Illik “Szent István népéről” (magukat nevezik így) annyit tudni, hogy a Szeret, Moldova, Tatros, Tazló folyók völgyében élnek a történelmi Magyarország határain kívül. Őseik nagy valószínűséggel az etelközi magyarok “maradékai”, akiknek a száma századokon át az Erdélyből kimenekültekkel bővült.(Talán nevük is az “elcsángál” szóból ered ) Anyanyelvük megmaradásában ez a tény domináns szerepet játszott.

Napjainkban a figyelem egyre jobban a moldvai csángókra irányul. E folyamat elindításában nagy szerepe volt Halász Péternek, aki a Duna TV vallási és oktatási osztálya főszerkesztőjeként sokat tett azért, hogy így legyen. Van bepótolni való bőven, hiszen a rendszerváltás előtt agyonhallgatott téma volt. Ki hinné, hogy még a történelem szakos tanárok sem tudhattak a létezésükről. A “szocialista táborban” a proletár internacionalizmus eszméje olyan jól működött, hogy azokat a bátor kutatókat, akik be mertek menni Moldovába, nemcsak Romániában, de még Magyarországon is börtönbüntetéssel sújtották. Kallós Zoltán, Halász Péter, Csoma Gergely és más néprajzkutatók a hatósági tilalommal dacolva végezték értékmentő munkájukat. Nekik és a Svájcban élő dr. Komlós Józsefnek nagy szerepe volt abban, hogy az Európa Parlament napirendre tűzte a moldvai csángómagyarok helyzetének tárgyalását és nem fogadta el azt a román hivatalos álláspontot, miszerint a csángók elmagyarosodott románok. Ajánlásként fogalmazták meg a magyar nyelvű tanítás és misézés lehetővé tételét. Hogy sikerül-e feltartóztatni az elrománosodás folyamatát e századok óta magára maradt népnél, nem tudhatjuk. Sokan vannak, akik kételkednek megmaradásukban és már lemondtak róluk. Ha nem cselekszünk, bizonyára beteljesedik a jóslat, hiszen az utolsó órában vagyunk a lehetőséget illetően. Tudjuk, hogy a 300.000 főnyi katolikus vallású népből, akik biztosan magyarok vagy magyar származásúak - és mintegy szigetet képeznek az ortodox környezetben -, már csupán 60-80 ezren beszélik a nyelvújítás előtti, archaikus magyar nyelvet. Eddig a vallásuk révén tudták anyanyelvüket megőrizni, illetve annak köszönhetően, hogy kimaradtak a kulturális és gazdasági fejlődésből. Sajnos, napjainkban éppen a katolikus egyházon keresztül valósítja meg a román állam az asszimilációt.

Valójában ki is vagy Te napjaink moldvai csángómagyarja? Te tudod, hogy ki vagy? Várod-e a segítségünket? Ha igen, miben? Tudunk-e egyáltalán segíteni rajtatok, hiszen a magyarországi gazdasági helyzet sem nevezhető éppen rózsásnak?

Ezekre a kérdésekre kerestük a választ L. Györgyivel a Jászberényi Tanítóképző Főiskola utolsó éves hallgatójával, amikor S. Ferenc csapatához csatlakozva, augusztus 13-án Ártándnál átléptük a magyar-román határt, hogy Moldva felé vegyük utunkat.

Szorongva vártam a román határőrőrökkel való találkozásra, mert kristálytisztán felidéződött bennem 1987 nyarának az a pillanata, amikor fegyvert fogtak ránk és úgy fordítottak bennünket vissza Magyarországra. Egy Mátyás király korában élt nyomdászmesterről szóló ifjúsági regény volt az oka, azaz egy történelmi témájú könyv, amelyet kislányunk olvasott utazás közben. A hatalom nagyon is jól tudta, milyen jelentőséggel bír a nemzet történelmének ismerete egy nép megmaradásában!

Előttünk úgy 4-5 autó állt. Kb. félórás várakozás után kerültünk sorra. A szokásos kérdés után zöld utat kaptunk, tehát gyorsan és gond nélkül keltünk át. Örömünkben egy üveg ásványvízzel jutalmaztuk meg a kötelességét barátságosan teljesítőt, mivel tikkasztó hőség volt. Meglepetésünkre egy szórólapot is kaptunk, melyben felhívták a figyelmünket arra, hogyan panasszal élhetünk ha elégedetlenek vagyunk a bánásmóddal. Megkönnyebbülten nyugtáztuk, hogy Romániának (e területen legalábbis ) komolyak a szándékai az Európába vezető úton.

Kolozsváron megálltunk, hogy megcsodáljuk Mátyás király szobrát, a gótikus Szent Mihály templomot és Mátyás király szülőházát.

Este tizenegy óra körül értünk Kendre (Chendu ), ahol az N. Attiláék által gondozott un. “Holland ház”-ban szálltunk meg. A ház tulajdonosa holland, innen az elnevezés. Az 1991-es nagy árvíz idején Külső-Rekecsinbe vitt segélyszállítmányt Hollandiából egy kamionnal kalandos körülmények között a holland rendőr és N. Attila volt a kísérője az RMDSZ egyik vezetőjeként. A kalandot az jelentette, hogy a “szekusok” nem akarták beengedni a romokban álló faluba (mintegy hetven házat vitt el a megáradt patak ) az élelmiszerszállítmányt, mondván, hogy nincs rá szükség. Ráadásul el akarták venni a rendőr útlevelét. Azonban nem tudták lépre csalni, mert nem adta ki a kezéből a dokumentumot és út nem lévén, a patak mederben vitte be az éhezőknek az élelmiszert.

Ekkor kötöttek barátságot Attilával és Kenden megvásárolt egy szász stílusú parasztházat, amelyet holland ízlés szerint komfortosított és barátjának gondjaira bízott. A Moldvába utazó vándorok itt megpihenhetnek, N. Attila felesége pedig ételről-italról gondoskodik. Magdi édesanyja Kend leghíresebb hímző- és szövőasszonya volt. Minden jelentős kutató számára ő jelentette a forrást. Lánya pedagógus, és kötelességének érzi, hogy továbbadja azt a tudást, amit anyja ráhagyott. Férje kitart a mezőgazdaság mellett, de a politikával szakított.

A “Holland ház” kertjében csoportunk tagjai krumplit és zöldséget szedtek másnap útravalóul Moldvába, majd a reggeli után elindultunk. Utunk Korondon és Csíkszeredán keresztül vezetett, de csak Gyimesben álltunk meg rövid pihenőre. A táj szépsége lenyűgözött bennünket, de nem időzhettünk sokáig, így csak az autóból gyönyörködhettünk.

Comanestin keresztül érkeztünk Bákóba ( Bacau ), csángóföld fővárosába. Itt elvétve hallottunk magyar szót. Eltűntek az Erdélyben jellemző kétnyelvű feliratok. A főtéren levő egyik büfé vezetője ( vagy tulajdonosa ) egy Farcandi Jenő nevű forrófalvi születésű ember igen barátságosan elbeszélgetett velünk, de nem éreztük azt, hogy az üzleten kívül bármilyen más kapcsolat is érdekelné őt a magyarországiakkal. Különösebb csodálnivaló a városon nincs, a szocialista kor tipikus építményei a jellemzőek. A város központjában található a nagy kiterjedésű nyüzsgő piac, ahol csoportunk számára a zöldségféléket megvásároltuk. A kínálat bőséges volt, az árak magyarországiak. A fizetések azonban jóval alacsonyabbak Romániában. Mi büszkék vagyunk arra, hogy a pénzünket valutaalapra helyezték, de bizony ezzel Bákóban nem sokra megyünk, mert a bank nem vált át forintot lejre. Ám ha kimegyünk az utcára, lépten-nyomon találunk feketén lejt kínáló pénzváltót. Még a nyár elején 1:1 arányban kínálták Erdélyben a lejt, július közepén már 100 forintért csak 96-ot adtak, Bákóban pedig mindössze 92-t.

Bevásárlás után autónk Dél felé vette az irányt a Szeret völgyében. A jó út Rekecsinig ( Racaciuni ) tartott. Innen Külső-Rekecsinig ( Fd.Racaciuni ) kb. 12 km-en át hepe-hupás makadám úton haladtunk, időnként úgy éreztük, hogy eltörik a tengely. Autónk hatalmas porfelhőt húzott maga után. Útközben autóval nem találkoztunk, csak gyalogossal és tehénhúzta szekérrel. Végre megérkeztünk úticélunkhoz. Ott álltunk meg, ahol elfogyott az út. Poggyászainkat a sofőrünk és fia gyorsan kipakolták és már indultak is vissza. Mi maradtunk… Előttünk kétfelé ágazott a házak között az út. Csak éppen házakat és utakat nem láttunk. A házakat azért nem, mert régi deszkakerítések, fák, “állások” (fészer ) takarták el előlünk, az utak pedig inkább kiszáradt patakmedernek tűntek a víz által legörgetett ott maradt nagy kövekkel, kavicsokkal, vízmosással. (A feltételezésünk megállta a helyét, mert hamarosan láthattuk, hogyan változtak az utcák megáradt patakokká egy nagy zivatar után.) Az utca-patakmeder még sáros volt és ezen kellett felfelé kaptatnunk nehéz csomagjainkkal szálláshelyünkre. Szerencsére megúsztuk bokaficam nélkül.

Szállásadóink a két Sz. család voltak. Felicsi és Péter, Kati és Feri már ötödik alkalommal adtak helyet az S. Ferencék kéthetes nyári magyar iskolájának, amelyet évről-évre adományokból, pályázati pénzekből sikerül megszervezni. Ebbe a munkába kapcsolódtunk be mi is a “ Fonó” ( Frankfurt környéki magyarokat összefogó szervezet ) adománya illetve B. Bodor Blanka operaénekesnő révén.

Körülbelül 70-80 gyerek vesz részt minden évben az írás-olvasás, kézműves mesterség, játék-és táncórákon, ahol játékosan tanulják a magyar nyelvet. A gyerekek nagy része évről-évre visszatér. A gyerekeket a szülők maguk is küldik, de van olyan közöttük, aki a szülők tudta nélkül is elszökik otthonról. A rekecsini gyerekek nagy része érti és beszéli a magyar nyelvet, amely bizonyítja S. Ferenc és csapata munkájának eredményességét. Óriási dolog ez, hiszen otthon a szülők románul beszélnek a gyerekeikhez ( ahogyan ők mondják: a gyerek érdekében ), az iskolában pedig tilos magyarul beszélni. A tanítás ünnepséggel zárul és minden tanuló ajándékot kap.

Mi a magyarázata a nyári iskola népszerűségének? Ez esetben is racionálisak a szülők. Munkavállalási lehetőség helyben nincs, ezért egyre többen mennek közülük Magyarországra dolgozni és előnyt élvez az, aki beszéli a magyar nyelvet. A mérhetetlen szegénységben élő hat-nyolc gyerekes családoknak a magyarországi munka-vállalás jelenti az egyetlen reményt ahhoz, hogy létezni tudjanak. A gyerekek pedig szeretnek játszani, kirándulni, szeretik hazavinni a maguk készítette tárgyakat, ragaszkodnak tanítóikhoz, akiktől sok-sok szeretetet és ajándékot is kapnak.

A csoport magját három-négy állandó ember alkotja, amely tanárokból, egyetemi hallgatókból áll, és hozzájuk csatlakoznak alkalmanként újabb emberek. Az idén 11 főre nőtt ez a társaság. Így lehetőség nyílt arra, hogy kiválva a rekecsini csoportból, négy tanítóval Klézsén is beinduljon a magyar iskola.

A tanítók közül kiemelkedett a Sepsiszentgyörgyön dolgozó Sz. Csilla és S. Ferenc pedagógusi vénájával, módszertani kultúrájával. A budapesti T. Tamás nagy táncos és tánctábor-szervező múlttal rendelkezik. Több éven át működtette nyaranta a külső-rekecsini tánctábort, amelynek a szervezését az idén a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán művelődésszervező szakon végzett Gy. Valentin és Magyarországon élő néptáncos testvére Mihály vette át. Tamás ideérkezése előtt a rekecsini gyerekeket táboroztatta Tiszadobon pesti gyerekekkel együtt, ahol ez utóbbiak számára moldvai táncok és kézműves mesterségek tanulására volt lehetőség. A rekecsini kurzus befejezése után még tíz napot töltött kiválasztott tanítványaival Gyimesközéplokon, ahol július végén indult egy tánctábor.

Kik ezek az emberek, akik nyári szabadságukat arra fordítják, hogy humanitárius és magyarmentő tevékenységet folytassanak?

Mi ösztönzi Sz. Felícia óvónőt és férjét Pétert arra, hogy évek óta minden anyagi juttatás nélkül, kényelmükről lemondva, átadják egész házukat a magyarországi kollégáknak a kéthetes időtartamra? Ők a csángómagyar nép azon vékony rétegéhez tartoznak, akik vállalják magyarságukat és népükért tenni kívánnak. .A rendőrség manapság már nem zaklatja őket, de a papság átvette szerepüket és könnyen ellenük fordíthatja a falu lakosságát, e célra a szószéket is igénybe véve. Mégis teszik, amit a lelkiismeretük diktál.

Az egyház ifjúsági szervezete programot kínált a rekecsini gyerekeknek ezen a nyáron és ugyanabban az időpontban, amelyben a magyar iskola éveken át működött. Mikor erről értesült a társaság, tudta, hogy elkezdődött a gyerekek megnyeréséért folytatott burkolt harc. Új stratégiát kellett kidolgozni, mert egyértelmű volt, hogy nem szabad felvenni a kesztyűt. Ha eddig az állami szervek megtűrték a tevékenységüket, most ügyelni kell arra, hogy ne szolgáltassanak okot az egyházzal való ütközésre. Itt, ahol annyira vallásosak az emberek, el kell érni legalább a pap semlegességét. Azonkívül lehetőséget kellett a gyerekeknek és szülőknek is adni arra, hogy ne kényszerüljenek választásra. Az időpont, amelyben a foglalkozásokat kellett tartani, eléggé lehetetlennek tűnt. A tanítás nyitó napján igen feszült volt a hangulat. Kérdés: jönnek vagy nem jönnek a gyerekek?! A feszültség levezetését segítette az egész délelőttöt igénybevevő munka, amelynek során a tanítók felmostak, lemostak, poroltak, kalapáltak. A berendezést néhány “kecskeláb”-ból, deszkából, láda mélyén porosodó szőttesből sikerült előállítani. Munkájuk eredménye két használható “tanterem” lett. Ebéd közben jött a hír: itt vannak! Ott toporogtak a kapu előtt már jóval egy óra előtt a leendő tanítványok, néhányan még virágcsokrot is hoztak. Ezután mindennap délután egy órától négy óráig ott voltak az iskolában a gyerekek! Pedig még az időjárás is ellenünk volt. Július második fele igazi kánikulai arcát mutatta, amelyet ugyan olykor záporok, zivatarok enyhítettek,. a levegő páratartalma azonban állandóan nagyon magas volt a falut körbevevő dombokat borító erdők miatt. A játék- és táncórák az udvaron zajlottak a nap legmelegebb időszakában!

Délután négytől a GREF-be mentek, de fél kilenctől a kötelező mise után ismét nálunk nézték a diafilmeket. Öröm volt hallgatni milyen szépen olvassák kórusban az “Öreg néne őzikéjé”-t. Délelőttönként Sz. Csilla vezetésével kirándulni jártak, gombát, virágot szedtek, gyógynövényeket gyűjtöttek, patakot “dugtak”( rekesztettek ). Délután írást, olvasást, kézművességet tanultak, játszottak, táncoltak, énekeltek. A gyerekek könnyen és gyorsan tanulták az irodalmi magyar nyelvet. A tanítás kezdetén végzett felmérés szerint a tanulók zöme már az elmúlt évben is tanult a nyári iskolában. Ők már képesek lennének arra, hogy magyar iskolában tanuljanak, akár Erdélyben, akár Magyarországon.

