális kapcsolatok kialakításának, a csángók lakóhelyükön maradásának támogatása (magyar nyelvű oktatás, szakmai képzés, státustörvényben biztosított jogok és lehetőségek ismertetése, igénybevételük elősegítése).

A fenti célok elérése érdekében a csángókra vonatkozó ismeretek széleskörű terjesztését szolgálják tervezett rendezvényeink, amelyekkel igyekszünk szervesen beilleszkedni a város és a megye kulturális életébe. Támogatjuk a csángókkal kapcsolatos művek, kiadványok megjelenését, csángó fiatalok magyar nyelvű oktatását, szakmai képzését és együttműködünk a hasonló célokat vállaló hazai és külföldi szervezetekkel. Cserelátogatást, táboroztatást szervezünk, segítünk. Meggyőződésünk, hogy vállalásunkkal, ha csak egy morzsányit is hozzájárulunk csángómagyar testvéreink gyönyörű archaikus magyar nyelvének, csángómagyar identitástudatának megőrzéséhez, már letettünk valamit a nemzet asztalára.

Nem reménytelen az ügy, mert - a történelem során először- nemzetközi szervezet, az Európa Tanács elé került a moldvai csángómagyarok ügye, amely szervezet ajánlásaival próbál befolyást gyakorolni a román államra, a román katolikus egyházra és életbe lépett a státustörvény is.

Egyesületünk létrejöttének kezdeményezője a Németországban élő Bodor Blanka operaénekesnő, a Frankfurt környéki magyarokat összefogó FONÓ nevű kulturális egyesület tiszteletbeli elnöke. Ő ismertette meg velünk a Lakatos Demeter Egyesületet és annak munkáját. Így került sor a Moldvai csángómagyarok évszázadai című kiállítás megszervezésére Egerben 2000. év októberében, amelyet mi egriek, összekapcsoltunk egy csángó ételbemutatóval. A kiállítás és az azt követő előadások nagy hatást gyakoroltak egy értelmiségiekből (zömében pedagógusokból álló) álló csoportra. 2001. február 22-én mondtuk ki megalakulásunkat. Petrás Incze János visszatért Egerbe akkor, mikor egyesületünk- amely a legmostohább sorsú moldvai csángómagyarok segítését tűzte ki célul- névadójául őt választotta.

koszorúzás Megnyertük elnökünknek a ciszterci szerzetes Dr. Nagy Menyhért Mójzes atyát, aki az egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium házfőnöke és a Szent Erzsébet Kollégium igazgatója. (Ő hadikfalvi születésű, a rendszerváltás előtt Kanadában és az Egyesült Államokban élt és dolgozott francia szakos egyetemi tanárként.).

Koszorúzás

Elhatároztuk, munkánkat azzal kezdjük, hogy csatlakozunk olyan, Moldvába induló csoporthoz, amely magyar nyelvet tanít, és egyben felvesszük a kapcsolatot a csángók szervezeteivel. A FONÓ adománya, amelyet a moldvai utazásunkhoz, illetve a tanításhoz kaptunk, óriási lökést adott ahhoz, hogy az egyesület könyvbemutató tagjai felismerjék, milyen konkrét tevékenységi formákra helyeződjön a hangsúly. Munkánkat, utunkat videofilmre vettük, riportot, beszélgetéseket, népdalokat rögzítettünk, fényképeket készítettünk. Ezek segítségével készült az Új Hevesi Naplóban az Úti élmények "Csángliából" avagy Ki vagy Te moldvai csángómagyar című

Duma-István András (háttérben) versét mondja

Lisztóczki Péter színész.

folytatásokban megjelenő írás. A video-anyagból a városi TV, a hanganyag segítségével a Magyar Katolikus Rádió készített összeállítást

Nagyon szép és sikeres, teltházas könyvismertetést szerveztünk a csángómagyar nyelven író, egyetlen Moldvában élő költő Duma- István András művének, amelynek során Én országom Moldova című verseskötetét mutattuk be. (A Kossuth Rádióban ezt követően volt hasonló jellegű műsor).A Segít a Város Alapítvány és a Keresztény Ifjúsági Klub biztosította a helyiséget és segített a szervező tevékenységben. Dr. Lisztóczki László irodalomtörténész, Okos Tibor a Gajdos Művészeti Együttes vezetője és Lisztóczki Péter színész működtek közre a rendezvény során.

Ezen és a másnapi Rajeczki-emléknapon (2001. november 10.) fellépett a Külsőrekecsini Csángómagyar Népdalkör, amely a mi kezdeményezésünkre alakult meg Szarka Felícia óvónő vezetésével, aki egyben a kör szólóénekese.(Szarka Felícia délutánonként mintegy ötven-hatvan gyermeket oktat magyar nyelvre. Az egri Városi Televízióban szerepelt először a magyar közönség előtt, a TV1 műsorában pedig január hónapban.) Sok (városi pályázati és szponzori) pénzbe került ideutaztatásuk és ittlétük, de az eszmei hozadék, amelyet a legtisztább magyar népi kultúra megjelenítése jelentett általuk, pénzben nem mérhető.

