Tartalom:

Az idő sodrában 3

VERS, PRÓZA

Domokos Sándor: Ezerkilencszáz-ötvenhat… November…, Soha! 4

Apor Elemér: Az őszi levelekről 7

Gyüre Lajos: Lovak patája, Galilei 8

Fecske Csaba: Rigók füttyében 9

T. Ágoston László: Vakvágányon 12

Simek Valéria: Öreg csizma az éjszaka, Átváltott a pillanat 18

Gérecz Attila: A távozó, Ítélet, Levél 19

Fecske Csaba: Nagymama születésnapja 23

Barna T. Attila: Félárbocon, A váci kálvárián 25

Cseh Károly: Lovaghangra 26

Székely Dezső: Helyszíni közvetítés 26

Oláh András: Körhinta 26

Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XL. 27

Lelkes Miklós: Hegyek, Terroristák 33

Barcs János: A tetovált ember 34

Tusnády László: Világpolitika,

Medvetánc 40

Farkas András: Azt kérdezed, Japáni nők 43

Szabó Bogár Imre: Próbatétel, Piszkos körmével, Falunapon barátommal 44

Erdélyi Z. János: A szél 46

Abonyi Mária: Mindig rózsa

akartam lenni 46

Szlafkay Attila fordításai 47

Katona Kálmán versfordítása 48

Murawski Magdolna: Októberi táj 48

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

Szecskó Károly: Lenkey Károly huszárezredes 49

Kaló Béla: A labda messzire gurult 50

Losonci Miklós: Magyar esztétika 53

Zimányi Árpád: Nyelvművelő babonák 60

KÖZÉLET

Romhányi László: Egy megismételhetetlen előadás 63

M. Nagy István: A barátság törvénykönyve, A virtuális valóság 72

Cserniczky Dénes: Hihetetlen

történetek II. 76

Murawski Magdolna: Etnikai tisztogatások… 78

Lelkes Miklós: Gondolatok, aforizmák 81

Domokos Sándor: A nemzeti egység Ötvenhat legfőbb öröksége 82

Renn Oszkár: Ismételt postabontás 84

Kaló Béla: Széljegyzet az emlékezetről 90

Kádár Zsófi: Az 1956-os forradalom emlékére 92

KÉPZŐMŰVÉSZET

Losonci Miklós: Hincz Gyula szovjet hadifogságban 98

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET

Abkarovits Endre: A néptánc ünnepe Egerben 101

Bimbó Melinda: Kortárs, magyar,

sőt szép 106

Jámbor Ildikó: Eger kis csillagai 107

KÖNYVSZEMLE

Vezényi Pál: Harry Potter 109

Első borító: Egri vár

Fotó: Csontos Ildikó

Hátsó borító: Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes

Fotó: Gál Gábor

Illusztráció: Fridél Lajos

 

 

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

Szerkesztőbizottság:

DR. ABKAROVITS ENDRE

JÁMBOR ILDIKÓ

KALÓ BÉLA

 

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1118 Budapest, Ménesi út 73. Tel.: 1/209-4566

Tipográfia: szerkesztőség

Nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/130; 36/412-688

ISSN 1417-7080

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

Szeptemberi számunk megjelenését az alábbi szponzorok segítették:

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA
NEMZETI KULTURÁLIS ALAPPROGRAM

DOMOKOS SÁNDOR, Kanada

MOLNÁR ISTVÁN GÉZA fotóművész, Eger

AGRIA COMPUTER Kft.

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,

Valamint az Északhír árusítóhelyein,

Budapesten az Ecclesia Könyv- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál.

Az ország egyéb területein az újságárusoknál.

Az idő sodrában

Az agresszió nem szül békét. A világ megdöbbent közvéleménye napok óta képtelen hitelesen kommentálni azokat a történelemformáló eseményeket, melyek mindnyájunkat sokkoltak. Bizonyára nincs olyan eldugott része a földnek, ahol ezek az történések ismeretlenek maradtak volna, és nincs az a titkosszolgálat, mely ma még pontosan tudná, kik is álltak a szörnyű merénylet hátterében. Stílusát tekintve (ha ugyan stílusnak lehet nevezni azt a hidegvérű és cinikus “elmebeli teljesítményt”, mely emberéletekkel így játszik) harci játékokon felnőtt (talán amerikai, tehát semmiképpen nem elmaradott országból származó) fiatalember(ek)re vall, akiknek számára (remélhetőleg csak ez idáig) ez is csak egy játék volt a sok közül. A támadhatatlanságról és abszolút védettségről szóló mítosz egyetlen pillanat alatt foszlott semmivé, és mindenki új történelmi kor kezdetéről beszél, holott a történelem mindig is egy agressziótörténet volt, a generációról-generációra továbbadott bosszúvágy és az ebből eredő abnormális pedagógia története. A válaszlehetőségek közül ma még a legkevésbé fontolgatják azt, amely a porrá hullott épületek és emberéletek romjai fölött sürgősen megkeresi az agresszió valós okát, és ugyanolyan sürgősen tesz is ellene. NEM AGRESSZIÓVAL, hiszen az csak újabb agressziót fog szülni, lévén, hogy természeténél fogva olyan az, mint a saját farkába harapó kígyó.

Nekünk, magyaroknak bőségesen vannak történelmi tapasztalataink az embernek ember ellen elkövetett agresszivitása, kegyetlenkedése és bosszúvágya tekintetében, hiszen az egész történelmünk erről szól. Az 1848-49-es szabadságharc leverése és kegyetlen megtorlása, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni terror mindig is emlékeztetni fognak bennünket arra, hogy milyen a kegyetlenség és szadizmus féktelen tombolása. Milyen az, amikor egy egész nép vagy több népcsoport van kiszolgáltatva egy szűk emberi kör abnormális világának, és hogyan lehet lelkileg-fizikailag lenyomorítani azokat, akik egyébként jobb sorsra lennének érdemesek. Mi mindig kegyelettel fogunk emlékezni azokra, akik akár életük feláldozása révén is megcselekedték hazájukért azt, amihez mások gyengék vagy kevesek voltak, minden korban nemes és szép példát adtak honfitársaiknak és a világ más népeinek is arról, hogyan lehet helytállni nehéz történelmi időszakokban is. S mindezt nem merő fanatizmusból, elvakult hitbuzgóságból, hanem annak felismerésétől vezetve, hogy a lélekmentés sokkal fontosabb a puszta fizikai lét megmentésénél. Áldozatok árán is, szenvedések árán is, nem elhitványulva, nem lesüllyedt állapotban, hanem mindig emberi méltóságunkat megőrizve, s ugyanakkor minden tiszteletet megadva másoknak is. A hit által vezértelt élet csak ilyen lehet.

Miközben a világ a lehetséges válaszcsapásoktól retteg, és szinte szemét eltakarva várja, mikor, hol csapódik be a következő élő áldozati fáklya, s hogy erre a védelmi rakétarendszerek hogyan fognak reagálni, ismét reálissá válik az emberiség azon félelme, mely a hidegháborús korszakot kísérte: egyetlen őrült ember egyetlen gombnyomással beindíthat egy olyan láncreakciót, mely onnantól fogva visszafordíthatatlanul működik, egészen a végső megsemmisülésig, az emberiség történelmének végéig. Addig a végkifejletig, melyet Domokos Sándor Új Prométheuszából, az Ausztráliában a 2000. év rangos nemzetközi díját elnyert könyvéből ismerhettünk meg. Vajon megér-e ennyit a személyes bosszú, a pillanatnyi elkeseredettség, a harag és az elvesztett hozzátartozók miatt érzett gyász…? Az kétségtelen, hogy a tetteseket el kell fogni és meg kell büntetni. Ám a legfőbb bűnös mindig az, aki a sátáni tervet kiagyalja és a megvalósítását megfelelő logisztikai felkészültséggel véghezviszi. Ellene, ellenük vajon folyik hajtóvadászat…?

Vers, próza

Domokos Sándor

Ezerkilencszázötvenhat… November…

A gesztenyefák rozsda-lombja

Hullik lassan a Rózsadombra.

A Svábhegy felől felhő füstje

Suhan felém. A víz ezüstje

Széles mosollyal szórja vissza

A sugarát. Csókját felissza

A tűzfalak kormos homálya…

Így bámulok le a Dunára…

Lassan, lomhán loccsan a habja

November végén… Ötvenhatba’…

A csend feszült. A lélek fázik.

Egész valóm belül csatázik.

Fájó múltamnak égő sebje

Vágyódón enyhülést keresne…

Csendet, nyugalmat, békét, Istent…

Megérteni, szeretni mindent,

A múltért bosszút nem lihegve.

De a jövőnk el van temetve!

……………………….

Galamb röppen fel szembe széllel,

Suhan, siklik lágy repüléssel.

Már el is tűnt… Könnyű csak annak,

Akit a szelek szárnyra kapnak.

Ám oly nehéz a földön állni,

Terünk kicsiny. Időnk parányi.

Erőnk kevés. Értelmünk véges…

E szegény város sebzett, véres,

Még füstölög a rom… A járda

Aszfaltja tépett. Fenn a várba’

Sok megvakított üres ablak

Mered reám. A szép szavaknak,

Lelkes daloknak perce messze.

Bár tegnap volt csak, már temetve.

A föld alatt a hős s az eszme.

…………………………

Csörömpöl lánca lenn egy tanknak.

A talaj reng… A hősi harcnak

Hűlt helye már. Fejét lehajtja

Az őszi nap hűvös aranyja

Mély lila árnyak nyúlnak némán,

Zörgő levél-szőnyeg a sétány…

Görgő gesztenyét rúg a lábam,

Torkom szorul félő magányban.

- Van-e itten még mit keresnem,

E vérbetiprott Budapesten? –

……………………………

Csillagok gyúlnak fenn az égen,

Lent meg millió gyertyafényben

Gyászol a város büszke daccal,

Szemben kelettel és nyugattal.

Ó, mennyi sóhaj száll az éjben,

A keservek Novemberében!

Halott levelek, halott házak,

Halott örömök, halott vágyak,

Temetője e drága város…

A Sashegy orma már homályos.

Tűnik a fény. Szökik nyugatra!

Könnyemen át nézek a napba.

A bukó fény sugárnyalábja

Budapest véres glóriája…

 

 

Soha

A pesti utca megtiporva

Hernyótalpaktól, megcsitult.

A lobogó láng vérrel oltva,

A lyukas zászló megfakult.

A Tisza-tájnak büszke népe

Ma már a világ vándora…

S ez mindörökké így marad már?

A válaszunk egy: Nem. Soha!

A szó az ajkon megrémülten

A szívbe fojtva némul el

Szemekben égő kérdésekre

Csak gyáva hallgatás felel.

S mi, szétszórt népe a világnak

Szintén feledtünk tegnapot?

Testvért, barátot, barrikádot,

Börtönt s bilincset, tört rabot?

Belőlünk is kiperzselődött

Az Októberi Nagy Csoda?

Napról-napra feledjük őket,

A Hősöket? Nem. Nem. Soha.

Lelkem szemével látom őket,

Kik honnmaradtak csöndesen.

Igába görnyedt újra válluk,

Élnek, dolgoznak kedvtelen,

Miként a nagy vihar előtt is

A nép, az ismét elnyomott

Közöny ül minden fáradt arcon,

Mert könny s mosoly már elfogyott.

Ők megtörnek. Mi elkallódunk,

Mint száraz ág, mint út pora.

Esküdj, testvér, a testvér vérre:

Ezt nem engedjük! Nem! Soha!

De hősnek lenni, hol a mámor

Gőze hevíti az agyat,

Könnyebb dolog, mint napról-napra

Legyőzni önnönmagadat.

A restségből munkát faragni,

A tudatlanságból tudást,

A langyos öröm-kergetésből

Jellemes meg-nem-alkuvást.

Ez úton nem szabad megállnunk,

Nem kell a világ mámora,

Megyünk együtt a Hadak Útján,

És nem állunk meg! Nem! Soha!

Apor Elemér

Az õszi levelekrõl

 

De sok levél, de sok levél

amit elém forgat a szél

Aki küldte, jól megírta

a múlás van rájuk írva

Fújja a szél ide-oda

Elengedte kezét a fa

Ottmaradt szegény, kegyetlen

állva árván, leveletlen.

De sok levél, de sok levél

fejemre hull, szívemhez ér.

Nem is levél, hanem jel, kép,

így hullok majd én is ekképp.

Kezem te is elengeded

mert az ember mást nem tehet,

elengedi annak kezét

akit elhív a messzeség.

S maradsz, mint fa, egymagában

októberi zúzmarában.

Maradsz te, szegény, kegyetlen,

állva árván, leveletlen.

Itt kell hagynom, itt kell téged

könnyet sem sírhatok érted.

 

 

Gyüre Lajos

Lovak patája

 

Lovak patája veri szívemet,

legelők zöld füve harsog,

- múlt idők húsába mart fog –

táplál az eleven emlékezet.

Ám hűs harmatként e lázas főre

- a felfogható téren túl –

hűteni homlokom nem hull

a szépítő múlt selyem keszkenője.

 

 

Galilei

 

Megszóltok gyengeségemért. Legyen. Bár

csúfos, bélyeges homlokkal az élet

Firenzében még mindig többet érhet,

mint Rómában tiszta kézzel a halál.

Itt még alkothatok, mondhatok újat,

bár hátam mögött kámzsás papok állnak,

de terveim, mint jó Ikarosz-szárnyak,

teret leküzdve csillagokig jutnak.

Mocskolt lelkemet pányvázza az átok.

És mégis, mégis, emberek, hozzátok

fordulok, ti esett, földi rokonok:

Mert a titkok is föltárulnak egyszer,

s nem lehet többé taláros sereggel

takarni, hogy áll a nap, s földünk forog!

 

Fecske Csaba

Rigók füttyében

Hajnal

a csillagokba

szerelmes rét siratja

el az éjszakát

Hóvirág

kibújt a tavasz

tejfoga a hóvirág

napfényt rágicsál

Tavasz

csuromzöld fákat

majszolgat a fogatlan

tavaszi szellő

Halhatatlanság

a rigók vidám

füttyében élsz majd tovább

nyomorult féreg

Felemás

szomorú öröm

tavasz van egy lépéssel

közelebb az ősz

Magány

nem kopogtatott

senki csak a szél akart

bejönni hozzád

Zöld

a szél megnyitja

a becsukódott lombot

csak úgy dől a zöld

Az elveszett

hínáros öröm

ránt magával a mélybe

belédfulladok

Emlék

a lepke elszállt

ki tudja hová ujjam

őrzi hímporát

Csillagos ég

mint oszló tetem

férgei a csillagok

falják a semmit

Fény

gyertyafény falja

a sötétséget ám az

éjszaka marad

Nyári éj

holdillatú csönd

halk nesz se pisszen lopva

madár szíve ver

Körforgás

a nyár fölváltja

a tavaszt hogy átadja

helyét az ősznek

Fönt lent

ami fönt lomb volt

lent zörgő avar csupán

rajta lépkedek

Csillagos téli éj

fönt sok csillag lent

a hóban sok cinkenyom

s az ének hol van

A vakmerõ

hólepte bokron

pirosát próbálgatja

egy rózsabimbó

Szatír

hópihe hullott

Lilla piros ajkára

pfujj te szatír tél

 

 

 

 

 

T. Ágoston László

Vakvágányon

Amikor megkaptuk az iskolában a továbbtanuláshoz a jelentkezési lapokat, összeült a családi tanács, hogy eldöntse a sorsomat. Tőlem is megkérdezték, mi akarok lenni. Költő – válaszoltam mély meggyőződéssel, mire rögtön ki is nevettek. Pedig akkor már két versemet is kitették az iskolai faliújságra.

- Pénzkereső foglalkozást kell választanod, fiam – mondta anyám. – Én tudom, hogy legszívesebben verseket írnál, de abból nem lehet megélni. Legyél asztalos, mint apád, meg a nagyapád, vagy kovács, mint Lenkey öregapád. Abból el lehet tartani egy családot, de álmodozásból?… Én azt szeretném, ha tanulnál. Orvos lennél, mérnök vagy tanár.

- Te is csak álmodozol, mint a fiad – vetette közbe nagyapám. – Itt ez a műhely tele szerszámmal. Egy élet munkája fekszik benne. Miért ne lenne asztalos? Olyan szégyellnivaló szakma ez? Nekem jó volt, meg az apjának Ő is meg fog élni belőle. Én már úgyse nagyon tudok dolgozni, akár holnap beállhat a gyalupad mellé.

- Az biztos, hogy van hozzá érzéke a gyereknek – fűzte tovább a gondolatát apám –, de maga is jól tudja, apuska, hogy manapság minden olyan bizonytalan. Mióta Szentmiklóson megszervezték a kátéeszt, egymás után adják vissza a mesterek az iparengedélyüket. Annyi adót vetnek ki ránk, hogy belegebedünk. Lehet, hogy holnapután újra beállítanak az államosítók. Akkor aztán mihez kezd? Emlékezzen csak negyvenkilencre! Most, hogy meghalt Sztálin, egy kicsit lazábbra engedték a gyeplőt, de mi lesz, ha újra megszorítanak bennünket?

- A tudást senkitől se lehet elvenni – dohogta az öreg. – Én Szibériában is asztalos voltam. Hadifogolyként is megbecsültek, mert szükségük volt rám.

- Nyugdíjas állásba kell adni – sóhajtott föl a tűzhely melletti rozzant fotelban nagyanyám. – Látjátok, mi is egy életen át dolgoztunk, mint az állatok, és öreg napjainkra itt állunk egy fillér jövedelem nélkül. Ott az a két kishold föld, amit összekuporgattunk, azt is el akarja venni a téeszcsé.

- El ám az anyjuk… azt vegyék el, amit maguk gürcöltek össze! – szikrázott föl az öreg szeme. – Ameddig én élek, ide egyetlen államosító, vagy téeszcsészervező se teszi be a lábát, mert a kisbaltával hasítom ketté a fejét!

- Mondjad, csak mondjad, hátha meghallja valaki, aztán úgy lecsuknak, hogy belefeketedsz! – csattant föl nagyanyám. – Ha te is megmaradtál volna a vasútnál, most lehetne egy kis nyugdíjunk. Tényleg, kisfiam, nem akarsz vasutas lenni?

- Forgalmista – kapta el a szót anyám. – Szeretsz tanulni, menj el technikumba. Aztán még akár állomásfőnök is lehetsz.

Nekem teljesen mindegy volt, mit határoznak felőlem, ha már költő nem lehetek. Így hát szépen kitöltöttük a jelentkezési lapot és beírtuk a vasútforgalmi technikumot. Csupán annyit tudtunk róla, hogy Szegeden van, és kollégiumban kell majd laknom. Anyám és nagyanyám már előre törölgették a könnyeiket, nagyokat sóhajtoztak, hogy hónapokig nem látjuk majd egymást, de nem szóltak. Talán azért, mert az ő ötletük volt, s következetlenségnek tűnt volna, ha éppen ők kezdenek el sajnálgatni. No meg azért is, mert a férfiak bizonyosan leintették volna őket. Nagyapám hat évet töltött a fronton, meg hadifogságban az első világháborúban. Apám is négy évig volt katona. Ők azt tartották, akkor válik a fiúgyermek felnőtté, ha kirepül a családi fészekből. S ha már a gyalupad helyett a forgalmista tárcsát választottam, vállaljam vele a távolságot is.

Teltek-múltak a hónapok. Egyre inkább megbarátkoztam a gondolattal. Nézegettem a vasutasokat, igyekeztem kihallgatni a beszélgetésüket. Szolgálatba jártak, ingyen utaztak a vonaton, meg szalutáltak is, ha találkoztak. Akár a katonák. És nem azt mondták, hogy például hét óra tíz perckor induló vonattal utaznak, hanem az ötvenöt huszonhármassal. A mozdonyt se mozdonynak nevezték, hanem a jó öreg négyhuszonnégyesnek. Vonzott az ismeretlen világ. A végén már alig vártam, hogy ott lehessek én is.

Aztán egy meleg nyári napon megjött az értesítés. Azt írta az igazgató, hogy a kollégiumban folyó átalakítási munkák miatt némi késéssel, szeptember 23-án kezdődik a tanév. Ekkor kell elfoglalnom a helyemet a Londoni körúti épületben.

Elővettem a szekrényfiókból nagyapám dalárdista sapkáját, s naphosszat mást se tettem, mint szalutáltam a tükörnek. Lelki szemeim előtt hosszú, csattogó szerelvények vonultak el, és csupán tőlem függött, hogy megállítom vagy továbbengedem őket. Mintha nőttem is volna néhány centit… Csak az nem tetszett, amikor anyám rámszólt, hogy húzzam ki magam, mert ki látott már görbe hátú forgalmistát?!

Apám egy jókora ládát csinált kihúzható fedéllel. Az egyik felére az otthoni címünket írta, a másikra a kollégiumét. Abban küldöm majd haza a mosnivalót, ők meg postafordultával küldik vissza a tisztát. No meg belefér a levél is.

Több szó nem esett a dologról. Legalább is előttem nem. Apám, nagyapám esténként bezárkóztak a szobába. Azt mondták, beszélgetnek, de a rádió recsegéséből tudtam, hogy a Szabad Európát hallgatják. Utána meg mindig komoly gondterhelt arccal meredtek maguk elé. Közben anyám és nagyanyám szorgalmasan varrtak, mostak, vasaltak, készítették össze a holmimat.

Aztán eljött a várva-várt nap. Délután két nagy bőrönddel fölültünk a pesti vonatra. Onnét indult a szegedi valamikor éjfél körül. Amikor fölültünk rá, engem elnyomott a buzgóság. Akkor ébresztett föl anyám, amikor megérkeztünk. Mire kitörölgettem a szememből az álmot, már az iskola előtt bandukoltunk.

Olyan volt az udvar, mint valami zsibvásár. Soprontól Záhonyig, az egész országból jöttek a leendő első osztályosok. Legalább százötven gyerek, s majdnem kétszer annyi kísérő. A vasutas intézet növendékei külön csoportban álltak. Ők már ismerték egymást, évek óta együtt nevelkedtek. Árva vagy félárva gyerekek voltak. Irigykedve néztük őket, mert nekik egyenruhájuk is volt. Tányérsapka, meg kék posztó öltöny, mint a felnőtteknek.

A megnyitó után átmentünk a kollégiumba. Kollégium? Az volt fölírva nagybetűkkel az épület homlokzatára, hogy Petőfi Laktanya. A kapuban fegyveres őr állt, az udvaron páncélautók sorakoztak. Az igazgató megmagyarázta a szülőknek, hogy még nem ürítették ki az egész épületet, de néhány héten belül kivonul a honvédség, és a miénk lesz az egész. Itt fogják berendezni a tantermeket is.

Anyám kissé idegenkedve lépett be a hálóteremnek nevezett körletbe. Kockakő padló, emeletes vaságyak, a folyosón sorban a fal mellett vasszekrények. Ezekből a hálóterembe is jutott néhány, az ablakok mellé. Negyven ágy egy szobában…

- A tanulók foglalják el az ágyakat! – harsogta valaki. – Utána sorakozó a szekrények előtt!

Mire odaértem a nagy tülekedésben, már csak felső ágy jutott. Azt se tudtam, hogyan kell fölkapaszkodni rá. Az egyik fiú mutatta meg a létrát, ami az ágy végében lógott.

Ebéd után kikísértem anyámat a vonathoz. A búcsúzásnál elszorult a torkom, de igyekeztem tartani magam. Az ő könnyei kibuggyantak, s fátyolos hangon biztatott:

- Ne szomorkodj, kisfiam, hamar elszalad ez a néhány hónap, karácsonyra otthon leszel. Aztán meg újra itt a nyár… Csak a tanulással foglalkozz, semmi más nem fontos.

Visszaballagtam a kollégiumba, beültem a vécébe, és jól kibőgtem magam. Hallottam, hogy a mellettem lévő fülkében is zokogott valaki.

Ébresztő után sorakozó, aztán kettes sorokban átvonultunk az iskolába reggelizni. Ott volt a konyha. Délben és este ugyanez. Elöl, hátul egy-egy nevelőtanár, mintha rabok lettünk volna. Délután volt kimenő, de meg kellett mondanunk, hová megyünk és miért. Nagyon irigyeltem a padszomszédomat, aki új-szegedi fiú volt, s tanítás után hazamehetett. Hát még amikor elmesélte, merre járt, mit csinált előző délután. Egyik nap randevúja volt egy lánnyal. Kettesben mentek moziba.

Nekem is tetszett egy lány. Osztálytársunk volt. Többször beszélgettünk a szünetekben. Hosszú, barna copfja volt, és mélybarna szeme. Hívott, menjek ki délután a városba. A Tisza-hídnál vár, és megmutatja a folyópartot. Madarat lehetett volna fogatni velem. Aztán az utolsó órán kettesre feleltem pályafenntartásból. Tanár elvtárs, a nevelőtanárunk egy hétre megvonta a kimenőmet. Amikor legközelebb a városban jártam, újra láttam őt, a barna copfost a Széchenyi téren. Kézen fogva sétált egy kintlakó harmadikos fiúval. Bánatomban úgy földhöz vágtam a pályafenntartás könyvet, hogy széthullottak a lapjai. Tanár elvtárs megtudta, s újra megvonta a kimenőmet.

Közben a katonák kiürítették a következő épületszárnyat. Újra kiköltözködtünk. Délutánonként tanulószoba előtt és vacsora után vaságyakat hurcoltunk, szekrényeket cipeltünk. Én meg írogattam haza a leveleket, hogy talán mégis jobb lett volna, ha asztalosnak adnak… Anyám csak nyugtatgatott, hogy gyorsan telnek a hetek, nemsokára itt a téli szünet.

Október 23-án, vagy tán 24-én este, takarodó után különös zaj szűrődött be az utcáról. A mi hálónk az első emeleten volt, ablakai a szomszédos gyárudvarra néztek. Egy szűk sikátor választotta el egymástól a két épületet. Talán nem is utca volt, csak valamiféle átjáró, mert szinte az ablakunkig tornyosult a fal mellé rakott sóder. A gyárudvaron emberek rohangálta, kiabáltak. Voltak köztük civilek, meg katonák is. Messziről úgy hallatszott, mintha a vaskaput döngetnék. Nem a mi katonáink voltak, hiszen néhány nappal előbb, amikor a rádióban elhangzott Nagy Imre miniszterelnök beszéde, összepakolták a holmijukat, és úgy elmentek, hogy még kapuőr se maradt. Nem tudtam, mi volt abban a beszédben, mert mi nem hallgathattuk meg. A katonák kitették a rádiót az ablakba, ők meg ott ácsorogtak az udvaron és hallgatták. Fontos dolgokról eshetett szó, mert a végén még a sapkájukat is földobálták a levegőbe. Mi csak az ablakon keresztül láttuk, mert Tanár elvtárs mindenkit fölparancsolt a szobákba, és becsukatta velünk az ablakokat. Pedig olyan szép, napsütéses őszi délután volt… Aztán a katonák fölültek a páncélautókra és elmentek.

Szóval villanyoltás után volt ez a nagy kiabálás, rohangálás, kapudöngetés. Mindenki az ablakhoz rohant, de semmit se láttunk, mert a kapu az utca másik végén volt. Aztán egyszer csak olyan durranásokat hallottunk, mint amikor a katonák gyakorlatoznak. Az egyik fiú kinyitotta az ablakot, és kiállt a párkányra, hogy jobban lásson. Mások a szekrények tetején lökdösődtek. Mondták is, hogy mit látnak, de össze-vissza beszéltek, lehet, hogy nem is láttak semmit.

Hanem amikor Tanár elvtárs belépett a szobába és meglátta őket, hirtelenjében elkezdett dadogni. Akkor pofont kent le a legközelebb álló fiúnak, hogy ráesett az ágyra.

- Az anyátok istenit, rohadt, csibész kölykök! – mondta most meg egy szuszra. – Azonnal ágyba mind! Nem halljátok, hogy lövöldöznek az utcán? Más se hiányzik nekem, mint hogy valamelyiknek baja essen! Én vagyok értettek a felelős, értitek?! A tüntetők el akarják foglalni a Kenderszövőt. Tudjátok, mit jelent ez?

Nem tudtuk. A tüntetés szóról is csak valami halvány sejtelmünk volt, amit a történelemkönyvből tanultunk. A kíváncsiság viszont annyira a hatalmába kerített bennünket, hogy megfeledkeztünk a kötelező engedelmességről. Senki se mozdult.

- Nem értitek? Hiába pofázok? Ez nem gyerekjáték, fiúk! Egyik oldalon a gyár, a másikon a piactér, mögöttünk a Csillag Börtön. Lőnek…

Csak álltunk, és néztünk rá értetlenül. Mit toporzékol itt nekünk ez az ember? Különben is, ha odakint fölborult a rend, az ő hatalma is megrendült fölöttünk. Akkor meg… Eszünkbe jutottak a kimenőmegvonások, a takarodó utáni ellenőrzések. Juszt se hajtjuk végre a parancsait. A végén már majdnem sírt mérgében. Dühösen megfordult, és ránkcsapta az ajtót.

Másnap az iskolában nem volt tanítás. Nem jöttek be a szegediek, sem a környékről bejárók. A tanárok közül is sokan hiányoztak. Két-három osztályt ültettek össze egy tanterembe, s valaki fölolvasott egy könyvből, vagy társasjátékot játszottunk. Ebéd után az udvar egyik sarkába félrevonultak a negyedikesek néhány idegen férfival. Beszéltek valamiről, amit mi nem értettünk, aztán elmentek valahová. Estefelé nemzetiszínű karszalaggal tértek vissza, a kezükben puska. Beálltak nemzetőrnek. Attól kezdve se az iskola, se a kollégium igazgatóját nem láttuk majd’ egy hónapig, s a tanáraink nagy része se mutatkozott az iskolában. Tanár elvtárs se. Az idősebb diákokból szervezték meg a felügyeletet.

Néhány nap múlva ismét költözködtünk. Visszajöttek a katonák. Nem azok, akik elmentek, valami más alakulat. Amíg ők ott voltak, az udvarra se mehettünk le. Minden étkezéshez géppisztolyos őrök kísértek bennünket. Azóta se tudtam eldönteni: védtek-e bennünket, vagy foglyok voltunk.

Szinte naponta hurcolkodtunk. Hordtuk a vaságyakat a kollégiumból az iskolába, az iskolából a kollégiumba. Arról persze szó se lehetett, hogy kimenjünk a városba. Hallottuk, hogy más iskolák fölvonultak a Széchenyi térre, a szomszédos gyárban is sokszor volt kiabálás, rohangálás. Volt néhány idősebb fiú, akik az ablak alatti sóderrakáson leereszkedtek és kiszöktek a városba. Ők hozták a híreket a tüntetésekről, lövöldözésekről, sebesülésekről, halottakról. Esténként a piactár felől is hallottunk lövéseket. Állítólag a börtönt akarták ostrom alá venni, az őrök meg viszonozták a tüzet. Amikor reggelizni mentünk, csendes volt minden. Az éjszakai csetepaténak nyoma se maradt.

Egyik éjjel egy negyedikes fiút húztunk be az ablakon. Fölmászott a sóderhegyen és bekopogott. Nagyon izgatott volt.

- Srácok, nagy balhé van – mondta. – Jönnek az oroszok. A nemzetőrök már kivonultak eléjük a pesti út mellé. Puskákkal tankok ellen…

- Menjünk mi is! – lelkesedett az egyik fiú.

- Pont te hiányzol oda, kispajtás! Így, pizsamában… Aki tud, menekül a városból. Tankokkal jönnek, szétlövik Szegedet. Itt kő kövön nem marad. A jugoszláv határ felé még nyitva az út. Éjszakánként elkötik a halászcsónakokat, úgy csorognak le a Tiszán. Olaszország befogadja a menekülőket.

Másnap azt beszélték, hogy a város tíz-tizenkét éves gyerekei összeszedték az eldobott fegyvereket, és a dorozsmai út mellett fölmásztak a fákra, úgy várták az oroszokat. Az egyik kezében elsült a puska. Erre ész nélkül ugráltak le a fákról, s futottak be a városba a hírrel, hogy “jönnek, jönnek, bennünket majdnem lelőttek”. Néhány nap múlva teherautóval mentek összeszedni az elhagyott fegyvereket.

No, de akkorra már tényleg bejöttek a szovjetek. A hatalmas tankoknak nem kellett különösebb ellenállástól tartaniuk. Még a falak is beleremegtek, amint végigmentek az utcán. Elfoglalták a mi kollégiumunkat is. Csupán annyi változott, hogy egyik alakulat helyett a másik katonái kísértek ebédelni. Katona, katona. A géppisztolycső mindig a hátunkba meredt.

Amikor már újra elkezdtek járni a vonatok, jöttek a szülők az ottrekedt gyerekekért. Volt, akiért hiába jöttek. Vagy megunta a várakozást és hazaszökött, vagy lecsorgott egy sötét éjszakán a Tiszán, vagy eltűnt a kollégiumból. Hová, merre, hogyan, senki se tudta.

Apámék majdnem egy hétig jöttek vonattal, gyalog, szekéren, ami éppen fölvette őket. Mindhárman sírtunk az örömtől, hogy újra láthatjuk egymást. Hazafelé már könnyebb volt az út. A második éjszakán otthon aludtam a régi, megszokott, földszintes ágyamban. Se puskaropogás, se kiabálás. Szokatlan volt az a nagy csönd.

Több mint két hónapot töltöttem otthon. Nagyapám nagyon beteg volt már, alig kelt föl az ágyból. Kérés nélkül beálltam a helyére, és úgy dolgoztam, mintha el se mentem volna hazulról. Egész nap húztam a fűrészt, toltam a gyalut.

Apám se szólt, nem firtatta a technikumot. Anyám is csak akkor hozta szóba, amikor megjött az értesítés, hogy két hét múlva újra kezdődik a tanítás Szegeden.

- No, mi legyen veled, fiam? – kérdezte. – Összecsomagoljuk a holmidat, vagy itthon maradsz?

- Én nem tartóztatlak – dünnyögte apám –, te választottad, illő, hogy végigcsináld.

- Nem akarok én megfutamodni – válaszoltam –, de abba a kollégiumba nem megyek vissza.

- Hát hová?

- Mit tudom én… albérletbe, vagy bárhová, de a laktanyába nem.

- Megértelek, fiam, de te is érts meg minket. Egyedül dolgozom, és itt van az öcséd, húgod, meg öregapádék. Nem tudjuk kifizetni az albérletet. Próbáld meg, hátha most jobb lesz…

Rábeszéltek? Nem tudom. Tény, hogy visszamentem. De mielőtt otthagytak volna a kollégiumban, arra kértem őket, sétáljunk egyet a városban, mert a diákok még akkor se mehettek ki a kapun egyedül.

A hídon mentünk át Újszegedre. Mindkét oldalon ott álltak még a tankok, a járdán meg élesre töltött géppuskák vigyáztak a járókelőkre. A Széchenyi téren odalépett hozzánk egy férfi, lekapta a fejemről a diáksapkát és anyám kezébe nyomta.

- Erre jobban vigyázzanak, asszonyom! – mondta. – A felnőttektől nem félnek már ezek a mongol katonák, de ha diáksapkát látnak, azonnal elhúzzák a ravaszt.

- Forduljunk vissza! – szólt apám. – Majd megnézzük máskor Újszegedet.

- Én átmegyek – mondtam konokul, s már indultam is a híd felé. Hogy is engedtek volna egyedül… Amint a hídfőhöz értünk, megmozdult a tank tornya, s ránkszegeződött a géppuska csöve. A többi állás előtt ugyanígy haladtunk el. Visszafelé nemkülönben. Valami megmagyarázhatatlan virtus hajtott, hogy megmutassam: úgyse mernek rám lőni. Éreztem, hogy ezek az aprótermetű, pufajkába öltöztetett katonák sokkal jobban félnek, mint én. Végtére is én itthon vagyok…

A kollégiumban hamarosan megszűnt az őrség, csak egy öreg portás maradt, aki olykor félrenézett, ha ki akartunk surranni a kapun. A régi osztály azonban nem jött össze. Sokan kimaradtak. Különösen az a copfos lány hiányzott, aki októberben randevúra hívott. Úgy hírlett, az apját letartóztatták, börtönben várta az ítéletet. Lehet, hogy éppen a Csillagban? A lány meg elment dolgozni a szövőgyárba. Soha többé nem találkoztam vele. Pedig ha jól meggondolom, egy kicsit miatta jöttem vissza…

Csöndes volt a város, akár a temető. Az utcákon fegyveres, pufajkás karhatalmisták járőröztek, s az asszonyok közül nagyon sokan jártak talpig feketében. Az üzletek kirakatai szegényesen bámultak a sorbanállókra.

Egyik délután, tanulószoba előtt kiültünk az ablakba nézelődni. Alattunk éppen két pufajkás, géppisztolyos férfi sétálgatott. A társam cinkosan rámkacsintott, aztán jó hangosan megkérdezte, hogy ők is hallják:

- Olyan gyenge volt ma az ebéd a menzán. Nem tudod, hol lehetne egy kis kolbászt szerezni?

- Én nem, de ők biztosan tudják – feleltem, és nagyot nevettünk.

- Hé, fater! – szólt le a társam. – Maguk árulják a Kádár-kolbászt?

A két férfi nagyon dühös lett. Nem véletlenül, hiszen abban az időben úton-útfélen a Kádár-kolbásszal zrikálták őket. Lekapták a vállukról a géppisztolyt, és csípőből elengedtek egy-egy sorozatot. A golyók ott csapódtak be az ablakpárkányba a fenekünk alatt.

Falfehéren estünk be a szobába, s rögtön bezártuk az ablakot. Szerencsére egyikünk se sebesült meg.

Alig telt el néhány nap, a tanulószobán látogattak meg bennünket a pufajkások.

- Osztály, vigyázz! Sorakozó! – vezényeltek.

Csak néztünk, mi ez már megint, de nem volt mit tennünk, teljesíteni kellett a parancsot. Tanár elvtárs, akit akkor már Tanár úrnak kellett szólítanunk, reszketve dadogott az asztala mögött.

- De kérem, elvtársak, ezek a gyerekek tanulnak… Én vagyok a felelős értük.

- Kuss! – szólt rá az egyik. – És kezeket föl! Neked is, tanító bácsi! És főleg pofa be!

- Igenis, kérem, de mi itt ülünk már több mint két órája. Nem tettünk semmit…

- Én fogjam be a pofádat?

Aztán magasra emelt kézzel fölsorakoztattak bennünket a fal mellett, és meg kellett mutatnunk a cipőnk talpát. Akiét nedvesnek találták, kivitték a folyosóra. A vécénk éppen eldugult, bokáig jártunk a vízben. Persze, hogy akadt, akinek nedves volt a cipőtalpa.

Vacsoráig ott őriztek bennünket a tanulószobában. Aztán jött egy másik pufajkás. Intett nekik, és mind elmentek. Azt se mondták, hogy fapapucs. Másnap hallottunk a szegediektől, hogy valaki megszökött a Csillagból. Az egész várost átkutatták utána.

Megint írtam haza, hogy ha egy héten belül nem jönnek értem, akár el se induljanak, mert biztosan nem találnak itt.

A következő hétfőn nagy izgalommal tárgyalták a harmadikosok, hogy nyilvános akasztás lesz a Csillag udvarán. Bárki bemehet, akinek van személyazonossági igazolványa. Állítólag ki se nyitják az őrök, csak föl kell mutatni. Akkor még csak a tizennyolc éveseknek volt személyijük. Mi szóba se jöhettünk, csak hallgattuk a nagyok alkudozását. Volt, aki két üveg szilvalekvárt ígért egy személyazonosságiért. Mindenki látni akarta, hogyan akaszt Bogár Imre. Egyesek azt is tudni vélték, hogy azt a pasast akasztják, akit a kollégiumban kerestek. Nemzetőr parancsnok volt októberben.

A további fejlemények már nem nagyon izgattak, mert közben megjött hazulról a levél: anyám a hét közepén eljön értem. Sikerült elintéznünk, hogy a szentmiklósi gimnáziumba átvesznek, csak különbözeti vizsgát kell tennem.

Így ért véget az én ötvenhatos szegedi hányattatásom. Soha nem lett belőlem forgalmista. Nem tanultam meg se a mozdonyok nevét, se a vonatok számát. A tovacsattogó szerelvényeket is mások állítják meg helyettem, mert soha nem tanultam meg katonásan szalutálni.

Simek Valéria

Öreg csizma az éjszaka

 

Az estében a csillagok

lassan kiverődnek.

Az éj fekete talpán

fényesednek, megkopnak

a járás ritmusán.