A tanítók minden igyekezetük ellenére sem tudták a konfliktust elkerülni. Pedig rendszeresen templomba jártak ( a tanító lányok bekötött fejjel ), illedelmesen öltöztek, az egyház foglalkozásait tiszteletben tartották. Az egyik napon Felicsi találkozott a pappal, aki meghívta magához, hogy beszéljenek a magyarok itteni tevékenységéről. Öten mentek vele a csapatból és félóra múlva nagyon rossz hangulatban jöttek haza. A fiatal pap figyelmeztette őket, hogy felesleges feszültségeket ne keltsenek a faluban, nehogy botrány legyen itt is, mint volt Pusztinán és Klézsén.( Állítólag mindkét helyen a pap által feltüzelt helybéliek léptek akcióba a “betolakodó” erdélyi magyar pappal és népművelőkkel szemben.). A székely lány próbálta meggyőzni őt arról, hogy a csoport értéket teremteni jött és nem rombolni, de a pap gyorsan rövidre zárta a beszélgetést. Csilla teljesen kiborult, és hiába próbáltuk vigasztalni, mert minden megaláztatás, amit életében átélt, előjött a beszélgetés hatására. Azt mondta, nem érthetjük mi ezt magyarországiak, mert itt még mindig középkor van és az egyház teljesen összefonódott a politikával. Szerencsére ennél kellemetlenebb esemény nem történt a hátralevő időben.

Klézsén (Cleja) a csángó szervezet helyi vezetőjének Duma Andrásnak a segítségével indult az oktatás. Egy bérelt házban alakítottak ki iskolát, amelyben minden legszükségesebb kellék megvolt és kényelmesen elfértek a pedagógusok is. L. Györgyi T. Illéshez, R. Angélához és B. Reginához csatlakozott. Duma András autót küldött értük, a poggyászukat, az élelmet és a tanításhoz szükséges eszközöket pedig szekérrel vitték utánuk. Tanítványaik száma lényegesen kevesebb volt, mint Rekecsinben, mert ugyanebben az időben Klézse Buda (!) nevű részében található Magyar Házban már folyt a helyben szervezett magyar nyelvtanítás. A szokottnál kisebb csoporttal azonban nagyon szép eredményt sikerült elérni és bekapcsolták a tanításba Klézse-Alexandrinát is. B. Regina volt a vezetőjük, aki otthon Angélához hasonlóan katolikus iskolában tanít. Ő veteránnak számított a társai között, ugyanis korábban már Arinban is tanított.

A kapcsolattartás a két csoport között a számunkra hihetetlennek tűnő rossz közlekedési viszonyok miatt rendkívül körülményes volt. Az itt élő embereknek természetes az, hogy 10-15 kilométerre levő munkahelyét, földjét, otthonát, rokonát gyalog vagy szekéren érje el, de nekünk ezt nehéz volt megszokni. Külső- Rekecsintől hegyen át Somoska (Somousca ) kilenc, azontúl Klézse még három kilométerre van. Erdőn-mezőn keresztül vezet a falubeliek gyalogútja, és itt vezetett a mienk is. A dombtetőre érve csodálatos kilátás nyílik a Szeret folyó völgyére és a völgyben meghúzódó falvakra. De ó jaj, Klézse még messze van!

Nyáron a Munkáspárt fölhívása fölzaklatott: Szobrot Kádár Jánosnak! Előtte már az is bosszantott, hogy közvéleményünk, szerintem tévesen a legnagyobbak sorába emelte őt – Szent István, az államalapító közvetlen közelébe. Csöndben az én egyetlen szavazócédulámat is a képzeletbeli urnába dobtam: Nem! A sebek nem gyógyultak be, a Kádár köztéri szobor nem időszerű. Nem most, a közeljövőben sem lesz az. Hozzáteszem, nem végeztem különösebb tanulmányokat, nem ismertem személyesen az ő történetét. Alul- és oldalnézetből ítélhettem meg – dokumentumokat olvastam, Gyurkó László és Huszár Tibor könyvét, személyesen Mesterházi Lajos és Kornidesz Mihály is beszélt róla. Ők és mások is. Amikor portréját mintázom, tényekre, adatokra és intuíciókra hagyatkozhatok, amely bizonyára szubjektív pontatlanságokat is tartalmaz, de felfedhet valami eddig nem sejtett lényegi titkokat is életéből.

Huszár Tibor könyve alapján vonom le valószínűsíthetően pontos következtetéseimet. Elsőként azt, hogy gyermekkorától késő öregségéig nagyon szomorú és nagyon magányos ember volt, ha szégyenként nem is viselte meg túlságosan zűrös családi indíttatása. Ez az idült magány és szomorúság később is meghatározza tetteit, legalábbis annak egy részét. A második fölismerés meglepetést keltett bennem – ő nagyon egyszerű ember, de ez az egyszerűség nemcsak erénye, sokszor az együgyűségig egyszerű, de ez adja bölcsességét, hogy a fölösleges tudás, annak hiánya nem gátolja tájékozódását, mely a cselekvéshez föltétlenül szükséges. Hiányai jelentik többleteit. Szomorúság, egyszerűség, s jellemének harmadik oszlopa: Gyávasága. Ez a gyávaság már állandó negatívuma. Gyávasága minden korszakát jellemzi; azt, hogy félve a kínzásoktól, “köpött” Horthy rendőrségén, részt vett Rajk gyötörtetésében, előtte a párt – melynek vezetője volt –megszüntetésében. Gyávasága olykor társult sarkalatos tévedéseivel, amikor az eszmét többnek vélte bűnös hibáival Nagy Imre és a forradalmárok kivégzésében.

Kádár János szakaszos életű ember.

Több bűnelkövető korszaka volt – akkor veszélyes emberként viselkedett, a 30-as évek munkásmozgalma tud erről, Rajk László és Nagy Imre személyesen is rádöbbent jellemének árnyoldaláról, mely egészen a gyilkosságig torzult. Különösen akkor, amikor a bűn gyávaságával párosult. Ezt az időszakot lelkiismeret-furdalás, vezeklő korszak követte. Minden alkalommal. Aki ekkor találkozott vele személyesen vagy hatalmi körével, váratlan nagylelkűség részese lehetett. Mindennek befejezése a letargia, amit egy ország is érzékelt az 1968-as csehországi bevonulásnál, s halála előtt közvetlenül is. Ő, Kádár János gyengeségből, gyávaságból, gondolkodásának fel nem mért hiányaiból mindig bűnt, nagy bűnt követett el, amit mindig megbánt, egyénileg megviselte. Mindig nagyobb bűn lett a Kádár-élet valósága, melyet mindig nagyobb vezeklés követett, így jutott el a mindig mélyebb letargiából az elborulásig, a teljes összeomlásig, az őrületig. Koestler jól írja, hogy a szocializmus vezetői szinte kivétel nélkül bűnöket követtek el, meg is büntették őket, bűnhődtek is, de soha nem azért, amit elkövettek.

Miközben Nagy Imre a magyar 1956 hőse, azért a 30-as években szerepe nem tisztázott, a KGB Rákosi ellen is védte, hogy ne ő legyen Rajk László, s Rákosi Mátyás is kezdetben oltalmazta a moszkvai magyar emigránsokat. Félelmében vadult meg, hiszen 1947-ben Amerikában ő kapta a legjobb sajtót a népi demokráciák vezetői közül, s ezzel kivívta Sztálin haragját. Miért, ki tudja, mindez azonban tény. Akkor kezdett licitálni – félelmében gonosz lett –, csak neki Kádárral ellentétben nem voltak vezeklő korszakai. Rajk László sem volt merőben ártatlan – Pócspetri, a cserkészet föloszlatása, kék cédulák, választási csalások, sok más egyéb a lelkén szárad.

Kádár János bűnhődött bűneiért, hiszen a magánzárka kegyetlen lelki ostor, mégis mindez nem akadályozta meg abban, hogy újabb, még súlyosabb bűnöket ne kövessen el. Pedig, akár Nagy Imre, 1956 hőse lehetett volna, igaz mártíromság árán, de gyávasága, eredendő belső bizonytalansága rossz irányba terelte. Úristen! Megvárták, míg Mansfeld Péter eléri a nagykorúságot, s akkor kivégezték, Tóth Ilonának se kegyelmeztek. A többi ötszáznak sem. Kádár János megnyugtatta magát, hogy az eszme fontosabb az embernél, sújtott pallosa. Nem lehet erre föloldás, hogy Rákosi tízannyit pusztított volna, nem lehet enyhítő körülmény, hogy az orosz kölcsön lendített mélybe süllyedt gazdaságunkon, mert Rákosi ezreket akasztatott volna, s talán az energia is nehezebben csordogált volna errefelé, mégis mindez nem ok, soha nem lehet ok arra, hogy a politika gaztetteket kövessen el. Kádár ekkor is, ezúttal is visszavonult a bűnbe, az általános megtorlást vezényelte, ezzel megmentette veszélybe került életét. Még a megtorlásban is kivételezett a hatalom. Míg százaknak kötél jutott, Eörsi István zárkájában Lukács György németül írt esztétikáját fordította magyarra. Az elnyomó gépezet mindenki számára más mércével mért, ez is égre kiált.

Lapozgattam a KB-ülések titkos anyagát. Ebből sok rejtély kiderül. Többek között az is, hogy Kádár János javaslatára mégsem Marosán Györgyöt küldték ki Snagovba, hanem Kállai Gyulát. Vélt sérelme miatt Marosán elfogult volt Nagy Imrével szemben, Kádár Kállai mellett szóló voksa akár jó szándékú lehetett. Talán az volt.

Mélypont következett. Nagy Imre kivégzésének tette őt terheli elsősorban, nem lehet Kínára, az oroszokra, Ulbrichtra hivatkozni, az olyan gonoszság volt, mely Kádár Jánost is tönkretette, végképp hiteltelenné vált. Ennek ellenére hosszabb szünet után lassan, szívósan újra megbecsülést szerzett magának. Ítéletében szörnyűt tévedett. Jóvátehetetlenül. Nem vette számításba, hogy Kállai Gyula akut hiúságában Snagovban összeveszett Nagy Imrével, s ez megpecsételte 1956 magyar miniszterelnökének sorsát. Kádár ekkor egy vélt eszme fontosságát többre tartotta az emberéletnél. Miért? Kegyetlen volt? Cselekedetét kegyetlenné sorvasztotta gondolkodásának primitívsége, addig sem éles értelme elhomályosult. Így történt. Mégis lassan, pontatlanul kialakult a nemzet tudatában, hogy nem tehetett róla, Hruscsov áldozta föl Nagy Imrét a revizionizmus oltárán, amit a kínaiak, akik őt is szorongatták, követeltek tőle. Nem így volt a maga teljességében; egy karakán, jellemes és következetes Kádár János megmenthette volna életét. Testesült a lehetetlen. Az ország közvéleménye, annak egy része, talán nem is a kisebbség, tisztelni kezdte Kádárt. Szerepe volt ebben annak is, hogy e szörnyű tett után vezeklő korszakába lépett – gyötörte a lelkiismeret-furdalás, mint Edward királyt Arany János balladájában. Mindezt megérezték az emberek, azt is, hogyha nem is rendelkezett az értelem kiváló képességével, a bölcsességnek nem volt teljesen híjával, s egyre elhatalmasodó lelkiismeret-furdalásában igyekezett immár gonosztettek után jót tenni népével, s ebben voltak is tényleges politikai sikerei. Vezeklése vidám barakká tette az országot, ha nem is lett szabad, de több kenyér, hús és mosoly jutott a Duna-Tisza mellett az embereknek, mint Romániában, Lengyelországban, s miközben a szabadságjogokat az NDK mereven korlátozta, addig lassan nálunk csepegtetve egyre több jutott az embereknek. Csökkentek a politikai perek, megszűntek az internálótáborok, kuporgatott pénzükből az emberek külföldre utazhattak.

Kádár János nagy vezeklési korszaka 1963-ban kezdődött, melyről személyes életem is tanulsággal szolgál. A ráckevei Ady Endre gimnázium tanára voltam, tanítottam az esti levelező tagozaton is, ahová Juhász János, a járási párttitkár is járt. Történt pedig, hogy késve érkezett az egyik felnőtt tanítványom. Megdorgáltam kemény szavakkal, máskor ne zavarja az órát, várakozzon kint. Percek múltán a járási MSZMP első titkár is megérkezett. Harminc szempár szegeződött rám: Koma, most mit csinálsz? Vívódtam magamban a másodpercek töredékében. Szótlan maradok, s akkor semmi baj, szólok, s akkor végem, de az osztály előtt megmarad a becsületem. Váratlanul bátor lettem, s ugyanolyan hangnemben dorgáltam Juhász Jánost. Elsápadt. Tántorogtam ki a teremből a csengetéskor, dadogtam tanártársaimnak: Elvesztem. Ekkortájt ilyen idők jártak. Helyette más történt. Hetekkel később hívattak a pártbizottságra, és Juhász János, annak ellenére, hogy pártonkívüli voltam, maradtam, meghívott járási tanácselnök-helyettesnek. Elfogadtam az ajánlatot, mert belső szabadságot ígért tetteimben, olyan embernek, aki jellemes és bátor, ahogy ő mondta. Nem is korlátoztak különösképpen; szobámban Petőfi-kép köszöntötte az érkezőket, halottak napjára körlevelet bocsátottam ki, hogy koszorúzzák meg hivatalosan a községekben a magyar katonasírokat. Enyhe ejnyével ezt a cselekedetemet is megúsztam. E pontnál lép be az életembe Kádár János. Nevemre szignáltak egy levelet a Kádár-titkárságról.

A levél ostorozta Kádárt és rendszerét, kifejezésre juttatta, hogy akasszák fel, ha nem engedik külföldre, olyan súlyos szavakat használt, hogy azért az akkori légkör és törvények szerint legalább öt évre ítélhették volna, hiszen gyilkosnak nevezte Kádár Jánost. Csodálkoztam is, hogy a levelet, melyet rám szignáltak, az intézkedést illetően nem korlátoztak, szabad kezet biztosítottak. Kimentem Makádra, a beszakadt mennyezetű házba. Tizenhétezer-ötszáz forintot kértek, annyiba került a javítás. Ő, a levél írója a Csepel Vas- és Fémműben dolgozott, ahol Borbély Sándor, a gyár párttitkára fogadott. Szó nélkül, azonnal intézkedett, haladék nélkül fizessék ki a kért összeget. Ma már világos, miért maradt el a megtorlás: Kádár vezeklő korszakában vergődött új Edward királyként súlyos lelki gyötrelmekkel. A történethez tartozik, hogy a makádi munkás felesége a ráckevei utcán találkozott velem, s a járókelők szeme láttára – oly gyorsan történt, hogy védekezésre nem volt módom – kezet csókolt. Orbán Viktor miniszterelnökkel is ugyanez történt 2001-ben, hiába gúnyolódott a média, a gyakorlatból tudom, ez a furcsa elismerés kivédhetetlen.