Vendégeink jelenléte még bensőségesebbé tette a megemlékezést. Klézse és Külsőrekecsin üdvözletét hozták, amikor megkoszorúzták saját maguk készítette koszorújukkal dr. Rajeczki Benjamin emléktábláját. Szép népviseletükben a megyei hírlap címoldalán szerepeltek. Itt tartózkodásuk idején fogadta őket a város polgármestere.

Dr. Rajeczki Benjamin ciszterci perjel, Kossuth- és Erkel- díjas zenetörténész a 19. században élt minorita rendbeli klézsei pap, Petrás Incze János életművének folytatója, munkásságának népszerűsítője volt. A két tudós pap közös vonása az, hogy a moldvai magyarság kulturális értékeinek megőrzését szolgálták. Mindketten kötődtek Egerhez, hiszen egyikük itt született és itt járt iskolába, másikukat pedig itt szentelték pappá.

Ezért voltunk a kezdeményezői a városi ünnepség szervezésének a Ciszterci Diákok Szövetségének Egri Osztályával, a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziummal és F. Molnár Gabriellával az egri VTV magazinműsorának szerkesztőjével együtt. A Polgármesteri Hivatal, a városi Kulturális Bizottság, a Megyei Művelődési Központ, a Szent Lőrinc Vendéglátó és Idegenforgalmi Szakközépiskola, Dr. Kovács Endre püspök, az Eszterházy Károly Főiskola Ének-Zene Tanszéke, a Szent József Kollégium, Csathó és Társa Nyomdaipari Kft., a Szent Hedvig Kollégium, a Sancta Maria Leánygimnázium és Vasas Zoltán vállalkozó voltak a támogatók.

A jövőbeni terveink között szerepel Petrás Incze János nevének, munkásságának megismertetése és tiszteletére egy emléktábla állítása a Hittudományi Főiskola épületében.

Részt veszünk a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által támogatott programban, amelynek során nyáron vendégül látunk mintegy ötven gyermeket Moldvából. Így igyekszünk kárpótolni őket az elszenvedett sérelmekért, amelyek a román iskolában nap, mint nap érik őket azért, mert magyar nyelvet tanulnak. Velük együtt meghívunk népdalénekest, táncost, zenészt, mesemondót, fonó-szövőasszonyt .

Biztosítjuk számukra a magyar nyelv gyakorlását, a magyar történelem megismerését. (Központi helyet szánunk az 1552-es várostrom történetének) Lehetőséget biztosítunk a Heves megyei diákok számára is, hogy megismerjék azt a kultúrát (nyelvet, játékokat, táncot, fonást-szövést, tojásfestést, gyógyfüvek ismeretét stb), amelyet ők képviselnek. Szeretnénk, ha Sopronhoz hasonlóan Eger (Szent Hedvig Kollégium) és Heves (Eötvös József Középiskola Kollégiuma) a program állandó központjává válna.

Felvettük a kapcsolatot néhány középiskola igazgatójával, akik vállalják iskolájuk bemutatását és néhány moldvai tanuló számára lehetőséget biztosítanak tanulmányok folytatására a következő tanévtől.

A Megyei Művelődési Központ meghívta az Egerben rendezett XIV. Nemzetközi Néptáncfesztiválra a Somoskai Hagyományőrző Táncegyüttest, amely rendszeres látogatója a magyarországi találkozóknak, de megyeszékhelyünkön először lépnek közönség elé.

Márciusban megtartotta első összejövetelét az egyesületünk által életre hívott Csángó Klub, amely havonta szervez programokat és az előadások nyilvánosak.

Egyesületünk négy tagja -a nyáron- az elmúlt év hagyományát folytatva, csatlakozik a miskolci Mandorla csoporthoz és Moldvában vállal tanítást.

Városunkban tanul Duma-István András költő fia, akit egyesületünk helyezett el iskolában és kollégiumban. Egyesületünkhöz hasonlóan egyéb módon is támogatja mindkét intézmény. Bízunk benne; vendéglátó technikus szakmájával segíteni tud abban, hogy panzió, étterem legyen a moldvai magyarok földjén; a klézsei Magyar Házban.

népdalkör

A Külsőrekecsini Csángómagyar Népdalkör, a Rajeczki-emlékünnepségen.

Renn Oszkár

A felrobbant sziget

(Santorini 1999)

A Pegazus vitorlás hajó Santorini egyetlen kiépített kikötőjében. ATHINIOS-ban várakozott a korareggeli órában a behajózó csoportokra. A magyarok érkeztek legkorábban egy mikrobusszal, amely a meredek sziklafalba vágott, legalább húszkanyaros szerpentinen gurult le a mólóhoz. Kötél-kordon zárta a bejáratot a kikötő területére. Hamarosan érkezett még két nagyobb busz, melyekből német turisták szálltak ki harsogó jókedvvel. Egy egyenruhás elhúzta a kötelet, és a 80-100 ember "megtámadta" aznapi otthonát, az olvasmányokból, filmekből ismert és gyakran elképzelt, karcsú kétárbocos vitorlás hajót.

A Pegazus a híres, görög Patriotakis hajós-család hagyományai szerint 1988-ban, Chaniaban (Kréta) épített schooner, melynek túlnyomó része kézi mestermunka. 23 méter hosszú, 6 és fél méter széles, merülési mélysége 3 méter. A hagyományos konstrukció a modernkor szerinti követelményeknek megfelelő büfével, fedett társalgóval, zeneszolgáltatással, biztonsági berendezésekkel kiegészült és vitorláit is ritkán használhatják, mert kiváló dízelmotorokkal is rendelkezik.

