Új

Hevesi Napló

Tartalom:

Az idő sodrában 3

VERS, PRÓZA

Apor Elemér: Árva madár, Március 4

Szabó Bogár Imre: Vegyél ki innen engem, Biztosan 5

Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXIII. 7

Erdődi Gábor: Tó 11

Fecske Csaba: Sarokasztal négy személlyel, Ég és föld között 12

Cseh Károly műfordítása 13

Murawski Magdolna: Napló 2000, Világ papagája 14

Katona Kálmán: Éden 17

Farkas András: Töredékek XXIX., XLV. 18

Gyüre Lajos: Tűnődéseim, A nyelvem,

Őszi táj 19

Kaló Béla: coEUr 24

Dudás Sándor: Maholnap már 25

Domokos Sándor: Árnyékban,

Vízgyűrűk 26

T. Ágoston László: Reggeli 27

Lelkes Miklós: Falak, Mint La Fontaine tücske… 32

Erdélyi Z. János: Tél 33

Hubai Gruber Miklós: Kettesben 34

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

Romhányi László: Egy várszínház

születése V. 35

Pomogáts Béla: Tisztelet

Tiszaladánynak 45

Zimányi Árpád: Bizonytalanságok a nyelvhasználatban 47

Ködöböcz Gábor: “halálunkig halljuk a csengőt” 49

Benkóczy György:

Ékes őstörténetünk III. 52

Merényi-Metzger Gábor: Lenkey tábornok származása II. 57

KÖZÉLET

Patkós Attila: Hamvazószerda üzenete

Miként enyhítsük, oldjuk a gyász keltette fájdalmat? 62

Pataky Zoltán: Tudomány vagy

áltudomány 65

Cserniczky Dénes: Micsoda

különbség II. 67

Murawski Magdolna: A márciusi ifjak és a sajtószabadság mai szószólói A Makovecz-uszoda igaz története III. 69

Lelkes Miklós: Gondolatok, aforizmák 75

KÉPZŐMŰVÉSZET

Losonci Miklós: Koszta J. művészete 76

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET

Abkarovits Endre: Tizenöt éves a

Gajdos 77

Jámbor Ildikó: “Engedjétek hozzám jönni a szavakat” 82

KÖNYVSZEMLE

Murawski Magdolna: 1956 regénye 84

Első borító: Huszárok bevonulása, Eger, Klapka utca

Fotó: H. Barbócz Ildikó

Hátsó borító: Gajdos együttes

Fotó: Gál Gábor

Illusztráció: Fridél Lajos

IMPRESSZUM:

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

Szerkesztőbizottság:

DR. CS. VARGA ISTVÁN

JÁMBOR ILDIKÓ

KALÓ BÉLA

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1016 Budapest, Krisztina krt. 83/85. Tel.:1-3567-192

Tipográfia és nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/130; 36/412-688

Nyilvántartási szám: 76. 134/1997

ISSN 1417-7080

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

Márciusi számunk megjelenését az alábbi szponzorok segítették:

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA
NEMZETI KULTURÁLIS ALAPPROGRAM

MOLNÁR ISTVÁN GÉZA fotóművész, Eger

v. DOMOKOS SÁNDOR, Kanada

v. SZIRMAY LÁSZLÓ, Kanada

AGRIA COMPUTER Kft.

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,

Valamint az Északhír árusítóhelyein,

Budapesten az Ecclesia Köny- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál.

Az ország egyéb területein az újságárusoknál.

Az idő sodrában

Mikor legnagyobb nemzeti ünnepünk közeledik, mindig szívesen emlékezünk meg történelmünk nagyjairól, a magyarság hőseiről és hajdani, dicsőséges napjairól. Március 15-e nem egyszerű ünnepnap a naptárban, hanem nemzeti büszkeségünk jeles napja, nemzeti érzéseink összegzője, egy olyan nap, mely önismeretre nevel. A hivatalos hazaárulók, a profi “botránycsinálók” kivételével nincs is talán olyan ember Magyarországon, akinek szívét ne melengetné át az az érzés, melyet hazaszeretetnek hívnak évszázadok óta, és nincs épkézláb lelkivilágú ember, aki ennek híján normális (azaz kisebbségi komplexumoktól vagy megalomániától mentes) életet tudna élni.

Ma, amikor állandó párharc, testvérharc dúl körülöttünk (és bennünk), nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ez a több évszázados hagyomány nem a magyarság rossz természetéből fakad, hanem a fejünk fölött mindig is uralkodott megosztó igényekből. A mi hibánk az, hogy ennyi időn keresztül nem néztünk a színfalak mögé, és többnyire nem az ártó, rossz szándékot, valamint annak forrását kutattuk fel, hanem könnyű áldozatként (balekként) beugrottunk a hatalmat bitorlók nemzetmegosztó szándékainak. A Kárpát-medence népeinek története több száz (talán több ezer) éve erről szól. Miközben az intrikus jócskán megszedte magát, az általa egymás ellen ugrasztott nemzetiségek, népek, népcsoportok egyre szegényebbek és egyre kifosztottabbak lettek. Míg odáig nem jutottunk, hogy a művelt Európa kivetett magából bennünket, és ugyancsak hosszas huzavona előzi meg a visszafogadást (ha egyáltalán valaha is elfogadnak majd bennünket). A viták és az alku tárgyát voltaképpen az képezi, hogy a tőlünk évszázadokon keresztül elrabolt javakon hajlandó-e osztozni a hajdani agresszor, vagy kényelmesebb irántunk való megvetését kifejeznie, és az itthonról uszítók gyűlölködő hangjaira hallgatva tovább kirekesztenie bennünket a hőn óhajtott (hőn óhajtott?) közösségből.

Veszett fejsze nyele, mondja ilyenkor a népi bölcsességgel felvértezett ember. S talán így is van. Ám ha a fenti történelmi evidenciákra soha nem hívjuk fel mások figyelmét, mindig meg fogunk maradni a nekünk szánt, szűkös történelmi skatulyánál. Onnan kitörni csak egyféleképpen lehet: bátor fellépéssel, nem pedig a XX. század második felében legerősebben belénk sulykolt gyáva meghunyászkodással.

Március ünnepe azért annyira szép és felemelő, mert arra a bátor helytállásra emlékeztet bennünket, mely 153 évvel ezelőtt egyetlen történelmi pillanatba sűrítette a magyar lét legfontosabb vonását: a szabadságszeretetet, a nemes eszmékért lelkesedést, a bátor helytállást, akár a legnagyobb áldozatok árán is. Hiába jöttek utána szenvedésekkel teli órák, évek, mégsem tudta kitörölni a magyarság emlékezetéből senki, semmi. Ha ilyenkor találkozunk, mindig tudjuk egymásról, magunkról, kik, mik vagyunk. Hétköznapjaink feladata voltaképpen ez volna: nem engedni, hogy a feledés homályába vesszen mindez. Nekünk, egrieknek pedig erkölcsi kötelességünk, hogy ebben első helyen legyünk, élen járjunk mindig. Bár ma a város irányítására mi sem jellemző kevésbé, mint a hazafias érzelmek és nemes eszmék iránti hódolat vagy az önfeláldozás, nekünk, hagyományőrzőknek, a város értékeit és tradícióit tisztelő polgároknak mindig ezt kell szem előtt tartanunk, akár büntetnek, akár jutalmaznak érte bennünket.

Az összmagyarság legfőbb feladata ma abban rejlik, hogy a szétzilált nemzeti egységet újjáteremtse. A határon túli magyarság nem tehet róla, hogy erőszakkal leválasztották a nemzet testéről, leigázták, diszkriminálták, anyanyelvétől is megfosztották. A XXI. század feladata, hogy jogait visszaadja és a sérelmekért kárpótolja a sokat szenvedett magyarságot. Nem másokkal szemben, hanem önmagáért. Március szellemében.

Vers, próza

Apor Elemér

Árva madár

Elindult egy árva madár

Hátha nyugodalmat talál

Árva madár bokorra száll

nyugodalmat ott nem talál

Árva madár az ágra száll

nyugodalmat ott sem talál

Fáradt madár szívemre száll

ott már nyugodalmat talál

Fáradt madár, szép szerelem

síromban is maradj velem.

Március

Vigyázz

Ez a forradalom

A gádorokból

a szűk sikátorokból

a sápadt sikátorokból

a szikár sikátorokból

a szűk

a sápadt

a szikár sikátorokból

a meztelen szél

pengéi suhognak

Ő az igazmondó

ő a szabad kiáltás.

Ha odaérsz

oda csap

oda csíp

oda vág

ahol hazudtál

ahol nem igaz

vigyázz

lepattan rólad a máz.

Ha vívni akarsz

és vívni tudsz

vívj az életedért.

Szabó Bogár Imre

Vegyél ki innen engem!

Uram, vegyél ki innen engem!

Ideje lenne messze mennem

már.

Oda, hol széles utak nyílnak,

oda, hol hallik, hogyha hívnak,

s a nagy szerkezet csendesebben

jár.

Hol hajnalban a hűs határban

a füvek kardján szűz sugár van,

fény.

Hol száz jegenye áll sudáran,

s ha sír valami, az csupán a

szél.

Uram, vegyél ki innen engem,

sötét e mély kút, benne lennem

fáj.

Kemény parancsod teljesítve.

Amit ígértél, teljesítsd be!

Állj

mellém, ha vihognak majd

rajtam,

szállj

föl vélem, s ott már hagyhatsz

bajban.

Biztosan

Biztosan megjön

majd a segítség

mikorra kell,

mert sorsom, hogy segítsél,

mert megromlom különben,

s elviszen az ördög

(lába léptét hallom,

alatta a föld döng).

Biztosan tudom, hogy büntettél.

Segíts még!

Lelkem csontját törted,

hallottam: üvöltés

szárnya csattogott a

hajnali szűz égen.

Száraz számból szállt föl,

csikorgó fogamból,

átokkal kibélelt,

világ-nagyra tágult

pupillla-szűk résen.

Később

sejtettem meg csupán, hogy

bosszú liheg bennem,

éles, hideg pengékkel,

sziszegtem én is: nem.

Nem!

De mostan másként van.

Jobb lesz már az igen.

(Vert kutya is bízik

megint

egy Jó Valakiben.)

Biztosan megjön

majd a segítség

mikorra kell,

mert sorsom, hogy segítsél,

mert megromlom különben,

s elviszen az ördög

(lába léptét hallom,

alatta a föld döng).

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XXXIII.

Süvít a szél. Tépi, rázza a fákat, lombokat. Egy-egy száraz levél kapaszkodik már csak a csupasz ágak végén, majd az is beletörődve sorsába, feladja – elengedi a gallyat – és mint valami piciny kis vitorlás, sebesen repül, repül szinte vízszintesen, ki tudja, hová.

Hamvasan kék a kökény, szinte világítva vöröslik a csipkebokor. Bágyadt barna mindenütt a fű.

Dúsan terített vacsoraasztal várja most a táplálékszerző útjára induló vadat. A tölgyesekben, cseresekben bő volt a termés, sőt egy-két elkésett makk még mindig le-lepottyan, ahogy a szél ellentmondást nem tűrően oldalba taszítja.

- Mars! Menj a többi után, nincs már itt mit keresned – süvíti, s ránt egyet a gallyon, mire a fényes, kövér, kis barnaság elindul lefelé, ahogyan ez már évmilliók óta minden ősszel történni szokott.

S e koppanásra, zörrenésre fényes szemű kisegér ugrik ki vackából, mert hajtja az ösztön: enni kell, hízni kell, mert mindjárt itt van a nagy fehérség, ami bizony hideg és nagyon sokáig nem is lehet alatta majd közlekedni, azaz ennivalót találni. De nemcsak a kis rágcsálók, hanem az erdő minden itt maradt lakója érzi, tudja, hogy ez a szél már más, mint a nyári zivatarok lendületes viharai, más, mint az átmeneti frontokat kísérő széllökések, itt most komolyra fordult a dolog, ez a szél hoz valamit. Ez nem viccel, ez nemcsak fitogtatja erejét, aztán elfáradva ő maga válik simogatóvá.

Nem. A hangja is más.

Valami idegen erő van benne, és valahogy nem barátságos, nem bizalomgerjesztő. Nem lehet ezt konkrétan megfogalmazni, de valahogy rejtélyes, idegesítő, kellemetlen hangja van. Mint amikor a vizsgálat után az orvosi rendelőből kiszól az asszisztens, hogy “Uram, ne menjen el, a doktor úr beszélni akar magával!”

Tehát valami nem stimmel. Azonnal érzi ezt az ember. Valami kellemetlen dolognak néz elébe, és még örüljön, ha nem nagy a baj.

Ilyen hangja van hát ennek a szélnek is. Makkpergető, száraz levelet kergető, metszően hűvös, kérlelhetetlen, késő őszi.

S nincs vége, nem szűnik meg, mert ő maga éppen valaminek a kezdete. Valaminek, ami könyörtelen próba elé állítja a természetet. Valaminek, ami zsugori módon bánik mindennel. Éhezést hoz, és didergést.

***

Hadházi Dénes hivatásos vadász kapaszkodik a terepjáró kormánykerekébe. Csúszkál, ugrál az autó a ritkán járt erdei úton. Kínlódva bőg a motor, s lassan bár, de halad. Három bála lucernát és két zsák morzsolt kukoricát visz a Csigatói-vágás nagyvadetetőjéhez.

Mert eljött az ideje az etetésnek.

Bár a makkot minden vad szívesen fogyasztja, a kiváló tápértékű illatos és zamatos lucerna, kukorica pótolhatatlan csemege. Ez tartja itt a vadat, ezáltal tudja baj nélkül átvészelni a telet, ez adja a biztonságérzetet.

A Hosszúrét alsó végén leállítja az autót. Mint minden alkalommal, amikor itt jár, most is nyúl a keresőtávcsőért, és alaposan szemügyre veszi a tájat. Nagy területet lát be innét. Balra a Diós, a Kerekfenyves alja, a Lóczy-erdő széle, jobbra a Dohányföld, szemben pedig a Hosszúrét, ami lágy íveléssel fut fel a gerincig. Nemrég még a sok ezer gyönyörű őszi kikerics virított itt, és az eszébe juttatja a szarvasbőgés csodálatos zenéjét, feledhetetlen élményeit. Mert egy vadászember számára a szarvasbőgés jelenti az igazi ünnepet. S ha még vadászhat is rá, az aztán mindennek a teteje. Dénes vadászhatott az idén is, és bár ilyenkor nem ő az elejtő, de a vadászat minden izgalmát, szépséges varázsát átéli ő is, a sikernek meg tán még jobban örül, hisz az az ő szakértelmét, tapasztalatát, tudását, ügyességét, jó munkáját minősíti, dicséri.

Mert Hadházi Dénes jó vadász. Szerény, halk szavú, igazi hegyi ember. Szívós, leleményes és eredményes.

A lassan, de folyamatosan mozgó távcső most hirtelen megáll. Az erdő szélén, a bokrok alatt valami világos foltot vesz észre. Valami nem odaillőt. Állít az élességen, és most már látja, tisztán, világosan látja, hogy a mozdulatlan zsemleszínű foltocska egy kutyának a feje. Hát ez valóban nem ide való!

A kutya valamit nagyon figyel. E tekintet irányát követi a távcső, és a látómezőbe becsúszik egy őz.

Aha! Egy suta és gidája áll egy vadkörtefa alatt, mozdulatlanul, felemelt fülekkel, és nagyon összpontosít a kutya irányába. Nyilván a kutya mozgásának hangját vette észre, azt gyanúsnak ítélte meg, s most próbálja tisztázni a helyzetet. Igyekszik eldönteni, hogy mi az, ami ott zörgött, mozgott még az előbb, s hogy most miért nem folytatja a mozgást. Mert olyan borzhoz hasonló volt, vagy talán őz is lehetett, de hirtelen csendesedett el, s már vagy két perce nem hallja láthatóan egyre idegesebb.

De Dénes is. Anélkül, hogy megfordulna, lenyúl a két ülés közé támasztott távcsöves szolgálati puskájáért, lassan húzza hátra a zárdugattyút, majd ugyanúgy előre. A tárból felemelkedett 222-es Remington kaliberű lőszer simán, szinte hangtalanul siklik előre a töltényűrbe. Sok éves rutinnal nyúl a kalapjáért, helyezi az autó ajtajára, majd arra a mindennapos használattól fényesre kopott, de igencsak kézre álló, karcsú fegyvert.

Ebben a pillanatban a rét túlsó végéből elindult egy sötét folt, s mintha a lejtőn gurulna lefelé, gyorsul az irama. Az őzektől ötven méterre lehetett, amikor a zsemleszínű is kiugrik és fejhangon nyiffantva, élesen csaholva vágtat az őzek felé. A sötétebb német juhász lehetett, a kisebbik valami korcs. A suta és a gida az autótól úgy 150-180 méterre lehetett, ám óriási szerencséjükre, valami miatt úgy döntöttek, hogy a réten lefelé menekülnek, azaz Dénes irányába.

De Dénes akkor már nem látja a két védelemre szorulót, mert a céltávcsőben már ott nyargal a kisebb kutya. Egy ideig kíséri, majd füttyent egy éleset. A kutya – mintha villám csapott volna bele – olyan hirtelen áll meg, mert nem tudja, hogy mit is hallott. De arra már nem is jön rá soha, mert a lövedék ledöntötte. A szügyön hatolt be, s anélkül, hogy fájdalmat okozott volna, végigszaladva a testen, hátul az egyik combon keresztül távozott.

A másodperc töredéke elég volt ahhoz, hogy Dénes ismételjen. A nagy loboncos vadűző már tudta, hogy nagy a baj Dénes követte a szálkereszttel, majd néhány centimétert elé tartva leadta a lövést. A kutya bevágódott a bokorba, mert a fejlövés után a lendületben lévő élettelen test a levegőben fordulva egyet zuhant tovább.

Dénes az elzárt puskát visszatette a helyére, majd tekintetével az őzeket kereste. Azok vagy 400 méterre az egyik domb füves oldalában álltak, és értetlenül néztek vissza. Majd lassú kocogással indultak tovább a Pagonyoldal irányába, nem is törődve már azzal, hogy az imént még halálos veszedelem leselkedett rájuk, a két mindenre elszánt kóbor kutya képében.

Mert az ilyen kutyák iszonyatos pusztítást tudnak végezni. Szinte szenvedéllyel vadásznak, szenvedéllyel gyilkolnak, óriási károkat téve az erdő vadállományában.

A puha erdei földbe könnyen szaladt az ásó, és negyedóra múlva már mélyen pihent a két eb a Dénes által kiásott, majd gondosan betemetett gödörbe.

- Így ni! Nem kell nekem, hogy valaki megtalálja és gazdája rámkiabálja, hogy lelőttem a kutyáit. A kutya az udvarra, portára való, nem az erdőbe. A vadűzésre szokott kutyának pedig egyetlen orvossága van. A puskagolyó. Ezt nekem így tanította falubeli tanítómesterem, Doros Pista is, márpedig attól különb hivatalos vadászt nemigen ismerek – zárta le az ügyet gondolatban Dénes, majd elfordítva az indítókulcsot, zötyögött tovább az etetőanyaggal, be a Csigatói vágás hangulatos, kis tisztásán elállított etetőhöz.

***

Így későősszel, vagy tél elején gyakorta fázik a vadászember. Mert ilyenkor még mindig a kellemes nyári meleg esték emlékével indul el otthonról, és akkor el sem tudja képzelni azt, hogy napnyugta után egy-két órával milyen hideg is tud lenni. Pedig gyakorta 3-4 fokra zuhan a hőmérséklet, de megesik az is, hogy amikorra az ember elgémberedett végtagjaival lemászik a magaslesről, deres fű ropog a talpa alatt.

Egy-két kiadós didergés után aztán már belekerül a hátizsákba a vastag, kötött pulóver, a zöld nadrág alatt meg ott lapul a hosszúszárú “jéger”, vagy a szintén zöld molinó alsó.

A hetvenes évek legelején egy novemberi este két vadász ücsörgött a Bükkszentmárton fölötti Sós-völgy egyik magaslesén. Disznót vártak a szóróra.

Az egyik – a fiatal – csak most került be a társaságba, még puska nélkül kísérte a területet ismerő, tapasztalt öreg vadászt.

Mert a másik – Bóta bácsi – már közel volt a hatvanhoz, és amióta a katonaságtól leszerelt, azóta vadászik. Itt lakik a szomszéd faluban, Balatonban, itt is született, tud is mindent az erdőről, a vadászatról. Lesi is a fiatal minden mozdulatát, issza mondatait, tisztelettel követi még a gondolatát is.

A távoli harangszó már egy jó félórája jelezte a nyolc órát, amikor hosszú hallgatás után suttogva megszólal az öreg:

- Hej, Karcsikám! De fázik a lábam! Szinte már fáj is bele.

- Józsi bácsi! Én kibírom a deszkán is, ezt a pokrócot, tessék rátekerni a lábára, hadd melegítse – válaszolt udvariasan az újdonsült vadász, s már húzta is ki maga alól a jó meleg gyapjúpokrócot.

- Igen ám, kisfiam, de a falábam fázik, azt meg nem tudom megmelegíteni – mondta az idős Nimród.

Döbbent csend a válasz, mert erre ugyan mit is lehetne mondani. Viccnek talán jó lenne, de hát itt a magaslesen egyrészt nemigen illik röhögcsélni, másrészt meg Bóta Józsi bácsi annál komolyabb ember, minthogy ilyen olcsó vicceket engedjen meg magának. Az igaz, hogy most ülnek először együtt lesen, de már sokszor találkoztak, s Karcsi jól tudta, hogy az öreg sántít. Na, de sánta ember nem egy van, az nem feltűnő, no meg örült is mindig, hogy ilyen bölcs, idős vadásszal beszélgethet, hát nem is merült fel Karcsiban sohasem, hogy öreg mestere sántikálásának firtassa az okát.

A hosszú, bizonytalan csend alatt Jóska bácsi jól tudta, hogy ifjú barátja mire gondol. Azt is tudja, hogy nem érti a megjegyzését, no meg azt is, hogy megkérdezni sem meri.

Folytatta hát:

- Karcsikám! Ide már disznó ma nem jön. Rég ide kellett volna érnie, mert nincs messze a sűrű, ahol fekszik. Valószínű, hogy tegnap sem talált már a szórón ehetőt, így ma este nem itt kezdte keresni a vacsoráját. Gyújtsunk rá nyugodtan, és amíg kényelmesen elpöfékelünk egy Munkást, elmesélem neked, hogy miért is nem tudom megmelegíteni a fázós lábamat.

Szandi nevű szép vizslámat ismered. No, annak az anyját négyhónapos korában vettem Jászfényszarun. Vadászemberé volt, kiváló szülőktől származott. Nagyon szerettem, bár együttlétünk igen rosszul kezdődött. Ismertem a gazdáját, katonacimborám volt, sokszor fácánoztam, nyulásztam nála, vendégségben.

December volt, szép fehér tél. Sosem felejtem el. Hogy a fene egye meg! Madzagot kötöttem a kis vizsla nyakába, úgy vezettem, illetve húztam magam után, mert hát nem értette, hogy hová is megyünk. Félt is nagyon, amikor a vonatra felültünk, csak úgy remegett szegényke. Simogattam, becézgettem Hatvanig. Ott meg át kellett szállni Füzesabony felé. A vonat indulásáig volt még néhány perc, gondoltam, megsétáltatom, hátha kell neki pisilnie.

Akkoriban nem voltak még ilyen szigorúak a szabályok, a puskát nem is tokban hordtuk, csak úgy megtörve a hátunkon. Nekem is a vállamon volt, kezemben meg a madzag vége.

A kalauz már fújta a sípját, a forgalmista meg már emelgette azt a nyeles tányérját. Ekkor gyorsan feltettem a kutyát a lépcsőre, fogtam is a korlátot, de csak lazán, s már léptem volna fel, amikor a jegesre taposott peronon a lenn lévő lábam megcsúszott, és sutty be alá. Lecsúszott a kezem a korlátról, a kutyát meg lerántottam szegényt. Már esés közben igyekeztem hasra fordulni, de valami nagy ütést éreztem akkor a bal lábamon. A vonat gyorsult, én üvöltöttem, a kutya meg nyüszített rémületében. Elszaladt az utolsó kocsi is. Én meg húznám a lábam, de nincs. Hiába kiabáltam, senki sem jött. Nagyon rémült voltam, kapkodtam eszetlenül, azt sem tudtam, mit csinálok. Inkább csak úgy ösztönösen cselekedtem, de az mentette meg az életemet. Beledugtam két patront a csőbe, és elsütöttem. Aztán már csak a kórházban tértem magamhoz. Majdnem elvéreztem. Ha a lövésre nem figyelnek fel és nem szólnak a rendőröknek, mentőknek, ott haltam volna meg. Eszméletlen voltam, a kutya meg ott ült a fejemnél és nyalogatott. Meg is szeretettem nagyon azt a jó kutyát – de ezt tudod te is. Szóval a térdem alatt oda lett az egyik lábam. Aztán kaptam egy műlábat. Jól bevált, megszoktam, és május végén már ki is mentem egyszer a fiammal vadászni. Aztán már többször is. No, a lábam fejét, ami ugye nincs, gyakran érzem. Sokszor viszket is; jaj, az nagyon rossz, no meg fázik is. Ezek olyan fantomérzések, ahogy mondani szokta az orvos. Szóval csak úgy érzi az ember. Valahol fenn a fejben, valahol az agyban történő dolgok ezek, de úgy érzem, mintha a hiányzó bal lábamban lennének mégis.

Hát így fázik most is a lábam, a fa, ami persze inkább vas, meg alumínium, de én csak így hívom, hogy a falábam.