1964-től a vezeklés folyamatos Kádár életében. Véletlenül jutottam fontos információhoz. 1978-ban Pogány Ö. Gábor megkért, hogy helyette nyissam meg Benedek Jenő Kossuth-díjas festőművész kiállítását az Ernst Múzeumban, külföldi útja miatt. A megnyitó után a művész budai lakásába hívott, ahol a képek szemlélése után elmondta, Nagy Imre rokonságához tartozik, azt is, hogy a mártír-politikus özvegye minden év elején nyugdíjemelésben részesül, a fiatal családtagokat fölveszik az egyetemre, s ha közülük valaki nősül, férjhez megy, rejtélyes állami kezek lakáshoz juttatják. Bennem bizonyítást nyert, hogy Arany balladája testesül – Kádár János Edward király, s a walesi tartomány Magyarország, ahol a király az első titkár lelkét gyötri a gyilkosság ténye. Ez okozta azt, hogy az 1960-as évek elején újévkor Kádár jókívánságokkal hívta fel a járási első titkárokat, szörnyű magányát csitítva; ez okozta vergődő-vezeklő korszakában, hogy nem figyelt a személyét érintő sértésekre, ez okozott enyhítéseket. Megyesi Mónika tanítványom volt a ráckevei Ady Endre gimnáziumban, édesapját román feljelentés alapján – erdélyi város parancsnoka volt – kivégezték. Mónika édesanyja Dömsödön tanított, el akarták bocsátani, de váratlanul a vezeklő-vergődő első titkár meghosszabbodásaként Juhász János megengedte a párt nevében, hogy tovább taníthasson. Köztudott, hogy Kádár János az 1970-es évek közepén – elsőként a keleti pártvezetők közül – találkozott VI. Pál pápával. Ekkor két érdekes dolog történt a médiában. Milliók láttára Kádár Jánost megkérdezte a magyar TV-ben a riporter: Hogy szólította a pápát? Kádár arca komolyra fordult, és így válaszolt: Őexcellenciájának, ami a tisztsége. Más is utal a bűnbánatára és az engesztelésre, a föloldozásra, mert meggyőződésem szerint Kádár János meggyónt VI. Pálnak. Erre két adat szolgál. A Népszabadságban olvashattuk akkor, hogy az audiencia a vártnál hosszabb ideig tartott, s hogy megvallotta bűneit az első titkár, annak erősebb bizonyítéka, hogy napokkal később a Szentatya üzenetét közvetítette a Népszabadság: “Imáimba foglalom Magyarországot és személyesen Kádár Jánost.” Mindez már nem a gyilkosnak szólt, hanem a bűnbánó-vezeklő szerencsétlen embernek.

Felmerül a kérdés, a kérdések kérdése: vajon mi okozza, hogy Kádár gyilkos korszaka után népszerű lett, s még ma is az, olyannyira, hogy sokan tervezik síremlékének és szobrának felállítását? Az előbb említett tényeken túl egyszerűsége és józansága, mely gyilkos óráin kívül egyéniségét jellemezte. Ez az egyszerűség erényévé növekedett sokak tudatában, pedig ez a puritanizmus korlátja is volt, de kedves mondása “a krumplileves az krumplileves” olyan nyelven szólt, melyet milliók értettek. Mégis, hiába engedte ki börtönéből VI. Pál kérésére a piarista szerzetest, hiába engedett a szorításon, melyet az egyházak és az emberek köré font a hatalom, Kádár Jánost még életében utolérte az igazságszolgáltatás, Dosztojevszkij és Arany János bűnösökre mért ítélete: Megzavarodott, elborult elméje, megőrült. Nagy Bűnöket követett el Kádár János, de Rákosi Mátyással ellentétben vezekelt – igyekezett jóvátenni a jóvátehetetlent –, Mansfeld Péter, Nagy Imre, Tóth Ilona, százak kivégzését. Marosvásárhelyen beszélt, óriási csalódást okozva az erdélyi magyaroknak, de egy vadászat alkalmából az erdész kérdésére velük énekelte a Székely himnuszt. Ellentmondásos történelmi személyiség volt, valamit őrzött a gyerekből is, szeretett játszani, szenvedélyes sakkozó volt, de az nemzeti önismeretünk súlyos tévedése, hogy a köztudat az elsők közé helyezi. Szent István, Hunyadi Mátyás, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István, Ady Endre mérhetetlenül fontosabb és nagyobb alakja a magyar történelemnek.

Hirtelen sok minden megváltozott. Miközben repülőgépek zúgása hasít bele az éjszakai csendbe, önkéntelenül arra asszociálunk, amire talán nem kellene: lehet, hogy ugyanezek a gépek indulnak halált osztani valamely távoli országba, és az ő megjelenésük nem csupán szorongást vált ki az ott lakókból, hanem páni félelmet. Hangjuk nem puszta zaj, csendbolygató mellékes zörej, hanem valami kísérteties, földöntúli üzenet. Az emberiség által évezredek óta szervezett háborúk ott, ahol kitörnek, apokaliptikus képekben csúcsosulnak. Akit bombákkal üldöznek, annak számára megnyílik az ég, és a pokol kénköves lángjai csapnak fel a szörnyű katonai teher lehullásakor. Nincs mit szépíteni ezen. A háború csak gyilkos, kegyetlen és vérengző lehet. Olyan, mint aki tervét kikoholta: végtelenül gonosz, precízen és előre megfontoltan számító, emberi mivoltában pedig iszonyatos.

A század húszas éveire volt várható az az energiaválság, mely most hirtelen előrelépett az eddig viszonylag hosszú távúnak tűnő, homályos és megfoghatatlan mivoltából, és a jelenkor problémájává avanzsált. Hiába leplezné bárki, egyszerűen szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy a Föld energiatartalékai kifogyóban vannak, a keleti háború pedig nem egyéb, mint a maradék kőolajtartalékokért folyó, ádáz küzdelem. Pár sakkhúzás, elterelő hadművelet még megelőzi, de előbb-utóbb rá fognak térni a lényegre a felek. Területi újrafelosztás, melyben azok lesznek a győztesek, akik a legudvariasabban és legszolgálatkészebben állnak rendelkezésre és hunynak szemet afölött, ami egészen fiatal kisgyermekek számára is nyilvánvaló. Ám a jelenlegi helyzetben az a rossz, aki lát, és azok a kiválóak, akik vakok, vagy legalább annak tettetik magukat.

Ha ekkora a baj, miért nem felgyorsított kísérletekre fordítják az elpuffogtatott, elégetett pénzt, miért kell hirtelen még több üzemanyagot elégetni, hogy ezzel is fogyjanak a tartalékok? – merül fel a kérdés a naiv szemlélőben. Mert azok, akik a hirtelen meggazdagodás szertefoszló illúziója után futnak, még az utolsó pillanatban is extraprofitra vágynak, s mert az életét rossz céloknak szentelő ember számára mi sem vonzóbb, mint ha a szerzeményeit másoktól veheti, rabolhatja el, s ha másokat szenvedni lát. Tehát ebben a felfogásban a békés, alkotó élet, jámbor és jótékony célokkal, maga a pokol.

Azoknak viszont, akiknek valóban építő és gyarapító szándékaik vannak, nagyon gyorsan össze kell fogniuk, hogy az eddig ismert és a még ismeretlen alternatív energiaforrásokkal kapcsolatos kutatások minél hamarabb beinduljanak, illetve intenzívebbé váljanak. Az embereket meg kell tanítani arra, hogy takarékosabban bánjanak az energiával, s hogy minél szélesebb körben alkalmazzák a napenergia áldását. A külföldön már régóta kapható napelemeket minden ház tetejére fel kell szerelni, hogy legalább a napsütéses időszakokban tiszta energiát használjunk. Ki kell dolgozni a begyűjtött energia tárolásának takarékos módját, lehet naperőműveket telepíteni. Az erdőirtások, a természettel való rablógazdálkodás miatti, egyre hevesebb légmozgások adta lehetőséget, a szélenergiát is feltétlenül ki kell használni (a kiirtott erdőket pedig sürgősen újratelepíteni). Szükséges foglalkozni a mágneses energia adta lehetőségekkel, és illene felülvizsgálni az évekkel ezelőtt méltatlanul félreállított Egely György nullponti energiakísérleteit is. A városok határában egyre halmozódó, bűzölgő és fertőzéseket terjesztő szeméttelepek hulladékának hasznos energiává alakítására kell találni megoldást. Bármivel, ami alternatív energiaforrást jelent, feltétlenül és sürgősen foglalkozni kell. Ma már nem áll fenn a választási lehetőség, hogy esetleg lehet vagy valamikor a távoli jövőben előfordulhat, mint szerény fikció, hanem mindez nagyon fontos. Akiben van egy csöpp felelősségérzet utódai iránt, azt nem hagyhatja hidegen ez a kérdés.

A természetközelben élő ember, a természeti népek számára nem kérdés az, hogy fölöslegesen ne fogyasszanak el semmit, s hogy soha ne menjenek el odáig, hogy a természet rendjét sértsék, netán felborítsák. A magát magasabb rendűnek képzelő, civilizált ember elkezdhet tanulni az általa primitívnek, alacsonyabb rendűnek tartott embertársaitól. Ahelyett, hogy kiüldözi őket eredeti lakóhelyükről, szerényen, alázattal – és barátságos szándékkal – kell közelítenie hozzájuk, és eltanulni mindent, amit a degeneráló civilizált életforma elfeledtetett vele.

S ha ebben már elért sikereket, szükséges vetnie egy pillantást mindazokra, akik a közelében élnek, és akiket “sikeresen” tönkretett: kortársaira, közvetlen szomszédaira, a szomszédos országokra, tulajdon hazája őslakosaira, és mindazokra, akikről eddig egyszerűen tudomást se vett. S ha ezek után nem hal bele a lelkifurdalásba, kívánjuk, adjon Isten neki jó hosszú életet, hogy ezentúl azon munkálkodhasson, amin eddig esze ágában sem volt: az általa tönkretettek életkörülményeinek javításával, építő, alkotó munkával, az emberiség javának szolgálatával. Életfogytiglan, teljes erőbedobással, soha nem lankadó lelkesedéssel. Azért, hogy a Föld ismét az lehessen, aminek a Teremtő eredetileg is szánta: Paradicsomkert, benne békésen élő lényekkel. Aki viszont ezt nem látja be, és továbbra is a mások tönkretételén dolgozik, az nyugodtan átköltözhet a Holdra, ahol már valószínűleg megvette a maga kis vagy nagy parcelláját. Destruktív szándékai pedig addig tartsanak ki benne, mint az ott eredetileg fellelhető oxigéntartalék…

A Fellner – Hild – Makovecz triász egri egysége immáron megtörhetetlenül Eger történetének fényes lapjain áll. Az épületeket és az általuk sugallt, reprezentált értékeket minden, művészet iránt némi affinitással bíró ember csodálja. Az egriek büszkék rá, csak… még mindig van némi zavaró tényező, mely ebben mindenáron akadályozni akarja a hétköznapok kisemberét és a város kiváló polgárait egyaránt.

Van egy erő Egerben, mely soha nem nyughat semmi értéktől, élete célja a rombolás, a valódi értékek tönkretétele, hogy aztán helyükbe ültesse – erőnek erejével – a saját, értéknek vélt kacatjait. Érthető, sőt még meg is érthető, hogy a bennünket körülvevő világ kétpólusú, a fehér mellett ott sötétlik az árnyék feketéje, a jó mögött ott settenkedik a gonosz, a szép mellett elhalványul a rút, de arra még talán soha nem volt példa az emberiség történetében, hogy a silányság tűnjön győzedelmesnek az értékek ellenében. Valójában nem is tudjuk elhinni, hogy ez így van, így lehet, mint ahogy az is felfoghatatlan, hogy ez a józan többségnek ne szúrjon szemet, s hogy a kiválónak tartott dolgokat ne legyen, aki megvédelmezze.

A Makovecz-uszoda mindig szívesen látott vendég lapunkban, de örülnénk, ha immár az eddigieknél jobb és pozitívabb kicsengésű hírekkel örvendeztethetnénk meg a Kedves Olvasót, aki talán nem is érti, miért ennyire fontos ez nekünk.

Előző számunkban felkértünk mindenkit, aki velünk együtt az igaz értékek dominanciájára vágyik, tiltakozzanak Makovecz Imre művének megcsúfolása ellen. Nos, a város vezetőségének, mely az uszodát működtető kft-nek kizárólagos tulajdonosa, annyira fontos az egri polgárok véleménye, hogy az uszoda óratornyában a “beharangozott” kaszinót már meg is nyitotta. Hiába hívtuk fel a figyelmet rá, hogy keresztény jelképekből nem illik gúnyt űzni, az erre illetékesekben csak nem akar kifejlődni semmiféle affinitás a művészi értékek iránt, marad a vulgáris szemlélet, melynek áldatlan hatására Eger történelmi belvárosa egyre silányabb képet mutat. Rányomja bélyegét az a szemlélet, melynek a pillanatnyi haszonszerzés egyetlen koncepciója, és amelynek hatására minden üzlet, intézmény sorra kiszorul a belvárosból, s maradnak az alcímben felsoroltak, kifejezve mindazt, amit az újgazdag réteg még képes kifejezni, azaz hogy náluk minden változatlan… a fejekben és a szívekben egyaránt…

A délelőtti órákban a kaszinóban a személyzeten kívül senki nem tartózkodik, csupán egy termetes mezei poloska várakozik a kapun, talán bebocsátásra várva. A kaszinóban semmiféle olyan berendezési tárgy vagy utalás nincsen, amely kaszinóvá tenné a csöppnyi helyiséget, ahol Makovecz Imre eredetileg kávézót tervezett. Benne üldögélve ki lehetne látni az utcára, emeleti részéről pedig az uszodára. Csemetéikre várakozó szülőknek ideális hely volna, de hát azok a fránya ellenkező emberszabásúak ezt nem tűrhetik. Mit nekik Makovecz és az ő művészi álmai, majd ők bunkót fognak és lesújtanak rá, hadd bosszankodjon egy kicsit! Az ablakokon “természetesen” nem lehet kilátni, mivel minden el van sötétítve. Az emeleti presszó teraszáról ki lehet nézni, de egyetlen szál virág sem dekorálja (miért is, hiszen az odaillene?!), vannak viszont matricák és reklámok, ha az intim hangulatú belső udvarra tekintünk. Az úszók feje fölött óriási reklámtáblák éktelenkednek, köztük a polgármester lapjáé, nehogy valaki valaha elfeledje, ki volt az, aki már eleve ellene esküdött, és a szavát adta, hogy mindent megtesz majd, hogy megakadályozza a felépítését.

A földszinti helyiségben, mely a “kaszinó” lenne, játékautomata játékautomata hátán. Szűk utacska vezet köztük, jelképezve, hogy ugyancsak beszűkülnek azoknak útjai, akik az efféle narkóra rászoknak. S hogy kiket várnak ide? Ugyan kik szokták a játéktermeket látogatni? Elhanyagolt, elidegenedett iskolás gyerekek, otthonról kapott vagy “szerzett” zsebpénzükkel, egyre elkeseredettebben próbálkozva a többnyire “megbuherált” gépekkel, melyek természetesen kizárólag a gazdáiknak hajlandóak dolgozni, pénzt szerezni.

Makovecz Imre harangtornyának megépülése egy darabig bizonytalan volt. Az időközben Corvin-láncra érdemesült művész eredeti elképzelése szerint ez az épületkomplexumhoz képest kicsinyke építmény igen fontos szimbólum. Talán nem minden egri tudja, miért kaptuk ezt ajándékba. A betonburok, mely a tornyot övezi, szétreped, és belőle kiemelkedik a barokk tornyocska. “Szándékom szerint a város történelmi, katolikus jelképe – mondta róla Makovecz Imre. – A barokk torony megszabadul az őt fogva tartó, őt bezáró betonhéjból. Azt akarja hirdetni, hogy az idegen uralomnak vége. Eger története folytatódhat:” Nos, ennek ismeretében már nem nehéz megérteni, miért fáj ez a hitetlenséget és gyűlöletet hirdetőknek. Vannak, akik nem hisznek a lejárt történelmi korszak végében, sőt erőltetik a folytatást.

A középkorú asszony csak estére végzett a gimnázium tanári étkező konyhájában a mosogatással és törülgetéssel. A másnapi főzéshez is előkészítette a burgonyát. Még egyedül üldögélt néhány percet, elgondolkodva családja sorsán: Hogyan lesz tovább? A férjét 18 évi szolgálat után tegnap bocsátották el a rendőrségtől. Ő most dolgozott életében először, mint alkalmazott, szerény tiszteletdíjért. Felsóhajtott, felállt, bezárta maga mögött az ajtót és a kulcsot leadta a pedelluséknál. Hazaindult.