Az utasok elfoglalták helyeiket. A német zűrzavart percek alatt lerendezte egy termetes, szőke Brünhilda-asszony, aki elmaradhatatlan mikrofonján keresztül harsogta utasításait az utasoknak, bejelentve, hogy ő a hajóutazás idegenvezetője.

A turisták valahogyan elhelyezkedtek. A magyarok a hajó elején találtak helyet. A német sereglet, ahogy letelepedett, máris vetkőzni kezdett. A ragyogó reggeli napsütés még nem égette a tegnap érkezett fehérlő testeket. Hiába figyelmeztetett a hangosbemondón a termetes idegenvezető-nő a leégés veszélyeire, a gyorsan barnulni vágyók, magukra kenve a különböző védőfaktoros naptejek literjeit, már süttették magukat a sebesen magasba kúszó nappal. Akadt néhány monokinis német lány is, a férfiszemek legnagyobb gyönyörűségére, akik az orrfedélzeten hanyatt feküdve, lehunyt szemmel szívták magukba a barnító sugarakat.

A hajó megmozdult és a mólótól távolodva egyre gyorsult, így a menetszél már tompította a korán érezhető kánikulát. A viháncoló turisták is lecsendesedtek, amikor a hajó a 3500 évvel ezelőtti szigetrobbanás következtében létrejött óriási krátert megtöltő tenger nyílt vizére ért. Lélegzetelállító, a világon egyedülálló látványra pillanthattak vissza. A kirobbant és elsüllyedt 22 köbkilométernyi hegycsúcs sarló alakban éles, több száz méter magas sziklaperemet hagyott, melyre az elmúlt évezredek alatt városok települtek.

A rezzenéstelen, mélykék tengervízen sikló hajó kifelé indult a kráterből, és az öbölbejáratnál, a katasztrófát "túlélő" lakatlan kis sziget, az ASPRONISI mellett haladtak el. A vulkáni kitörések és a robbanás ennek kőzetét nem gyűrte össze, és ma olyan, mint egy krémes torta, a rétegezett színes kőzeteivel. Mint egy 20 méter vastag óriássütemény, emelkedik ki a víz tálcájából.

A krátertó sima vize hirtelen vált redőssé, amikor a hajó elérte a "bejáratot", melyet a sziklakaréj utolsó tengerbe-szakadó köveire épített világítótorony-templom őriz sok évszázada.

A nyílt tenger felől a geológiai kataklizma kialakította sziklaalakzatokban minden szemlélődő talál sajátos formákat, emberi, állati hasonmásokat. Az évezredek óta folytatódó vulkáni kitörések egymásba rendeztek nem egymásba való különböző kőzeteket. Így bámulhatja a hajózó turista a Fehér Sziklákat, majd alig néhány száz méterre a Vörös Part tüzelő monumentális köveit látja tükröződni a part vizében. A fehér vonulat olyan, mint egy óriásnak készült stracciatella fagylaltadag, tele sötét csokoládé-kődarabokkal, a fehérlő horzsakőben megdermedt fekete lávamaradékokkal és más mélységi kövekkel. A vulkáni katasztrófák kőátrendezései zöld rétegeket is begyűrtek a vörös-fekete-fehér kőtömegbe. A változatos hegykaréj a déltengeri szikrázó napfényben távolról, mint tarka kőtúrás emelkedik ki a kék vízből, közelről monumentális díszletként övezik a 10 km átmérőjű krátertavat.

***

Az erre hajózó ember csak dermedten nézi a természeti katasztrófák mérhetetlen erői által alakított kőfalakat, vizsgálja messzelátójával a különös töréseket, formákat. A kutató ember ezekben is keresi egy ismeretlen világ "üzeneteit". Van-e ezekben a változatos rajzolatokban valami rejtett üzenet? A legnagyobb gravírozó-faragó mester, a Természet, vajon rejtjelezve akar-e valamit közvetíteni az emberparánynak? A sziklák, a kövek függőleges síkjaiból kimosott, kifújt, kimorzsolt és meghagyott alakok, rajzolatok minden emberi művészeti alkotás formagazdagságát felülmúlják. A bámuló, töprengő és megszállottan kutató ember keresve mindig talál valami tárggyal, lénnyel, gondolattal, álmokkal társítható formát, színeket, rajzokat képzelgéseihez. Ezekből a "Santorini-jelekből" még nem fejtett meg senki semmit, nem készültek doktori disszertációk sem a különös rajzolatok értelmezéséről, de mégis hatottak egyes művészek formavilágának kialakulására. A kőzetrétegek egymáson óriási reliefszalagoknak látszanak. A hajózó távolságból mintha emberi alakok sokasága népesítené be a szalag-folyosókat. Másutt a nem tudni milyen, és sohasem olvasott "természet-nyelv írásjelek" mutatkoznak hosszú sorokban, megfejtetlen kódrendszerben, talán üzenve valamit a kukkeres embereknek.