Engem már nem zavar. Csak azért fohászkodom a Jóistenhez, hogy minél tovább engedjen vadászni így falábbal is. Menjünk, na Karcsikám! – és már kászálódott is lefelé a létrán. Onnét szól vissza:

De azért holnap estére csak tekerek rá még egy meleg kapcát, hogy a helye se fázzon neki. Ha már ilyen hideg van. A kutyát meg beengedem éjszakára a konyhába.

Erdõdi Gábor

Tó

(Balatoni románc szavak nélkül)

Könnyű a víz hattyúitól

Lebeg miként a hattyutoll

Nekem a leány szeme vall

Miként a türkíz tükrü dal.

A lenge lélek ím ledér

Föllebben fölé a födél

Fekete mindjárt teteje

De lát a lélek üvege!

Fecske Csaba

Sarokasztal négy személlyel

maszk mögül fürkésszük egymást

gyanakodva a kedvesünket keressük a

másik szembogarában szívében

az asztalon poharak üvegek a mámor

készséges szolgái zenegépek hangcsordái

tapossák agyunkat csülöknyomaikban

reszkető csönd odakinn vigasztalanul

zuhog verítékezik a maszatos ablak

melynek tükrében kis csitri bámulja magát

sötét lyukakat ütnek a levegőn

az esőcseppek mint szegek a deszkán

esernyős emberek gázolják le a várost

ki tudja hova sietnek rohannak mindig

autóba ülnek átlépnek egymáson

semmire sincs idő se meghalni se élni

első szerelmünket elvirította vérünk

föl-följajdult egy-egy túlérett érzés

szavaink avarán a kövesedő füstből kifaragtuk

szerelmeink mulandó szobrát gyerekek

futkároznak a poharak fenekén agyunk

meddőjárataiban kértünk egy újabb kört

és hozta a pincérnő a sört unikumot cigarettát

pedig mezőket kértünk szavakat fényt

bokrok közt bujkáló kis gyalogutat

amelyen bárhová el lehet jutni

s bátran használhatod a szívedet

minden fonákra fordul rejtőzünk a mámor

sűrű ködében az önsajnálat nehéz páráiban

négy idegen földrész

kontinensből kiszakadt sziget

Ég és föld között

a nyári tűzből csak korom maradt

a hársfáról egy levél leszakad

ahogy megzörren összerezzenek

rozsdásodó fűben sörösüveg

szórja a lemenő nap fényeit

úgy szikrázik hogy szemem könnyezik

a szél nylonfóliát emelget

s mintha röstellne ily könnyű terhet

nekiront a gyanútlan fasornak

fölzúgnak a lombok szinte forrnak

a buszmegállóban réveteg nő

bámulja messze mily kék az erdő

fakóbarna haja arcába hull

ahogy vízre a parti fűz borul

amikor rágyújt reszket a keze

a világ sérülékenyebb vele

rigó alatt moccan a vékony ág

becsukódik a hajnalkavirág

a nappali hangok elapadnak

lassan elsötétül minden ablak

kutyák csaholnak homály szemerkél

ég és föld között ring velem az erkély

Hilde Domin

Szorongó újév

Mélysötéten haldoklik a jácint,

felkúszik szárában a bánat,

sötét nedve:

halál szintezője

a fürtös virágban.

Karácsony elmúlt,

csonkig égtek a gyertyák,

viaszcseppek az asztalterítőn.

Az Újév, a kisded

meg se moccan a jászolban.

Várjuk a mosolyát,

várjuk, hogy felsír,

visszafogjuk a lélegzetünk.

Olyan nyirkos az éj,

olyan csillagtalan…

hajtása sarjad,

haldoklik a jácint.

A csoda

csillanás csupán a horizonton –

messzi távolokba vész.

Cseh Károly fordítása

Murawski Magdolna

Napló 2000

Március 15-én koszorúzni voltam a Petőfi téren. Lehangoló ünnepség volt, gyengécske szónoklattal, unalmas katonazenével és üvöltő, ágáló szavalattal, mely sértette minden normális ember hazafias érzéseit. Meglehetősen rossz hangulatban igyekeztem hazafelé, azaz a legközelebbi buszmegálló felé, és többször kellett kerülgetnem, előzgetnem az előttem lődörgő embereket, csoportokat. Többek között kikerültem egy hungarista csoportot is, mely fekete ruhás, kopasz fiatalemberekből és pár miniszoknyás fiatal lányból állt, és akiknek minden koszorúzási akciója már évek óta annyi, hogy kivonulnak, lecövekelik magukat a Petőfi-szobor közelében az Árpád-sávos zászlójukkal és figyelik az eseményeket. Néhányszor felfigyeltem már, micsoda gyűlölet csap ki belőlük, ha meglátnak, és ezt soha nem értettem, mert nem fedeztem fel magamban olyasmit, ami bárkinek a magyar érzéseit ingerelte volna. Most se volt ez másként. Szólni sose szólnak hozzám, de sose tudunk egy barátságos pillantást váltani egymással, mert hiszen én elítélem az újfasizmust. Mikor a buszmegállóhoz értem (a színház előtt), megálltam és várakozni kezdtem. A hungarista csoport ekkor a volt pártház elé vonult, csoportképhez felsorakoztak, kibontották a zászlóikat, majd hangoskodva fényképezkedni kezdtek, röhögtek, láthatóan jól szórakoztak saját magukon. Mikor ezzel végeztek, feltekerték a zászlót, és a zászlóvivők eltűntek a hajdani pártházban. Döbbenten figyeltem, mit keresnek ott, és egy pillanatra az villant át az agyamon, hogy esetleg valami provokációra készülnek az elvtársak ellen, de semmi. Mint aki jól végezte dolgát, távoztak onnan, zászlók nélkül. Ekkor értettem meg, miért a gyűlölködő tekintetek kereszttüze, ha bárhol is szemtől-szembe találkozunk Kik ezek a gyerekek, akik csupán egy látszat-showt produkálnak, melynek során lefilmezik őket és minden kábelcsatornán látható, micsoda fasiszta fészek is ez az Eger…?! Szóval ezt a felháborító műsort művelik minden évben, és rajtam kívül még egyetlen ember se figyelt fel erre az egyszerű evidenciára. Ergo Egerben nincs semmiféle szélsőjobboldali tömörülés, csak ez a műbalhé van.

Az idei év bővelkedik az időjárási meglepetésekben. Igen hideg telünk volt, ami meglehetősen gyorsan múlt el, majd jött egy hűvös tavaszkezdet, ami után hirtelen kánikula lett. A kánikula eltartott egy jó hónapig (április közepétől május közepéig), majd a fagyosszenteket szinte észre se vettük. Csupán pár napos hűvös idő volt a hónap közepe táján, majd újból visszajött a kánikula. Aztán kellemetlen hideg lett, az utolsó fagyosszent, Orbán ismét hűvöset hozott. Május vége kellemetlen, hűvös, szeles idővel telt el, majd június eleje is ilyen volt. De ez csak pár napig tartott, és ismét visszatért a kánikula. A meteorológusok meleg, száraz nyarat jósolnak hosszútávon. Az a masszív esős front, ami nekünk lett szánva a nyárra, most Amerika keleti partvidékén kóborol és okoz óriási esőzéseket, árvizeket, tornádókat, miegyebet. Nálunk az Atlanti-óceán felől jövő ciklonok határozzák meg a legmarkánsabban az időjárást. Épp ezért nincs kizárva, hogy hamarosan ismét beindul egy újabb légmozgás, ami ciklonokat kerget Európa felé. Csak kibírják a gátjaink!

Fazekas Mihályt, Arany Jánost és Márai Sándort olvasgattam mostanában esténként. Szeretem a verseiket. Márairól írni készülök az évforduló kapcsán, igaz, attól függetlenül is. Nem elég, hogy megfosztották tőle az irodalmi köztudatot a kommunizmus idején, ráadásul még az utókor számára is hamis képet festenek róla. Fazekas pedig egyszerűen kiment a divatból Csokonaival együtt, mármint ami a színészek versmondó válogatását illeti. Mindketten derűs, kedves, vonzó világú költők voltak, akiknek alkotó műhelyébe jól esik bepillantani olykor-olykor.

Normális társadalomkritika nélkül nincsen normális társadalmi fejlődés. A talpsimogatás igénye, és az általa nyújtott “szolgáltatás” adekvát kifejezői a lélek torzulásának. A szervilizmus igénye nem más, mint egyfajta perverzió, bármely oldal juttatja is kifejezésre.

Nem a társadalomkritikus (filozófus) hibája az, hogy bírálnia kell kora társadalmát. A felelősség mindig azokat terheli, akik erre okot szolgáltatnak, vagyis magyarul szólva ne viselkedjenek úgy, hogy kritizálni kelljen őket…

Április közepétől május közepéig hihetetlenül meleg idő volt, valóságos kánikula. Hirtelen virágzott el sorra minden. Egy hét alatt rendes nagy levelek nőttek a fákon, és május elejére már nemcsak hogy múlt idő volt a tulipán és az orgona, hanem ezt követően egy hét leforgása alatt a gesztenyefák, majd újabb másik hét alatt az akácok virágoztak és hervadtak el. Most május vége felé már a hársfák virágoznak, ami hihetetlenül hangzik. Az akácfák júniusban, a kánikula kezdetekor, a hársak pedig utánuk, a hónap vége felé szoktak virágozni. Már régóta figyelem a patakpartot, ahol a pipacsok megjelenését várom. Talán nem is lesznek errefelé az idén? A bodzák már napok óta hintik fanyar illatukat a környéken, de pipacsok nincsenek. Már egy hete lesz az is, hogy hűvösre fordult az idő, és most kezd ismét melegedni. A szárazság hatására nem növekedtek rendesen a korai zöldségek és gyümölcsök. Apró szemű és száraz a borsó, aprócska, csupamag cseresznyét árulnak méregdrágán a piacon.

Egy borzalmas reklám a TV-n, szinte mindennap: a Pannónia sajté. Ami igazán szánalmassá teszi, az a magyar valóságra utalás, t.i. hogy a magyar tehén is olyan szegény, mint mi vagyunk, ezért még az oldala is lyukas.

Kétféle szegénység van a világon. Az egyik veleszületett, és nem mindig okoz gondot vagy különösebb megrázkódtatást annak, aki benne él. Vannak harmonikus lelkivilágú szegények, mint pl. a dél-amerikai indiánok, akik a természettel teljes és tökéletes harmóniában élnek. A másik viszont, az agresszió által kiváltott szegénység a világ legnagyobb boldogtalanságát hordozza magában. Az agresszió, mellyel elveszik az elszegényedő népek, néprétegek korábban birtokolt javait, deprimáló érzés, épp ezért egyre nyomasztóbb hatással van azokra, akik ezt elszenvedik. Mert hiszen más úgy szegénynek lenni, hogy valaki soha nem látott gazdagabb napokat, mint fokozatosan vagy hirtelen elszegényedni és elveszíteni mindenünket. Az agresszió ugyanis megfosztja az embert a normális cselekvési szabadságától és földre kényszeríti. Az így tönkretett emberek arcáról egyszer csak eltűnik a mosoly. Korábban még voltak jobb napjaik, de egy idő után már senki nem emlékszik erre. A boldogtalanság érzése szomorú arckifejezésben nyilvánul meg, az ilyen közegben élő gyermekeknek is gondterhelt az arca. Aki mindennek okozója, az megbocsáthatatlan bűnt követ el. Az agresszió egyébként is visszataszító tulajdonság, akár férfi követi el, akár nő. Igaz, ez utóbbi esetben még undorítóbb, hiszen egyúttal azt is jelenti, hogy a benne szenvedő még szereptévesztésben is él: azt se tudja, fiú-e vagy lány. Így az agresszor és környezete permanens hazugságban él. S talán ez a legcsúnyább vonása. Úgy akarja beállítani a világot, mintha annak rendje (rendje?!) igaz vagy igazságos lenne, a benne élők pedig olyan helyzetet érdemelnek meg, amilyen kijutott nekik. Tehát számára a társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlenségek a világ legtermészetesebb és leginkább magától értetődő dolgai. Mindazok pedig, akik ellen az agressziót elkövetik, befelé sírnak, zokognak, kifelé viszont eltorzítja arcukat a sok szenvedés. Ezért a lárvaszerű arckifejezés, a már-már közönyösnek látszó egyen-arc, ezért a mélységes szomorúság, mely mögötte rejlik.

Ki tud valaha is igazságot szolgáltatni az elnyomottaknak és megszomorítottaknak? Feltehetőleg senki sem. De legalább egy-két kísérletet tehetnének erre azok, akiknek ez kötelessége lenne.

Szépen szerepeltünk az idei olimpián (is). Nyolc aranyérem, amiből négy épp az utolsó napon született, méghozzá igen kemény körülmények között. A kajakosok, kenusok szerezték, a viharos tengeren, plusz a pólósok. Mikor a viharos szélben mégis indítani akarták a versenyt, egy motorcsónak kiment, hogy a széttépett bójákat összekösse. A víz viszont annyira mozgott, hogy ez képtelenség volt. Nemcsak a bójákat összekötő kötelet tépte ki a kezéből a víz, hanem a végén még el is süllyedt a csónakjával. Ezen a ponton belátták, hogy nincs más hátra, mint várni, de magát a versenyt én már nem láttam, annyira korán reggel volt. Ugyanígy a vízipólósok döntő meccsét, amire aztán olyan büszke volt mindenki. Nem véletlen: megverték az oroszokat, ami minden magyart elégtétellel tölt el. Büszkeséggel is, persze, de az elégtétel érzése a sok megaláztatásért, az elfuserált fél évszázadért még sokkal nagyobb mindannyiunkban.

Érdekes küldeményt kaptam néhány napja. Romhányi László írta, a hajdan olyan népszerű rendező, akit ma feltehetőleg mellőznek. Ő volt az Agria Játékok szervezője, szellemi atyja, és most megírta nekünk az akkori játékok hiteles történetét. A levél – benne egy nagy csomó eredeti fotóval az akkori játékokról – egy nap híján egy hónapig utazott, azaz dekkolt a postán. A borítékja szétcibálva, valami koszos és ronda papundeklibe burkolva, bélyeg nincs rajta sehol, viszont van egy hülye címke, amelyen az áll, hogy nem jelentkezett érte senki. Ez részben igaz is, hiszen nem tudhattam, milyen értékes küldemény vár rám a postán. Ezért nem jelentkeztem érte. Most várom a választ, és a lehetőséget, hogy mikor hozhatom ezt az izgalmas anyagot. Ezt az embert annak idején Aczél György diszkriminálta, akárcsak engem is, de az anyag publikálásának nem ez az oka, hanem a szimpátia, melyet az ügyszeretet és az igaz ügy véghezvitele iránt érzek. Romhányi igen sokat tett az egri kultúráért azzal, hogy az Agria Játékokat megálmodta nekünk és idevarázsolta az egri vár óriás-színpadára.

Miközben írok, mindig itt nézeget, kacsintgat vagy fintorog, de többnyire mosolyog mellettem a Gémkapocsmanó, a helyesírási program főfelügyelője. Megszoktam már, olyan, akár egy családtag. Bár J. fiamat felháborította, hogy a múltkor a fejére mutogatott, mert valamelyik helyesírási változatot nem értette. Nekem az tetszik, amikor kétségbeesetten tekereg és forgatja a szemét, ha számára ismeretlen nevek vagy kifejezések kerülnek elő, és rémülten igyekszik felhívni rá a figyelmemet. Így humanizálódnak a gépies dolgok is.

Világ papagája

Már minden színt magadra vettél

ám mégsem a szivárvány minden színében tündökölsz.

Rádnézve borzadok: csupán egy anti-hős

lehetsz, ki rongy korodnak hű tükreként tükröződsz?

Leszáll az éj, de rajtad úgy rikít a céda fény

- bensődnek minden rejtett zeg-zugán

köpködve szét vélt szépségeit, s a lény

szégyenkezhetne már önmagán,

ha lenne szégyene. Helyette lóri locska száz szavát

sodorja szerte céda szél. Megannyi árnyalatán

ámulva néz a szem. A létezésnek torzult pillanatát

remegve-futva hagyná el, de nem lehet.

Betelt a perc: a sárga, zöld, vörös és minden létező

hitvány szín rádüvölt. Ennyi a lét-keret.

Ilyen a lopva érkező

rongy alak: ma feketén vonul,

bár tegnap vörösben, zöldben ékeskedett.

Ha megtanítják, talán valamicskét megtanul,

de másodperc alatt felejti. Nevéről rég lehullt az ékezet.

És bármely szín legyen divatban, ő abban vonul

misére, bálba, szajha élvezetre, lopva, nézd:

világ papagája locsogva szárnyait teríti, s élvezi,

- bár lénye mindig borzadásra készt –,

ordító színeit bárkinek szemébe villantja, s önmagát élteti.

Katona Kálmán

Éden

Mindig a Mindent akartad:

juss csak hozzá, elméd megbomlik;

szánakozhatnak rajtad.

Ki sem vigyáz a

tiltott gyümölcsre.

Feléje babrálsz, nem inal angyal,

hogy űzzön és lelked meggyötörje.

Hatalmasabb, bölcsebb úr a Gazda:

génjeidbe programozta vígan

angyalságod.

Pallost hívsz magadra.

Farkas András

Töredékek

XXIX.

Élt, halt, tanított hetven évig,

És minden történése mellett

Be kellett várnia a kelyhet,

Mikor a méregre ítélik.

A gyilkosok és csemetéik

Nem engedtek neki kegyelmet,

Ezért az ész fel is figyelhet,

Ki, mint érti a lét igéit –

A Görög poharát kiitta,

Azóta példává növesztve,

Oktatásnál feljebb nagyítva

Élő marad, akár az eszme,

Hiszen a test, a kerge nulla

Így is, úgy is a mélybe hullna.

XLV.

Akármilyen szoros helyen

Elférek, meghúzom magam,

Akármi akadálya van

Sorsomnak, élem, nevelem,

Nem az a kérdés, mit tegyen

A testem, az idő rohan,

Én rámozdulok boldogan

Egy-helyben, völgyön és hegyen,

Ami engem benn hazavár:

A végső cél, a gondolat!

Hiába annyi akna-zár

Itt, kinn, a tájtól távolabb,

Belül a szellem kutat, ás –

Ez a munkám, a kutatás.

Gyüre Lajos

Tûnõdéseim

Nemrég, úgy június elején otthon jártam. Valami belső kényszer hajt mindig, hogy újra lássam, szemem recehártyáján az értelemig tükrözze: “Honnan jöttél!” – bár Illyés Gyula szerint nem az a lényeg: ki honnan jött, hanem az, hogy hová megy! – de hát ez már filozófia. Jómagam arra voltam kíváncsi: megvan-e még a régi játszóhely, a Csőrény, raknak-e még fészket a varjak, szarkák a Kiserdőben, s virágzik-e a dídike a földeken, s a temető sarkában terem-e még a bóbiska, s van-e gyerek, aki kiássa, s jóízűen falatozza? (Érdekes, hogy Koncsol Laci falujában Deregnyőn, amely szomszédos a miénkkel, Mokcsával, dődike a neve a búzavirágnak. S hogy nálunk “fírisz”-szel, náluk pedig “férész”-szel fűrészelnek.)

A szülőház kiskapujának drót kallantyúját megemelve a fűvel, gazzal benőtt udvar döbbentett meg. Az eperfa sem nyújtja többé a hűsölést lombot eresztve nyáridőben, s hiányzik alóla a zsombék ülőke: a mesék szülőhelye. Apai nagyapám estébe hajló szálláshelye, hol a meséit hallgattuk szájtátva. Ott elevenedett meg előttünk Kinizsi Pál, ahogy két törököt tartva a két kezében, egyet pedig a szájában, ropja a győzelmi táncot, s nyitogattuk kicsi világunkat a szépséges Tündér Ilonára, aki a kútnál mosott, mikor a hétfejű sárkány elrabolta. Az új gazda – ha van ilyen – az eperfát kivágatta tövestül. A félvad Othellóval befuttatott lugas is a múlté. Szorongva indulok a kert felé: bizony a csűr sehol, se szalmakazal. Lejjebb a Csőrény helyén pedig széles víztükör. Vadkacsák ijedt csapkodó szárnya veri fel a csendet. Elfelejtették – vagy nem is törődtek vele – kitisztítani a levezető árkot Kiskerész felé.

Mindez akkor jut eszembe, amikor a minap besorakozott a család apraja-nagyja édesanyánk lakótelepi egyszoba-konyhás lakásába, hogy méltó keretet adjon születésének 80. évéhez. Így aztán nem is szóltam borongósra sikerült utamról. Vártuk az órát, mert anyai nagyanyám elbeszéléséből anyánk születésének minden kis részlete bennünk élt eleven emlékezetként. Tizenharmadik volt a sorban.

A várakozás perceiben a toronyház harmadik emeleti betonfalai kiszélesedtek. Belefért az egész mokcsi határ. A Csőrény zsombékos kákabukóival, a Felsőerdő kivágott nyárfáival, amiből a szeretvai oláhcigányok dagasztó, sózó, teknőt, szakajtót faragtak, a földben maradt rönkjeivel, amit mifelénk csak mindközönségesen dücskőnek hívnak, a Sári lovunk, amelyet elvittek a németek. De megmaradt a csikaja, a Szellő. Azt pedig a tyúkok ették meg a földműves szövetkezet kertjében, a tyúkokat, jaj, Istenem, tán mi is ettünk belőle – így anyánk –, vagy más istenteremtménye, aki ugyancsak elporlad, s megeszik a párkák. Így teljesedik be a világ körforgása – hallom az öreg Varga tiszteletes hangját a szószékről, aki immár jó néhány évtizede ott porlad a temetőnk egyetlen tölgyfája alatt. Még ő nézte ki magának a helyet magányos sétáiban: hol nyugodjon haló poraiban.

Így mendegéltünk vissza az Időben, kapkodva egymás szájából a szót, kiterítve a keresztöltéses asztalterítőre múltunkat, mint az öreg Horgos a krumplilángost a bokorra, hogy az éltető nap melege hátha megpirítja a sületlenjét is. Megjártuk a kihalt udvarokat. Keresztapámhoz, Bálint Józsihoz is betértünk, vajon mivel bíbelődik így vasárnap délután az állatok etetése közben. Lőcsöt farag, vagy az égi földeken tilalomfát állít, hogy ne tapossanak utat a friss vetésben, mint idelent, amikor a falu nagy felvidámodására a gyűlésen fennhangon kijelentette:

- Mindenkinek nagy a kára, de olyan, mint az én károm, nincsen senkinek! – gondolván a letaposott vetésre.

De hát a huncut fiatalok arra értették, amire a fiatal menyecskék gondolnak úgy félálomban elalvás előtt, mivelhogy a faluvégi cigányoktól nap mint nap hallják veszekedésük közben ezt a szót. A derültség könnyeket kicsalogató végére anyánk teszi fel a pontot.

- Elment ű is! Háromnapi kényszermunkára. Akkor láttuk utoljára. Ott pusztult el a lágerban. Hastífuszt kapott. Többen maradtak ott a falubul, mint a fronton.

- Egynehányan azért hazajöttek. Például Géczi Lajcsi.

- Mikor vót az mán, mikor ű gyött!?

- Hát?

- Akkor, amikor Brandics András, meg Majoros Sanyi! Elsőnek a sok ember közül! Szamborbul. De meg volt rémülve a bíró! Az járta a faluban, hogy nem akart felelősséget vállalni a faluért. Azért vitték el az embereket. Az egész falu kint volt az utcán, mikor űk gyöttek ketten. Úgy kísírte űköt a níp, mint virágvasárnap a szűzmáriás lobogót!

- Ne várja meg Gajdos, míg a háza elé írünk! – kiáltotta égre emelt ököllel Brandics András.

Aztán csak lépegettek, hátuk mögött a kíváncsiskodókkal a bíró háza felé. Gajdos éppen akkor igyekezett átugrani a sövénykerítésen a kertek felé, de hát a test nehezebb volt a léleknél. Csak az akarat volt meg hozzá, az erő kevés, vagy a kerítés volt magas, ma már nehéz lenne megmondani. Elég az hozzá, hogy Brandics megragadta hátulról a nadrágszíjnál fogva, s visszahúzta. A lendület, no meg a szambori koszt ledöntötte mindkettőjüket. Egymást átölelve úgy feküdtek ott a latyakos földön… és sírtak mind a ketten, olyan őszintén, ahogy csak egy gyermek tud sírni… Aztán nemsokára Brandics összeölelkezett a hatalommal is. Megválasztották képviselőnek, vagyis proszlanecnek, de a faluban csak úgy hívták, hogy proszranyec, mert egy alkalommal úgy berúgott, hogy a szállodában, ahol elszállásolták a képviselőket, összecsinálta magát.

- Mindenkit elvittek? – terelte el a szót az ifjabb Zoltán, akinek az ölében már ott csintalankodott a legifjabb Zoltán, hogy vele is törődjön valaki, mert neki a Csőrény, meg a Felsőerdő smafu, ő az óvodában a kirakójával háborúskodik.

- Ketten szöktek vissza a menetbül! Balogh Sanyi, meg Mikula Sanyi.

- ?

- Első nap összeszedtek minden férfit 18 évestől hatvanig. A foglyokat Pálócra vitték. Onnan hogy, hogy nem, a pap fiát hazaengedték. Másnap, mivel az Ung hídja fel volt robbantva, Tegenyén keresztül, a mogyorósi kertek alatt Vaján felé próbálkoztak, mivel ott az oroszok a Labarcon mán építettek egy pontonhidat. De azon meg annyi volt a katonaság, hogy mán sürvedésben zsúfolódtak át a hídon. Így csak Deregnyőig jutottak. Ott megállt a menet. A Lónyay-kastély pincéjébe terelték őket. A kis muszka lovak az emeleti szobák parkettáját próbálgatták: bírja-e a patkót, meg a lóganéjt. A nagykönyvtár cirkalmas könyveiből utat csináltak, mert nagy volt a sár.