Javában tombolt a “fordulat éve”. Napról-napra szűntek meg, osztattak fel, keveredtek össze korábban jól működő állami szervezetek, intézmények. Utcára kerültek emberek, irányítottak át ezreket más munkakörbe, más közösségekbe csak azért, hogy a “reakciós világot”, a “burzsujok uralmát”, a “klerikális reakciót” a proletárdiktatúra jogán felszámolják. Az alapfokú szemináriumok által butított, agymosott végrehajtók tették a dolgukat. Bizonytalanság és félelem ült ez egri értelmiség életén is. Eltűntek közéleti emberek, folytak a kitelepítések. A közoktatásban a vallás-erkölcsi nevelés gyökeres kiirtásának már második intézkedését is meglépte a gátlástalan kommunista hatalom. Először (1948-ban) csak államosították a ciszterek és angolkisasszonyok gimnáziumát. Az egy évig működő első állami Gárdonyi Géza Gimnáziumban, minden erőlködés ellenére sem tudták a megmaradt világi tanári kar és a diákság szellemiségét átformálni. Így azután 1949-ben “beindították a nagy kavart”: A Dobó Gimnáziumba csapták az egykori ciszter diákokat és tanáraikat, majd rá egy évre az angolkisasszonyok diáklányait is. A bővült gimnázium helyszűkében, nagy zsúfoltságban működött, kiváló tanárokkal és gyakran változó igazgatókkal. Az osztályokat keverték, átszámozták (az V. első lett, a VI. második…), megszűnt a német és francia nyelvek tanítása, de megindult heti öt órában az orosz nyelvoktatás. A latint még a humán osztályokban is csökkentett óraszámban oktatták. A tanárok állandó bizonytalanságban éltek és tanítottak, de ezt a diákokkal nem éreztették. A “NÉKOSZ-katonák”, a népi kollégista diákok egy része, a DISZ-vezetők korlátlan úrként viselkedtek a gimnáziumban, még az igazgatót is terrorizálták… A szomszéd épületből, a “pártkörzetből” a gimnáziumba “átjárt” felügyelni a körzeti kommunista párttitkár, egy sunyi cipészsegéd, akit ismerethiánya egyáltalán nem akadályozott abban, hogy mindenbe beleszóljon. A feszült légkör ellenére az iskolában a tanítás magas színvonalon folyt, a tanárok az oktatásba és a nevelésbe menekülve igyekeztek függetleníteni magukat a zavaros új elméletektől, a kapkodó intézkedésektől, a félelem elhatalmasodásától.

A szülői munkaközösség és az igazgató kitalálták, hogy kellene egy nagyon olcsó tanári étkezde. A Csiky Sándor utcai öreg épület földszintjén, a köztiszteletben álló, leváltott igazgató lakása alatt egy boltíves helyiséget jelöltek ki a konyha-étkezde megvalósítására. Egy csikósparhert volt a főzőhely, mellette egy nagy előkészítő konyhaasztal és falikút, egy padon elhelyezett mosogatókád a berendezés. Az étkező részen egy hosszú kecskelábas asztal terpeszkedett két oldalán azonos hosszúságú nehéz padokkal. Még egy kisebb asztal állt a sarokban két székkel. Az aljzat piros téglái nem egyenletesen koptak, így a százéves talaj meglehetősen hepehupás volt. A vastag falakba vágott két kis ablak alig juttatott fényt a szobába, és csaknem mindig égetni kellett a két, dróton lógó, fehér-üvegernyős lámpatestet.

A szülői munkaközösség asszonyai vállalták a főzést, “majd kéthetenként váltjuk egymást” jelszóval. Ebből aztán nem lett semmi, mert az első vállalkozó, egy “háztartásbeli” asszony, aki valamikor Pozsonyban háztartási iskolát is végzett és kitűnően főzött, “megragadt” a beosztásban, mert senki nem váltotta le. A kezdeti lelkesedés alábbhagyott, amikor megtudták, hogy a piaci bevásárlást, a pénzkezelést, a gazdaságosságot is a főzőasszonynak kell megoldania. Segítséget csak Gál bácsitól, a pedellustól kapott, aki a tüzelőről és a takarításról gondoskodott. A tanárok hetente befizették előre az összeget az egyszerű házias ételekre, melyeket ott a hosszú asztal mellet fogyasztottak el, vagy ételhordóban elvitték. Általában 7-10 tanár vette igénybe az ebéd-lehetőséget, főként fiatalabb, egyedül élő tanárok. Egy diák, a háziasszony fia kapott engedélyt, hogy édesanyja főztjéből ebédelhessen a kis sarokasztalnál.

A tanár úr már dörzsölte kezeit, amikor leült megszokott helyére a hosszú asztalhoz. A nagy leveses tálból csordultig töltötte tányérját, és hozzálátott a gulyásnak. Az asszony tudta, hogy a tészta csak a gulyásrepeta után kell, mert Koma tanár úr meglehetősen nagyétkű volt. A repeta közben érkezett meg az orosztanárrá kényszer-vedlett latinos, aki most kivételesen nagyon elegánsan csokornyakkendőben feszített. A fizikus nem is hagyta szó nélkül:

- Barna! Csak nem a szép szőke orosz szakfelügyelőnő váltotta rajtad a pulóvert öltönnyé? Figyellek már két napja! Nagyon fűzöd azt a szépséget!

A latintanárt a nyár közepén irányították egy gyorsított orosztanfolyamra, melyet azóta is rendszeresen látogatott. Csak másfél hónapos előnye volt tanított diákjaival szemben a “krásznaja szubbóta” és a “tjanúli, tjanúli, nye vűtjanúli répku” meséket illetően.

Az aranykeretes szemüvegű, enyhén kopaszodó, választékos modorú kényszer-oroszos tanár, aki rendkívül szőrös lehetett, mert fehér ingnyaka fölött is szőrszálak kandikáltak, és borotvált arca is sűrű-fekete, kemény szakállt sejtetett, most remegő hangon adta elő délelőtti rémületét, meregetve a gulyásból, válogatva a legszebb húsdarabokat:

Gábor, ma igazán megrémültem! Oroszórát tartottam a II. c-ben, és a katedrán az asztalnál ültem. Natasa a hátam mögött oldalt foglalt helyet egy dobogóra helyezett széken. Miközben tanítottam, nem láttam, csak érzékeltem őt. Egy idő után az ifjoncok egyáltalán nem figyeltek rám, csak a őt nézték. Én is hátranéztem, de már ugrottam is. Na, nem azért, mert láttam, hogy keresztbe rakott lába és combjai alatt a szoknyája alá az egész osztály belátott, hanem mert székének egyik lába éppen lecsúszott a dobogóról, és várhatóan a teljes combozatot és altestet feltáró hanyatt eséstől csak karjaimmal keményen megragadva tudtam megmenteni. Az ezért a pillanatért drukkoló kölykök persze fuldokolva röhögtek, de legalább nem hahotáztak. Baleset nem történt, de az órát egyedül kellett befejeznem. A tanáriban csak egy üzenetet hagyott. De szerencsére, vár estére!

- Barna, akkor ma te jól leizzadhattál. De így legalább megmentő lovag is lettél. – A fizikus már hozzáfogott a második tányér tésztához is, a már megnyugodott orosz-latinos a gulyást kanalazta.

- No, nee! Csak nem vagy vérbajos? Ezen a kérdésen még a cvekedlivel foglalkozó Barna tanár úr is elhűlt.

A randevúra igyekvő is átadta magát a gulyás élvezetének, miközben Barna tanár úr a most nem behúzható kis pocakdomborulatával távozott.

Koma, beletúrva a kopasz fejét körülbozontozó sörénybe, bólintott. Az asszony is figyelhetett, mert megállt egy pillanatra, és a fiatal tanárra nézett, de nem kérdezett. Ő ismerte az egykori hittanárt. A megmerevedett gondolatok mintha érezték volna, hogy valaki, vagy valami még van a sötétedő helyiségben, és hallgatni kell.

- Ja, és még valami! A DISZ és a párt egy óriási tüntetést szerveznek Mindszenty ellen! Az összes iskolát kivonultatják. A jelszó: Vesszen Mindszenty! A részvétel kötelező. – Az utolsó mondatot kiemelten hangsúlyozta. Megköszönte az ebédet, elköszönt és sietve távozott.

Alig húzta be maga mögött az ajtót, ketten is érkeztek: a terhesen udvarias, szerény biológus-botanikus tanár a háziasszony fiával. A tanár úr az asszonyt mély meghajlással és kézcsókkal köszöntötte, de Gábor kollégájának is külön meghajolt. Arca, mint mindig, most is világfájdalmat tükrözött, mintha csak szenvedés lenne az élete. Letette zakóját és elfoglalta helyét a nagy asztalnál. “Molluszka” tanár úr (a diákok akasztották rá a “puhatestűek családjának” elnevezését) biológiát tanított, de botanikában volt igazi szaktekintély. Járta a hegyeket, kutatta a különleges növényeket és virágokat. Tudós esetlenségéért, szórakozottságáért a diákok a háta mögött gyakran kinevették, de azért tisztelték tudásáért és emberségéért.

- Gábor, kérlek! Most tényleg ne! – intette le komolyan Lajos a fizikust, aki rögtön látta, hogy valóban valami hangulati gödörben emésztődik kollégája.

A háziasszony a legnagyobb leveses tálat tette a biológus elé, mert ő volt az egész ebédelő gárda igazi nagyevője, minden bánata és szomorúsága ellenére, vagy talán éppen azért. Azután átment a pedellusékhoz borsot kérni, mert a cvekedlihez nagyon fogyott.

- Mondtad az esetet édesanyádnak? Neem? Azt ajánlom, neki beszéld el, hogy miről faggattak, mit akartak tőled. Neki ezt tudnia kell! De másnak egy szót se! Na menj!

A biológus közben fel sem emelte fejét, teljes süketséget és vakságot fogadhatott, és már a harmadik tányér káposztás tésztát kebelezte, miközben óvatosan kigombolta mellénye alsó négy gombját és a felső nadrággombokat. Már teljesen feszesre telítette pocakját. Befogadóképessége határára jutott, mint mindennap.

A diák időközben visszatért édesanyjától sietve búcsúzott azzal, hogy mennie kell a repülőmodellező szakkörbe, mert holnap versenyük lesz. Az anya valami zavart azért észlelt a fián, és a két tanárra is vetett néhány gyanakvó pillantást, de az egyik csak nézett füstkarikái után a levegőbe, a másik meg láthatóan csak az evésre összpontosított. Vállat vont, és kezdte mosogatni a szennyes edényeket.

A szomorú Molluszka lehunyt szemmel kortyolgatta a vizet a bekebelezett rekordmennyiségű cvekedlire, végül elégedetten sóhajtott. Elengedve magát ismét felvette a bánat-arcot. Az asszony sem állta szó nélkül, amikor az üresre evett tálakat elvitte az asztalról:

- Oh, szörnyű dolog történt tegnap este. Tetszik tudni, délután a gyerekekkel az Egeden növényeket gyűjtöttünk és én összeállítottam az én violámnak egy gyönyörű szép őszi-erdei virágcsokrot. Hoztam haza boldogan, örömet akarva. Aztán beállítottam hozzá a csokorral, és szeretettel nyújtottam át neki. És képzelje, nagyságos asszonyom, hogy mi történt. Átvette, és azt mondta: “Kösz, de most már sietnünk kell, mert elkésünk a moziból.” Violám fogta a csokrot, és még az előszobában vetette az esernyőtartóba. Még vázába se tette! Többet rám se nézett. Semmibe vette a szépséget és engem. Szörnyű volt ezt megélnem, és még utána elmenni moziba is. – Elhallgatott, de egy kicsit meg is könnyebbült, hogy végre elmondhatta szíve bánatát.

- No, de Lajos! Ne csinálj azért ebből tragédiát. Bizonyára már a várható filmélmény izgalma miatt nem foglalkozott a csokorral. Még bocsánatot is fog tőled kérni, ha rájön, hogy ez mennyire fontos volt neked – szólt tanári magyarázattal a Koma kolléga. Az asszony is vigasztalta:

Túltesz a kaméleonon: minden szinten színleli az érdekeinek éppen megfelelő színt.

Úgy gondolom: nem egy halhatatlan szeretné magát a feledés homályába eltemettetni, ha látná, mily becstelen üzletet csinálnak az ő halhatatlanságából.

Jobb annak, aki eszméivel együtt jeltelen sírban nyugszik. Így legalább kisebb a kockázata, hogy rátalálnak, eszméit, gondolatait kiforgatják, ő meg foroghat a sírjában.

Ha valaki figyelmezteti a rossz irányba haladót, rendszerint inkább neheztelésre számíthat, mint köszönetre. Ha ez a rossz irányba haladó maga a társadalom, a figyelmeztető még örülhet is, hogy ennyivel megúszta!

Embertelenségben az emberség, emberségben az embertelenség a feltűnő.

A régmúlt embere november 11-e, Márton napja után testét-lelkét megaszalva nagyböjtbe fogott. Azt, ugyanúgy hat hétig tette, mint a farsang és húsvét közötti időben. Mára mindez a karácsonyt megelőző négy hétre korlátozódott, és egybeesik advent idejével.

A nappalok egyre rövidültek, az éjszakák hosszabbodtak; a kozmikus rendben jó alkalmat teremtve a belső csendességre, a lélek megújulására. Keresztbe-kasul felszántott világunkban, a kor diktálta tempóban erről a személyiséget összerendező, regeneráló lehetőségről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, holott ez az évezredes, kipróbált ciklus! Nem is csoda, ha nagy árat fizetünk – testben és lélekben – a kozmikus rend felrúgásáért, vagy emelkedettebben fogalmazva – elvetéséért. Napjainkat öntörvényűen szervezgetjük a megszokottak szerint, és csodálkozunk, ha nem egészen úgy mennek a dolgok, ahogyan szeretnénk. Mindez azért következik be, mert kiestünk az időből.

Ahogy az emberen napról-napra araszolgatva múlik az idő, hajlamossá válunk arra, hogy nyugtalanságtól vezérelve elégedetlenkedjen, zsörtölődjön. Ez sem jó, az sem jó! Már nem annyira rugalmas és plasztikus a lélek, a tűrőképesség is alábbszáll. Az időből is gyakorta azt ragadjuk ki, ami lehúz, s nem azt, ami felemel. A múltból a rossz emlékeket, holott hálát kellene adnunk, hogy immár a múltéi azok. Ha pedig valami szép volt a múltban, akkor sóhajtozunk: régen jobb volt, mint most; pedig hálát kellene adnunk, ugyanis megérhettük azt a jót.

Vagy felelőtlenek vagyunk, nem érdekel semmi, élünk a mának, vagy túl sokat akarunk a jelentől, még azokat a feladatokat, gondokat is a mába hozzuk át, a mában várjuk az eredményt, amelyek a holnapra tartoznának… Avagy sehogyan sem akarunk megbékélni a jelennel, összehasonlítgatjuk a múlt könnyebbségével.

A jövővel kapcsolatban is sajátosan viselkedünk: vagy félünk tőle – nem bízunk sem Istenben, sem emberben – vagy vakmerően elbizakodottan gondolunk a jövőre, mintha máris a mienk lenne. Más esetben felelőtlenül kijelentjük: nem is érdekel, hogy mi lesz.

Nem törődöm a jövő emberével, a gyermekekkel, az ifjúsággal, az utánam következő nemzedékkel. Majd kijárják ők is az élet iskoláját, és megtudhatják, hogy az sem lesz fenékig tejfel.

Csak egy kívánságunk lehet, ha meg akarjuk őrizni magunkat a fatális tévedésektől, fölösleges gyötrelmektől. Isten tanítson úgy számba venni az időnket, hogy mindennapjainkat meggazdagítva, bölcsen élhessünk, és jó példát mutathassunk!