***

Már többen érezték vörösödő bőrükön a kemény délelőtti napsugarakat, a pólók, a sapkák is előkerültek, és a hajó fedett utasterébe vonultak az egynapos barnulók.

A vitorlás a ma is működő vulkán-szigethez, a NEA KAMENI-hez érkezett, ahol ki is kötött. A sziget, melynek közepén-tetején van a Kráter, valójában egy lávatömeg, fekete, kiőrölt kőóriásokkal. A kimerítő meleg igazán megviselte azokat, akik egy negyvenperces gyalogtúrával felmásztak a nem túl magas csúcsra. A kőtenger ontotta a föld melegéből és a naptól begyűjtött forróságát, lihegtek a kaptatóra vállalkozók, de ismét kárpótolta őket a látvány fensége, a Santorini-hegykaréj felülmúlhatatlan szépsége, melyen ékességként az ember építette városok épületei, mint ragyogó fehér gyöngyök soroltak.

Lábam kilógatva a korlát alatt ültem a hajó elején. A sistergő-susogó hullámok időnként felcsapták rám hűvös cseppjeiket. THIRASSIA-sziget felé haladtunk. Ez a sziget csak jóval a nagy robbanás után, Kr.e. 236-ban, egy nagy földrengés következtében szakadt le a Santorini szigetről, és a krátertavat nyugatról zárja le. A sziget kikötőjének öblét meredek sziklafalak védik, felette, a kövek tetején fehérlik MANULAS falu. A kikötő sziklafalnak támaszkodó házsorától, mely nagyobbrészt vendéglők, presszók, emléktárgy-árusítók sora, egyetlen cikkcakkos ösvény, a csaknem függőleges sziklafalba vágva, vezetett fel a faluhoz. Szamarak, öszvérek vitték fel az embereket, szállították az élelmiszereket és egyéb árukat a magasba épült községbe.

Gyalog indultam a meredeknek. Az évezredes kőösvényen a vidám szamaragoló németek a hajcsároktól ötösével ösztökélt állatokkal libasorban haladtak el mellettem, mindannyiszor a mélység felőli oldalra kényszerítve, mert a szamarak csak a sziklafal tövében hajlandók közlekedni. Lassan győzködve a métereket erőlködtem a déli forróságban, többször is megpihenve, törölgetve az ömlő izzadságot, igyekeztem a magasba. Úgy kétharmad útszakaszon, az egyik tűkanyarban, az ösvényből egyenesen is kiágazott egy nyom, mely vezetett két bokor között egy kis fűvel benőtt tisztásra, melynek közepén egy szikladarab kínálta magát ülőalkalmatosságként a végelgyengülés előtt álló vándornak. Le is ültem azonnal és lehajtott fejjel lihegve törölgettem magam. Már megnyugtatott szívritmussal körülnéztem, hogy hol is vagyok. A 2-3 méter széles, 7-9 méter hosszú párkányról, úgy 150-170 méter magasan az öböl vize fölött, a tenger felé teljesen nyitottan, mint egy panorámateraszról tökéletes kilátás nyílt közvetlenül a sziklafalaktól védett kikötő-öbölre, távolabb pedig az egész Santorini krátertóra (Calderára) és a hegyvonulatra a gyöngyfüzér-városokkal.

Lenézve az elém tárulkozó ijesztő mélység mozdulatlan kék vizére, melyet a vízben sötéten tükröződő sziklafalak zártak öböllé, különös érzés hatalmasodott el rajtam. Szemem nem tudott elszakadni a szépséges kéktől, húzott le a mélységes varázs, mintha a kék tó tükrére, egy boldogság-világra hívogatna, egy nagy ugrásra, szárnyatlan könnyű repülésre. Kezem önkéntelenül kapaszkodott a kőbe, és fejemet megrázva kellett szabadulnom a misztikus vonzásból, tekintetemet távolabbra, Santorini fehér városai felé emelve. Ezután már csak részpillantásokkal, fegyelmezett tudattal személtem a halálugrásra hívogató mélységet, és higgadtan vizsgáltam a természet kőszobrász alkotásait. Az "Öt-asszony szikla" vigyázta a kikötő bejáratát, és a sziget hegyvonulata egy krokodilfej alakkal süllyedt a tengerbe.

Még félórát ültem a kék víz fölött, megszabadulva a veszélyes kábulattól, de megőrizve a látvány felejthetetlen szépségét.

A mászást folytatva láthattam, hogy a falucska jól sáfárkodik a "panoráma pozícióval", mert az öböl sziklafalának peremére legalább tíz panoráma éttermet, presszót építettek a megéhezett és szomjúhozó turisták részére. Az egyik asztalnál, felérkezésem után én is megittam egy liter behűtött ásványvizet, több, tájban gyönyörködő, elcsendesült német társaságában.

Lefelé menet már nem álltam meg a látókőnél, ereszkedtem le a kikötőbe, mert a hajó indult az alkonyati program helyszínére, IA-ba.