Megroggyant fekete szárát

ágak tüskéi karcolják.

Öreg csizma az éjszaka,

az Isten minden este a

lábára húzza, és

végigjárja a föld

minden zugát.

 

 

Átváltott a pillanat

 

A föld parlagon pihenő

álmát törted a tág mezőben.

Mi gyerekek lapultunk a szekéraljban.

Otthagyott házunkban a csend kúszott

szét, érezve a tavasz közeledtét.

Tűzhelyünk hűlt hamuját kergette a szél,

eső ült forgató kezére.

A folyó felől ködöt cipelt a dél,

s rátapadt az ablakok szemére.

Majd fehér kesztyűt húztak a fák,

bütykös ujjaik megszépültek a

roskadásban. A kertben kukoricakévék

álltak, derekuk iszalag szorításban.

A vastag tél vékony gyertyává olvadt,

s a mag kidugta kíváncsi fejét.

Megért a jövő, átváltozott a pillanat.

Üres a ház, mögötted a földi lét.

Gérecz Attila 1956 mártírja

A távozó

Az országút felén katona ballag.

Előle egy-egy nő hívja gyermekét.

Az asszonyt nézi. Homlokán a csillag,

arcán lefutó szégyen pírja ég.

Még visszanéz a házra és a fűzre…

Alatta áll a kisleány, kinek

kis fenekén szoknyája csengettyűzve

egy balga nóta ritmusán libeg.

S hogy üvegbúrával eltakarja

az ég a szép, virágos hegyeket,

sorsából megsejt valamit és karja

fehér ököllel égre fenyeget.

S így ismerős a gyermeki lélekben

- ó, kinek fáj, tud szeretni csupán…

S a kisleány piros mosolya lebben

kendőjével a távozó után.

Ítélet

Az ítélethozás. A bíró

belép s az esküdtszék feláll.

Süt a nap. Valahol a Lídó

fövenyén mosolyt forr a nyár.

Itt megreped a csönd, a nyíló

szemeken átszáll a Halál.

Négyszer suhint kaszája éle.

A terem csöndes és komor.

S ők állják, mintha egy sem élne.

Hűen, mint négy ezüst szobor.

S a négy vágás finom sebére

kivérzik négy gúnyos mosoly.

S e gúnyos görbéjén a szájnak

arcunk fölér és visszanéz.

S egy pillanatig mind így állnak;

mert csúcspontja volt az a rész

a végtelen hiperboláknak,

amelyek íve visszavész.

………

(Hátrakötik kezeit.

A hóhér a zsámolyt kirúgja.

A csigát ketten kezelik.

Az arc eltorzul és kinyújtva

úgy ráng a test még percekig,

mint hegedűk sátáni húrja.)

Gyula teste már nem soká élt.

(Mészben a csontváz is elmálik)

De mikor a hóhér hozzáért,

hangja kizúdúlt az utcákig,

süvöltve tovább: “A hazáért,

és a népért mindhalálig!…”

 

Levél

(Részlet)

………….

Örömnek, csóknak, Éva más az íze itt.

Élmény. Megrázóbb, mint az álom.

Kicsit úrrá leszel a halálon.

A halál?

Itt szürke, mint mi vagyunk, Éva.

Körbe-körbe jár,

naponta, mint a séta,

hátratett kézzel s lehajtott fejjel az udvaron.

Oly fáradt, s oly elcsigázva tapos össze az Idő,

mint igába vert nyomtató barom.

Itt szemben van a temető,

s ahogy nézem – s írom Neked ezt a verset,

mindig más.

Hegedő

és újra összevert seb.

Szeretném, hogy így láss.

De belül én széttörök minden törvényt.

Mert úgy lesz minden egység,

ha felszakad és beheged a forma.

Csillagfény pereg szét,

s a dal szép, mintha máris haldokolna.

Lekopott őshegység,

felhőkoszorús havasok orma.

Hajnalra e fenség

lavina-zúzott véres sziklaborda…

belül én széttörök minden törvényt.

Pár napja történt.

Itt szemben van a temető.

Egy részletét most jól belátom,

ahogy ülök itt fenn a szalmazsákon.

Mellettem Gyurka fekszik, a barátom;

itt szoktunk nézelődni, ő meg én

a vaságy harmadik emeletén.

(Tudod, sokan vagyunk, nagyon sokan,

és ágyak, sorsok, lelkek, mindegy, hogy hogyan,

meg kell – és megméretnek így, egymásra

hányva.)

Az ágy, a Gyurka ágya,

fölér az ablakig.

Ez itt a szélső zárka,

s bár ő nem itt lakik,

hozzám űzte a láza.

csönd van. Nyugodtan alhatik.

Gyurka beteg.

Homloküreg-gyulladása van,

ő fekszik, én meg

fogtam magam,

felmásztam ide hozzá;

ülök, nézem az utca hosszát

s a lábamat lelógatom.

Kinéznünk persze nem szabad.

De azért gondolhatod,

ha akad egy röpke pillanat

mi is – fegyencek, rabok –,

mi is odatartjuk ám a fénynek,

meg ennek a kis szélnek

homlokunk.

……….

Kong a harang,

És soha be nem reked.

S hogy egyre közelebb kong: ez a rang.

Minden nap temetnek.

A sornak vége soha nincsen.

Valahol mindig meghal az ember,

s valahol mindig születik az Isten.

Két végén a gyászmenetnek:

az Isten.

S eszembe jut, hogy el kell mennem.

Hogy hív.

A temető most, innen

titokbús hieroglíf

Rajta – amivel az élők szólnak –,

a halál.

(Az ember pár szobornak

háttal, párnak arccal áll.)

De fölül és alul,

amire az ittas halál kijózanul,

mind, amit részegen kimondott:

bokrok, virágok, friss puha lombok,

egyszóval az egész tavasz ott

ezt a nagy, sárga papírlapot

úgy rajzolgatja teles-teli,

mint egy szerelmes leányka

kicsi, barna és szelíd,

róhatja fel együgyű, csacska szíveit

régi királysírok romja között a márványra.

Bájos, ostobácska irka-firka.

A halál a tavaszt mindig kibírta…

 

 

 

 

Fecske Csaba

Nagymama születésnapja

Nagymama születésnapja pompásan sikerült, hogy hányadik, azt fedje jótékony homály, fűrészeljetek ketté és számoljátok meg az évgyűrűimet, mondta nagymama tettetett felháborodással.

Láthatóan mindenki jól érezte magát, még Rebeka néni is dicsérte a vendéglátást, Rebeka néni, aki mindig fején találta a parókát és inkább fanyalogni, mint lelkendezni szokott. Ebben talán szerepet játszott az az egy-két pohárka brandy is, amit észrevétlenül a paróka alá juttatott, s az édes káröröm, hogy a nagymama, vagyis irigyelt nővére megint öregedett egy évet.

A teremben büszkén ragyogtak az aranycirádák, a beomló emlékezet romjai alól előbújtak az ősök, megelevenedtek a galéria zsíros fényű portréi, idecsődültek, mint Rebeka néni mondta igen találóan, jönnek, mint dökre a letyek a távolba szakadt rokonok. Arisztid bácsi, egyike a beazonosíthatatlan rokonoknak, belesült a köszöntőversbe, de ezért senki nem neheztelt rá, legkevésbé nagymama, már azt is nagyra értékelték, hogy egyáltalán belekezdett. Egy Heine, lelkendezett nagymama, és gyöngéden megbúbolta a szantalos tonzúrájú férfiút, aki a dicsérettől egészen elérzékenyült. Nagymama számára Heinével kezdődött és végződött a költészet, mély beleéléssel tudta mondani Es liegt der heisse Sommer.

A dézsányi csillár tékozolva ontotta fényét, aranyszínbe öltöztetve a rokokó bútorokat, megcsillant a mosolygós arcokon, a férfiak arany nyakkendőtűin, a hölgyek ékszerein.

Nagymama kívánságára egyik vejének féltestvére, egy nagyon szép, kreolbőrű lány, akiről egzotikus szigetek szikrázó napsütése, kéklő lagúnái és dús pálmafái jutnak az ember eszébe, a konzervatórium végzős növendéke játszani kezdte a Für Elise-t, nagymama kedvencét. Sajnos túlságosan rövid az életünk, hogy elegendő Beethovent hallgathatnánk, sóhajtott nagymama, aki néhány éve még maga is kitűnően zongorázott.

Az öreg, de még mindig prímán szuperáló Bösendorfer valaha egy lambergi bőrnagykereskedőé volt, az ő drága kis Rúthocskájáé, akinek különös módon a félhangoktól megnőtt a libidója, amit a fiatal, szőke zongoratanár fedezett fel.

A bőrnagykereskedőről azt rebesgették, hogy agyonlőtte a feleségét és gaz csábítóját, ám nagyapa tudni vélte, hogy csak a zongoratanárt tette el láb alól, feldarabolta, testrészeit különböző helyeken rejtette el, annak idején az újságok is megírták, igen nagy port vert fel az eset. Nagyapa odavolt a véres, hátborzongató történetekért. A zongorát a kereskedő ügyvédje bocsátotta áruba, amikor még nem derült ki, milyen tragédia közvetett okozója, az viszont mát nyilvánvaló volt, hogy ebben a házban többé zongorára nem lesz szükség. Nagymama szerette ezt a kétes hírű hangszert, a tragikus sorsú szerelmesek lelkét vélte megszólalni általa. Sötét titkok hordozója volt hát ez a zongora, amit nagyapa vett nagymamának nem sokkal az után, hogy hazatért Amerikából.

Nagyapa ifjúkorában megjárta Amerikát. Chicagóban próbált szerencsét, amit hosszas keresgélés után sem talált meg, onnan hozta viszont azt a csúnya forradást, egy késszúrás nyomát a lapockája alatt. Hogy ezt túlélte, az önmagában szerencse. S hozott még egy arany zsebórát is, amit egy parkban talált. Igen nagy becsben tartotta, sajnos a hadifogságban elvették tőle a zabrálós orosz őrök. Több veszett Mohácsnál, szokta mondani nagymama, de evvel nem tudta megvigasztalni nagyapát, aki évtizedek múltán is rettentően sajnálta azt a szép órát.

Nagymama hálás mosollyal nézett a kipirult zongoristára, akinek drágakövek bizarr fényei villóztak szemében, és játék közben úgy lobogott a haja, mint víz alatt a hínár. Neki is Beethoven volt a kedvence, mint nagymamának.

Nagymama, mint egy elsőáldozó kislány, átszellemülten ült az öreg karosszékben, és sorban mindenkitől megkérdezte, hogy hogy hívják, és hogy miért nincs itt Ödönke. Ödönkéről tudni kell, hogy ő volt nagymama első férje, élete első, máig legnagyobb szerelme, egy állítólagos bajor herceg törvénytelen fia. Alakját nagy titokzatosság övezte. Hegyes kis bajuszkájával számtalan ifjú hölgy szívén ejtett sosem gyógyuló sebet. Azt a hetyke, fekete bajuszt egyszer én is láttam a nagymama nyakában függő kis medalionon. Ödönke ibolyakék szemét valahol Isztambulban zúzta be a könyörtelen halál. Állítólag párbajban vesztette életét.

Hogy mit keresett Ödönke török földön, arról legendák keringenek, nagymama úgy tudja, adósai elől menekült. Az igazságot valószínűleg Ödönke magával vitte a sírba. Egy fekete szempárt keresett nagyapa szerint, szintén ő mondja, hogy Ödönke, akivel én egy kicsit mindig szimpatizáltam, hiszen akár a nagyapám is lehetett volna, rossznyelvek szerint a feltételes mód akár el is volna hagyható, szóval nagyapa szerint Ödönke krakéler, egy közönséges szoknyapecér volt, nem érdemelte meg a nagymamát. Nagyapától senki sem veszi rossznéven, hogy ilyeneket mond egy halottról, neki joga van ilyeneket mondani, éveken keresztül meg kellett küzdenie Ödönkével, és kár is volna tagadni, hogy az a hegyes kis bajusz mindig erősebbnek, vonzóbbnak bizonyult az ő ártatlan, tiszta tekinteténél.

Ráadásul a Doxáját is ellopták, amiről persze Ödönke nem tehet, no de mégis.

 

 

 

Barna T. Attila

Félárbocon

Zebegény, trianoni országzászló

 

Csak a csend, csak az alkonyat,

s a fellegek,

mint vert sereg

csak a földön-égen

pirosló szégyen,

a hegyek

mozdulatlanul emelkedő hullámai,

csak a lobogás,

a szélnek feszülő dac,

itt, a fülem mellett ez a suhogás,

őrült selyemsuttogás,

őrült tiltakozás,

felzúgnak rá körben a hegyek –

de csak a szél,

a szél legyinti meg hideg kezével arcomat,

s nagy szárnycsapásokkal lehull az éjszaka,

s félárbocon verdes tovább a lélek.

 

A váci kálvárián

“Arcán szelíd mosoly a szenvedés.”

(Juhász Gyula: A tápai Krisztus)

Lent gyárak, vasút, a lakótelep,

tetők mozdulatlan hullámverése,

a süllyedő dóm kupolája csillan,

megolvadva csillan az ég kékje;

sóhajt a város lobogó melegben,

üres kis utcák és sápadt terek,

a gyárudvaron kóbor macska surran,

az állomáson alvó részegek…

Ezt látja innen. Feje félrebillen.

Kétezer év magány ég és föld között,

s körben a dombon izzó pipacsok,

elhullott vércseppek, amerre jött.

 

Cseh Károly

Lovaghangra

 

- Hol bolyongtál eddig? Kint már zöld tenyerüket

nyitják az ághegyek.

Hóba, vízbe vesztél? A félsz most is meglegyint.

- Utamon illettem havat, gesztenyerügyet,

szőke Tisza-vizet:

simogatásomban kitavaszodhatsz megint.

 

Székely Dezsõ

Helyszíni közvetítés

Akit gyaláznak, akit szidnak,

kit ellenség gyötör, kerget,

már nem döbbent meg, meg se ríkat:

láttam százszorta rémesebbet.

Kit holnap biztosan megölnek,

annak hörgését már ma hallom,

de csak az esők (nem a könnyek!)

dajkája fürdeti az arcom.

 

 

Oláh András

Körhinta

Nyíri Zoltán és Szeike Vilmos

erdélyi festőművészek képeit nézve

Végiggördül arcunkon a rettenet.

Bárha testébe pólyálna Édes:

gyötörne embrióvá! Nyomunkban

kiszáradt füvek, csontok zörögnek.

Gonosz színek! Vérző alma

veszekszik éhünkért. Köröttünk

szétesett arcok kihűlt krátere…

És forog, csak forog

- mígnem örökre kilép innen - - - -

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XL.

Nemcsak a magyar tengert nevezik Balatonnak, hanem egy apró Heves megyei falut is, ami Bükkszentmárton és Borsodnádasd között szerényen simul a vadregényesen szép bükkaljai környezetbe.

Csaknem fél évszázada már, hogy ebben a kis faluban alakult meg a Bükkaljai Dózsa vadásztársaság.

Ma is itt él a tagság egyharmada, közöttük jó néhány tapasztalt, alapos szakismerettel rendelkező eredményes jó vadász van, de akad olyan is, aki később is csak azért lett tag, mert az olyan divatos volt, no meg rangot is jelentett faluhelyen, ha valakinek fegyvere volt. Ráadásul engedéllyel. Ám ezen utóbbiakból a szenvedély azóta is hiányzik. Ők leginkább csak a közös vadászatokon vannak jelen, mert az jó mulatság, jókat lehet ott mókázni, viccelődni, utána meg mulatozva iszogatni. Rendes, kedves, nyíltszívű emberek ők, néhányuknak túlságosan természetes az, hogy az erdő karnyújtásnyira van tőlük. Túlzottan is természetes, hogy a kert végéből már a természet minden szépségét kínáló vadonba léphetnek be, s ezt úgy teszik meg, hogy nem érzik annak báját, ünnepi hangulatát, nincs meg bennük az az alázat, az a tisztelet, amely elengedhetetlenül szükséges azok részéről, akik vadászpuskával a hátukon járhatják az ösvényeket.

Ők úgy gondolják, hogy otthon vannak.

Ők úgy vélik, ez nekik jár.

Pedig tévednek! Mert mindannyian hívatlan vendégek vagyunk ott csupán.

Az egyik balatoni, jó szándékú, de ritkán vadászó tagtársam egy júniusi délután úgy döntött, hogy őzbakot lesegetni kiballag ő a falu fölötti fenyves szélére, mert olyan szépen süt a nap, mert más dolga úgysincs, s mire a hízóknak enni kell adni, akkorára úgyis hazaér.

Vágott egy vastag szelet kenyeret, tört egy darabot a vacsorára vásárolt lecsókolbászból, és egy üveg kőbányai világossal együtt becsúsztatta a hátizsákjába.

A 30-06-ost vállára kanyarította, és kényelmes lassúsággal kiballagott a faluból.

Télen nagyon sok hó esett. A fenyvesekben óriási károk keletkeztek. A rájuk rakódott nehéz hó alatt recsegve törtek derékba a 8-10 méteres lucfenyők. Egy ilyen hótörte, áthatolhatatlan sűrűség szélére telepedett le, mert ott árnyék is volt, kényelmesen elhelyezkedett és a völgy felfutó végére is jól rálátott. Ideális hely volt az uzsonnázáshoz. Hozzá is fogott rögtön.

A sörösüveget akkor engedte csak le a szájától, amikor a kenyér és kolbász után a jóleső és mohó kortyolás eredményeként az már csak félig volt. Ekkor rágyújtott, s a világgal nagyon megelégedett lelkiállapotban arra gondolt, hogy talán még a mennyországban sem lesz jobb dolga. Mert hogy ő odajut, afelől nem volt kétsége.

Az előtte elterülő, enyhén horpadt, füves rész túloldalát is fenyőerdő szegélyezte. Onnét remélte az őzet, de főleg azért, mert az volt vele szemben, az volt szem előtt.

A szél irányáról sem győződött meg, azzal szerencséje volt, mert az lefelé húzott a völgyön.

Békességben lesegetett, kortyolgatta a maradék sörét, majd amikor az elfogyott, a fejjel lefelé fordított üveget alaposan kicsöpögtette és eltette a hátizsákba, hogy másnap visszaváltsa. Jó hangulatban volt, dudorászni lett volna kedve, de nem mert, nehogy valaki, falubeli meghallja. Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg az általa remélt vadat elriaszthatja, mert valljuk be őszintén, nem gondolt ő rá, hogy vadat lő. Látni sem igen szokott, nem még lőni. A nagyobbik fia a barátnőjétől kapott egy vadásztémájú könyvet. Abba szokott ő néha-néha vasárnap délutánonként szundikálás előtt beleolvasni. De csak az izgalmas akciókat szereti, amikor már a kapitális nagyvad oldalán ott táncol a céltávcső szálkeresztje. A többit, az olyan “összekötő részeket” átlapozza, mert az szerinte “dögunalmas”. Ennek megfelelően természetesen igen hamar mellkasára hanyatlik a könyv, mert párperces olvasás után ő maga mély álomba zuhan. A gumicsizmája sarkán már a negyedik csikket nyomja el, amikor valami neszezést szöszmötölést hall a háta mögül.

Forgatja a fejét, de nem lát be a sűrűbe.

- Majd kijjebb jön, ha akar valamit – gondolja anélkül, hogy akár egy csipetet is elkapná a vadászláz. Lehet az róka is, persze, borz is, de lehet őz is.

Ám ő nem zavartatja magát, gondolatban valahol a falubeli Fűzfa kocsmában jár, és hűs nedűkről ábrándozik, amikor ismét meghallja a neszezést.

Most már tőle balra és kijjebb, közelebb az erdő széléhez. Arra fordul és figyel. Valami foltot lát, ami mozog.

- Mi lehet ez? Csak nem őz? Nofene! Olyan forma ez! Az bizony! Őz ez! Méghozzá agancsa is van neki!

Nem nyúl, nem kap hirtelen a keresőtávcsőért. Nem figyeli, nem lesi idegesen, mohón, hogy milyen, hogy mekkora, hogy vastag-e a nyaka, hogy hány éves lehet, hogy milyen az agancsa, hogy lőhető-e. Nem gyorsul fel a szívverése, nem szaporodik a légzése. Vadászidegességnek nyoma sincs.

Eközben a bak kivált az erdőből, elválik a fenyves szélétől, lép néhányat előre és legelni kezd. Mindezt talán ötven méterre a mozdulatlanul ülő vadásztól. Aki már nem is mozdulatlan, mert anélkül, hogy tekintetét levenné a bakról, jobb kezével felemeli a puskát, keresztbe teszi a térdén és kipöccenti a biztosítót. Az őz nem veszi észre. A szél arról fúj, a fémes pici csettenést nem hallja meg. Eszik tovább, ugyanúgy, ahogy eddig, nyugodtan, egyhelyben állva, blattra állva. A céltávcső rácsúszik, a fegyver eldördül, a bak eldől.

- Na ugye! Tudok én őzet lőni, ha kell! – nyugtázza megelégedetten magában a balatoni vadász, és cihelődik, tápászkodik fel, hogy induljon az élettelen vadhoz.

- Most aztán zsigerelhetek és cipekedhetek – morfondírozik, majd amikor odaér, így folytatja:

- E! Mi lelte ennek a fejét? Mi van ezen? De érdekes agancsa van!

Fordítja az őz fejét, fogja az agancsot és elcsodálkozik.

A jobboldali szabályos, ám a baloldali egészen meglepő, szokatlan furcsaság.

Négy 10-12 cm-es hosszúságú, egymással párhuzamos ujjnyi vastag, függőleges ág áll ki egy vízszintesen elhelyezkedő, torz kinövésből. Mint valami gereblye. Egészen ritka érdekesség, igazi kuriózum, és nagy tömeg. A trófeabírálaton a sokat tapasztalt szakemberek tátott szájjal fényképezgették jobbról-balról a természet e rafináltan csodás, torz produktumát.

A balatoni kolléga onnét sejtette meg, hogy valami átlagtól eltérő értékű trófeához juttatta őt a szerencse, hogy a bírálat után híre ment a dolognak, és sorban állnak meg a háza előtt a vadászok, hogy megnézhessék, hogy láthassák azt a trófeát, amelyhez hasonlót az elmúlt több évtized alatt a Bükkaljai Dózsa vadásztársaságban még nem hozott terítékre senki.

Csaknem fél esztendő után először ment vadászni. És eléállt egy Isten tudja, honnét idevándorolt, 6-7 éves, gyönyörű bak, olyan aganccsal, amelyért a világ minden tájáról boldogan nyargalna ide bárki, akinek ereiben akár egy csöppnyi vadászvér is csörgedezik.

Igen! Vadászvér!

És nem kőbányai világos!

***

Amikor a 12-es sörétes bockját megvette és november lévén apróvadazni, először kihozta, a vadászat végén derült csak ki, hogy nem sütötte el egész nap, de be sem töltötte.

Azt hitte ugyanis, hogy valami műszaki hiba miatt használhatatlan a fegyver, mert nem tudta szétnyitni. Hiába fordítgatta el jobb kezének hüvelykujjával a kulcsot, a csőpár nem billent le. Ekkor az úgynevezett csehi szemetesnél lövettünk vele, és elmagyaráztuk neki, hogyan is működik ez a szerszám. Ám ezek ellenére, amikor a nehezen nyíló-záródó nyers fegyvert sikerült is megtörnie, és a felfelé mutató csövekbe becsúsztatta a patronokat, elkáromkodta magát, mert úgy vélte, 16-os patronokat tett a töltényűrbe. Azok ugyanis természetesen visszacsúsztak, földre estek, és ő a száraz, füves gazban kotorászott utánuk.

Mentségére és becsületére legyen mondva, hogy elképesztő ügyetlenségén és mérhetetlen hozzá nem értésén ő mulatozott a legjobban, azt nem is palástolta, nem próbálta magyarázni. Mert egy nyíltszívű, jólelkű, becsületes és szeretetreméltó ember volt.

De lőni nem tudott. Nagyon nem.

A falubeli vadászok között több közeli rokona is volt – hisz ennek köszöntetően lett ő is vadász –, akik bátran tehettek rá csípős megjegyzéseket is, amin viszont már mindnyájan elvidámkodtunk, azaz – már bocsánat a kifejezésért – bizony-bizony fülig szájjal, térdünket csapkodva, könnyeinket hullatva röhögtünk.

- Ládd-e, koma! Hiába a drága, cifra jószág, ha a végin meg csak rongy lóg! – vágta oda az egyik rokon, de ez az odaszólás talán a legfinomabbak egyike volt csupán.

Aztán tavasszal szalonkázni is járt. Meg is ijesztett jó néhány termetes denevért, de hála Istennek, kárt azokban sem tett.

Szalonkát meg nem is látott.

A kompolti apróvadas vadásztársasággal jó kapcsolatuk volt. Ők disznóhajtásra jöttek hozzánk, mi nyúlvadászatra hozzájuk.

Az első körben már szépen szólt a puska, de a második volt az igazi ígéret. Egy hatalmas területű gyümölcsöst fésültünk át. Magas, száraz gaz, jó takarás nyúlnak, fácánnak.

A mi újpuskás barátunk is durrogatott szaporán. Ami megmozdult, már kapta is a duplát. Aztán jött a halk szitok, sziszegés, amely azt jelentette, hogy sajnos ez sem talált. Szűkült a kör, egyre több volt a vad előttünk. Gyönyörű teríték ígérkezett.

Ám az egyik lövés után csaknem vége lett a vadászatnak, mert hallótávolságon belül mindenkiben elállt a lélegzet a rémülettől. Ugyanis valaki eszeveszetten üvöltözni kezdett, s amíg meg nem értették, hogy miről is van szó, valami komoly, nagy bajra gondolt mindenki.

- Éljen! Megvan! Meglőttem! Felfordult! Idenézzetek, itt van! – kiabálta torkaszakadtából a mi vadászkollégánk, s annak ellenére, hogy jól tudta – hisz sokat látta –, hogy hogyan illenék ilyenkor viselkedni, nem bírta hihetetlen örömét leplezni, és boldogan ugrálva kiabálta országnak-világnak a szenzációs hírt.

De még most jött a java.

- Emberek! Bajtársak! Nézzétek, mi történt! – üvölti most már szinte öntudatlan állapotban. – Nem is egy! Ez kettő! Nemcsak nyulat lőttem, fácánt is! Egyszerre kettőt! Vadász vagyok, vadat lőttem!

Puskája a nyakában lóg, egyik kezében nyula, másikban a kakas táncol, majd szalad az egyik szomszédjához, aztán a másikhoz, és ő az, aki puszilja őket túláradó örömében.

Az történt, hogy lőirányban volt a nyúl, mögötte a fácán, és a szétbomló sörétraj mindkettőt eltalálta. Kétségtelenül ritka az ilyen lövés, de most ez történt. És éppen azzal az emberrel, akinek a kezében a sörétes fegyver bizony, enyhén szólva is kapanyélként hatott.

Habár, mint tudjuk, az is elsülhet olykor-olykor.

A sógorom jó ember. Fehérgyarmaton körzeti orvos negyedszázada. Orvosnak is jó, szeretik a betegei. Ám vadászik is. S annak már bizony nem annyira jó. Ezt nem titkolja ő sem, de nehezen is tehetné. Van egy 12-es Monte Carlója és semmi más. Neki ez bőven elég. Talán még sok is. A sörétes patronokat golyónak hívja. Az apró, tízes sörét a kis golyó, a durvább szemű hatos a nagy golyó.

Baráti köre beszélte rá annak idején, hogy lépjen be ő is a társaságba. A vadászatok utáni, rendszeres, vidám hangulatú együttlétek vonzották őt inkább, mintsem a vadregényesen szép, apróvadas területen való cserkelések. Évente egyszer-kétszer részt vesz a közös vadászatokon, ímmel-ámmal el is sütögeti a puskáját, de sohasem érzett komolyabb örömet a vadászatban.

Természetesen a szenvedélyes, jó vadászbarátok tréfáit, sokszor talán kíméletlen megjegyzéseit, cukkolásait sem veszi szívére, együtt derül velük, időnként még rá is játszik erre.

Lőversenyeken, vadászvetélkedőkön aktív, de leginkább utolsó. Ám ennek ellenére fogadásokat szívesen köt, mivel a nyereményt – ami mindig folyékony – akárki nyeri is, azt a város főpresszójában úgyis együtt isszák meg.

Valaha kiváló futballista volt, egyetemista korában a DEAC-ban rúgta a labdát. Még ma is szívesen beáll hébe-korba játszani a strandon, de a gyaloglást, azt ki nem állhatja.

No, meg hát a puska kezeléséhez sem ért. Így őt általában oda állítják, ahol a legkevesebb vizet zavarja. A sor szélén szépen elálldogál, ott nem kell kapkodnia lövéssel, az újratöltéssel.

Egy hangulatos decemberi délelőtt is, egy sásas-nádas legszélén, az út mellett ábrándozott, s minden vadászizgalom nélkül hallgatta a társak szapora duplázásait, amikor egy régen látott, kedves jó barátja megállta mellette autóval.

gyújtanak, beszélgetnek, csak úgy, az autónak támaszkodva, amikor szóba jön, hogy mit keres ő itt.

- Vadászunk. Nem látod? Talpig zöldben vagyok, ez meg itt a puskám, ni! – mutatja nagy büszkén, mert megsejtette, hogy a cimborája talán még nem is látott ilyet, s úgy tűnt, hogy azon ritka emberek egyike, aki valószínűleg még őnála is kevesebbet tud a vadászatról –, s a következőkkel folytatja.

- Vastagcsövű és dupla! S hogy lő! Gyönyörűen! No, édesem! Akarsz-e egy tarka, szép fácánt? Olyan igazi, színes, hosszúfarkút? Az ám a jó levesnek!

- Hát annak biztosan örülne a feleségem. Nagyon szeretjük a húslevest – derül fel a barát ábrázata.

Meg a sógoromé is, és már emeli is le a válláról a betöltött lapátcsövűt, oly magabiztossággal, mint valami mestervadász, akinek egy fácán terítékre hozatala nem több egy laza csettintésnél.

- Lövök én neked pillanatok alatt, édes egy komám, csak nyisd ki a csomagtartód fedelét.

A barátnak fogalma sincs arról, hogy hogyan is működik ez az egész, nem látott még ilyet. A kedves felajánlásnak örült, így egy mozdulattal már fel is pattintotta a márkás nyugati autó hatalmas csomagtartójának tetejét.

S ekkor, hogy, hogy nem, erőlködve bár, de egyre emelkedő ívben a nádas felől egy kakas egyenesen feléjük repült. A sógor meg, mint aki mindig is így szokta, egyetlen lövéssel megtöri ezt a szép ívet, s az élettelen színes madár az autó mögött egy méterrel nagyot puffanva földet ér.

- Na, ezt jól elszúrtad! - fordul rokonom a barátjához, aki zavarban van, mert látja a ráncolt, komoly ábrázatot, s nem érti – hogyan is érthetné –, hogy mit rontott el, mi az, amit nem úgy tett, ahogyan kellett volna.

- Te is jó helyen tudsz állni! Nem bírtál volna már egy méterrel visszább? Akkor pontosan beleesett volna. Most meg hajolhatsz le érte.

A barát a csodálkozástól, az őszinte ámulattól bambán köszöni meg a fácánt, s abban a szent meggyőződésben, hogy Kelet-Magyarország legkiválóbb, legvirtuózabb sörétlövő vadászával találkozott – búcsúzik el, s halvány sejtelme sincs arról, hogy az én drága jó, pajkos sógorom az elmúlt két esztendőben ezt az egyetlen vadat lőtte mindösszesen.

Még egy esetet emlegetnek szívesen vadásztársai, ami szintén párját ritkító vadászélménye volt sógoromnak.

Hosszú agitálás után egyszer ráállt, hogy ő is kimegy libázni. Arról már hallott, hogy ez nem egy egyszerű dolog, s ő, aki olyannyira értett a vadászathoz, nemigen látott arra esélyt, hogy eredményes legyen. Vonultak a libák, szólt a puska, ő meg csak álldogált a Szamos töltésén és gyönyörködött a szép estében.

Sötétedés után körégyűltek a vadásztársai és panaszkodtak, hogy nagyon magasan szálltak a madarak, és hogy nem lőtt senki.

- Mert mulyák vagytok, nem tudtok ti vadászni! – veti oda a sógor, aki válláról le sem vette a puskát, de hát a barátok hecceléséhez nincs is arra szükség.

- Pont te dumálsz itt nekünk! Ha ilyen nagyokos vagy, lőjél már egy libát, épp itt gágognak felettünk – hördülnek fel ingerülten a társak.

A sógor égnek emeli a puskacsövet, s anélkül, hogy feltekintett volna, elhúzza az egyik ravaszt. Persze, hiába is nézett volna fel, hisz már rég elfogyott a lővilág.

Eldörrent a lövés, s három másodperc múlva a töltés oldalába – tőlük néhány méterre – zúgva becsapódik a dögrelőtt gúnár.

- Itt van nektek, ni! Ennyi az egész – teszi hozzá foghegyről.

A libát természetesen kitömette. Azóta sem vadászott libára, de az esetre rendszeresen hivatkozik, mert megunhatatlanul jóízűeket tud kacarászni azon, hogy az a sok kiváló vadász még ma is milyen rafinált csúnyaságokat képes mondani neki.

Mert hát ilyen hihetetlen vakvéletlen az életben talán egyszer, ha adódik, s ha saját szemükkel nem látják, bizony soha el nem hiszik.

Pedig igaz volt.

És ez az, ami bosszantja őket.

Lelkes Miklós

Hegyek

 

Hegyek. A szélben borongós-sötéten

állnak eléd olykor, varázslatot

sejtetőn. Utad hívja e varázslat.

A mélyében – hiszed – titok ragyog.

Máskor meg boldog-zölden fellobognak

mind a hegyek és szétugrál a fű,

s remény, szabadság int a messzeségnek:

piros álmú, lengő virágderű.

Hegyek között érzem magam ha síkon

járok is, itt-ott nyárfák fénye nő:

felhőfehérre csúcsuk rávetődik,

s madárhang-létrán lépdel kék idő.

Most rab vagyok, bús, legyőzött időben,

de barátaim: komor, nagy hegyek

vállukra vesznek, magasba emelnek, -

igaz csillagszívekhez közelebb.

 

Terroristák

Igaz célhoz ily tett? Csak véres szégyen,

s új szégyenhez és vérhez elvezet.

Bomba robban testén, s ártatlanokból

szintén szakít szívet, lábat, kezet.

A bosszú jön a másikból. Ó, hánynak

mit sem tanít múltbéli szenvedés!

Ágyú a válasz. Itt-ott hull a bűnös, -

de ártatlanból szintén nem kevés!

Mit törődik vele! Azt hiszi: gőgjét

megéri majd, s üdvözli a világ,

s ahelyett, hogy emelné tiszta égig,

csak beszennyezi furcsa csillagát.

Az igazság – mi oly ritkán kelendő -,

véres, könnyes. És egyszerű. Nagyon.

Egyik: elvakult baromként tudatlan,

másik – “művelt” bár – és mégis barom.

 

Barcs János

A tetovált ember

Kulcsár Dani családdal érkezett haza nyugati fogságából. Szülei nemigen örültek ennek. A fiatalasszonyt, akit nem ismertek eddig, nem nagy örömmel fogadták be a családba. De amikor megtudták, hogy utód van útban, igyekeztek az új asszony kedvében járni.

A baj ott kezdődött, hogy Dani jó ideig nem tudott elhelyezkedni. Nem akadt számára munkaalkalom. Mintha legényként élt volna tovább: gyerekkori barátaival hosszú órákon át a tűzoltó szertár előtt beszélgettek, cigarettáztak. Másnap ugyanott folytatták.

Dani az idegenlégió árnyékának megkísértéséről mesélt barátainak, akik szájtátva hallgatták, világot járt társukat. Hosszan mesélte el, hogyan írt alá a besorozása után arra a papírra, s hogyan vette föl az előlegpénzt – s hogyan szökött meg a pénzzel együtt a déli harangszó alatt. Ki tudja, hogy hányadszor mesélte el ezt az izgalmas történetet, de az utcabeli pajtásai mégis mindig szájtátva hallgatták a történetét. Bejött a tél s még mindig volt mit mesélni a hazatérőnek. A srácok és a kíváncsi lányok talpa alatt fényesre sikálódott a fagyos hó, de azért mindnyájan türelmesen figyeltek rá.

- Nagyon meleg volt akkor délben, amikor fölvettem a pénzt. Mondtam a francia tisztnek, hogy el szeretnék búcsúzni az asszonyomtól.

- Elmehetsz, engedélyezem, de háromkor behajózás!

- Szóval hazaugrottam a tengerparti, papundekliből összeeszkábált első saját lakásunkba. Az asszonyt kisírt szemmel találtam. Ibolya, azonnal szedd össze magad: szedd a kis cókmókot, s indulás! Most tényleg futnunk kell! Három óránk van, hogy megpucolhassunk innen, ebből a rohasztó pokolból.

Dani folytatta volna még tovább, de ekkor ért oda hozzájuk egy munkásokat toborzó férfi.

- Nem akarnának munkára jelentkezni?

- Dehogyisnem – mondta Kulcsár Dani azonnal a többiek helyett is.

A tűzoltó szertár előtti kispadon azonnal alá is írták a hivatalosnak látszó ívet mindnyájan.

- Holnap ugyanitt találkozunk – mondta a toborzó férfi. A többit majd akkor megbeszéljük, emberek. Ezzel tovább kerekezett a biciklijén.

- Ezek is adhatnának némi előleget – mondta a többiek felé fordulva Dani. A társai csak bólogattak a szavaira.

- Palermóban, a seszínűre festett iskolának az udvarán aláírtam öt esztendőre az idegenlégiónak, ott azonnal adták is a pénzt… Ezek meg, ahogy elnézem, nem adnak előleget. Igaz, itt nem életről-halálról van szó, csak erdei munkáról, valahol Baranyában.

Kemény, januári hidegek jártak akkoriban, amikor megérkeztek a “csapatok” az Ormánságba. S valóban erdőt irtottak, az egykori grófi erdőt, az egykéiről híres falu határában. Ők termelték az újonnan épült fűrészüzem részére szükséges rönköket, talpfának való anyagot. S a négycolos kőris árut a svédeknek.

Mire kitavaszodott a kisvasúti talpfák alá verte a brigád a tört bazaltkövet, Kulcsár Danival együtt, aki közben a brigádvezető lett. Ipari munkásokká avanzsáltak a fiúk. Májusra kész lett az ipari kisvasút kacskaringós sínpárfektetése. A töltés két oldalát ellepte a friss fű. S közben új emberek is kerültek a pályafönntartó csapatba. Itt találkozott Kulcsár Dani a pesti Tiborral, a nyamvadtan vékonydongájú focistával, aki brigádtag lett.

Cziller üzemvezető úr, meg a tagbaszakadt Hargittai főművezető, egyre-másra hozták magukkal a pesti grundokról toborzott munkanélküli futballistákat. Amazok boldogan jöttek is a jó pénz, az új ruha és az NB-III-as futball-lehetőség reményében, abba a különleges faluba, Csányoroszóba. Hozták a pesti fiúkat, hogy mielőbb legyen jó futballcsapata a DENDRÁNAK, a Fűrészüzemnek. Igaz, úgy általában legyöngült, háború utáni fiúk voltak ezek. S először is jól föl kellett javítani és minden érkezőt újba öltöztetni: s lehetőleg egyformába. Néhány hét, s különlegesen elit alakulattá változott az újonnan szerevezett futballcsapat a DENDRA – csányoroszói székhellyel.

Tibi ekkor volt tizenhat éves. Gyönge fizikumú beesett szemű újpesti gyerek. Jó ideig sem ő, sem Kulcsár Dani nem kerültek be a csapatba. Legtöbbször csak egymást bámulták a pályaszéli kispadon. Akkor már nagy baj volt a csapat tájékán, ha az ő játékukra igényt tartott a Cziller úr. Csak néha kerültek be a csapatba. Tibi azonban egy idő után egészen bejátszotta magát a nagy csapatba. S amikor egyetlen meccsen három nagy gólt rúgott Bacsának a legjobb csapat kapusának, többé ki sem hagyták a csapatból.