Nem tudom, hogy mi a magány, csak azt tudom, nem azonos a társtalansággal és az egyedülléttel. Az ember ugyanis társas lény. Ha nincs legalább egy párja, akkor, mint faj is a világból kihal. Ha van párja, akkor szükségképpen vannak gyermekei, anyja és apja is. Az ember legszűkebb élettere a család. Mint szükséges élettér, a lakókörnyezetét kell megjelölni, mely legfeljebb falu nagyságú lehet. A családtagok ugyanis földrajzilag eltávolodhatnak egymástól, ami nem okoz önmagában egyedüllétet, ilyenkor a társas kapcsolatokat a szomszédok, a közelben élők, legfőképp a barátok tudják biztosítani. Az olyan kapcsolat-formációk, melyek a falu méreteit túlnövik, már nem alapvető létérdeket szolgáló miliőt jelentenek. A városokon, országhatárokon, kontinenseken átívelő emberi kapcsolatok lehetnek előnyösek, jók és hasznosak, de nélkülük teljes értékű életet lehet élni.

Azért jártam körbe bevezető gyanánt az egyedüllét kérdéskörét, hogy rávilágítsak, a magányossággal semmiképp nem lehet összemosni, mert a magány még távolról sem azt jelenti, hogy egyedül lenni. A magány azt jelenti, hogy rövidebb-hosszabb időre magamat vallatom, önismerethez próbálok jutni, elmélyedek, elhagyom a felszínt, a divathullámok színterét, az élet színházát, otthagyom az írott jogok és kötelezettségek keresztül-kasul átszántott rögös, szinte járhatatlan és átláthatatlan ugaros területét, ahol a búza és a konkoly összekapaszkodva növekszik. Elhagyom a csörömpölő politikát, és minden külső periféria szabálytalan ütközését és csattogását, keresek egy kis csendet, ahol érhet a gondolat, érhet az érzés, kitárulkozhat a belső látótér, ahol a szemléletet nem töri meg a tv, videó, reklámfények, és a tűzijáték villózó műfény kavalkádja.

A magányban nincs becsvágy, kéjsóvárgás, és eltűnik a sokaság nyomasztó befolyása, a szükségtelen gondok nehezéke. Értelmüket vesztik olyan kategóriák, mint a demokrácia hangzatos poénja: a többségi akarat. Elhagy a motorikus nyugtalanság, igaz, helyét kitölti az extázis jellegű katartikus izgalom. Magányban a lelkiismeret bilincsén kívül minden más bilincs lepottyan, és minden kóros kinövés műtét nélkül is a törzsről leválik.

A magányt úgy is meg lehetne határozni, hogy az az állapot, amikor a lélek magára ismer és magára talál. Ezen állapotunkban vagyunk csak képesek felismerni önmagunkban egy rejtett zugot, ahová csak azokat a dolgainkat tesszük, ami ténylegesen a miénk, amivel elválaszthatatlanul össze vagyunk nőve. Nem köt semmiféle kényszer, és nem zavar a nyelv, a szavak korlátja sem, hisz a szóra nincs szükség, a gondolat működik nélküle is.

A magány időtartama teljesen egyéni, vannak másodpercekig, órákig, évekig tartó, periodikusan visszatérő és egész életet folyamatosan végigkísérő időszakok is. Értékét nem az időtartama, hanem a mélysége, őszintesége és a kreativitása határozza meg. A magány perce: amikor nem másokért és másoknak, hanem önmagunkért és önmagunknak vagyunk. Ez nem egoizmus, mert például a végső elköltözésre való felkészülés is csak a magány perceiben képzelhető el.

A magány állapota nem azt jelenti, hogy hátat fordítok a világnak, és abból semmi nem érdekel. Ez csak a remetére jellemző. Azt jelenti, hogy a világban megismert jelenségeket helyesen és felelősséggel rendezem, azokat lelkiismereti alapon történő szelektálás után magamba eresztem. Továbbá azt, hogy a békességet helyezem előtérbe a dicsőséggel szemben.

A leírtakból a magány pozitív kicsengései olvashatók ki. Ez szándékaim szerint történt, mert nézetem szerint a magány a tartalmas és teljes emberi élet természetes, szükségszerű és kívánatos része. Az az ember, aki irtózik önmaga társaságától, önmagával való szembesüléstől, az egy pszichikai-filozófiai kóreseti alany, magam, jobb szó híján “humándefekt” kifejezéssel illetem.

A ma társadalmi divatja az, hogy a magányost, mint valami szerencsétlen és sajnálatra méltó figurát kezelik, akit ki kell segíteni a magányosság sorscsapásából. Karácsonyi időszakban a média egyenesen hisztériázik a magányosok várható öngyilkosságáról és hasonló riadalmakról skandálnak. A társtalanokon, az egyedül maradottakon, s akik nem maguk vállalták a magányt, (mert ilyenek is vannak), lehet és kell is segíteni. De azokat, akik egy magasabb létvilág elérése, a mélységbe és távlatokba látás csábító lehetősége vonzott a magány csendes vizeire, hát őket nem kellene gyógyítani.

Egyébiránt magányos ember sokkal több van, mint azt gondolnánk. Magányélménnyel szinte mindenki rendelkezik. Aki a nagyátlagtól eltér, az szinte törvényszerűen sodródik a magány felé, még akkor is, ha ez benne nem tudatosul, és nem fogalmazódik meg. Ugyanakkor a magányos a közösség szemében többnyire gyanús – miért nem olyan, mint a többi, mondják.

A magány teljes vagy tartós hiánya kóros. De a magánynak is vannak kóros formái. Például az, amikor valaki azért választja, mert ebben leli az élvezkedés örömét. Kezdetben úgy érzi, hogy a magány cirógat, de a cirógató ujjak fojtogatni is képesek. Mások a magányt arra használják, hogy nagyítóval és gyertyával keresik a hibát, a fájdalomérzés és önmarcangolás lehetőségét. Vagy éppen összemossák a szomorúsággal, a sajnálatraméltósággal, és nem tudják, hogy a magány éppen a derű elérésének egyik legfontosabb eszköze. Ugyancsak kóros eset az is, amikor a magányt összekeverik az unalmas tespedéssel, a “gemütlicher Mann”-nal, azzal a pocakos emberrel, aki elfekszik a nyugágyban a vízparton, s közben jóízűeket hörpöl a söröskrigliből. S ha felkel, akkor is csak magának főz.

Momentán éppen egy új évezredbe, s egyben egy új évszázadba vágtattunk bele. Magunk mögött hagytuk azt a XX. századot, melyet mondtunk az atomkorszaknak, a világháborúk, az űrkutatás, az informatikai forradalom és más jelentős dolgok századának. Az új évszázadból csak néhány hónap telt el, és máris van egy hozzáragadt jelző: a terrorizmus százada.

A terrorizmus nem új dolog, mondhatják joggal. Csakhogy a letűnt évszázad terrorizmusa kriminalisztikai és kriminológiai kategória volt. Néhány elszigetelt egyén vagy embercsoport követett el kisebb-nagyobb terrorcselekményt, amit követett a rendőri nyomozás. Csakhogy a szeptember 11.-i New York-i terrorista támadás már korántsem egy “sima bűntett”, hanem egy háború kirobbantása volt, melyben rögtön az első ütközetben mintegy hétezer ember halt meg. A háborút azonnal egy tömeggyilkossággal indították. Kik indították, ki ellen és miért? Ez jelenleg nem tudható, ez a terrorháború egyik érthetetlen jellegzetessége, nevezetesen a totális bizonytalanság. Senki sincs biztonságban, a Föld bármely pontján bármikor bekövetkezhet egy terrorcselekmény, ahol ártatlanok százai-ezrei a másodperc tört része alatt “sodródhatnak” a halálba.

A terrorizmus látszólag olyasféle dolog, mint a partizán- vagy gerillaharc. De mégsem hasonlítanak egymásra, mert a partizánharcban fegyveresek harcoltak egymás ellen, akik megadták egymásnak a védekezés esélyét. Nem mintha a katonaruhába öltözött vagy öltöztetett emberek életének kioltása olyan könnyű kis kaland lenne, de mégis megmutatták magukat, az arcukat. Lehetett tudni, hogy kik vannak a barikád egyik vagy másik oldalán. Ezzel szemben a mai terrorháborús viszonyok között szinte semmit sem lehet tudni, csak azt, hogy negyvenkétezer liter embervér elpárolgott az acélt is megolvasztó tűzben, vagy keveredett össze az épületmaradványok romjaival.

A bizonytalan helyzetben azonnal megjelennek az ügyeletes bajkeverők, akik máris igyekeznek a köztudatba elhinteni, hogy itt az iszlám és a nyugati egyház közötti háborúról van szó. Egymásnak uszítanak ősi emberi kultúrákat – nos, ők a szellemi terroristák. Uszítanak akkor, amikor az egyes vallások kölcsönösen nyitnak egymás felé, térhódításban van az ökumenikus élet- és világszemlélet, és éppen megszűnt a szocialista és a kapitalista világrendszer egymásnak feszülése is.

Azt hiszem, nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, hogy a 2001. szeptember 11-én kirobbant terrorháborút nem értem. Tudom magyarázni, mely szerint egy új háborús módszer keletkezésének vagyunk élő tanúi. Egy olyan militáris metodikát próbáltak ki, amely ellen nem lehet bevetni a nehézbombázókat, vadászgépeket, hadihajókat, de még egy ágyút sem lehet elsütni, mert ismeretlenek az irányok. Szinte minden ködben, rejtőzésben van, csak a félelem, az értelmetlenség és az elfolyó vér észlelhető szomorú valóságként. A terrorizmus tulajdonságait oldalakon keresztül tudnám Önökkel együtt elemezni, de azt hiszem, megérteni akkor sem vagyok képes. Milyen fontos eszmerendszer és értékrend lehet az, aminek érvényre jutásához közel hétezer életnél nagyobb értékrend nincs, hiszen az élet egyszeri és megismételhetetlen. Amikor a temetőben hozzátartozónkra gondolunk, akkor bizony sajnáljuk, hogy az élet nem megismételhető. De amikor a fanatikus ön- és tömeggyilkos merénylőkre gondolok, akkor egy bizonyos megnyugvást érzek, ők már nem tudják megismételni a szörnyű tettüket. S a jegyzetíró az olvasókkal együtt csak reménykedni tud, hogy ezt mások sem fogják megtenni. Reménykedjünk abban, hogy az új évszázad elkövetkező évtizedei talán lemossák a terrorizmus százada kifejezést, és az idő sodrában egy békésebb, nyugodtabb korszakba evezhetünk. Olyan korszakba, ahol az életünk bevégeztetéséről a világ teremtője dönt, legyen az akár Isten, akár önmaga, és nem bombák és pokolgépek fogják testünket darabokra szaggatni. Mert az élet nem erre van kitalálva, ezt tudom biztosan.

Megható szavak egy történelmi pillanatban. Hallgatja az ember a díszbeszédeket, s arra gondol, hogy annyi minden elhangzott az elmúlt tíz évben a valós vagy vélt politikai harcok küzdőterén politikusok, közéleti személyiségek szájából. Radikális rikácsolás, moderált hangok között vergődött az erdélyi ember, s mára már minden szót mérlegel: igaz lehet-e, nem igaz-e.

“Hölgyeim és uraim! Győztünk!”- kezdte ünnepi beszédét Németh Zsolt, a magyar Külügyminisztérium politikai államtitkára. A lélegzetvételnyi meglepett csendet vastaps követte. Hirtelen az összetartozás érzése árasztotta el a csíkszeredai művelődési ház előadástermét. Egy szép, értelmesebb jövő reménye csillant a szemekben. “Győztünk! Negyvenkét év után ma újra évnyitót tart egy teljesen magyar nyelvű egyetem Romániában. Lehet-e erre mást mondani, minthogy győzelem? Mit igazol ez ? Ha nem azt, hogy az erdélyi magyarság a huszadik század minden megpróbáltatása ellenére életerős, virágzó közösségként lépi át a harmadik évezred kapuját. Az egyetem évnyitója és a benne levő történelmi mérleg egyaránt megerősíti, hogy nyugodtan győztesnek tekinthetjük magunkat. Ez a győzelem a hit és a kitartás győzelme. Az elmúlt negyvenhét év alatt, mondhatnék nyolcvanat is, sokat átéltünk, de a legnehezebb időkben sem adtuk föl a reményt. A kelet-európai diktatúrák legsötétebbjének az idején sem adtuk fel a reményt. Mert tudtuk, hittük, legalábbis reméltük, hogy nem tarthat örökké. És mert tudtuk, hogy nincs is más választásunk, nem adhatjuk fel. Ez a hit nem tehetetlen várakozás volt. A győzelem az akaraterő győzelme is, megőriztük, továbbadtuk céljainkat és amint tenni lehetett, mindenki cselekedett. Sokan mondták: nem lehet, de hálistennek még többen mondták azt, hogy: ahogy lehet. A magyarság ma egy épülő, egységesülő közösség. Újjáépítjük intézményeinket, iskoláinkat, közösségeinket, megerősítjük falvainkat, városainkat, egyházainkat. Hosszú az út, ami előttünk még áll és nem is tudunk küzdelmek és megtorpanások nélkül haladni, de a mai nap győzelme mutatja, hogy van értelme.”

A többes szám első személy, a “győztünk”, “átéltünk”, “újjáépítjük”, varázsigeként hatott. A mindennapok szkepticizmusát az összetartozásra, a nemzet egységére vonatkozóan, a szavak hirtelen kitörölték. Elfeledtették annyi csalódásunk, annyi hazug, üres szónk. S legalább egy rövid időre azt hihettük: van még remény, túlél a szó, a tartalom visszalopja magát. A gondolat, a szó és a cselekedet egysége lesz “a mi” egységének alapja. S így talán a soha el nem felejtett Európánk sem felejt el minket.

Andrei Ţuguleának, a Román Akadémia főtitkárának, amint Bukarestből a megnyitóra utazott, Csipkerózsika meséje jutott eszébe. A Hargita mesebeli tájai eszébe jutatták a királykisasszony születésének történetét. Arra gondolt, hogy ő is, jó és kevésbé jó tündérek társaságában, királykisasszony születésénél fog asszisztálni, melynek neve: Sapientia. Ţugulea reményét fejezte ki, hogy nem lesz szó száz éves álomról, hiszen már a herceg is ki van választva, Lányi Szabolcs dékán személyében, aki életre kelti majd a királykisasszonyt.

Reméljük, hát, hogy a bölcs királyasszony és hercege visszalopja Csíkszeredába, a Székelyföldre, Erdélybe azt a bölcsességet, amely képessé teszi az itteni embert a szülőföldjén való megmaradásra, fennmaradásra és túlélésre. Reméljük, hogy az őszinte - legyen bár magyar vagy román - szó felébreszti bennünk évtizedes rémálmából a közösségért való tenniakarást.

A film szerkezetére és arányaira jellemző, hogy műemlékek, Amrita Sher-Gil festmények, néprajzi emlékek sorakoznak egymás után, váltva a különböző helyszíneket, az indiai, magyar, párizsi térséget a tájra és országra jellemző háttérzenével, magyar népdalokkal, szitármuzsikával, francia sanzonokkal. Örvendetes, hogy Sára Sándor föltárja India specialitásait, láthatjuk a filozófus apa Umrao Singh alakját, a magyar édesanya, Gottesmann Antónia portréját, aki Baktay Ervin testvére volt. Szépen íveli át Sára Sándor azt a szellemi ívet, mely hídként feszül India, Párizs és Magyarország között, hiszen e három helyen zajlott a magyar-indiai festőművész Amrita Sher-Gil élete és munkássága. Amritasar, Szimla, Lahore épületei, az adzsantai barlangrendszer szobrokkal zsúfolt környezete érzékelteti azon forrásokat Zebegény, Verőce, Kismaros, Kiskunhalas, Dunaharaszti mellet, melyből Amrita Sher-Gil képei születtek. Megindító a harangkongatás képsora, a boglyák és tanyák, melyek rokonítják hazánk és India tájait. Ady neve is látszik Amrita Sher-Gil indiai otthonában. Ady különös metamorfózisa a család életében. Az apa, Umrao Singh az 1910-es évek elején még a haraszti Sziribik Antal költőt üdvözli Ady ellenében, aki Budapest díját kapta, de a lánya, Amrita Sher-Gil már fölfedezi Ady, Bartók értékeit, érdeklődéssel hallgatja Szabó Dezső zseni-elméletét. Érdekes a film Borisz Taslitzky fejezete, kiderül ebből Amrita Sher-Gil varázsos lénye, különös szexualitása, mely a nőkhöz is vonzódott, anélkül, hogy leszbikus lett volna a gyakorlatban.