106o

***

A Pegazus időben befutott IA kikötőjébe, ahonnan már lépcsőkön lehetett a hegyvonulat végére épített művészvárosba feljutni. A hangulatos kisváros a galériák Mekkája, minden utcában szép számmal működnek műkereskedők, és minden utcáját lakják képzőművészek. IA az 1956-os földrengés nagy pusztítása ellenére, az újjáépítés után is megtartotta varázsát. Luxusbutikjai, éttermei, panziói százezrével csábítják ide a turistákat. A romantikus környezet, a három oldalról ölelő tenger, az ápolt épületek, templomok, kupolák, a szűk utcák és lépcsősorok mind-mind szerepelnek a "kínálati listán", amikor hirdetik a "szerelem és művészetek városát". És erre még hozzáteszik a fő attrakciót: "Az egyedülálló és csodálatos naplementét Ia-ban.

Hajónk is a naplementére érkezett a város kikötőjébe, és mire a vörösre sült, már fáradtan lassú mozgású utasok felmásztak a félsziget-város "kritikus pontjára", már több ezres emberáradat sodródott naplementét nézni. Kőkerítéseken, házak lapos tetején, fákon kapaszkodtak, álltak, ültek az emberek, sokak nyakában fényképezőgép, vagy videofelvevő, és várták a nagy pillanatot.

A Nap nem sietett, bár a hátralevő időt egy hangszóró percre bemondta, még egy arasznyira a bezuhanási hely felett vörösödött. Azután egyre gyorsabb tempóra váltott az életet adó korong. Eljött a perc, "Őfensége" beleért a tengerbe, alatta szinte fortyogni kezdett a víz, néhány másodpercig vízhídon át is közvetítette aranyló sugarait, majd bevörösödve beletűnt a távoli vízözönbe. Sokan kiabáltak és tapsoltak a sok évmilliós, és nem emberi produkciónak, sokan csak álltak csendben és bámultak a maradék vörös égalja felé. Egyesek talán még köszönetet vagy hálaimát is rebegtek a gyönyörű pillanatért.

A sok ezres tömeg lassan oszlott, és megteltek az éttermek, a kávézók. Az éjjel-nappal nyitva tartó galériák, emléktárgy- és bizsuárusok, az "eredeti antik régiségeket" árusítók mesterien apasztották a napnyugtától még áhítatos, a városka utánozhatatlan hangulatától megszédült turisták pénztárcáját.

Egyórás vásárlási szabadprogram után, hajónk végre felvette utolsó utasát is. Miután a német parancsnoknő háromszor átszámolta a rábízott állományt, a Pegazus elindult az indulási kikötő felé, át a napnyugta vörös egét még tükröző, hatalmas kráter-beltengeren. Már csak néhány német hangoskodott, feltöltve kellő mennyiségű Metaxa konyakkal, vagy Ouzo itallal, de idővel ők is elcsendesedtek, el is szundítottak.

A későeste sötétje már félúton rázuhant a vízre, a több száz éves peremsziklák még sejtelmesen vöröslöttek, a tetejükön belámpázott városok fénypontjainak sora már a fekete víz hullámain táncolt.

A Santorini éjszaka is gyönyörködtetett...

108o

Képz~Om^Uvészet

Losonci Miklós

Ifj. Szabó István szobrai

hrúz m Művészete tisztázott folytatás. Édesapja, a Benczúrfalván alkotott id. Szabó István fába faragta a magyar bányászok karaktereit, mintegy Meunier örököseként, aki a belga bányászsorsot mintázta nevezetessé. Ifj. Szabó István szobrászi környezete nemcsak édesapjára korlátozódik, felesége, Nagy Mária szintén jeles alkotó, kitűnő portrészobrai ismeretesek.

Ifj. Szabó István: Hrúz Mária bronz, érem

Ifj. Szabó István a Heves megyei Dorogházán született. Pusztán élt kerékgyártó édesapjával, aki a továbbiakban jelentős életművet hagyatékozott utókorára, ami jelenünk. Ifj. Szabó István Kisterenyén, Salgótarjánban végezte iskoláit, 1952-ben kapott diplomát a Képzőművészeti Főiskolán Kisfaludy-Stróbl Zsigmond és Pátzay Pál tanítványaként, igazi Mestere azonban édesapja lett és maradt.

mikszáth Tehetségét szorgalom bástyázza, aminek igazolása ötven köztéri szobra, emlékműve. A hetvennégy éves alkotó Munkácsy-díjas, műveit láthatta nemcsak a hazai közönség köztereken és számtalan egyéni és csoportos kiállításán, hanem Moszkva, Bécs, Varsó, Róma, Bologna, Antwerpen műbarátai is.

Ifj. Szabó István: Mikszáth 1999. bronz, életnagyság

Immár horgad a kérdés: miben hozott újat ifj. Szabó István? Elsősorban azzal, hogy korunk nagy mesterségbeli felhígulása idején rangot adott az ábrázolás komolyságának, mely művészetének fontos erénye. Az is, hogy ötven év folyamatos munkájával egyenletes minőségrendben farag, mintáz saját álmai és a társadalom igényei szerint. E kettőt tisztességgel egyezteti - szentnek tartja nemcsak belső indítékait, hanem a föladatokat is. Egyedi tette és eredménye a kövérség állapotának esztétizálása. A kövér ember általában csúnyának is tartatik - a kínai szobrászat mondott ellen e megállapításnak - számtalan szoborba lépett sok kövér bölcs, kövér Buddha tanúskodik erről. Ifj Szabó István is remekel e témakörben Mikszáth Kálmán és Csohány Kálmán portréival. A kövérség szépségének dicséretét értelmezi méltóságteljes nyugalmukkal.