Kulcsár Dani hamar föladta a futball iránti vágyódását. Tovább is bokszoló maradt és a szülőfaluja bokszcsapatában versenyzett. S mint igazán jól képzett ökölvívóra néztek föl rá a barátai. Ellenfelei is egyre jobban tisztelték, és féltek a találkozástól, a szorítókbani partnerei. A legjobb bajnokverés a csapatban az ő nevéhez fűződik. Az idő nem állt meg, és Tibiből előmunkás lett a rönktéren, Dani meg a következő nyárra kilépett a csányoroszói cégtől. Otthagyta az Ormánságot, ifjúsága, fiatal idejének első munkaállomását. Elfelejtette Tibit és a többieket, a futballistákat, Czilleréket, Jámborékat, hegedűs “heksáékat”.

Ezerkilencszázötvenháromban találkoztak újra, egészen véletlenül Tibivel, az egykori munkatárssal, a sporttárssal.

Nagyon sötét éjszaka volt azon a napon. A közeli laktanyában a takarodót rég elfújták a Duna-parti egységnél.

Kulcsár Dani Dunakesziről biciklizett Újpest felé, dinamófénnyel. A Vízművek körül járhatott, amikor durrdefektet kapott az első kereke. Ijedtében akkorát káromkodott, hogy csaknem kiesett a biciklije nyergéből. Maga mellett, abroncson tolta a biciklijét, s mint akinek nincs jobb dolga, közben fütyörészett.

Nem messzire tőle, imbolygó viharlámpás lovaskocsik álltak az útszélen. Az egyik fogat Pest felé, a másik csapat Vác felé mutató rúddal. Dani jól látta a lámpafényben, hogy az egyik igazi parasztszekér, a többi meg amolyan Belsped-fogat, erős lovakkal. A parasztszekér előtt két gyönge, beesett horpaszú nóniusz. A Belsped-fogatok előtt meg, két-két gőzölgő sárga muraközi toporog a fogat előtt.

- Jó estét! – köszöntötte Dani a két embert, akik egymás tenyerébe csapdosva egyezkedtek a holdvilágnál.

- Jó estét! – fogadták egyszerre a köszönést az egyezkedők. Közben a parasztember jókorát odacsapott a feszes hámban álló sovány nóniusz tomporára. A fáradt sovány ló fölhorkantott, s a rúdra csüngő fejét egy pillanatra fölkapta.

- Kulcsár Dani! Nem lehet igaz! Téged látlak valójában?!

- Láthatod. Igen, én vagyok életnagyságban, egy rozoga biciklivel oldalamon. Lerobbantunk még a kanyarban. Durrdefekt…

- Ne menj tovább gyalog! Várjál meg – mondta Tibi. – Nemsokára megyünk. De várd meg, amíg megegyezek evvel a vén majommal – súgta oda Tibi.

Kulcsár Dani alig tudott szóhoz jutni, csak állt megrökönyödve, s a derekához döntötte a kidurrant kerekű biciklit. Nézte a két embert a sötétben imbolygó viharlámpa fénye alatt.

- Háromezer! – ütött tenyerébe az ismeretlen parasztembernek.

- Ezerötszáz! Slussz passz! Ennyi van, semmivel sem több!…

- Kettőezer! – kiáltotta Tibi, miközben erősen odacsattantotta a tenyerét az öregéhez.

- Ezerötszáz! – ismételte a parasztember.

- Jól van! Láthatja, hogy vár a barátom. Dobd föl azt a tragacsot, intett felém Tibi. Legyen igaza magának, nézett az öregre. Megegyeztünk… Adja már azt a pénzt – csapta hátba erősen az öreget. – Fogd ki, amíg én is kifogom a Fecskét – mondta letegezve az öreget.

- Ennek meg Mirza a neve – mondta halkan a parasztember.

Kulcsár Dani csodálkozva hallgatta a beszédet, és nézte, hogyan vezetik át az idegen istrángok közé a megcserélt igavonókat.

- Ilyet lehet? – gondolta magában Dani, de nem szólt Tibinek, nem akarta megbántani a rég látott barátját, akivel sokáig ültek a pályaszéli kispadokon, tartalékként…

Tibi a zsebébe gyűrte a lócseréért kapott ezerötszáz forintot.

- Mondottam az imént, hogy dobd föl a kocsira a vacak bringát! – nézett Danira, és máris a nyaka közé sózott egyet az új szerzemény lónak.

Mirza nem volt hozzászokva ilyen vad csapáshoz. Szinte díszlépésben kezdett lépkedni az idegen ló-társa mellett az istrángok között.

- Látod, Dani, nem tetszik ennek a lónak az idegen istrángon belüli világ – mondta Tibi, barátjára nézve, a lópokróccal takart ülésdeszkán.

Mirza, az új cserélt ló időnként fölhorkantott, amikor új gazdája a nyaka közé sózott a szíjostorral. Hátrafordítva a fejét bámulta a nehéz Belsped-szekeret.

- Mi volt ez, Tibi? Odaadtad a vállalat lovát? Te ezt is megteheted?…

- Hagyd a hülyeségeidet, Dani! Az én ügyem, ne is törődj vele. Nemsokára kilépek a cégtől, nem nekem való kocsisnak lenni, akkor, amikor futballista vagyok! Le van sajnálva ez a világ… Mindenki megszokja, hogy ez volt a lovam. Ezek egymás mellett is beleszoknak a közös szekérhúzásba

A Megyeri Csárda előtt Tibi megállította a speditert. Lehúzódott a fogattal egészen a kerítés mellé, hogy ne zavarja a közlekedést.

- A rossz bicajodat nyugodtan hagyd fönt a kocsin. Bemegyünk egy beöntésre – mondta Danira nézve a kocsis fiú. Nem időzünk sokat, pár beöntést mindketten kibírunk. Lóvé van most aztán elegendő – mondta nevetve.

- Ehhez nem értek, Tibi. Biztos tudod, mit csinálsz…

- Igazad van, Dani. Jobb is, hogy te nem értesz hozzá. Igyunk! Az egészségünkre! – mondta Tibi, és gyerekes arccal nézett végig rég látott barátján, s miközben ezt mondta, a könyökével jól mellbe nyomta Kulcsár Danit, fölemelve a poharát – Isten éltessen, Dániel! Nagyon örülök, hogy újra láthatlak.

- Köszönöm, Tibi, úgy látom, te a régi maradtál, de remélem, még futballozni sem felejtettél el. Emlékszel a Dendrákra?

- Igen, nem felejtettem el. Maradtam, aki voltam, de egy kicsivel okosabb lettem azóta. Láthattad, itt a kocsin is centert játszottam…

- Mi történt azzal a lóval? – kérdezte Kulcsár Dani, amikor ötvenkilencben újra találkoztak Tibivel egy újpesti mozi előcsarnokában.

- Gondolom, azóta virsli lett belőle, s lehetséges, hogy még te is, Dani, ehettél abból a gebéből – nézett nevetve egykori sporttársára az egykori futballista kocsis.

- Rég nem láttalak. Valakitől hallottam, hogy közben te híres ember lettél…

- Köszönöm, jól megvagyok.

- S te miből élsz, hogy vagy Tibi?

- Megvagyok. Egy Váci úti gyárban vagyok igazgató – mondta Tibi. – A minap neveztek ki.

- Te is benne vagy abban a bizonyos izében?

- Semmiben sem vagyok benne. A fene se tudja, hogy kinek az ötelete volt, de most igazgató vagyok. Legalább azt tudhatnám, hogy mit kéne ott tennem! Igazgató még nem voltam eddig. Tudod, Dani, köszörűs a szakmám, síkköszörűs. Csodálkoztam nagyon, amikor engem oda ültettek, abba a bőrszékbe.

Amikor becsöngettek a moziban, elbúcsúztunk egymástól. Kulcsár Dani olyan arcot vágott, mint aki meghibbant… Megölelte a feleségét az ajtóban, és annyit mondott neki halkan:

- Képzeld, Ibolya, ez a Tibi, egy hat elemit végzett igazgató.

- Úgy is néz ki – felelte az asszony, amikor helyet foglalt a székén. – Ez a végzet, Danikám – nézett rá az asszony.

Sok esztendő után egy csöndes újpesti kerthelyiségben összefutottak megint. Tibi sápadt, szakadt volt, öltözéke gyanúsan elhanyagolt. Kulcsár Dani meghívta egykori barátját, sporttársát egy pohár borra. Hosszan beszélgettek.

- Mesélj magadról, Tibi, rég hallottam felőled. Ne lógasd az orrod úgy, mint az “ötpengős cigány ló”.

- Idefigyelj, Dani! Téged érdekel az életem? – kérdezte Tibi, s lehajtotta a fejét egykori barátja előtt, s csak azután kortyolt a borba. – Nehéz napok jöttek az életembe, amióta nem találkoztunk. Behúzta a nyakát, mint a beteg csirke, aztán fölugorva a székről, hátralépett az ajtó felé, s fölrántotta az ingét.

Kulcsár Dani nézte barátja testén a nyakáig húzódó tetoválást, az indigókék kígyót a kiöltött nyelvével. Visszahívta Tibit az asztalukhoz.

- Ne ugrabugrálj! Gyere, ülj le a seggedre s maradj veszteg!

Leültek egymással szemben a hűs fák alatt, a damaszttal terített asztal mellé, s koccintottak.

- Sok bajom volt azóta. A feleségem, akit még Csányoroszóban a konyhán az ebédlőben ismertem meg, elhagyott. Valami baj lehetett velem, mert Gitta más férfi után nézett. Meglépett az egyik egykori munkatársammal, s ma Izlandon élnek. Ahogy hallottam valakitől, nincsenek jól, veri időnként a Gittát… Soha egy ujjal se nyúltam hozzá verekedési akarattal – mondja Tibi. – Három éve élnek Izlandon – ismétli meg előbbit alátámasztandón… - Két ikerfiúval…

***

- Öt kemény évet ültem az igazgatói székem után, persze beleszámították az ötvenhatos ügyeimet is – mondja, s közben kipirul az arca. – Igen, pedig csak öt napig voltam igazgató. Mindenáron disszidálni akartam. Megláttam az üzletben a menekülési lehetőséget. S így lettem idegenvezető.

- Na ne mondd! Idegenvezető, te?

- Igen, barátom. Én vittem át egy ideig a határon azokat, akiknek volt rá valutája. Magyarokat s más nemzetiségűeket is. Nagyon jól éltem. Szóval nagy pénzem volt rajta. Amikor a legjobban ment az üzlet, ottmaradtam a túloldalon. Hülye fejemmel három hónap után visszajöttem. Húzott a honvágy, meg a dicsekvési mánia a haverok előtt… Aztán mégsem találtam meg itthon a helyem. Vissza akartam menni. S engem, az okost elkaptak a határon.

- Szóval befaragtál, Tibi barátom?

- Bizony. Amikor elkaptak, tudtam meg, hogy nyilvántartott pasas voltam a határőröknél. Lebuktam, mert valaki lebuktatott. Megtoldották az ítéletemet még az igazgatóságommal is. Pedig mondom neked, hogy nem voltam rossz diri. Azt fogták rám, hogy mindent elherdáltam, szétosztogattam a melósok között… Öt évet sóztak rám. Le is ültem becsülettel. De a legfőbb bűnöm az embercsempészés volt.

Amikor idáig ért Tibi a mondandójával, hirtelen fölvidámult az arca, kipirosodva fordult Kulcsár Dani felé.

- Dani, emlékszel még arra a három gólomra, amit Bacsának lőttem?!

- Emlékszem. Nagyon jól emlékszem. Senki sem nézte ki belőled. Nevettük is, hogy rajtad egyetlen furcsa pont, egy árva anyajegy se volt. Sápadt volt a bőröd, mint a leforrázott csirkéé.

Tibi mélyet sóhajtott.

- Bent az egyik srác megcsinálta, nagyon értette. Tudod, életfogytiglanos volt, Gedeonnak hívták, felvidéki fiú.

- Mikor jártál Baranyában, azon a tájon? Emlékszel még Csányoroszóra? A fiúkra, a lányokra, az Öcsire, a Ruttyósra, a Cinire, meg Somogyira, aki oda nősült, s ott is maradt?

- Amikor embercsempész voltam, akkor jártam arra utoljára.

Mielőtt elváltak, még behajítottak egy nagyfröccsöt. Tibi akkor kért tőle egy százast. Adott neki.

Egyik nyáron aztán ismét összefutottunk. A kőműves mester, akinél kőműves voltam, vette föl segédmunkásnak. Nagyon örült annak, hogy éppen mellém osztotta be a mester, amikor egy bontási munkán dolgoztak az újpesti faipari KTSZ-nél.

A por olyan magasan szállt, mintha ventilátor szórta volna rájuk a kormos port. Hatalmas meleg járta akkortájt. Tibi mindig a Dani közelségét kereste. S ha szerét ejthette, el sem mozdult mellőle.

Egy napon furcsán néz Danira és halkan azt mondja:

- Tudod, muszáj volna végre rendet teremteni magam körül. Lakásom van, de egy rendes asszony nagyon hiányzik belőle. Első házasságunkból ez a gazember kölyök, megint csinált valamit. Az éjszaka vitte el az oberhé. Valami fosztogató bandába keveredett a szerencsétlen. Nem gondoltam volna róla ilyesmit. Tőlem sosem láthatott rosszat – mondja szemlesütve…

- Az alma és a fája – mondja Dániel.

- Gittát csak kétszer vertem meg előtte, de erre nem emlékezik, nagyon kicsi volt akkor. Meg kéne újból nősülnöm, de mire?! Mondd, Dani! Meg aztán ki a rosseb jönne ilyen tetovált majomhoz, egy börtöntöltelékhez?

- Nincsen a homlokodra írva, Tibi – mondom neki. – A te bőröd olyan fehér, mint a patyolat.

- Még a talpam sem! – vágja rá azonnal a segédmunkás.

- Te csak hiszed, Dani, hogy olyan. Nagyon régen volt az, amikor egymás mellett vetkőztünk az öltözőben meccs előtt. Akkor még neked sem volt pocakod. Most pedig van – mondja, és Dani mellé lépve megdöfdösi öklével a barátja hasát.

- Olyan meleg van, majd megfulladok ebben az égig úszó porban – mondja Kulcsár Dani. – De Tibi, miért nem veted le magadról a sárga inget?!

- Majd este levetem addig hadd szívja be az izzadságot. Így mégsem mehetek haza az utcákon végig, Újpesten. A legocsmányabb bömböldéből is kinéznének. Majd ha megmosakodtunk az udvaron, levetem s jól kirázom. Az is lehet, hogy a vashordóban ki is mosom s vizesen veszem föl, nagy meleg van.

Ezt hangosan mondta Tibi, s erősen nikotinos fogait megvillantva, Kulcsár Danira nevetett.

Amikor befejezték a napi munkát, Kulcsár Danihoz lépett:

- Ugye, Dani, megmosod a hátam? De előre figyelmeztetlek, ne ijedj meg!

Tibi levetkőzött, s ruháit a kerítés mellett álló barackfa alsó ágára akasztotta. Ott állt az udvaron anyaszült meztelen az alkonyati napragyogásban. Kulcsár Dani alig akart hinni a szemeinek. Nézte a hátmosásra váró barátját, s nem tudott szóhoz jutni. Egykori sporttársa, a fehér, egykor tiszta bőrű srác a bokájától egészen a nyakszirtjéig volt tetoválva. Halálfejek, kígyók, egerek, női és férfifejek, szélesre tárt szárnyú pillangók és sok más féreg sorakoztak egymás mellett a testén.

Kulcsár Dani megborzongott, amikor Tibi hátát kezdte csutakolni egy ronggyal. Tibi derekától irányítva, két nyíl mutatott a feneke felé: “Bejárat – kijárat!” S fölötte nyomtatott nagybetűkkel tetoválva: “Ezt fog meg!” volt a fölirat, ami egy macskának szólt, mely ott kuporgott a jobb fenekén, erősen figyelve-lesve a jelzett lyuk felé…

- Ez mit jelent, Tibi?! – kérdezte meglepetten Dániel.

- Nézd meg, öregem: egy kisegér bújt a lyukba, és a macska nem akar tágítani, ott virraszt, lesi, hogy mikor kaphatná ki onnan kis áldozatát…

Kulcsár Dani végigmosta Tibi hátát.

- Köszönöm – mondta a foghíjas férfi. Lesoványodott arca a mosakodás után még beesettebbnek látszott. – Ugye, milyen remek dolgok vannak rajtam? Ügyes volt az a felvidéki fiú, aki csinálta. Mondtam már, az életfogytiglanos srác.

Amikor hazafelé menet megkapták a pultnál a nagyfröccsöt, Tibi így szólt Kulcsár Danihoz:

- Látod, öregem, a testemen van minden nyom, ami az eddigi életemről vall. Te tudsz fogalmazni. Kérlek, írjál néhány sort a volt asszonyomnak, jöjjön vissza hozzám. Megbocsátok neki. Megadom az izlandi címét. Érzem, muszáj volna rendet teremteni magam körül. Nem jó így magamban… István fiunk is nagyon hazavárja. Azt is írd meg Gittának, hogy amióta nem látott, “hála a hülye fejemnek” meg vagyok pecsételve. Tele vagyok tetoválással. S mindezt neki köszönhetem…

 

Tusnády László

Világpolitika

Tűzhányó tetején

Táncolnak a bolhák.

 

Medvetánc

(Hruscsov egyszer arra hivatkozott, hogy őt Sztálin úgy alázta meg, hogy medvetáncot járatott vele. Nem sejtette, hogy maga ellen is szólt, hiszen nem mindenki járta el azt a táncot, és így nem volt azért felelős.)

Járta Hruscsov a táncot,

a halál is bokázott.

- Nézd, hogy járja a medve;

táncra mily nagy a kedve! –

Sztálin vígan vigyorgott,

a föld forgott, csak forgott.

A vezérkar őt nézte,

elbűvölve, igézve.

A terem nőtt magasra,

csillagokig kapatva.

Tiport tiszta füvekre

hogy táncolt az a medve!

Csonthalmok is remegtek,

forró könnyek peregtek.

Áldozatok vak estjén,

ártatlanok keresztjén

vihorásztak a szellők,

köd takarta a szeplőt;

a kor mocska, a korbács,

csak olyan, mint a forgács,

mert tisztulás a vágya,

ezt rója a világra.

Viharban reng a fészek,

törnek már csonka részek.

Népet vakít az eszme,

jó mértékét elvesztve.

Észak és dél is táncol:

nem futhatsz el a bálból! –

Bárdok zengik, poéták,

megsüketít planétát

a háladal, vad árja

rátör a bús világra.

Mert jó a tánc, dicsérik,

örök tapsok kísérik.

Ezt zengi mind a gárda:

- Ó, táncok legszebb tánca,

tiéd mind az igazság,

megszűnt már mind a gazság.

Tisztulásunk a táncban. –

Egy életen át halásztam,

amit végül kifogtam,

itt van e nagy titokban:

igaz hogyha az lenne,

mi itt árad, zúg zengve,

az biztosan jó volna,

ha a tánc csak omolna.

A medve néz tükörbe,

mikor már nincs meg örve.

Haraggal hogy vicsorít,

mindent bőszen felborít:

- Táncoltatóm, a beste,

létem csak volt vak este,

míg tartott a víg táncom,

rajtam volt hű palástom.

Megalázott a zsarnok,

teteme hol dísz-csarnok.

Kísértetként kiűzöm.

Enyésszen mind a tűzön,

mi hozzáköt, az emlék;

végleg nyelje a nemlét! –

Jaj, a tükör homályos,

a rút így lesz szép, bájos:

táncosok nagy csapatja

mesterét most csapatja,

pedig szólt a nagy ének,

hű hálája a “népnek”,

hazugságból a háló,

pókot fogott a háló!

Szégyen, szégyen a tánc volt,

de ki vígan viháncolt,

s a táncba vitt tömeggel

hirdette, ez a reggel,

így nyögte bús keservét,

így takarta a pernyét,

melyet keltett tüzével,

okozott bősz dühével.

Az ember áll a tájban,

szüremlő éj korában,

régi táncon tűnődik,

újabb elészövődik.

Nem járta azt a táncot,

bár érték bősz csapások,

újabb táncra se képes.

Ember marad! Elég ez.

 

 

 

 

 

Farkas András

Azt kérdezed

 

Azt kérdezed

Mikor lesz reggel?

Mikor lesz hajnal?

Akkor, amikor a napsugár

Aranyos hajjal,

Aranyos szemmel,

Aranyos testtel

Felédnevet.

Mikor majd te is útrakészen

Várod a messzi égen

Száguldó napsugarat!

Mikor az ujjongástól

Annyi erőd marad,

Hogy kinyújtod a kezed

És csak annyit mondasz:

Várj! Veled megyek!

 

Japáni nõk

 

Ti, rejtett mosolyú japáni nők,

Szerény bánattal merre néztek el?

Kérditek-e az eltűnt időt,

Vagy annál több és szentebb érdekel?

Egy sóhaj vagytok, egy könny – semmi több,

De vágyatok, mint hófehér pehely,

El-elszáll a küzdő csatatérre,

Hogy a kedvest mindenütt kísérje.

 

Szabó Bogár Imre

Próbatétel

 

Ez most a Gonosz

próbatétele:

neked.

Kiválasztott vagyok.

Veled – akit szerettem – hajtatja végre

a bűnt, pedig

köröttünk vannak angyalok.

Pallossal, karddal, buzogánnyal

állnak félkörben,

intésre várva;

végezni velem méltósággal

nem is lehetne könnyedebben!

Csakhogy a Gonosz rád vár,

smaragdzöld szeme se rebben.

Szépséges arcodra vámpírt varázsol

s vezényel ellenembe.

Féltelek. Félek. Mi lesz, ha

nem állod meg az ősi próbát?

(Az Úr is fejét csóválja majd,

s mosolyogni próbál.)

 

Piszkos körmével

Piszkos körmével belekarcolt

arcomba a bánat.

Eddig az arcom sima volt,

most egy őrült tárlat.

Arcomba karmolt a

bánat görbe körme,

arcomra karmolta

jelét körbe-körbe,

mint kamasz szerelmes

kis sátáni fajzat:

így vallva szerelmet

akit megöl, annak.

Falunapon barátommal

 

Tavasz volt? Nyár volt? Nyárelő?

Harsogtak a színek.

Könyökre dőlve

hevertünk

a nagy zöld ágyon:

szépséges mindenségen.

Dehogy is tudtuk ott,

Bogácson,

hogy az Úr figyel minket.

Hajnali fénnyel vakította

fáradt szemeinket.

Lehajolt hozzánk,

s bölcs mosollyal

csöndesen megintett.

Sok bort ittunk hűs pincékben,

ahol bőven mérik,

s elaléltunk a Hór partján

- ez is csupán rémlik.

 

Erdélyi Z. János

A szél

(A “szeretet obulusai” c. ciklusból)

Szemközt hűvös kezű szél

simogatja szeliden

a ház napsütötte falát.

a vörös vakolat.

Hűvös bőrödet egykor

én simogattam

napsütötte kezem melegével,

s összeszikrázó testünk ezüstje között

vörösen lúdbőrzött fel a vágyunk.

Azóta a korhadt hónapok

odvas ölén

rég átperegtek már

hamuvá hűlt szeretéseink

pernye-pihéi,

s a földről a szél szeliden

szürke szemetet

szór szerte csupán

az esti hidegben.

 

 

Abonyi Mária

Mindig rózsa akartam lenni

 

Mindig rózsa akartam lenni,

hogy legyek halvány bimbó-kacagás,

könnyharmat-szirmú bársony testű.

Életem napmeleg illatú kis pelyhes tövis.

Matei Vişniec

Ami másnak film, történelem nekem

Miközben e verset írom

a két sárga szatyros asszonyság

fürkész

lehajol, benéz egyik

szatyrába

újra fürkész

föláll a padról, szatyrait

padra helyezi, balra néz

jobbra néz, metró sehol

tovább írok

a két sárga szatyros asszonyság

fürkész

néhány tánclépést lejt,

körbejár

igyekszik vállam fölött

írásomba pislantani

tovább írok, metró

sehol, ketten vagyunk csak a

kietlen megállóban

a két sárga szatyros asszonyságnak

foszlik már biztonságérzete

fogja a két sárga szatyrát és

kissé odébb költözik.

 

Ion Caraion

Fátyolos visszhang

Egy asszony átment a parkon és nevetett.

Karikával, sárkánnyal, parittyával

gyerekek futkároztak az égen.

Egy asszony átment a parkon és dalolt.

S az ősz mintha szőlőfürt volt.

Szlafkay Attila fordításai

 

 

Hilde Domin

Liliom

(Lilie)

Üresek a színek,

ami közel messze fut.

Minden idegen:

Ám ez a liliom mely

tegnap még nem volt itt,

csak rám nézett ma reggel,

zöldben lilán.

Kakukk kiált,

és a percek

mozdulatlanok.

jött ez a liliom

éjidőben, észrevétlenül.

Éjjel, észrevétlen

mennem volna jó.

Katona Kálmán fordítása

 

Murawski Magdolna

Októberi táj

Sárgába fordul már a táj. Ragyog

a megtört őszi fény. Párás a föld.

Szürkéskék köd lebeg. Sápadt a zöld.

Csupán a fű selymén lobog-csacsog.

Vékonyka ér a víz. Föld-mélyre hull

akár a fák tövén gyökér-hadak.

Erdőre gondolsz. Mélyében tavak.

Az élet egyre halkul: alkonyul.

Nyár-esték bugyborékoló dala

madár-emlék csupán. Tán visszaint

szárnyával és továbbsuhan megint.

Alatta kék a táj. Ragyog hava.

Tó-mélyre süllyedt hallgatás remeg.

Fölötte sápadt kék illan-lebeg.

Élet és tudomány

Szecskó Károly

Lenkey Károly huszárezredes

A Petőfi által is megénekelt Lenkey János honvédtábornok neve nemcsak Egerben, szülővárosában, hanem szerte e hazában is ismert. Alig tud azonban valamit a közvélemény még Egerben is a tábornok Károly nevű testvérbátyjáról. Írásom célja az elfelejtett 1848-49-es katona életének bemutatása.

1803. február 27-én született Bécsben. Élethivatásul a katonai pályát választotta. Gimnáziumi tanulmányok után 19 éves korában hadapród lett a József nádor nevét viselő huszárezredben. Pályáján gyorsan emelkedett. Ezt bizonyítja, hogy 1824-ben hadnaggyá, 1829-ben főhadnaggyá, 1830-ban pedig századossá léptették elő. Századosként századparancsnokká nevezték ki.

1839-ben jelenleg ismeretlen okból nyugalomba vonult. Ezt követően, miután édesanyja után szép vagyont örökölt, Egerbe költözött, ahol János öccse született. Azzal a tudattal telepedett le városunkban, hogy a hadi életnek örökre búcsút mond.

Az 1848-as márciusi forradalom szülte országos lelkesedés azonban őt is magával ragadta, és felajánlotta kardját a hazának. Nagy szerepe volt az egri nemzetőrség megszervezésében. Buzdító szavainak is része volt abban, hogy a városban majdnem 700 fő állt be a nemzetőrség soraiba.

1848. június 19-én a miniszterelnök őrnaggyá léptette elő, és a Heves megyei nemzetőrség első zászlóaljának parancsnokává nevezte ki. Ő gondoskodott a nemzetőrök kiképzéséről is.

1848 júliusában felsőbb parancsra a megyei nemzetőröket a Délvidékre vezényelték. Itt Lenkey földijeivel együtt több csatában harcolt hősiesen. Ott voltak Temerinnél, Jareknél és Verbácznál. Az egriek különösen kitűntek az augusztus 28-i jareki csatában.

1848 december közepén a Honvédelmi Bizottmány rendeletére Lenkey nemzetőrökből és önkéntesekből alig tíz nap alatt 6 század lovasságot toborzott a Schlich osztrák tábornok serege elleni harcra.

Hadi érdemei elismeréseképpen 1849. január elsején alezredessé léptették elő. Az év április 2-án ezredes lett, egyben a Vilmos-huszárok parancsnoka. Május végén részt vett a budai vár ostromában. Kiváló katonai szervezőképességét bizonyítja, hogy júniusban az Alföldön 18 ezer főnyi tartalék hadsereget szervezett. E hónap végén hadosztályparancsnok lett a tizedik hadtestben.

A világosi fegyverletétel után nem menekült külföldre. Sok kaland után tért vissza Egerbe, ahol két napig rejtőzködött. A helyi osztrák parancsnok azonban felfedte ittlétét. Ekkor önként jelentkezett a hatóságnál. Pár nap múlva Haynau parancsára Pestre szállították, ahol hadbíróság elé került. A hadbíró, aki régi ismerőse volt, “nem súlyos bűnösnek” mondta ki.

Később mégis többedmagával Aradra vitték, ahol a hadbíróság golyó általi halálra és jószágvesztésre ítélte. A súlyos ítéletet később kegyelem folytán 12 évi nehéz vasban töltendő várfogságra változtatták át. Majd felsőbb közbenjárásra az ítéletből nyolc évet elengedtek. Így 1853. december 19-én szabadulhatott.

Kiszabadulás után visszatért Egerbe, ahol a lakosság körében igen népszerű volt. 1861-ben a helyi ellenzék egyik vezéralakjaként tevékenykedett. 1867-ben megyei főszámvevőnek választották meg. Ettől kezdve haláláig hivatalának élt, s a Honvédegyletnek is tagja lett.

Öreg napjaiban sem hagyta el testi és lelki ereje. Megírta a forradalom és szabadságharcról szóló emlékiratait, amelyet a Honvéd című lap 1867-69 között leközölt.

1874. május 18-án hunyt el. Földi maradványait a Kisasszony temetőben hantolták el nagy részvét mellett. Több évtizeddel halála után, 1936-ban mellé temették az Aradról hazaszállított János öccse csontjait is.

Az utókor szerencséjére arcképét is ismerjük. Az egyik képmását 1853-ban, kiszabadulása után az akkor Egerben dolgozó Kovács Mihály festőművész készítette el. Másik arcképe ismeretlen festőtől származik. Ennek keletkezési idejét nem ismerjük. Érdemes lenne gondolkodni emlékiratainak közzéadásán.

Kaló Béla

A labda messzire gurult

Kaló Béla beszélgetése Fecske Csabával

A miskolci önkormányzattól kapott irodalmi ösztöndíjad vajon a Fidesz “dicséret”-e, vagy ilyen ostoba kérdések csak Közép-Európában születnek? Hiszen például Fejtő Ferenc, József Attila egykori barátja, aki 63 éve él Párizsban, egyaránt ír a jobbos Berlusconi lapjába és a szociáldemokrata, sőt kommunista francia szemlékbe. Téged vezet-e valamiféle politikai indíttatás?

Nálunk valóban mindent összeken a politika csiganyála, a díjazott, mint afféle kokott, hírbe hozható a regnáló hatalommal, talán nem véletlenül, mert nem egy esetben az a nyilvánvaló ágyasa neki. Én sohasem politizáltam, nem voltam, és remélem, már nem is leszek soha egyetlenegy pártnak a tagja. Barátaim, jó ismerőseim vannak különböző irányultságú és szemléletű pártokból, én nem nézeteik, hanem cselekedeteik alapján ítélem meg az embereket. Mint írástudó, mindig távol tartottam magamat az aktuálpolitikától. Én nem eszméket, hanem eszményeket szolgálok. Ottlik Géza szerint a költő, az író, aki úgymond a létezés szakmában dolgozik, csak ellenzéki lehet. Nem harsányan, nem látványosan, de lélekben mindig az voltam. Babitscsal mondom: “Nem vagyok reálpolitikus, s nem ítélhetem meg a pillanat szükségességeit. Feladatom ennek épp az ellenkezője.” Mindazonáltal saját koromban élek, nem függetleníthetem teljesen az életemet a társadalomtól. Remélem, nem politikai kegyként kaptam az irodalmi ösztöndíjat, hanem kizárólag irodalmi tevékenységem elismeréseként. Tudjuk, a díjat mindig az kapja, akinek adják. Az érintett úgy érzi, megérdemli. Mások talán másképpen gondolják. Nekem most adták nagy örömömre ezt az ösztöndíjat, és mondhatom, nagyon jól jött. Volt nehezebb periódusa életemnek, amikor nagyobb szükségem lett volna segítségre, amikor jobban jött volna ez az ösztöndíj, de úgy látszik, ennek most jött el az ideje. A megbecsülés, akár erkölcsi, akár anyagi, bármilyen irányból jön is, jólesik. Igazolni látszik az ember törekvéseit.

Nem akarom magamat Fejtővel összehasonlítani, de a rendszerváltás tájékán valami hasonlót csináltam én is. Kicsit megittasulva a szabadságtól, hogy most már mindent ki lehet, sőt ki kell mondani, egyszerre publikáltam baloldali – Népszabadság – és jobboldali – Új Magyarország – lapokban, vallásos újságban – Új Ember – és erotikus magazinban, amit én természetes dolognak tartottam. De aztán észrevettem, volt, ahol szóltak is, hogy egyik-másik lapnál nem nézik jó szemmel ezt. Lehet, hogy nem is normális dolog? A szabadság mámorító érzése is elmúlt. Rá kellett jönnöm, hogy a proletárdiktatúrát a monetárdiktatúra váltotta fel. Eben gubát cseréltünk. Nem maradt számomra más, mint alámerülni önmagamba, “lemenni freudi pincémbe”.

Költőtársad, Csorba Piroska szakdolgozatot írt rólad. Ez már félig-meddig a halhatatlanság, persze nem teljesen komolyan gondolom. Hogyan esik egy költőnek, ha mondjuk már életében tananyag lesz?

Annak a ténynek, hogy szakdolgozat született munkásságomról, természetesen nagyon örülök. Az pedig, hogy ezt éppen Csorba Piroska írta meg, külön öröm számomra, úgy is mondhatnám, hogy hab a tortán. Büszke vagyok a “Versforma és szövegépítés Fecske Csaba verseiben” c. kitűnő dolgozatra, Piroska nagyon felkészült a versformák területén, ezt korábbi tankönyvében is bizonyította, amely szerintem alapkönyv általános és középiskolákban. Legalábbis az kellene, hogy legyen. Hallottam dicsérni sokfelé.

Egyébiránt nem ez az első szakdolgozat rólam, óvónőképzősök már korábban is foglalkoztak gyerekirodalmi munkásságommal, először talán úgy húsz éve. Tavaly egy kedves és szép óvónő, aki levelezőn végzett a Debreceni Egyetem Hajdúböszörményi Pedagógiai Főiskola szakán, ő akkor meg is hívott a főiskolára, ahol mintegy másfélszáz hallgató jelenlétében tartottam nagysikerű rendhagyó irodalomórát. A szakdolgozat címe – ó, hiúság vására! – “Fecske Csaba a mai magyar gyermekirodalom kiemelkedő egyénisége”. Nagy öröm, nem tagadom, de a halhatatlanság ezzel még koránt sincs garantálva. Jóleső figyelmesség, olyasmi, amiről lelke mélyén azt gondolja az ember, dukál neki. Mint jogos járandóságot veszi birtokába tagadhatatlan gyönyörűséggel.

Mára nem futod 10 másodperc alatt a száz métert, ha ilyesmivel egyáltalán hülyéskedni lehet, bár valamikor sportoltál. Hogyan dolgozod fel a fizikai fájdalmat, az időnkénti tehetetlenséget, amire a sors rákényszerített?

Igaz, nem futom 10 másodperc alatt a száz métert, de hát nem is futottam sohasem. Gyors fickó voltam fiatal koromban, atletizáltam is, a középiskolai tanárom azt híresztelte a hátam mögött, hogy olimpiai bajnokot nevel belőlem. Főleg távolugrásban voltam jó, elég szép eredményeim voltak, de alkatom – kistermetű vagyok – miatt túl sokra nem vihettem volna. És persze a foci, amit akkor hagytam abba, amikor megnősültem. Van egy fotóm a focicsapatomról, a hideg futkos a hátamon, ha kézbe veszem. A tizenegy aranylábú fiúból három meghalt, három megnyomorodott: ketten elveszítették a lábukat, én féloldali bénult lettem. A labda messzire gurult, nincs, aki utána szaladjon. De azért még így is, féloldali bénultként is dekázgattam már kicsit, fociztam a srácokkal. Azt hiszem, teljesen megbékéltem a sorsommal. Mindent megtettem annak érdekében, hogy talpra álljak. És lelkileg ez sikerült is. Érdekes, hogy régen, még egészséges koromban volt egy visszatérő álmom, az, hogy repülök. Mióta bottal járok, sohasem álmodtam ezt. Igaz, a másik visszajáró álmom sincs meg, hogy a bika üldöz, és én nem tudok elmenekülni, mert képtelen vagyok megmozdítani a lábamat. A sors ilyen bölcsen tudja elrendezni a dolgokat. Amit elvett az élet, azt visszaadta az irodalom, jöttek magasabb esztétikai szinten a versek, erre kritikusaim is felfigyeltek. De a fenti mondatom nem pontos, hiszen az élet helyett nem lehet irodalom, mert az irodalom maga is az élet, az élet része. A kettő nem választható el egymástól, nincs olyan, hogy véget ért az egyik és kezdődik a másik.

Verseid jó része – ha ironikus, önironikus tálalásban is – a fájdalom, a halál körül jár, miként Rilke egész költészete, vagy Danilo Kiš prózái. Ez talán természetes is. Mit jelent neked az élet, a halál, vagy az elmúlás kérdése? S akkor válaszolhatsz akár nem keresztényi értelemben is.

Egészen kicsi koromban kialakult a haláltudatom. Emlékszem, rémlik, mintha emlékeznék, kisgyerek vagyok, két-három éves, ülök a sámlin és azon gondolkodom, hogy meg fogok halni. Olyan erősen elgondolkodtam, hogy sírva fakadtam. Később, már iskolásként a húgomat ríkattam meg, amikor az elmúlásról prédikáltam neki nagy beleéléssel. Ma is igen erős haláltudat munkál bennem, mondhatom, nagy az én keresztem, ez természetesen megjelenik a verseimben. De ez nem jelenti azt, hogy savanyújóska volnék, társaságban igyekszem szórakoztató lenni, a hétköznapi életben pedig elviselhető. Viselkedem. Gondolataim, érzéseim jól el vannak takarva velem, azok jobbára csak a verseimben sötétlenek, sajognak.

Én magammal csak magamat “boldogítom”. Vannak ironikus, önironikus, sőt vidám, az élet napos oldaláról való verseim is – egész gyerekköltészetem ilyennek mondható –, elég sok erotikus verset is írtam, a rendszerváltás tájékán volt egy színvonalas erotikus magazin, az Erato, abban rendszeresen publikáltam ilyeneket. Sajnálom, hogy azóta az a lap megszűnt. Most állítottam össze válogatott kötetemet, tematikáját, hangulatát tekintve elég sokszínűnek látszik. De a kérdésfeltevés jogos, magam is úgy gondolom, hogy sokat foglalkoztat az elmúlás kérdése. Hívő ember vagyok ugyan, de rendkívül kételkedő. Roger Martin du Gard írta talán az “Egy lélek története” c. regényében, hogy nem az a lényeges, hogy hisz-e az ember vagy sem, a fontos az, hogyan hisz, illetve hogyan nem hisz. Én gyötrődve, kételkedve hiszek, és ugyanígy nem hiszek. De azt hiszem, természetes az olyan vívódó, tépelődő alkatú embereknél, mint amilyen én vagyok.

aki hívott mért hívott ide

ha végül magamra hagyott

 

 

(Folytatjuk)

 

 

Losonci Miklós

Magyar esztétika

Létezik magyar esztétika? Természetesen: Nem. Az esztétika az emberiség általános tudománya, a filozófia szerves része. Mindazonáltal e fogalomkört a tanulmány sajátos magyar nézőpontból vizsgálja, ezért választotta ezt a címadást. Egyrészt nyilvánvaló, hogy nemzeti kultúránk nem csupán egy a sok közül, hanem kezdettől mindmáig: Világmérték. Ha a honfoglaláskori magyar tarsolylemezeket vizsgáljuk, a komparatisztikus összehasonlításból kitűnik, hogy a kelta, avar tárgyakkal együtt mérlegelve azonos értékre bukkanunk. S ha a legújabb teljesítményt pásztázzuk, Bartók zenéje, Medgyessy szobrai, Egry festményei, Ady költeményei az egész emberiségnek szóló üzeneteket tartalmaznak. Világszínvonalon. Ez az egyik tényező, mely feljogosít arra, hogy egyedien magyar szépségről, magyar esztétikumról beszélhessünk. Nem nagyképű a cím, csupán ellenpontozza azt a sajnálatos gyakorlatot, miszerint a külföldi esztétikai könyvekből hiányoznak, pontatlanul és igazságtalanul a magyar példák. Az jogos, hogy Shakespeare, Michelangelo, Goethe, Bach nevei, művei sokszor szerepelnek, de alig-alig találkozunk Vörösmarty, Arany János, Paál László remekműveinek említésével, pedig az ő művészetük egyenrangú Shelley, Puskin, Courbet eredményeivel. Írásom arra törekszik, hogy minden hevített túlzástól mentesen, de az álszerénységet és a kisnemzeti szemérmességet mellőzve pontosan mutasson rá a magyar kultúra lezárult ezredévének világértékeire, útmutatására, távlataira.