Sára Sándor időzik indiai rőzsehordóknál, mintegy folytatva Millet és Munkácsy festői látomásait. Figyeli és ábrázolja az ősi mozdulatokat, az indiai csoportba verődést, mely Európára már nem jellemző. Ott élmény a közös pipázás is – Sára ezt is megörökíti –, nemkülönben a kőtörő nehéz munkáját is, ahogy kiserked a vér ujjaikon. A filmben Amrita Sher-Gil hallható naplórészletei váltakoznak az indiai élettel, Párizs forgatagával, a keleti műemlékek sokaságával, mérhetetlen bőséggel és szegénységgel, porral és ragyogással. Táncok, énekek ünnepe áramlik a színes özönlésben, az azonban a film nehezéke, hogy nem nevezi és nem magyarázza közben az építmények jellegét, ismétli, olykor fárasztóan az egyes Amrita Sher-Gil festményeket, anélkül, hogy az összefüggéseket értelmezné, fontos forrásokat elhagy Dunaharasztiról, nem használja föl az indiai és a magyar szakirodalmat, annak csak egy részével foglalkozik, elhallgat a film olyan tényeket, miszerint Umrao Singh az első világháború éveiben a haraszti templom óráját javította.

Tapintatosan érinti a film a bonyolult lelki folyamatokat, azt, hogy Amrita Sher-Gil húzódott a házasságtól, így ment férjhez a katonaorvos Egán Viktorhoz, aki hőn szeretetett hitvesét Indiába is elkísérte. Sára Sándor hű realista, mellékletként sovány és öreg Indiát láttat, ahol a negyvenévesek már aggastyánok.

Amrita lelkiállapota is változik; megtalálta, később elvesztette önmagát, szenvedélyesen festett, aztán abbahagyta a valóság és a film tanúsága szerint. Szervetlen rész a máskülönben feszes szerkezetű filmben, hogy Sára kamerája időzik Kőrösi Csoma Sándor darjeelingi sírjánál, de ennek itt nincs funkciója.

Sára Sándor Amrita Sher-Gil emlékének szenteli fotókiállítását, melyet a szentendrei MŰVÉSZETmalom-ban láthattunk szeptemberben. India belső arca tárulkozik fel – kalyibák sorakoznak bivalyok körében, hömpölyög a mezítlábas sokaság, halászok kuporodnak hálójuk felé, egész India guggol csöndben, a sor előtt tevés kordé gördül. Egy emberből százezer, millió tekint ránk: ivó hinduban az öröm, szinte egyetlen boldogsága, hogy a Gangesz vizéből szomját olthatja. A dzsunkákkal telített folyó egy szegény, nagyon szegény Velence hasonmását mutatja, a mosoly szinte csak gyermekarcról fakad; ők még nem érzik, milyen tömény nyomorba születtek, és megtanulnak örülni a maradéknak, egyetlen rúpiának, falás kenyérnek.

Sára Sándor az általános formákban fölfedi a különleges sorsot, azt, hogy India sovány, az egész India az; egyetlen jól- vagy túltáplált embert nem tud dokumentálni a kép, csak szakállt, szakállt minden mennyiségben, mely az öreg emberek dísze, arcának természetes ékszere. E sivár kincs teszi, hogy a színes lapok szürkének, fehér-feketének tűnnek, hiszen a kerevet, a szék, a pad, az ágy, India száraz földje, amin ülnek, hevernek, ez az ő lakószobájuk, száz- és százmillió embernek a föld. Alapmozdulatokat örökít meg a művész, s valahány ábrázolás értelmezés – riadva együttérez, akik emberi létükben messze nem érik el távlataikat. E könnytelen zokogásban külön nehezék egy mankós törpe magányos figurája, a kinyílt ernyők, melyek a hőség enyhítésére szolgálnak, s egy férfi, aki népművészeti cókmókja előtt kínjában nevet. Alacsony mennyország, hogy rágyújthat, mert valahol talált egy cigarettadarabot, s korgó gyomorral csónakba ülhet. Sára Sándor e vonulattal ellenpontozza saját önarcképét, mely visszafogottan dermedt és csönddé riadozott, mintegy érzékeltetve, hogy ennyi siralom és szegénység láttán ő maga sem akar boldog lenni.

Sára Sándor fotókban megnyilvánuló filozófiája hiteles, hiszen semmiképpen nem fogadhatjuk el immár a gazdag Amerika-, a gazdag Európa-képet, látván India nyomorát. Az igazság nem lehet más, mint a világ együttes boldogsága, melynek elérése szinte reménytelen, de törekedni rá: Kötelező.

A kiállítást B. Müller Magda rendezte, támogatta a Magyar Mozgókép Alapítvány, a Duna Televízió és a Kodak Magyarország. Csak kérdezem: hogy-hogy nem jutott ebből virágkörnyezetre és a művek címeinek nélkülözhetetlen céduláira?!

A külső világból szerzett információk mintegy kilencven százalékát a szemünkkel fogadjuk be. Persze nem elég nézni, látni is kell ahhoz, hogy a valóban fontos, sokszor felszín alatt rejtőző, emberileg lényegszerű mozzanato-kat és összefüggéseket meg tudjuk ragadni. A művészi vénával és formaérzékkel megáldott ember esetében a jól ismert tétel különö-sen érvényes: nem az számít, hogy mit nézünk, hanem az, hogy mit látunk. A figyelmes szem, a sajátos optika, a belső és külső látás egymást feltételező, oszcil-láló szintézise feltétlenül szüksé-ges ahhoz, hogy a látható világ tárgyi és emberi teljessége művészi színvonalon, a létben való gazdagodás reveláló élményével táruljon elénk.

Az Egernek nevezett “ékszer-dobozban” 34 éve él közöttünk egy Iváncsán született, roppant szerény és fegyelmezett ember, aki több évtizede kitart legnagyobb szerelme, a fényképezés mellett. A jelenleg 65 éves Molnár István Géza idén júliusban a MAFOSZ aranydiplomás fotóművésze lett, ráadásul három évtizedes munkássága elismerése-ként életműdíjat kapott. A Magyarországon adható legrangosabb szakmai kitüntetéseket Molnár István Géza Szentesen vette át.

Amint emlékezéseiből kiderül, hosszú volt az út, amíg az ún. hobbi-fotózástól a művészi igényű fotózásig eljutott. A Zenittől az Agfa Box-ig, a Heves Megyei Fotóklubtól a Művészetbarátok Egyesületéig vezető pályán kamerája mindig az ember felé irányult. Miként ars poeticájában írja: “középpontban az ember úgy, hogy a dokumentáláson túl olyan többletet adjak, amivel egy magasabb minőségben a kép a «másik» embernek is mondanivalóval bír.” Ennek jegyében a paraszti és városi életből való portrékat, riportokat, továbbá szocio- és aktfotókat egyaránt készített. Eközben sohasem szakadt el a természettől, mint ahogy a városi tematika (főként az egri és hevesi kötődésű képek) is végigkísérik munkássá-gát. Jelen sorok írójának különösen emlékezetes az “Egri arcok” című portrésorozat.

A 32 önálló kiállítást számláló, több alkalommal külföldön is bemutatkozó Molnár István Géza ismertségét és elismertségét jelzi, hogy választott tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, illetve elnöke a MAFOSZ etikai bizottságának. Kiállításain felsorol-hatatlanul sok elismerésben, díjban és különdíjban részesült. A fotózás iránti alázatát és szolgálattevő morálját mi sem jelzi jobban, mint hogy jelentős sikerei dacára Egerben mind a mai napig ő vezeti a Horváth Zsigmond Lajosról elnevezett fotószakkört.

Molnár István Géza nemcsak fotóművész mivoltában, hanem személyi-ségjegyeiben, hétköznapi megnyilvánulás-aiban is igen figyelemreméltó, finom hangolású ember. Megnyugtató, jó érzés a közelében lenni, mert létderűt és természetességet sugároz magából. Ebben a rakkolós, rohanó világban fölöttébb ritka az a tárgyakhoz, jelenségekhez, emberekhez közel hajoló, őszinte érdeklődés és tapintatos figyelem, ami Molnár István Géza emberi és szakmai attitűdjében megjelenik. Az a fajta elegancia, amivel ő rendelkezik, aligha tanulható. Mindenkori témáját és aktuális beszélgetőtársát sohasem fokozná le, vagy bántaná meg azzal, hogy csak tessék-lássék módon, figyelmetlenül és felszínesen közelítsen hozzá. A napjainkban már csak kivételesen tapasztalható teljes odaadás és a pillanatokban feloldódó intenzív jelenlét avatja őt köztiszteletnek örvendő, sőt szeretetreméltó emberéé. Önzetlen segítőkészsége, feltétlen használni akarása nélkül nemcsak az Új Hevesi Napló lenne kevésbé illusztris, de a Kálnoky László Egyesület ezredvégi antológiája, a Távol Betlehem című kötet is jóval puritánabb formában jelent volna meg.

Lapunk hasábjain már röviden megemlékeztem Kallós Zoltán 75. születésnapjáról és az azzal kapcsolatos ünnepségekről. Írásomban jeleztem, hogy még részletesebben szeretnék szólni legjelesebb élő népzenekutatónkról, az egész életében Erdélyben tevékenykedő folkloristáról. Úgy gondoltam, hogy egy személyes találkozás, s egy hosszabb beszélgetés hozzájárulhatna ahhoz, hogy hitelesen írhassak róla. 2001. augusztusa tűnt ideálisnak arra, hogy életéről, a magyar népzenéről, a táncházmozgalom kilátásairól faggassam, s egyúttal híres válaszúti néptánctáborának hangulatába is belekóstoljak. Így hát először Válaszúton, családja kilencvenes években visszaszerzett kúriájában találkoztunk. Pont a tánctábor záró estéjére érkeztem. Nem egészen véletlenül! Úgy gondoltam, erdélyi körutam – melynek egyéb érdekes állomásairól még egy másik írásban szólni szeretnék – szép befejezése lesz a tábor záró gálaműsora. Ebben nem is csalatkoztam. A falu szokatlanul nagy kultúrháza zsúfolásig megtelt a táborlakókkal és a falubeliekkel. A műsort ezúttal főleg a Mezőség hagyományőrzői adták, de felléptek a tábor azon lakói is, akik a térség híres prímásaitól, a magyarszováti Maneszes Mártontól és a magyarpalatkai Kodoba Mártontól próbálták ellesni a népzene játszásának autentikus módját az azt megelőző napokban. Az est végén Zoli bácsit szólították a színpadra. Gondolom, sokan voltunk olyanok, akik azt vártuk, hogy valami szép beszédben vonja meg a tábor mérlegét. De ő csak belekezdett egy válaszúti dalba, aztán már nem is lehetett többet hallani a hangját, mert az egész nézőtér és a színpadon állók azonnal csatlakoztak hozzá, ahogy a himnusz hangjaival fejeznek be egy szentmisét. Felemelő pillanatok voltak!

Másnap még egy rövid időre összetalálkoztunk, amikor az egyhetes éjszakázásoktól elcsigázott házigazda megmutatta népművészeti gyűjteményének a válaszúti házában kiállított részét, melyről Kovács András egyik, a közelmúltban a televízióban vetített filmje, “A Kallós Gyűjtemény” is szólt. De arra kért, hogy inkább másnap beszélgessünk kolozsvári otthonában, amikorra már némileg kipiheni a tábor fáradalmait. Természetesen készséggel és örömmel elfogadtam az ajánlatot, s a nap hátralevő részét arra használtam fel útitársaimmal, hogy a – legalábbis légvonalban – szomszédos Székre átmenjünk. Elvileg lenne egy rövidebb út is Bonchidán keresztül a hegygerincen át, de ebbe már egy két évvel ezelőtti út alkalmával is beletört a bicskánk; mert Hencidától Bonchidáig nem lakodalmat találtunk, hanem sarat. (Murádin László “A hely, ahol élünk” című nagyon tanulságos, erdélyi helyneveket magyarázó könyvecskéje szerint, Szék határában, egy Henc nevű helyen tartottak sok lakodalmat, s attól kezdve a nagy dínom-dánomokra e névre, és a hegy túlsó oldalán található Bonchidára utaltak a szólásban.) Szamosújvár felé menet viszont egész jó úton eljutottunk Székre, s nagy szerencsénkre igazi széki lakodalomra érkeztünk. Mára már ott is ritkaság a hagyományos viseletben megtartott templomi esküvő és az azt követő lakodalom, ezért véletlenül egy ilyenre érkezni, külön öröm.

Másnap délelőtt aztán a megbeszélt időben megjelentem Zoli bácsinál Kolozsvárott egy tanítványommal, aki becsülettel végigtáncolta a válaszúti tábort, most viszont az operatőr szerepe jutott neki, amíg én kérdéseimet tettem fel a neves népzenekutatónak.

Naponta 450 adag ételt főztünk, így legalább 400 résztvevő volt, plusz az adatközlők és a kiszolgáló személyzet, de a résztvevők száma napról napra változott. Úgy láttam, teljesen kicserélődött a közönség a korábbi évekhez képest, egy új nemzedék jelentkezett. Ez nagyon jó, mert azt jelenti, hogy egyre inkább bővül azok köre, akik ezt a szórakozási formát választják. Nem csak nálunk voltak sokan, de egyre több a tábor, már nem is tudjuk számon tartani valamennyit. Az itteni résztvevők közül sokan mentek tovább Vajdaszentiványba. Nálunk ez már a kilencedik tábor volt, jövőre jubilálunk.

Igen, az első 1992-ben volt Visán, azóta minden évben Válaszúton volt. Visa magyar többségű falu, nagyon gazdag hagyományokkal. Nagyon jó volt a hozzáállásuk, de a körülmények nem voltak megfelelőek, nincs művelődési ház. Nincs messze, de rossz utak vezetnek oda és két kibérelt lakodalmi sátorban tartottuk a táncokat épület híján.

Mindkettő. Gyűjtéseimből a Székelyföldet majdnem teljesen kihagytam. Református kollégista voltam, s ha a magyar népviseletről esett szó, akkor vagy Kalotaszeget vagy a Székelyföldet emlegették, vagy egyéb vidékeket, de a Mezőséget sohasem, se szellemi, se tárgyi vonatkozásban! Ez egy indíttatás volt ahhoz, hogy a Mezőséggel foglalkozzam. Ami Moldvát illeti, az azóta izgatta a fantáziámat, amióta Domokos Pál Péter “Moldvai magyarság” című könyvét elolvastam gimnazista koromban. Ráadásul Román városába kerültem katonának, amely Bákó megyében az északi moldvai csángóknak a központja. Olyan beosztásom volt egy ideig a hadtestnél, hogy volt alkalmam találkozni moldvai emberekkel, mert a katonakönyvek láttamoztatása vidéken történt, különböző járási székhelyekre kellett elutazni. Később tanítani is elkerültem Moldvába, amikor elbocsátottak a zeneakadémiáról.