A mendemonda úgy tartotta, hogy a kastélynak van egy titkos alagútja. Ők ketten megtalálták a pincezugban a rejtekajtót, s nekivágtak a bizonytalannak. Végigvaklálva, térden csúszva mentek, míg végül a cselédsoron egy picében találták magukat. Onnan pedig nyedáj, hazafelé. Így szabadultak meg a fogságbul.

Anyám beszéd közben már rég elharangoztatta a delet, s akkor döbbent belém: íme, mióta csak nagyritkán vetődök haza, a ma történteket alig tudatosítom, míg a régiek mind élesebben rajzolódnak ki az emlékezet finom emulziójára. Katolikus templomot húztak a hívők, pedig a község alig 600 lelket számlál, s annak is a nagyobbik hányada református. A katolikusok világéletemben Csicserbe jártak templomba – kivételt csak a karácsonyi éjféli mise jelentett, mert akkor vallási hovatartozásra való tekintet nélkül Kaposra ment az ifjúság, már csak azért is, hogy az öt kilométeres úton a hidegben egymáshoz lehetett bújni, testközelből érezni az Isten fia születésének közeledtét.

Csicserbe jártak hát az emberek keresztelőre, esküvőre, a haldoklóhoz is onnan származott az utolsó kenet. Az esküvői szekerezés virtus dolga volt mindig: kinek milyen lovai vannak, ki kit előz meg, kinek borult fel a szekere. De olyat se igen látott a világ, hogy papot is láttunk, lakodalom is volt Ócsvai Erzsiéknél, csak éppen az esketés maradt el. Háború után voltunk, az iratokat beszerezni nem volt egyszerű dolog, mert az is megeshetett, hogy a vőlegény elmegy keresztlevélért a városba – és Oroszországban találja magát. (Popjaty, popjaty! – kiabáltak a menetelő foglyokra a katonák, s ha történetesen nem volt ki az öt ember a sorban, az utcán sietőt úgy besorakoztatták, hogy csak öt év múlva tért haza, ha a tífusz addig el nem vitte.)

Csak a Jóisten a megmondhatója, hányan ültek le esténként a vasszög nélküli asztalhoz, forgatták a szitát, s mondták a rituális szöveget:

- Szent Péter, szent Pál! Hazajön Oláh Andri?!

Emígy fonogattuk a szavak végét egymáshoz, mígcsak a nóta ki nem rügyezett. Előbb csak úgy félénken, szégyellősen, hogy hát be se ittunk, mégis gajdolunk. Aztán mind bátrabban, végül édesanyánk is hozzásodródott az ének fonalához. Valahai szép alt hangján elénekelt minden dicséretet, zsoltárt, pedig katolikusnak született, csak aztán vált kálomistává, hogy apám feleségül vette az őrdarmai házból. Nagyanyám buzgó katolikus lévén, hallani se akart a házasságról. Kitessékelték a kérőt. Apám nem is az utcán, hanem a kertek alatt indult hazafelé, mikor utána ugrasztották Erzsi nénémet, a család vakarékját (tizennegyedik gyerek volt), hogy jöjjön vissza, mégiscsak odaadják a “lyányt”!

Most az apátok nótáját! Szegény, nyugodjon, hogy szerette! S már adja is hozzá a hangot:

“Sárga paszuly az ágy alatt,

Jaj, de igen, igen rígen nem láttalak.

Gyere be, gyere be, de gyere be,

Csak magam vagyok én idebe!”

Aztán behívtuk a temetőből Tóbiás Sándor szomszédunkat is, hadd lássa: nem felejtettük el a dallam végi csavarintásait. Mert aszongya hogy:

“Terebesi csárda előtt a nyájam

Közepében aranyszőrű juhom van.

Nem akar az ürü juhom legelni,

Rézcsengőjét haragosan csengeti!”

A halottak nem öregednek. Deli legén még ma is Balogh-Ferenc Sándor, aki hazaszökött a frontról. A maga részéről befejezte a háborút. Az anyja jót akarván, a hideg elsőházba, a dunna alá bújtatta, nehogy elvigyék az oroszok. Elvitte a tüdőgyulladás. Tóth Emma is pártából ment ki Szent Mihály lován a temetőbe. Bosnyák Kati alig ízlelhette a fiatal menyecskesort, a hajnali vonat vitte szekerestül, lovastul az Úr elé. S itt van ni, most mondják, hogy Géczi Sanyi is elment megkeresni az égi talponállót, pedig a jó múltkor a faluban jártamkor még igencsak jókedvében volt.

Aztán mikor már jó nagyokat pillog a legifjabb Zoltán, déduka ősz hajkoszorúját megigazítva kontyot bont, mint régen, s a sóhajjal együtt a fohász is jön leheletnyi dallamával, ahogy valaha Kodály is hallhatta jártában-keltében:

“Adjon Isten jóéjszakát.

Küldje hozzánk szent angyalát.

Bátorítsa szívünk álmát,

Adjon Isten jóéjszakát.”

De hisz ezt hallottam félálmomban én is nagyanyámtól, ölébe ejtett fejjel hányszor, de hányszor. És legifjabb Zoltánnak is békés mosoly derül az arcára szendergés közben.

A nyelvem

Beíratási kopogtató 2001-ben

… nem is ez az izmos

húsdarab, ki csak hű szolgám,

rabom, együtt így kettesben

elválaszthatatlanul, kötve

és oldva, eleitől fogva, hanem

te, fészek-meleg anyai szó,

dallam, a kottára nem írható.

Gügyögve, vagy zsoltáros

kedvvel dalolva “te voltál

és te vagy” erős váram,

küzdőtér páncélja, vértje,

az agy s a lélek pillére.

Kapaszkodom oszlopaidba,

kutatom őzésed barlangjait,

szavaid rengetegét járva

hallom erdők pentaton zúgását

és eszembe jut, torkomon kése

“nyelvében él” – korcs kutya –

az üres beszéd is, akár a másik,

az éltet adó hűség, perlekedő,

feleselő védelem zárt tornya,

kapuzár nyikorgása, kulcsa,

s az utolsó “Nincs már szívem

félelmére” némasága, és a

“Tebenned bíztunk” boltozatos íve,

mert hát kihez is folyamodnánk

végső menedékül, szomjunk

oltani “szép híves” patakodból,

evezni “új vizekre” mentő-

csónakodon békésebb partok,

féltő, ölelésre tárt karok felé,

hol már nem süt arcunkon a stigma,

kárpátok meredékén, kaptatóin át,

sziklakövek zuhatagát így kerülve,

hogy másokat is védve irgalmat,

kegyelmet csak tőled remélve,

most és mindörökké Ámen.

Őszi táj

Lusta macska – közeleg az este.

Ajtó nyikordul, és szitál a fény,

ráhull a szürke-hideg úttestre,

s megpihen a kerítés léchegyén.

Hunyorog az este. És a téren

sápadt neonok alatt vetkőznek

a fák, a bokrok, s csupasz-ledéren

kínálják testük a fázós ősznek.

Kinn két öreg régi ködmönökben

cimborákat idéz – a holtakat.

És mondják: bezzeg a mi időnkben!

S szavuk a Piavénál ottragad.

Rádió zümmögő zenéje száll,

kályhában a tűz rőt lánggal lobban,

és mint simuló puha meleg sál,

széna-illat leng a házsorokban.

Koccan a tányér, szómorzsát hullat

a fogatlan szellő, kulcs csikordul,

a párnákban felverik a tollat,

és a fáradt test fal felé fordul.

Kaló Béla

coEUr

Olvastam valahol ezt a jelverset, ennyi volt mindössze, coEUr – közös európai szív (co – közös, coeur – szív, duplacsavaros szójáték). Blöff vagy ötlet, egyre megy, ilyet-hasonlót a mexikói Octavio Paz is “gyártott” Ideogramma de libertad, A szabadság ideogrammája címmel:

SINO (SORS)

NO SI

Ezt talán fordítani sem kell, a szabadság abban áll, hogy az ember sorsát a tagadás és a vállalás közötti választás dönti el. (S akkor még sino – signum – jel: többszörös szimbólum).

A kultúra a lélek tápláléka, ha már szóvirágos kedvében van az ember, s akkor van kulturális identitás is nyilván, eggyé válás egy kultúrával, általa és benne. Az identitás ilyeténképp fegyver, védelem, felkészültség, szilárd talaj a talpunk alatt.

Magyar mellényünk alól sokféle nyelvből, határból, háborúból, szomszédságból és hagyományból készített európai páncélt viselünk, s ezt jelentheti talán a közös európai szív nekünk. Ha az ember bárhol jár Európa nyugati régióiban, s most már itt is, középen, pontosan érzékelheti ezt.

Az identitás hiánya feltépi az aggodalom és a szorongás mélységeit. Az amerikaiak kétségbeesetten keresik köldökzsinórjukat, mert egyedül vannak, s a világgal azonosítják magukat. Fölényben vannak és félnek az alulmaradástól. Azért ne sajnáljuk őket. Magányosan élnek egy nagy házban, ez nálunk fordítva van.

Itt Európában a házaknak arcuk van, egy patinás magyar város háztetőiről felidézheted mondjuk Párizs tetőrengetegét, kátránypapírral foltozott horganylemez macskalegelőket, egyenes és ferde vonalakat, vas, pléh és üvegdíszítések különös elrendezését. (Utrillo életműve épült erre, régi átfestett ornamensek és új stukkók vegyülékére.

S ha az élet egy örökös road movie, úton vagyunk, akkor itt Európa ege alatt tegyük azt.

Az új évezred (hurrá!) beteg magyar lelkivilágra kotyvasztott gyógyír lehet. Új remények, elfelejteni a csontunk velejéig ható bűntudatot, szalmaláng szenvedélyeink férges gyümölcseit. Támadás, 3000 wattos mosollyal a jövőbe! Az ember persze nem szórakozott, mikor e sorokat írja, hanem nyugtalan. Brüsszel szobasarki boszorkánykonyhájában, meg persze itthon is, az otthon zöld füvén íródik a sorsunk. 93 ezer négyzetkilométer (nagyjából Portugália is ekkora), tízmilliónyian (még), nekifeszülve szélként a vitorláknak. E széljegyzet nem kíván jövendőmondással vagy tenyérjóslással foglalkozni. Lelkünk magyar, noha szidni és szégyenkezni kényszerülünk időnként magunkat. De lehet óvni, s olykor dicsekedni is e hazával.

Magyarország: elsősorban földrajzi fogalom. De ország, haza, anya- és apaföld. A világ egy kis falu – mondják. De anakronizmus-e, ha egy ország nemzetnek tudja magát, s a hivatásának tartja, hogy Európában dobog a szíve?

A gerinc az agyban folytatódik, tiszta sor. A kozmopolita nem a kozmosz polgára, csak társtalan. Az európai utas a kis zugában van otthon, s csak fokozatosan – koncentrikus körök – és erőtlenebbül a távolabbi kultúrákban. De kíváncsi, s miért is ne legyen az, no meg az élet korántsem végtelen. Az Európa nevet viselő bástya védelmet nyújt magyarnak, csehnek, Írnek, olasznak, angolnak, franciának. Az egyre csökkenő patrióta-tudatunkat nem kellene valami korszerű életérzésnek megélni, mert egyebütt pontosan ellentétes folyamatoknak lehet tanúja, aki kimozdul a hazai utcasarokról.

Nemzeti identitásunk: erősségünk és gazdagságunk.

Az élet persze lehet útifilm, s szerencsés esetben valóban az. Időlegesen – legyünk otthon mindenütt, Prágában, Rómában, vagy akár csak egy ismeretlen kisváros főterén valahol északon, nyugaton vagy délen.

Zárva Rilkével:

Mégis piacokon, város szélén,

egy-egy kút síkosra járt kövénél

úgy érezte, hogy övé az ott.

Dudás Sándor

Maholnap már

Balla Zoltánnak

Hetvenkedem: egy éve lesz manapság.

Bohém tavasz virága gomblyukamban,

s pacsirtaszó s rigódal űzi halkan

nyaram, s a szél-szekerce kert alatt vág,

ropogtat őszi ágat! Istenemre,

de szépen is dúdolt az a pacsirta,

s de lágyan, és míly önfeledten írta

sok hangjegyét a béke-kék egemre!

Ne adj, barátom, gúnynevet a vágynak,

ha az valós, s terád is rádtalálnak

a hangjegyek! És én is megtalálom!

Goromba szó ma nem való a szánkra,

hiszen dalunk bajunkra gyógyulást ad,

s a tél is eljön, úgy, miként az álom!

Domokos Sándor

Árnyékban…

Minden mögött az elmúlás van.

Minden mögött egy árny lebeg…

Mindig, csak gyötrő álmok kínján

Születnek meg az énekek.

Mélyen magamban… ős-magányban

Hol sejtés csak az értelem,

Kaleidoszkópos kábulatban

Zeng zsongó-bongó énekem…

S csak magamnak szól, ki magányos

Kiben a lét tudatja él…

Kinek kereső öntudata

Végül egyszer pihenni tér.

Csak magamnak szól… és belőlem

Ki vagyok, voltam és leszek

Kiből a létnek bús meséje

Hozza létre az éneket!

Vízgyûrûk

Kavicsot dobálok. Gyűrűzik a tó…

Új loccsanás… Új körbe táguló

Gyűrű-sorok, egymást keresztezik

S egy összefont láncsor keletkezik.

Mindegyik része a másiknak is

És ugyanakkor magában létezik.

Így, a mi sorsunk is egy-egy csodás

Külön kis lét és egy kölcsönhatás.

Harmónia is és egyben súrlódás.

***

Keresztező körök; mind életek

Átölelkeznének… A tó megremeg

Torzul a kép, tágulnak a körök

Lassan elülnek ám a víz örök.

A tükör ismét tiszta, síma már

És ugyanakkor halottan sivár.

S hogy mozdulatlan lágyan elterül

Az idő sodra habján szétterül.

***

Örök fém-fényű, bágyadt víztükör

Benned örökre lezárul a kör.

T. Ágoston László

Reggeli

- Éhes vagyok – szólt a kislány nyafogó, elnyújtott hangon és megrángatta az anyja kezét. Vékonyka, madárcsontú gyerek volt, botladozva követte az időnként meg-meglóduló asszonyt, aki láthatóan sietett volna valahová, s terhére volt a koloncként rácsimpaszkodó apróság. Az asszony a húszas évei végét taposta. Hosszú, szőke haja a vállát verdeste. Töredezett végén még látszottak az egykori barna festék nyomai. Le kellene vágatni –, gondolta – egy kis dauert rakatni bele, netán egy kevés melírt, ahogy hajdan szokta, de hát nem telik rá. Nem is tudja, mennyibe kerül manapság a fodrász. Évek óta be se tette a lábát az üzletbe. Fodrász, meg kozmetikus? No hiszen, a villanyszámlát se tudja kifizetni, nemhogy a haját rendbe rakatni. Pedig hajdan micsoda szép haja volt… Csillogó, vállra omló hajkorona, mint a tévéreklámokban. Ha végigment az utcán, mind utána fordultak a férfiak. A férje, a volt férje, a Pista is emiatt habarodott bele. Mindig azzal szórakozott, hogy szeretkezés közben belefúrta az arcát. No, azt is megette a fene… Végtére is nem lett volna ő rossz ember, ha nem kapott volna rá az italra. De rákapott, mint a legtöbb férfi a telepen, akik naphosszat munka nélkül ődöngenek az utcán, meg a munkaközvetítő iroda előtt. Egyik cigarettát szívják a másik után, szidják a kormányt, aztán a kocsmában kötnek ki. Először csak egy-két korsó sör, aztán egy féldeci pálinka is bele, a végén már haza se talál. Rohadt egy élet…

- Ne rángass, anyu! Igazán, semmi rosszat se csináltam – szepegte a gyerek. – Most miért vagy dühös rám? Azért, mert éhes vagyok?

- Jaj, dehogy vagyok én rád dühös – torpant meg az asszony. Lehajolt és megcsókolta a gyerek homlokát. – De tudod, hogy sietnünk kell. Ha nem értünk oda időben, a Teri néni elmegy hazulról, aztán annyi. – Gondolatban még hozzátette, hogy akkor lőttek a mai reggelinek, de ezt nem akarta kimondani a lánya előtt. Magának se szívesen vallotta be, mennyire kiszolgáltatott. Úgy jár takarítani, hogy reggelit meg ebédet is kér. Viszi magával a kislányt, s ha már ott van, neki is adnak valamit. Volt olyan nagysága, aki szóvá is tette, hogy nem óvoda ez, itt dolgozni kell, nem gyereket pesztrálni, no de akkor ő is kinyitotta a száját… Ezek az új nagyságák is megérik a pénzüket. Néhány éve még a pártbizottságon meresztették a ki ne mondjam, micsodájukat, most meg káefté igazgatók. Vajon honnét lett nekik egyszeriben saját vállalatuk? Miből? Melyik öregapjuktól örökölték? A Sztálin Jóskától, vagy a Kádár elvtárstól?

- Vegyél föl, anyu, nem tudok ilyen gyorsan szaladni!

- Jól van, gyere, fölveszlek – mondta, s ölbe kapta a gyereket a két szatyor mellé. – Látod, ezt a buszt is lekéstük. Olyan ritkán járnak, hogy beleőszül az ember, mire kivárja a következőt. Mert ezek se tudnak mást, csak árakat emelni – huppantotta le indulatosan a gyereket a megállóban. – Amikor elkezdtem dolgozni a Nagy Gyárban, még egy forint ötven fillér volt a buszjegy és kétpercenként jött a busz műszakváltáskor. Most már lassan száz forint lesz a jegy, és jó, ha húszpercenként bedöcög egy kocsi.

- Mennyi az az egy forint, anyu? Adnak érte egy csokit? És a százért mennyit adnak?

- Mit tudom én már, hogy miért mit adnak… Teljesen mindegy, mert nekünk se csokink nincs, se száz forintunk. Aztán tudod, ha jön az ellenőr bácsi, azt kell mondani, hogy anyu kilyukasztotta a jegyet, de te eldobtad.

- Tudom, de anyu, milyen az a jegy?

- Ne idegesíts, kislányom, ezt mondod, és kész! Megértetted?

- Igen, anyu, de fáj a gyomrom. Éhes vagyok…

- Én is éhes vagyok, azért kell sietnünk.

- És anyu, milyen az a Nagy Gyár? Az ott van, ahol az én óvodám?

- Igen, ott van az óvodád mellett. A volt óvodád mellett – fűzte tovább magában a gondolatot. – A gyári óvodába járt a gyerek, amíg volt gyár, volt óvoda, és neki is volt munkahelye. Ma már egyik sincs. Az öreg szakik mesélték, hogy a hetvenes évek elején még majd’ negyvenezer ember dolgozott a Nagy Gyárban. A munkásoknak építették föl ezt a hatalmas lakótelepet. Ronda betonkasznik, de mégis csak lakás. Amikor összekerültek a Pistával, ők is kaptak egyet a gyártól. Másfél szobás szövetkezetit. A családból összekunyerálták a beugrót, aztán szépen törlesztgették a részleteket. Még bútort is tudtak bele venni részletre. Igaz, a Pista állandóan túlórázott, meg ő is igyekezett megfogni a pénzt, de volt értelme. Mondogatták a gyárban, hogy a góré elvtársak mennyit lopnak, csalnak, hazudnak, de hát a fenét érdekelte. No meg ha érdekelte is, mit tehetett? A férje is hőbörgött, aztán mire ment vele? Fölhívatták a pártbizottságra, kapott egy fegyelmit, meg fél évre tíz százalékos fizetéscsökkentést. Erre aztán befogták a pofájukat. De azért volt egy olyan eset is, hogy a gyár előtt álló Lenin-szobor kezébe nyomták a zsíros kenyeret. Utána hetekig szaladgáltak a rendőrök, meg a civil nyomozók a gyárban, de nem találták meg a tetteseket. A fél ország rajtuk röhögött. Aztán jött ez a fene nagy rendszerváltás, és kiderült, hogy a górék voltak a legnagyobb ellenzékiek. A párttitkár elvtárs káefté igazgató úr lett, és aki véletlenül elvtársnak merte szólítani, másnap kirúgták a gyárból. Aztán szinte mindenkit kirúgtak a gyárból. Csináltak belőle valami százötven káeftét, mert a góréknak kellett a zsíros állás, a melósokból meg alig maradt háromezer. Először a férjét rúgták ki. Szaladgált a szerencsétlen egyik gyártól a másikig, de sehol se kellett hegesztő. Aztán jöttek a munkanélküli haverok, a pia… Kétszer jól megverte részegen. Józanul biztosan nem tett volna ilyet. Harmadszorra kidobta a lakásukból. A bíróság neki ítélte a lakást, meg a gyereket is. Gyerektartást persze nem kap, mert miből? Perelhetné a Pistát, de hát se bejelentett lakása, se jövedelme… Egyszer látta tökrészegen ülni egy padon. Nyáron nagykabátban… Tiszta toprongy lett az az ember. Pedig micsoda fess legény volt, és a legjobb hegesztő az üzemben…

- Anyu, soká jön még a busz? Nagyon éhes vagyok…

- Pszt!… Csendesebben, kislányom, a bácsik meg a nénik nem kíváncsiak rá!

- De anyu! Mire kíváncsiak a bácsik meg a nénik? Megmutassam nekik, hogy elszakadt a szandálom, meg a bugyim is lyukas?

A megállóban várakozók egymásra néztek, és arrébb húzódtak.

- Látod, hogy nem érdekli őket…

- Ahol tegnap voltunk, abban a nagy házban, te mondtad, hogy mutassam meg a néninek…

- Az egészen más volt, kislányom. Azt hittem, ott adnak néhány forint segélyt. De te ezt még szerencsére nem érted. Ne is értsd meg soha!

- Az óvodában mindig volt reggelink. Most miért nincs reggelink, anyu?

- Nincs, hát nincs! Ne kérdezz mindig ilyen sületlenségeket! Maradj kicsit csendben!

Az óvoda… Azt is megszüntették. Pénteken még volt, hétfőn már nem. Hová vigye a gyereket, mihez kezdjen vele? Azt mondták, van a telep végén egy magánóvoda, ott beveszik. Elment, megnézte. Havi tizenkétezer forint. Ő akkor tizennyolcezret keresett a gyárban. Ebből tíz a rezsi. Aztán hol az egyik szomszéd vigyázott rá, hol a másik. No, nem sokáig, mert egy hónap múlva neki is felmondtak. Bement a munkaközvetítőbe. Szakmája nincs, protekciója nincs, mit kezdjenek vele? Lett volna valamilyen átképzés húszezerért. No de… Egyrészt nincs húszezer forintja, másrészt hová tegye a gyerekét, harmadrészt meg akkor se garantálják az állást, ha elvégzi. Jól össze is veszett velük, mert azt mondták, hogy adja állami gondozásba a kislányt, különben a büdös életben nem tud elhelyezkedni. Ez aztán több volt a soknál. Úgy elküldte a nőt melegebb éghajlatra, hogy se köpni, se nyelni nem tudott. Három hónapig nem is álltak szóba vele.

No, ott állt a gyerekkel egy rohadt fillér nélkül. Jött a közös képviselő, a villanyszámlás, a gázszámlás, meg a fene tudja még, milyen számlások. Éjszakákon át bőgött, de semmivel nem jutott előbbre. Egy nap leszólította valaki az utcán. Jóvágású fiatalember volt, göndör fekete hajjal, nagy, barna szemekkel. Akkorát dobbant a szíve, mikor meglátta, majd kiugrott a melléből. Amíg együtt élt a férjével, soha, egyetlen más férfi sem volt az életében. Nem is volt rá szükség, a Pista ebben a tekintetben is állta a sarat. De hát annak már egy éve… Nagyon jól érezte magát a göndör hajúval. Úgy, mint talán még senki mással. Kis híján az első alkalommal belészeretett. A fene tudja, mi lehetett volna még ebből az első szeretkezésből, ha nincs ott az a “kis híján”. Ez ugyanis az volt, hogy amikor a pasas fölkelt az ágyból, hanyag eleganciával odacsúsztatott neki kétezer forintot. “A rezsire”, mondta. Lehet, sőt valószínű, hogy beszélt neki előtte a gondjairól. De nem azért, és főleg nem így! Először az arcába akarta vágni a pénzt. Már a keze is meglódult, de aztán a gyerekre gondolt, és eldugta a paplan alá. Befordult a fal felé, és egy álló napig zokogott. “Kurva lettem, kurva lettem”, hajtogatta magában, és patakzottak a könnyei. Este ki is mosta az ágyneműt, hogy nyoma se maradjon az egésznek.

Aztán más férfiak is jöttek. Alacsonyak, magasak, szőkék, barnák, soványak, kövérek… De csak olyanok, akik neki is tetszettek, és akkor, amikor ő akarta. Soha, senkitől nem kért egy fityinget sem. Annyit hagytak ott, amennyit akartak. Olyan is volt, egy hentes, aki két kiló karajt hozott. Így aztán megnyugtatta a lelkiismeretét, hogy nem lett kurva, csupán a természetes ösztönének engedett. Végtére is huszonnyolc éves nő még nem vonulhat kolostorba… Meg az is biztos, hogy soha nem jutott volna ide, ha nem zárták volna be a gyárat, meg nem züllött volna el a Pista.

- Anyu, miért nem szállunk föl? Nem látod, hogy itt a busz?

- Jól van, kislányom, ugorj gyorsan! Egy kicsit elgondolkoztam…

Hiába csöngetett, a kétemeletes villában nem mozdult senki. Csak a két hatalmas farkaskutya ugrott neki a kapunak, mintha az egész világot föl akarnák falni. Aztán lecsendesedtek, amikor megismerték a hangját, és farkcsóválva törleszkedtek a kerítéshez.

- Ne nekem udvaroljatok, ti nagymamafaló szörnyetegek – kiáltott rájuk – hanem azt a repedtsarkú gazdaasszonyotokat küldjétek ki – aztán csendesebben még hozzátette –, azt az elvtársnőből vedlett kapitalistát!