Péterfy Jenő, Pauler Ákos, Brandenstein Béla gondolatai termékenyítően hatottak a magyar esztétikai közgondolkodásra, s az eszmények, értékek tisztázásában komoly szerepet vállalt Arany János, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és József Attila több széptani elemzése. Finomítani, gyarapítani illik azon eszmerendszert is, melyet Sík Sándor, Füst Milán és Lukács György esztétikája hozott létre a maga minőségével, magaslatával és hiányaival.

Sík Sándor 1942-ben kiadott Esztétika könyvének fő erénye az a hiánytalan alaposság, mellyel összefoglalja és tárgyilagos világossággal elemzi a művészet törvényeinek rendszerét, elsősorban német filozófusok és esztéták irányjelzései nyomán, miközben saját fölismeréseihez is hű, ez biztosítja vizsgálódásának tágasságát és frissességét. Mindenben pontosságra törekszik, számbaveszi a történetiséget is, és ügyel arra is, hogy az ismert nagy nemzetközi kútfők mellett olyan magyar mesterműveket is idézzen a költészet és a képzőművészet tárgyköréből, melyek arra érdemesek. Ízlése arányrendjében felhívja a figyelmet a világ és a saját értékeinkre. Mindazonáltal műve, mely kiváló tankönyv, nem tud felülemelkedni a professzoros pedantérián, a zamat hiányzik e fenséges kopárságból, e hősies szárazságban – ami a vonalvezetést és a gondolatárasztást jelenti – éltető nedvekre áhítozunk. Ezt az igényünket teljesíti Füst Milán Látomás és indulat a művészetben c. könyve, mely nagysikerű egyetemi előadásait tartalmazza az oly sivár 1950-es esztendőkből, amikor gátat szabtak a szabad gondolkodásnak. Füst Milán túltette magát ezen ártalmakon, és egészséges képzelőerővel, költői dinamikával járta be a líra, dráma, festészet, szobrászat, zene és építészet külföldi és magyar állomásait.

Füst Milán a költő élénk szemével, szívével lehel életet vizsgálódásába, igazolja, hogy e szigorú tudományosságban a művészet szüntelen megújulásának vérkeringése áramlik. Független, szemléletes és lélekig hatoló képzelőereje ünnepli a magyar nyelvet – egyenrangúnak ítéli a magyar szépség magaslatait a görög, római, angol, német, francia, orosz remekművek csúcsaival, komoly szolgálatot végez a rejtőző nemzeti kincsestár felfedezésében.

Lukács György széptani munkássága nemzetközi térségben is elterjedt, érdeklődése a magyar irodalom határain túlra is figyelő szemmel tekintett, vizsgálta a francia, német és orosz regényt, Goethe korát, a szép sajátosságait. Mindazonáltal kötelező gondolkodnunk Lengyel József megállapításán, miszerint “Lukács György egész életében azzal foglalkozott, amihez nem értett: irodalommal.” Súlyos szavak. Vajon igazak? Egy biztos: Madách Imre életművét negligálta Lukács, miközben Balázs Béla költészetét piedesztálra emelte. Ezek komoly tévedések. Tévedni mindenkinek lehet – de ennyire? Tény, hogy Lukács a maga sivár internacionalizmusában nem tárta föl a magyar kultúra valós értékrendjét, erre a minőségre se szeme, se szíve nem volt igazán.

Ebből következik, hogy eljött az ideje annak, fedjük föl a maga teljességében kultúránk minden vívmányát. E kincstár következetes és hiánytalan leltára legyen a közeljövő magyar közgondolkodásának pillére. Mindez annak jegyében történjen, ahogy azt Ádám Jenő, a kiváló zeneművész határozta meg. “Nincs jogunk arra, hogy többre tartsuk önmagunkat, amik vagyunk, de arra se, hogy kevesebbre.” Pontos és teljes nemzeti önismeret jövőnk alapja a lélektan, a gazdasági élet és a kultúra közegében.

Melldöngetés és kicsinyhitű szemérmesség helyett e két szélsőséget elvetve vegyük számba valós, nem ismert, nem használt, kevéssé vagy alig felfedezett értékeinket. A bécsi Kunsthistorisches Museumban időzve ámulunk Brueghel, Tintoretto remekművein, s egy homályos, nehezen látható szögletben, melyet úgy mellékesen vetettek oda – arany fényességükben szinte megszólítanak a Nagyszentmiklósi aranykincsek. A történelmi Magyarországon 1799-ben, a Maros torkolatvidékén került elő e nagyszerű lelet, domborműves díszítésű aranykorsók, csészék, ivóedények – a huszonhárom, felbecsülhetetlen értékű tárgy császári parancsra került Bécsbe. Ma ott várakozik a rosszul megvilágított homályban, de elhomályosítja a szomszédságában őrzött cikornyás barokk aranyserlegeket, kancsókat, tálakat, a tárgyak minőségében visszafejlődés érhető tetten – az értékcsúcsot itt, a kézműves iparművészetben a Magyarországon talált nagyszentmiklósi aranykincs jelenti.

Különös a “Tabáni Krisztus” és a XII. században faragott somogyvári apátság reliefjének arányrendje. Törpésített törzseket óriásfejek koronázzák – itt az aránytalanság az arány, maga a szépség, egyszerű naivságában az, mely tiszta lelkületet sugároz. Ez is a sajátos magyar szépség példája a koraközépkorból. A kölni dóm, a strassbourgi katedrális, Worms, Speyer, Pisa a román és a gótikus stílus utolérhetetlen emléke. Kérdésem: vajon e nagyszerű építészeti alkotások, Reims, a Notre-Dame nem csökkentik Ják, Zsámbék, Ócsa iránti ámulatunkat, marad valami szemléletünkben Karcsából, Velemérből, Feldebrőből?! Hiánytalanul minden értékünk változatlan a nagy európai mintákkal történt összevetésünk nyomán. Olyannyira sértetlen, hogy a Mátyás király és Beatrix emelte ráckevei görögkeleti templomot joggal nevezik a magyar Sainte-Chapelle kápolnának kombinatív szépészeti összhatása nyomán, de a többi kincs – Mánfa, a nagybörzsönyi Szent Istvánról elnevezett istenháza, Egregy is külön ékszerünk – emlékezetes világörökség. A mizsei rom csak egy omladék, mégis, ha méretben más léptékű is, hasonlatos esztétikai erőt képvisel, mint Pistoia. Hasonló üzenet Lébény, a maga komor méltóságú középkori lelkiség ellenpontozódik a magyar karakterrel. Mindkettő a szépség egy másik, külön szigete, a teremtett múlt jelenben is élő, jövőbe is kapaszkodó kincse.

Magyar szépség őshonos akkor is, amikor Európa mosolyhiányos. Kétezer évig mosolyszünet van a földrészen, hiszen a téneai Apolló archaikus mosolya és Mona Lisa bársonyos tekintete között a kontinens elfelejtett mosolyogni. Akad kivétel, többek között a magyar művészet. A zord francia, német szobrok közepette vidító szigetként az 1340 körül mintázott “Toporci Madonna” mosolyog. Mosolyog Európa mosolyhiányos, mosolyszünetes dermedtségében. Az is különös, Leonardo da Vinci Giocondája után szinte azonnal Balassi Bálint is Júliáját mosolyözönben látja és láttatja. Ez a mosoly Leonardóéhoz viszonyítva szintén összetett – a női lélek kincse e komplex tekintetében az itáliai festőnek és a magyar költőnek nem örömet és boldogságot, hanem megpróbáltatást és fájdalmat okozott. Leonardo Balassi szenvedését is megfestette – hiszen Gioconda és Júlia “elmosolyodék”, miközben Leonardo-Balassi egész életét adta volna a nőember boldogításáért. A magyar szépség találkozott az itáliai esztétikummal, végvári vitéz verse a reneszánsz óriásának festmény-remekművével.

A köztudat úgy véli, kultúránk az európai reneszánsz egyik perifériája. E vélemény finomításra szorul, mert ha nem is ér fel az itáliai központtal – a magyar reneszánsz teljesítménye szintén jelentős. Kezdeményező energiái is – hiszen a Kolozsvári testvérek 1373-ban mintázott Szent György lovasszobra a protoreneszánsz egyik főműve. Mátyás király az északi, magyar térség Mediciekhez hasonló léptékű művészetpártolója – erről tanúskodik világhíres könyvtára, iparművészeti rangú Corvinái, Janus Pannonius költészete. Nem eléggé ismert, mert elmulasztottuk eddig hatékonyan fölismertetni visegrádi palotájának kimagasló építészeti rangját. A teraszos szerkesztés nagyvonalúsága méltó a Dunakanyar pompájához, kompromittálás helyett tovább szépíti a hegyek és a folyam kanyarjának összecsengő varázslatát. E romjaira vetkőzött építmény felülmúlja a firenzei Pitti palota rangját, az 1473-ban faragott “Oroszlános kút” a művelődéstörténet unikuma. Remekmű a ninivei nőstényoroszlán az i.e. VII. századból, hasonlóan azok az Uhrl Ferenc mintázta oroszlánok Gyöngyösön, a Lánchíd oroszlánjai, de egyedülálló a visegrádi “oroszlános kút”, hiszen márványba álmodva itt kölyökoroszlánok, vadállat-gyermekek lapulnak a talajba és az időbe.

Páratlan a maga nemében az 1440 körül keletkezett Suky-kehely, melyet Esztergomban őriznek a Főszékesegyházi kincstárban, és a magyar reneszánsz ékessége a Bakócz-kápolna és Báthory András szépséges-finom-elegáns-nagyvonalú Madonnája 1526-ból. E példák igazolják a magyar reneszánsz jelentőségét.

A magyar szépség időnként magyarországira módosul, ebben az esetben beszélünk M.S. Mester Grünewald értékeihez csatolható “Keresztrefeszítés”-éről, mely az esztergomi Keresztény Múzeum felbecsülhetetlen kincse, és Maulbertsch sümegi barokk freskóiról, mely a műfaj rendkívüli teljesítménye. A keszthelyi Pietá Michelangelo monumentalitásához tartozik a maga bensőséges áhítatával, és a XVII. század sürgősen felfedezendő remekműve az a fából faragott “Pusztavacsi Krisztus”, mely a maga ismeretlenségében is Donatello, Brunelleschi társa a minőségben. Valaha a budai Mátyás templomban százezrek nézhették, ma a kispapok kápolnájába dugták, Esztergomba. Mondhatjuk a következőt – Egyiptomban, Görögországban, Itáliában a nemzeti kinccsel legalább 80%-os intenzitással gazdálkodnak – nálunk, s ezt hiszem, pontos vagyok, még a 20%-ot se éri el azon erősségi fok, ahogy a magyar kultúra szépségtárházát átnyújtottuk honfitársainknak, külföldi vendégeinknek. A turizmus fejlesztését sürgősen indokolt összekapcsolni kulturális kincseink maradéktalan, teljes föltárásával, annak tudatos és átható árasztásával – ne rostokoljon, hasson a magyar szépség páratlan gazdagsága.

A magyar szépség összefonódik történelmi létünkkel. Nemcsak igaz, fennkölt és drámai II. Rákóczi Ferenc kiáltványának kezdete: “Fölszakadtak a magyar nemzet sebei”. Zrínyi Miklós is eposzában, “A szigeti veszedelem”-ben megrázóan jelzi a levegőmozgásban az emberi magyar indulatot: “Mint az, mikor a fölszél Késmárkbul kiszakad” – úgy háborodik kardra, az ellen pusztítására, hazavédelemre a magyar. Történelem és a magyar esztétikum szerves kézfogása folyamat, hiszen az 1487-ben román, gótikus, reneszánsz stílusban emelkedő ráckevei görögkeleti templom nemcsak egy párizsi Sainte- Chapelle kápolnához méltó, immár világhírű építmény, hanem Hunyadi Mátyás szövetségszerző ideája, menekült szerbekből, görögökből erősít országtámaszt, miközben szépséges istenházával kedveskedik nekik űzettetésükben.

Mányoki Ádám külön ámulat – emberként, festőként egyaránt. A magyar szépség egyik titokzatos fejezete. Egyrészt abban, hogy festői csúcspontján ragadja meg portréjában II. Rákóczi Ferenc lelki, szellemi, államférfiúi nagyságát, ami kivételes az ő életművében, hiszen ezt a szintet a továbbiakban elérni, sőt megközelíteni sem tudta. Mindez ritka a történelmi személyiségek megörökítésében, ez a rendkívül magas művészi színvonal. Másrészt rendkívüli az a tény, hogy a mű – bár a barokk korban keletkezett, s minden más Mányoki-festmény hordozza is a korstílus hangulatát – a Rákóczi-arcmás a maga visszafogottságával méltóságot tükröz, általános, minden korra érvényes lelki magatartást – általános emberi szépséget. Ebben a festmény egy nagy emlékmű rokona, ahogy az ismeretlen szobrász Marcus Aurelius lovasszobrát mintázta.

Mindez olyan különlegessége a magyar szépség csúcsteljesítményének, mely karakterével kimagaslik a világ művészetének esztétikai vonulatából.

Meghökkentő, hogy Mányoki eddig névtelennek maradt társa is szinte olyan erős karakterrel festette arcmását a lélek magányos szigeteiként, mely Nagy Balogh János festői osztályrésze és egyedi minősége lett – puritán nagyság. Az is a magyar esztétika része, hogy mindegyik alkotás valamelyik művet folytatja, igaz egy másik stílusban, de a már teremtett érték léptékével. Az egri barokk és klasszicizmus nagy párbeszéde a Líceum és a bazilika tömbje, hasonló összetartozást jelent Budapesten a barokk várnegyed és a neogótikus parlament formáinak architektúra-nyelve, állandó beszélgetése, mely a maga némaságával gyönyörködést okoz számunkra.

Változatossága révén egyedülálló a magyar táj, hegyek övezik, puszta és erdőségek, dombok ringása, síkság, tavak és folyók, s a természet szépségét az építészet esztétikumával koronázta meg az elmúlt ezredév magyar szellemisége. Nem rontott a lehetőségeken, optimálisan kiaknázta a domborzat adottságait. Így teremtette meg a nemzet a “Szép Magyarországot”. Hild József esztergomi bazilikájának klasszicizmusát XX. századunk építészgéniusza, Le Corbusier a stílus mértékadó eredményének nevezte elragadtatásában. Ugyanezt mondhatjuk el Tihanyról, Pannonhalmáról, s minden túlzás nélkül ítélhetjük Kőszeg, Sopron, Pécs, Eger, Gyula városát a magyar építészet több század teremtette ékszerdobozának. Kecskemét és Sárospatak az elmúlt évtizedekben nemesedett még szebbé két nagy építész, Kerényi József és Makovecz Imre közreműködésével. Nagy párhuzam az a kettős, költői-festői szépség, melyet Vajda János versei és Paál László festményei jelentenek az erdő tematikában. Vajda lírája Ady művészetének előzménye lett, Paál László, annak ellenére, hogy kevés kép maradt utána, műveinek egy részét tűz pusztította el, mindössze harminchárom évet élt, nemzetközi emlékezet őrzi, a barbizoni műhely egyik legnagyobb alakja lett Millet, Corot, Diaz, Theodore Rousseau társaságában. Az is tény, hogy Szinyei Merse Pál “Majális”-a az európai impresszionizmus egyik főműve. Mindez érzékelteti, hogy művészetünk nemcsak fölzárkózott a kontinens legnagyobb kulturális értékeihez Vörösmarty, Petőfi, Arany János költeményei, Munkácsy Mihály festményei, Izsó Miklós szobrai révén, hanem egyenrangú Shelley, Goethe, Byron, Puskin lírájával, Courbet, Repin, Carpeaux, Hildebrandt szobraival. Építészetünk is a klasszicizmus világmértéke lett Pollack Mihály és Hild József művei közreműködésével. Az eszmei fölzárkózás általános, a művészi érték is a minőség magaslatán egyenlítődik ki, szívósan minden műfajban megszűnik az ütemveszteség. Mindez a XIX. század magyar szépségének karakterét jelenti olyan mezőnyben, ahol Madarász Viktor, Székely Bertalan, Benczúr Gyula, Ferenczy István, Fadrusz János, Erkel Ferenc, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán nekünk jelentenek szellemnövelő, léleknemesítő nemzeti-kulturális kincset. E körön belül azonban Székely Bertalan önarcképe, Ferenczy István pásztorleánykája, Mikszáth Kálmán “Lapaj, a híres dudás” c. írása az európai festészet, szobrászat, kispróza világmértéke.

Hídjaink is lenyűgöző építmények. Elsősorban a Hortobágy kilenclyukú hídjára és a Lánchídra gondolok, melyek remekművek – a nagy síkság gyújtópontja és a folyamot átszelő szépséges betonkarperec, a római Titus diadalívnek kettőzött folytatása – a klasszikus ókor méltó öröksége.

Kultúránk kertje virágba borul a XX. században. Kiegyenlítődik értéke a mesterművek magaslatán – minden művészeti ágazat világmértékké terebélyesül, fokozódik. Míg Vörösmarty költészetének festői ellenpontozásul csak egy szerényebb értékű id. Markó Károly-i minőség jut, addig Ady, Bartók, Medgyessy, Egry azonos értékrendű világművészet-magaslatot honosítanak alkotásaikkal. Csak ha a kerámiát, annak elágazásait vizsgáljuk, hallatlanul széles és árnyalt a magyar esztétikum. Hollóháza, Herend, a pécsi Zsolnay porcelán jelenti az egyik maradandó irányt, miközben Gádor István, Gorka Géza, Kovács Margit triumvirátusa a másik hármas minőségcsúcs, de nem feledkezhetünk meg a Mónus-fivérek hódmezővásárhelyi, a mezőtúri Badár Balázs, a karcagi Kántor Sándor művészetéről sem, sőt világhírű a magyar fekete kerámia, melynek létrehozója a hajdúsági Fazekas család.

Kimagasló népművészetünk is – Kisjankó Bori, Magyar Maris, Vankóné Dudás Juli egy-egy tájegységet emel a magasságokba az érték világhírével. A beregi, turai, kalocsai hímzések széles e nagyvilágon ismertek. Színpompájukkal, formagazdagságukkal. A párizsi “Ember Múzeumában” kitűnik, hogy a mexikói és a magyar népművészet színbősége az első földtekénken. A kultúránk eredményei is példázzák Zrínyi megállapítását, annak igazát: “Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”

Sajnos, nemhogy a világ, mi sem tudunk egy óriási botrányról, arról, hogy nincsen egyetlen Nobel-díjas költőnk, írónk. Az értékfölismerés egyetemes tárgyilagosságával állapítom meg, hogy Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Móricz Zsigmond, Weöres Sándor, Illyés Gyula, József Attila, Radnóti Miklós, Tóth Árpád, Sinka István, Juhász Gyula közül – ez a magyar esztétikum tizenkét apostola – bárki méltó lett volna a díj, akár posztumusz átvételére. Ez mindmáig elmaradt – hozzátehetjük – a világ szégyenére. E botrány sürgős kiküszöbölése nemzeti stratégiánk közeljövőjének küldetése. Az olimpia tervezett 2012-es budapesti tíz esztendejére elkészülhet angol, francai, német, spanyol fordításban egy ötezer oldalas Magyar Nemzeti Antológia legszebb verseink prózánk, festményünk, szobrunk, épületünk bemutatásával, zeneműveink lemezével. Mindez elég alapot nyújthatna a magyar esztétikum bemutatására, arra, hogy kultúránk kincseit a világ átvegye. Nem is lehet e tapintatra méltó válasza más, hogy azonnal és természetesen kultúránk valós eredményeit hosszú késedelem után költői, írói Nobel-díjakkal honorálja, hiszen vagyunk is a világnak, anélkül, hogy eddig látták, hallották, olvasták, észrevették volna magyar értékeinket, mely világminőség.

A szépség létezik. A szépség az egyetemes létezés testesülése. Az már a magyar szépség titokzatossága, egyszerre szikrázik bennem az ujjongás és a nosztalgia, amikor a “Hódfalván zokogtak” Sinka István balladarészletét mondom, suttogom, hallgatom magamban. Mitől gyönyörű? Megfoghatatlan, csak tény. Ámulok Dante olvasásakor:

“De hajnal aranyozta a világot

s feljött a nap azon csillagsereggel,

mely véle volt, midőn e szép csodákat

megmozdítá Isten az első reggel”.

Berzsenyi is, általa a magyar szépség is “megmozdítja” a csodákat Dante utódaként végtelenül áhítatos vocativusában:

“Ti, oh szelidebb Égiek, akiket

Keszthely béavatott szent palotáiba”.

A csodák “mozdítása” maga a szépség, forrása az adott világ – mozdítója Dante és Berzsenyi – az általános esztétikum és a magyar szépség. Azonos érték mindkettő.

A szépség önmaga mozdulatlanságában is sokszorozódás, Budapest esti fényei, hajnalodása, nappali ragyogása is színpompás három öltözetére utal, ezt hatványozzák az évszakok érő, érett, csituló árnyalatai. Mennyi fölfedezésre váró kincs özönlik előttünk, nekünk: Szent István Prágában őrzött kardja, Lehel kürtje, a Bécsi Képes Krónika színes lapjai, Gorsium, a cisztercita monostor Bélapátfalván, a Halotti Beszéd komor méltóságú veretes szövege, az aecheni magyar kápolna, a ludasi kereszt, Szent László hermája, Jánosréti Mester, Zsigmond szarvserlege, a nagyvázsonyi Kinizsi-vár lakótornya, Galambóc, a Zolnay László ásta budai gótikus szobrok Zsigmond udvarából, az érdi, az egri minaret, II. Rákóczi Ferenc Rodostóban faragott gondolkodó széke, váci diadalív, a gyulai vár, Reök palota Szegeden, a Homlódi Zsuzsanna nevét megörökítő székely népballada, a nép ajkán született, Bartók által feldolgozott dal: Elindultam szép hazámbul, a csordapásztorokról szóló karácsonyi ének, megannyi tárgy, építmény, vers. A magyar esztétikum is kifogyhatatlan, föltárására vagyunk hivatottak.

Maga az élet, a valóság szép, mely fokozható és fokozandó. E szépséggyarapító folyamatról ír Shakespeare és Arany János egymástól függetlenül, szinte ugyanazt. Az angol géniusz így ír:

“Szent őrületben a költő szeme

Földről az égre, égből földre villan”,

S Arany János a “Való égi mását” hangoztatja “Vojtina ars poetica”-jában. Személyes mitológia dönti el, hogy valaki művész, ez emeli magasba Chagallt és Csontváryt, a szinte megfoghatatlan, mégis tényleges varázslat, az ő esetükben a festészet közegében.

A magyar szépség karaktere és ereje abban érvényesül, hogy föltárja az igazságot, ez a hatékonysága Petőfi, Ady, József Attila művészetének. Verseik nemcsak gyönyörködtetnek, hanem lelkünket, a társadalmat tisztítják – nagytakarítást végeznek rendetlen, másodlagos életvitelünkben, távlatot nyitnak előre, magasra. Külön magyar kincs, művészetünk egészsége – ezt reprezentálja Balassi Bálint, népdalaink, Kodály zenéje, Medgyessy szobrai, Egry fényben tündöklő hajnal-színessége.

A magyar esztétikum igazsága nemcsak találkozik a világ szépségével, hanem kiegészíti azt, olykor a termő folyamat egyik állomása. Hamlet töpreng a lét értelméről, Michelangelo sixtusi kápolnájának Jeremiása az ember sorsáról, Goethe Faustja is hasonló nyomvonalon halad, s átadja a szemlélődés stafétabotját a könyvtárban gondolkodó Vörösmartynak, aki e szimfonikus méretű és mélységű költeménnyel párhuzamosan halad a beethoveni zene küzdelmeivel, s indítja az ember drámáját föltáró Madách Imrét, aki saját és összes elődjének szellemi energiáival érkezik Rodin Gondolkodójához, amelyet Ady az élet szobrának nevez.

Sík Sándor nyomon van, amikor arra döbben, hogy a műben diadalmas szépség, annak teremtése és föltárása a tudat tudatfeletti állapota. Valóban, a szépség minden szépség, egy Mednyánszky-portré, Ferenczy Béni-érem, Tamási Áron-novella, Erdélyi József-vers a kimondhatatlan érintése, a titok megragadása a szépség rejtelmes törvényeivel.

Hatványozza a lélek elragadtatását a mű, erről vall Szabó Lőrinc a “Hangverseny után” c. versében, ahol egy liget csalogánnyal indul a hegedűk üzenetéhez, s a muzsikától kapott ajándékkal már egy égbolt csalogányt visz haza bővült, művészettel, szépséggel bővített otthonába. Juhász Gyula fogalmazza meg munkánk közös küldetését, azt, hogy a szépség teremtése nyomán, terjesztése energiáival “látásra nyíljon itt a szív, az agy”, mert kimeríthetetlen a boldogság szépségforrása, s a törteli hun üst, a diósgyőri vár, Fazola Henrik egri vaskapuja, a Dunakanyar, Tihany, Csokonai Vitéz Mihály költészete – a magyar esztétikum van olyan szép, mint Exekias vázája, Tamerlán ajtaja, a Tadzs Mahal, Dower fehér sziklái, Hafiz versei. Teilhard Chardin nagy fölismerése, hogy a világ minden pontján központ. Magyarország, a magyar szépség is az.

Irodalom:

Adolf Hildebrand: A forma problémája a képzőművészetben. Budapest, 1906.

Báró Brandenstein Béla: Művészetbölcselet. Budapest, 1941.

Péterfy Jenő: Összegyűjtött munkái III. kötet

Pauler Ákos: Bevezetés a filozófiába. Budapest 1920.

Bergson: Bevezetés a metafizikába. Fordította. Dienes Valéria

H. Wölfflin: Die klassische Kunst. München 1924.

Benedetto Croce: Az esztétika alapelemei. Budapest 1917.

Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben. Akadémiai Kiadó, Budapest 1963.

Lukács György: Az ész trónfosztása. Bp. 1954.

Lukács György: A különösség mint esztétikai kategória. Budapest, 1957.

Lengyel József noteszeiből 1955-1975. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989.

 

 

 

 

 

Zimányi Árpád

Nyelvmûvelõ babonák

Nyelvi, nyelvhasználati kérdésekben nem mindig lehet egyszerűen eldönteni, hogy mit tekinthetünk helyesnek, vagy kinek van igaza. Olykor többféle szempont alapján kell mérlegelni, és a túlzott leegyszerűsítés téves megítéléshez vezethet. Többek között ez az oka az úgynevezett nyelvművelő babonák kialakulásának. Azokat az álszabályokat nevezik így, amelyek félreértésen, félremagyarázáson, hiányos ismereteken alapulnak. Közülük jó néhány nemzedékről nemzedékre hagyományozódik, és mélyen beivódik a köztudatba. Fennmaradásukat néha az iskola is segíti, hiszen még a tanárok között is előfordulnak hangzatos téveszmék, bizonyos nyelvtani témák túlzott – bár az oktatásban kényszerű – leegyszerűsítése miatt. Az alábbiakban ilyen álszabályokat vizsgálunk meg, hogy tisztázzuk: vajon mi az igazság velük kapcsolatban?

Kötőszóval nem kezdünk mondatot – szól a közismert figyelmeztetés, ami egyben kiváló példa a téves és túlzott általánosításra. Annyiban igaz ez a megállapítás, hogy valóban fogalmazási hiba, ha egymás után több – vagy inkább sok – mondatot ugyanazzal a kötőszóval kezdünk: És aztán... És akkor... És azután... Kisgyerekekre, illetőleg iskolázatlan, képzetlen emberekre lehet jellemző az ilyen mondatszerkesztés. Ha ilyen esetre értjük a fenti mondást, igazat szólunk. Ám önmagában egyáltalán nem hiba kötőszóval kezdeni a mondatot: Ha jó idő lesz, kirándulunk. – Amilyen a mosdó, olyan a törülköző. – Hogy mit mondott, arra már nem emlékszem. Mindhárom mondat élén kötőszó áll (ha, amilyen, hogy), nyelvtani szempontból mégsem hibáztatható egyik sem. Visszatérve a leggyakoribb kötőszóhoz, alkalmanként az is elképzelhető, hogy és-sel kezdünk mondatot. Igaz, erre a hivatalos stílusban, a tudományos nyelvben nemigen kerülhet sor, de a beszélt köznyelvben vagy a szépirodalomban természetes jelenség. A Szózat három mondata – sőt versszaka – kezdődik kapcsolatos kötőszóval:

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált...

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl...

Ez tehát sajátos stíluseszköz, akárcsak a kötőszóhalmozás, melyre szintén Vörösmartytól idézünk: Most tél van és csend és hó és halál. Hasonló példákat találunk az igényes esszényelvben és a publicisztikában is.

Helyesírási álszabály is fűződik a kötőszókhoz: az “és” elé nem teszünk vesszőt. Ezt csak féligazságnak tarthatjuk, ugyanis felsorolásban, azaz halmozott mondatrészek között valóban nem teszünk elé vesszőt: Tejet, kenyeret és sajtot vettem. – Ha viszont tagmondatokat, tehát külön állítmányokat tartalmazó részeket választ el az és, akkor már kitesszük az írásjelet: Tejet, kenyeret vettem, és sajtot is vásároltam.

A szenvedő igéhez kapcsolódó babonánk jól hangzó versikében ölt testet: -tatik, -tetik a magyarban nem használtatik. Mire volt alkalmas ez a sokat kárhoztatott igefajta? Arra, hogy személytelenül, a cselekvő alany megnevezése nélkül szerkesszünk mondatot: az ítélet végrehajtatott, a levél megíratott, a fa kivágatott, közhírré tétetik, kidoboltatik, kihirdettetik, elrendeltetik. Amint a példákból is érezzük, többségében a hivatalos nyelvben használták, vagy stílszerűen: használtatott. A másik terület az egyházi nyelv, gondoljunk a Dicsértessék üdvözlő formára vagy az imák mondataira: Szenteltessék meg a Te neved... Kínzaték Poncius Pilátus alatt, megfeszítteték, [meghala] és eltemetteték. Több mint 700 éves nyelvemlékünkben, a csodálatos Ómagyar Mária-siralomban is szerepel: Világ világa / virágnak virága / keserűen kínzatol / vas szegekkel veretel. De idézzünk Arany Jánostól is: Adassék / A levél Hunyadi Mátyásnak...

A XIX. század második felétől azonban erőteljesen bírálni kezdték, rút idegenszerűségnek tartva. Annyira eredményes volt ez a hadjárat, hogy fél évszázad alatt szinte teljesen kiirtották nyelvünkből. Pedig maga a szenvedő ige régi, belső fejlemény, már a korai ómagyar korban létezett. Az viszont igaz, hogy a latin, majd a német nyelv hatására, a tükörfordítások miatt vált igen gyakorivá, különösen a hivatalos nyelvben. Teljesen azonban nem tűnt el, s rögtön hozzátehetjük: szerencsére. Ha szükségét érezzük, akár ma is használhatjuk, Néhány patinás fordulatunkban megőrződött: megadatott nekem – viseltetik valami iránt – engedtessék meg – megméretett és könnyűnek találtatott. A nyelvészek megfigyelései szerint a választékos nyelvhasználatban, a szónoki stílusban, a közéleti-politikai nyelvben, sőt a sajtóban is találkozhatunk vele. Az országgyűlési üléseken gyakran mondják: Megszólíttattam. A megszólíttatás okán... A határon túli magyarság helyzetére illik a szétszórattatás fogalma. Az utóbbi tíz évben divatszóvá vált a megmérettetés. (Csak a teljesség kedvéért: nyelvtanilag, alaktani szempontból helyesebb a szétszóratás és a megméretés.) De nemcsak szóban létezik, hanem írott szövegekben is él. Illyés Gyula írja egy helyütt: ...az apák bűnei, hibái most megbüntettetnek. Sajtóbeli példaként egyik országos napilapunk kulturális rovatából idézünk: Az életmű-kiállítás hatalmas apparátussal és kellő alázattal rendeztetett. Mit is mondhatunk összegezésképpen? Azt, hogy manapság a szenvedő ige ugyan ritkább, mint azelőtt, de nyelvtanilag egyáltalán nem kifogásolható. Megfelelő helyen alkalmazva igen kifejező, tömör eszköz lehet, ugyanakkor erőltetni valóban nem szabad, mert könnyen mesterkéltté, keresetté válhat fogalmazásunk. S egyébként is csak az éljen vele, aki érti és érzi használatának szabályait.

Érdemes kitérnünk még arra, hogy mit okozott a szenvedő ige téves helytelenítése. A hivatalos nyelv mindig is kedvelte, sőt megkövetelte a személytelen szerkezeteket – ám ezen ne csodálkozzunk: más nyelvekben is így van. Tehát miután az 1800-as évek második felében száműzték nyelvünkből a szóban forgó igenemet, hiányát csakhamar pótolta a nyelv. Ekkor keletkezett ugyanis a hivatalos stílus merőben új személytelen fordulata: átadásra kerül, bevezetésre kerül, megvételre kerül, meghallgatást nyer, bebocsátást nyer, intézkedés történt, előrelépés történt. De erről a jelenségről majd más alkalommal szólunk részletesen.

A szenvedő ige után következzék egy igenév! Szintén versikében fogalmazták meg a beálló melléknévi igenév ugyancsak téves bírálatát: -andó, -endő a magyarban kerülendő. Nem szorul bizonyításra, hogy alkalmazása jelzőként mégis teljesen szabályos és természetes: az elintézendő feladat, a befizetendő összeg, az elolvasandó könyv, a követendő példa, a végrehajtandó szabadságvesztés. Egyes igenevek főnévként is használatosak, ahogy azt Kölcseytől is látjuk: Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt! Mindemellett állítmányként is szerepel: A szerencse forgandó. Ez a kérdés még tisztázandó. A sütemény romlandó. Van még egy negyedik eshetőség is: célhatározóként. Ez viszont valóban idegenszerű szerkezet, részben latin hatásra jött létre, jobbára tükörfordítások útján. A nyelvtan és a nyelvművelés a legutóbbi időkig ellenezte, de most már nem ítéli meg olyan szigorúan, mi több, elfogadja az ilyen mondatokat: A kérdést tisztázandó, összehívták az igazgatótanácsot. – A kárt enyhítendő, a társvállalatok is felajánlották segítségüket. – Az FTC edzője a győri játékosokat feltérképezendő érkezett a városba. Persze hagyományosan mondhatjuk így is: A kérdés tisztázására összehívták az igazgatótanácsot. – A kár enyhítésére a társvállalatok is felajánlották segítségüket. Harmadik példánk gördülékenyebb mellékmondattal: Az FTC edzője azért érkezett a városba, hogy feltérképezze a győri játékosokat. Túlzott egyénieskedésnek minősíthetjük viszont azt, ahogy egy műsorvezető mutatkozott be új tévésorozata elején: Sok mindent mondhatnék most, bemutatandó magam. Mint látjuk, a beálló melléknévi igenév is sokféle szerepet tölthet be a mondatban, ezért egyetlen szóval nem dönthetjük el, hogy helyes-e vagy nem. Ráadásul a nyelvtani megítélésen kívül sokat számít az egyéni ízlés is: ki mit kedvel avagy nem szeret – s ez természetesen mindenkinek szíve joga. De ha nem szeretünk valamit, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy helytelen.

A nyelvi téveszméknek, babonáknak azonban még korántsem értünk a végére. A szóhasználathoz is fűződik számos félreértés, a veretesebb témák közül pedig érdemes elmélyedni a határozói igenév rejtelmeiben. De mindezekről bővebben majd legközelebb.

 

 

Közélet

Romhányi László

Egy megismételhetetlen elõadás

A pártállamban az 1956-os Forradalom és Szabadságharc világtörténelmet formáló fényes napjairól tilos volt szólanunk hosszú évtizedeken keresztül. A kommunista rendszer legszigorúbb tabutémáihoz tartozott, olyannyira, hogy 1956-tól nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy egyáltalán hallottak volna 1956-ról. Illyés Gyula “Egy mondat a zsarnokságról” című megrendítő gondolat-lavinája fogalmaz a legpontosabban arról a csontba-velőbe hatoló félelemről, amely a családban, az iskolában, a munkahelyeken, a társadalom összes szférájában fogadta el és “működtette” a tabutémákat a diktatúra kívánsága szerint…

1988-ig Magyarországon 1956 nem létezett. Bátrak voltak a Beszélő köré tömörülő szűk értelmiségi kör tagjai, akik az október 23-ákon magánlakásokon gyűltek össze, hogy tanulmányok felolvasásával tisztelegjenek ’56 szelleme előtt.

Az ideológiai agymosás Nagy Imre nevét is tökéletesen kitörölte az emlékezetből. A súlyos börtönéveket szenvedtek hallgattak, a névtelen-jeltelen sírokat belepte a gaz, és ami annál is szörnyűbb: a feledés. Itthon, a vidám barakkban, a gulyáskommunizmus kondérja mellett össznemzeti akaratként nem is kívántunk tudni a nemzeti emigráció 56-os megemlékezéseiről. Sikeres amnéziában éltünk…

Az első disszonáns hang, amelyre kevesen, de felkaptuk a fejünket, egy groteszk orrfricska volt a háttérirányító tréfamesterek üzeneteként, ’88 Március Idusán, amikor a művelt nyugati világ már javában készült a párizsi Père Lachaises-i temetőben Nagy Imre és mártírtársai jelképes újratemetésére.

A pártállam egy Nagy Imre nevű újdondász KISZ-titkárt emelt az ismeretlenségből vezérszónokká a Nemzeti Múzeum gyomorszorító folk-beates március 15-ei lépcső-parádéján. Azon az emlékezetes napon az utcai tüntetők ezreire Budapest-szerte sűrűn záporoztak a gumibotok, miközben a televíziók képernyőire itt, a múzeumkerti hacacárén másfél méteres kokárdákkal ropták a kólót a rendszer ifjúkommunistái…

Magyarországon középületben, azaz hivatalos külsőségek között az alternatív demokratikus ellenzék 1988. június 16-án emlékezett meg először Nagy Imréről és mártírtársairól, kivégzésük harmincadik évfordulóján, a népligeti Jurta Színházban. A hatóság félrevezetésére “Helyünk és sorsunk Európában” címmel Bajcsy-Zsilinszky Endre születésének 100. évfordulója megünneplését hirdettük meg a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Forrás Kör és a Jurta Színház, közösen.

Vígh Károly és Medvigy Endre szerkesztették a megdöbbentő hatású estet, amely kizárólag Nagy Imre és mártírtársai előtt tisztelgett. A máskülönben mindig éber kultúrdiktátorok még azt az egyszerű turpisságot sem vették észre, nevezetesen, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre 1886-ban született, azaz a centenáriumi születésnapi party-t két évvel korábban kellett volna megtartanunk, nem pedig 1988-ban.

A mi június 16-ai jurtabeli megemlékezésünket retorziók helyett itthon dermedt csend követte, “amiről nem beszélünk, az nincs” alapon. A műsort több nyugati tévéstáb is rögzítette, és a párizsi Père Lachaise-i jelképes temetés fáklyafényében a világ fokozottan odafigyelt a megrendítő megemlékezésünkre…

Akkor, a három évtizedes tabutéma köddé válásakor döntöttem arról, hogy mint az ország egyetlen magánszínházának direktora, október 23-át méltóképpen meg fogjuk ünnepelni a Jurta Színházban.

Mécs Imrét avattam csak be a tervembe, aki elvállalta a szöveg-összeállítást, feleségével, Magyar Fruzsina dramaturggal együtt. Tudtuk és vállaltuk a veszélyt, felkészülve még a bebörtönöztetésünkre is…

Időközben Mécs Imre a Történelmi Igazságtétel Bizottságot bevonta az előkészületi munkálatokba – a felelősség megosztása végett. A TIB testületileg bár felvállalta a megemlékezést, de októberhez közeledvén Mécs Imre magára maradt…

A szövegkönyv kronologikus sorrendben idézte meg az 1956. október 23-át megelőző politikai erjedési folyamatot Nagy Imre 1963-as hatalombekerülésétől a Petőfi Kör forrongásain keresztül egészen az október 23-ára meghirdetett békés tüntetésit.