1950-ben vettek fel a zeneakadémiára. Apámat időközben politikai jellegű támadások érték, kuláknak is nyilvánították. Én akkor a kalotaszegi Magyarvistáról kerültem be, ahol 1946 és 1950 között tanítottam a tanítóképző elvégzése után. Mivel “termelésből” jöttem, megkaptam az ösztöndíjat származásom ellenére. Másodéven jött egy megszorítás a származással kapcsolatban. Ekkor kizártak, még az érettségi bizonyítványomat is megsemmisítették. De egy ismerős káderes közbenjárására visszavettek. Hamarosan megjelent azonban egy rendelkezés, hogy akinek a szülei a városban laknak, nem jogosult az ösztöndíjra. Mivel apámék bekerültek Kolozsvárra, ösztöndíj nélkül kínlódtam egy darabig. Hiányzásaimra való hivatkozással ismét kizártak. Évközben aztán mégis visszavettek, csak “elfelejtettek” értesíteni róla. Mikor ez kiderült, az igazgató azt mondta, hogy az nem baj, hogy elmentem, az a baj, hogy visszajöttem. Meg is buktatott zeneszerzésből. Újra járhattam az évfolyamot, de évismétlőként megint nem kaptam ösztöndíjat. Egy félévet kihúztam, de akkor elmentem Moldvába tanítani 1955-ben. De nekem az volt a jó, hogy a folklór öt félév volt, azt elvégeztem szín jelessel. Itt megtanultam a lejegyzést hallás után, megismertem a különböző dialektus területeket, a magyar népzenei stílust, típusokat.

Igen. Akkor felkerültem Marosvásárhelyre a Népi Alkotások Házába. De ott mindennel foglalkoztunk, csak azzal nem, amivel kellett volna. Állandóan küldtek minket szervezni a “közösbe”. Ezért talán csak egy félévig maradtam ott. Ekkor a forradalom utáni évben, 1957-ben elmentem tanítani a Gyimesbe. Utána kerültem haza Kolozsvárra.

Nem, önellátó voltam. A hetvenes, nyolcvanas években pedig elsősorban a kiadványaim jogdíjából éltem. Itt ugyan nem sokat fizettek a Balladák könyvéért, de a magyarországi kiadásért már többet kaptam. Abból három kiadás is volt ott, itt kettő. Hasonlóan, az “Új guzsalyam mellett” is segített anyagilag.

Azért is kérdezem ezt, mert mind írásos visszaemlékezésekben, mind személyes beszélgetésekben többször találkoztam olyan megjegyzésekkel, hogy a hetvenes évek kezdetén beinduló táncházmozgalom magyarországi és erdélyi szereplői egyaránt úgy emlékeznek vissza, hogy Zoli bácsitól nem csak szakmai irányítást kaptak erdélyi gyűjtéseik során, hanem, ha a szükség úgy hozta, néha még anyagi segítséget is.

Egyszemélyes. A legtöbb támogatást az Illyés Alapítványtól kaptuk, de kaptunk az Apáczai Alapítványtól is, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától és a Művelődési Minisztériumtól. Egy magánszemélytől kaptam mostanában a legtöbbet, de ő nem szereti, ha a nevét bemondjuk. Most is az egész külső villanyszerelést, 60 ágyat, matracokat, hálózsákokat kaptunk tőle, s további támogatást ígért.

Igen. Épp a jövő héten indul egy kézműves, népzene és néptánc tábor is mezőföldi és moldvai gyerekeknek. A moldvaiak táborára is minden évben kaptunk támogatást Magyarországról.

Valószínűleg így van! Az én zeneakadémiai tanárom szerint ez az erdélyi fejedelmi udvar zenélési módja lehetett. A zenekarok felállása is ilyen lehetett. Régen nem volt akkora különbség az úri osztályok és az egyszerű nép kultúrája között. Aztán később nyugati hatásra eltolódott a mérce a nyugati felé az úri osztálynál.

Voltak zsidó zenészek is. A fejedelmi udvarban is, meg máshol is. Van olyan feljegyzésem Moldvából, hogy valaki az elhalt kedvese temetésére zsidó muzsikások fogadásáról rendelkezik. Olyan feljegyzések is vannak, hogy úri mulatságokon zsidó zenészek szolgáltatták a zenét. Vannak olyan helyek, ahol a mezőségi háromhúros brácsát zsidóbrácsának hívják. De régen is, most is voltak és vannak magyar és cigány zenészek is.

Az a helyzet, hogy a nagy zenész dinasztiák akkor mindenütt az udvarok körül alakultak, Bonchidán, Kendilonán, Iklódon, (Maros)Vécsen, Gernyeszegen, stb. Biztosan volt Gyulafehérváron is, csak ott megfogyatkozott a magyarság, s ezért eltűnt ez a fajta zenélés is. Nem véletlen, hogy fennmaradtak olyan dalok, mint például Válaszúton/Bonchidán “Rákóczi ritka magyarja”, vagy Széken “Rákóczi keservese”, vagy Bethlenben “Bánffy lassú tánca”. Bethlen Gáborról van egy olyan feljegyzés, hogy olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez valószínűleg a mezőségi lassú akasztós vagy a nemzetségek tánca lehetett.

Máshol is megmaradt a környéken a táncház, ugyanolyan rend szerint szervezték, mint Széken. Csak Szék volt az a falu, ahol sokan megfordultak, Lajtha is ott kezdte a mezőségi gyűjtést, s ez került be a köztudatba. De Lajtha Széken kívül csak Szépkenyerűszentmártonban járt, s az már egy kicsit más, mint a falvak errefelé; Magyarkeszűn, Visán, Magyarszováton, Magyarpalatkán stb. kicsit más a zenélési mód, mint Széken.

Erre Magyarországon is, meg itt is van sok példa. Kalotaszentkirályon teljesen visszatanulták a táncaikat a tánctábor hatására. Csak mindenütt szükség van egy vezéregyéniségre, aki szorgalmazza az ügyet. Vagy tanügyi vonalon, vagy a fiatalság körében. Arra is van példa, hogy az egyház részéről.

Nem is lehet. Nem olyan a vezetőség. Errefelé viszont más a reakció azokban a falvakban, ahol ezek a táborok vannak. Az emberek azt is látják, hogy nem csak táncról, zenéről van szó, hanem ez egy olyan szórakozási forma, ami megkövetel egy bizonyos tartást, viselkedést.

Ezzel én már nem foglalkozom, majd a néprajzosok feladata lesz. Remélem egyszer sor kerül rá, van is ilyen irányú érdeklődés, de most még nem tartom időszerűnek. Jó lenne egy könyvet is kiadni, de az is pénzkérdés. Egy ilyen gyűjtés nem lehet öncélú, se tárgyi, se szellemi vonatkozásban. Akkor nem ér semmit!

Pedig az csak egy kis hányada az egésznek!

Én választom ki, hogy melyik legyen a következő lemezen megjelenő anyag. Különösen azokat részesítem előnyben, akiktől nincs másnak anyaga, mert elhaltak a zenészek.

Megszakadt egy folytonosság Erdélyben a kilencvenes évekre, mert a zenészeket addig piszkálták, míg elmentek Magyarországra, Svédországba, Németországba. De az együttesek is felelősek, mert nem gondoskodnak utánpótlásról. Bár például Kolozsváron és Csíkszeredában most már vannak jó zenekarok. S most már nem is olyan könnyű áttelepülni Magyarországra táncházi zenésznek, mert ott olyan sok jó együttes van, hogy alig tudjuk számon tartani őket. Egyik jobb, mint a másik! A népzenei iskolákból meg termelődik ki az utánpótlás.

Nem mindenki tudja ezt csinálni, ehhez külön adottság kell! Régebben sem volt általánosabb. De az emberek jobban énekeltek tánc közben. Ez a Mezőségen általános volt. Azonkívül a jobb hangúak kiálltak a zenekar elé és ott énekeltek.

A kis herceg meséjéből tudjuk (Saint-Exupèry), hogy jól csak a szívével lát az ember, és bizony a szeretethez, a megszelídítéshez sok-sok türelem, s lépésről-lépésre, napról-napra mért idő kell.

Nem is egy Hoffmann-féle otthonba kalauzol bennünket az egri előadás és rendezője Csizmadia Tibor, hanem a mienkéhez nagyon is hasonló polgári (?) középosztályi (?) fészekbe. A gyerekszoba bútorzata szedett-vedett: öreg ebédlőasztal. Nemrégiben vett számítógép “modern tartozékokkal”: asztallal, székkel, más időszakból, és más stílusban fabrikált emeletes ágy és szekrény, a zsúfoltságtól soha be nem csukható fiókokkal. A falon “festmény”, és falióra sétálóval. Ebben az otthonban is sok a köznapiság, a vacsora sem tökéletes, a hal lefüstöl, a csomagolópapír szétfeszül az ajándékon, és a családtagok obligát zoknikkal, nyakkendőkkel lepik meg egymást. Az anya (Dimanopolu Afrodité) és az Apa (Pálfi Zoltán) szokványosan feszeng és örömködik.

Az étkezést a rokon család érkezése szeli ketté. Helén néni (Nádasy Erika) és Kázmér bácsi (Blaskó Balázs), elkényeztetett Piri lányukkal (Murányi Tünde, Zám Andrea) toppan be. Utóbbi nem rest tönkretenni azonnal a gyerekek legszebb ajándékát, egy fából faragott emberméretű Diótörőt.

Ez az alapszituáció, a keretjáték. Majd elkezdődik az éjszaka. A gyerekszobában a tárgyak megnőnek, s előtűnnek az egerek. Marika álmában az esti esemény növekedik igazi drámává: Piri, most már Pirlipát, mint diómán egérkirálynő követeli a hatalmat, s az azt jelképező csodálatos krakatudiót. Egérország valamennyi lovagja tettrekész: a Fehér egér (Várhelyi Dénes) hiába hadonász farok-kardjával, ereje elhagyja, a Kék egér (Rácz János) hiába bűvöli a csodadiót, neki sem sikerül, a Mezei egér (Korica Miklós) hiába bízik őserejében, dereka megroppan. Egyedül a letört karú, masnival bepólyázott kezű Diótörő (Görög László) képes a csodát véghezvinni Marika szemében és szívében keresve a biztatást, hátrafelé egyensúlyozva is eljut a dióhoz, és feltöri.

S mit művel közben az egérnemzetség? Kórusban követelik a szalonnát, meg a sajtocskát. Haladnak a korral, törtetnek előre. Mit nekik a gyerekszoba komikus lakói: a huszárkapitány (Vókó János), a piros huszár meg a kék huszár (Fogarassy Péter, Podlovics Lajos)! Mit nekik János vitéz (Balogh András), a kéményseprő (Topolcsányi Laura) és a sok-sokféle baba? Mit nekik a teletabbis és a Tini-Nindzsa Harci Teknőc!

Nem a Hoffmann-mesét, nem a Csajkovszkij-feldolgozást láthatjuk Egerben. Tíz éve a kaposvári színház országos és nemzetközi sikerrel mutatta be ezt a darabot. A történet alapszövetét Gothár Péter (akkor, ott ő volt a főrendező) írta át a társulatra. Noha csak hallomásból tudhatjuk, lubickoltak a szerepekben az ottaniak; játszottak gyereknek felnőttnek, utóbbiakat ironikusan szembesítve önmagukkal. Itt Egerben is ez volt az igazgató-rendező, Csizmadia Tibor szándéka. Kemény munkát fektettek az egri premierbe. Nem minden eredmény nélkül. A díszletek, kellékek, jelmezek jól működnek, a sziporkázóan tehetséges Selmeczi György zenéje itt is hívekké és ellenzőkké osztja a közönséget. (Noha Kapecz Zsuzsa versszövegeiben néha döccen a rím is, a ritmus is). A mozgások (Zsuráfszky Zoltán) összehangoltak, néhol egészen fergetegesek.

A metakommunikáció szintjén viszont feszengünk: olykor nem ülnek a poénok, nincs önfeledt játék, csak kemény megfelelni akarás. A néző is bizonytalan, ha gyerek, ha felnőtt: vajon képesek vagyunk feltörni a csodadiót?

Évente visszatérő esemény Eger közterein a város latin nevét viselő, vagyis Agria néptáncfesztivál, mely minden évben szolgál meglepetésekkel. Maga a fesztivál, ahhoz, hogy komoly nemzetközi eseménnyé és turisztikai látványossággá nője ki magát, kellő anyagi háttérrel nem rendelkezik, holott ez úgy a városnak, mint a megyének és az országnak is egyaránt javára válna. Az idegenforgalmat menedzselő intézményeknek egykor fel kell nőniük arra a szintre, hogy ne az amúgy is jól kereső vendéglátóipari egységeket szponzorálják, hanem épp ellenkezőleg, az ő anyagi forrásaikat is vonják be a fejlesztésekbe, lévén, hogy elsősorban ők profitálnak belőle, a gyors haszonszerzés lehetősége az övéké, az adóforintokban jelentkező haszon mindennek másodlagos vonzata. Igaz, az újgazdag szemlélet ezzel ellentétes (“az őt ért szerencse nem véletlen, hanem neki kijár” felfogás uralkodik mindmáig), de a hatalmat gyakorlóknak meg kellene találniuk a módját, hogyan segítsék hozzá a szemléletváltáshoz a vendéglátóipar képviselőit is.

A fesztivál minden évben olajozottan működik, és ez Jámbor Ildikó szervezőkészségét, valamint a Megyei Művelődési Központ rutinos gárdáját dicséri. Változatos szereplőgárda érkezik, s csak néhány rendszeresen visszatérő együttes van jelen, mégis megvan a sajátos stílusa, atmoszférája. A soha el nem maradható, kitűnő hangulatteremtő készségükről, örökvidámságukról ismert dél-európai együttesek mellett minden évben érkeznek testvérvárosainkból is csoportok, de emellett – szerencsére – jelentős számban képviseltetik magukat magyar együttesek is. És ez nem lényegtelen abban a világban, mely mindig fölénk rendelte a külföldit, a másat, és – valljuk meg – ennek hatására sokan keresik az egzotikumot, a különlegeset, a nem-magyart.

Az idén a pálmát mégis egy magyar együttes vitte el, remek felkészültségével, vidám előadásmódjával, változatos repertoárjával. Ez az együttes a Székelyföldről érkezett Egerbe, és nemcsak a szépségnek, a művészetnek egy olyan jelenségével ajándékozta meg az egrieket, mint amit táncaik jelentettek, hanem arra késztettek bennünket, gondolkodjunk el azon, mekkora értékek lappanganak még mindig ismeretlenül a történelmi Magyarországnak azon az archaikus tájain, ahonnan ezek a táncosok érkeztek. A csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi együttes tagjai még beszélnek egy olyan nyelvet, mely az anyaországban már szinte kiveszett, vagy csak szórványokban ismeretes. A táncnak, a testbeszédnek azt az ősi nyelvét, amely miatt a művészetnek ezen ága közérthető, nemzetközi, és nyelvtudás nélkül is bármely nyelvre lefordítható. A gesztusok, a mozdulatok, a lépések, egymás ugratása és kollektív bolondozás, mókázás, mely annyira hiánycikk a mai kor Magyarországán, most újra életközelbe jött, és összeismertetett bennünket azzal a mélységesen emberi kifejezéskinccsel, mely mindnyájunk mindennapi igénye, legfeljebb ez nem mindenkiben tudatosul. A mosolyuk nem amerikai műmosoly, hanem szívből jövő és őszinte. Felkészültségük pedig olyan szintű, hogy bármely hazai és külföldi színpadon megállnák a helyüket. Repertoárjuk nemcsak magyar táncokat tartalmaz, hanem más, Erdélyben élő nemzetiségek táncait is kitűnően ismerik és járják. Az egri Dobó téri (még mindig felületkezeletlen!) színpadon egyik legnagyobb sikerüket cigánytánc összeállításukkal aratták. Mozgáskultúrájában is autentikusnak ható, kedves, vidám előadásuk megnevettette az egrieket. Többen azt firtatták, vajon eredeti cigány népi együttes van-e a színpadon. Ennél jobb kritikát pedig nemigen kaphattak volna. A legszebb táncaik azonban a saját, széki táncok voltak, hiszen mindenki a saját kultúrájában van otthon leginkább.

Az együttes művészeti vezetője, András Mihály méltán lehetne büszke csoportja teljesítményére, ám szerényen elhárítja az elismerést. Ők csak turnéznak egyet Magyarországon, és örülnek, ha táncaikkal örömet szerezhetnek a közönségnek.

Eger másik nevezetes nyári eseménye az évenként megrendezésre kerülő filmfesztivál, a Filmművészeti Nyári Egyetem, mely tavaly jubilált. Talán nem sokan tudják, hogy a rendezvénysorozat ingyen látogatható, és minden évben más tematika szerint állítják össze a bemutatandó filmeket.