- Anyu! Ezek a farkasok falták föl a nagymamát, meg Piroskát?

- Nem, kislányom, ezek az ebédünket zabálják föl. – Aztán újra a kutyákhoz fordult. Még toppantott is egyet. – Menjetek már, az anyátok virslin hizlalt szentségit, küldjétek ide azt a szoláriumban pirított vén szipirtyót! – Az órájára pillantott. – Félórát késtünk. Hát ezért nem várt meg… Ó, azt a… Hát máskor takarítson utána az a sanghaji nagynénikéje! Bezzeg…

A kutyák nem mozdultak, az ajtó sem nyílt ki, hiába csöngetett. Türelmetlenül toporgott, míg észre nem vette a postaláda alá ragasztott kis cetlit. Neki szólt.

“Baloghné!” Csak így, per Baloghné. Se nem kedves, se nem tisztelt, semmi. De legalább Verának írta volna… Bezzeg amikor arról volt szó, hogy a padlásszoba ablakait is meg kellene pucolni csak úgy grátisz, akkor aranyos Verácska volt. Se azelőtt, se azóta. “Nem győztem kivárni, nekem más dolgom is van. Különben szerződtettem egy másik, pontos takarítónőt, ne is jöjjön többet!” Ennyi. Se aláírás, se csókol anyád, Boris… És mi az, hogy egy másik, pontos takarítónőt szerződtetett? Tíz percnél többet még sohase késett. Nehogy már itt is bevezesse a bélyegzőórát… A vén repedtsarkú, a párttitkárok Mucusa… Bezzeg, amikor fizetni kell, szívja a fogát, meg hányszor volt már, hogy jöjjön vissza holnap… Se adót, se biztosítást nem fizet utána, és még neki áll följebb? No megállj, te vén satrafa!…

Jókorát belerúgott a kovácsoltvas kapuba, csak úgy zengett. Ő is majdnem fölordított, akkorát nyilallt a lábába. Vicsorogtak is rá a kutyák veszettül. Már azon gondolkozott, hogy jól megdobálja őket kővel, vagy valahonnét szerez patkánymérget és megzabáltatja a két fenevadat, amikor újra megszólalt a lánya.

- Anyu, éhes vagyok!

- Ó, édes kis bogaram, mit adjak neked? Látod, kirúgott bennünket ez a vén boszorkány is. Nem ad nekünk reggelit. – Leguggolt a kislány mellé, az arcához szorította az arcát, és mindketten elkezdtek zokogni.

- Ne sírj, anyukám, anyucikám, drága édesanyám, én már nem is vagyok annyira éhes! Én nem is akarok enni, csak ne sírj!

Az asszony a kezefejével letörölte a könnyeit, szoknyája aljával megtisztogatta a gyerek arcát, és keserűségében megcsikorgatta a fogait. Egy mély lélegzetet vett, felállt, kézen fogta a kislányt, s szinte szikráztak a szemei, amikor kimondta:

- Gyere, juszt is elmegyünk reggelizni!

Lefelé indultak a dombtetőre épült villasoron. Tudta, hogy az utca végén van egy bolt, ott szokta megvenni a takarítószereket. Afféle kisebb szupermarket, ahol minden kapható, még friss, ropogós zsemle is.

A bevásárlókocsiba beleültette a gyereket, a két szatyrot mellérakta, és elindult vele a roskadásig telt polcok között. A kocsi elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen benne az ötéves, vézna kislány. Az egyik eladó megcsóválta ugyan a fejét a szokatlan fuvar láttán, de nem szólt. Látott ő már kacifántosabb dolgokat is ebben az üzletben. Különben is mindent a kedves vevőért. Itt, kérem, minden vágya teljesülhet, csak fizessen.

Az asszony lassan, méltóságteljesen tolta a bevásárlókocsit, mint aki éppen azt latolgatja, hogy a méregdrága külföldi konzervet vegye-e meg, vagy a másik polcról vigyorgó Napóleon konyakot. Aztán, amikor úgy gondolta, hogy senki se látja, odaoldalgott a süteményes polchoz, és leemelt egy szép, pirosra sült, ropogós zsemlét. A gyerek kezébe adta, és belesúgta a fülébe:

- Egyed gyorsan, amíg meg nem látják!

Aztán leemelt még egyet, s a konzervek között válogatva majszolni kezdte.

A szemfüles eladó figyelmét nem kerülhette el a dolog, de nem szólt, csak figyelt, Ezeknél az újgazdagoknál sose lehet tudni… Úgy gondolta, majd figyelmezteti a pénztárosnőt. Ha sokat vásárolnak, üsse kő, belefér az árrésbe. Ha nem, ott majd kifizetik. Ezek azonban semmit se vettek. A nő kétszer körbefurikázta az üzletet, aztán kitolta az üres kocsit a gyerekkel.

- Hohó, asszonyom! – kiáltott utána a fehérköpenyes eladó. – Hogy képzeli ezt? Vásárolunk és nem fizetünk?

- Nem látja, hogy üres a kocsi? Amit én szerettem volna venni, olyat maguk nem tartanak.

- Nem-e? – csillant föl az eladó szeme. – És az a két zsemle, amit bent megettek? Ne tagadja, láttam a saját két szememmel! Nem ingyen konyha ez, kérem! Azonnal tessék kifizetni!

- Szívesen kifizetném – így az asszony –, de most éppen olyan helyzetben vagyok…

- Szóval nincs pénze. Étvágya viszont nagyon is van…

- Higgye el, nem magam miatt, a kislányom éhes.

- Rossz duma ez, hölgyem, bárki mondhatja! Mit tudom én, mit lopott még. Értesítsétek a rendőrséget, motozzátok meg a raktárban! Még hogy éhes a gyereke…

Azonnal ugrottak vagy négyen. Körbefogták, bekísérték a raktárba. A gyerek zokogni kezdett, s egyre azt üvöltötte:

- Ne bántsátok az anyukámat!

Félrelökték, ott kuporgott a sarokban, Közben az asszonyt meztelenre vetkőztették, kiforgatták a szatyrait, a táskáját, de nem találtak benne semmit, ami az üzletből származhatott volna. Bosszúsan dobták elé, hogy szedje össze a holmiját, akár föl is öltözhet, és csitítsa el végre azt a bőgőmasinát!

Mindenki zavarban volt. Az eladók nem értették, hová lett a lopott áru. Mert hogy lopott, az tény. De ha mégsem, akkor meg minek ez a felhajtás? A nő önérzetét sértette, hogy levetkőztették a gyerek előtt, és úgy bántak vele, mint egy közönséges bűnözővel. Pedig hát ő nem tett egyebet, csak megetette a gyerekét. Ez olyan nagy bűn?

Mire felöltözött, megérkeztek a rendőrök is. Egy fiatal őrmester volt a járőrparancsnok. Magas, barna, jóképű férfi. Az orra alatt még egy kis hamiskás bajusz is volt, rövidre nyírva. Tetszett neki ez a kis jágerbajusz. Gondolt is rá, hogy ha nem itt, és nem így találkoznak… Az őrmester azonban nem sokat törődött vele. Végighallgatta az eladókat, megkérdezte a pénztárosnőt… Intézkedett. Végül ráemelte a tekintetét.

- Elismeri, hogy lopott az üzletből?

- Igen – válaszolta halkan, az orrát törölgetve. – Két zsemlét. Sajnos nincs pénzem, nem tudom kifizetni.

- Miért tette?

- Mert éhes volt a kislányom. Letartóztat?

- Megérdemelné…

- Őrmester úr, jöjjön be az irodába, itt felveheti a jegyzőkönyvet – mondta az üzletvezető. – Ez már a harmadik a héten, aki a boltba jön zabálni. Hová jutunk, ha…

- Tudja mit? – gondolkozott el a rendőr. – Nem veszek én föl semmiféle jegyzőkönyvet.

- Nem? – ámult el az üzletvezető. – Aztán miért?

- Üsse be a két zsemle árát a pénztárgépbe, kifizetem!

Az asszony szemlesütve állt, fogta a kislány kezét, és eleredtek a könnyei.

- Mondja, biztos úr, miért csinálja ezt?

- Nem magáért – válaszolt zavartan. – Csak … tudja… nekem is van három gyerekem.

Lelkes Miklós

Falak

A kis szobában könyvek mindenütt.

A szívem üt még és az óra üt.

A hajnal fényt hoz, az est árnyakat,

s körülvesznek falak, falak, falak.

Mindegyik fal börtönfal, de a lét

kisablakon benyújtja kenyerét.

A könny átcseppen hasadt lét-falon,

de résen át sem látni csillagom.

Versem sejti, míg szívemen pihen:

nem látja, hallja meg majd senkisem.

Szívek körül falakká lett a lét,

s bilincsbe verten ül a messzeség.

Az óra üt. Szívem felfáj megint.

Kint szónokolnak börtönőreink:

minket őriz sok erkölcsi halott, -

a kifosztottakat a tolvajok.

A kis szobában könyv, könyv mindenütt,

s míg üt az óra, szívem félreüt.

Ha holnap megöl hazátlan hazám,

ott lesz a sírom börtönudvarán.

Mint La Fontaine tücske…

A tücsköket ringatta őszi kék.

Hegedűjükben a nyárról mesék

szunnyadtak el, megpihent a vonó.

A felhő-csend fehér volt, altató.

Akkor átölelt erdő, rét, haza,

s földi szívben az égi szív maga

dobogott még, s a hangya-lét velem

szorgoskodott át fűszál-életen.

A gyermekkor piros labdája szállt.

Nemcsak a bú: öröm is rámtalált,

s fel-felcsillant egy csillag-álmú szó.

Hittük, hogy egyszer ez lesz a való.

Most, mint La Fontaine tücske, oly szegény

vagyok szeles rét rideg peremén.

Abból, mit hangya-lét adott, maradt?

Kifosztották kamrám, magtáramat.

Ha tücsök kopogtat be, nálam ő

mást nem talál csak mit dúló idő

még otthagyott: vágyként egy más hazát –

földi szívben égi szív csillagát.

Erdélyi Z. János

Tél

Szürke Ősz jöttén puha földre hajlott

tarka Nyár minden viruló virága,

és a Tél karján mereven, halottan

nyugszik örökre.

Elcsitultak rég a beszédes álmok.

Zúzmarában hűl ki ezernyi emlék.

Táncos ének nem fakad égi ajkon.

Fagy foga koccan.

Zizge pelyhek halk raja hull a mennyből;

kába leplet von le a föld szemére,

altató csókkal leigázva vágyát,

hogy melegedjék.

Duzzadó tócsán delejes, jeges kéz

húz opálos bőrt, min a fáradó Nap

tétován csúszkál s a goromba parton

ül le pihenni.

Kósza perc kondul meg a néma csöndben.

Holt világ ring szélben a kajsza ágon.

Fény-riasztó tűz-szemek izzanak fenn

csillagok arcán.

Hubai Gruber Miklós

Kettesben

Gyula bácsi értetlenül nézett a körötte állókra. Miért zavarják az ő együttlétét az unokájával? Beszélgetni akarna csak vele. Szerdán lett rosszul a fiú, itt fekszik most előtte. Szépen, nyugodtan. És hallgatja a nagyapját.

Gyula bácsi nem értette, miért ez a sok ember itt körülötte. Haragudott rájuk. Életének hetvennyolcadik esztendejében jár, úgy lehet, nem sok ideje van hátra: miért nem hagyják hát békén, őket kettejüket?!

Közvetlenül mellette az idősebb lánya zokogott. Ne sírj, lányom, nem kell mindjárt eltemetni: nincs itt semmi baj. Alszik csak a fiad, mosolyog is, inkább beszélj hozzá te magad is, az többet ér. Sokkal többet. Az anyai szó mindig is gyógyított, tudhatod, emlékezhetsz rá kislánykorodból. Hányszor virrasztott feletted is édesanyád, mert gyakorta belázasodtál. Feküdtél mozdulatlanul, nem volt neked egyetlen szavad sem, hiába kérleltünk, hogy szólalj meg. Kínáltuk neked a Lencsi babát, kínáltuk a sok-sok finomságot, de nem kellett neked semmi se’ a világon. Légy hát erős, leányom, s beszélj a fiadhoz! Nézd csak, látod, most megmozdult. Hall minket, látod, jelez a szemhéjával. Meggyógyul, Istenemre mondom, hogy meggyógyul. Erős gyerek ez! Bivalyerős, a Bálványt is lehordaná a lábad elé, csak egy szavadba kerülne. Azt mondja nekem is a tavasszal, mikor oltottuk együtt a szilvát: Nagyapa, megyek a jövő héten Pestre, eljössz-e velem? S csak úgy intett az oltókéssel, mert a másodiknál már kivette a kezemből, hogy ő is megpróbálja. Elviszlek, azt mondja, a Plázába. Hiába mondtam neki, hogy minek nekem az már. Aztán meg a tengerhez hívott, az Adriához. Hogy felidézni a katonaélményeket. Minek az nekem, mondtam megint, menj csak, fiam, csak vigyázz magadra!

Milyen erős hajtás lett aztán abból az ágacskából! Lesz abból olyan fa esztendőre, hogy megbámulják. Még csak át se kell majd ültetni.

Gyula bácsit teljesen kétségbe ejtette, hogy senki nem hallgat rá.

Olyan idős lehetett, mint most itt ez a gyerek, mikor hazakerült a fogságból. Az oroszoknál volt. Málenykij robot. Azt mondták nekik, oda viszik őket, meg hogy hozzanak magukkal egy napi hideg élelmet.

Két és fél esztendő lett belőle. Meg egy élet nyomorúsága. De ezt majd egy más alkalommal meséli el neki. Most inkább Győrről beszélne szívesen, ahová a gyárból mentek jó tizenöt éve. Vagy még több. A brigáddal. No, látod, Pistikém, oda, ládd, tényleg elmennék veled, ha egyszer arra járnál. Meg elvinnénk magunkkal nagyanyádat is! Persze, csak ha vállalod. Meg ha nem nagy teher. Mert megvagyunk mi már itt kettesben a szülével, minek nekünk az utazás! Csak a költségek! Fölösleges pénzkidobás! Tényleg, látod, milyen buta vagyok, még meg sem kérdeztem, van-e elég pénzed. Tudod mit, van itt nekem egy pár dugi forintom, nicsak, itt egy ötszázas, tedd el, jó lesz, ha mentek Ildikóval. Ugye, úgy hívják a barátnődet. Mit is mondtál, mikor akarjátok az eljegyzést? Jól van, fiam, büszke vagyok rád. Jól választottál. Gratulálok.

Aztán vigyázz majd a családra! Tudod, ha már felesége van az embernek, aztán jönnek majd a gyerekek – ej, de nagyon várom már, hogy legyen egy kis unokám! Egy még kisebb, egy igazán picike…

Gyula bácsi nem tudta befejezni a gondolatait. Feketeruhás emberek jöttek elő valahonnan hátulról, s elvitték az ő kis unokáját. Vállukra emelt, világos színű koporsóban. Varró Péter, élt 25 évet…

Élet és tudomány

Romhányi László

Egy várszínház születése

IV.

Az est második része egy fergeteges komédia. Szerzője Simai Kristóf jezsuita tanár és nagynevű drámaíró. Amikor 1790. október 25-én a Várszínházba, és két nap múlva a Rondellába színielőadást hirdetnek magyar nyelven, az éppen tanácskozó országgyűlés követei felvásárolják a jegyeket. Ez a politikai demonstráció nem véletlen, hiszen Kelemen László és társulata, az első hivatalos színház mutatkozik be! Hosszú, több száz éves szárnypróbálgatás, egyéni kísérletek, elszigetelt kezdeményezések után elődeink a magyar teátrum egyik legnagyobb eseményét ünneplik.

Egy korszak lezárását és egy új színházi korszak nyitányát.

Kelemenék eredetileg a Hamletet hirdetik meg Kazinczy Ferenc fordításában, de a bemutatóval nem készülnek el, ezért 1790. október 25-én Simai Kristóf Igaházi-ját viszik színre, igen nagy sikerrel!

Kelemen Lászlóék legfőbb dramaturgja Kazinczy, aki ragyogó szervezőkészséggel fogja össze a magyar színházért hadakozó írókat, szellemi erőket. Kazinczy tudja, hogy nem elég a hivatásos színtársulatot fenntartani, az irodalomnak színpadképes darabokkal kell kiszolgálnia Kelemenéket. Az erőszakolt németesítéssel szemben Bessenyei, Dugonits, Csokonai, Szentjóbi eredeti magyar drámaművet alkot, Kazinczy Shakespeare-t fordít, Teleki Ádám a Cidet, Simai Kristóf Molière-darabokat magyarít.

Simai Kristóf tehát a reformkort megelőző nemzeti ellenállási mozgalom legnépszerűbb szerzője. Kelemenék nem véletlen, hogy a Várszínházban az Igaházi-val indítanak. Abban az időben, amikor négy-ötször megy egy darab, az első fantasztikus kasszasiker is egy Simai-mű, a Gyapay Márton, avagy feleségféltő gyáva lélek színrevitele hozza, Kelemenék harmincszor adják elő…

A hosszú címet rövidítem: A szerelemféltők címmel adjuk elő Simai pazar komédiáját. Tehetséges alkotás, több fiatalkori Molière-mű ötletéből készített magyarítás.

Az 1789-es francia forradalom eseményeinek hangulatában jelentős tett a német irodalomsémákkal szemben Molière magyar nyelvű újrafogalmazása.

Magas, igen magas a mérce: nekem a Lúdas Matyi felülmúlhatatlan közönségsikerével kell szembeszállnom.

A szerelemféltők fergeteges bonyolítású és sodrású színpadraállításához méltó partnereket szerződtettek:

Gyapay Márton uram: Szabó Gyula.

Felesége, az éltes szépségű mesterasszony. Psota Irén.

Az önző, tunya Hédervári: Körmendi János.

A ravasz, eleven, tűzrőlpattant Magda: Lehoczky Zsuzsa.

Az ifjú szerelmesek: Bencze Ilona és Maros Gábor.

Hédervári ravasz szolgája: Szacsvay László.

Makai Péter remek játékteret teremt: a gótikus püspöki palota alsó árkádsorát szabaddá teszi. A gótikus ívekre cégérek kerülnek. Kezdődhet a száguldás, indulhat az óriáskerék!… Ugyanis A szerelemféltők a félreértések fergeteges komédiája, a helyzetkomikum tűzijátéka, ahol egyetlen nyugodt pillanat sem teremtődhet meg, mert akkor a napnál világosabban kiderül az igazság, és a gömböc kipukkan: az egész darab bugyutává válik... (63. kép)

A történés – molière-i szinten – banálisan egyszerű: Gyapay Márton mesterember a véletlenek összejátszásával egyre mulatságosabb helyzetekbe kerül. A félreértések láncolatában eszeveszetten verekszik a már hervadó szépségű felesége hűségéért, miközben Gyapayné egy fiatal lány iránti lángoló szerelemmel vádolja korosodó urát… A félreértés-láncolat újabb és újabb félreértés-hegyeket szül… (64. kép)

Eddig be nem járt rendezői munkamódszert alkalmazok. A pesti rendelkező-próbákon megkövetelem a teljes szövegtudást, sőt, jelmezes próbákat íratok ki. (65-68. kép)

Egerben, a helyszíni próbákon szinte éjjel-nappal az adott végszóra való megjelenést gyakoroltatom, hiszen csak és kizárólag egyetlen olyan mozzanat a félreértés-sorozat újabb és újabb láncszeme, amely két másodperccel korábban vagy később egy ártatlan, hétköznapi gesztus része. Ha ebben a fergeteges magyar commedia dell’arte-ban valaki lekésik a színpadról, rombadönti az előadást. Talán Goldoni Kávéháza ilyen, borotvaélen táncoló helyzetkomikum-sorozata mérhető Simai Kristóf remekével. (65. Kép)

Ha például Gyapayné nem pont és akkor toppan az utcára, amikor egy fiatal szépséges lány éppen átkarolja férje nyakát, hanem korábban vagy később: nincs előadás! Két másodperccel korábban ugyanis a lány éppen elájul egy őt ért szörnyű hír hallatára. Az arra igyekvő Gyapay uram gyengédséggel talpra állítja a szépséges idegent. Megtörténik Gyapayné részéről a félreértés, és ha két másodpercig még leskelődne a féltékeny mesterasszony, rádöbbenne, hogy nem korosodó ura szerelmi légyottját látja, hiszen a talpra állított leánytól Gyapay uram zavartan továbbsiet…

Hihetetlenül nehéz beszáguldani a hatalmas teret, főképp, mert nincs takarás… Remekel a Bodrogi-osztály: szemvillanás alatt olyan kavalkádot varázsolnak a gótikus püspöki palota elé, hogy csak forog a néző szeme, lelke…

A színészeim a helyzet-komikum-tűzijáték aprólékos, gyötrelmekkel kiizzadt kiépítését követően értik meg a Simai-komédia nagyszerűségét! Főképp Psota Irén “szenved”. Az egyetlen színész a négy egri esztendő alatt, aki menetközben fel akarja bontani a szerződést…

Pompás ez a színház! A színészek örömjátéka a közönség igazi jutalma!… Elemében van Körmendi-Hédervári uram, aki kötött sapkát rendel a jelmeztervező Jánoskuti Mártától. Minden jelenésekor ez a kötött jószág véletlenül beleakad valamibe, és sürgő-forgolódó jelenteiben újra és újra kibomlik a kötés, egyre kisebb lesz a kötött sapka, és egyre több a fonal a színpadon… Amint a közönség meghallja az árkádsoron közelgő Körmendi-Hédervári uram öblös hangját, kitör a nevetés, hiszen tudják: a sapka pillanatok alatt beakad majd valamibe, és a lebomló fonal pókhálóként behálózza a színpadot, a Körmendi-Hédervári körül sürgöndölő összes szereplőt...

A Szerelemféltők igazolja rendezői hitemet, miszerint egy dráma lelkére rá kell hangolódni, és bízni kell a szerzőben; alázattal kell szolgálni az írói szándékot. Simai Kristóf uram ugyanis igazi színházi ember, aki ért a színházhoz. Játszik, rendez, ír. Komédiája egy tökéletesen kicsiszolt előadás súgópéldánya. Személye kapcsolja össze az iskoladrámák világát az első magyar nyelvű hivatásos színtársulaton keresztül a magyar színház megteremtésének géniuszával.

Ez a csodálatos színházi metamorfózis tettenérhető!

Gyapay Márton uram mintha az András kovács királysága címszereplőjeként perdülne elénk, miközben igazi Pantalone, a commedia dell’arte archetípusa. A pojáca Hédervári Csokonai tollára való, miközben remek Dottore. Magda, a nevelőnő a legigazibb molière-i szobalány, de Colombina is. Kompódi uram rezgőfejű csemetéje, a rikácsoló Gyapayné, a szenvelgő szerelmesek, az itt baráttá kinevezett Scanarelle – csupa telitalálat, remek szereplehetőség, és az egyetemes színjátszás örök típusai – a többszázéves magyar hagyomány tükörfényében… (66. kép)

Simai Kristóf a kisstílű sorsok fölé tornyosuló viharfelhőkkel ijesztget bennünket, kineveti csip-csup igazságainkat, önzéseinket, ahogy ezeket az igazságokat védelmezzük. Gúnyolódik az önsajnálatból fakadó műfájdalmainkon. (67. kép)

Remek színházi pillanat, amint ott tolongunk mindnyájan Simai színpadán, egymást meg nem értve ordítjuk a magunkét, pedig csak egy szusszanásnyi gondolkodással, egy kis odafigyeléssel a napnál világosabban kiderülne minden félreértésünk, amely önmagunkat “világfájdalomba” kerget… (68. kép)

Simai Kristóf a gyáva önzés komédiáját írja meg A szerelemféltőkben. Ránk szól, hogy figyeljünk egymásra, örüljünk az életnek. A nagy történelmi változások csak így érhetnek bennünket felkészülten (ott 1789, a francia forradalom), hogy a történelmet mi magunk is formálhassuk…

A gótikus püspöki palota és a Szent István romtemplom mellett új helyszínt, új színpadot avatunk a várban. A Földbástyán monodrámát visz a nagyérdemű elé Bánffy György, az Agriai Játékszín alapítója, négy esztendőn keresztüli hűséges tagja, a legszebb magyarsággal beszélő színművészünk.

A monodráma nem szabadtéri műfaj. Székely János: Dózsa című monodrámája Nemes Levente értő tolmácsolásában az előző évben meggyőzött arról, hogy különleges intellektuális színházi élmény befogadására van egy szűk rétegű, igényes közönség Egerben.

A darabválasztás körül nincs vita: Bethlen Miklós erdélyi kancellár Önéletírása követeli ki magának a színpadra állítást. Bethlen Miklós nagy erdélyi és nagy magyar. Rá is érvényes Babits Mihály keserű kifakadása Balassi Bálint ürügyén, miszerint… “a magyar lélek … példátlan közönnyel ejti el múltjának értékeit… a legnagyobb, erőt adó szavak kiesnek memóriánkból…”

Bethlennél a magyarság és a transzilvanizmus, ez a két lelki fogalom: egy és oszthatatlan. Bethlen nemcsak egy nagyformátumú és nagyhatású politikus, de jelentős írónk is: memoár-irodalmunkban Rákóczi és Mikes mellett a legnagyobb.

Bethlen Miklós Székely-földön. Kisbun községben látja meg a napvilágot, 1642-ben, egy főúri család sarjaként. A legkiválóbb magán-tanárok: Keresztúri Pál és Apáczai Csere János tanítványa. Heidelberg és Utrecht egyetemei után fényes karrier vár a művelt, világot látott főnemesre. Részt vesz a magyar nemzeti ellenállási mozgalomban, az egyik titkos találkozójukon a szemtanú hitelességével írja le Zrínyi Miklós megrendítő halálát… (69. kép)

A Wesselényi-féle összeesküvés leleplezésekor sikerül elkerülnie a vérpadot. Thököly rövid életű fejedelemsége után ő lesz Erdély kancellárja. 1704-ben a császárhű politikust és államférfit a hírhedt Rabutin letartóztatja. Szebenben, majd Bécsben raboskodik. Vádat nem emelnek ellene, de házi őrizetben tartják.