ady Erős a néprajzi és népművészeti kötődése, ezt példázza a mezőkövesdi főtéren látható Matyó menyecske; élteti a szobrot a néprajzi pontosság, mely ezen túl árnyaltságot és választékosságot is jelent. Madách Imréről készült érme kettős gondolatot fejez ki - mindenkinek bölcs értelmét, a keveseknek, akik elmélyültek a madáchi életműben, mint ifj. Szabó István is, a gyötörtséget, a gyötrelmek sorát. Mesterműve a Komlón 1973-ban felavatott, betonból, labradoritból, krómacélból mintázott "Bányász mártírok emlékműve".

fürdő után Büszke méltóságú Szarvasa bronzlemez-domborítás technikával készült, 1985-től a budakeszi vadaspark dísze, nyitánya, a tér hangulatának a sűrítménye. Emlékezetes 1972-ből keltezett Hazafelé az erdőből alkotása, a nehezéket cipelő férfi Munkácsy Mihály Rőzsehordó

Ifj. Szabó István: Ady 1977. fa

asszonyának testvéri ellenpontja.

Pompásak állatfigurái, ebből a körből kimagaslik Muflonja, különös finomság hatja át

Hrúz Mária érmét, ahol Petőfi édesanyjának szemérmes alig-mosolya árulkodik a csöndbe rejtőzött lelki áhítatról.

A Hollósy Galéria most 2001-ben adta ki ifj. Szabó István szobrászi életművéről szerkesztett könyvét, melyet számtalan illusztráció kísért, és több írás, Praznovszky Mihály. Láncz Sándor, Fecske András, T. Pataky László tanulmányai. Három interjú is bővíti a korrekten összeállított anyagot, melyet Varga Lajos Márton, Árpási Zoltán, Varga Mária készített a neves és érdemes szobrászművésszel.

Ifj. Szabó István: Fürdő után 1963.

bronz, 32 cm

Könyvszemle

Cs. Varga István

Nyitottság és elmélyülés

Kaló Béla: Irodalmi kávézó című könyvéről

Kaló Béla prózaíró, kritikus, szerkesztő. Dormándon született, Remenyik Zsigmond író családjával tart rokonságot. Az egri tanárképző főiskolán szerzett magyar-történelem szakos diplomát. (Egy ideig a főiskolán szervezett Németh László Diákkör titkára volt.) Íráskészségével, egyéni prózastílusával szerzett nevet tollforgató, színes diákéletet élő társai körében. Alakját jókedvű diákcsínyek, baráti borozgatások legendái fonták körül. Egerben a Heves Megyei Népújságnál újságírással is próbálkozott. Bár szeretett és tudott is írni, a zsurnalisztika közegéből mégis kikerült. A Heves Megyei Művelődési Központban népművelőként dolgozott. A felnevelő szellemi közeg, Eger történelmi múltja, Tinódi, Dobó István, Balassi, Gárdonyi, Bródy, Remenyik, Kálnoky nemzettudatot építő öröksége, irodalmon túlmutató hagyatéka szervesen beépült írói, kritikusi világképébe. Mindez helytállásra serkentő motivációként hat tanári hivatásában is.

1979-ben megnősült. 1980-ban pedagógus feleségével együtt a Szendrő melletti, a Bódva patak jobb partján található Szuhogyra költözött. A pedagógus hivatást választotta kenyérkereső foglalkozásul. A szuhogyi Martinkó András Általános Iskolában tanít. A "kies Bódva-völgyben", a természeti szépségekben gazdag tájhazában, Kalász László szülőföldjén építi szellemi kilátóját. Magdolna asszony oldalán az olvasni, tájékozódni szerető pedagógus itt vált lapszerkesztővé, a felső-magyarországi régió határain túl is egyre ismertebb kritikussá. Megőrizte nagyfokú nyitottságát a különböző értékek iránt, és egyben a lehetőség szerinti elmélyülés megvalósítható igényét, bizonyos fokú esélyét is.

Lakó- és munkahelye, Szuhogy három, XX. századi jeles személyiség, Takács János jezsuita lelkész és kínai misszionárius, Takács József teológiai professzor és egyházi író, és a jeles irodalomtudós, Martinkó András szülőfaluja. Hármójukról Talentumom megőriztem, gyarapítottam... címmel 1996-ban kiadvány jelent meg az Edelényi Füzetek sorozatban. (Összeállította, szerkesztette: Laki Lukács László, utószó, szöveggondozás: dr. M. Takács Lajos.) Máig közösségszervező, bátorító példakép az egészen kiváló, de hivatalosan mindmáig kellően el nem ismert irodalomtudós, Martinkó András, akinek életútja Szuhogyról a mezőkövesdi Szent László Gimnáziumba, onnan az Eötvös Collegiumba, majd pedig a Sorbonne-ra vezetett...

Szuhogyon a római katolikus iskola már 1749-ben létezett öt tanítvánnyal. Barkóczy egri püspök alapította a katolikus plébániát, és a paróchiához és iskolához illetményföldeket is biztosított... 1804-ben megalapították a református iskolát is. Nem véletlen, hogy a szuhogyiak áldozatos erőfeszítéssel, elszántságot követelő helytállással a körzetesítés kampányidőszakában is megőrizték, és valóságos "szuhogyi példát" adva azóta is fenntartják a helyi általános iskolát.