Az idei év kettős öröm volt az egri közönség számára. A filmszínház megújult, modern formában várta a nézőket, némi Mouline Rouge hangulatot árasztva. A Kultuszminisztérium jelentős támogatásával jöhetett létre ez a nagy beruházás, mely a patinás intézményt modernizálta. Az ünnepi megnyitón mutatták be Koltay Gábor nagysikerű filmjét, a Sacra Coronát, mely jelenleg is folytatja országjáró körútját. A bemutató utáni beszélgetés során a közönség megismerkedhetett a rendezővel és két főszereplővel. Jó lett volna tudni, hogy a külföldi szakemberek hogyan élték meg történelmünk ezen belharcokkal terhelt korszakának filmes feldolgozását. Egyelőre annyi volt tudható, hogy nemigen tudták hová tenni a szereplőket és az eseményeket. A nézők kérésére Koltay Gábor elmondta: a párhuzam a jelenkor és a hatalmi harcok végén trónra jutó Szent László király kora között egyértelmű. Jóllehet a sok naturalisztikus csatajelenet elborzasztja az érzékenyebb nézőt, ez az ábrázolásmód megérteti velünk, mennyire értelmetlen minden harc, s hogy őseink mennyi küzdelem árán szerezték és védték meg nekünk azt a földet, melyet hazánkként tisztelünk. A Szent Korona két részből készítését ugyan sokan vitatják, és a történelmi filmeket túl kritikusan fogadja a magyartalanságra, internacionalizmusra felesküdött baloldal, a nemzeti szellem ébredését, annak jogosságát és a magyarság új korszakát senki nem vitathatja el tőlünk.

Ha történelmi tanulmányainkra gondolunk, többnyire papírszagú történetek, adathalmazok, kötelezően betanult évszámok jutnak az eszünkbe, és ritkán merünk (ha egyáltalán megtesszük) valódi hús-vér hősöket magunk elé képzelni. Koltay Gábornak immáron sokadik történelmi filmje ez, s bár jóllehet, egy történet filmvásznon való megjelenítése jelentős háttérmunkát, benne sok-sok “favágó” munkát is feltételez, a néző számára mégis marad az élmény, a történelmi hangulat – immáron életközelbe hozva. A rendező nem riadt meg attól, hogy jelentős történelmi figurákat elevenítsen meg számunkra, merészen nyúlt a témához, és művéhez kiváló színészeket talált. A hajdani trónviszály nem sokban különbözik a mai hatalmi harcoktól, erre igen sok analógiát találhat néző és rendező egyaránt. A Nemeskürty István forgatókönyve alapján készült film mindenképpen azon filmek között fogja megtalálni végleges helyét, mint amelyekkel annak idején Várkonyi Zoltán ajándékozta meg a magyar közönséget irodalmi adaptációival, vagyis a magyar film örökzöldjei között.

Fanyalogni persze mindenen lehet, jón, rosszon egyaránt, ez csupán némi unintelligencia kérdése. A Sacra Corona ettől függetlenül folytatja diadalútját az országban, s remélhetőleg eljut majd a határon túlra is, ahol méltó fogadtatásra találhat. Az egriek kedvenc Uránia Mozija pedig megújult formában, változatos műsorkínálattal várja a nézőket, s nem csak a nyári Filmművészeti Nyári Egyetem vetítéseire…

Megtisztelőnek tartom, hogy a veszprémi szerző házaspár, Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla legújabb fotóalbumának bemutatása első vidéki helyszínéül Eger városát választotta a hét eleji budapesti ősbemutató után.

Bizonyára sokan vannak olyanok a hallgatóság soraiban, akik már ismerik eddigi köteteiket, de – mivel albumaikat általában nem a szokásos könyvterjesztői hálózaton juttatják el az olvasókhoz – lehetnek olyanok is, akik még nem találkoztak eddigi műveikkel, s a mai összejövetelünkre elsősorban az est témája miatt jöttek el. Pedig ez az album már tizenharmadik kötete annak a sorozatnak, mely Erdély tájairól szól. Ezért engedjék meg, hogy néhány mondattal bemutassam a szerzőpárost és szóljak eddigi munkásságukról.

Mindketten erdélyi származásúak; Lőwey Lilla szovátai, Váradi Péter Pál pedig – ahogy a neve is mutatja – nagyváradi. Jelenleg Veszprémben élnek, a férj agrármérnök, a feleség magyar-történelem szakos tanár, irodalmi szerkesztő, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Veszprém Megyei Tagozatának titkára. Váradi Péter Pál művészi fotóiból először kiállításokat rendeztek, majd felvételei három album anyagául szolgáltak, melyek Kalotaszeget mutatták be, s 1989 és 1991 között jelentek meg. Az első kettő Kalotaszeg tájegységeit mutatta be, a harmadik a Magyar Reformátusok II. Világtalálkozójára jelent meg Tőkés László előszavával, a magyar mellett angol és német összefoglalóval és képjegyzékkel, s Kalotaszeg templomait vette sorra. Ezek azóta is olyan alapművek ezen tájegység esetében, hogy egyetlen erdélyi utazás előtt sem mulasztom el, hogy fellapozzam a köteteket, hogy további ötleteket kapjak úti céljaimat illetően. Jó lenne, ha újra kaphatók lennének, hiszen azóta se jelent meg Kalotaszegről hasonló nagyszabású mű.

Egy új sorozat indult 1994-ben, Erdély – Székelyföld címmel. Az első kötet a Korond és vidéke volt, melynek előszavában Sütő András így ír: “ ..a nemzeti önismeret gondjáról van szó, a hon pedig apáink hazája, történelmi múltunk színtere; egy emlékbe költözött Magyarország, amelyet ismernünk kell Trianon áldozataiként is. … Hetven esztendő alatt az erdélyi-romániai magyarság emlékezetéből a történelmi önismeret maradványait is megpróbálták kiirtani. … Aki nem tudja, honnan jön: oda vezetik, ahová akarják. A múltjától megfosztott ember jövőjét merénylői alakítják.”

A sorozatnak ez most a nyolcadik olyan kötete, amely a Székelyföld valamelyik kistáját mutatja be. Az eddigiek a jelenlegi Hargita megye (a korábbi Csík és Udvarhely vármegyék) vidékein át vezették az olvasót. Korondot követte az “Alcsík és Kászon”, majd a “Közép- és Felcsík”, a “Gyergyó és vidéke”, a “Fehér-Nyikó és Keresztur vidéke”, a “Nagy-Küküllő és Udvarhely vidéke”, a “Homoródi-dombság”. Hargita megye bemutatása a jelen “Gyimesek vidéké”-vel zárul. Megjelent két további kötet is, melyek a havasokat mutatják be ősszel, illetve télen. Ezekben a képeket versek kísérik. A sorozat Háromszék (a jelenlegi Kovászna megye) tájain fog folytatódni.

Váradi Péter Pál gyönyörű felvételeinek eredeti minőségét az egyre jobb nyomdatechnika segítségével fokozatosan közelítik az utóbbi évek kötetei. (Ezt jól mutatja a “Gyergyó és vidéke” két kiadása közötti különbség.) Lőwey Lilla, aki ugyan nem a kezdetektől, de most már a sokadik kötet szövegét írja, lírai kísérő szöveggel kapcsolódik a képekhez. Nála például egy vidék földrajzi leírása nem a földrajzkönyvek száraz tényeit mutatja csupán, hanem kiérződik belőle a hon szeretete. Saját gondolatait kiegészíti olyan nagy erdélyi írók és tudósok gondolataival, mint Orbán Balázs, Nyírő József, Wass Albert, Kányádi Sándor, hogy csak néhányat említsek.

Bár Orbán Balázstól napjainkig több könyv született a Székelyföld leírására, a jelen kötetek nagy előnye, hogy vizuálisan is az olvasó elé tárják a látnivalókat; a tájat, az épített környezetet, az embereket, a viseletet, az ember életének jeles napjait. Ezáltal az utazni vágyó újabb és újabb ötleteket meríthet belőlük, a “karosszékben utazó” meg legalább ily módon megismerkedhet Erdély gyönyörű tájaival és népével.

Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy olyan szempontból sem vállalkoztak könnyű feladatra a szerzők, hogy míg a tájak a valóságban is gyönyörűek és a népi kultúra még sok helyen virágzik, a Székelyföld jelentős részeit nem a nagy műemlékek, kiemelkedő művészettörténeti emlékek jellemzik. Itt a táj és az ember, és a kettő kapcsolata az, ami még az alkalmi látogatót is megfogja. És az erdélyi tájakról származó szerzőket még inkább inspirálhatja a szülőföld szeretete, mely a képeken és a szövegben egyaránt jól tükröződik.

Végezetül egy pár szót a jelen kötet helyszínéről, Gyimesről. Csíkszeredából kelet felé indulva, a Fügés tetőhöz kapaszkodik fel az út. Innen vethetjük az első pillantást a jellegzetes gyimesi tájra, a helyenként csak néhány elszórt fenyőfával tarkított meredek domboldalakra, melyeket a lakosság főként kaszálónak és legeltetésre használ. A dombok között fut a Tatros patak, partjain pedig 24 kilométer hosszan három összefüggő település: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Valamikor mindhárom Csík vármegyéhez tartozott, ma csak az első kettő része Hargita megyének, Gyimesbükköt mesterségesen leszakították, s Bákó megyéhez csatolták. A település legérdekesebb részei azonban a Tatroshoz lefutó oldalvölgyek, melyeket – s nem csak a bennük levő vízfolyásokat – patakoknak nevezik az itt élő gyimesi csángók: pl. Tarhavas-pataka, Hidegség-pataka, Bükkhavas-pataka, Áldomás-pataka, Bálványos-pataka. A patakvölgyek eleinte lakóházakat rejtenek, majd egyre inkább az állattartással kapcsolatos épületek következnek, míg végül, a hegytetőre felmászva elérjük a juhászok esztenáit, ahol a juhász – sokszor családjával – tavasztól őszig kint tartózkodik.

A csángók korábbi századokban menekültek Gyimesbe, hol politikai, hol gazdasági kényszerből. Szemben a moldvai csángók siralmas helyzetével, a gyimesi lakosság nagy többsége magyar, és magyarként való megmaradásuk esélye sem rosszabb, mint a székelyföldieké. Itt még fellelhetők a magyar népi kultúra korábbi rétegei, őrzik viseletüket, gyakorolják ősi gazdálkodási módszereiket. Ugyanakkor kezdenek itt is elhagyni sok mindent, s csak remélni lehet, hogy a gyimesi zene és tánc nagy divatja a magyarországi táncházakban, a már Gyimesközéplokon is rendezett nyári tánctáborok rádöbbentik a csángóságot kultúrájuk értékeire, s visszatanulják a feledésbe merülő elemeket.

Helyi vezetőik is kultúrájuk értékeinek tudatosításán fáradoznak, mint Berszán Lajos tiszteletes, a “Sziklára Épített Ház”-nak nevezett iskola igazgatója. Gyönyörűség volt látni a televízióban, amikor a ballagáskor a három tájegységről származó tanulók székely, gyimesi csángó, és moldvai csángó népviseletbe öltözve búcsúztak iskolájuktól.

Dr. Abkarovits Endre Egerben élő angol-német szakos tanár, az EKF angol tanszékének docense. Szűkebb szakmájában elsősorban angol nyelvészettel, kultúrtörténettel, művészettörténettel foglalkozik. Publicisztikájának egyik leggyakoribb témája a magyarság népi kultúrája. Abonyi Mária (1947, Budapest) Budapesten élő költőnő, 10 éve publikál. Művészi fényképezéssel is foglalkozik, képei több kiállításon szerepeltek. Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér) Egerben élő költő, Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger c. lap szerkesztője. Kálnoky László barátja, mestere. Bár Eger városa díszpolgárává avatta, szinte soha nem kapott méltó elismerést. Cseh Károly (1952. december 6. Borsodgeszt) Mezőkövesden élő költő, műfordító, a Kelet antológia szerkesztője, számos verseskötet szerzője. Cserniczky Dénes 1927. október 5-én született Egerben, ahol a Ciszterci Gimnáziumba járt. A Zeneművészeti Főiskolán, egyházzenei szakon kezdi tanulmányait. Könnyűzenészként zenekarokban játszik, turnékon vesz részt. Domokos Sándor (1921) Kanadában élő író, költő, szobrász., a Kanadai Írószövetség tagja. A II. világháborúban Szibériába hurcolják, majd hazatérése után családjával együtt kitelepítik. 1956 óta Kanadában él. Több nagysikerű könyve jelent meg itthon is, külföldön is. Dr. Farkas András (1919-1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelős szerkesztője, alapítója. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont lapjától mindennemű támogatást, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették. Erdélyi Z. János Budapesten élő költő, műfordító. Több kötetet jelentett meg eddig. Fecske Csaba Miskolcon élő költő, a Kelet Alkotókör jeles képviselője. Rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, napi- és hetilapokban. Fridél Lajos Rajztanár. Egerben él és tanít. A főiskolán Blaskó János festőművész volt a mestere. Az ország különböző városaiban, valamint külföldön 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a “Bükkaljai ösvényeken” c., kiadásra váró vadászati témájú könyve. Gyüre Lajos Kassán élő költő, a kassai magyar értelmiség egyik közismert és sokoldalú személyisége, a kassai magyar színház dramaturgja. Jámbor Ildikó Egerben élő újságíró, népművelő, tanár. 1979-ben végzett a debreceni KLTE-n. három évig dolgozott az egri Művelődési Központban, majd középiskolai tanárként. A megyei napilapnál újságíróként, kulturális rovatszerkesztőként dolgozott. Elindítója és négy évig felelős szerkesztője volt az Egyházi Építészet című folyóiratnak. Jelenleg az MMK Eger városi csoportvezetője, az Egri Látószög munkatársa. Kaló Béla (1954, Dormánd) 1977-ig Egerben élt, egy ideig főállású újságíró. Magyar-történelem szakos tanár, Szuhogyon él. Lelkes Miklós (1938, Budapest) Meseíró, költő, egyetemi oktató, az 1960-70-es években az Irodalmi Alap tagja. Írásai az elmúlt évtizedekben számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több mint 20 antológiában megjelentek. Dr. Losonci Miklós Szentendrén élő irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci Magánegyetem esztétika tanszékének vezetője. Lőrincz Csilla Egerben végzett angol szakos tanár. Jelenleg Csíkszeredában Hargita megye önkormányzatának munkatársa. Murawski Magdolna (1950. december 25.) Egerben élő tanár, író, műfordító. Szegeden a JATE Bölcsészettudományi karán végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabadfoglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa. Dr. Renn Oszkár Egerben élő nyugdíjas gépészmérnök, közgazdász, több helyi társaság és egyesület tagja, közismert közéleti személyiség. A Hevesi Napló 1996 óta közli írásait. Szabó Bogár Imre (1944) Miskolcon élő költő, író, pedagógus. A miskolci KELET Irodalmi és Társművészeti Egyesület alelnöke. A KLTE-n végzett magyar-történelem szakosként. Székely Kiss Edit Középiskolai tanár, 1969-ben végzett a debreceni KLTE történelem-földrajz szakán. Tanított és kollégiumot vezetett. Igazgatóhelyettesként aktívan részt vállalt a Szent Lőrinc Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Szakközépiskola létrehozásában. Helytörténeti munkájáért pályadíjat nyert. A moldvai csángó magyarokat támogató Petrás Incze János Kulturális Egyesület titkára. T. Ágoston László Budapesten élő író, történész, a történelmi Lenkey-család leszármazottja. Dr. Zimányi Árpád Nyelvész, az EKF magyar nyelvészeti tanszékének tanára. Elsősorban nyelvműveléssel foglalkozik.

© HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT ©

SEBESTÉNY SÁNDOR: Bartakovics Béla egri érsek-főispán politikai pályaképe