Börtönévei alatt írja meg Önéletírását. Tizenkét évig raboskodik a Habsburgok kívánalmára. A Rákóczi- szabadságharc bukását követően 1716-ban váratlanul szabadon bocsátják, a börtönévek azonban nagyon megviselték megroppant egészségét. Bécsben az utcán összeesik és meghal.

A fogságban megírt Önéletírás hatalmas történelmi tabló, Erdély politikai arculatát fél évszázadon keresztül meghatározó államférfi kíméletlen önvallomása. A magyar sors tragédiája feszül az írásban, hiszen magyar a magyarral szemben oldja a kévét, holott mindkét oldalon Erdély óvása, Erdély és Magyarország egyesítése a hőn áhított, legtitkosabb szándék… Nemzeti tragédia ez minden értelemben, drámai szembenézés a vágyakkal és a politikai realitásokkal… (69/b. kép)

Mivel Bethlen Miklós kancellár írásmunkáját fogvatartói rendszeresen cenzúrázzák, bőven van elhallgatnivalója (szerepe a Wesselényi-féle összeesküvésben), így egy újabb drámai réteget jelent a felszín aprólékos csevegése mélyén meghúzódó valóság feltárása…

Nemeskürty István Noé galambja címen monodrámát ír az Önéletírásból.

A kinézett fantasztikus helyszín: a Földbástya szépséges, zárt területe. A félmagas várfalak mögött morajlik a város, felszűrődnek raveli zeneként az esti élet mozzanásai…

A várvédők vérrel megszentelt várfalak kövei a lelki háttér a megrendítő önvallomásnak. Ott, ahol 1552-ben éjjel-nappal rendíthetetlen hazaszeretettel áldozta életét a pogánnyal szemben magyar asszony, férfi és gyermek, ott most egy főúri fogoly önsanyargatását éljük át, a magyarság kálváriás útjának magunk okozta tévelygései okán… (70. kép)

Megrendítő élmény, amint Bethlen Miklós és Bánffy György azonosul egymással! A színművész hihetetlen lelki és agybeli frissességgel szólal meg a hatvan oldalnyi szöveggel. És mindezt olyan könnyedén, olyan természetességgel teszi, hogy elfogadom: egy ember magában beszél. Hangosan gondolkodik, sőt: dialogizál – magával a Teremtővel. Az Úristen színe előtt vall életútjának kudarcairól a nagy magyar és porszemnyi, esendő ember… (71. kép)

Két órán keresztül köti le a figyelmünket, a tudatalattinkat Bánffy-Bethlen önkitárulkozása. Bánffy tudja a titkot, hogy egy monodráma csak akkor elviselhető, ha többszólamú színjáték, ha drámai sűrítésű dialógus tud egyetlen kimondott gondolattá formálódni a nézők lelkében, ha pszichológiai változásokkal helyettesíteni lehet egy nagyszemélyzetű darab jelenetezését.

A Noé galambja gyónás, izgalmas lelki kitárulkozás; egy gazdag életút végiggondolása és szembenézés a halállal. Számadás. A nemzeti önismeret drámája. Az emberi esendőség drámája. Az elszalasztott nagy történelmi lehetőségek drámája. A nemzetiségi kérdés felismerésének és megoldatlanságának drámája.

Felemelő, nagy színházi pillanat, amikor nyílik a zárkaajtó, tizenkét esztendő sanyarú fogságából a szabad életbe léphet Erdély kancellárja, aki a szívéhez kap, összeesik és meghal… Bánffy György a Noé galambja színrevitelével a magyar színházművészet egyik legnagyobb szellemi teljesítményét produkálja… (72. kép)

A Constantinus és Victória és a Noé galambja ősbemutatókat az idei termékeny nyarunkon még egy ősbemutató követ, a legnagyobb magyar drámaóriásé: Madách Imréé.

Szinte hihetetlen, hogy van, létezhet olyan Madách-dráma, amelyet még sehol, soha, senki nem mutatott be. Ez a szellemi hagyatékpazarlás a lengyeleknél elképzelhetetlen! Ott Mickiewicz vagy Słowacki minden sorát szinte esztendőnként valamilyen formában újra és újrafogalmazzák! Nálunk pedig még a zseniális Madách házatáján is sok még a felfedeznivaló…

Valahogy úgy járok én is Madách Imrével, mint járt egykoron L. Kecskés András neves lantművész komám Balassi Bálinttal. Amikor irigykedve dicsérem őt, mert négy Balassi-vers kottáját előkerítette (“felfedezte”), András szerényen elhárította fejéről a babérkoszorút, mentegetőzvén, hogy ő nem tett mást bécsi zeneakadémikusként, minthogy besétált a könyvtárba, kikölcsönözte a Magyar Renaissance címszó alatt katalogizált kötetet, és a kezébe vehette a nagy anyag között lapuló négy kottát, amelyekre Balassi Bálint a verseiben ráutalt. Vagy háromszáz éven át egyetlen magyar sem kölcsönözte ki a Magyar Renaissance gyűjteményt a Bécsi Könyvtárban, egyedül csak L. Kecskés András.

Ennyit a felfedezések köré szövődő legendákról…

Mennyi eredeti magyar érték, nemzeti kincs rejtőzködik a Vatikáni Könyvtár, vagy az isztanbuli Szultáni Kincstár-Levéltár-Könyvtár adattárában…?

Biztat is Komlós János, a Mikroszkóp teljhatalmú direktora, hogy utazzak Rómába: szekérnyi remek iskoladrámát hozhatok onnan haza az Agriai Játékszín színpadára, mert minden, Magyarországon valaha is színre vitt egyházi iskoladráma egy köteles példányát Rómába vitték, ott mindmáig megőrizték, miközben a honi kéziratok a történelem viharaiban széjjelszóródtak…

L. Kecskés András bécsi sikerei nyomán kikérem az Egyetemi Könyvtár olvasótermében Madách Imre drámáit: benne az eddig sehol, soha nem játszott színpadi alkotás, a Férfi és nő. Kinyomtatva!

Érthetetlen számomra, hogy egy Jób Dániel, egy Pünkösdi, egy Hevesi, egy Németh Antal miért nem vett annyi fáradságot, hogy legalább elolvassa Az ember tragédiája zseniális szerzőjének bármilyen zsengéjét is?!… Különösen, ha az jeles drámaalkotás?!

Hegedüs Géza a főiskola drámatörténeti óráin rendezőnemzedékek számára okítja könyve Madách Imréről szóló fejezetében: “… aztán megírja 1848 előtti legjobb drámáját, a görög mitológiai tárgyú, Héraklész szerelmi megalázottságáról szóló Férfi és Nő-t. Erre a drámára eddig nem figyeltünk fel eléggé. Erősen lírai és nem sokkal cselekményesebb, mint egy antik tragédia, de valódi nagy színjáték. Madách itt már megtalálta önmagát. Az ember tragédiája és az a tévhit, hogy ezen kívül Madách művei nem sokat érnek, elhomályosította a Férfi és nőt, amely egymagában is helyet biztosítana Madáchnak drámatörténetünkben, sőt, színpadjainkon is, amelyek máig sem fedezték fel ezt az igazi drámát.”

1978. július 20-ra tűzöm ki az István király Romtemplom fantasztikus környezetében a Madách-ősbemutatót.

Színháztörténeti pillanat. Az igaz, hogy Aczél György Magyarországán senkit nem érdekel Madách Imre, de azért létezik nemzeti önbecsülés is.

Hegedüs Géza kelti fel bennem a Férfi és nő iránti érdeklődést, és a páratlanul szép színházi helyszín hívja a darabot. (73-74. kép)

Az egri vár romkertje néven közismert templom-alap: lenyűgöző! Méretben, formában egyaránt!… Valamikor Magyarország második legnagyobb templomaként pompázott. Az 1552-es várostrom nyomán lőtte romhalmazzá a török…

Az apszis – este, megvilágítva: kék, zöld, piros, sárga fénnyel – csodálatos! Kalmár Kati díszlettervező észrevétlenül igazítja ki a helyszínt egy-egy oszloppal, domborművel, trónussal, fáklyatartóval, díszsátorral, kőpaddal, relieffel. Papp János (művésznevén: Pufi) hatalmas gépparkkal hálózza be a méreteiben gigantikus teret. Előző esztendőben az Agriai hang- és fényjátékkal szcenikailag már kipróbáltuk a Madách-ősbemutatóhoz szükséges hang- és fényapparátust, sikerrel. (75. kép)

A Férfi és nő – remekmű. Kivéve a címe. Az csapnivaló. Madách utólagos engedelmével én Héraklészre keresztelném. De maradunk az eredeti, a közönség számára nem vonzó címnél.

A Férfi és nő című tragédiát Madách Imre 1843-ban, alig húszévesen írja meg. Ez sorrendben negyedik alkotása. A Csák végnapjaival együtt a Tudományos Akadémiai pályázatára nevezi be, nyer is vele, de csak jóval később.

Madách 1862-ben Az ember tragédiája sikere nyomán tervezi a Férfi és nő átdolgozását. (76. kép)

A téma Szophoklész Trakhiszi nők című tragédiájával azonos. A görög mester művének fiatal magyar újraalkotója méltó Szophoklész zsenijéhez. A Férfi és nő ugyanis színpadszerűbb drámai alkotás, mint a klasszikus görög darabja. Dramaturgiai “zsengéivel” együtt is figyelemreméltó érték.

Szophoklész darabosan, nehézkesen dialogizál. Nála Deianeira abszolút főhőssé lép elő, a nagy drámai forrpontokat a Kórus és a Hírnök elmesélő szavaiba sűríti. Deianeira várja a csata kimenetelét, megtudjuk: Héraklész nem talált legyőzőre. Megtudjuk: a hős gazdag hadizsákmánnyal érkezik. Színrelép Szophoklésznél egy néma szereplő, Iolé, a legyőzött király rableánya, akit Deianeira gyanútlanul a sátrába fogad. Megtudjuk: Iolé tulajdonképpen Héraklész legújabb ágyasa. Deianeira, hogy férje hűségét visszanyerje, elküldi Héraklésznek ama bizonyos inget. Megtudjuk: az ing méreggel átitatottan iszonyatos kínok között megölte a félistent. Deianeira kétségbeesésében öngyilkos lesz. A kar behozza a haldokló hőst, aki máglyán égetteti el magát. (77. kép)

Szophoklész nagy drámaíró. Csodálatos költészettel szövi át a történést, de hiányérzetünk jogos, hiszen a valódi tragédia a színfalak mögött zajlik.

Madách tehetséggel és tiszteletlenül szabja át a görög drámát; előttünk, nézők előtt bontja ki a cselekményt, szembesíti a sorsokat. Madách Héraklésze (a szerző írása szerint – R. L.) valóban megérkezik a győztes csatából, már a darab indító-jelenetében. Héraklész a felesége, Deianeira elé teszi Iolét, a legyőzött király leányát, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Deianeirát “leváltva” – feleségül óhajtja venni a rab királyleányt. Ez már igazán a végletekig kiélezett drámai konfliktus, szikrázó összetűzés átélése és látványa. (78. kép)

Madách hőse imponáló bátorsággal és határozottsággal teremt rendet maga körül: átveszi a királyi hatalmat, lecsukatja megunt feleségét, Isten és ember előtt szerelemmel óhajtja meghódítani Iolét, akinek az apját megölte, országát felperzselte… Csak egy valóban félig-isten, félig-ember tud ennyire következetesen sorsot változtatni, új életet követelni magának. (79. kép)

Az isteni Héraklészt saját emberi esendősége sebzi meg, szárnyalásából a sárba húzza a szíve, Iolé, akit szerelemmel kíván magához emelni… (80. kép)

Iolé, a végzet asszonya, hűséget színlel a nagy hősnek, de bosszúból az esküvő napján lefekszik az első jöttmentnek. Héraklész szörnyű fájdalmából megtudja, hogy neki, Zeusz gyermekének is kiszabott életútja van, ő is csak halandó. Nem lehet úgy és akkor sorsot váltani, amikor szeretnénk… (81. kép)

Héraklész meggyűlöli a női nemet, halhatatlanságának megrontóját, és minden nőt száműz a birodalmából. És ez a zseniális ember, rettenthetetlen hős – a szerelmi csalódásba majdnem belepusztul… Madách Héraklésze a halálba menekül és a máglya tüzét választja – vezeklésül elrontott életéért. Nem akar öregen, betegen, magára hagyottan távozni az életből, mert az a legenda, amely zuhanásában is körülöleli, szükséges az emberiségnek.

Madách ezt a hatalmas drámai anyagot előttünk gyúrja, mintázza és formálja meg. Igaz, fiaskótól nem mentes a műve, talán, mert saját életének indulatai túlságosan felfűtik a mitológiai keretet. Szenvedélye nem visszafogott: hamar, nagy lánggal ég. Héraklészben önmagát formázza meg, pontosabban lelke mélyének legtitkosabb vágyát, amilyen lenni szeretne.

Deianeira fenséges vonásaiban édesanyja rejtezik, a rajongva tisztelt és rettegett asszony. Iolé meg Fráter Erzsébet. Ennyi a személyes indulat: szerelem, gyűlölet, harag, megszégyenítés adja meg Héraklész igazságát. De Madách igazat ad Iolénak, Deianeirának, a Lantosnak, Iolausnak, a félredobott Euristheusnak is. Ennyi igazságot egyszerre, együtt, egymással szembeállítva nehezen fogadunk el. Ebben rejlik a drámaköltő hibája, a Férfi és nő gyengesége.

A szereposztás parádés:

Héraklész, a rettenthetetlen hős, félig-isten, félig-ember: Juhász Jácint,

Deianeira, a megunt feleség: Pécsi Ildikó,

Euristheus, a legyőzött mükénéi király: Inke László,

Iolaus: Bánffy György,

A Lantos: Dózsa László

Az Aczél-gépezet a próbák során elhelyezi és felrobbantja a legkomolyabb aknáját az Agriai Játékszín megsemmisítésére. Megértéséhez tudni kell, hogy mihelyt bármely színház leszerződtet egy színészt, azonnal megküldi az értesítést a TV-nek, Rádiónak, Szinkronnak, hogy a próbákhoz és a műsorra tűzött előadásokhoz igazítsanak minden további munkát, amelyet az érintett színész elvállal.

Horváth Ádám egy tévéjátékot forgat Juhász Jácint főszereplésével. Eredetileg a produkciónak épp be kellene fejeződnie az első egri helyszíni próbakezdésig. Én az egri próbákról soha nem engedek el színészt. Négy esztendeje működik ez a belső, igen fegyelmezett rend, egészen Horváth Ádámig. Juhász Jácint ugyanis a Horváth-produkcióban a lábát töri. Leáll a forgatás.

Amikor hírét veszem a balesetnek, telefonálok Juhász Jácintnak a kórházba. Juhász nagy magyar, élete egyik fontos kihívásának tekinti a Madách-ősbemutató főszerepét. Megnyugtat: a kórházi ágyon tökéletesen megtanulja Héraklész szerepét, és ha pár nap késéssel is, de jelen lesz a tervbe vett egri helyszíni próbák zömén.

Horváth Ádám telefonon felhív, ellentmondást nem tűrő hangon közli velem, hogy Juhász Jácintot csak a nyilvános főpróbára engedi el!… De a legjobb lenne, ha lecserélném, mert még az ősbemutató napja sem biztosított…

Horváth a TV főrendezője, Aczél jobbkeze. Üzenete fenyegető. Harapófogóba kerülök. Juhász Jácintot nem válthatom le, mert számomra ő az ideális Héraklész, főképp, mert Egerben a szerepcserét nem értenék meg.

Juhász ragaszkodik főszerepéhez!…

Horváth Ádám újra felhív: “Ha Juhász magával akar dolgozni, válasszon, kidobom a produkcióból!” … - ordítja.

A hír hallatán Juhász Jácint haragos szeme villámokat szór. Közli: ott lesz Egerben: Teljes szereptudással. És cinkcsizmában, addigra ugyanis leszedeti a lábáról a gipszkötést.

Egerben főszereplő nélkül kezdjük a Madách-próbákat. Héraklészt magamnak kell előjátszanom. A próbák félelmetesek, de egyben roppant izgalmasak. A hely-szín bejátszása ugyan-is valóságos akrobata-mutatványokat követel a Bodrogi -osztálytól.

Összesen négy főpróbát tarthatok Horváth Ádám ármánykodása miatt a Férfi és nőből Juhász Jácinttal. Félelmetesen kevés a verses dráma megérleléséhez.

1978. július 20. A Madách-ősbemutató őszinte, nagy siker. Megrendítően nagy előadás. A Szent István Romtemplom káprázatos helyszín.

Egyetlen cikk sem jelenik meg a Madách-ősbemutatóról a honi sajtóban!… Képtelen abszurditás…

(Folytatjuk)

Pomogáts Béla

Tisztelet Tiszaladánynak

Nagy tisztesség nekem az, hogy ennél az emlékfalnál szólhatok, hiszen olyan eseményekre, olyan emberekre, olyan férfiakra kell visszaemlékeznem, akik tettek valamit annak érdekében, hogy a magyar irodalom és a magyar nép találkozzék. Hiszen a magyar irodalomnak mindig az volt az egyik legnagyobb törekvése, mióta egyáltalán magyar irodalomról beszélünk – és kivált a reformkor óta: egy Kölcsey Ferenc óta, egy Vörösmarty óta –, hogy legyen a magyar néppel, hogy a magyar népnek a törekvéseit, a gondjait, a reményeit fogalmazza meg; és a magyar nép is mindig magáénak tartotta ezt az irodalmat, mindig felismerte az irodalomban saját lelkének a tükrét, felismerte a magyar irodalomban azt a leghatékonyabb fegyvert, azt a stratégiai erőt, amely sok esetben jobban is szolgálta ennek a nemzetnek és ennek az országnak a fennmaradását, mint bármilyen politika. Hiszen olyan idő volt, amikor nem létezett magyar állam, de olyan idő soha nem volt, amikor nem létezett magyar irodalom, és sokszor költőknek, íróknak kellett fenntartaniok a nemzeti folytonosságnak a tudatát, a nemzeti identitásnak az erejét. Ennek a tevékenységnek, ennek a vállalkozásnak volt az egyik szép példája Tiszaladány is, ahol 1940-ben, majd 1942-ben azok az írók gyűltek össze, akiknek a neve itt olvasható, és akik valóban a magyar népi irodalomnak akkor a legfontosabb képviselői voltak. Hiszen Veres Péter, Sinka István, Kovács Imre és mindenekelőtt Móricz Zsigmond, aki mentora és védőszentje volt ennek a népi irodalomnak, a kor legfontosabb szellemi teljesítményeit nyújtották.

Azok a férfiak, akiknek a neve ugyancsak itt fel van tüntetve: Csikayak, Győry Elek, Jenei Béla és mások szerepet vállaltak ennek a két találkozónak a megszervezésében és létrehozásában. Felismerték azt az örök igazságot, hogy a nép és az irodalom összetartozik. Hogy egy nemzet, egy kulturális és történelmi közösség nem lehet meg a maga irodalma nélkül, hogy a költészetet, azt az irodalmat, amely a vágyait, a reményeit, a gondjait, a fájdalmait, az akaratát kifejezi, ennek a nemzetnek szolidaritással kell körülvennie; és felismerték azt az igazságot is, hogy az irodalomnak a néppel együtt kell működnie. Nem lehajolnia a néphez, hanem elvegyülnie kell benne, a törekvéseit kell képviselnie.

Ezt azért is tartom nagyon fontosnak elmondani, mert azt hiszem, hogy ez a küldetése a magyar irodalomnak ma is eleven, ma is él, még akkor is, ha sokszor nem látjuk ennek a bizonyítékait, vagy nem fedezzük fel ennek a tanúságtételét éppen az irodalom részéről. A magyar népi irodalom: Móricz Zsigmond és követőinek a tábora valóban olyan írókat adott, akik ezt az igazságot nemcsak felismerték és hirdették, hanem az életükben és a műveikben – a munkásságukban, a művészetükben – megvalósították.

A magyar népi irodalom a XX. századi magyar szellemi életnek az egyik legnagyobb teljesítménye volt. Hiszen ez az irodalom nem pusztán irodalom akart lenni, hanem rajta akarta hagyni a bélyegét az országnak az arcán, minthogy szociális téren, a demokráciának a területén egy új magyar kultúra létrehozásának az igényével is nagyon sok mindent tett azért, hogy ez az ország rátaláljon a saját történelmi útjára. Most ezt megint azért szeretném hangsúlyozni, mert vannak olyan tapasztalataim, mintha a magyar népi irodalom és ennek nagy képviselői – gondolok Veres Péterre is – időnként kimaradnának a nemzetnek az emlékezetéből, amely a felszínen, a politikai életnek a felszínén működik. Mintha ez az irodalom és ennek az irodalomnak a nagy gondolkodói nem lennének ma már érvényesek, pedig érvényesek. Hiszen éppen a népi irodalom volt az, amely olyan igazságot fogalmazott meg, amely most, egy új évezrednek az elején nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában egyre inkább fényes igazságként igazolódik. Azt, hogy nem szabad végletek között gondolkodni, hogy el kell utasítani mind a kizárólagos kollektivizmust, mind a kizárólagos individualizmust. Hiszen Magyarországot évtizedeken keresztül egy kizárólagos kollektivizmust hirdető politika nyomta el, persze úgy, hogy valójában ez a politika nem a közösség igaz érdekeit szolgálta. Az utóbbi tíz évben pedig azt vettük észre, hogy egy kizárólagos individualizmus kísérti meg ezt az országot, az egyéni érdekeknek, az egyéni önzéseknek a játéka, és kérlelhetetlen érvényesülni akarata. A népi irodalom nem ezt tanította. Azok az írók, akik itt voltak Tiszaladányban 1940-ben, 1942-ben, valóban arra intettek bennünket, hogy úgy kell az emberi személyiséget, az emberi személyiségnek a szabadságát kivívni, szolgálni és fenntartani, hogy közben elkötelezetten szolgáljuk egy közösségnek, egy községnek, egy országrésznek, egy országnak és egy nemzetnek az ügyét. Azért teszek különbséget az ország és a nemzet között, mert hiszen mindnyájan tudjátok azt, hogy nálunk, a mi esetünkben az ország és a nemzet területileg nem esik egybe, hiszen mi felelősek vagyunk azokért a magyarokért is, akik ma nem Magyarországon élnek, hanem a Kárpát-medencében, körülöttünk, a maguk őshonos településein, vagy bárhol a világban, szétszórattatásban.

A népi irodalomnak ez az üzenete érvényes ma is.

És végezetül még azt is el szeretném mondani – és ezt különös örömmel teszem –, hogy az a szellemi örökség, amely itt 1940-ben megszületett, amely mellé Tiszaladány, a község, és a községnek a polgárai odaálltak, és támogatták, segítették, magukénak ismerték el, magukénak tekintették, az az örökség újjászületett 1972-ben, amikor a tokaji írótáborok sorozata megindult. Ez – és hangsúlyoznom kell – ugyancsak Tiszaladányból vette a maga kezdetét. Nagyon sok tokaji írótáborban vettem részt – három évig elnöke is voltam az Írótábor kuratóriumának, akkor voltunk először Hegyi Imre bácsival és másokkal itt Tiszaladányban és emlékeztünk meg a Művelődési Házban a Tokaji Írótábor és Tiszaladány kapcsolatairól. Tehát tudom – önérzettel és biztonsággal tudom – állítani azt, hogy a Tokaji Írótábor, mint mozgalom, mint szellemi intézmény nagyon sok mindent átvett abból az örökségből, ami itt Tiszaladányban megszületett. A Tokaji Írótábor persze, ma már nem a népi mozgalomnak a közössége. De azokat az indíttatásokat, az országért, a magyarságért vállalt felelősséget, amely szüntelenül arra törekszik, hogy a magyarságot, az országot, a nemzetet, a magyar kultúrát, a magyar nyelvet a fennmaradásban, a gazdagodásban és az erejének kiteljesítésében segítse, ezt a gondolkodást a Tokaji Írótábor közössége is a népi mozgalomtól örökölte, és örökölte attól a tiszaladányi kezdeményezéstől és szellemtől, amelynek a forrásainál most vagyunk.

Ezért engedtessék meg nekem, hogy fejet hajtsak Tiszaladány népe, szellemi öröksége, az itteni emberek, és különösen azoknak az emléke előtt, akik ezt az örökséget annakidején, 1940-ben, 1942-ben, majd 1960-ban és ’72-ben ránk hagyták.

Olyan örökség ez, amilyet mi, a magyar irodalom munkásai tovább fogunk vinni, meg fogunk őrizni, és remélem, az Úristen meg fogja adni azt számunkra, hogy még sokszor legyünk itt együtt, beszélgessünk, idézzük fel a múltat, a múltak eseményeit. Készüljünk fel a jövőre, hiszen a jövőre csak akkor készülhetünk hitelesen, ha megőriztük a múltat, megőriztük szellemi örökségét.

Zimányi Árpád

Bizonytalanságok a nyelvhasználatban

Minden nyelvben – így a magyarban is – a közszokás kialakított olyan állandósult szókapcsolatokat, amelyeket nem változtathatunk meg szabadon. Tudvalevőleg kötött szövege van a közmondásoknak és a szólásoknak, de rajtuk kívül léteznek még más, rövidebb állandó kifejezések is. Mai nyelvhasználatunk gyakori velejárója, hogy az ilyen szókapcsolatokat pontatlanul alkalmazzák, szövegüket önkényesen átalakítják. A jelenség legfőbb oka, hogy a nyelvi műveltség háttérbe szorult, és emiatt sokan már észre sem veszik az árnyalatnyi különbségeket. Eltűnnek a színek, a hangulatok, helyüket szürke, semmitmondó, ötlettelen egyenkifejezések veszik át.