Kaló Béla láthatja maga körül, hogy a valóságban mit is jelent az oly sokat deklarált esélyegyenlőség a borsodi, abaúji, csereháti falvakban. A tehetségekkel való sáfárkodás máig fontos feladata az itt élő, valóban felelősségtudó értelmiségnek. Tudják, hogy a vetés, az ápolás, tehetséggondozás az ő feladatuk. Tanítványaik útja az érlelődés során máshova vezet, a szellemi aratás, csűrbegyűjtés már a nagyobb központokban történik.

Bátorító példa, virtuális erő Kaló Béla számára annak tudata, hogy Kalász László a Bódva völgyében a magyar irodalmi élet elismert, József Attila-díjas, jelentékeny költőjévé tudott válni. Nem öncélúan szállt fel a költő fohásza a dombnyi hegyek közt: "hadd nőjek e kisded magason / azzá én is: mi lehetek". Legfőbb vágya emberi, közösségi fogantatású: "Csak lennénk végül boldogak", hogy "a jövendő közös hívásunkra visszafeleljen, hogy mezőnkön bogáncs ne teremjen, kohónkból salak ne hullongjon, hogy színt vallhassak a szelekkel."

Kaló Béla könyve az edelényi Városi Könyvtár és Művelődési Központ Edelényi Füzetek című könyv-sorozatában látott napvilágot. Ezt az értékes sorozatot Slezsák Imre könyvtárigazgató kezdeményezte, Laki Lukács László, M. Takács Lajos filológiai pontosságú közreműködésével, eredményesen folytatta, és az igazgató-utód, Habobás Pál is vállalja.

Kaló Béla tehetséges, egyéni stílusú, izgalmas szemléletű kritikus és szerkesztő. Irodalmi kávézó című könyvét, a benne található kritikákat, kisesszéket, tárcákat a nyitottság és elmélyülés erényének jegyében, a folytatás reményében ajánlom az olvasók értő szeretetébe.

112
Szerzőink

Dr. Abkarovits Endre Egerben élő angol-német szakos tanár, az EKF angol tanszékének docense. Angol nyelvészettel, kultúrtörténettel, művészettörténettel foglalkozik. Publicisztikájának leggyakoribb témája a magyarság népi kultúrája Dr. Alabán Ferenc Besztercebányán élő tanár, a Finnugor Nyelvek Tanszékének tanszékvezető docense. Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér) Egerben élt költő, Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger szerkesztője. Kálnoky László barátja, mestere. Eger díszpolgárává avatta, ám soha nem kapott méltó elismerést. Braum Melinda Szegeden tanuló diáklány, a Radnóti Gimnázium tanulója. Cseh Károly Mezőkövesden élő költő, műfordító, a Kelet szerkesztője, számos verseskötet szerzője. Cserniczky Dénes 1927. október 5-én született Egerben, ahol a Ciszterci Gimnáziumba járt. A Zeneművészeti Főiskolán egyházzenei szakon tanul, majd könnyűzenészként zenekarokban játszik, turnézik. Dr. Cs. Varga István Egerben élő irodalomtörténész, az ELTE Tanítóképző Főiskola tanára. Domokos Sándor (1921) Kanadában élő író, költő, szobrász., a Kanadai Írószövetség tagja. A II. világháborúban Szibériába hurcolják, majd hazatérése után családjával együtt kitelepítik. 1956 óta Kanadában él. Több nagysikerű könyve jelent meg itthon is, külföldön is. Duma-István András Csángómagyar költő, a moldvai Külsőrekecsinben él és az ottani magyar islolát vezeti. Dr. Farkas András (1919-1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelős szerkesztője, alapítója. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont lapjától mindennemű támogatást, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették. Fecske Csaba Miskolcon élő költő, a Kelet Alkotókör jeles képviselője. Rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, napi- és hetilapokban. Fridél Lajos Rajztanár. Egerben él és tanít. Főiskolai mestere Blaskó János. 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a "Bükkaljai ösvényeken" c. könyve. Gyüre Lajos Kassán élő költő, a kassai magyar értelmiség egyik közismert és sokoldalú személyisége, a kassai magyar színház dramaturgja Horváth Ágoston Gusztáv Gyöngyösön élő nyugdíjas gépészmérnök. Kaló Béla (1954, Dormánd) 1977-ig Egerben élt, egy ideig főállású újságíró. Magyar-történelem szakos tanár, Szuhogyon él. Krupa Sándor Egerből elszármazott ferencesrendi szerzetes, akit a Rákosi-érában évekig börtönben tartottak és kínoztak. Youngstownban él (USA). Lelkes Miklós (1938, Budapest) Meseíró, költő, egyetemi oktató, az 1960-70-es években az Irodalmi Alap tagja. Írásai számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több mint 20 antológiában megjelentek. Dr. Losonci Miklós Szentendrén élő irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci Magánegyetem esztétika tanszékének vezetője. Murawski Magdolna Egerben élő tanár, író, műfordító. Szegeden a JATE BTK-n végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabadfoglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa. Patkós Attila Egerben élő vegyészmérnök, pszichológus, művészettörténész. Jelentős ismeretekkel bír az alkohológia és addiktológia területén, gyakorló terapeuta. Dr. Renn Oszkár Egerben élő nyugdíjas gépészmérnök, több helyi társaság és egyesület tagja, közéleti személyiség. Szabó Bogár Imre (1944) Miskolcon élő költő, író, pedagógus. A miskolci KELET Irodalmi és Társművészeti Egyesület alelnöke. A KLTE-n végzett magyar-történelem szakosként. Székely Kiss Edit Középiskolai tanár, 1969-ben végzett a debreceni KLTE történelem-földrajz szakán. A moldvai csángókat támogató Petrás Incze János Kulturális Egyesület titkára. T. Ágoston László Budapesten élő író, történész, a történelmi Lenkey-család leszármazottja. Tusnádí László Sátoraljaújhelyen élő irodalomtörténész, költő, műfordító. Magyar-olasz szakos, a Sárospataki Református Egyetem tanára.