A második rész pedig napról-napra követte a Forradalom és Szabadságharc minden fontos mozzanatát a sajtón, a rádióhíreken, az Írószövetség és a párhatározatok jegyzőkönyvein, a visszaemlékezéseken, valamint a külföldi hírösszefoglalókon keresztül.

Beépítettem a szövegkönyvbe a müncheni Nemzetőr kiadásában megjelentetett “Gloria Victis” c. kötet verseit, gondolatait a magyar ’56-ról. Camus, Cocteau, Kokoschka szavai izzították fel a himnikus erejű és sodrású, nagy-nagy dokumentum-eposzt Déry Tibor, Füst Milán, Szabó Lőrinc, Németh László vallomásai mellett.

Beépítettem a szövegkönyvbe az ENSZ Jelentés és felbecsülhetetlen értékű dokumentumait, nehogy a TIB liberális koncepciója uralja a megemlékezésünket…

1988 októbere forró őszként vonult be a magyar történelembe. Előkészítette a tömegharagot a Hősök terén, Szent László napján lebonyolított százezres tömegtüntetés Erdély mellett, és a szeptemberi hatalmas, ötvenezres tiltakozó menet a bős-nagymarosi vízgát megépítésével szemben.

Október elején a FIDESZ első kongresszusa vált ki gyűlöletet a hatalom sztálinista berkeiben, majd az ÁVH rémtetteit nyilvánosság elé táró dokumentumműsor a Jurta Színház művészeinek tolmácsolásában.

Október 23-a felé közeledvén Dr. Henye Nándorné, a Budapest Fővárosi Tanács VB Művelődési Osztálya nevében letiltja az “1956” című dokumentumjáték tervezett színrevitelét. Indoklása szerint: “az ismeretlen forrású anyagok egy része sérti a szövetségi rendszert, továbbá az összekötő szövegek részletei sértőek.” Dr. Henyéné azonnali személyes találkozót kér tőlem. Levele záró részében hozzáteszi: “ennek az előadásnak megrendezése különösen nagy felelősséget hárít Önre… és ne szolgáljon ürügyül és lehetőségül indulatok elszabadítására.”

A Hatalom nemcsak fenyeget, de cselekszik is. Fellázítja a színészeimet. Papp Éva visszaadja a szerepét, közölvén velem, hogy ilyen förmedvényben nem kíván részt venni. Petényi Ilona szintén felmondással fenyegetőzik, egy rendőr-ezredes rokona aktív közbelépését helyezve kilátásba…

Mint színháztulajdonos összehívom a társulati ülést. Közlöm a színészeimmel, hogy aki nem hajlandó fellépni a Jurta Színház “1956” című dokumentumműsorában, azt munkamegtagadás okán – szerződésbontással – azonnal menesztem a színháztól…

Másnap, az olvasópróbán megjelenik a teljes színtársulat: Borbáth Ottília, Hartmann Teréz, Szabó Zsuzsa, Papp Éva, Petényi Ilona, Uri István, Tomanek Nándor, Geréb Attila, Varga Tamás és Kristóf Tibor.

Mécs Imre és Magyar Fruzsina személyes jelenléte okán csökken a lázadás szelleme, de a szövegkönyv megismerését követően újra fellángolnak az indulatok. A társulat kettészakad: ellenzőkre és szimpatizánsokra.

Fokozza a feszültséget, hogy november 4-én Münchenben, a bajor főváros nevezetes kultúrcentrumában vendégszerepelünk az “1956” című dokumentumjátékunkkal a nemzeti emigráció meghívására. A külföldi vendégjátékot a Fővárosi Tanács VB Művelődési Főosztályának be nem jelentem. Saját pénzen utazunk, a társulat családoknál kap elszállásolást. Münchenben rendezünk egy politikai Fórumot is a hazai helyzetről, majd Heidelbergbe utazunk az ottani “Jurta” felavatására, amely ténylegesen egy faszerkezetes református fatemplom és a németországi emigrációs magyarság egyik szellemi fellegvára…

Kemény próbákat tartok. A színházépületet a kíváncsiak elől lezárom. Tilos a társulatnak nyilatkoznia és véleményt mondania a készülő új bemutatóról.

Október 23-án reggel kihalt a város. Az ellenzék által meghirdetett néma tüntetést Grósz Károly pártfőtitkár betiltatja. Rendőr-rohamkocsik a belváros gócpontjain. A lengyel vízágyúk is bevetésre készen az ünneplők szétverésére…

A betiltott tüntetés híre éppoly közfelháborodást kelt országszerte, mint 1956-ban egykoron Gerő Ernő pártfőtitkár tiltó arroganciája. Grósz és Gerő neve összecseng ezen a fenyegető őszi reggelen…

Villamoson járom be a Műegyetem mögötti helyszínt. A Gellért tér közelében, a Bartók Béla úti Bútoráruház előtti gumibotos, pajzsos, plasztiksisakos rendőrkordonnal néhányszáz tüntető szópárbajozik. Kőszeg Ferenc gesztikulál a leghevesebben. Félelmetes látvány. Maradok a villamoson; letartóztatásomat nem kockáztathatom, mert nélkülem délután és este nincs előadás…

A színház csendes és kihalt. Két előadást hirdetek meg október 23-ára, mert akkora az érdeklődés.

Várom a betiltott előadással szembeni hatalmi retorziókat.

14 óra körül katonai járművek szállják meg a Jurta környékét. A fák alatt leponyvázott teherautók tucatjai, tömve fegyveres rohamkatonákkal.

14: 30 órakor rendőrautók, motoros rendőrök és rabbegyűjtő autók hadserege vonul fel éktelen szirénázással a Jurta oldalában húzódó Ifjúsági sétányra. Lezárják a környező utakat. A színpadmester harminchat rendőrautót, tizenkét rabbegyűjtőt és ötvennégy rendőrmotort számol meg.

- Na, ma nem kell hazamennünk, mert ma minden nézőt bevisznek! – szellemeskedik a nagydarab Kocsik Géza.

Érkezik Mécs Imre is. Ünnepi ruhában, az elmaradhatatlan csokornyakkendővel. Karján a csecsemő. Hamuszürke arccal a csöppség tükörsima koponyáját simogatja, hosszú negyedórákon át, szótlanul, a semmibe bámulva.

Meglepetésemre a színtársulat teljes létszámmal megjelenik, pedig már készültem a beugrásra.

A hangulat temetői. Senki nem szól senkihez, csak a rádiók bömbölnek. Ontják a betiltott utcai tüntetésekről szóló híreket. Várjuk, miként harminckét évvel ezelőtt, a tiltás feloldását. Ha marad a tiltás, tudjuk, mindannyiunkat bevisznek…

Mintegy varázsütésre: ömleni kezd a Jurta Színház felé a közönség! A metrótól a színházépületig a rendőrök kettős sorfala fogadja az érkezőket. Minden rendőrnél gumibot, amelyet két kézzel fognak, terpeszállásban, fenyegetően, megfélemlítésként.

Ilyen premier sem volt még Magyarországon!… Legalábbis ilyen “hivatalos” közönség-fogadtatás…

Jönnek százával, ezrével az emberek, az utcán szétvert tüntetők csoportjai, estélyi ruhás asszonyok, elegáns, nyakkendős urak, csupa ismerős arc, szinte a teljes alternatív demokratikus ellenzék, a későbbi évtized vezető politikai elitje, akkor, aznap: üldözöttje.

Piros-fehér-zöld zászlók, tüntetésen megszaggatott transzparensek vonulnak fel méltóságteljesen a hosszú, kétsoros rendőrkordon előtt.

A Népliget fái alatt meglapuló katonai teherautók ponyváit kikötik: katonák százai fegyverrel a kezükben, tűzparanccsal várják ugrásra készen a jeladást.

Izgatott arcok, tülekedő tömeg, egyre növekvő felháborodás, a pénztárnál hisztérikus jelenetek, a betiltott utcai tüntetés és gumibotozás hírei okozta lincs-hangulat kavarodik, örvénylik, morajlik a Jurta körül, és főképp bent, a színházépületben.

Megrendítő az eseményáradatban, hogy pillanatok alatt kokárdák százai kerülnek a szívek fölé, nemzetiszín karszalagok jelzik a tűzparanccsal farkasszemet nézők nemzeti hovatartozását a terror jelenlévő képviselőivel szemben.

A tömeg elárasztja a Jurta környékét, feddések, piszkok, szidalmak, fenyegetések hömpölyögnek a tömegre szegzett fegyverekre és gumibotokra.

A spontán tüntetők skandálnak: Grósz Károly menesztését követelik, a felelősök megnevezését, a tüntetéseket szétverők eltávolítását a hatalomból.

Megszólal a színház szignálja. A 360 férőhelyes nézőtéren vagy kétezren szoronganak. Leírhatatlan a tumultus. Átszerkesztődik a nézősereg: az idősebbek, betegek beülnek a zsöllyékbe, a többiek állnak, egymáshoz tapadva, akár a heringek. A kiszorulók, több ezren, a büfében, a kisjurtákban, a folyosókon, kint a Népligetben, kihangosítva, hangszórókon követik a díszbemutatót.

A színpad sötét.

A színpad elején négy kereszt.

A háttérben, a fekete körfüggönyön négy kinagyított óriásfénykép, 4x3 méteres méretűek.

Kihunynak a nézőtér fényei.

A teljes sötétben, a fejgép fénynyalábjában megjelenik Mécs Imre. Elül a színházi moraj. Szemüvegén idegesen futkároznak a fények. Hangja mintha nem is emberi hang lenne. Túlvilági üzenetet hordoz…

- Köszöntök mindenkit a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, a Jurta Színháznak a nevében, valamint magam is személyesen.

Köszönetet mondok a színház és a Forrás Kör művészeinek, s főként főrendezőjüknek, Romhányi Lászlónak bátorságukért, kitartásukért és művészi munkájukért. Köszönöm, mindnyájunk nevében. –

Feldübörög a taps, amely ütemes vastapssá formálódik.

Mécs Imre egy határozott kézmozdulattal leinti a közönséget.

- Nagy nap ez a mai – folytatja – harminckét év után először emlékezhetünk meg 1956-ról, nyilvánosan.

Frenetikus ünneplés, ováció. A hatalmas tömeg szinte varázsütésre egységes nézőközönséggé áll össze a lélek eme különleges tüntetésén.

- Akik idejöttek, láthatták a színház körül a példátlan és képetlen mértékű rendőri készültséget, a rohamosztagok kocsijait, a motoros rendőrök seregét. Dél-amerikai puccskísérleteknél sem vonultatnak fel ekkora erőket.

Fülsiketítő füttykoncert.

- Vesszen Grósz! Vesszen Grósz! – skandálja ütemes tapskísérettel a tömeg.

Mécs folytatja a Politikai Prológot, mire a pisszegések újra figyelő csendet teremtenek számára a nézőtéren.

- Akik idejöttek, tudják, mi volt, s mi nem történhetett meg délelőtt. Öt független szervezet csöndes felvonulást, néma tüntetést hirdetett meg a mai napra, kokárdákkal, egy-egy szál virággal, végigzarándokolandó az egykori októberi egyetemisták útvonalán, a Műszaki Egyetemről Bem Apó szobráig.

A szervezők, jelesül a fiatalok nagy politikai érettségről és kompromisszumkészségről tettek bizonyságot visszafogott felhívásukkal. A kormányzat ígérvényei a párbeszédre, a jogállamiság megteremtésére vonatkozó szándékai mérettettek meg ma.

A társadalomnak elege van a barokkosan hömpölygő reformretorikából, az aranyszájú politikusok üres és megtévesztő szógörgetegeiből. Tetteket várunk és tett lehetett volna, halvány, de biztató gesztus a mai napon rendezett csöndes tüntetés méltóságteljes tudomásulvétele, a minden párbeszédhez nélkülözhetetlen türelem kinyilvánítása.

Nem ez történt. A politikai döntéshozók, minden kompromisszumot visszautasítva – a rohamrendőrség pajzsa mögé bújtak! –

Felcsattan az ütemes taps:

- Demokráciát! Demokráciát! – Bekiabálások forrósítják a kedélyeket.

Mécs Imre már nem bizonytalankodik. Szónoki heve lendületét a zsúfolt Jurta különleges, egyedi csodája viszi, űzi, hajtja tovább és tovább:

- Vége a kollektív amnéziának, az emlékezetvesztésnek! – kiáltja. – A Nemzet új, friss agyak, bátor szívek százezreivel gyarapodott! A Nemzet megújult, van, létezik, szót kér! Tisztában akar lenni múltjával, értékelni akar, kidobni az ocsút, előkaparni az igazságot! Demokráciát akar, minden jelző, fosztóképző nélkül! –

- Demokráciát! Demokráciát! – üvölti a tömeg. A falak majd széthasadnak. Vonul ki ez a súlyos és visszavonhatatlan üzenet a rendőrkordon megszégyenítésére.

- Sokan kérdik, az újságokban is: “Hol tévesztettünk utat?” – teszi fel a szónoki kérdést Mécs. – Könnyű a válasz. 1956. november 4-én. Nemcsak brutális tény, de súlyos politikai hiba volt a szovjet beavatkozás, a sztálinizmus megnyilvánulása és restaurációja. A Szovjetunió népei most kezdenek öntudatra ébredni. Vizsgálják múltjukat. Elkerülhetetlen, hogy szembe ne nézzenek az 1956-os agresszió bűneivel. Nem lehet igazi glasznoszty mindaddig, amíg a szovjet vezetés szembe nem néz ezzel, és el nem ítéli beavatkozásukat. Több mint harminc évre befagyasztották nemcsak a magyar nép fejlődését, de sajátjukét is. Nem itt tartanánk – tartanának, ha engedik a magyar népet saját útján járni! –

- Nagy Imre! Nagy Imre! Éljen Nagy Imre! – skandálja többezer torok, és beleremeg a színházépület.

- 1956 egyre fényesebb a magyar történelemben. Nem kell 56-ot, sem Nagy Imrét, sem sokszáz társát, sem minket rehabilitálni! A társadalomnak kell önmagát rehabilitálni, újra élő közösséggé, nemzetté válnia. Meg kell ismernie múltját. Ehhez kíván segítséget nyújtani dokumentum-előadásunk. –

Mécs Imre fehér feje, villogó szemüvege eltűnik a sötétben.

Feszült, várakozó csend. Mintha üres lenne a színház, mintha senki nem tartózkodna a nézőtéren. Visszafogott lélegzettel figyel harminckét év megaláztatottsága, nyomorúsága után – jelképesen – az egész Nemzet.

Megszólal a Himnusz.

Megvilágíttatom a színpad elején eddig nem látott négy fekete keresztet. Rajtuk négy felirat: Nagy Imre, Maléter Pál, Bárány János, Mansfeld Péter.

A nézők ülő része is feláll a Himnusz hallatán.

Megvilágíttatom a fekete körfüggöny előtti négy portrét: Nagy Imre, Maléter Pál, Bárány János, Mansfeld Péter kinagyított, óriás-fotója. Lassan, méltóságteljes léptekkel bejön a színtársulat. A színésznők estélyi ruhában, a férfiakon sötét öltöny, nyakkendő. Mindegyikük kezében élő virágcsokor, minden virágcsokor nemzetiszín szalaggal átkötve.

A Himnusz hangjára a Jurta társulat megkoszorúzza Nagy Imre, Maléter Pál, Bárány János, Mansfeld Péter jelképes sírját.

Visszavonhatatlanul történelmi a pillanat: győz a forradalom, újra a mienk a Magyar Október, nevén nevezzük szent halottainkat, és vagyunk annyira erősek, hogy eltemetjük őket. A Himnusz hangjára. Ünnepélyes méltósággal. Félelemtelenül. Nemzeti ünnepként!

Oratórikus rendezői formát választok. Peregnek a jelenetek, peregnek a dokumentumok. Megszólal az eddig elhallgatott igazság! Teljes szívvel és teljes tehetséggel múlják felül önmagukat is a színészek. Mindannyian tudjuk: színtársulat a színpadon és a közönség a nézőtéren (a büfénél, a folyosókon, a liget fái alatt), hogy megismételhetetlen élményt élünk át, egy közös, nagy katarzisban. A tűzparanccsal szemben a Nemzet felemelkedését, az utcai rendőrterrorral szemben 1956 véráldozatának győzedelmességét. 1956 diadalmaskodik a szívekben és a lelkekben. És ez megállíthatatlan, feltartóztathatatlan folyamat!…

Ma kimondjuk: a Magyar Október világraszóló nagy diadalma, a legszebb, utánozhatatlan csodája az emberiségnek!…

Ma kimondjuk: 1956. október 23-án a magyar történelem egyik legszentebb Forradalma robbant ki a kommunista diktatúra elsöprésére, és november 4-ig a magyarság – ha roppant véráldozattal is, de megsemmisítette a Zsarnokságot és legyőzte a világ akkori legerősebb hadseregét, a megszálló Vörös Hadsereget.

A főszereplők: a színpad fényképei – valósággal élnek. Nagy Imre apró, huncut mosolya sugallja: áldozatvállalása nem volt hiábavaló. Maléter Pál a nagy magyar katonaelődök méltó utódja. “Bordósapkás Jancsi”, azaz Bárány János egy, az akkori és mai többszázezernyi melós közül. Mansfeld Péter, a 15 éves ipari tanuló a pesti srácok küldöttje. Kivégzésük, mártírsorsuk Kádár János bűne. A pártállamé. A diktatúráé.

Az “1956” című dokumentumműsor csak két nagy történelmi személyiség eredeti hangját használja fel: Nagy Imre miniszterelnökét és Mindszenty József hercegprímásét.

Mindszenty hangbejátszása ellen előzetesen a TIB tiltakozik. Nem engedek a nyomásnak: a Hercegprímás mindkét beszédét végig, vágás nélkül közlöm, hogy eloszlassam a történelemhamisítási rágalmakat, ugyanis ’56-ban Mindszenty József nem követelte vissza az egyházi birtokokat. Bizonyos liberális körök Mindszenty szerencsétlennek minősített beszéde következményeként szeretnének magyarázatot adni a szabadságharcot eltipró november 4-ei szovjet tankinvázióra.

A zene és a dokumentumszövegek sodrása és maga az oratórikus előadási mód méltósága felemelő. Mitológiát teremt 1956-ról!

Megrendítő a november 4-e napjának színpadi megidézése, Nagy Imre miniszterelnök hajnali üzenete a világ nemzeteihez az orosz megsemmisítő támadás bejelentésével, a Róka Rádiónak a nagyvilágba sugárzott S.O.S. segélykérő kiáltás-sorozatával, Bibó István államminiszter humanista kiáltványával a Parlament üres épületéből; az egyedüli törvényes magyar kormány egyetlen képviselője segélykérő szavaival…

A nagy, felemelő, dicsőséges és diadalmas Magyar Október szellemidézése a Szózattal zárul.

Énekli az egész közönség.

Könnyekkel a szemekben.

Hihetetlen, hogy két órán keresztül mennyire fegyelmezetten viselkedik a heringek módjára egybepréselt közönség! Szünetet a két rész között nem tarthatok, hiszen senki sehova, nemcsak menni, de még mozdulni is képtelen…

A Szózat után személyesen viszem ki Vásárhelyi Miklóst a színpad-középre, a zárószó elmondására. Görcsösen belémkapaszkodik. Testét mintha áram rázná: reszket az átélt, megrendítő élményektől, úgy kell kitámogatnom, mert egymaga képtelen lenne színpadra lépni.

A közönség ovációval fogad. Egész életutam, rendezői pályafutásom legnagyobb kitüntetését kapom meg a nagyérdeműtől. Eszembe villan a délelőtti pitiáner félelem, hogy fent, a főrendezői-igazgatói szobámban ott vár a batyum, börtönkészen: tiszta alsónemű, fogkefe, fogkrém, szappan, pizsama…

Büszke vagyok önmagamra, mert kizárólag csak tőlem függött a mai bemutató létrejötte és sikere.

Ha nincs Jurta: Magyarország nem ünnepelheti meg harminckét esztendő után először 1956. október 23-át, a Forradalom és Szabadságharc dicső történetét!…

Vásárhelyi Miklós az engem ünneplő ováció közben komótosan előveszi kéziratát. Képtelen olvasni a hangorkántól és a kezében reszkető írólapokból.

Végül az ünneplés elül, és Vásárhelyi, akit bal karjánál támasztok meg, hogy össze ne essen, halkan, rekedten, de megszólal:

- … Hittük, s ma jobban hisszük, mint valaha: az igazságot nem lehet tartósan sem meghamisítani, sem elhallgatni, a történelmi igazságtétel folyamata feltartóztathatatlan, az 1956-os forradalom igazsága győzedelmeskedni fog Magyarországon is. Mert az nem lehetséges és tarthatatlan, hogy – amint az legutóbb június 16-án a párizsi Pere Lachaise-i jelképes temetés a világ előtt bizonyította – olasz kommunisták, francia szocialisták, angol és német liberálisok, amerikai konzervatívok, országukból elűzött román, cseh és szlovák hazafiak, államfők és Nobel-díjas tudósok, művészek, államférfiak tudják és hirdetik a forradalom nagyszerűségét és világméretű jelentőségét – a magyar ifjúságnak pedig a tankönyv még mindig azt szajkózza, hogy ez a szabadságharc népellenes összeesküvés és ellenforradalom volt. Ez már nem történelmi kérdés, ez a Nemzet becsület-ügy. –

Dermedt, halálos csend. Katartikus szembesítés. Kintről beszűrődnek a rendőrautók vijjogó szirénái. Valaki bentről utánozza. Felszabadult nevetés.

- Harminc esztendőnek kellett eltelnie, míg elérkeztünk ahhoz a naphoz, amikor nyilvánosan és szabadon ünnepelhetünk – folytatja Vásárhelyi. – Örömünket elhomályosítja a délelőtti demonstráció betiltása, de ez sem feledteti, hogy nagy lépést tettünk. Több mint három évtized alatt sohasem aludtak el a gyertyák, amelyek azokon az estéken otthonaink ablakaiban világítottak. Hol börtönök zárkáiban, hol magánházak zugaiban, hol titkos összejöveteleken pislákoltak: de égtek, izzottak és évről-évre, nemzedékről-nemzedékre adták át a lángot. S a tűz őrizőinek kifejezhetetlen erkölcsi elégtétel, hogy állhatatosságuk megérleli gyümölcsét. Mert a fát ki lehet vágni, de gyökerei mélyre rejtőztek a nép szívében, s elég volt egy fuvallat, egy jótékony tavaszi eső, hogy csemetéje újra előbukkanjon és levelet hajtson.

Vásárhelyi Miklós észrevétlenül kihúzza a bal karját az ölelő-támaszomból. Egyedül előrelép. Megemelt hangon, bátran, félelem, reszketés nélkül mondja ki a végső ítéletet:

- Ezt az ügyet szolgálja mai estünk, ennek a szerény kezdeményezésnek folytatását kívánjuk. Néhány dokumentumot ismertettünk, de minden dokumentumot ismerni akarunk. Nem magyaráztunk, nem értelmeztünk, nem kommentáltunk, nem ítélkeztünk, nem minősítettünk. Ezt hallgatóinkra bízzuk! Terjesszük ki ezt a gyakorlatot az országra. Ez a nép letette már az érettségit. Kiküzdötte magának a jogot, hogy megismerje végre hazája történelmét is, megfogalmazza ítéletét. Emelt fővel és bizalommal állunk ez elé az ítélőszék elé! Hiszen mi mindannyian, az utcákon, a tereken, a parlamentben, a munkástanácsokban, a nemzeti bizottságokban, a nemzetőrségben csak megvalósítói voltunk a Nemzet akaratának. Ez a tudat adott erőt a harcokban, a megpróbáltatások napjaiban, és lelkiismeretünk szavára hallgatva küzdünk 1956 igazságáért, nemzetünk és bajtársaink becsületéért. –

Sötét. Vásárhelyivel kibotorkálok a színpadról.

Hosszú, sikeres, vastapsos tapsrend.

A színészek felszabadultak, boldogok, örülnek a hatalmas diadalnak.

A közönség akár egy Agórán: vitázva, egymást felfedezve, üdvözölve, csoportokat alkotva, egyenes gerinccel folytatja az előadást az ölelésekben, a kézfogásokban, az arcsimításokban, a szemekben, a lelkekben…

Egykori forradalmárok, börtönviseltek, üldözöttek, meghurcoltak, a társadalom szennyébe dobottak, megalázottak, idős és fiatal politikusnemzedék képviselői, utcai tüntetésszervezők, szamizdat-szerkesztők, pártból kizártak, reformhívők, írók, költők, szociológusok, társadalomkutatók, ellenzéki vezetők, pártalapítók, titkos ügynökök, zöldek, külföldi újságírók, nyugati nagykövetségek képviselői vonulnak ki a színházból, az Életbe: sétálnak el mosolyogva a gumibotos rendőrkordon előtt, integetve a fegyverüket markoló, sápadt katonáknak. Előadáskezdetkor mi féltünk tőlük, most, az Ünnep végén láthatóan ők az idegesebbek…

Este nyolckor újraéljük a csodát. A második előadáson újra zsúfolásig tele a nézőtér, tömve a folyosók, felbolydult hangyaboly az egész Jurta.

Átéljük közös nagy katarzisban 1956 dicsőségét, nemzeti megünneplését, önbecsülésünk megszületését, a visszafordíthatatlan nagy történelmi pillanat megszületését.

Igen. 1988. október 23-án lezárult egy korszak: a félelem és hallgatás harminckét nehéz, embert és Nemzetet próbáló esztendeje.

1988. október 23-tól fogva az 1956-os Forradalomról és Szabadságharcról mint a legnagyobb és legszentebb nemzeti ünnepről lehet csak beszélni.

1988. október 23-a egyenes következménye a következő esztendő június 16-i, világraszóló Nagy Temetése, majd a rendszerváltás.

Tudjuk, tanultuk: 1848. március 15-én a Bánk bán előadásán lobbant lángra a szikra, vonult ki az utcára a hazafiságtól felhevült nézősereg, hogy kiszabadítsák Táncsics Mihályt a várbeli börtönéből.

Az a bizonyos Bánk bán előadás az egyetlennek és megismételhetetlennek tűnt a magyar színháztörténetben.

De 1988. október 23-án a Jurta Színházban mégis csak megismétlődhetett a csoda: olyan dokumentumjáték szólalt meg, amely nemzeti ünneppé emelte fel az addig harminckét esztendeig elhallgatott, tiltott tabuként kezelt Magyar Októbert. Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc méltó megemlékezése éppoly színháztörténeti tette volt a Jurtának, mint az a bizonyos, emlékezetes Bánk bán előadás 1848-ban.

Aznap fáradtan és boldogan, éjfélkor hagyom el a Jurta Színházat. Mécs Imre marad csak velem a kihalt színházépületben.

Ketten kisétálunk a Jurtából. A Népligetben, a fák alatt még ott várakoznak a katonai teherautók, igaz, már leponyvázottan…

A legközelebbihez odalépünk. Zajunkra felcsapódik a katonai jármű hátsó ponyvája.

- Fiúk, megvan még a tűzparancsuk? – kérdi Mécs Imre szarkasztikusan.

- Meg, hogy a franc egye meg őket! – szólal meg hátulról egy dörgő hang.

- Pedig nem kell tőlünk félni, magyaroktól!… - folytatja Mécs Imre.

- Na, jóétszakát fiúk! – búcsúzunk a katonáktól.

Elsétálunk a Fradi parkolójáig, Mécs kocsijához. A rendőrkordon, bár szétszéledt, de a rohamkocsik, a motorok, a rabszállító autók teljes létszámban még a helyükön várakoznak. Igaz, látszólag ránk se hederít senki a rendőrállam rendőrkompániájából…

Autóba ülünk. De azért ami biztos, az biztos: néhány rendőrautó vijjogva vonul mögöttünk… Hiába a reflexek még működnek…

 

 

 

 

 

 

 

 

M. Nagy István

A barátság törvénykönyve

Magyarországon kb. 50.000 hatályos jogszabály próbálja kezelni és szabályozni az életünket, ügyes-bajos dolgainkat. Nem állítom, hogy minden jogszabályt olvastam, de jogi államvizsgám letételéhez, és közel 30 jogalkalmazói munkámhoz nagyszámú jogszabályt kellett áttanulmányoznom. A törvényrengeteg ellenére mindig volt olyan érzésem, hogy néhány alapvető törvény hiányzik. Például a barátság törvénye. De nemhogy törvény, de még szakkönyv sem létezik a barátságról. A barátságnak – érdekes módon nincs filozófiája sem. A borivástól kezdve már mindennek van filozófiája, de a barátságnak nincs. A pszichológiai kislexikonban akartam olvasni a barátságról, de még címszóként sem vették bele. A szinonimaszótár társulást, társat, bajtársat, pajtást, cimborát, partnert, havert jelez szinonimaként. Én ki is húztam fekete filccel valamennyit, mert a felsoroltak közül egyik sem törvényszerűen barát. Még a szülőnek a gyermek, és a gyermeknek a szülő sem szükségszerűen a barátja.

A barátság ott kezdődik, hogy úgy határozottan, valakinek a sorsnehézségeit felvállalom. A barátság szigorúan szabadon választott kategória, külső kényszer teljes egészében ki van zárva. Ugyan olvastam olyat, hogy létezik társadalmi-, szerelmi-, vendég-, alkalmi, elv-, szesz- és hasonló barát, nos, ezek a tipikusan külső körülmények által keletkezett emberi kapcsolatok, a szövetséges kifejezés jobban illik az ilyenekre, mint a barát. Igazában nem is emberek, hanem érdekviszonyok kapcsolatáról van szó esetükben.

A barátság fogalma nálam: két ember hierarchia nélküli, szelíd és szenvedélytelen, megszentelt kapcsolata, melynek tartalma egymás értékrendszerének kölcsönös elismerése és feltétlen tisztelet a bizalmi elv alapján.

Mint minden definíció, ez is tökéletlen, tovább lehet habozni. Hisz a barátság kritériuma az is, hogy a barátok egymás legyőzésére nem törekszenek, a barátság sohasem versenypálya. Egy olyan emberi miliőben, ahol hiányzik a hiúság, a gőg, az irigység és a féltékenység, ott nyugodtan mondhatjuk, ez egy baráti kör. Ha még jelen van a játékosság és az intimitás is, akkor a barátság egy elmélyültebb formájával van dolgunk. A barátság még a szülői, gyermeki vagy a házastársi kapcsolatnál is mélyebb tud lenni. Igaz, az összehasonlítás távolról sem szerencsés, mert a házastársi, a családi kapcsolatok az együttélés, a megélhetési harcok és más speciális okok miatt nem hasonlíthatók a barátsághoz. A családi kapcsolatok a fontosabbak, de a baráti kapcsolatok a mélyebbek.

A barátok nem kívánnak egymástól semmit, csupán csak azt, hogy legyenek. Nincs előzményük, történelmük és jövőképük sem, csak jelenük. Egymás előtt nem kell a társadalmi szerepet eljátszaniuk, a kapcsolatban képesek megpihenni. Nem akarnak létrehozni semmit, segíteni sem akarnak egymáson, és mégis megteszik. Teljesen láthatatlanul és hangtalanul. A külső formák, divatok a kapcsolatban nem jutnak szerephez, a hangzatos szólamok és rítusok is értelmüket vesztik. Szinte mindig ugyanazt akarják, és ugyanazt nem akarják. Az üzlet és a pénzizmus szinte teljesen behálózta a társadalmat, s a barátság az egyetlen sziget a társadalomban, ahol a pénz nem tud determináns szerephez jutni. Oly ritka ma már a tiszta erkölcsi kategória, nos még a barátság az, még megtartotta a viszonylagos tisztaságát.

Akinek barátja van, az már biztosan rendelkezik erénnyel, a baráti viszony önmagában is képes minősíteni az embert. A barátok együttléte igazában szellemi síkon van, ez a meghatározó, nem pedig a fizikai, földrajzi, jellembeli vagy intellektuális együttlét. A kapcsolatot egyébként mindig a derű és a játékosság kell, hogy jellemezze. Komoly barátság van, de szomorú nincs.

A barátság, annak ellenére, hogy az emberi együttélés alappillérének kellene lennie, rendkívüli mértékben devalválódott. Kezdetben a politika kreálta a testvéri és a baráti népeket, természetesen ezek fikciókon alapuló elcsépelt diplomáciai húzások voltak. Talán ezért is született az a tréfás, de nagyon találó mondás, hogy az ember a barátját háromszor, az ellenségét meg kétszer csókolja meg. A társadalom mikromiliőiben is, az érdek erőteljesebb mozgatóerővé vált, mint a barátság. Ma már odajutottunk, hogy a barátság kifejezést is ritkán használjuk, ha alkalmazzuk is, akkor rendszerint az ironikus felhangját hangsúlyozzuk. Míg sokan egy szentimentális kicsengést hallanak ki belőle. S ahogy kihalt a barátság, úgy tört helyébe a magány, annak is leginkább az urbanizált változata, a morális magány. A morális magányt nem képes enyhíteni sem a házastárs, sem a szülő, sem a gyermek, sem a munkatárs, erre csak a magától keletkezett barát képes. Aki egy irányba néz velem, akinek puszta léte ösztökél és szelídít, akivel szavak nélkül is tökéletesen értjük egymást.

Barátság csak férfi és férfi között szokott keletkezni. Férfi és nő barátságát mindkét irányból veszélyeztetheti a vágy, mely a kapcsolatot szerelemmé alakíthatja. S ha van szerelem, ott már van harc is, szenvedély és indulat, ezeket pedig nem tudja kezelni a barátság. Nő és nő között pszichikai adottságukból kifolyólag a barátságok labilisak, és nem hosszú távúak. Persze a férfi és férfi barátságra is leselkednek veszélyek, a karrierizmus és a címkórság szokta leggyakrabban derékba törni a barátságokat.

Akinek sok barátja van, annak rendszerint egy sincs. Barátságos viszonyban lehet sok emberrel lenni, ez dicséretes és kívánatos is, de intim baráti viszonyt rendszerint csak egy emberrel lehet. Mégpedig azzal az emberrel, akinek értékrendje a legközelebb áll az én értékrendemhez.

Aki barátot keres, az a fenti kritériumú értékrendet és hordozóját keresi. S akire baráti minőségben rátalálnak, az boldog lehet, hisz valaki felismerte az értékrendjét. Értékrendünk önmagunkba zárva kincs, ami nincs. Értékrendünket a társadalom kihasználja, kizsarolja, feldarabolja, bedarálja és üzletiesíti. Egyedül a barát az, aki nem ki-, hanem felhasználni igyekszik értékrendünket, azaz a kincset realizálja és humanizálja. Hát ezért lenne fontos megalkotni a barátság törvénykönyvét. Persze csak erkölcsi szinten gondoltam, úgy, hogy mindenki magában megfogalmazza. Arra nincs szükség, hogy a Magyar Közlönyben megjelentessék, mert akkor egy újabb, be nem tartott jogszabállyal lenne több a tárházunk. Ezekből úgy is van vagy 50.000 db.

A barátság erkölcsi törvénye egy mondattal így összegezhető: Jó annak, kinek barátja van!

A virtuális valóság

A címből azonnal több kérdés adódik, ilyenek, hogy mi a valóság, az hogyan észlelhető, ha egyáltalán észlelhető.

Nos, a valóság fogalmi determinációjával nem nagyon érdemes bajlódni, mert egy ilyen végtelennek és abszolútnak tűnő evidenciát aligha vagyunk képesek az agyunk logikai és nyelvi korlátai közé beerőszakolni.

Mondhatjuk, hogy a valóság az aktuálisan és a potenciálisan létező objektív világ, ezen kívül számos körülírást használhatunk, de ez csak bűvészkedés lenne a szavakkal, csakis oda jutnánk, hogy a valóság az valóság. Sem egésze, sem egyes részei nem skatulyázhatóak. Ha részeiről beszélünk, akkor tudni kell, hogy az már az emberi agy által természetellenesen megbontott, önálló működésre képtelen rész-valóság.

Első reflexre azt mondhatnánk, hogy minden olyan dolog valóság, amit megfoghatunk, láthatunk, hallhatunk, szagolhatunk, egyszóval érzékelhetünk akár indirekt formában, műszereken keresztül is. Ha belemélyedünk a problémafelvetésbe, akkor más teória is szóba jöhet. Mi van akkor, ha az érzékelhető fizikai valóság csupán közvetítő jegye az abszolút valóságnak? Amikor egy keresztény hívő a templom oltáránál, az oltárszobor, oltárkép és a feszület előtt letérdel, arra sokan azt mondják, hogy az illető bálványimádó. A vallás válasza e vádra az, hogy a kegytárgyak csupán jelképei egy szellemi valóságnak, melyet ők Istennek, és az általa teremtett világnak gondolnak.

E gondolatmenet kiterjesztéséből okkal feltételezhetjük, hogy a feszület mintájára minden más fizikai objektum is csak egy jelképe, vagy éppen terméke egy immateriális valóságnak. A gondolatfűzés könnyen követhető, ha például a művészeti alkotásokra gondolunk, ezekből ugyanis ordítóan kihallatszik az ember szellemvilága. Annyira, hogy egy végiggondolt dallamnak totálisan hiányzik a materiális jellege, de még az indirekt anyagi összefüggései is.

Az ember használati tárgyai is egy szellemi talajból születnek. Minden egyedileg előállított tárgyról még könnyen vissza tudok következtetni a szellemi forrásra. A tömegméretekben, gépi nagyüzemi szalagrendszerben előállított tárgyak “visszaemlékezési és visszaemlékeztetési” képességeik mát alig működnek. Egy autóbusz sok ezer alkatrészből épül fel, ezért az “anyag” szellemi útvonala rendkívül bonyolult labirintust hoz létre, amelyben a hosszadalmas bolyongás után is csak keveseknek sikerülhet a forráshoz eljutni. A valóság könnyen érthető akkor, ha a lét centrumától nem távolodik messzire. Minél messzebb kerül a lét centrumától, annál érthetetlenebb, bonyolultabb és használhatatlanabb.

Egy másfajta gondolkodásra van szükség akkor, ha az embertől független természeti valóság forrását kutatjuk. Nevezetesen a konkrét gondolkodásmódot fel kell váltani az elvont gondolkodással még akkor is, ha időnként átcsapnak egymásba.

Minden természeti objektumot arról kell kifaggatni, hogy mit üzen, mit jelképez. Az általunk látható világűr üzenete az, hogy a világban szabályosság uralkodik, melyet időnként – nem meghatározó jellegű – véletlenségek törnek meg. Az égitestek rendszerek és alrendszerek szerint vannak mozgásban, s az uralkodó elv a hierarchia.

Ha a földi viszonyok között vizsgálódunk, akkor az évszakok változásait könnyen tudjuk az ütemezéshez és a ritmushoz kötni. Az élő szervezetek permanens születése és halála a folytonos megújhodásra mutat rá. Az a tény, hogy az elszigetelt, kaotikus zörejhangok, dallammá képesek rendeződni, azt üzeni, hogy a valóságban jelenlévő diszharmónia képes harmóniává fejlődni. A kémiai elemek azt jelképezik, hogy a valóság a sokféleségekből tevődik össze. A vallások és más eszmerendszerek a valóság szubjektív oldalára és képlékeny, törékeny voltára világítanak rá. A példálózást vég nélkül lehetne folytatni. A lényeg, hogy a dolgok mélységébe hatoló elme számára minden egyes fizikai alakulat – legyen az fű, virág, fa, bútor, műalkotás, szikla, hegység, bolygó és csillag – a valóság, vagy annak egy szeletének konkrét, aktuális megnyilatkozása.

A vázolt tények következtetése nyomán az a feltevés alakult ki bennem, hogy minden fizikai valóság, melyek érzeteinkben feltárulkoznak, azok csupán jelképei és üzenethordozói egy bizonyos virtualitásnak, szellemiségnek. Olyannak tekinthetők, mint egy újság vagy egy könyv, lehet belőlük olvasni, már persze annak, aki ezt akarja. Mert az újságot is számos esetben csak begyújtásra használják. Igényes, gyökereire és a létvilág csodáira kíváncsi ember azonban minden látóterébe kerülő tárgyban és jelenségben olvas.

A valóság megismerését óhajtó elmének az a feladata, hogy szisztematikusan és következetesen vallassa a fizikai alakulatokat, s ha ezt teszi, akkor eljut a látható világból egy láthatatlan, de valós világba, s itt találja meg a szükségszerűséget, a szabályozottságot, a hierarchiát, a fejlődés irányába tartó ritmusos mozgást, a viszonylagos állandóságot, a folytonos megújhodás képességét, a diszharmóniával díszített harmóniát, az egyedit és egyszeriséget, az idő természetes mértékegységé: a jelen idejű pillanatot, s a sort még nagyon hosszan lehetne folytatni.