Különösen fájó, hogy a kereskedelmi rádiók és televíziók elszaporodásával a nagyközönség előtt is mind jobban halmozódnak az efféle hibák. Sokszor már a műsorvezető két-három mondatos szövegében is több nyelvi, szóhasználati, stilisztikai vétséget találhatunk. Ez pedig azt mutatja, hogy az alapvető nyelvi tájékozottságot is nélkülözi a magának nagy nyilvánosságot biztosító megszólaló. A természetesség látszatát keltő nyelvi fésületlenség mögött tehát nemegyszer felkészületlenség és hiányos nyelvi műveltség áll.

Először következzék néhány gondolat a szólásokról. Ezek a mondatba illeszthető képes értelmű fordulatok ragokkal és jelekkel elláthatók, ám szövegüket nagyobb mértékben nem módosíthatjuk. Hiba például, ha az egyik szó helyett annak rokon értelmű megfelelőjét használjuk: Átbillentünk a ló másik oldalára – hallhattuk a rádióban. Értjük, mire gondolt a beszélő, nyelvileg mégsem mindegy, hogy átbillen vagy átesik szerepel-e a mondatban. Itt csak az utóbbi helyénvaló. Hasonló jellegű következő példánk is. Egy közel-keleti államfő temetéséről szóló tudósításból idézünk: A külföldi vendégek egymás kezéből vették ki a kilincset. Sejtette az újságíró, hogy valami van a kilinccsel, ám nagyvonalúan bánt a szólással, melynek két változatát ismerjük: egymásnak adják a kilincset, illetve ritkábban: egymás kezébe adják a kilincset.

Előfordul, hogy fölösleges szó kerül a kifejezésbe: A gyermek sorsa megfelelő sínre került. Azért nem szükséges kitenni a megfelelő jelzőt, mert a sínre került átvitt értelemben már eleve azt jelenti, hogy valami jó úton halad. Mivel nem létezik az ellentéte – rossz sínre került –, fölösleges bármilyen jelző használata.

A leggyakoribb hiba a szóláskeveredés. Néhány példa, zárójelben mindenütt a helytelen változat: lándzsát tör mellette – pálcát tör felette (lándzsát tör felette), kiköszörüli a csorbát — kiküszöböli a hibát (kiköszörüli a hibát), nem enged a negyvennyolcból – kivágja, mint a huszonegyet (nem enged a huszonegyből), légvárakat épít – délibábot kerget (légvárakat kerget). Sajnos ilyen közismert szólásokat is könnyen összekevernek gyors beszédű világunkban. Még nagyobb a tévesztés veszélye akkor, ha a mai ember már nem tudja pontosan értelmezni a szólást. Az összerúgták a patkót jelentése: veszekednek, a rúgják a port: táncolnak. Az utóbbi megértéséhez tudnunk kell, hogy faluhelyen az udvaron ropták a táncot a mulatságokon, így óhatatlanul porral is járt ez a szórakozás. A kettő vegyüléséből létrejött összerúgják a port szólást ma a ’veszekedik’ értelmében használják, mint láthatjuk, helytelenül.

Az eredeti szöveg megváltoztatása idővel átléphet egy bizonyos határt, és bekövetkezhet az, hogy a helytelenített változatot használják többen. Így játunk mostanság a gátat szab kifejezéssel: Sikerült gátat szabni a gépjárműlopásoknak. A közéleti és a publicisztikai nyelvben mára általánossá lett ez a fordulat, pedig ez is két szólás összekeveredéséből származik: gátat vet, illetőleg határt szab.

A szólások után egy példa a közmondások mondatba építésére. Ép testben ép lélek – hangzik a régi bölcsesség. Mégis a következőt olvasom egy cikkben: Hazánkban nem valósul meg maradéktalanul az egészséges testben ép lélek igazsága. Az idézett írásból nem derül ki, hogy véletlenül vagy tudatosan változtatta-e meg az eredeti formát az újságíró. Sajátos stíluseszköz, amikor szándékosan módosítják, elferdítik a szólások, közmondások szövegét. Egyrészt humorforrás, másrészt újítani akarás és egyénieskedés az efféle eljárás: Itt van a kutya eltemetve – Itt van az eb elhantolva. Közismert, hogy az üsse kő mintájára újabban megjelent az üsse kavics. Itt is szándékos jópofáskodásról van szó. Az egyik kereskedelmi televízió műsorvezetőjének szavajárása az utóbbi változat, és gyanítom, hogy a mai gyerekek már ezt szokják meg.

Szóösszetételekben is jelentkezik ilyen hiba. Az összetétel egyik tagját annak szinonimájával helyettesítik, és előbb-utóbb akár megszokottá is válhat az új alakulat. Például a külpolitikai hírekben hallhatjuk, hogy katonai erők rajtacsapást hajtottak végre az ellenséges csapatokon. Az üt és csap valóban rokon értelmű ige, ám az igekötős változatokban már nem cserélhetjük föl szabadon a két szót: rajtaüt valakin, lecsap valakire és rácsap valamire. Tehát rajtaütésről beszélhetünk, rajtacsapásról viszont nem.

Ugyanilyen módon keletkezett a mai szlengben az összezuhan: Amikor meghallottam a hírt, teljesen összezuhantam. Létrejötte az összeesik igéből vezethető le, jelentéstartalmába pedig belejátszik az összeroskad és az összeroppan is. Keletkezésmódjára emlékeztet a sportnyelv érdekes fejleménye. Amikor például a labdarúgó-csapatok kétszer mérkőznek meg, először az egyik, majd a másik stadionjában, az utóbbi találkozót nevezik visszavágónak. Az első mérkőzésnek korábban nem volt külön neve, újabban viszont a visszavágó mintájára megjelent az odavágó: Az odavágón 2:1-re nyert a hazai együttes, a visszavágót két hét múlva játsszák. Kétségtelen, hogy furcsa képzettársításra ad lehetőséget az odavágó, ezért nem is tudja mindenki elfogadni. Az előző példáktól eltérően nyelvtani és jelentéstani szempontból mégsem kifogásolhatjuk, mert önálló fogalmi tartalma van, hosszabb, körülírásos szerkezetet rövidít le, így tehát gazdagítja a nyelvet.

Sokan úgy vélekednek, hogy a bemutatott jelenségek nem tekinthetők nagy hibáknak. Ez így is van. Mégsem szőrszálhasogatás, ha ilyeneket is észreveszünk, hiszen a nyelvi igényességet joggal kérhetjük számon a sajtón, a rádión és a televízión. Ezzel azonban korántsem merítettük ki a témát. Érdemes külön megvizsgálnunk napjaink nyilvános megszólalásainak stílusát, pontosabban stílustalanságait. De erről bővebben majd legközelebb.

Ködöböcz Gábor

“halálunkig halljuk a csengõt”

Értékjelkép és értéktudat összefüggése Kányádi Sándor hitvallásszerű verseiben

(Lakodalmas, Öreg iskola ünnepére, Koszorú)

A korai Kányádi-líra hangsúlyos vágy- és célképzeteit tematizáló kötetcímadó vers (Harmat a csillagon) életre szóló érvénnyel fejezi ki a lírai személyiség értéktudatát és létbeli pozícióját: “S ha elszólít a Nap, / nyugodt lélekkel mondják / tócsákkal nem szövetkezett, / liliomok fürödtek benne, / úgy tűnt el, amint érkezett.” Az itt megfogalmazódó, sok tekintetben a Tompa-Reményik-féle helikoni hagyományra emlékeztető tisztaság és tartás, s lírai alany értékrendjének minden metamorfózison átmenekített lényegi változatlansága, a hit, hűség és helytállás állandósága jelenti leginkább a Kányádi-líra éthoszát, s ez biztosítja az életmű erkölcsi-eszmei zártságát, romolhatatlanságát is.

Az autentikus létforma és a belső integritás igénye a Kikapcsolódás című kötetben is változatlan intenzitással él tovább. A Poéma három hangra ciklus számos darabja (Intermezzó a sugárúton, Rum és erkölcs, Epilógus, Lakodalmas) jelzi ezt a törekvést. Utóbbi költemény a népköltészeti ösztönzés és a morálisan elkötelezett nyelvi cselekvés egyik legemlékezetesebb opusaként ragadja meg az olvasót.

A Lakodalmas a Kányádi-féle esztétikai magatartás modellértékű alkotásaként fogalmazza meg a költőre jellemző morált és tartást: “Ha nem tudod járni: hallgass! / Egy nóta van: lakodalmas.” Az ellentmondást nem tűrő etikai axióma, a feltétlen tisztaságigény, a pokolmélységekben edződött konok helytállás, a legsötétebb örvényekből is kimenekített lankadatlan eszményépítés jelenti a Lakodalmas erkölcsi-eszmei foglalatát. A soha-meg-nem-elégedés és a soha-meg-nem-adás éthosza táplálja az erősen metaforizált, drámaian feszes struktúrát, melyben Nagy László Bartók-verse is visszaköszön: “Nem! Az ember nem adhatja meg magát”. A drámai izzású Lakodalmas – miközben a Fekete-piros “mozdulat-országá”-t anticipálja – a Legenda Brâncuşi Végtelen-oszlopáról öreg furulyásával is szoros rokonságot tart, aki “csak ment / és furulyált. Mindig ugyanazt fújta, / valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert / (…) Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta…” A három hangra írott Poémán belül az Intermezzó a sugárúton zárlata jelenti a legközvetlenebb előzményt: “S járni kezdtem a lakodalmast, / kegyetlen lámpáim alatt, / jártam, míg jött a józanító, / a lámpaoltó virradat”. A címbeli ’lakodalmas’ népszokást, nótát és táncot egyaránt jelent, ami a szöveg szemantikumát is többszólamúvá teszi. Ráadásul a makacsul visszatérő refrénben ugyanabban a nyomatékos strófazáró pozícióban háromszor is megismétlődik. A kitüntetett szerepű szövegelem dominanciáját az utalások még tovább fokozzák: “De azért csak járom, / járom ezt a táncot”. A skrupulusok nélküli egyértelműség (“Egy nóta van: lakodalmas”), mint kiküzdött és megszenvedett bizonyosság áll az értéktudat centrumában, és a lírai személyiség pozíciójában ez teremti meg a rendíthetetlenség nyugalmát. A végtelen bánat és a halálos fenyegetés árnyékában is a biztos értéktudat jelenti a legfőbb kapaszkodót. Az öndefinícióra törekvő versben a lírai személyiség szenvedélyes eltökéltsége, a formanívót is a létezési nívónak alárendelő attitűdje jelenti a nyelvi cselekvés aranyfedezetét, az esztétikai létmód morális megalapozottságát. Így lehet a Lakodalmas önmetafora, értékjelkép és sorsszimbólum egyszerre. A létezési nívó jelen esetben a nyelvnek, a verseszménynek, a művészi igazság feltétlen szolgálatának és a létteljességnek való elkötelezettséget foglalja magában. Mindez pedig a valósággal való szembenézés illúziótlan bátorságát feltételezi a költő részéről. Az egyes strófák elején az elrongyolódott ünnepi csizma, a szépségét vesztett menyasszony, a bánatteli szív és a hívogató temető jelzik az értékpusztulás és kiábrándulás fokozatait. A versszakok második felében a kérlelhetetlen erkölcsiség, a mozdulatlan elkötelezettség létrontással dacoló ereje, a mégis-morál teremtő indulata ellensúlyozza a veszteségtudat és hiányérzet rezignáltan tényszerű képeit. Az indító strófa metaforikus csizmája ünnepi viseletből idővel hétköznapivá vált. A táncban és az állandó úton levésben) elrongyolódott lábbeli az értéktelenség, a lestrapáltság rekvizituma. Az ’elvásott’ és ’kilyukadt’ múlt idejű igealakok ezt befejezett tényként közlik. A második egységbeli megvénült menyasszony, a soványság, szikkadtság, elhasználtság képzeteivel a szépség és éltesség megfogyatkozását, a báj és kellem kiüresedését fejezi ki. Az elképesztően leromlott és megcsúnyult menyasszony vélhetően arra utalhat, hogy az egykori színtiszta idill, a “szocializmus hajnali óráinak ünnepi ragyogása” az egykor eszményített társadalmi rend fordult önmaga ellentétébe. A “kitetszik a csontja is már”, illetve “a csípeje olyan hitvány” plasztikusan mutatja, hogy a fennen hangoztatott eszmények nem állták ki a gyakorlattal való szembesítés próbáját. Ebből pedig logikusan következik a harmadik versszakbeli keserűség és megcsalatottság, a szép ’menyasszonyból’ való kiábrándulás tengernyi fájdalma. A bánatteli szív megrendültsége, égrekiáltó indulata az erdélyi népdalok enyhén balladásra hangolt jellegzetes regiszterén szólal meg. A frazeológia, a szerkesztés és a prozódia is ezt támasztja alá (“Annyi bánat a szívemen, / kétrét hajlott az egeken. / Ha még egyet hajlott volna, / szívem kettéhasadt volna.”) A tárva-nyitva álló temetőkapu szimbolikájában ott kísért az idő előtti meghasonlás, az élettel való leszámolás tragikus mozzanata is. Halálhívás és élni akarás vitájában az önmagát szívós léttörvények és a természetes racionalitás által kondicionált erkölcsiség az elmúlás ötszörös tagadásában jut kifejezésre: “Temető kapuja sarkig ki van nyitva, / de nem megyek én oda, / nem, nem, nem oda, / nem megyek be én oda”. Az önportrészerűen emblematikus vers a művészi komplexitás két megkerülhetetlen elemét hangsúlyozza: a költő Kányádi “illúziótlan a világ bemutatásában, s kikezdhetetlen az eszményépítésben”.¹ Az eszményekhez való hűség többféleképpenértelmezhető.A szűkebb és tágabb nyelvi közösséghez, a szülőföldhöz, a megtartó hagyományokhoz való ragaszkodást éppúgy jelentheti, mint ahogy a változó lírai paradigma mély és lényegi változatlanságát, a verseszmény virtuális folytonosságát is kifejezheti. Kontinuitás és diszkontinuitás kettősségében ez a hűségben megtartott szabadságot és a szabadságban megőrzött bőséget jelenti.

Az Öreg iskola ünnepére és a Koszorú című verseket a herderi paradigma konfesszionális alakzataiként tartjuk számon.

A poétikai természete szerint idő- és értékszembesítő Öreg iskola ünnepére című vers Kányádi egyik legemlékezetesebb hitvallásaként szólaltatja meg az alma materhez, az anyanyelvi közösséghez és a közös kulturális emlékezethez való erős kötődést. A címével Adyt (Üzenet egykori iskolámba), a motívumaival Mikest (Törökországi levelek), szellemiségével pedig a mindenünnen hazagondoló peregrinus ősöket megidéző vallomás a kényszerűségek és lehetőségek, múltbeli determinációk és jelenbeli adottságok felől veszi számba a helytállás és megmaradás esélyét.

Az eszmeiségében és erkölcsiségében kristályosan letisztult, liturgikusan megformált kompozíció ontogenezisében az a fajta tapasztalat hózódik meg, hogy a nyelvi és kulturális önvédelem végvárait évszázadok óta a kis falusi iskolák jelentik. Ezek egyike a szülőfalu, Nagygalambfalva iskolája, amit a dokumentumok 1566-ban említenek először. A költő innen számítja a maga identitását, sőt szűkebb közösségének magyarságtudatát is: “mi magyarként éltük meg az egész életünket visszamenőleg, és mindig is a magyar nemzet részének éreztük magunkat”.² Kányádi értékpreferenciája a tágabb közösség, az összmagyar történelem (kultúrhistória) vonatkozásában is roppant karakteres: “Az ezer esztendőből pedig Pannonhalmát szeretem a legjobban. Az iskolába kell kaapszkodni”.³ Nagy Gáspár, az egykori pannonhalmi bencés diák mondja egy vele készült interjúban: “… Szent Márton hegyén, a löszdomb tetején fároszként világít egy épület, amit időnként tenyeren hullámzó hajónak is látunk: fúj a szél, de ez a hegy áll, mint a sziklára épült ház”.⁴A Dísztelen dalokon belül hangsúlyosan herderi paradigma szerint fölépülő alkotás grammatikai megformáltságában, kollektív alanyú szerkezeteiben (’bennünk’, ’halálunkig halljuk’, ’nyelvünk’, ’vagyunk-leszünk’) a közösség létgondja a lírai személyiség legsúlyosabb egzisztenciális dilemmájaként jelenik meg. A Fától fáig ’csengő’-je itt is az értékóvás, az eszményépítés, a virrasztó költő magatartás szimbólumaként (lét- és jövőérdekű értékjelképként) fordul elő. Ebben a kontextusban leginkább a minden körülmények közötti rendíthetetlen hűség és helytállás parancsát halljuk ki a csengő szavából. A kihívásban rejlő feladat (ha úgy tetszik: megkerülhetetlen kötelesség) jelen esetben a külső-belső fenyegetettség (üldöztetés, elszigeteltség, emigráció, karanténlét) meghaladásában, az idegenbeli otthonosság-érzés kiküzdésében, a kötelességvállalás és identitásőrzés moráljában ragadható meg. Rodostó és Zágon többszöri szerepeltetése az idegenségben keresett otthonosságon, az űzöttségben föllelhető megnyugváson túl Mikes Kelemen egyik góbés-székelyes mondását is eszünkbe idézi: “úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont”⁵. Hasonlóképpen gondolhatunk Tamási Áronra is, aki több éves amerikai tartózkodása alatt is mindvégig együtt lélegzett a szülőföld emberi-tárgyi világával (V.ö.: Lélekindulás című novelláskötetének darabjaival!), de ugyanígy belénk sajdulhat a diaszpórában magyar igéket mormoló Márai fájdalmasan múltidéző, hazagondoló attitűdje is (Halotti beszéd). A “milliom rodostóban / zágont, illetve a “minden rodostóban / zágont” metaforikája legáltalánosabban a világ négy tája felé szétszórt magyarság 20. századi tragédiáját fejezi ki. A folytonosságot képviselő öreg iskolát a korosodó, gazdagodó lélek belső tájaival párhuzamba állító szemlélet a romlás és leépülés (’vásnak’, ’öregednek’, ’vásnak-vénülnek’), illetve a fölépülés és megújulás (’újulnak a falak’, ’halálunkig halljuk a csengőt’, ’vagyunk-leszünk’) dialektikájában ragadja meg a lírai alany, s ezáltal az alma materhez kötődő nyelvi közösség helyzettudatát és létérzékelését is kifejezi. Az idő múlásával óhatatlanul bekövetkező romlást a történelem viharaiban elszenvedett romboltatás egészíti ki: élet és halál, pusztulás és megmaradás örök esélyeit is felvillantva: “dúlások / üszkös falak / karantén / könyörtelenné árvított / bibliotékák // isten- s embercsapása / mi minden volt / s mi jöhet még”. Ezer éves kárpát-medencei történelmünk – megannyi nemzethalál-vízióval együtt – esszenciálisan sűrűsödik bele az idézett szövegrészbe. Fátumszerű mohácsaink és trianonjaink mellett belső meghasonlásaink és elárultatásaink is ott bujkálnak ezekben a sorokban. Tragikus tónust, a leveretés zsigerekben továbbélő emlékét ellenpontozza a verszárlat éber helytállásra, létteljességre, életszentségre és megújulásra figyelmező próféciája: “ünnep előtt / ünnep után / addig vagyunk-leszünk / amíg a lépcsők is bennünk is / vásnak-vénülnek / s újulnak a falak amíg / halljuk a csengőt / s benne a tengert / és minden rodostóban / zágont”.

Jegyzetek

Görömbei András: Kányádi Sándor fekete-piros táncai. Tiszatáj, 1979/5.

A magyar költészet Ruhr-vidéke. Kányádi Sándorral beszélget Pécsi György. Forrás, 1997/2.

Uo.

Nagy Gáspárral beszélget Bodnár Dániel. Vigília, 1999/10.

Mikes Kelemen: Törökországi Levelek. In: Mikes Kelemen Összes Művei I. Akadémiai Kiadó, Bp., 1966. 55. (Folytatjuk)

Benkóczy György

Ékes történetünk

III.

A hunok évezrede

Badiny megállapítja a hun-avar-magyar nyelvazonosságot, a szumir ékiratok alapján a hun név eredetét.

Meglepő állítás, hogy Attila és hunjai Jézus istenfiúságát valló és igéje szerint élő keresztények voltak, akiknek hit- és gondolatvilága mentes volt a római vagy bizánci kereszténységtől, amely Szent Pál tanítását vallja, és eretnekként üldöz mindenkit, aki máshitű. Így és ezért lettünk mi Attilával együtt mindnyájan barbárok és pogányok.

A Turul Attila címermadara volt. Zászlói és jelvényei hirdették a Turul hiedelemvilágát, hatalmát, mely népeinket vezette.

A szent Koronán elvégzett vizsgálatok sugallják, hogy 5-600 évvel Szent István előtt készült egy kaukázusi hun ötvösműhelyben, és minden valószínűség szerint Attilának.

Ugyanis az átalakítás előtt Dukasz Mihály Rex, Dux mozaikképe helyén Máriának, Jézus anyjának mozaikképe volt, amit megcsonkítva bár, de megtalált Csomor Lajos Kazahsztánban. Tehát a Szent Koronán eredetileg az ősi hun-pártos vallás (amit ma manicheizmusnak neveznek) SZENTHÁROMSÁGA díszlett a Fény-Atya (Pantokrátor), a Fény-Fia és a Fény-Szűze képével.

Badiny cáfolja László Gyulát és Ligeti Lajost, hogy az onogurok török nyelvűek lettek volna, noha Constantinus turknak nevez bennünket. Nem bizonyítható ennek a török nyelvnek a létezése, s az sem, hogy ennek a nyelvemlék nélküli törökségnek oly magas kultúrája volt, hogy jellegét átadhatta volna a magyarságnak.

Nem tartható fenn, hogy honfoglalás előtti török jövevényszavaink a nyugati törökségtől származnak, olyan nyelvekből és nyelvjárásokból, melynek ebből a korból nincsenek más emlékei.

Őstörök nyelvek nem léteznek, hanem a mi nemzetségünk egyik nyelvjárását beszélőkből lettek a sémi-arab hódítás nyelvének rontásával azok, akik nem törökök, és ezt az elarabosított idiómát már a szumirral is nehéz összevetni, mert ragozó jellegét elvesztette. A magyar nyelv egy ősnyelv, a szumir egyenes leszármazottja.

Badiny közli, hogy 1973-ban Párizsban a Sorbonne-on tartották a XXIX. Nemzetközi Orientalista Világkongresszust, amelynek elnöke René Labat, a szumir-akkád szótár szerzője volt, kezdő előadója a sumerológus professzor, Samuel Noah Kramer, zárója pedig Badiny. Előadását azzal kezdte, hogy három olyan falitáblát mutatott be a 150 főnyi hallgatóságnak, amelyekre nagy betűkkel ráírta a Tihanyi Alapítólevél magyar szórványait. A német, angol, francia sumerológusok sumér nyelven olvasták és írták át a jelentést saját nyelvükre. A harmadik tábla bemutatása után Kramer egyik tanítványa felállva megkérdezte: Mit akar Ön ezekkel a sumér textusokkal? Badinyi ezt felelte:

“Köszönöm, hogy Ön sumér textusoknak ismeri fel ezeket a mondatokat, mert én eddig a Kr. u. 1000 körül beszélt és írt magyar nyelvbe tartozónak véltem. De ha Ön, és miként mások is sumér szövegnek veszik, akkor Önök állapítják meg azt, hogy a Kr. u. 1000 körül írt és beszélt magyar nyelv azonos a sumérral.”

Végre el kell ismernünk azt, hogy a történelemhamisítás fő célja az volt, hogy a finnugor származási elmélet hivatalosításával népünk kimaradjon a szittyának, szkítának nevezett műveltségi kört alkotók és létrehozók sorából. A magyar népet műveletlen, barbár szintre akarták süllyeszteni, istentelen, barbár csürhének beállítani, olyannak, amely rituális gyilkossággal vet véget nagy királya életének. Ez nemzeti öngyilkosságunk mélypontra vitele. Már Nimrudtól kezdve szakrális királyok uralkodtak az Istent mindig dicsérő népünk felett.

A magyarnak nevezett történetírás talán magyarellenes vagy tisztán nem látó képviselői tollából származhat mindez. Ilyennek ítéli Inchoffer Menyhértet, Pray Györgyöt és az őket követő Timoh Sámuelt. Kiegészítette őket Róheim Géza, aki pogány rítus szerint feláldozottnak tekinti, hirdeti Álmos nagykirályunkat.

Annyit biztosan tudunk – bár nagyon nehéz ma megállapítani az események történeti sorrendjét – hogy a régi sziklamezei hunok fejedelmi leszármazottai székhelyüket a Bodrog környékén, Zemplénben és Ungváron erősítették meg. Az Álmos idején élt Ond – Attila ivadékaként – Álmossal egyenrangúnak tartotta magát, és nem ismerte el uralkodó királynak. Álmos, aki már a honfoglalás előtt átjött a Kárpát-medencébe, Ister-Gam székhelyéről irányíthatta az ország ügyeit és megteremtette az egységes nemzetet, de a hunok elkülönítették magukat ettől az egységtől. Álmost, az Árpád hazatérését váró és elébe induló nagykirályt a hunok Ond vezére tőrbecsalta. Erről a XIV. századi Kálti Márk emlékezik meg, és a szintén ebben az időben készült Nestor Krónika is említ egy Álmos elleni lázadást.