Megrendelő lap

Új

Hevesi Napló

A tartalomból:

TUSNÁDY LÁSZLÓ: Kossuth Lajos azt üzente...

CSERNICZKY DÉNES: Természeti törvények

ALABÁN FERENC: A valóság tükörcserepei a szlovákiai magyar lírában

KRUPA SÁNDOR: A sarló-kalapács áldozatai

ABKAROVITS ENDRE: Az egri vár ostromának 450. évfordulója

MURAWSKI MAGDOLNA: Homa János négy éve

Hevesi Napló

VERS, PRÓZA

Apor Elemér: Haragvó köszöntő a fecskékhez 4

Fiatal tehetségek bemutatkozása

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

Tusnády László:

Kossuth Lajos azt üzente... .................. 42

KÖZÉLET

Székely Kiss Edit: Petrás Incze János Kulturális Egyesület 101

KÉPZŐMŰVÉSZET

KÖNYVSZEMLE

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

Szerkesztőbizottság:

Áprilisisi számunk megjelenését az alábbi szponzorok segítették:

Az idő sodrában

Vers, próza

Apor Elemér

Haragvó köszöntő a fecskékhez

Megjöttetek végre

hetyke csavargók?

Murawski Magdolna

Kwai*

A háborúk vágóhídra hajtott

kisembere emlékezetére

vidám fütty hangja száll

Gyüre Lajos

Apáczai

III.

3. jelenet

Szín a nagy auditórium. Várady, Bátai, Kolozsvár főbírája, majd Apáczai, Porcsalmi, Pávai és diákok. Várady, Bátai és a főbíró egyszerre érkeznek, s beszélgetnek.

VÁRADY: (a többiekhez) Megértük hát ezt a napot is! Megtartja székfoglalóját az új rektorunk.

FŐBÍRÓ: Bizony, nagy nap ez! Ilyen oskolával mostanság nem dicsekedhet akármelyik város! A deákok is, lám, hogy ügyeskednek a falakon!

PÁVAI: (Láthatólag tartóztatja magát Ágnestől) Kérdeztem valamit!

Duma-István András

E-g-er- vár ez az ár

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XLVI.

Hat órakor találkoznak.

Ugyanoda iratkoztak be mindketten, ahol tegnapelőtt vadásztak.

- Tegnap este hallottad-e azt a lövést Szúcs irányából? Én úgy gondolom, hogy a Hagymásból jött - szól Gáspár.

- Pedig oda be sem írt senki. Itt van a kezemben a beírókönyv. Nézd meg magad is! Senki - mutatja barátjának Pista a vaskos könyvet.

Farkas András

Töredékek

Lelkes Miklós

Mikor a hegyen...

Mikor a hegyen már a tavasz:

T. Ágoston László

Akkor, ötvenhétben...

Sok hajlott hátú kérdőjellel köszönt ránk 1957. Nagyapám többnyire az ágyat nyomta, alig volt már több negyven kilónál. Az orvos többször javasolta, hogy meg kellene operálni a gyomorrákját. Ő azonban összeszorított ajakkal csóválta a fejét.

Domokos Sándor

Krisztus... Ki vagy?

Ki vagy, Krisztus?

A Dávid-házi herceg?

Kit félt Heródes

És Mágusok tiszteltek?

Vagy csak ács vagy,

Fecske Csaba

Luxusutazás

Huszadik

Zsongás

Kossuth Lajos azt üzente...

Mai magyar szaknyelvújítás

Alabán Ferenc

A valóság tükörcserepei a szlovákiai magyar lírában

Cserniczky Dénes

Természeti törvények

Murawski Magdolna

Homa János négy éve

A Hitetlenség Gyülekezete

A sarló-kalapács áldozatai

Abkarovits Endre

Az egri vár ostromának 450. évfordulója

Patkós Attila

Miként lehetünk úrrá olykor gyötrő problémáinkon?

A nagyhét és a húsvét tisztító üzenete

Székely Kiss Edit

Petrás Incze János Kulturális Egyesület

A Külsőrekecsini Csángómagyar Népdalkör, a Rajeczki-emlékünnepségen. Renn Oszkár

A Külsőrekecsini Csángómagyar Népdalkör, a Rajeczki-emlékünnepségen.

Renn Oszkár