A példálózó felsorolásban szereplő tételeket hívom én virtuális valóságnak, ha úgy tetszik, akkor a láthatatlan világnak. Ami látható, fogható, mérhető és darabolható, az nem valóság, hanem annak csupán terméke, egyfajta manifesztációja. Ha azt mondjuk, hogy a primer valóság a szellemi szféra, a szekunder valóság az anyagi szféra, ez esetben is közel járhatunk egyfajta vélt igazsághoz.

 

 

Cserniczky Dénes

Hihetetlen történetek

II.

GARAI GYULA. Tőszomszédok voltunk Budapesten a Nagyenyed utcai lakásban. Az első emeleten egymás mellett volt az ő és a mi lakásunk. Megismerkedésünk eltért a megszokottól. Ők is vidékről jöttek, mi is. Mi érkeztünk előbb millió csomaggal. Nem tudtunk folyamatosan pakolni a rengeteg ruha- és egyéb neműktől. Hol egy lavórba botlottam bele, hol átestem egy ládán. Szóltam a feleségemnek:

- Nézzük már meg, nincs-e nyitva a szomszéd lakás ajtaja. Ha igen, vigyünk át egy pár cuccot.

Nyitva volt. Áthurcoltunk néhány útban lévő holmit. Most már nyugodtabban tudtunk pakolni, mígnem egyszer rémülten halljuk, hogy megérkeztek a szomszédék. Átrohantunk hozzájuk. Nagy bocsánatkérések, magyarázkodások.

- Elnézést kérünk! Bocsánat!

- Nem, nem! Csak nyugodtan! Örülünk, hogy segíthetünk!

Addig szorongattuk egymás kezét, míg leültünk e csomagokra, elkezdtünk beszélgetni, és egy életre szóló barátságot kötöttünk. Ha ez nem velük történik, talán még ma is a bíróságon ülünk birtokháborítás címén.

Gyuszikám! Néhány éve kísértünk utolsó utadra a Farkasréti temetőben. Nyugodjál békében!

Ő mesélte a következő megtörtént esetet.

Tisztviselőként dolgozott már nem tudom, melyik hivatalban. Négyen voltak egy irodahelyiségben. Akkoriban, még talán jobban, mint most, elképesztően népszerű játék volt a LOTTÓ. Még az olyanok is játszottak, igaz, nem rendszeresen, mint én, aki soha nem hittem, hogy a négylevelű lóherét egyszer leszakíthatom. De az országban tombolt a lottóőrület. Így Gyula barátom hivatalában is. Rajta kívül mind a hárman játszottak hetenként állandó számokkal. Néha beszaladt egy-két kettes találat, még ritkábban egy hármas, több semmi. Hát ez nem sok, mondhatnám, semmi. Már a levegőben lógott, ami be is következett. A három közül az egyik:

- Gyerekek! Én ezt nem csinálom tovább. Ez hülyeség, felesleges pénzkidobás. Befejeztem. Nem játszom tovább.

Az ügy más országokban ezzel véget is ért. De nem lenne magyar a magyar, ha ezt annyiban hagyták volna.

- Hogy szúrjunk ki vele?

Tanakodás. Homlokráncolás.

Nagy igazság, hogy nagy ötlet alapjai mindig valami végtelenül egyszerű kis dolog.

Ennek receptje szerint vásároltak lottószelvényt, és várták a pénteki napot. Ugyanis akkortájt pénteki napon húzták a lottót. A rádió délelőtt 11 órakor bemondta a nyertes számokat. Ezeket beikszelték az üres lottószelvényre. Állati üvöltés:

- Négyes találatunk van! Emberek! Négyes találatunk van!

Laci (nevezzük így a pórul járt emberkét):

- No, hogy az a… (nyomdafestéket nem tűrő szöveg, többször megismételve). Csak én lehetek ilyen barom, hogy pont most lépek ki, amikor végre beüt valami. Hogy az a… (nyomdafestéket nem tűrő szöveg ismételve, lényegesen nagyobb hangerővel).

- Nyugi! Ne tépd a szád! Nyugi! Gondoltunk rád. Befizettük helyetted is a részedet, úgyhogy nyugi, minden rendben van.

- Hááát, gyerekek – hüledezett Laci –, na de igazán… nem is gondoltam volna, hogy ilyen rendesek vagytok. Végtelenül hálás vagyok!

Eltelt egy-két nap, és jött a kifizetés napja. Ez lesz a kiszúrás csúcspontja.

- Lacikám! Úgy gondoltuk, menj el te a pénzért.

- Természetesen – készségeskedett Laci –, adjátok ide a szelvényt, és megyek.

Átadták, Laci elrobogott.

A társak és Gyula barátom, aki be volt avatva a játékba, kuncogások és fojtott nyerítések közben várták Lacit, aki egy óra múlva megjött. Megjött és letett az asztalra egy aktatáskát.

- Tessék – mondta Laci.

Csend, de ilyen csend még nem volt a világon.

- Mi ez? – kérdezték Lacit.

Laci:

- Hogy-hogy mi ez? Itt a pénz.

- Az lehetetlen – nyöszörögték.

- Mi lehetetlen? – így Laci – Elküldtettek a pénzért. Itt a pénz.

- Ember, az a szelvény hamis volt – és elmesélték az előzményeket.

Most Laci kezdte tépni a haját.

- De hát végül is mi történt? Lacikám, mondd már el, ne könyörögtess magadnak!

- Annyit tudok – kezdte Laci –, hogy ideadtátok a lottószelvényt. Én elmentem a kifizetőhelyre. Beálltam a pénztár előtt kígyózó sorba, és vártam. Hirtelen odajött hozzám egy pasas:

- Nyertes lottószelvény? – kérdezte.

- Igen - feleltem.

- Hány találat?

- Négyes.

- Jöjjön már velem. Szeretnék Önnel pár szót beszélni.

Kimentünk az utcára. Ott folytatta:

- Én megvenném Öntől a négyes szelvényt. Ne kérdezze, miért. A hivatalos nyereményösszeg 155. 000 forint. Én adok magának 160. 000 forintot. Rendben van?

- Rendben.

- Ő átadta ezt a táskát, én odaadtam a lottószelvényt. Ennyi.

Az ügyből sem jogi, sem más emberi bonyodalom nem lett.

 

 

 

Murawski Magdolna

Etnikai tisztogatások és egyéb térkép-átrendezések

Az emberiség története végül is felfogható etnikai tisztogatások, etnikai jellegű térkép-átrendezések végtelen sorozataként is. Egyik népcsoport kiszorította a másikat, véres harcok által újabb és újabb területeket nyert magának, iszonyú rémtetteit pedig megideologizálta, és az így nyert történelmi magyarázatot rákényszerítette másokra, azaz előbb-utóbb jogos cselekedetként fogadtatta el azokkal, akik kezdetben még tiltakoztak ellene.

Ha a közelmúlt eseményeit nézzük, a balkáni háború sem más, mint egy erőszakos térkép-átrendezés. Az más kérdés, hogy az ellenoldalon állók mindig a saját szempontjaik alapján látják és próbálják elfogadtatni másokkal is az adott helyzetet, ám az etnikai bűncselekmények ténye eltagadhatatlan. Vajon mi hajtja azokat, akik a szörnyű rémtetteket kiagyalják, majd parancsot adnak azok végrehajtására? Méltók-e az ember névre mindazok, akik szellemi energiáikat, melyeket alkotómunkára kaptak Teremtőjüktől, gazságra, aljasságra fordítják? S végül van-e feloldozás, megbocsátás, jótékony feledés a szó teljes értelmében, ha a hajdani hóhérok, pribékek, verőlegények ma is cinikus arccal, közömbösen, netán vigyorogva néznek vissza ránk, s legyintenek: Na és…?

Vannak, mindig is voltak békés átmenettel járó etnikai átrendezések is, melyeket neveztek betelepítésnek, bevándorlásnak, bárminek, mégis iszonyú sebeket ejtettek azokon a népeken, melyek befogadóként élték meg ezt, és ugyanolyan mértékben azokon, akik ennek szenvedő alanyai voltak, azaz a ki- és betelepítetteken. A fejlett nyugati országok, melyek előbb szívesen látták az olcsó bérmunkások tömegét, később óriási etnikai feszültségekkel kellett, hogy szembenézzenek, mivel az előbb jó életlehetőségekkel odacsalogatott modern rabszolgatömegek utóbb ugyanolyan jogokat követeltek maguknak, mint a bennszülött helybeliek, mondván, hogy már ők is letették a voksukat az új haza mellett. Nos, mindez komoly etikai kérdés, bevándorlónak és befogadó országnak egyaránt. A bevándorló megszégyenítőnek, megalázónak érzi azt, ha csak arra jó, hogy a piszkos munkát elvégezze az őt lenéző, megvető első osztályú állampolgár helyett, hogy a cselédként őt alkalmazó háziúr olykor szexuális szolgáltatásokra is rávegye, ám az utódairól nem gondoskodik, sőt, esetleg az utcára dobja a gyerekével együtt (Olaszországban, Franciaországban egy időben divat volt színes cselédet tartani). A befogadó ország polgára pedig gyakran dühöng, ha azért nem talál munkát, mert egyszerűen kiszorítja őt az olcsó munkaerő tömege (Németország, USA), valamint ha nem érezheti magát biztonságban a megélhetéshez nem jutó és ezért bűnöző életmódot folytató lumpenrétegek deviáns viselkedése miatt (ld. dél-olaszországi albán-kérdés).

Mindez a nyugati világban már megélt és nehezen feldolgozható trauma. A környezetükből kiemelt afrikai tömegek pl. Franciaországban, Angliában vagy Olaszországban immáron teret követelnek maguknak, és egyúttal fennáll egy jelentős vallásbeli különbség, mely nem dolgozható fel egyetlen generáció asszimilációja során. A gazdasági kényszeren kívül mi más vehet rá egy muzulmán férfit, hogy “csak” egy feleséget tartson? S ha később jobb anyagi helyzetbe kerül, hogyan fogadtathatja el esetleg keresztény feleségével, hogy neki osztozkodnia kell más, tőle egészen különböző kulturális közegből jövő asszonyokkal, azaz kénytelen elviselni férje többnejű hajlamát, melyet korábban nem ismerhetett meg? Vajon hogyan éli meg egy kínai, hogy az abszolút tekintélyelvű és olykor szélsőségesen agresszív és durva társadalmi érdekérvényesítés honi közegéből áttelepszik egy minden szempontból szabadosnak és az egyén korlátlan szabadságát hirdető társadalomba, mint pl. a holland vagy Amerika nyugati partvidéke? Hogyan viseli el egy hindu, hogy otthoni környezetéből kiemelve egy másik közegben már nem tiszteli a környezete, sőt lenézik, megvetik a bőrszíne miatt, vagy azért, mert analfabéta? És hogyan éli meg ugyanezt a másik oldal: nála alacsonyabb műveltségű és kevéssé civilizált emberek lepik el egyik napról a másikra a környéket és kiszorítják őt az amúgy sem jól fizető állásából, s ha ezért tiltakozik, rögtön rasszizmussal fogják megvádolni, és kénytelen lesz ő maga kivándorolni az adott környezetből, ha egyáltalán meg akar élni? S ha mégis marad, hogyan éli meg azt, hogy rendszeresen megjelennek a lakásán ügynökök, vallási fanatikusok, akik őt erőszakosan és mindenáron más vallásra akarják téríteni, legyen az Krisna-hívőkből, jehovistákból, mormonokból vagy szcientológusokból álló profi team, mint azt a jelenkor egri lakosa is kénytelen naponta megtapasztalni?

Nemrégiben felröppent az a hír, hogy Magyarországra több millió indiait akarnak betelepíteni, a csökkenő népesség pótlására. A vád a polgári kormányt illeti, és lappangva, egyre nagyobb teret hódítva terjeng országszerte, szóbeszéd útján és az Interneten egyaránt. Ugyanakkor ellenzékiek által támogatott indiai rendezvénysorozatokról hallani, mindezt a kultúra címkéje alatt. Az ember kénytelen eltöprengeni rajta, vajon mi is az igazság. Érvek és ellenérvek. Nevek és a lehetséges etnikumok. Egy dolog bizonyos: akik Magyarország és a Kárpát-medence etnikai térképét át akarták rajzolni, azok mindig a magyargyűlölők csoportjából kerültek ki. Vannak ugyan történelmi hagyományok erre, de ez sohasem felső, külső akaratra történt, hanem spontán akaratból, és a bevándorló azon jó szándékától kísérve, hogy az adott környezetbe beilleszkedik, nem pedig basáskodni akar fölötte, különállását fitogtatja és valósággal hivalkodik azzal, hogy ő jelenlegi életterét lenézi, megveti, és esze ágában sincs beilleszkedni oda.

A jelenkor Amerikája kimondva, kimondatlanul most éli meg azt, amit a franciák már néhány évtized óta. Míg az európai ország az arab és egyéb afrikai etnikumokkal való összeférhetetlenségével küzd, addig Amerikában ugyanezt a gondot a latin-amerikai bevándorlók jelentik. Miközben az USA élenjár az emberi jogok, faji, nemi, vallási emancipáció hirdetésében, ugyanakkor komoly belső feszültségekkel küzd – ugyanennek az ellenkezője miatt. A munkaerőpiacon egyetlen helyi őslakos sem fogja önként, mosolyogva átadni a helyét valaki másnak, akit ő szíve szándéka szerint leginkább visszaküldene oda, ahonnét származik. És természetesen létezik az ellenoldal érzelmi traumája is: minek fogadják be oda, ahol nem tudnak mit kezdeni vele, hanem hagyják elkallódni, vegetálni, stb.? Vagyis hogy ez a szemforgató jóság, avagy az emberi jogokra való hivatkozás ugyan szépen hangzik, de a gyakorlatban, a mindennapi életben mindkét félnek fáj. S vajon kinek a joga az erősebb? Azoké, akik új hazát szerezni jöttek, vagy azoké, akik ehhez nem tapsikolnak örömükben? Egy kubai, mexikói bevándorlónak hiába mondják, menjen vissza oda, ahonnét származik, mert még az amerikai népjóléti hivatal filléres segélyéből is különbül él meg, mint esetleg szülőföldjén, ahol ráadásul még politikai üldöztetésben és része lehet.

A gazdasági okok egyúttal komoly társadalmi kérdéseket is vetnek fel. Több országban fontolgatják azt a kérdést, hogy nem lenne-e jobb, ha a harmadik világ országait a saját környezetükben segítenék meg, és megakadályoznák a tömeges kivándorlást onnan (hogy elejét vegyék a későbbi etnikai feszültségeknek, melyeknek beláthatatlan következményei lehetnek). Mivel az afrikai lakosságnak igen jelentős hányada AIDS-fertőzött, ez már nemcsak etnikai, hanem komoly népegészségi kérdéseket is magával von. Ugyanez a kérdés felmerül a hazánkba esetleg bevándoroltatni kívánt népcsoportokkal kapcsolatban is, és talán nem is alaptalanul. A trópusi betegségek vajon kívánatosak-e, hogy felüssék fejüket ott is, ahol még nincsenek jelen…?

Mikor hazát akar cserélni valaki, nem tudja felmérni, milyen érzelmi változásokat vállal fel mindezzel. Ha a magyar kultúra, történelem nagyságaira gondolunk, nem feledhetjük Rákóczi és Mikes fájdalmát, Kossuth turini remeteségét, Bartók amerikai önkéntes száműzetésének történetét. Az ő esetükben pedig nyelvi nehézség nem volt, hiszen mindnyájan művelt, több nyelven jól beszélő emberek voltak. A kivándorlás, valljuk meg, nem nyelvi kérdés, hanem komoly érzelmi-gazdasági kérdés, mely furcsa összefonódásban él és hat a szívet és hazát cserélni szándékozókban. És nem is azon múlik, hogy az illető be akar-e illeszkedni az adott környezetbe. Van egy furcsa és megmagyarázhatatlan érzés, melyet csak az tud, aki már élt hosszabb ideig külföldön. Ez nem nevezhető szimplán honvágynak. A szülőföldhöz való ragaszkodás minden ember elemi vágya, mindennapi életérzése (most természetesen nem azokra a skizofrén állapotban élőkre gondolunk, akik ugyan naponta szidalmaznak bennünket, mégis rögeszmésen ragaszkodnak épp ehhez a környezethez, azaz nincs számukra sem más hely, ahol ugyanezt büntetlenül megtehetnék). Köt a földnek azon darabkája is, ahol születtünk, ahol nevelkedtünk, és önazonosságunkat szereztük. Hiába elmaradott vagy fejletlen az a földdarabka, az onnan elszármazott mindig szeretettel fog visszagondolni rá, kötődik hozzá, és ősei jussán magáénak fogja érezni ő is. Erre nincs racionális magyarázat, ez érzelmi kérdés. Még nagyobb természeti katasztrófák (árvizek, vulkánkitörések), illetve etnikai tisztogatások sem tudják elüldözni azokat, akik szülőföldjükhöz ragaszkodnak.

S hogy hogyan fogja megélni a távoli országokból elvándorolt ember a szülőföld elvesztését? Sérült lélekkel, szűnni nem akaró honvággyal, melyet leplezhet, tagadhat ugyan, de szíve mélyén ott dolgozik, míg csak él. Épp ezért lelketlenség kiemelni eredeti környezetükből azokat, akik máshonnét származnak, és eleve arra ítélni őket, hogy szülőföldjüket elveszítve gyökértelenül tengődjenek egy életen át. A demográfiai kérdést minden népnek magának kell megoldania, akár túlnépesedésről van szó, akár népességfogyatkozásról. A tatárjárás után Magyarország szinte elnéptelenedett, mégis újra benépesült. A középkori nagy járványok idején és a török hódoltság idején ugyanígy volt. Van viszont egy biztató példa, és ennek okain érdemes eltűnődni: mikor kedvező történelmi, politikai helyzet uralkodott hazánkban, a lakosság szaporodási kedve is sokkal nagyobb volt. Ha a történelmi közelmúltat, azaz az eltelt fél évszázadot tekintjük, akkor látni kell a népesség fogyásából is, mennyire “rózsás” volt a helyzet. Az újabb, felívelő demográfiai hullám arra utal, hogy a lendületesebb, fiatalosabb országvezetés jóval kedvezőbb közérzetet, általános életérzést ad az itt élőknek, mint az egyre szenilisebb (hiszen saját rémtetteire már csak emlékezni sem tudó), hajdani pártbürokrácia. Vagyis nem arra kell törekednünk, hogy bennünket lenéző, megvető, a népet leigázó és kizsákmányoló, ingyenélő réteget juttassunk ismét hatalomba, mely még etnikailag is átrajzolná a közép-európai térképet, hanem a pozitív gondolatok és a nemzetegyesítő szándék érvényesüljenek szűkebb és tágabb környezetünkben is.

A mindennapos önleköpés, önmegvetés és önsajnálat helyett a permanens önbecsülés és az önmegvalósítás, azaz a felemelkedés lehetősége kell, hogy uralkodjon ismét. Úgy tűnik, egyik a másiknak nem lehet alternatívája sem a jelenkorban, sem a távoli jövőben. A szenilitás ideje lejárt. A testi-lelki-szellemi reumában szenvedő soha nem lehet versenyképes az ifjúság erejével szemben. Ennek tudomásulvétele nélkül csupán makacsul szembehelyezkedik vele, le akarja bírni, anélkül, hogy ehhez a valós ereje megvolna. Magyarország viszont vélhetően a jövőre szavaz a következő fordulóban…

Lelkes Miklós

Gondolatok, aforizmák

Nincsen partok nélküli óceán, más kérdés, hogy sok hajótörött nem éri el a partot.

Globalizáció többféle is lehet, jó is, de nem jó az a globalizáció, amelyiknél a pénz, a gazdagság kevesek zsebében “globalizálódik”, a többség viszont még szegényebb lesz, pauperizálódik.

Bölcsebb, előrelátóbb matematika: aki nem oszt, nem is szoroz, az még adandó alkalmakkor sok bajt, problémát hozzáadhat a meglevőkhöz!

X. olyan ember, aki nem oszt, nem is szoroz? Nem egészen! Cimboráinak, ha muszáj, nagyon is oszt (másokéból), és buzgón szoroz-szerez saját zsebére.

Hordószónok Jóska azért a vihar elültével csak betette jelentéktelen kis menyét a zsíros főállásba, hogy harapdálná meg egy kicsit ezt a lakkcsizmás politikust valami élesfogú menyét! Hej, Uborka Borka, fel sem kell kapaszkodnod az uborkafára, feltol az apósod!

Méltónak bizonyult a Hungarian politikai arénára: tetteti, hogy nem azt tette, amit tett, no és amit zsebretett, azt jogosan és különben is! Kikéri magának!

Nem ünnep már az ünnep, ha csak a megszokásé.

Lehangoló jelen: nem egy harsonás ünnep tornyán a hamisság vagy tudatlanság zászlója lobog.

Csillagok nélkül nem égbolt az égbolt, csillagtalanul nem lélek a lélek.

Aki csak tátog a kórusban, nem cselekszik helyesen, de még mindig jobb így, mintha hamisan énekelne.

A szerelem csúcsán úgy érzed, hogy Ő – valójában te vagy. A szerelem elmúltával az éntudat visszarendeződik, de néha ellentétes előjelet kap.

Helyes, hogy a sportolóknál tiltott a doppingolás, de azért minden dopping-ügy (legalábbis a sportolót tekintve) ártatlanka-fehérbárányka azokhoz a trükkökhöz képest, amit a versenyzők az élet más területein, például a piacgazdaságban elkövetnek, és amelyekre kevés figyelem fordítódik. Doppingolás önmagában senkit sem tett nemhogy világbajnokká, de még élsportolóvá sem!

Elgondolkoztató történelem: minden út Rómába vezet és vezetett, de minden Rómából végül rom lett.

Az a legveszélyesebb kard, amely mellett a becstelen önérdek kardoskodik.

Domokos Sándor

A nemzeti egység Ötvenhat legfõbb öröksége

A magyar történelmi kalendárium két nevezetes ünneppel emlékezik a múltra. Az egyik tavaszi ünnep, mely március 15-én a természet ébredésével együtt ünnepli azt a csodás pillanatot, mikor több évszázados elnyomásból a nép nemzeti öntudatra ébredt. A márciusi ifjak élén Petőfi harsogta az ébresztőt. “Feltámadott a tenger!” “Talpra magyar!” És a nép valóban elemi erővel támadt fel, hogy lerázza az idegen igát. De a nagy uralkodóházak ezt a törekvésünket 1849. október 6-án tábornokaink kivégzésével vérbe fojtották. A másik nagy ünnepünk 1956. október 23., mely egyenes szellemi folytatása 1848-nak. De ezt a lángot is a túlerő és a világ hatalmainak közömbös és hallgatólagos beleegyezése vérbe fullasztotta 1956. november 4-én.

Ám a Biblia bölcsessége azt tanítja, hogy a búzaszemnek is el kell pusztulnia a talajban azért, hogy életre kelve ezerszeres termést hozzon. A MI ÜNNEPEINK VERESÉGEI MINDIG MAGUKBAN HORDOZTÁK AZ ÚJRAÉLEDÉS REMÉNYÉT. 1956 elhintett magva 1989-ben hozta meg a termést. Akkor valósult meg az a szabadság, amelyért századokon át annyi vért áldozott a magyar. DE EZ AZ ÁLDOZATVÁLLALÁS EGYBEN EZERÉVES FENNMARADÁSUNK TITKA IS!

Negyvenöt évvel ezelőtt kiáltotta oda a magyar nép a Nyugat által megdönthetetlennek vélt szovjethatalomnak: ELÉG VOLT! RUSZKI DOMOJ!

A természet rendje szerint évről-évre kevesebben vagyunk, akik még szemtanúi voltunk azoknak a világrengető napoknak. Ez a tény kettős kötelességet ró ránk.

ELŐSZÖR IS EMLÉKEZNÜNK KELL. Nem szabad megengednünk, hogy az évek múlásával az emlékek elhalványodjanak és az a láng lassan kialudjon. Az a láng, ami akkor az 56-os PESTI SRÁCOKAT hevítette. Nem szabad elfelednünk a hátborzongató érzést, ami végigborzongott akkor gerincünkön Verdi “Nabucco” c. operájának szabadságkórusát hallgatva. Nem szabad elhalványulni hagyni az érzést, ami az első lyukas zászló láttán megdobogtatta a szívünket.

De nem elég csupán emlékezni. EMLÉKEZTETNÜNK KELL, nemcsak honfitársainkat, hanem az EGÉSZ VILÁGOT arra a történelmi tényre, hogy mi magyarok voltunk az elsők, akik megrepesztettük a megdönthetetlennek vélt szovjet gránittömböt… Nemrégen a hazánkba látogató francia elnök, Jacques Chirac mondotta, mintegy szemrehányólag, hogy ha egy más népnek akkora erkölcsi érdeme lenne az emberi szabadság kivívása terén, mint nekünk, magyaroknak, azok azt lépten-nyomon hirdetnék. ENNEK ELMULASZTÁSA ÚGY A KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAROK RÉSZÉRŐL, MINT AZ ITTHONIAK RÉSZÉRŐL EGYARÁNT LEGSÚLYOSABB TÖRTÉNELMI VÉTKÜNK.

A húszas években, amikor még televízió nem volt, mint kisgyerek, a mozihíradóban láttam először a hősök napi ünnepséget a Hősök terén Budapesten. Az emlékmű előtt ott sorakozott a pár, még élő 48-as honvéd. Bizony ők már akkor a kilencvenes éveikben jártak. De én, a kisfiú nem a bizonytalan járásukat, gyér hajukat, foghíjas arcukat láttam, hanem Branyiszko, Isaszeg, Kápolna és Komárom legendás hőseit. Később az első világháború rokkantjaiban is Gorlice és Doberdo hőseit láttam. Mi még nem távolodtunk el időben annyira ’56-tól, hogy ne tudnánk a mai ifjúságot az átélés erejével emlékeztetni arra, hogy gyengülő fizikai erőnk ellenére is hordozzuk szívünkben azt a tüzet, amit Ötvenhat élménye gyújtott lángra.

Mire is emlékezzünk, kortársaim? Tudom, mindenki más és más képet hordoz szellemi emlékalbumában, de az a felemelő érzés, hogy TÖRTÉNELMET FORMÁLÓ ESEMÉNYEKNEK LEHETTÜNK SZEMTANÚI, AZ MINDNYÁJUNK ÉLETÉNEK KÜLÖNÖS ÉRTÉKET AD. Én csak saját emlékeimről szólhatok, és bevallom, szerencsésnek érzem magam, hogy Pesten voltam 1956 októberében. Harmincöt éves fejjel tisztán fel tudtam mérni, hogy világrengető eseménynek vagyok a szemtanúja. Október 27-én, mikor a harcok kissé elcsitultak, nekivágtam felderítő utamnak. Budáról a Széna tér közeléből indultam gyalog a Margit-hídon át, végig a Nagykörúton az Andrássy úton. Onnan a Deák tér felé vettem az utam, majd a Múzeumkert felől közelítettem meg a Bródy Sándor utcát és a Rádió épületét. Innen a Baross utcán mentem fel a Körútig, érintve a Corvin-köz és a Kilián sarkát, ahol a kiégett orosz páncélosok tetemei tanúskodtak a harc hevességéről. Innen a Boráros téri hídon keresztül a Krisztina körútig érintve a Déli Vasút érintésével a Főpostát megkerülve tértem haza. A szemmel látható tények kézzelfoghatóan bizonyították, hogy a pesti utca népe megszégyenítő sikerrel harcolt a rettegett szovjethatalom fegyveres ereje ellen.

DE MÉGSEM A KÉZZELFOGHATÓ TÉNYEK JELENTETTÉK A LEGFELEMELŐBB ÉLMÉNYT SZÁMOMRA, HANEM AZ A LÁTHATATLAN, DE MINDENKIT LENYŰGÖZŐ ÉS TISZTÁN ÉREZHETŐ LELKÜLET, MELY A NÉPET EGY EMBERKÉNT ÁTHATOTTA. A TEGNAP MÉG MEGHUNYÁSZKODÓ NÉP EGYIK PILLANATRÓL A MÁSIKRA ELFELEJTETT FÉLNI!

Láttam, amint ismeretlen emberek egymást átölelve, egymás kezét szorongatták. Láttam a karszalagos egyetemistákat a Múzeumkertben tüzelőállásban, amint mesélték, hogyan fegyverezte le a saját munkásőrségét a Vörös Csepel, és hozta nekik a fegyvert. Láttam a pillanat hevében gyermekből férfivé érett pesti srácokat a Corvin-közben. Találkoztam a féllábú frontkatonával, aki újra odaállt kezelni a páncéltörő ágyút. Láttam a szürke kistisztviselőt, amint önként jelentkezett sebesültvivőnek, és saját életét nem kímélve sietett a sebesült segítségére. A Széna téren hallottam a magyar anyát, aki enni hozott ott harcoló fiának, de mikor megtudta, hogy Szabó Bácsi harcosai zömmel vidéki ipariskolai tanulók, akkor köztük osztotta szét az ételt, mondván: “Az én fiamnak még van otthon mit enni, de ezeknek nincs!” Láttam a Nagykörút gránáttól betört kirakatai mögött az érintetlen árut heverni, és láttam a tányérokat az utcasarkon, melyben pénzt gyűjtöttek az elesettek hozzátartozóinak. A papírpénzt csak egy kavics őrizte, hogy a szél el ne fújja. Nem kellett őrség, mert a nemzet lelkiismerete őrizte azt. Találkoztam lengyel egyetemistákkal, akik magyar diáktársaikkal együtt harcoltak a rádiónál. A Széna téren találkoztam azzal a zsidó egyetemistával, aki önként jelentkezett motorbiciklis összekötőnek a Széna téri és a Déli Vasúti ellenállási gócok között.

De sehol sem láttam tömegsírokat fegyvertelen polgárok tetemeivel. Nem hallottam egyetlen vezető kommunistáról sem, akit a szabadságharcosok végeztek ki, vagy meglincseltek volna. Nem hallottunk sehol arról, hogy a szovjet katonák családtagjait a szabadságharcosok maguk előtt hajtották volna golyófogónak a szovjet tankokkal szemben. De még arról sem hallottam, hogy az ávósok családját vagy gyerekeit túszként összeszedték volna.

MERT AZ EGÉSZSÉGES MAGYAR LÉLEK IRTÓZIK A TERRORIZMUSTÓL. A SZABADSÁGHARCOSOK ÖSZTÖNÖSEN ÉREZTÉK, HOGY ILYEN TETTEL CSAK BESZENNYEZNÉK HARCUK ESZMEI TISZTASÁGÁT. EZ AZ ESZMEI NEMESSÉG VOLT AZ ÖTVENHATOS NEMZETI EGYSÉG CSODÁJA, MELYET MÉG A NOVEMBER 4. UTÁNI ORVTÁMADÁS SEM TUDOTT TANKJAIVAL ELTIPORNI.

EZ A NEMZETI EGYSÉG ÖTVENHAT LEGFŐBB ÖRÖKSÉGE.

EZT AZ EGYSÉGET MEGŐRIZNI, ERRE EMLÉKEZNI ÉS EMLÉKEZTETNI A VILÁGOT MA ÉLŐ MAGYAROK LEGSZENTEBB KÖTELESSÉGE.

Sajnos az ifjúság egy rétege az anyagi jólétért folytatott tülekedésben elfelejti, hogy az a szabadság, amit ma oly önfeledten élvez, Ötvenhatban kezdődött. Ötvenhat szüntette meg azt a rettegő és minden életkedvet megbénító rettegést, amiben a nemzet élt, és ami “csengőfrász”-ként ment át a köztudatba. Mert az éjszakában megszólaló csengetés legtöbbször valaki eltűnésével végződött. Az ötvenhat szellemében kivívott szabadság 1989-ben véget vetett annak a világnak, mikor folyton hazudni kellett. Csak lopva lehetett templomba járni és a fiatal párok a szomszéd faluba mentek megesküdni. Le kellett tagadni a jómódú szülőt, a fronton kitüntetett apát, az esetleg nyugaton élő rokont. Annak a világnak vetett véget, amikor a szülő hazugságra oktatta a gyermekét, mondván, hogy “amit itthon hallasz, arról az iskolában nem szabad beszélni”. Ilyen légkörben nőtt fel egy egész nemzedék, szilárd erkölcsi alapok nélkül.

TÖMÖREN FOGALMAZVA: ÖTVENHAT GYŐZELME SZELLEMI ÉRTÉKŰ, MERT VISSZAÁLLÍTOTTA NEMZETÜNK ERKÖLCSI ALAPJÁT, MELY NÉLKÜL, AHOGYAN A KÖLTŐ MONDJA, “RÓMA MEGDŐL, S RABIGÁBA GÖRNYED!”

Mindez a láncfolyamat az ötvenhatos barikádokon indult el, és a marxista diplomácia kétségbeesett törekvése sem tudta többé megállítani. Soha se feledjük el, hogy a Pesti Srácok indították el annak a szovjetrendszernek a bukását, amelynek Amerika fegyverkezési versenye csak a kegyelemdöfést adta meg. Ennek köszönhető, hogy a más népeket gyarmati függésben tartó, saját népét a Gulag rémével terrorizáló szovjethatalom nincs többé!

Üzenjük a közömbösöknek és az elfásultaknak, akik igyekeznek Ötvenhatról elfeledkezni, hogy magatartásukkal segítik azokat, akik szeretnének elfeledni Ötvenhatot.

PEDIG ÖTVENHATRA CSAK EGYSÉGES NEMZETI ÖSSZEFOGÁSSAL EMLÉKEZHETÜNK MÉLTÓKÉPPEN.

Ennek az egységes együttérzésnek egy néma főhajtással adjunk kifejezés azok emléke előtt, akik azért haltak meg fiatalon, hogy ez a ma élő nemzedék szabadon élhessen.

 

 

Renn Oszkár

Ismételt postabontás

A történetek teszik lakhatóvá és

életszabásúvá az időt. – (Ancsel Éva)

Megsárgult borítékok, portóbélyeges levelezőlapok, halvány betűsorokkal sűrűn teleírt papírok, foszladozó vécépapírok 43-44 év után már alig olvasható szövegeket hordoznak. Egy nagymama, egy nagyszerű lány, egy barát vállalták a nem kis kockázatot, és rejtegették, őrizték a múltnak és a majdan szabadulónak ezeket az élet-dokumentumokat. Többségüket a nagymama úgy eldugta, hogy évtizedek múltán sem került elő. A rejtekhely titkát a sírba vitte.

A megmaradt, enyészetre ítélt papírok még olvasható írásait újraolvasva, talán a leghitelesebb kép kapható egy huszonéves rab lelkiállapotáról, reményeiről, reménytelenségéről, hitéről és kétségeiről.

A hivatalosan engedélyezett szülői és rablevelekben a cenzúrakényszer bénító hatása érezhető. A legkisebb eltérés az “engedélyezett információktól” már működtette a fekete ecsetet, és szorgosan kifestették a szöveget. Nem lehetett írni a börtönről, a rabtársakról, a rabtartókról, az “ügyről”, a körülményekről, stb… (Esetleg dicsérő szavakkal!) A levelek még így is tele voltak fekete csíkokkal, sőt teljesen “lefestettet” is kaptam.

A régi emlékek özöne zúdult rám az ismételt postabontáskor, és a kiemelt, idézett, még olvasható sorok a börtönélet, a korszak, a diktatúra tükrét is jelentik. Az engedélyezett leveleken kívül a legizgalmasabbak a vécépapírokra írt levélrészletek, melyeket szerelmesemnek írtam, elég meggondolatlanul, mit sem törődve a lebukás veszélyével. Ezeket a tintaceruzával írt vékony papírokat a cellából szabaduló letartóztatottakkal (cipőtalp-betétként) lehetett kijuttatni a börtönből. Csak egy részük jutott el a címzetthez, többet a szemetes kosárba dobhattak, vagy ígéretükkel ellentétben a tűzbe vetettek. Nagy szerencsémre egyszer sem köptek be a hatóságoknak, de a címzetteket a “postások” gyakran és ismételten megzsarolták. Jó pénzt kértek a kézbesítésért, hangsúlyozva, hogy ők tényleg nem akarják a foglyot feljelenteni. (Ezt utólag, szabadulásom után tudtam meg szüleimtől!) A megmaradt leveleket a ma tengeren túl élő egykori szerelmes lány őrizte 35 évig, és akkor adta vissza a megőszült feladónak.

Szemelvények a foszladozó lapokról:

Miskolc, 1957. okt. 2.

… Bár az életemet tényleg derékba törték és talán életem legszebb tavaszát rabolták el tőlem, mégsem váltam reménytelenné, mert sokszor pillanatok pótolnak éveket. Én pedig éltem már át csodálatos órákat, és bízom benne, hogy várnak még rám boldog percek…

… Sok tanmese keletkezett már itt, és ezek mind erősítenek…

… Elvünk: “Dum spiro, spero”…

(Amíg élek, remélek)

… Jó lenne mindig leírni gondolataimat, mert annak ellenére, hogy a négy fal hermetikusan elzár a világtól, sokkal tisztábban látjuk az élet kérdéseit, mint a “szabad” emberek. Itt rendeződnek a kusza gondolatgombolyagok…

… Már négyszer két órát töltöttem el halálos csendben, amikor az udvaron akasztottak. Ezek a pillanatok nagyon komoly kéreg-keményítő edzések a szívemre…

Miskolc, 1957. okt. 5.

… Útnak eresztek egy szeletke papírt ebből a szomorú életből…

… Jól vagyok, csak mindig éhesen…

… Eljött a hideg ősz, és állandóan változó hangulatot szül a rabok között. (Hol szabadulás, hol reménytelenség.) Mindenesetre különösebben nem vagyok jókedvű. Illik a hangulatomra az “Őszi dal” (Paul Verlaine):

Les sanglots longs

Des violons

De l’automne

Blessent mon coeur

D’une langeur

Monotone…

Majd ha szabad leszek, elmondom magyarul is.

(Zokog, zokog

az ősz konok

hegedűje,

zordul szívem,

fordul szívem

keserűre.

Ford. Szabó Lőrinc)

… Olyan a rabok élete, mint egy csillapított és újra gerjesztett rezgéssorozat: Csökkenő megrázkódtatások és a viszonylagos “nyugalom” hirtelen hatalmas lelki válságokba csapnak. (Szép kis idegkúra!). Közben az emberi önérzet sohasem képzelt megalázások tömegét kénytelen elviselni, holott a lelki-idegi nyomás már olyan nagy, hogy feltétlenül szétrobbanna az ember, ha nem védené az önuralom és akarat abroncsa…

… Itt ismét egy költő szava: “Ó hidd, jönnek még új, igaz emberek!” (Tóth Á.) Sajnos jelenleg még elég sok “jellemes” feljelentő és tanú van. (Csalódásomra még az egyetemisták között is!) De én sem vagyok egyedül! Mellettem még legalább százezer ember lett a “nép ellensége”…

… Vajon a rómaiak tévedtek, és inkább fosztóképzővel mondták volna ki: “Injustitia regnorum fundamentum” (Az igazságtalanság a birodalmak alapja), vagy Berzsenyi is tévedett: “Minden ország alapja a tiszta erkölcs”?

Erre is verssel kell felelnem:

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

ha egyenlővé teszik is a földdel,

nemzedékek őrváltásain

jönnek majd újra boldog építők

és kiássák a fundamentumot

s az erkölcs ősi, hófehér kövére

emelnek falat, tetőt, templomot.

………………….

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

a fundamentum Istentől való

és Istentől való az akarat,

mely újra építi a falakat.

A víz szalad, de a kő marad,

a kő marad.

Ennek a versnek még vannak biztató szakaszai. Talán majd egyszer elmondhatom Neked…

(Wass Albert: Üzenet haza.-

A börtönben nem ismertem a szerzőjét.

Szájról tanultam Hatvani Viktortól. Minden

Szakaszát kiküldtem illegális levelekben.)

Miskolc, 1957. nov. 15.

… 13.-án itt volt az édesanyám. Azt hitte, hogy kórházban vagyok, mert egy lelkiismeretlen alak ezt a “hírt vitte” Egerbe, és ezek után még meg is zsarolta…

… Remélem, még majd írhatok Neked. Olyan jó, hogy van valaki, akinek írhatok. Ha nem lenne, úgy járnék, mint Mikes Kelemen, aki a képzeletbeli “Kedves Néném”-nek írta százszámra a leveleket…

… A jövőm teljesen bizonytalan! Szabad egy fiatal lánynak ilyen jövőhöz kötni magát? Megéri neki? Nem.