A szájhagyomány szerint Ond találkozóra hívta Álmost és a Bodrogközben orvul megtámadta jelentős számú harcosokból álló kíséretét. A nagy király és kis serege szembeszállt a nagyobb erejű orvtámadókkal és Álmos itt lelte halálát karddal a kezében. Az utána jövő vezéri sereg Bors vezérlete alatt átkelt a Bodrogon, elfogta a lázadó Ondot és lefejezte.

Álmos halotti torát a Tor hegyen tartották, és Szomoron temették el. Ebből lett a néphagyományban Szomotor.

Álmos tehát a testvérharc áldozata. Legnagyobb hősünk, aki hetvenen felüli életkorban, karddal a kezében, a magyar igazság és egység jegyében halt hősi halált.

Ezt a szomorú és a néphagyományban fennmaradt eseményt igazolja dr. Dienes Adorján pápai kamarás A honfoglalás története Erdélyben és a Bodrogközön, (Nagykövesd, 1933.) c. könyve. Megírja, hogy II. Endre királyunk 1213-ban meglátogatta Álmos sírját Szomotoron.

Anonymus szerint a honfoglaló Árpád az Ung folyónál veszi át a fejedelemséget, mert itt tudta meg, mi történt, és apja sírjánál lett új fejedelem mint egyetlen Attila-ivadék.

A Bodrog folyó öt ágból, az Ond, Tapoly, Laborc, Latorca és Ung folyócskákból ered. Lehet, hogy ezek a folyónevek őrzik a testvérharc emlékét. Árpád hazatérésével ez a terület szakrálisnak számíthatott, mint Álmos utolsó küzdelmének és sírjának színhelye.

Zemplén határában a Szélmalom dombon a szlovákok 1964-ben honfoglalás kori sírokat találtak. Egy lefejezett fejedelem sírhelyét és egy tömegsírt ástak ki. Kiértékelésre meghívták a magyar régészeket is. Fettich Nándor is ott volt, aki úgy vélte, hogy Álmos sírját találták meg. Fettichnek ezt a megállapítását nem lehet megérteni, mert a sírban egy fej nélküli, tömzsi, kicsi ember csontváza volt, feje a bal lába alatt, de a ruházati díszítések maradványai nemzetségfőre utaltak.

Anonymus és a Metód-legenda Álmosról azt írja, hogy egy fejjel magasabb volt harcosainál, nem volt tömzsi, kistermetű. Így a sír minden bizonnyal Ondé, a lefejezett lázadóé, akinek fejét a bal lábához tették.

Az évszázados magyarellenes történetírás azonnal közhírré tette a felfedezést, és Álmos sírjának minősítette. A Tükör és a Népszabadság cikkezett róla, sőt Jánossy István az Élet és Tudományban apagyilkossággal vádolja.

A Kárpát-medence honfoglalás kori népi összetétele vitatott, illetve meghamisított. Ezt az ellene szóló adatot Dümmert valószínűleg a múlt századbeli Habsburg szellemi terror egyik finnugoros hatalmasságától, Hunfalvi (Hunsdorfer) Magyarország ethnográfiája c. műve hamisításából veszi.

(Mellékesen szólva: Hunsdorfer, Budenz, Trefort, újabban Hóman, Fettich Dümmert a magyar fajtól idegenek voltak, nemzeti érzésben, a magyarság iránti szeretetben, tapintatban nemigen bővelkedhettek.)

A nyugati kútfők és László Gyula szerint a magyarok bejövetele előtt szlávok még nem találhatók. A hun-avarság 791-802 között a Karolingokkal való harcok után is megmaradt függetlenségében. Még a vatikáni iratok is Avaria néven említik a Dunántúlt és a Balaton környékét. Ha letörték is az avarokat, a regeszták még 839 után is Avariáról beszélnek. Az az állítás, hogy egy avar sem maradt, csak az Inn folyóig terjedő ausztriai részre vonatkozhatott.

Így a Pribina szlovén hercegség a Dunántúlon való megléte helytelen. Fekete Zsigmond Magyarország a honfoglalás előtt c. könyvében felsorolja a nyugati kútfők adatait. A salzburgi érsekség “névtelenje” pontosan megmondja, hogy hol van Pribina hűbéres birtoka: a Sana folyó körül, amely Stájerországban a Száva mellékfolyója. Hunfalvi a Sana nevet Salára, azaz Zalára hamisítja, és így betolja a Dunántúlra. Dümmert térképén Moseburg mint Zalavár van feltüntetve. Viterboi Gottfried krónikája és Lazius is azt írja, hogy Moseburg Karintiában van.

Így vagyunk a Felvidékkel is, amelynek a múltja tisztázatlan. A hamisítók Morvaországot illesztették oda annak ellenére, hogy még a Budai krónika is megemlékezik azokról a hunokról, akik a Felvidéken Sziklamezőn telepedtek meg, amit a régészeti leletek is bizonyítanak. Constantinus a Kárpát-medencében két szomszédos “türk” birodalomról ír. A szlavisták a germán Zwentiboldból Szvatoplukot csináltak, mint szláv uralkodót, és egyszerűen a Felvidékre telepítették. A Képes Krónika azon története, hogy Árpád követeket küldött volna Szvatoplukhoz aranyos nyereggel, fékkel és fehér lóval, hogy megvegye az ősi hont, azért is lehetetlen, mert Zwentibold-Szvatopluk már 26 éve vak volt, és kétséges, hogy egyáltalán élt-e még.

Honfoglalás, hazatérés

Badiny panaszolja, hogy ne ismerik el azt sem, hogy őseink Jézus hitű, igazhívő keresztények voltak. Ajánlja a Betlehemi Herceg A pártus Jézus c. könyvét, amelyben ismerteti őseink Jézussal megújított vallását.

Felteszi a kérdést: mi volt Álmos családi neve, mert ilyen nevet hagyományaink nem ismernek? Ki volt a felesége, Árpád édesanyja? Árpád kétszer nősült-e? Megkérdőjelezi Árpád honfoglalási útvonalát is.

Nagy Sándor Kászon szerint eredeti neve Ögyed (Egyed), tehát egyetlen kiválasztott. Ugyanő Ögyed feleségét Máriának nevezi, aki görög származású és Árpád édesanyja.

Ez cáfolja az onogurok létezését, akik UN-UG-URI, azaz URUK városból származtak. Ügek még az arabok Kazária elleni támadása előtt elfoglalja a Krím-félszigeten lévő Szurost a kazároktól, és 834-ben a kazárok védővonalat építettek az Alsó-Donon, a szabirok ellen. Ügek 839-ben megtámadja a bizánciak al-dunai településeit, és azokat elfoglalja. Bizánci foglyai közt van a települések kormányzója, aki a császári ház tagja. Ügek fia ekkor nősül meg.

Van egy császári oklevél a St. Denis-i papiruszon, amely hivatkozik a császári szinten létesített turk-bizánci kapcsolatokra.

Ennek a Nagy Sándor Kászonnak hitelt adva Álmos feleségül veszi a foglyul ejtett kormányzónak a lányát, aki mint a császári ház tagja személyesen kéri apja szabadon bocsátását.

Ennek a Mária hercegnőnek Kijevben született első fia, Árpád, aki tőle tanult meg görögül, és a császári ház tagjának számított és dux címe volt.

Annak ellenére, hogy a bizánci császár volt a legfőbb egyházi személy, és egyik fő feladata volt a térítés, Dentumagyaria népét soha sem nevezte pogánynak, és megtérítésére semmiféle intézkedést nem tett. Bizánc felfedezhette a szabir magyarság istenes hitében a jézusi tanítások doktrínáit.

Álmosnak a bizánci házba való benősülését ellensúlyozta, amikor Constantinushoz sikerült kazár származású leányt feleségül szerezni. Innen származhat turk-ellenessége, az a beállítás, hogy ez a honfoglalás üldözött és szerencsétlen nép menekülése volt.

Árpádról csak annyit tudunk, hogy fiai Levente, Tarhos, Üllő és Jutas voltak. Zsolt nevű fia 20 évvel később született, és Árpád második felesége viking hercegnő volt. Az eddig féltve őrzött Kijevet elhagyván híres kovácsipara így került a vikingek őrizetére és kezelésébe, de a tarjánok nagy része ott maradt, hiszen 100 év múltán még Géza fejedelem is onnan kapja a mágikus kardokat.

Badinynek eltérő véleménye van a honfoglalás útvonaláról is. Szerinte a Verecekei-hágón lovas hadsereg át tud kelni, de meredeksége miatt teherhordó szekerek nem, hiszen tengerszint feletti magassága 700 méter fölött van. E sorok írója kétszer is áthaladt ezen a híres úton. Mivel a környező hatalmas dombság is magasan fekszik, e hágó meredeksége nem is oly szembetűnő, hiszen a honfoglalás előtt is kereskedelmi átjáró lehetett, ahol szekerekkel megrakott árukkal közlekedtek. Szerinte a magyar nép zöme nem a Kárpátok hágóin, hanem a Havasalföldre nyíló Vöröstoronyi szoroson kelt át Erdélybe, és a hagyomány szerint csak Árpád fia, Levente lelte ott harcosaival hősi halálát, az átkelést megakadályozni akarók ellen.

Badiny meglepő felfedezése még az esztergomi királyi palota XII. századi építése ellenében keletkezését, illetve egy részét avar korúnak, i.u. 602-re teszi, és az építést, a mai kápolnát is eredetileg uralkodói székhelynek minősíti, bizonyítva a legrégibb freskóréteg, az oroszlános kozmológikus jellege után.

Isten malmai lassan őrölnek. Badinynek, illetve azoknak, akikre hivatkozik, lehetnek tévedéseik, hiszen gyarló emberek vagyunk.

De vannak biztató tények. A miskolci egyetem bölcsészeti karán létrehozták a régóta áhított Ókori Közel-keleti és Sumerológiai Tanszéket. 1998-ban megjelent Marton Veronika “A sumir kultúra története” c. könyve Badiny lektorálásával, amelyben bizonyossággal állapítja meg:

“Kaspi-Aral térségből, a vízözönt túlélő, al-U-baid-i, Arattából az Uruk-i és a Kárpát-medencéből a Jemdet Nasri emberrajok együtteséből jött létre a SUMIR nép, amely létrehozta a sumir kultúrát, amelynek ékírásos jeleivel kezdődik Kr.e. 3500 körül az írott forrásokra támaszkodó történelem.”

Felsorolja ennek a történetét, vízözön előtti királyait és az utána következő 10 dinasztiát, az uralkodók megnevezésével, és az utánuk következő birodalmak rövid históriáját, szól a szumir utódok vándorlásairól, Mezopotámia kultúrájáról, vallásáról és mitológiájáról. Igen figyelemre méltó, hogy feltárja a sumér és magyar kultúra azonos vagy hasonló elemeit.

1999-ben jelent meg Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája (Gyeretyán országa) c. könyve reprint kiadása, amelynek az első megjelenési éve 1942. Bakay Kornél írja előszavában, hogy őt a hivatalos, ún. mérvadó történészek méltatlan és súlyos vádakkal illették, dilettánsnak és műkedvelőnek titulálták, mindezt erősen kifogásolhatónak ítélték. A könyvben a honfoglalás idejében a Kuma folyó mellett földre és Magna Hungáriába menekült szétszakadt magyar nép e részének történetét tárja fel a római vatikáni levéltári kutatásai alapján, a pápai bullák elemzésével, Julianus és a térítő ferences és dominikánus missziók történetének a feltárásával, az 500 éven át ott élő magyarság életével egészen addig, amíg Timur-Lenk-Tamerlán tatár kán seregei ezt a népet is szét nem zúzták. De bőségesen ismerteti azoknak az ott megfordult európai és magyar utazóknak beszámolóit e földről és Madzsar hatalmas városnak a romjairól. Méltatlan történészeink el is hallgatták ezt a művet úgy, hogy eddig csak Julianus hézagos híradásairól volt tudomásunk.

Őstörténetünk nem reménytelen. Egyre sokasodnak az évről-évre feltáródó történeti és régészeti, antropológiai, népzenei, stb. adatok, bár meg kell említenünk, hogy a finnugorizmus bűvöletében élő nyelvészeink a sumirokról szóló közléseket hitetlenséggel, olykor gúnyolódással fogadták, történészeink és régészeink közül eddig szinte senki be nem dugta az orrát Etelközbe, Kijevbe, a Kaukázusba, a Meótisz vidékére, pedig ott még gazdag anyag várható a feltárásra.

A forrásaim felsorolásából látható, hogy azok szinte kizárólag a kilencvenes évek második felében jelentek meg, s valószínűleg kisebb példányszámuk miatt ma már alig hozzáférhetők, legfeljebb egyetemi könyvtárak kölcsönzik.

Források:

Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Bp. Orient Press, 1996.

Az Istar-Gami oroszlánok titka. Bp. Inter Leones Kvk. 1997.

Káldeától Istar-Gamig I-III. Bp. Orient Press Kvk. 1997.

Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája (Gyeretyán országa) Reprint kiadás, Bp. 1999. (Csutorás és Tsa Kft. Nyíregyháza)

Kiszely István: A magyarok őstörténete. Bp. 1996.

Márton Veronika: A sumir nép története. 1998. (Miskolci Bölcsész Egyesület)

Dr. Padányi Viktor: Dentumagyaria. Bp. 1996.

Varga Zsigmond dr.: Ötezer év távolából, Debrecen, 1942.

Utószó

Különös érzés volt a fenti írást közzéadni. Már mikor kézhez vettem, tudtam, hogy nagy viták fogják övezni, s hogy a “finnugrászok” részéről heves támadások fogják érni, úgy a szerzőt, mint a kiadót. Tudom, ha már nem élnének a hajdani rossz beidegződések, nem is lenne szükséges ezt a magyarázatot fűznöm hozzá: a szerzők szabadon, cenzúra és szerkesztői irányítás nélkül írják azt, amit írnak. Normális körülmények között ennek minden lapnál így kellene lennie. Nem minden szerzőnek minden írásával értek egyet, de a világ attól kerek, hogy a másik fél is meghallgattatik. Ebben az esetben viszont hajdani atyai jó barátom, Besenyő Sándor emléke előtt kívántam tisztelegni, aki épp ezt a területet kutatta, és élete alkonyán nem tudta kire hagyományozni kutatási eredményeit. Irodalmi érdeklődésű lévén, nem vállaltam magamra a további kutatásokat, így sokáig bántott a lelkiismeret hajdani mulasztásom miatt. Talán a Bécsben felhalmozott, értékes gyűjtemény nem ment veszendőbe, s volt aki átvegye a térképekkel, dokumentumokkal gazdagon illusztrált anyagot. Minden tiszteletem a ma már valószínűleg nem élő Besenyő professzoré, aki nemhogy dilettánsnak nem volt nevezhető, hanem kutatásaiban tizennyolc élő nyelv ismerete segítette, melyeket rendszeresen olvasott, írt és beszélt.

A Tisztelt Olvasóközönség pedig bátran eldöntheti, melyik álláspontot fogadja el, hiszen egy fejlett gondolkodású világban ez is természetes. Az Új Hevesi Napló részéről senki nem fogja dilettánsnak nevezni sem egyik, sem másik oldal védelmezőit. A ma már oly fejlett genetika tudomány majd eldöntheti hamarosan, melyik ágból származott is a magyarság, lévén, hogy a legősibb sejtünk ma már könnyűszerrel kimutatható. Akkor megtudhatjuk, vajon a finnugor vagy a sumér elméletet vallóknak van-e igazuk.

A Szerk.

Merényi-Metzger Gábor

Lenkey tábornok származása

II.

Lenkey Károly és Keszlerffy Terézia

Lenkey Károly és Keszlerffy Terézia 1800. december 9-én kötött házasságot Egerben. Az esküvői tanúk: Doszlern Károly és Naihauzer Károly voltak. A vőlegény huszonhat, a menyasszony húsz éves volt.³⁵

Az esküvő után az ifjú pár Bécsbe költözött. Itt Lenkey Károly megalapította a már említett bécsi Lenkey-féle borkereskedést. Az üzlet először Trattnerhofban, majd a Singerstrassén, végül a Liliengasse egyik patinás öreg házának földszintjét foglalta el. A később oly híressé vált üzlet előbb csak kis bolt volt, majd kibővült és választéka egyre növekedett, kimért és butéliás borok árusításával egyaránt foglalkozott. Néhány évvel később pedig saját éttermet is nyitottak.³⁶

Első gyermekük is itt, Bécsben született, 1803. február 27-én. A keresztségben a Károly János Szaniszló neveket kapó elsőszülött fiúról e helyen szeretnék röviden megemlékezni.³⁷

Ifjabb Lenkey Károly a gimnázium elvégzése után katonai pályára lépett. 1839-ben azonban kénytelen volt lemondani kapitányi rangjáról, mivel házasságot kötött egy szegény polgári családból származó lánnyal, Preidigó Máriával. 1848-ban a szabadságharc kitörésének hírére azonnal jelentkezett a nemzetőrségnél, ahol őrnaggyá nevezték ki. Augusztustól részt vett a délvidéki harcokban, december 23-án pedig alezredessé léptették elő. 1849. január 25-én lemondott rangjáról, mivel összeütközésbe került a felsőbb vezetéssel. Áprilisban azonban ismét csatasorba állt, mint a 10. számú Vilmos huszárezred parancsnoka, ezredesi rangban. Május 2-án a 13. számú Hunyadi huszárezred parancsnokává, majd június végén a X. hadtest egyik hadosztályparancsnokává nevezték ki. A világosi fegyverletétel után két hónapig Egerben rejtőzködött, majd önként jelentkezett a császári hatóságoknál. Az aradi rendkívüli haditörvényszék tizenkét évi vasban eltöltendő várfogságra ítélte. 1853. december 19-én kegyelemmel szabadult a börtönből és Egerben telepedett le, ahol 1867-ben, a kiegyezés évében Heves vármegye főszámvevőjévé választották meg. 1869-ben a Honvéd című lap közzétette az 1848/49-es szabadságharcról írt visszaemlékezéseit, melyeket Egervári (Potemkin) Ödön, volt honvéd főhadnagy, a budapesti egyetem könyvtárosa rendezett sajtó alá. Gyászjelentésének tanúsága szerint, Lenkey Károly “volt honvéd ezredes és nyugalmazott cs. kir. Huszárkapitány” 1874. május 18-án hunyt el Egerben. Földi maradványait pedig május 20-án a Kisasszony temetőben helyezték örök nyugalomra.³⁸

Preidigó Máriával kötött házasságából hét gyermeke született. Közülük kettő, Vilmos és Vilma kiskorukban haltak meg. Ilona lányuk pedig huszonkilenc éves korában – mint hajadon – hunyt el. A további hat gyermek közül a két lányt, Emmát és Johannát kiházasították, az előbbi burai Böck Bertalan, az utóbbi pedig Vertán István felesége lett. Károly fiuk Budapesten telepedett le és ő vitte tovább a családot.³⁹

A legkalandosabb sorsa azonban kétségtelenül az elsőszülött fiúnak, az 1839-ben született Albinnak volt.⁴⁰ A családi hagyományokat követve ő is katonának készült és az 1848/49-es szabadságharc alatt már katonai növendék volt Nagyváradon. 1864-ben csatlakozott Miksa főherceg expedíciós seregéhez, amely Mexikó uralmát akarta megszerezni. A vállalkozás kudarcba fulladt, és Miksát 1867. június 19-én kivégezték. A tragikus esemény után Lenkey Albin nem tért vissza Európába, hanem Clevlandbe utazott és felcsapott vadásznak. A családi legenda szerint indiánok ölték meg egy fegyveres csetepaté során.

Visszatérve Lenkey Károly és Keszlerffy Terézia házasságára, kétségtelen tény, hogy kapcsolatuk megromlásában nagy szerepe volt a történelemnek is. Hiszen a napóleoni háborúk következtében a családnak többször is menekülnie kellett Bécsből. Először 1805-ben voltak kénytelenek elhagyni a császárvárost és visszaköltöztek Egerbe.⁴¹

Itteni tartózkodásuk alatt, 1807. szeptember 7-én látta meg a napvilágot második gyermekük, “Joannes Nepomuk”, azaz Nepomuk János. Keresztszülei Sigmondi Kelemen és Farkas Petronella, a keresztelést végző pap pedig Eperjesy József káplán volt.⁴²

Lenkey János szülőháza Egerben, a Széchenyi utca – korábban Szent Miklós, majd Rácz utca – 31. szám alatt található. Az eredeti formájában fennmaradt egyszerű földszintes ház tulajdonképpen a Széchenyi és Kovács János utca sarkán áll. A Széchenyi utcai oldalon emléktábla található, melynek szövege szerint:

Ebben a házban született

1807. szeptember 7-én

LENKEY JÁNOS

az 1848-49- évi szabadságharc
Legendáshírű tábornoka.

Meghalt Aradon 1850. február 8-án.”

János születése után a család újra Bécsbe költözött, ahol egészen 1809-ig maradtak, amikor ismét menekülni voltak kénytelenek a franciák elől.⁴³

Útjuk megint Egerbe vezetett. Itt született a házaspár harmadik – és egyben utolsó – gyermeke, 1809. december 17-én. A csecsemő, aki az Antal Lajos Bertalan nevet kapta, azonban kétnapos korában, december 19-én meghalt.⁴⁴ Így nem véletlen, hogy a családtörténeti munkák csupán két fiúról, Károlyról és Jánosról tesznek említést.

Lenkeynének nem tetszett az örökös vándorlás és 1810-ben rábírta férjét, hogy adja át Ákos öccsének a bécsi borkereskedést, és ők maradjanak Egerben. Ezt követően még két évig foglalkozott Lenkey Károly a borok magyarországi begyűjtésével és szállításával.⁴⁵ 1812-ben azonban fordulat állt be a család életében. Erről az eseményről legjobban ifj. Lenkey Károlynak Egervári Ödönhöz 1868. december 19-én írt levélbeli visszaemlékezéséből szerzünk tudomást:

“… 1812-ben, míg apám borokat vásárolni volt az országba – meghasonlás jött létre anyám és apám között – mire apánk hazajött, csak kettőnket talált honn cselédekkel, mert anyánk elhagyott – és szülőihez költözött. Apám elkeseredésébe rögtön mindent dobra veretett, és bennünket felpakolt, és elmentünk Aradra lakni, és így jutottunk 1812-ben Aradra…”⁴⁶

Lenkey János életére erősen hatott ez a tény, hogy édesanyja öt éves korában elhagyta a családot. Mély nyomot hagyott a gyermek lelkivilágában, befolyásolta személyiségének alakulását, sőt egyik magyarázata lehet későbbi elmezavarának is.

Lenkey Károly és két fia tehát 1812-től Aradon élt. A magára maradt férj a vármegyei közigazgatásban vállalt állást. Kezdetben Arad vármegye esküdtje, majd szolgabírája, végül főszolgabírája lett. Időközben a táblabírói rangot is elnyerte.

A magyar nemesi testőrségek történetét feltáró monográfia adatai szerint, idősebb Lenkey Károly 1836. június 19-én hunyt el Budán.⁴⁸ Ezt a dátumot azonban megkérdőjelezi az a tény, hogy nevezett 1839-ben, Pest vármegyében kihirdettette a nemességét.⁴⁹

Lenkey Károly minden valószínűség szerint abban a budai várbeli házban halt meg, melynek tulajdonosa Lajos öccse volt. A ház – amely az Úri utca 19. szám alatt található – falán a következő szövegű emléktábla olvasható:

“Ez a ház az 1400-as években OZORAI PIPO Comes,

Temesi bán tulajdona volt, a hódoltság alatt

török szerzetesek lakták, a visszafoglalás után báró

RENSING császári hadbiztos, majd Pest-Pilis-Solt

vármegye tulajdonába került. Ideiglenesen a
vármegyei levéltár volt benne megyegyűléseket is

tartottak itt. 1806-ban EÖTVÖS IGNÁC báró

procancellárius vette meg.

1813-ban itt született báró EÖTVÖS JÓZSEF, a költő.

1828 óta lenkei és zádorfalvi LENKEY család és

leszármazottai birtoka.

MCMXXXVII.”

Keszlerffy Teréziának a válás utáni sorsáról igen keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy visszaköltözött szüleihez, és hogy Egerben halt meg 1845-ben. Erről abból az alábbi meghatalmazásból értesülünk, amit Lenkey János adott bátyjának édesanyjuk halálát követően.

“Meghatalmazás. Mellynek erejénél fogva én alól írtt tellyes hatalommal felruházom tulajdon édes Testvéremet, Lenkei és Zádorfalvi Lenkey Károly nyugalmazott kapitány Urat azon ügyben, hogy szeretett Testvérem, néhai boldogult Édes Anyám Lenkey, született Keszlerffy Theresia asszonyság halála után maradott, és tulajdon képpen engemet Testvéremmel illető ingó és ingatlan javakat, hátrahagyott készpénzt, drágaságokat, vagy kötelezvényeket, addig is, míg én Személyesen véle végezendek ilyen esetekben a Magyarhonban létező meg erősített Törvény Czikkelyek értelmében, kezéhez vehesse, azokról rendelkezzen…

Ezennel nyilvánítom azt is, hogy nevezett kedves Testvéremnek, mint általam meg hatalmazottnak minden e tárgyban általa teendő eljárásaiban tökéletesen meg egyezek, vagy ha Ő e meghatalmazást elfogadni nem akarná, vagy bizonyos körülmények miatt háráltattna maga helyett szinte másra is, kit Ő jónak ítél lenni e hatalmat át ruházhattya.

Mellyet is tulajdon nevem aláírásával és petsétemmel rögzítek. Költ. Brezanyban nyár utó 22-ikén 1845.