… Jutka! Fiatal vagy, szép vagy, művelt vagy. Körülötted százával lesznek csinos, okos fiatalemberek, viszonylagos biztos jövővel… Ne áldozd fel fiatal éveidet! Ezt senki nem helyeselné, szüleid sem!…

… Ne várj rám! Ha szabadulok, és még szabad lesz a szíved, megkereslek és sokáig fogok udvarolni Neked…

… A mi szerelmünket a Mindenható és az Idő vezérli. Lehet, hogy rövid időre, de lehet, hogy az egész életre…

Miskolc, 1957. nov. 21.

… Már a kilencedik hónap is elmúlt. A tárgyalások nagyon mennek mostanában. Osztogatják az éveket a “nép nevében”…

… A pincesorból felkötöztettek bennünket a második emeletre. Itt még fájóbb a rabság, mert egész Miskolcra ráláthatok a deszkázott ablakok résein. Látom az utcán az embereket, érzem az életet, előttem mennek iskolába a diáklányok és mi… várunk. Mindig ajkunkon a kérdés: Meddig, meddig tart még?…

… Jósoltak a zárkában a tenyeremből. (Van egy “tudományos” tenyérjósunk és asztrológusunk!)…

… A másik misztikus dolog, amit nálunk (látod, már szinte sajátomnak érzem a börtönt!) művelnek, s amelyben feltétlenül hisznek, az “asztaltáncoltatás”. (Nekem kétszer is három és fél évet jósolt.) Úgy vannak itt az emberek, hogy mindenben hisznek, ami a legkisebb reményt is megcsillantja előttük.

… Ne haragudj, hogy zavarlak ezekkel a veszélyes papírokkal, de úgy érzem, érdekel a börtönök élete. Sajnos kevesen ismerik és keveseket érdekel ez a fájdalmas élet, mely fokozottabb mértékben nehezebb, ha az ember nem érezheti magát bűnösnek…

Miskolc, 1958. jan. 8.

… 2.-án már a tárgyalás második fele is elkezdődött. Jobban zajlott le, mint vártuk. A tanúk nem voltak rosszindulatúak, és keveset hazudtak. 3.-án folytatódott. Többen védtek bennünket a vád tanúi közül. (!) Bizonytalan időre elnapoltak. Még néhány tanút kihallgatnak, s azután ítélnek sorsunkról… Kettő vagy három vádlott bizonyára szabadlábra kerül… Hogy velem is megtörténhet? Azonnal szívszélhűdést kapnék a boldogságtól. Hiába, egy év azért elég volt ebből az iskolából is. Már mindentől megcsömörlöttem idebenn, csak undorodva ülök a sarokban és olvasok. (HA lehet, mert egy nap max. 4 óra a világos órák száma. Kis ablak, ablakon rács, háló, zsalugáter + a téli fény, a szemnek nem a legkellemesebb.)

(Két évet osztott rám a “nép bírósága”)

… Tegnap a szomszéd udvarban ölték a kucut, és mi éreztük a perzselés szagát…

… Nagyon szomorú és nagyon emlékezetes marad nekem ez a karácsony és ez az újév. Nekünk nem nagyon kívántak boldog ünnepeket, hiszen lehet itt boldog az ember?…

… Csak ábrándoztam, de talán érezted, hogy én is gondolok Rád, akkor, amikor börtönöm ablakán, számomra fájdalmasan, de mégis reménykeltőn zuhogott be a református templom “Bató Eszter” nagyharangjának mély hangja. Némán hallgattuk, zengett az óesztendő búcsúja és az új ígérete. Ekkor hangzott a zárkában a beköszöntő: “Boldogabb újesztendőt 1958-ra rabtestvérek!” – Ez volt az én szilveszterem…

Vácra (az édesanyától a rab fiúnak) 1958. márc.3.

… Már itt a tavasz, jobb idők lesznek. Neked is könnyebb lesz. A jóisten megsegít. Csak légy erős, hisz fiatal vagy. Leszel Te még hazádnak hasznos polgára, be fogod bizonyítani munkáddal, tudásoddal…

(A cenzor örülhetett a szövegnek!)

Vácról (börtönből a szülőknek) 1958. márc.16.

… Egy percig se aggódjanak, mert jól vagyok, elsőrangú egészséggel megáldva. A szabad élet kiegyensúlyozott életmódjának köszönhetem kitűnő idegrendszeremet, mert most is a legjobb állapotban van, és a legnehezebb pillanatokban sem voltam kedélybeteg…

… Sohasem gondoltam volna arra, amikor 11 évvel ezelőtt gyermekként elmentem ebből a városból, hogy így fogok ide visszatérni. Mostanában gondolataimban felelevenednek a váci emlékek és barátok…

… Változatlanul optimista vagyok és bízok abban, hogy még sok boldogságot tartogat számomra az élet…

Vácról (börtönből a szülőknek) 1958. ápr.13.

… Sokat olvasok és tanulok. Elképzelhetetlen nagy tanulni-vágyás van most bennem. Amit lehet, tanulok. A szemem az utóbbi időben sokat romlott… Az olvasásról nem mondhatok le, hiszen az egyetlen szórakozásom és foglalkozásom. Arra mindig számítottam, hogy a szemem gyengülni fog, de hát ilyen hamar?… Megpróbálok szemüveget csináltatni, hogy a további romlást megelőzzem. (100 Ft)…

… Születésnapom éppen úgy telt, mint a többi nap. Nagyon rossz volt arra gondolnom, hogy már leéltem életem több mint egyharmadát (ha nem többet) és még semmi nem vagyok… Ebből a szempontból semmit sem ért a tanulással eltöltött 18 esztendő…

……………………………………………………………………………………….

(Fegyelmezetlen lehettem!

Itt egy 30 centis részt kifestettek az

éber ellenőrök.)

Ezeket a keserű gondolatokat persze ellensúlyozza, hogy néhány kellemes emléket már nekem is juttatott az élet az első 25 évben…

… Sokszor álmodok az otthonnal, az íróasztallal, a könyveimmel a legváltozatosabb helyzetekben és személyekkel. Általában rengeteget álmodom. Ezért az alvást szeretem itt a legjobban…

Vácra (lánytestvér a rab testvérnek (1958. ápr. 9.

… Bátyókám!…

(Ezután egy teljes oldal átmázolva

feketével. Egerről, a barátokról írt,

keményen kimondva véleményét az “új” hatalomról”.)

Korhányba, a rabtáborba (édesanya a rab fiának) 1958. június 8.

… Mi megvagyunk, dolgozunk és szeretettel várunk haza. Sok gyümölcsöt befőzök, akkor is, ha drága lesz, hogy amikor szabadulsz, pótolhasd a hiányt…

(Nagyon szerettem édesanyám befőttjeit)

Korhányból (a rab a kedvesének illegálisan) 1958. jún.15.

… A végtelen szabadságérzetét a mezőkön nem tudták a mögöttünk álldogáló őrök lerontani. A szemnek semmi nem szabott határt…

… Hatalmas szellemi forrás lett a koncentrált rabközösség, a nemzedékek egy közösségben élése. Elméletek, érvek, ellenérvek, filozófiák, világnézetek mindig és mindenhol, a túrt földeken és a lágerben egyaránt összecsaptak…

… Tanultuk, amit tettünk, készültünk arra, amit majd teszünk…

Korhányból (rab a szülőknek) 1958. júl. 13.

… A levélből elég szomorú hangok csendültek, és kérem, hogy ne lássák olyan reménytelennek a helyzetemet, és ne higgyék azt, hogy a börtönéletből én nem vontam le a tanulságokat, s hogy nagyon sokat ártott ez nekem. Azt hiszem, hogy még sohasem voltam igazabb ember, mint éppen most, s talán sehol ilyen keményen és élesen nem kaptam még ilyen jellemformáló csapást az élettől, mint itt…

A kései postabontás dokumentumait olvasva és visszagondolva a csaknem fél évszázada átélt gyötrődésekre, ma már bizonyos vagyok abban, hogy akkor a levélírás számomra egy csodás menekülés volt. Menekülés a küblis, emelete-vaságyas tömeg-cellák valóságából. A teleírt papírszalvéták, vécépapírok a címzettek világába vittek, mindennap bölcsebben újragondolva helyzetemet.

Sorsomnak és a Mindenhatónak köszönhetem, hogy volt kiknek írnom.

Eger, 2001. szept.2.

Kaló Béla

Széljegyzet az emlékezetrõl

A napokban lomtalanítás közben előkerült a padlásról szüleim házassági anyakönyvi kivonata, mely igazolja, hogy Kaló Béla és Tolcsvai Liszkay Lenke 1952. november 29-én házasságot kötöttek Dormánd községben, dr. Liszkay József és Kovács József tanúk előtt.

Miért érdekes ez?

Mert anyám, a Rákosi-korszak legközepén, a legsötétebb eón idején nemesi előnévvel szerepel az okiratban, sőt megemlítődik apaként néhai Tolcsvai Liszkay Kázmér is, a nagyapám, aki akkor már hét esztendeje halott.

Gabriel García Márquez szerint az élet nem az, amit az ember átélt, hanem amire és ahogy emlékezik. Nos, én erre az eseményre nyilván nem emlékezhetem, mivel a házasságkötés után jó tizennégy hónapra születtem meg, de az őstörténet (a prehistória) és az ősmozdulatok szekvenciáit és variánsait átélhetem, azaz otthonos vagyok a sorsomban, mert láthatom benne a folytonosságot.

Az ember impressziója, hogy minden egy réges-régi terv nyomán zajlik, nem lehet véletlen. Ahogyan az sem, hogy legkorábbi éles emlékem az életemből 1956 novembere, amikor az ÉMÁSZ kocsijával szállítottak az egri utcai lövöldözések közepette a bezárkózott Pető doktorhoz, aki életmentő injekcióval intézte el, hogy még most, a 21. század hajnalán is itt lehessek, s írhassam e sorokat.

S akkor itt nem az van, hogy hurrá, benne vagyok a történelemben (alig hároméves gyerekként), hanem úgy néz ki a dolog, hogy az emlékezetet saját belső törvényszerűségei irányítják, a maga szklerózisa, és pillanatnyi képzeletei, azaz az emlékezet független.

Emlékezni muszáj. Az amnézia nem egyéb, mint önmagunk megvetése. Az eljövendő világban alig valami lesz a sajátunk. A legtöbbről a gazdasági törvények döntenek, vagyis minden nyereség magában rejti a potenciális veszteséget.

Nagyon valószínű, hogy az érzelmek is a cserekereskedelem tárgyát képezik majd. Az ember magánya, mint egy bónusz, hozzácsatolódik az életéhez, az individuum ott áll csupaszon, és a jövőt kémleli. A jövőt, mely csupán egy vákuum, s amelyben igencsak adni-venni fogjuk a szeretetet és a gyűlöletet is.

Csak a múlt, az emlékezet, a szeszélyes, töredékes történelem nem kerül kereskedelmi forgalomba, mert bárki más számára teljesen értéktelen.

Az emlékezet a gyökerekhez vezet vissza, ily módon a realitás, a lélek, de a képzelet országa is, hiszen vágyakozás a gyermekkor, az ifjúkor tájai után, talán oda, ahol valóságosan senki nem járt még.

A genealógia, a történelem segédtudománya, s mint ilyen a történeti demográfia és a történeti szociológia fundamentuma. Az elmúlt ötven évben létét is tagadták, pedig ősei mindenkinek vannak. Miként emlékei is.

Az egyén történetei roppant egyszerűek, s egyszersmind valahol hasonlóak is. Az események láncolatába bármikor, bármi behelyettesíthető, s akkor az már egy másik történet, noha az archetípus ugyanaz.

Az emlékezés: az elmúlt megértése. El lehet mesélni (erzählen, to tell stories) a történéseket, de leginkább felidézni lehet a képeket, mint a filmkockákat. Minthogy a történetek mindenkor egyenlőek a merő manipulálással, a képek alkalmasabbak az igazságra, mint a történetek. Az emlékezet képeit viszont nehéz manipulálni, s ostobaság is.

Ezek a képek mindenkor mozaikok, természetesen. Képzeljük el, hogy halálunk óráján végig kellene néznünk egy filmet, amelyet életünkről készítettek volna, s micsoda elképzelhetetlenül unalmas és megdöbbentően torzmű lenne ez az élet, ha elejétől a végéig felveszik! Vajon ha percről-percre láthatnánk komplexen az egészet, végigcsinálnánk-e újra?

Emlékezetünkben ott egy főrendező, aki az egyre halmozódó anyaggal foglalkozik, s aki vágással, montírozással és mindenféle szinkronizálásokkal az utolsó pillanatban fejezi be a dokumentumfilmet, s az archívumban csak azok a jelenetek lesznek megtekinthetők, amelyek érdemesek voltak a szelektálásra.

Ezt pedig magunk irányíthatjuk, s ez a szerencsénk, mert ez is a szabadságunk része; voltaképpen ez a szabadság.

Kádár Zsófi

Az 1956-os forradalom évfordulójára

Ez évben ünnepeljük az 1956-os forradalom 45. évfordulóját. A téma mindig aktuális, mondhatnánk egyre aktuálisabb. Nehéz elválasztani a légből kapott történetek hamis pátoszát a valódi drámától. Nehéz kinyomozni, kik az igazi hősök. A szemtanúk itt vannak köztünk, őket kell faggatnunk. Azokat, akikről tudjuk, hogy nem hazudnak.

2000 augusztusában egy rekkenő nyári napon az Astoria kávézójában találkoztunk Cseke Lászlóval, a Szabad Európa rádió egykori munkatársával, hogy megkérdezzük tőle, mire emlékszik az 56-os eseményekből. Az interjú részévé vált egy iskolai dolgozatnak, ami a témáról készült " A Szabad Európa rádió szerepe az 1956 október-novemberi magyar felkelésben" címmel. A dolgozatot egy olyan fiatal lány írta, aki még nem élt ’56-ban, de akit nagyon érdekel a téma. Magyarsága megtartásához minden kis kapaszkodóra és kapocsra szüksége van, hiszen nem él Magyarországon. Témaválasztását nagy figyelem és érdeklődés kísérte abban a nemzetközi környezetben, ahol él. Úgy gondolom, Önöket is érdekelheti, mit tudott meg a könyvekből és a személyes találkozásból.

"Valahol egy nagyon érdekes és ígéretes focimeccs kezdődik. Az ember persze figyel, kíváncsian és feszülten. A meccs kezdődik, a játék menetközben még érdekesebb. A legnagyobb probléma, hogy a játékosok állandóan cserélődnek, már nem tudjuk, ki a balszélső, új a kapus is, de az izgalom és a lelkesedés a tetőpontjára hág. És szurkolunk a csapatnak, a szívünk együtt dobog és vérzik velük, de bármennyire is szeretnénk, hogy győzzenek, bármennyire is szurkolunk nekik, bármennyire kiabálunk, elveszítik a mérkőzést. " (Cseke, interjú)

Azok az események, amelyek 1956 október 23. és november 4. Között Magyarországon zajlottak, ehhez a focimeccshez hasonlítottak. A riporterek pedig, akik a meccset közvetítették, ugyanannyira szerették volna a győzelmet, mintha maguk is játszottak volna. Kik is voltak ezek a lelkes rádióriporterek?

Az Egyesült Államok kormánya egy olyan rádióállomást hozott létre és támogatott anyagilag, amely a szovjet blokk állampolgárait látta el adekvát értesülésekkel adásain keresztül, hogy megtörje a kommunista országok belföldi hírszolgálatának monopóliumát. A Szabad Európa rádió 1951. október 6-án kezdte sugározni magyar nyelvű adását. A rádióállomás Münchenben, Németországban volt. A kommunizmus ellen nemcsak Amerikában harcoltak, hanem a vasfüggöny mögött élő embereket is igyekeztek ráébreszteni arra, mi történik a világban. A Szabad Európa Rádió (SZER) volt az egyetlen olyan forrás, amely másfajta szempontokból adott hírt aktuális eseményekről 1956. október 23-án a SZER bemondóinak szíve együtt dobogott a felkelő egyetemi hallgatókkal Budapesten, akik elég bátrak és talán elég naivak voltak ahhoz, hogy ne csak beszéljenek a szabadságról, hanem tegyenek is érte valamit. A magyar történelembe ez a két hét reményt, elszántságot, bátorságot, egységet, önfeláldozást hozott- és aztán kínzást, büntetést, csendet, és még harminchárom év elnyomást.

1949-ben a magyar történelem legszigorúbb egypárti diktatúrája vette kezdetét Rákosi Mátyás vezetése alatt. Hét éven keresztül tartották ő és a kommunista párt legbelsőbb vezetése félelemben az embereket, még a párttagokat is. Rákosi átvette Sztálin módszereit az emberirtásban, az értelmiség sorainak megritkításában, a gyanús elemek kiiktatásában. 1948-tól 1956-ig általános elégedetlenség volt észlelhető a társadalom túlnyomó részéről a rendszerrel szemben. Ennek oka főképp a diktatúra gazdasági terve volt, az ún. ötéves terv, amely az ország iparosítását tűzte ki célul. A termelés 50 %-kal nőtt, de az életszínvonal fokozatosan csökkent. Az emberek elkeseredetten igyekeztek a mezőgazdaságból az iparba. 1951-ben jegyrendszert vezettek be bizonyos élelmiszerekre és ipari termékekre. Míg a mezőgazdasági munkaerő és állami támogatás csökkent, addig az adók megháromszorozódtak 1948 és 53 között. A folyamatos rettegés és gyanú szintén megviselte a lakosságot. 1956 elejére a helyzet addig fajult, hogy az emberek nyíltan Rákosi ellen fordultak és Nagy Imre miniszterelnököt akarták hatalmon látni, mivel ő volt a Kommunista Párton belüli "reformember". A belpolitikai feszültség és a Nyugatról jövő külpolitikai bátorítás eredményezte az október 23-i forradalmat. Bár eleinte sikeresnek látszott a felkelés, az orosz tankok elindultak, hogy november 4-én vérbefojtsák a lázadást és még a reményét is elvegyék egy szabad Magyarországnak.

Azért választottam ezt a témát, mert az 56-os forradalom az én családomba is fájdalmat hozott: szüleimnek közvetve, nagyszüleimnek közvetlenül. Minden magyar ember számára fontos ez a dátum, mert 1956 egy segélykiáltás volt, amit egy ország sem hallott meg. Bár csak nagyszüleim szenvedtek közvetlenül és csak ők emlékezhetnek, mi is történt valójában, engem is abban a szellemben neveltek szüleim, hogy tisztában legyek az 1956-ban be nem váltott ígéretekkel.

Mindig érdekelt a SZER munkája is, tevékenysége a forradalom alatt. Bár minden bemondó és munkatárs magyar volt és nagyon hazafias, ők mégis egy más, biztonságos környezetből nézték végig az eseményeket

Mi volt a SZER szerepe az 1956-os magyar felkelésben? Vezette az eseményeket vagy sodródott velük? Azok az emberek, akik a rádiónak dolgoztak és bár biztonságban éltek Magyarországon kívül, mégis annyira hazafiak voltak, ők hogyan reagáltak, hogyan látták az eseményeket? Volt-e valamiféle előre elrendezett terv a rádió számára? Hiba volna a SZER-t okolni mindazért, ami történt, ahogyan a forradalom bukása után a diktatúra tette. Ugyanakkor az is hiba volna, ha a rádiót tennénk felelőssé mindazért a bátorításért, amit az ország kapott. Mint mindenki, aki a kommunizmus ellen volt, a rádió is fontos kapcsolatot tartott fenn a külső világgal, azzal a világgal, amelytől Magyarország a mentséget várta.

A Szabad Európa Rádió szerepe az 1956-os magyar forradalomban


Mint rádióállomás, minden más médiumhoz hasonlóan, az SZER-nek is volt természetéből eredő befolyása az 1956-os eseményekre. Marshall McLuhan, a kanadai kommunikációs szakember szerint a: a médium az üzenet, vagyis minden történelmi periódusban az üzenet(információ) és az üzenetet közvetítő (tévé, rádió, újság) elkülöníthetetlenek egymástól. Aki a tömegkommunikációs eszközök birtokában van,
az birtokolja a hatalmat. Például, ha a közelmúltbeli belgrádi (2000. október) eseményeket forradalomnak tekintjük, akkor az állami televízió épületének felgyújtása azt bizonyítja, hogy a hírközlés nagyon fontos szerepet tölt be a forradalmi mozgalmakban.

A Szabad Európa Rádiónak megkülönböztetett szerepe volt az 1956-oseseményekben. "Október 23-án, kedden a nap a szokásos módon kezdődött az Angol Kertben, a rádió müncheni épületének magyar osztályán. Az adás reggel 4:55-kor kezdődött és éjfélkor ért véget a magyar himnusszal. A nap folyamán a lehallgató egységet tájékoztatták, hogy Budapesten az egyetemi hallgatók tüntetést szerveznek, amelyet a Belügyminisztérium először betiltott, majd újra engedélyezett. Ezt a hírt aztán bemondta a SZER is, de persze senki sem sejtette még, hogy milyen fontos történelmi esemény vette kezdetét aznap Budapesten. A SZER munkatársai csak másnap ébredtek rá az események igazi jelentésére és jelentőségére, mikor a helyzet hivatalosan is forradalmivá lett nyilvánítva. De még akkor is, az arcokon inkább gond és aggodalom volt látható, kevésbé öröm és önelégültség, habár szívünk mélyén mindnyájan boldogok voltunk, hogy a magyar nép igyekszik lerázni az idegen igát, és hogy ennek bekövetkeztéhez valamivel talán mi is hozzájárultunk. " (Cseke, interjú)

A következő két hét úgy söpört végig a szerkesztőségen, mint valami hurrikán. Minden olyan gyorsan történt, semmi sem volt igaz néhány óránál tovább. A bemondók, mint mindenki más a rádiónál, úgy érezték, egy felettük álló erő elsöpri őket, magasra repíti lelkesedésüket, amely az aggodalom első hullámait felváltotta. Mindenki kétszer annyit dolgozott, mint általában, hogy lépést tudjanak tartani az otthoni eseményekkel. Senki külföldön élő magyar nem reagálhatott másképp. Természetesen a bemondók lelkesedése és izgalma még erősebben kitűnt, mint valaha. Bizonyos mértékig a forradalom is káoszt okozott a kezdeti eufória után..

1956-ban a rádió elsődleges szerepe a tájékoztatás volt. Amint később kiderült, ők voltak valójában tájékoztatva, nem fordítva, ahogy akkor gondolták. Október 30-ig infomációzárlat volt. Senki nem tudta voltaképpen, pontosan mi is történik Budapesten vagy az ország bármely más részében. A magyar rádióállomások még mindig állami kezekben voltak, ezért a közölt hírek kevéssé voltak hihetőek vagy megbízhatóak. Az újságok csak két-három napos késéssel jutottak el a SZER müncheni irodájába. Nagy hiányossága volt a rádiónak, hogy abban az időben nem volt budapesti tudósítója, és nem volt sok külföldi tudósító sem. Ez ahhoz a fontos következményhez vezetett, hogy miután a forradalom elkezdődött Budapesten és Magyarországon, az eseményeket semmiféle külső erő nem tudta előidézni vagy megváltoztatni. A forradalom két hete alatt a gyors és megbízható információ hiánya jellemezte a rádió híradásait. Ami még erősebben jelen volt mint valaha, az a hazafias lelkesedés volt, a remény, hogy az ország megszabadul a kommunistáktól és a Rákosi rezsim véget ér. A következő kedden, október 30-án délután 5 órakor, hosszú hallgatás után megszólalt a budapesti Kossuth rádió: “Itt a szabad Kossuth rádió, Budapest! Kedves Hallgatóink. Ebben az órában új fejezetet nyitunk a magyar rádiózás történetében, A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon!”

Ezután a híradás után a SZER hírfigyelő minden szót lejegyzett, amit a Kossuth rádió közölt. Így a SZER hírei gyorsabbak és megbízhatóbbak lettek. Ámbár az események olyan gyorsan történtek, hogy még Budapesten sem volt mindig világos a helyzet. Történelmi tény, hogy Nagy Imre és hívei gyakran kimaradtak az eseményekből- éppen azért, mert minden olyan gyorsan történt. Minden olyan gyorsan zajlott, mindenkinek teljesen naprakésznek kellett lennie. Új, kommunista-ellenes rádióállomások születtek vidéken, amelyek az újjászületett Munkástanács szellemében tájékoztattak. Azonban az ezen állomások által közölt hírek inkább helyi jellegűek voltak, senki nem tudta valójában, mi folyik a fővárosban.

November elején már tetőpontjára hágott a feszültség és nőtt az orosz intervenciótól való félelem. Miután kivonultak Budapestről, az emberek azt gondolták, hogy új támadást terveznek a város ellen. November 4. hajnalán a Szabad Kossuth Rádió utoljára sugározta a Parlament épületének alagsorából egy szükségstúdióból Nagy Imre és híveinek kétségbeesett segélykiáltását. Beszéde hajnali 5 óra 20 perckor hangzott el: "Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság miniszteri tanácsának elnöke beszél. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást intéztek a főváros ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink még harcolnak. A kormány kész szembeszállni a megszállókkal. Értesítem az ország lakosságát és a világ közvéleményét."

Mindhiába. Az Egyesült Államok elnökválasztásra készült, a szuezi csatornánál angol és francia katonák harcoltak Nasszer moszkovita csapataival. A Szabad Kossuth Rádió körülbelül reggel 8 óráig sugárzott. A szovjet csapatok akkor érték el a Parlament épületét.

Időközben a SZER szerkesztői irodájában Münchenben elhatározták, hogy megváltoztatják a szokásos vasárnapi programot. A kommentárokat minimálisra csökkentették és minden bejövő információt és hírt egyenesben olvastak be. Mindenkit informálni akartak Magyarországon, hogy minden egyes állampolgár számára világossá váljon, mi történik a fővárosban és vidéken. "Mikor a Szabad Kossuth Rádió elhallgatott, és egy nagyon hosszú csend után megszólalt Kádár és Münnich, még sohasem láttam annyi elkeseredett arcot magam körül. Az emberek céltalanul járkáltak az épületben, szótlanul, nem volt szavuk a veszteségre." (Cseke, interjú)

A forradalmárok legnagyobb hibája az volt, hogy közvetlen fizikai segítséget vártak a SZER-től. A rádió képességét túlbecsülték a lázadók, hiszen képesnek hitték arra, hogy külföldi államok segítségével beavatkozhat az 1956-os forradalom menetébe. Sokan abban a tévhitben éltek, hogy a magyar emigránsok (főképp befolyásos családok sarjai, akik a Második Világháború után hagyták el Magyarországot) állnak a SZER mögött, és akik minden erejükkel azon voltak, hogy segítsék a forradalmat. Következésképp a SZER bűne az volt, hogy hagyta a forradalmárokat reménykedni, hogy a segítség úton van. Persze ez nem feltétlenül tudatosan történt, hiszen a rádió munkatársai ugyanannyira izgatottak és lelkesek voltak, mint pesti honfitársaik. Mégis, a forradalmároknak úgy tűnt, a SZER azért buzdít, mert a "nyugat" támogatta. A SZER tehát alap nélküli illúziót keltett a forradalmárokban, ezért természetesen a forradalom bukása után sokan a SZER-t okolták (nemcsak a politikusok, de a csalódott lázadók is) a be nem tartott ígéretekért.

A legnagyobb gond mégis a "harmadik féltől" származott, sem a SZER sem a forradalmárok nem tudtak mit tenni ellene. Ez a külső ok okozta mégis a legkomolyabb és legnagyobb félreértést a rádió és a hallgatóság között. A SZER adásait mindig zavarták, de november 4-én a vétel különösképp rossz volt. Benkő Zoltán, egy 1956-os menekült így emlékszik vissza: "Kommentátorok, sajtószemlék, szavak és megint csak szavak. Üres tiltakozások, frázisok a szabadságról, elnyomásról. terrorról. A zavarás annyira erősödött, hogy vagy negyedórán át csupán egy-egy magyar szó jutott el hozzánk, majd tisztábban a következő mondattöredék: <<.…ha a magyarok képesek...kitartani, akkor...katonai segítséget nyújtson....a keddi elnökválasztásig...>> Ezt követően egy másik bemondó, mintha csak az előbbieket kommentálta volna, a következőket mondta: <<...ha a magyarok kitartanak az amerikai elnökválasztásig, mikor is újból katonaelnök fog az Egyesült Államok élére kerülni (Eisenhower), katonai segítség várható...>>stb. Körülbelül ezek voltak azok a szavak, amelyekből a hallgatók azt a következtetést vonták le, hogy Amerika a Szabad Európa Rádión keresztül kitartásra buzdítja a magyarokat. " (Borbándi, 222. old) Ami valójában történt, az annyi volt, hogy a rádió az érdemes angol újságot, az Observer cikkét szemlézte. Ez a tény sajnálatos módon kiszűrhetetlen volt a zavaró állomások által okozott hangzavar miatt.

A SZER szerepe az 1956-os októberi forradalomban óvatos elbírálást kíván. A rádió kapott kevesebb és több elismerést is az elmúlt időkben a megérdemeltnél. Hiba lenne azt gondolni, hogy a SZER nélkül is ugyanúgy bontakoztak ki volna az események 1956 októberében. Viszont talán abba a hibába sem szabad esnünk, hogy azt gondoljuk, a SZER vezette és befolyásolta a forradalom eseményeit. Mind a negatív, mind a pozitív elemeket figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy megállapíthassuk a rádió tényleges szerepét.

A Kossuth Rádió felszabadítása előtt a SZER szolgáltatta az egyedüli információt a forradalmároknak, egyúttal az egyedüli kapcsolatot a külvilággal. A rádió fő célja az volt, hogy informáljon, nem pedig hogy lelkesítsen. Ez persze szinte lehetetlen volt, mivel a munkatársak a mikrofonok mögött mind magyar hazafiak voltak, akik nem tudtak semlegesek maradni tudósításaik hangnemében. A forradalom alatt a SZER munkatársainak két választási lehetőségük volt: vagy semlegesek maradnak mint külföldi tudósítók, akik szimpatizálnak a forradalommal, de érzelmileg nem elkötelezettek az anyaországnak (ha a riporterek ezt választják talán azzal vádolhatták volna őket, hogy a szükség órájában fordítottak hátat honfitársaiknak), vagy aktívan részt vesznek a forradalomban és segítik azt minden lehetséges eszközzel. Mivel szinte az összes munkatárs az utóbbi lehetőséget választotta, remény töltötte el a forradalmárokat. Talán legfontosabb és nem tudatos szerepe a SZER-nek mégis az volt, hogy a káosz idejében kapocsként fogta össze a forradalmárokat.

A lakosság nem nagyon tudta, hogy vidéken mi történik, de a SZER figyelemmel követte a vidéki kis rádióállomások adásait, ezáltal tájékoztatni tudta a pesti lakosságot az eseményekről az országban, és a vidéket a fővárosban történetekről. A rádiófigyelő osztály információt gyűjtött össze a legnagyobb nemzetközi és magyar hírszolgáltatóktól és aztán ebből szerkesztette a SZER állomásának főcímeit. A SZER valamiféle rendet és fegyelmet teremtett Magyarországon, mikor minden olybá tűnt, mintha a feje tetején állna. Az ironikus igazság azonban az, hogy a SZER maga volt talán a legzűrzavarosabb állapotban.

Ha elismeréssel illetjük a SZER-t a buzdításáért, akkor éppen ezért bírálunk is kell. A SZER túlfűtött buzgósága és lelkesedése a magyarok azon tévhitét képezte, miszerint a segítség úton volt. Sokan tehát valamilyen mértékig jogosan vádolták a SZER-t a forradalom bukása után/miatt. Az is igaz, ami Paul Henze (a magyar osztály helyettes politikai tanácsadója) mondott: "Amikor úgy tűnt, hogy a forradalmat sikerül győzelemre vinni, sokan próbálták nekünk tulajdonítani a sikereket, Amikor az események ellentétes irányú fordulatot vettek, többen az előbbiek közül, a magyarokat is beleértve ránk akarták hárítani a felelősséget, minthogy mi voltunk a legjobban kezük ügyére eső bűnbakok. Véleményem szerint a valóságban mi nagyon csekély mértékben befolyásolhattuk az események alakulását (Évkönyv 1996/97). Voltak bizonyos hibák, amelyeket a SZER követett el a forradalom két hete alatt. Ennek egyik oka az volt, hogy nem voltak a műsorok cenzúrázva, minden egyenesen adásba ment. Ez akkor lett igazán probléma, mikor felgyorsultak az események és a rádiónak naprakésznek és aktuálisnak kellett lennie, nem vesztegethette az időt a szövegek átnézésével.

Egy másik probléma az volt, hogy a SZER rosszul értékelte Nagy Imrét. "A Szabad Európa Rádió legsúlyosabb hibája és vétke kétségtelenül a Nagy Imrével szemben mindvégig tanúsított bizalmatlanság és idegenkedés volt." (Borbándi 1996, 253.old) "A rádió az egész felkelés alatt Nagy Imrét bizalomra méltatlan embernek állította be, bátorította a magyarokat, hogy teljes függetlenséget követeljenek, és ingerelte a szovjet hadsereget." (Borbándi 1996, 259 old.) Mindennek az oka az a szélsőséges irányzat lehetett, amit a rádió képviselt. A SZER jobboldali rádió volt, de csakúgy, mint a baloldal, amely ellen harcolt, maga is szélsőséges volt. A Szabad Európa Rádiót az Egyesült Államok hozta létre és finanszírozta, ezért a rádió politikai üzenetei az amerikai, erősen kommunistaellenes és jobboldali álláspontot támogatták. A SZER legfőbb célja a kommunizmus terjedésének megakadályozása volt és azok kiszabadítása, akik a Vasfüggöny mögött rabok voltak. A hidegháború évei alatt az Egyesült Államok igyekezett minél több országot a kommunizmussal és a Szovjetunióval szembeállítani, igy a keleti blokk egyik célpontjuk volt, mivel ezeknek az államoknak a felszabadítása nagy csapás lett volna a Szovjetunióra. Ebben az értelemben az USA politikája szélsőjobboldalinak számit, mivel ez volt az egyetlen alternatíva legyőzni a Szovjetunió által képviselt szélsőbaloldalt. A stáb nemcsak kommunista-ellenes volt, hanem túlzottan elfogult a jobboldallal szemben.

A forradalom alatti és utáni közvetítések nem hangozhattak el hozzáfűzött kommentárok nélkül, amelyek tele voltak pátosszal és szájbarágósak voltak. Ezek a megjegyzések rontották a rádió objektivitását, amely a hihetőség elsődleges feltétele.

Habár, mint ahogy Cseke László mondja: “ ami tény: a SZER a forradalom alatt és a bukás után szívét-lelkét adta, de sohasem ígért fegyvereket”. Bár sokan egyetértenek ezzel, mégis úgy gondolják, hogy a SZER felelős a be nem váltott ígéretekért. Senki nem mondta szó szerint, hogy lesz fegyveres segítség, de az általános ígérgetés, ami minden egyes műsorban elhangzott, reményt keltett a hallgatókban. A SZER szerencsétlen szerepet játszott a forradalomban. A szándék jó volt, de az eredmény nem volt mindig szerencsés. A SZER sajnos bűnt követett el, mikor el akarta hitetni a magyar néppel, hogy útban van a nyugati katonai segítség, holott erre senki sem gondolt.

Cseke László szerint a SZER szerkesztőinek és vezetőségének 1956-tal kapcsolatban az volt a legnagyobb hibája, hogy túl lassan reagáltak az eseményekre. Úgy tűnt, hogy a SZER mindenki másnál egy lépéssel hátrább járt. Csiffáry Gergely történész szerint a propaganda-gépezet, elsősorban a Szabad Európa Rádió egyes adásai (az ott elhangzott november 4- i üzenetek: pl tartsatok ki! ) felelőtlen megfogalmazásai alkalmasak voltak arra, hogy a politikában kevésbé jártas hallgatókban idehaza egy gyors, hatékony segítség illúzióját keltsék.

Történelmi szempontból az 1956-os forradalom bukásra volt ítélve attól a pillanattól kezdve, hogy kitört. A világ számos fontos problémával volt elfoglalva, pl. a szuezi válsággal, az amerikai elnökválasztással, és magával a hidegháborúval. Nagy Imre, aki a “forradalmi” alak volt a kommunista pártban, nem rendelkezett nemzetközi tekintéllyel és támogatással. A liberális baloldal még nem létezett, és a Nyugat jobban félt egy harmadik világháborútól, és ápolni akarta a jó kapcsolatokat. Ahogy Cseke László mondja: “ Mint annyiszor történelmünkben, 1956 őszén megint nem volt szerencsénk”.

Összegzés

Sajnálatos módon 1956-ban mind a politikai erők, mind a forradalmárok a SZER-től remélték a segítséget. A valóságban a rádiónak nem volt valós hatalmi háttere, mint ahogy azt a a magyarok gondolták. A magyar emigránsok (akiket az emberek a SZER mögött láttak) nem rendelkeztek mással, mint hatalmas lelkesedéssel, nem volt sem politikai, sem pénzügyi befolyásuk. A forradalom alatt a rádió nem volt ura a helyzetnek, még információadás szempontjából sem. Nem tudták megfordítani a vesztes helyzetet, mint ahogy az emberek remélték tőlük. Ezért aztán a bukás után sokan a rádiót okolták, hogy nem tartották be ígéreteiket, hogy nem cselekedtek, mikor szükséges lett volna. Ez a fajta félreértés és félremagyarázás végső soron abból származott, hogy az emberek azt hitték, hogy a Szabad Európa Rádió mögött ott állnak a “nyugati” hatalmak.

Műsorpolitikájukból kifolyólag a hallgatók azt hitték, hogy a rádió komoly és hathatós erőket képvisel a kommunizmussal szemben. Mivel az 1945-ös és 1948-as emigránsok nagy része a felsőbb osztályokból került ki, az otthon maradottak azt gondolták, valahol a világban egyesítik erőiket--valószínűleg a SZER mögött. A magyarok azt is hitték, hogy a “nyugat” hangja a Szabad Európa Rádió volt, mivel ez volt az az antikommunista forrás, amely a szabadságért emelte fel a szavát. Mindezek a szerencsétlen félreértések vezettek 56-hoz és a csalódáshoz.

Érdekes volna találgatni és megkérdezni, mi lett volna, ha… Ha a Szabad Európa Rádió mögött valóban ott álltak volna a nyugati erők? Ha a forradalmárok nem vártak volna a SZER jóváhagyására, ha nem hitték volna, hogy a nyugati segítség valóban megérkezik? Mi történt volna, ha a magyar emigránsok valóban összefogtak volna? Mi lett volna, ha a Szabad Európa Rádiónak lett volna tudósítója Budapesten 1956. október 23-án? Mi lett volna, ha a világ jobban odafigyelt volna Magyarországra...?

Forrásanyag:

Herber, Martos, Moss: Történelem 1914-től 1990-ig (Reáltanoda alapítvány, 1997)

Ekecs Géza: A mikrofonnál és a lemezjátszónál: Cseke László (Szabad Tér kiadó, 1996)

Borbándi Gyula: Magyarok az Angol Kertben (Európa, 1996) Csiffáry Gergely: Az 1956-os magyarországi forradalom nemzetközi háttere(Új Hevesi Napló, X. évf. 3. szám)

Interjú Ekecs Gézával, készült Budapesten 2000. augusztusában

Évkönyv 1996/97 , az 1956-os alapítvány kiadása, 1997

Simándi Irén: A Szabad Európa Rádió születése és működése ( DebreceniSzemle, 1999)

KépzÕmÛvészet

Losonci Miklós

Hincz Gyula szovjet hadifogságban

Hincz Gyula festőművésszel – nem kérkedem, ő fogadott barátjának – több mint egy évtizedig mély, egyre mélyülő kapcsolat fűzött egybe. Olyannyira, hogy tüsténkedhettem váci Állandó Kiállítása gyűjteményének létrehozásában, írhattam róla monográfiát, katalógust, számtalan kiállítását nyithattam meg Budapesten, Ráckevén, Nyíregyházán. Társalgásaink során elkápráztatott naprakész szellemi frissessége, minden új könyvet, képzőművészeti tanulmányt olvasott, tudakolta tőlem, mi a véleményem, s némasága maradt a feddés, ha én még nem tudtam a művészet új híreiről. Utcahosszú festményt tervezett, kilométerhosszú freskót, új hidakra lakóházat, tele volt kezdeményezéssel. Műtétje előtt, mely végzetes lett számára, arra kért, hozzak rétest neki, fürkésző kíváncsisággal várta félelem helyett, milyen az operáció. Sok rajzát vitte a kórházba – egy-egy lapot adományozott orvosoknak, nővéreknek – az intenzív osztályon azzal búcsúzott, minden jót kívánt Lillának, s hogyha felépül, táncra perdíti. Mindez végleg elmaradt. Megadatott számomra, hogy 1998-ban számba vehettem Hincz Gyula azon műveit, sok kimagasló alkotást, mely a Kupa-hagyaték részét képezi. Tanulmányom megjelent a Magyar Művészeti Fórumban, visszhang is támadt körülötte. Levelet kaptam Bécsből, Kováts László magyar emigráns küldte, hosszú visszaemlékezést, melyben kiderül Hincz Gyula életének ismeretlen szakasza, melyről nekem se szólt. Kiderül ebből, hogy 1945 februárjában szovjet hadifogságba estek, erőltetett menetben Budáról Kiskunfélegyházára hajtották őket, több mint háromezer magyart, 600 németet. Hatalmas épületben szállásolták el őket. Átadom a szót Kováts Lászlónak: “Egy idő múlva benyitottam a szűk folyosóról nyíló kisebb szobába, melyben talán öten ültek, s szokatlan módon még asztaluk is volt. Kérdésemre elmondták, hogy ők rajzolók, hudozsnyikok, s az orosz parancsnokságnak rajzolnak Sztálin-, Lenin-portrékat, melyekhez kapnak papírt, többnyire csomagolópapírt, s különféle színű, rendszerint vízben oldódó festéket. Mintául rendszerint a Pravdából vagy folyóiratokból kitépett képek szolgáltak, melyeket minden legkisebb eltérés nélkül kellett másolniok. Legénységi kosztot kaptak, semmivel sem többet. Szobájukban aludtak, mint mi, a padlón. A hajnali sorakozóra nem kellett kivonulniuk. Lassan megismerkedtünk, kettejük nevét már ismertem: Hincz Gyulát, mint kitűnő grafikust és Konecsni Gyurkát, kora nagyszerű plakátfestőjét”. Kísért Madách Imre – Hincz és Konecsni művészi álmaik testesítése helyett “széklábat faragtak” – mint Madách tragédiájában Michelangelo – “primitív eszközeikkel Lenin és Sztálinokat. Minden művészi szabadságtól meg voltak fosztva, mivel az oroszok ordítva megtiltottak minden legkisebb eltérést az eredetitől. Hincz Gyula később, belefáradva a szolgai kópiák állandó ismétlésébe, sokszor panaszkodott. Én akkor és ott nem sokat tudtam nekik segíteni, csak próbáltam a tolmácsokon keresztül apróbb kedvezményeket elérni számukra, mint ceruzát, radírt, s néha egy marék mahorkát, mentesítést az ételosztáskori sorbaállástól, hogy egyikük vehessen fel ételt számukra valamilyen edényben. Beszélgetni végül is csak Hincz Gyulával tudtam az udvaron sétálva, mert közben kitavaszodott. Hincz Gyula általában deprimált, szorongó hangulatban volt, az átlagosnál rosszabb idegállapotban. Akkor vidult fel, amikor a festészetről kérdeztem. Örömmel válaszolt és alaposan. Faggattam a festői látás, ábrázolás radikális módszerei felől. Nagy türelemmel, a szakma fölényes ismeretében szólt hozzám, és Szegeden a többiekhez is, pedig a legtöbben értetlenül és elutasítóan álltak szemben a modernekkel.”

Az a tény, hogy Hincz a történelmi változás drámai pillanatában merőben az új, szabad képi nyelv alapján tájékozódott és alkotott, következetesen üdvös volt, hiszen részesévé vált képzőművészetünk munkamegosztásának. Nagy István, Medgyessy Ferenc jelentette az egyik pólust, - magaslatot egy hagyományosabb képi fogalmazáson belül – Hincz a szabad és merész képzettársítások alapján szerkesztette műveit. A rideg fogság bizonytalanságában művészi célja volt Hincz számára az egyetlen bizonyosság – festői programja tisztázódott, kereste irányát, nagy művekre készülődött. Visszaadom a szót Kováts Lászlónak:

“Lelkesen dicsértem grafikai munkáit, könyvillusztrációit, plakátjait. Nagy meglepetésemre lenézően beszélt eddigi munkáiról, melyeknek addigi sikereit köszönhette, úgy vélte, múltjának értéktelen termékei, soha többé nem foglalkozik alkalmazott grafikával. Szigorúan megjegyezte, eddig hazudott magának, nincs más hivatása, mint maradéktalanul megvalósítani önmagát.” Mindezt Hincz a fogság reménytelen időszakában mondta, amikor a távlat számára Szibéria, s legföljebb az, hogy Lenin-és Sztálin-portrékat rajzoljon.

Szegedre hajtották őket. Kováts László a “hudozsnyikokkal” kis külön házba került, ahol ellátásukat intézte, Ez az őrház menedékük lett, azzal együtt, hogy a padlón aludtak. A szóstafétát újra átadom Kováts Lászlónak:

“Az új NKVD-s főhadnagy meglátogatott, szelíden és udvariasan beszélt, s hozott újabb Lenin-Sztálin-mintákat. A kész képeket a műértő elismerésével vette át, kenyeret, darab szalonnát, mahorkát kaptunk. Hincz Gyula a testi nyomorúság és az egzisztenciális fenyegetettség miatt nagy krízisen esett át. Művészi munkásságát haszontalannak ítélte, s fogadta, ha szabadulna, új életet kezd, új utakat keres magának. Esténként kérésemre előadásokat tartott a modern irányzatokról, impresszioniz-mustól a dadaizmusig, rajzzal illusztrálta is szövegeit. Akadt néhány színes ceruza, s Gyula levelezőlap nagyságú papírdarabokra felrajzolta egyenként a modern stílusok egy-egy jellegzetes alkotásinak kivonatát, zseniális didaktikai érzékkel alkalmazkodva az ignoráns hallgatóság felvevőképességéhez. Fellelkesedtem, úgy véltem, akartam, hogy a nekünk rajzolt oktatási anyagból az ő szövegével könyvet szerkesztünk. Elutasítóan szabadkozott, nem tartván komolynak a dolgot, pedig milyen nagyszerű és hasznos munka lett volna”.

Ezúttal Kováts Lászlónak messzemenően igaza volt, Hincz szabadkozása miatt mégsem valósult meg, pedig e kiadvány Barcsay Jenő világsikert elért “Művészeti anatómiájának” ellenpontjaként szintén hírt adhatott volna a magyar rajzművészet új értékeiről. Titokban Hincz többre készült, erről hallgassuk tovább Kováts Lászlót: “Még Félegyházán szerzett Gyula szürke, de jobb papírt. Ezeket valahogy összefűzte zseb-formátumra és elkezdett rejtve vázlatokat rajzolni a tábor lakóinak élő és holt alakjairól. Nem volt veszélytelen munka, az oroszok az ilyen képi dokumentumokat nem tűrték. Csak nekem mutatta meg percekre. Egyes rajzokra ma is emlékszem: Az udvari falak mellett lecsúszott, nyújtott lábakkal eldőlt, csontvázzá fagyott halottakra, élve kiszáradt szürke vázok voltak. A vázlatokkal volt kénytelen feloldani, szublimálni, szürreálissá tenni ezeket a látványokat, melyekről nem is beszéltünk. Úgy tudom, Gyulának sikerült kivinni ezeket a rajzokat – többé nem hallottak róluk”.

Megjegyzem, nekem Hincz csak arról szólt, hogy légvédelmi tüzér volt, emlegette Balfot, ahol katonáskodott, de e művekről nem beszélt, valószínű, hogy e becses dokumentumok elkallódtak. Nagy kár, mivel a szovjet lágerek magyar hadifoglyainak sanyarúságát nem örökítette meg méltó rajz, csupán Batári László doni visszavonulásról készített vázlatai maradtak fenn – azon sorozat, ahol álluk alá bajonettet szúró katonák vánszorogtak a hóban, fagyban, hogy el ne aludjanak.

Valami egészen különös véletlen következményeként Hincz Gyula és társai, Kováts László is, még 1945 augusztusában szabadult – ő hamarosan meg is látogatta Pesten, Vilmos császár úti lakásán, melyről a következőkben számol be:

“Gyula fiatal szőke feleségével együtt szeretettel fogadott, örvendő, jó hangulatban, ami főleg annak volt köszönhető, hogy megint dolgozhat. Az első szobában csupán egy asztal, tele festő kellékekkel és egy festőállvány volt, más semmi, kivéve egy féltucatnyi falnak fordított képet. A stafelájon készülő festmény, sötétszürke-fekete, barna és fehér foltokkal. Gyula szenvtelenül mondta, hogy ezek még nem képek, nem érdemes nézni őket. Ezek a keresett út és cél kibomló részletei, állomásai, még nem értékelhetők. (Most tanulom kifejezni, közelíteni, interpretálni azt a világot – önmagamat, -, melyet érdemes megörökíteni)”.

A leírás pontos. Hincz valahány lakása a Bazilika mellett, a Szabadsághegyen, a Lehel téren az alkotó rendetlenség, a szemlélő számára a káosz áttekinthetetlenségét hordozta a továbbiakban is, Hincz így érezte jól magát. Különös ember volt, csak a műre összpontosított, a kép, az új, mindig új kép volt, lett az ő igazi, egyetlen története. Jellemző esetet ír le Kováts László. Íme: “Végre kaptál valami megbízást? Gyula sugározva közölte, hogy nem, de titokzatosak a sors és szerencse útjai. (Ma reggel a feleségem kinyitja a szekrényt, s megszólal: Hiszen nekem két pár cipőm van, mikor úgyis csak egyet tudunk hordani. Azonnal eladtuk jó áron a fölös cipőt a feketepiacon, s rögtön vettünk festéket, ecseteket és három vásznat, tehát megint tudok dolgozni. S csak fogták egymás kezét, mint fiatal szerelmesek, kik valamilyen nagy, meg nem érdemelt ajándékhoz jutottak.)”

Tanúsíthatom, így volt, ilyen ember, ilyen művész volt Hincz Gyula, akinek egyetlen boldogsága lett az alkotás. Semmi másra, csak a műre összpontosított.

Színház, zene, tánc,

Abkarovits Endre

A néptánc ünnepe Egerben

2001. augusztusának utolsó napjaiban egymást érték a népzenei, néptánc rendezvények Egerben: nemzetközi néptánctalálkozó, citerazenekari fesztivál, népzenei szakmai napok nyilvános rendezvényekkel, stb. Valamennyi között a leglátványosabb, legnagyobb érdeklődést kiváltó esemény a XIII. Agria Nemzetközi Néptánctalálkozó volt augusztus 23. és 27. között. Az alábbiakban ennek főbb eseményeiről, legfontosabb szereplőiről szeretnék szólni. Teljességre nem törekedhetek írásomban, hiszen – hasonlóan más hasonló idei rendezvényekhez (folkmaratoni, táncháztalálkozó) – egy három-négynapos rendezvény sorozat minden órájában nem lehet jelen ugyanazon krónikás. Persze így óhatatlanul fennáll annak a veszélye, hogy esetleg igaztalanul kihagyhat valakit a felsorolásból, ugyanakkor nem lehet célja egy ilyen írásnak valamennyi szereplő és esemény bemutatása. Mivel azonban tolmácsként is többnyire ott voltam a szereplők és szervezők közelében, talán nem maradtam le fontosabb momentumokról, s az átlag nézőnél valószínűleg nagyobb betekintésem volt a kulisszák mögötti történésekbe is. Ezért már a fesztivál megkezdése előtt érzékelhettem a Megyei Művelődési Központ Kary József igazgató és Jámbor Ildikó fesztivál menedzser vezette kis csapat hatalmas szervező munkáját, mindenre kiterjedő figyelmét, amely a rendezvény gördülékeny, nagyobb hibától mentes levezénylését eredményezte. A színpad előtt megálló néző fejében talán meg se fordul, mennyi előzetes egyeztetés, levelezés, pályázás, stb. előz meg egy ilyen fellépést, hány apró részletre kell gondolnia a szervezőknek. Sokszor még egyetlen külföldi vendégművész meghívása, utaztatása, ellátása, felléptetése, megajándékozása, stb. is egy egész stábot foglalkoztathat. Esetünkben viszont többnyire negyven fős csoportok elhelyezéséről, étkeztetéséről, felléptetéséről, vidéki programjaikról, stb. kellett gondoskodni.

Így már a megérkezés pillanatai izgalmat váltottak ki sokunkból. Akármilyen gondos is a tervezés, egy defekt, egy pontatlanul jelentett létszám azonnal boríthatja az előzetes elképzeléseket. A görögök például viszontagságos, harminc órás utazás után érkeztek, több órás késéssel és a vártnál nagyobb létszámmal. Mégis percek alatt megoldódott minden, s a fáradtságról panaszkodó táncosok hamarosan már éjjel is nyitva tartó vendéglő után kutattak a belvárosban – nem sok eredménnyel. Itt tartózkodásuk további részében se sok időt vesztegettek alvásra. Elvégre nem aludni jöttek Magyarországra! (Bár ezt a nézetet nem minden, a Wigner Jenő Középiskola Diákotthonában elszállásolt fogadta megértéssel…)

A hivatalos műsor a 26-i, Dobó téri félórás programokkal kezdődött. A fesztivál tizenkét közreműködője (hat külföldi és hat magyar együttes) közül tíz lépett fel a péntek délelőtti műsorban. Ez volt a legteljesebb bemutatkozás a nézők előtt. Már itt kiválaszthatta mindenki kedvencét, rangsorolhatta magának az együtteseket, jóllehet maga a fesztivál nem volt verseny jellegű. A szakmát kicsit is ismerőket nem érte váratlanul, hogy a – hazai és határon túli – magyar együttesek közül kimagaslott a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. Küküllő-menti táncokkal kezdték, melyben bemutatták, hogy a lányok is tudnak legényest (pontozót) járni, ha úgy hozza. Voltak ritkán látható székelyderzsi táncok, továbbá Tímár Sándor koreográfiájára kalotaszegi legényes. A manapság néptánc gálákon igen divatos és sokszor hatásossága miatt záróképnek szánt szatmári táncok kerültek az ő műsoruk végére is. Leginkább azonban talán az őrkői cigánytáncok adtak a táncosoknak alkalmat arra, hogy virtuozitásukat megmutathassák. Szinte hihetetlen módon mozgatta egyik-másik szólista lábait, mintha gumiból lettek volna. (Ennek koreográfiája Kozák Albert munkája.) Amíg a táncosok átöltöztek a következő részhez két szólistájuk énekelt gyönyörű dalokat.

A Hargitát nehéz volt felülmúlni. De ez nem is csoda, hiszen profi együttesről van szó, mind abban az értelemben, hogy főállású táncosok, mind abban, hogy mesterei szakmájuknak. Meglepve hallottam a későbbiekben András Mihály igazgató-elnöküktől, koreográfus-táncosuktól, hogy 45 főállású tagjuk van, táncosoktól a sofőrig. Nem kis teljesítmény lehet egy ilyen létszámú együttes folyamatos fenntartása romániai körülmények között, amikor még Magyarország vidéki városaiban sincs egyetlen hivatásos népi együttes sem.

A többi együttes mind amatőr volt, de ez csak a státuszukra értendő, nem a minőségre, ha a Hargitáét nem is érték el. A magyarok közül tetszett még a bodonyi Kenderszer mezőségi tánca, a szlovákiai Somorja Csalló Néptáncegyüttese. Az egri Táltos fellépésében megkapó volt a kicsik és nagyobbak egymás mellett szerepeltetése a moldvai táncokban, még akkor is, ha az összhanggal voltak problémák. Az egri együttesek esetében egyébként változatlanul az az érzésem, hogy a kevesebb több lenne, ezúttal az együttesek számát értve alatta. A rendelkezésre álló egri táncosokból nem hozható ki ilyen számú, kellő színvonalon működő együttes. Ha a csoportok vezetői szakmai vagy egyéb okok miatt nem is hajlanak szorosabb együttműködésre, összeolvadásra, legalább fontosabb fellépésekkor, turnékon jobban kisegíthetnék egymást. (A felkészülésben a város is segíthetne nekik egy közös, méltó otthon létrehozásával.) Kár, hogy a közelmúltban legtöbb sikert aratott egri együttest, a Szederindát nem láthattuk a fesztivál résztvevői között.

Ami a külföldieket illeti, közöttük már az első napon is a közönség első számú kedvencei a görögök voltak. A Laografikos Omilos Poligirov gondosan megkomponált műsora két fő részből állt. A hosszabb első szakaszban a Görögország északi részéből, Makedóniából érkezett csoport szűkebb régiójának ősibb táncait adta elő. A lányok érdekes fejdíszt viseltek. Mint egyik műsoruk során elmondták, ez a híres makedón uralkodóra, Nagy Sándorra emlékezteti őket, aki egy győztesen megvívott csata után kalapja odaajándékozásával fejezte ki háláját a hős nőknek. Ennek a résznek a zenéje a magyar fül számára talán kissé törökösen hangzott, nem ez a fajta zene volt az, amit tipikusan görögként szoktunk ismerni. A gyönyörű kosztümöket, a bravúros táncelemeket, különösen a “dipatos”-nak nevezett gúlát, amikor a táncosok egymás vállán állva forogtak körbe, nagy tetszésnyilvánítás fogadta. A második részben már a számunkra ismerősebben csengő, Mikis Teodorakis által világhírűvé tett zenére, a szirtakira, valamint egy másik, szintén modernebb zene és tánc, a “chasapikos” bemutatására került sor egyszerű, modern viseletben. A buzuki és a gitár hangja, az ismerős dallamok, a méltóságteljes mozgás sok embert bűvölt el.

A “Tikves” együttesnek, mely a volt jugoszláv tagköztársaságból létrejött Macedóniából érkezett, már a jelenléte is fontos volt, hiszen egy jelenleg belső háborútól sújtott kis országból érkeztek, vajdasági magyarok közvetítésével. Táncuk és zenéjük, bár közös balkáni gyökereket mutatott, a görögökénél lágyabb, kevésbé harsány volt, ugyanakkor az egyéni virtuozitás bemutatására is kevesebb lehetőséget adott. Érdekes volt összehasonlítani az egykori közös tájegység különböző népeinek zenéjét és táncát.

Az olasz Vallemaio együttes előadása hasonlított azokhoz a korábbi években már más dél-olaszországi együttesektől látott produkciókhoz, melyek lényege életképek – sokszor kicsit hosszúnak tűnő – láncolata. Nekem valahogy az olaszoktól eddig Egerben látott néptáncokból kicsit hiányzik a déli népeknél megszokott temperamentum. Igaz, ez inkább csak a színpadi produkcióikra érvényes, mert színpadon kívül – a görögökkel együtt – igencsak mediterrán hangulatot tudtak teremteni, például a fogadás utáni ünnepléskor a minaret mellett.

A péntek délelőtti bemutatók nézői a déli hőség idejére kicsit megcsappantak, bár az utolsónak fellépő görögök megint sok járókelőt késztettek megállásra. A program a rendezvényt szervező Megyei Művelődési Központtól induló menettánccal folytatódott péntek délután. A különböző pontokon megálló táncosokat mindenütt lelkes nézősereg vette körül és még nézték volna őket tovább is. Talán legközelebb érdemes ezt az eseményt hosszabbra tervezni, mert így a csoportokat kicsit hajszolni kellett, hogy háromnegyed óra alatt a belváros körbejárásával már a Dobó téri megnyitón legyenek. Itt dr. Horuczi Csaba alpolgármester köszöntötte a néptánctalálkozó résztvevőit és nézőit, s valamennyi együttes ajándékot kapott.

A megnyitót minden együttes részéről tízperces bemutató követte, melyben igyekeztek hosszabb programjuk javát előadni. A Hargita viszont teljesen új műsort adot: András Mihály koreográfiájára felcsíki táncokat, mely színpadi táncoknál ritka, humoros elemeket is tartalmazott. Az est az egri Kerekes együttes táncházával zárult, akiknek épp most jelent meg első önálló CD-jük. (Erről lapunk következő számában részletesebben is megemlékezünk.) Az egriek viszont szívesen átengedték műsoridejük egy részét a macedónok ill. a Hargita táncházának, csakúgy mint szombat este a Gajdos tette, akik az olaszokat és a görögöket engedték szóhoz jutni. Mindkét éjjel tekintélyes tömeg verődött össze a Dobó téren, táncolókból és kíváncsiskodókból egyaránt bőven volt. Biztos sokakat most érinthetett meg először e nemes szórakozási mód, mely évszázadok során kiérlelődött, letisztult kulturális értékeket közvetít a ma emberének, s a különböző népeket egymás kultúrájának megbecsülésére késztet.

Szombat délelőtt különböző helyszíneken adták elő az együttesek hosszabb programjukat. Délután folkmise volt a Nagyboldogasszony templomban Maczkó Mária és a Gajdos együttes részvételével nagy érdeklődés mellett. Érdekes, hogy ezt a misét, csakúgy mint a hétfői Dobó téri hangversenyt egyszerre több rendezvény is programja részének tekintette, és a sajtóban is így olvashattunk ezekről.

Szombat este került sor az összes résztvevő fogadására a Megyei Művelődési Központban, ahol a házigazda-igazgató, Kary József köszöntötte a résztvevőket., akik mindnyájan egy népművészeti tárgyat, egy, a feliratával a néptánctalálkozóra is emlékeztető tányért kaptak ajándékba. A csoportok ajándékokkal és köszönő szavakkal viszonozták a vendéglátók figyelmességét. Utána terített asztal várta a résztvevőket, akik láthatóan jól érezték magukat városunkban.

A szombat esti táncház után vasárnap a külföldi együttesek vidéken folytatták szereplésüket. A korábban elutazó Hargita már szombat délután Egerszalókra látogatott, vasárnap a Tikves Nagyrédére, az olaszok Bükkszékre, a görögök Besenyőtelekre és Poroszlóra utaztak. Jómagam a Hargitát és a görög csoportot kísértem el ezekre a vidéki fellépésekre. Jó volt látni, hogy ezek az együttesek – s gondolom, a többi hasonlóképpen – a falvakban ugyanolyan komolyan vették szereplésüket, mint a fesztiválon. S ezt a helybeliek is hálásan fogadták, mind a vendéglátás minőségével, mind a részvétellel. Besenyőtelken a polgármesterrel az élen a fél nézőtér táncra perdült, amikor a görögök a színpadról lejőve járták a szirtakit.

A vendég együttesek a vidéki helyszínekről már hazafelé vették az útjukat, így a nézők száma kissé megcsappant, amikor hétfőn még egy jelentős rendezvényre került sor a Dobó téren. Herczeg Flóra és a Dúdos Műhely lépett fel. A tehetséges, ifjú, egri énekesnőt bizonyára már sokan ismerik a városban, a Dúdos Műhelyről viszont biztosan kevesen hallottak még. Pedig a szakmában ismert neveket takar, különösen a Küküllő-menti Dicsőszentmártonból származó és elsősorban azon vidék dalait népszerűsítő Bárdosi Ildikó bír országos ismertséggel. Neki tavaly jelent meg önálló lemeze a Téka együttes kíséretével. De az Eger környékén élő és különböző népi fúvós hangszereket megszólaltató Dsupin Pál neve is jól cseng a szakmában. A harmadik zenész Vámosi László volt, s egy mezőkövesdi táncospár egészítette ki őket. Kár, hogy a színvonalas műsort viszonylag kevesen látták.

Sajnálatos, hogy a város kulturális intézményei és vendéglátó létesítményei továbbra se kísérik mindig figyelemmel a többi intézmény programját, nem csak egymást időben részben átfedő, hasonló jellegű rendezvény sorozatok vannak, hanem egymást ütő vagy zavaró programok is. Így eshetett meg, hogy a Művészetek Háza ugyanabban az órában rendezett görög estet és léptetett fel magyarországi, görög zenét játszó együttest, amikor a Dobó téren görögországi együttes szerepelt, vagy a kis Dobó téren a zenészek akkor zendítettek rá elektronikus hangszereikkel, amikor a szomszédos Dobó téren Herczeg Flóra egyszál hangjával állt ki a közönség elé minden kíséret nélkül.

De ilyen apróságokat leszámítva, melyek nem a néptánctalálkozó szervezőire vetnek rossz fényt, valóban elmondhatjuk, hogy a fesztivál nagy sikerrel zárult, résztvevők és közönségük egyaránt jól érezték magukat, a külföldiek pedig bizonyára jó hírét viszik városunknak. A folytatás adott, hiszen már több együttes áll sorban a jövő évi fesztiválon való részvételre. Jó lenne, ha a legtöbbet dolgozó szervezők, rendezők, tolmácsok is reggeltől késő éjszakáig tartó munkájukért legközelebb méltóbb elismerésben részesülnének, s nem kellene az ügyszeretetükre apellálni. Mert a látszólag könnyed szórakoztatás, vidámság mögött óriási munka van, s ha meg akarjuk őrizni a fesztivál hírét és rangját, akkor az annak létrejöttében legtöbbet munkálkodókat is jobban meg kell becsülni.

 

Bimbó Melinda

Kortárs, magyar, sõt szép

A Fesztivál a barokk Egerben rendezvénysorozat augusztus 1.-i hangversenyén, a Minorita templomban a fellépők egy különlegességgel kedveskedtek a zeneszerető közönségnek: egy XX. századi magyar mű egri bemutatójával. Varga László váci székesegyházi karnagy, az Országos Magyar Cecília Egyesület igazgatója Te Deum című kompozíciója szólalt meg.

Maga a Te Deum kifejezés a római katolikus egyház dicsérő, hálaadó és Istenhez könyörgő énekét jelenti. Ezt az ambroziánus himnusz néven közismertté vált éneket, gregorián dallammal a 6. Század óta rendszeresen énekli az Egyház. A Brockhaus – Riemann Zenei lexikon megemlíti, hogy “a régi időkből fennmaradt kolostori regulák tanulsága szerint a Te Deum már a 6. század folyamán elterjedt volt Dél-Franciaországban és Itáliában, ahol is az éjszakai officium záróéneke volt.” (BR. III. köt. 497.p.) Különböző ünnepi alkalmakkor: körmeneteken, püspök- és apátszenteléskor, misék utáni hálaadáskor is elhangzik. Te Deum himnuszjellegű szövege egy 690-ből származó bangori liturgikus könyvben jelenik meg először. A nagyrészt zsoltárrészekből álló szöveg a mennyi Atya dicsőítésével kezdődik, és könyörgő imával ér véget. Varga László nagyszabású oratórikus zeneműve szimfonikus zenekarra, kórusra és szólóhangokra készült 1999-ben, és a millenniumi pályázat egyik díjnyertes alkotása lett. A mű kottájának utolsó lapján ezek a szavak olvashatók: “Készült Vácon a XX. század alkonyán, Krisztus a világmindenség királya iránti hálából az ezredfordulóra és a magyar millenniumra.” A zeneszerző művének két fő pillére a két karfúga, melyekkel együtt a szöveg tartalmát kifejező egész zenei anyag Istenhez emeli a letűnt XX. század emberének háláját és köszönetét.

A mű ősbemutatója tavaly volt Vácott, ezt követően Kecskeméten, Kalocsán és Nyíregyházán szólaltatták meg. A budapesti bemutató a Mátyás templom ének- és zenekarának tolmácsolásában hangzik el Tardy László vezényletével. Városunkban dr. Romhányiné Papp Mária – szoprán, Szabó Bernadett – alt, Gyükér László – tenor, és Boros Géza – basszus énekeltek szólót, közreműködött a “Miskolci Virtuózok” Kamarazenekar, a Cantus Agriensis Kórus és a Cardinal Mindszenty kórus. Vezényelt Gergely Péter Pál.

Még a komolyzenéhez avatatlan fülű hallgatóságnak is sok szépséget és élvezetet tartogatott ez az egyházi mű, az egri hangverseny végén a közönség gyűrűjébe fogva hatalmas tapssal ünnepelték a zeneszerzőt, aki az egész előadás alatt szerényen ült a hallgatóság soraiban, és csak a karmester hívására lépett az emberek elé.

 

 

Jámbor Ildikó

Eger kis csillagai

 

Eger kis csillagai legalább olyan bátrak, mint Dobó katonái voltak, csak ők a maguk módján segítenek a bajba szorult egrieken –“ez volt az alapötlete annak a mai műnek, amelyet a létrehozók szándéka szerint” – évről évre előadnak majd a városba látogatók nagy örömére az alkalmi társulat szereplői. A darabot a város megrendelésére neves szerzőpáros jegyzi: ZalánTibor József Attila díjas költő, és Huzella Péter zeneszerző.

Nem kevésbé rangos az előadói gárda. Venczel Valentin és Ivády Erika az egri Gárdonyi Géza Színház két színművésze (egyébként jeles drámapedagógusok) rendezik a nálunk még szolkatlan produkciót. Az egyszerre mintegy hetven gyerekszereplőt megmozgató játékban Horváth Ferenc, Balogh András, Podlovics Lajos egri színészek a közreműködők. A koreográfus Énekes István, Karsai János, a zenei alapokat pedig a Gajdos zenekar szolgáltatta.

Venczel Valentint a próbák egyikén kérdeztük. Róla és Ivády Erikáról köztudott, hogy öt éve értelmi fogyatékos, sérült gyerekekből szerveztek színházat, olyan sikerrel, hogy a páduai fesztiválon nívódíjat nyertek. (Ez a témája Venczel Valentin készülő doktori dolgozatának is: “A drámapedagógia hatása az értelmi fogyatékosok nevelésében”).

-Az egri Tourinform Irodától kerestek fel – utal az előzményekre,– hogy állandó idegenforgalmi programként, külföldi mintára készítsünk el egy évelő programot, amely a város kulturális legendáját eleveníti fel. Tetszett az ötlet, s remek alapanyagot készített a szerzőpáros. Az érdekes történet 1552-ben, tehát az egri ostrom idején játszódik. A felnőttek a gyerekeket a várból egy közeli völgybe, dugják el, ahol azok természetesen háborúsdit játszanak. Egyszerre csak komolyra fordul a játék. Egy arra kószáló török szabadcsapat túszul ejt közülük kettőt. A többiek kimenekítik társaikat, leitatják a törököket az egyik borpincében. A történet végére miként a nagyok, ők is hőstettet hajtanak végre. Az előadás végén megjelenik Dobó kapitány, aki megköszöni Eger kis csillagainak a helytállást.

Az izgalmas történetet – színházszerű, mozgó előadásban – először augusztus 17-én láthatták elősször a turisták.

- Dobó kapitány, szerepére minden alkalommal sztárt hívunk, avat be a részletekbe a rendező. Első alkalommal Huzella Péter alakítja majd, a hős várvédőt, a gyerekszerepeket pedig azok a szerencsés 6-14 éves egri kisdiákok kapták meg, akik a válogatáson a legügyesebbeknek bizonyultak. A produkciónak a Forrás Gyermek Szabadidőközpont a gazdája.

Könyvszemle

Vezényi Pál

Harry Potter

Harry Potter előbukkant a sűrű angol köd homályából, elmormogta varázsigéit, és egyszeriben meghódította nemcsak az angol nyelvterület, hanem az egész világ könyvpiacát. A sikeren felbuzdulva a kiadó sorozat gyártására buzdította a szerzőt, amelyből eddig négy kötet meg is jelent. A propaganda gépezete megindult, a sikert előre megjósolták, úgy is lehetne mondani, hogy megbabonázták, mivel a történetek hősei egy mágus-boszorkány iskola növendékei, élükön a főhőssel, Harry Potterrel.

A mágusok és boszorkányok iskolájába nem vesznek fel akárkit, csak olyan növendékeket, akik eleve ilyen képességekkel születnek. Származhatnak mágus-boszorkány szülőktől, de átlagos földi halandóktól is. A mágusok számon tartják ezeket a gyermekeket, és gondoskodnak neveltetésükről a számukra létesített intézetben.

A mágusok kasztja a földi halandók között, de láthatatlanul, tőlük elkülönülve a saját törvényei szerint éli a világát. Felsőbbrendűsége tudatában lenézi és “muggli”-nak nevezi a közönséges földi halandókat, akiknek sorsába bármikor beavatkozhat. Ilyen cselekedetektől azonban a jó szándékú mágusok óvakodnak, mert ezek könnyen megbolygathatnák az emberi társadalom mindennapi rendjét. A gonosz mágusok ezzel szemben ártani akarnak az embereknek, jóindulatú társaik viszont olyan módon védelmezik a “mugglikat”, mint az állatvédő egyesületek a négylábú lényeket.

Harry Potter eddig megjelent kalandjának négy kötete ezt a szellemet sugározza. A jó varázslók küzdenek a gonoszokkal az emberek és társaik védelmében. A könyv allegorikus ábrázolás, amely azt kívánja tudatosítani, hogy a társadalom felső, vezető, ha úgy tetszik, arisztokrata rétege a közönséges halandók fölött áll szellemileg. Az emberek ugyan ki vannak szolgáltatva nekik, de nem kell félni, mert közöttük a többséget a jóindulatú elemek képviselik, akik védelmezik őket.

A mágusok kasztja többrétű. Egyesek ősi boszorkány családok leszármazottai, de akadnak közöttük “félvérek”, sőt “polgári” szülők, azaz “mugglik” ivadékai is, akik képességeik révén kerültek a mágusok rendjébe. A konzervatív rosszindulatú mágusok gyűlölik az újakat, és mindent elkövetnek a megrontásukra. Nem véletlen Harry nevelőszüleinek negatív ábrázolása. Ők a polgári kapitalizmus feltörekvő rétegének képviselői, akiket a felsőbbrendű mágusok végtelenül lenéznek és megvetnek. Nem véletlen az sem, hogy a mágusok tanintézetét “roxford”-nak hívják (Oxford!), amelyben akadnak ugyan gyenge és nem mindig becsületes oktatók, az iskola azonban ennek ellenére alapvetően hasznos intézmény.

A Harry Potter történeteket a mesés mágikus elemek miatt az ifjúsági könyvek közé sorolják. Az értékelés nem helytálló. Kétséges, hogy a fiatal, tizenéves olvasók át tudják-e rágni magukat a terjedelmes köteteken, amelyekben a cselekmény gyakran vontatott, ismétlésekkel teli és többnyire csak az utolsó fejezetekben válik igazán érdekfeszítővé. A fiatal, kalandos olvasmányt váró közönség aligha fogja megérteni a könyv valódi mondanivalóját, az ősi angol arisztokrácia társadalomformáló szerepének igazolását.

Joanne K. Rowling, az ismeretlenségből felbukkanó tanítónő, Harry Potter alakjának megálmodója és a kiadó eddig jó üzletet csinált. A szerző minden tőle telhetőt elkövet, hogy mitológiai és ezoterikus elemek felhasználásával felkeltse az érdeklődést, a folytatásoknak azonban inkább csak a terjedelmük növekszik, tartalmilag egyre inkább elszürkülnek.

A sajtó jó előre beharangozta a negyedik Harry Potter könyv megjelenését. Meghirdette, hogy a könyvesboltok már kora hajnalban nyitni fognak, hogy kielégítsék a már éjszaka folyamán sorban álló érdeklődőket. A sorbanállás általában elmaradt és a Harry Potter kötetek egy része most is tömegekben várja a vevőket Nyugat-Európa könyvesboltjainak polcain. Ki tudja, mi lesz a következő kötetek sorsa. Megjelenik-e egyáltalán az előre jelzett három további folytatás, vagy Joanna K. Rowling neve is tiszavirág-életű lesz a sikerkönyvek szerzőinek hosszú listáján.

 

 

 

 

 

 

Szerzőink

Dr. Abkarovits Endre Egerben élő angol-német szakos tanár, az EKF angol tanszékének docense. Szűkebb szakmájában elsősorban angol nyelvészettel, kultúrtörténettel, művészettörténettel foglalkozik. Publicisztikájának egyik leggyakoribb témája a magyarság népi kultúrája. Abonyi Mária (1947, Budapest) Budapesten élő költőnő, 10 éve publikál. Művészi fényképezéssel is foglalkozik, képei több kiállításon szerepeltek. Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér) Egerben élő költő, Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger c. lap szerkesztője. Kálnoky László barátja, mestere. Bár Eger városa díszpolgárává avatta, szinte soha nem kapott méltó elismerést. Cseh Károly (1952. december 6. Borsodgeszt) Mezőkövesden élő költő, műfordító, a Kelet antológia szerkesztője, számos verseskötet szerzője. Cserniczky Dénes 1927. október 5-én született Egerben, ahol a Ciszterci Gimnáziumba járt. A Zeneművészeti Főiskolán, egyházzenei szakon kezdi tanulmányait. Könnyűzenészként zenekarokban játszik, turnékon vesz részt. Domokos Sándor (1921) Kanadában élő író, költő, szobrász., a Kanadai Írószövetség tagja. A II. világháborúban Szibériába hurcolják, majd hazatérése után családjával együtt kitelepítik. 1956 óta Kanadában él. Több nagysikerű könyve jelent meg itthon is, külföldön is. Dr. Farkas András (1919-1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelős szerkesztője, alapítója. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont lapjától mindennemű támogatást, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették. Erdélyi Z. János Budapesten élő költő, műfordító. Több kötetet jelentett meg eddig. Fecske Csaba Miskolcon élő költő, a Kelet Alkotókör jeles képviselője. Rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, napi- és hetilapokban. Fridél Lajos Rajztanár. Egerben él és tanít. A főiskolán Blaskó János festőművész volt a mestere. Az ország különböző városaiban, valamint külföldön 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a “Bükkaljai ösvényeken” c., kiadásra váró vadászati témájú könyve. Gyüre Lajos Kassán élő költő, a kassai magyar értelmiség egyik közismert és sokoldalú személyisége, a kassai magyar színház dramaturgja. Jámbor Ildikó Egerben élő újságíró, népművelő, tanár. 1979-ben végzett a debreceni KLTE-n. három évig dolgozott az egri Művelődési Központban, majd középiskolai tanárként. A megyei napilapnál újságíróként, kulturális rovatszerkesztőként dolgozott. Elindítója és négy évig felelős szerkesztője volt az Egyházi Építészet című folyóiratnak. Jelenleg az MMK Eger városi csoportvezetője, az Egri Látószög munkatársa. Kaló Béla (1954, Dormánd) 1977-ig Egerben élt, egy ideig főállású újságíró. Magyar-történelem szakos tanár, Szuhogyon él. Lelkes Miklós (1938, Budapest) Meseíró, költő, egyetemi oktató, az 1960-70-es években az Irodalmi Alap tagja. Írásai az elmúlt évtizedekben számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több mint 20 antológiában megjelentek. Dr. Losonci Miklós Szentendrén élő irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci Magánegyetem esztétika tanszékének vezetője. Murawski Magdolna (1950. december 25.) Egerben élő tanár, író, műfordító. Szegeden a JATE Bölcsészettudományi karán végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabadfoglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa. Dr. Renn Oszkár Egerben élő nyugdíjas gépészmérnök, közgazdász, több helyi társaság és egyesület tagja, közismert közéleti személyiség. A Hevesi Napló 1996 óta közli írásait. Szabó Bogár Imre (1944) Miskolcon élő költő, író, pedagógus. A miskolci KELET Irodalmi és Társművészeti Egyesület alelnöke. A KLTE-n végzett magyar-történelem szakosként. T. Ágoston László Budapesten élő író, történész, a történelmi Lenkey-család leszármazottja. Tusnády László Sátoraljaújhelyen élő tanár, költő, műfordító, a sárospataki református egyetem tanára. Magyar-olasz szakos. Számos nyelvről fordít magyarra verseket, drámát. Vezényi Pál Svájcban és Magyarországon élő író. Zimányi Árpád Nyelvész, az EKF magyar nyelvészeti tanszékének tanára. Elsősorban nyelvműveléssel foglalkozik.

 

 

 

 

Megrendelő lap

 

 

 

 

Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT ©

© 2001. OKTÓBER HÓ © XI. ÉVFOLYAM 10. SZÁM ©

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tartalomból:

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ: Vakvágányon

ROMHÁNYI LÁSZLÓ: Egy megismételhetetlen előadás

ZIMÁNYI ÁRPÁD: Nyelvművelő babonák

LOSONCI MIKLÓS: Hincz Gyula szovjet hadifogságban

MURAWSKI MAGDOLNA: Etnikai tisztogatások…

DOMOKOS SÁNDOR: A nemzeti egység Ötvenhat legfőbb öröksége