Ts:k: Vilmos Würtembergi Király nevét viselő

6-ik magyar Huszár ezredbely

százados Kapitány

Lenkei és Zádorfalvi Lenkey János…”⁵⁰

Jegyzetek

Az utóbbi években megjelent legfontosabb Lenkey-publikációk:

Csiffáry Gergely: Lenkey János emléke a magyar irodalomban. In: Archívum Supplementum. Eger, 1993. 57-67.p., Merényi-Metzger Gábor: A tizenhatodik aradi vértanú. Lenkey János tábornok emlékezete. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1994. 3.sz. 88-120.p. Urbán Aladár: “…értesítve valánk a hazátul, hogy siessünk védelmére…” Lenkey századának hazatérése 1848-ban. In: Hadtörténeti Közlemények, 1992. 3.sz. 3-38.p.

Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családjai. II. kötet. Kolozsvár, 1909. 70.p.

Forgon: i.m. 71.p.

Uo.

Kempelen Béla: Magyar nemes családok. I-IX. kötet. Budapest, 1911-1932. VI. 373.p.

T. Ágoston László: Három ismeretlen Lenkey-levél. In: Honismeret, 1983. 5.sz. 32.p., Uő.: Lenkey tábornok. In: Hevesi Szemle, 1982. 3.sz. 39.sz.

Forgon: i.m. 71.p.

Forgon: i.m. 72-75.p.

Nagy Iván: Magyarország családai czímereikkel és nemzedékrendi táblákkal. I-XII. és pótlék-kötet. Pest, 1857-1868. VII. 93.p.

Forgon: i.m. 71.p.

Siebmacher’s Grosses und allgemeines Wappenbuch. Der Adel von Ungarn. III. Band. Nürnberg, 1888. 396.p.

Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL.) X-2688. A csernelyi római katolikus egyház anyakönyveinek mikrofilmmásolatai. Házasultak anyakönyve.

Kempelen: i.m. I. 410.p.

MOL. X-2688. Kereszteltek anyakönyve. Passim.

MOL. X-2678. A bélapátfalvi római katolikus egyház anyakönyveinek mikrofilmmásolatai. Kereszteltek anyakönyve. passim.

Forgon: i.m. 75.p.

Tardy Lajos: Régi feljegyzések Magyarországról. Budapest, 1982. 177-178.p.

Országos Széchényi Könyvtár. Plakát- és aprónyomtatványtár (a továbbiakban: OSzKPAT.). Gyászjelentések. Lenkey Ákos.

Márki Sándor: Aradvármegye és Arad szabad királyi város története. II. kötet. Arad, 1895. 692.p.

Pest Megyei Levéltár (a továbbiakban: PML.). IV. 3-c/2. Pest-Pilis-Solt vármegye Nemesi Közgyűlésének iratai. 1839-2-1426.

Kőszeghi Sándor: Nemes családok Pest vármegyében. Budapest, 1899. 212.p. Borovszky Samu szerk.: Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye monográfiája. I. kötet. Budapest, 1910. 468.p.

PML. IV. 3-c/2. 1839-2-1426., 1839-2-2714.

MOL. X-2688. Kereszteltek anyakönyve. II. kötet. 9.p.

Hellebronth Kálmán: A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918. Budapest, 1939. 236.p.

Áldásy Antal-Czobor Alfréd: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címereslevelei VI. kötet. Budapest, 1940. 481-482.p.

Nagy: i.m. VI. 234-235.p.

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I-XIV. kötet. Budapest, 1891-1914. VI. 164.p.

Szinnyei: i.m. VI. 165.p.

MOL. X-2694. Az egri római katolikus egyház anyakönyveinek mikrofilmmásolatai. Házasultak anyakönyve.

Nagy: i.m. VI. 234.p., Orosz Ernő: Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai. Eger, 1906. 144.p.

MOL. X-2694. Házasultak anyakönyve. passim.

MOL. X-2694. Kereszteltek-, házasultak- és meghaltak anyakönyve. passim.

MOL. Kereszteltek anyakönyve. V. kötet. 452.p.

Schematismus Historicus Diocesis Neosoliensis. Besztercebánya, 1876. 30-32.p.

MOL. X-2694. Házasultak anyakönyve. XXIV. kötet. 184.p.

Tardy: i.m. 177.p.

Ifj. Lenkey Károlyról ld.:

Szinnyei: i.m. VII. 1094-1095.p. Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-49. Budapest, 1983. 221.p.

OSzKPAT. Gyászjelentések. Lenkey Károly.

MOL. X-2694. Kereszteltek- és meghaltak anyakönyve. passim., Forgon: i.m. 76.p.

Lenkey Albinról ld.:

Pawlovszki Ede: Miksa császár mexikói szerencsétlen expeditiójának leírása. Budapest, 1882. 190.p. T. Ágoston László: Lenkey tizedes. In: Magyarország, 1984. 3sz. 22.p., Tardy Lajos: Az 1864-1867. Évi mexikói “önkéntes hadtest” MAGYARORSZÁGI RÉSZTVEVŐI. In: Hadtörténeti Közlemények, 1990. 2.sz. 159.p.

Országos Széchényi Könyvtár. Kézirattár (a továbbiakban: OszKK.) Quart. Hung. 2523. Potemkin Ödön levelezése. 22-25. fol. Lenkey Károly levele Potemkin Ödönnek. Eger, 1868. December 19. 25. fol.

MOL. X-2694. Kereszteltek anyakönyve. VII. kötet. 178. p.

OszKK. Quart. Hung. 2523. 25. fol.

MOL. X-2694. Kereszteltek anyakönyve. VII. kötet. 293. p., Meghaltak anyakönyve. XXXV- kötet. 8. p.

T. Ágoston (1982): i.m. 40. p.

OszKK. Quart. Hung. 2523. 25.fol.

T. Ágoston (1982): i.m. 40.p.

Hellebronth: i.m. 236-237.p.

PML. IV. 3-c/2. 1839-1426., Kőszeghi. I.m. 212.p.

T. Ágoston (1983): i.m. 33-34.p.

Közélet

Patkós Attila

Hamvazószerda üzenete

A mai nappal - húshagyó keddel véget ér az idei farsang, egyértelműen lecseng. Elcsendesülnek a báltermek, kinek-kinek volt épp elég ideje a vigasságra január-előtől február végéig. Formabontók mindig voltak és lesznek, mint ahogy vannak emberek, akik legszívesebben egész évben karneváloznának.

***

A rendet azonban büntetlenül nemigen lehet felrúgni, az idei március már egészen másról szól! Bizonyos idomulási árat kell fizetni a kilengésekért, ami néha csak abban jelentkezik, hogy “nem olyan jól sikerült a farsang” – mármint amelyiket a határidő után rendezik.

Olyasvalami ez, mint a szavatossági idő utáni produktum. Ha akarom, észreveszem a hibáit, ha nem, hát nem, úgy is jó. Holnap azonban hamvazószerda köszönt ránk. Homlokegyenest más lelkiséget követel, mint a farsang. Itt ugyanis arról van szó, hogy az emberiség megkapja ebben az évben is elsőként a figyelmeztetést – megannyi vigasság után –, miszerint “Emlékezzél meg arról, hogy porból lettél, és porrá leszel!” A te életed is halandó, a halál siralomvölgyén neked is át kell haladnod.

Az ember élete, miként az árnyék, gyorsan eltűnik. E napon ideje van az elmélkedésnek, mert nem tudod, mikor halsz meg, de azt sem tudod, mi lesz veled halálod után. Amíg időd van, addig gyűjts el nem múló kincseket, lásd be, itt e Földön nincs állandó maradásunk. Gyorsan üt a végső órád, s aki ma él, holnap már eltűnik. És, ha eltűnt a szemünk elől, csakhamar elvész az emlékezete is. Keveseknek adatik meg a halhatatlanság. Minden gondolatodnak és cselekedetednek olyannak kellene lennie, mintha e pillanatban meghalnál. Ha mindenkor jó volna a lelkiismereted, nemigen félnél a haláltól. S ha ma nem vagy készen, az leszel-e holnap? Micsoda bizonytalanság!…

S mit tudod, megéred-e a holnapot?… Ha rettenetes a halál, talán még veszedelmesebb a hosszú élet – melyre mindannyian törekszünk. Ha láttál már valamikor embert meghalni, gondold meg. Neked is majd ugyanazon az úton kell járnod.

Reggel gondolj arra, hogy nem éred meg az estét. S ha majd üt az utolsó órád, akkor egészen más szemmel nézed lepergett életedet. S akkor majd nagyon bánkódsz, hogy olyan hanyag és lanyha, esetenként lagymatag voltál.

Sok jót megtehetsz, míg egészséged engedi, de ha megbetegszel, nem tudom, bírsz-e majd valamit is tenni… kevés embert javít meg a betegség. Ha nem gondoskodsz magadról most, ugyan ki törődik majd veled a jövőben?… Hamarabb megfeledkeznek rólad az emberek, semmint azt gondolnád.

Vagyis úgy igyekezzél most élni, hogy halálod óráján inkább örömre, mintsem félelemre legyen okod.

Hogyan számíthatsz hosszú életre, amikor egyetlen biztos napod sincs?… Hányakat láttál a legkülönbözőbb élethelyzetekben pillanatok alatt elmenni!

***

Erről szól hamvazószerda üzenete.

Ilyen gondolatok után már nem lehet önfeledten mulatni, ennek már lejárt az ideje.

Mindez akkor is így van, mi több, hat és működik, ha valaki önérzetesen, néha büszkén hangoztatja, hogy ő ateista, pogány, avagy éppen istenfélő, netán szektáns. Struccpolitikát bárki és bármikor folytathat – a szabad akaratba ez is belefér – de az idomulási árat, méghozzá busásan, ő fizeti meg érte.

A nemzet 70 százaléka túlsúlyos a túltápláltság miatt. Más népek jobban vigyáznak a testi kondíciójukra. Mi néha azt hisszük: az a mienk, amit megeszünk és megiszunk. A böjtről hallani sem akarunk, holott annak az ideje jött el. Megideologizáljuk magunkban: a böjtös étel valamiféle szegénységet sejt, dolgozom épp eleget, a szegénységnek a szagát se érezzem! Inkább veszek méregdrága amerikai méregtelenítő kapszulákat, csak nehogy kevesebb elemózsiát kelljen bevinnem a megszokottnál.

***

Eleink ilyenkor nagyböjtben a világ legtermészetesebb módján takarékra állították a táplálkozásukat, a természetes méregtelenítés magától végbement, ugyanakkor egészségesek és karcsúak maradtak. Húsvétig a fogyókúra különösebb testi-lelki megerőltetés nélkül lebonyolítható.

Próbáljuk ki!

Miként enyhítsük, oldjuk a gyász keltette fájdalmakat?

Dr. Löffler András emlékére

A befelé forduló, csendes, fényre áhító decemberi napokban, amikor az élet moccanó jele sem látszik a fagy alatt, megfordul az ember fejében, hogy egy kis fény maradjon utánam, ha… nem leszek!

Mert bár tudván tudom, hogy eljön az idő, amikor életem fáklyája kioltódik, mégis vágyakozom arra a bizonyos, utánam maradó és remélt kis fényre.

Amíg szabad a küzdés, a pálya; az alfától az ómegáig, az értől az óceánig, az éhezéstől a jóllakásig, a sírástól a nevetésig, gazdagságtól a szegénységig, és még ki tudja, mitől, meddig, mi minden belefér életünkbe, amely a másokkal való közösségre és szolgálatra teremtetett!

Ezért mindig különösen megrendítően kemény dolog az, ha az élete párját veszíti el az ember. Mivel az életszövetség legbensőségesebb kifejezője a házasság, éppen ezért kirívóan fájdalmasan nagy veszteség, ha a hosszú évek meghitt – vagy akár esetleg zsörtölődő – kapcsolatnak vége szakad. Különösen, ha az élet sodrában úgy egymáshoz csiszolódtak, mint a patakkövek. A halál nyomában rögvest beköszönt a másik hívatlan vendégpáros: a magány és egyedüllét. Bevonulásuk az itt maradó hitvestárs életében igen nehéz, megpróbáló szakasz kezdetét jelenti. Búskomorság, kedélybetegség, keserű könny, vagy befelé sírás, álmatlanság, tépelődés környékezi az immár özvegyet.

Kétségek, lázadások és megnyugvások vibrálóan váltakoznak.

Eközben az élet megy tovább, születnek és halnak; s bár jól tudjuk, ez így van rendjén – így kerek a világ –, mégis saját élmény szinten a legmegrázóbbak egyike. A halál lopva jön, mint a tolvaj, a legváratlanabb időben. Lehet tél vagy nyár, a körforgás szakadatlan.

Ha a nyilvánvaló fájdalmak után az egyedül maradás meg anyagi nehézségekkel is jár, akkor kétszeresen nagy csapás éri a még itt maradót, s annál nagyobb szükségét érzi az együttérző segítségnek. A tengernyi fájdalomban enyhet a gyermekek, unokák élő lelke adhat. Már akinek megadatott az a kegyelem, hogy az övéi vegyék körül.

Aki egyedül maradt, arra a biztos tudatra van szüksége, hogy sorsában mások is osztozni akarnak, szó szerinti részvéttel vannak iránta, beszélgetnek vele, hogy gondolatait kicserélhesse, mert különben csak önmaga és nagy vesztesége körül kereng-bolyong. Joggal várhatja, hogy ismerősei, jó barátai, munkatársai, közösségek tagjai keressék a vele való kapcsolatot.

Természetesen ezt épp önmaga indíthatná el a legjobban. Vegyük figyelembe, hogy eleve vesztes pozícióba került, s már csak pusztán ezen az alapon is gyakran félénkségbe, visszafogottságba, bátortalanságba, elveszettségi érzésbe csap át, épp ezért nem szabad hagynunk, hogy az ilyen érzések felerősödjenek benne! Körültekintő tapintatossággal körül kell vennünk őt érdeklődő szeretetünkkel. Ugyanakkor azt is biztosan meg kell éreznünk, hogy mikor van szüksége az elcsendesülésre. Tudván tudva, hogy ilyenkor minden emberi szó kevés a vigaszhoz, de meg kell próbálni igazi érző, “jobbik” lényünk, belső emberi, élő lelkünk legjavát adni, és akkor majd lassan oldódik, enyhül – mintegy magától – a szív fájdalma. S ez a magától, ez már a kegyelem, ami csakis a teremtő Isten élő lélek leheletétől való gyógyír a megtört szívű gyászoló özvegynek, ha ez a kegyelem áradhat rá. Hatására kisarjad és újjáéled a remény – ez egyben vigasz –, visszatér az élet- és munkakedv. Mert bár az élet feltartóztathatatlanul halad, de a szaporodó évek nem a halálhoz, hanem a kegyelmet adó Teremtőhöz visznek közelebb. Az út végén Ő áll, mint reménységünk szilárd bástyája, és minden rossztól, sanyargatottságtól megvéd. Ezért ne csüggedjen senki, mert működik a “ne félj, csak higgy!”

Aki elmegy a magányoshoz, ne gondolja, hogy hősiesen cselekszik pusztán azon az alapon, mert a feladat nehéz! Lehet, hogy a – látogatás – csak a panaszok hallgatása lesz. Ne felejtsük el azt sem, hogy a magányos embernek legelőször könnyíteni kell a lelkén. Hadd öntse csak ki a panaszait, mindazt, ami nyugtalanítja, aggasztja, és ha megértést tapasztal, a bizalmas beszélgetés után ritkulnak vagy el is tűnnek a panaszok.

S a beborult égbolton ismét felragyog a nap, éltető melegét sugárzóan árasztva. Az élet megy tovább… A szeretetben elköltözött hitvestárs emlékét kegyelettel megőrizzük.

Pataky Zoltán

Tudomány vagy áltudomány

Úgy tűnik, a tudomány és áltudomány kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. Ennek megértéséhez tisztáznunk kell, kik tartoznak az egyik, és kik a másik táborba. Tudósoknak tekintjük a tudományos akadémiák tagjait, a doktorátussal rendelkező személyeket, illetve azokat, akiket ők tudósnak tekintenek. Az áltudományok szószólói pedig azok a tudományos ismeretekkel rendelkező személyek, akiknek elveit, elméletét a tudósok nem ismerik el, vagyis tudománytalannak tekintik.

Létezik tehát áltudomány és áltudomány. Tudománynak tekintjük azt az elméletet, ami bizonyított, ami kétségtelen. Áltudománynak tekinthető az az elmélet, amiről bebizonyítható, hogy lehetetlen. A válasz azonban nem ilyen egyszerű. A két kategória között létezik egy harmadik is. Ez pedig a határtudomány. Szerintem ez így definiálható: nem bizonyított, de lehetséges elmélet. Kérdés azonban az, hogy ki az a hiteles személy, aki tévedhetetlenül képes eldönteni, hogy egy elmélet melyik kategóriába sorolható.

A határtudomány ugyanis sokkal szélesebb kategória, mint ahogy azt gondolnánk. A nem bizonyított, de lehetséges feltevések száma igen nagy. Feltehető kérdés, hogy a tudományos elméletek kivétel nélkül bizonyítottak-e, vagy csupán feltevésnek (priori) tekinthetők?

Kétségtelen, hogy Newton és Kepler törvényei cáfolhatatlanok. Az energia-megmaradás törvénye viszont kimondja: az energia nem vész el, csak átalakul. Eddig úgy értelmeztük, hogy más energiává alakul át, pl. a mechanikai munka hőenergiává; a modern fizika szerint viszont anyaggá (?) is átalakulhat. Bizonyított ez az elmélet?

A relativitáselmélet cáfolja a tömeg állandóságát, mert azt a sebességtől teszi függővé. Felteszem a kérdést: nem lenne-e helyesebb így fogalmazni: a tömeg felgyorsításához szükséges energia nem csupán négyzetes összefüggésben van a sebességgel.

Az archeológia szerint a pithecanthropus 950.000 éves, a heidelbergi előember pedig 430.000 éves. A legújabb kutatások szerint viszont a jávai majomember nem létezett, mert létezése majom és embercsontok azonosításán alapult.

Cáfolhatatlan-e a tudomány azon állítása, miszerint az emberi élet csak a 60 millió évvel ezelőtti katasztrófa után alakult ki? A mai tudomány szerint ekkor meteorit csapódott a Földbe, amely kipusztította a dinoszauruszokat, és csupán a tenger élővilága maradt életben. A legújabb kutatások cáfolják ezt a feltevést. A texasi Polaxi folyó partján ugyanis 100 millió éves emberi és dinoszaurusz lábnyomokat találtak. A nyomok mészkőrétegben folytatódtak, amelyről videofelvétel készült. Ugyanebben a mészkőrétegben Dr. Dale Peterson orvos is talált emberi lábnyomot, sőt megkövesedett emberi ujjat is, amit röntgenvizsgálattal ellenőrzött.

A “Tiltott archeológia” c. könyv szerzője Michael Cremo szerint Illinois államban palaszikla alatt 300 millió éves szénrétegben emberi csontvázat találtak. Ugyanilyen szénrétegben aranyláncot is találtak. Megdöbbentő lelet, hogy Dél-Afrikában 2 milliárd éves kőzetben megmunkált fémgömböt találtak. Mindez az NBS TV “Az ember titokzatos eredete” c. film anyagából való, melyet a magyar TV is bemutatott.

Felmerül a kérdés, mennyire hitelesek ezek a leletek? A már említett könyv társszerzője, Kepes András kérdésére az alábbi választ adta: “Az a kérdés, hajlandók vagyunk-e egyforma szkepticizmussal szemlélni mindkét elméletet, vagy csak azokkal a tényekkel vagyunk kételkedők, melyek ellentmondanak az evolúciós elméletnek, azokkal szemben, melyek alátámasztják azt, pedig nem.” A szerző szerint tehát kettős mérce van. Van olyan vélemény is, hogy az evolúció bizonyítékai elférnének egy biliárdasztalon, ezzel szemben a könyvében felsorolt tények csak nagyon sok biliárdasztalon férnének el.

Összefoglalva az eddigieket: még az evolúcióelmélet is megkérdőjelezhető, ez sem tekinthető abszolút bizonyítottnak. Tulajdonképpen ez is határtudomány?

Az eddig felsorolt leletek tehát megkérdőjelezik az emberiség eredetét. Más kérdés azonban, mennyi idős a homo sapiens, vagyis a bölcs ember. A régészet szerint az egyiptomi civilizáció maximum 6000 éves, de van olyan vélemény is, hogy az egyiptomi állam 11. 850 éves. Van-e erre bizonyíték?

A mai tudomány nem tud választ adni arra a tényre, hogy 1513 és 1517 között Piri Reis török admirális hogyan készített olyan térképet, amely az Antarktisz partvonalát olyan pontossággal ábrázolja, amely a modern tudomány szerint csak légi fényképezéssel érhető el. A térkép ugyan nem felel meg a mai állapotnak, de földtörténeti adatok alapján megfelel a 11. 000 év előtti, vagyis az utolsó jégkorszak előtti állapotnak.

Jogos tehát a kérdés: 11. 000 évvel ezelőtt létezett olyan civilizáció, amely képes volt ilyen térképet készíteni? Igen, Ch. Hapgood professzor szerint létezett ilyen civilizáció. Létezését már Platón is feltételezi, ami nem lehetett más, mint az elsüllyedt Atlantisz, régi nevén Poszeidón. Hérodotosz is lehetségesnek tartja ezt. Feltételezhető tehát, hogy az atlantiszi civilizáció rendelkezett repülővel, amivel légi fényképezést lehetett készíteni. A biblia szerint Ezékiel próféta látott ilyen repülő szerkezetet. A térképen kívül vannak egyéb bizonyítékok is. Az irodalomjegyzék első könyvében 28 bizonyíték van felsorolva, ezek közül a legemlítésreméltóbb, hogy ősi kínai sírban 85 %-os alumíniumötvözetet találtak, és tudjuk, hogy alumíniumot csak 1808-ban állítottak elő. Mi lehet a magyarázata annak, hogy a Navigátor sziget vöröskő platója mind olyan anyagból készült, amely a szigeten nem található?

Felmerül a kérdés: ha ennyi bizonyíték van Atlantisz létezésére, akkor hol volt, és mikor tűnt el ez a földrész? A legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy ez is meteor-becsapódás következménye volt, ugyanúgy, mint a bibliai vízözön. Nyilván a vízözön után is maradtak élve emberek, még az atlantisziak közül is. Ők nem kívántak vegyülni a náluk sokkal primitívebb emberekkel, és ezért külön civilizációt alkottak. Ez lehet a magyarázata a 11. 000 éves civilizációnak. Létrejötte az irodalomjegyzék második könyvében olvasható.

A földi civilizációnál fejlettebb civilizáció létezését a tudomány nem tagadja, ellenkezőleg, komoly technikai felkészültséggel elemzi a világűrből érkező rádiójeleket, kutatva annak lehetőségét, hogy az értelmes lények sugározzák. Nehezen érthető azonban, hogy a kézenfekvő jelenségek vizsgálatától a tudomány elzárkózik, mert az UFÓ-k létezésére nem tud magyarázatot adni. Az sem érthető, hogy a katonai felderítés miért kezeli titkosan az ilyen észleléseket. Nem valószínű, hogy ne ismernék ezek eredetét. Mivel én nem tartozom azok közé, akik tudományos tekintélyük elvesztésétől félve kerülik ezt a témát, hivatkozom az irodalomjegyzék harmadik könyvében olvasható tényekre és állásfoglalásokra.

A brit légierő nyugalmazott tábornoka Hugh Dowding ezt mondta: “1953 végéig 10 ezer UFO-jelentés állt rendelkezésemre. A repülő csészealjak valóban léteznek, bár köztudott, hogy jelenleg a Föld egyetlen nemzete sem lenne képes ilyen szerkezeteket építeni. Eredetükre tehát nincs más magyarázat, csak a Földön kívüli származás.” (Paris Match, 1954).

1974. február 2-án a francia hadügyminiszter az alábbi hivatalos nyilatkozatot tette: “Nem kétséges, olyan jelenséggel állunk szemben, amelyet nem értünk, és nem is tudunk megmagyarázni. John F. Kennedy 1961-ben kijelentette: “Az a véleményem, hogy ezek valójában űrhajók, amelyek más világból érkeznek hozzánk.” U Thant ENSZ-főtitkár kijelentette: “A vietnámi háború mellett az UFO-k a legfontosabb probléma, amely előtt az ENSZ áll.” (New York Post, 1967).

1978. november 22-én az ENSZ közgyűlésén hangzott el: “UFO-kat addig a világ 135 országában láttak, és sok csillagász is hajlik már arra, hogy a kérdést kutassák.” (PAP hírügynökség, 1978). Részletes tájékoztatás az irodalomjegyzék 3. könyvében olvasható.

Felmerül azonban annak lehetősége is, hogy ezek nem a világűrből érkeznek, hanem földi eredetűek. Erre vonatkozóan az irodalomjegyzék 2. könyve ad részletes magyarázatot.

Az eddigiek alapján talán belátható, hogy az ismertetett elméletek nem sorolhatók sem a tudomány, sem az áltudomány kategóriájába. Nem lehet más, mint határtudomány.

Irodalom:

Nemere István: Rejtélyes elődök

Nemere István: Titkok könyve 3.

Nemere István: Új titkok könyve

Cserniczky Dénes

Micsoda különbség

II.

Tempora mutantur: változnak az idők. Tulajdonképpen minden változik. Ami annak idején megdönthetetlen igazság volt, az ma már nem az. Amit annak idején követendő életfelfogásnak hittünk és aszerint éltünk, az megváltozott. Ezek azok a bizonyos mindennapi különbségek. De hogy ne csak általánosságban beszéljünk, vegyünk nagyító alá néhány konkrét területet. Itt van például a zene, annak is a szórakoztató, vagy ahogy mi magyarok nevezzük, könnyűzenei válfaja.

Mi volt régen? Volt az a bizonyos NIGHT MUSIC. Éjszakai zenét jelent, ami azonban korszakot is jelöl. Egy olyan korszakot, melyben a szerelmes párok, vagy csak egyszerűen szórakozni akarók beültek egy bárba. Diszkrét világítás, sejtelmes környezet és halk, ismétlem, HALK, finom zene, az a bizonyos night music. A zenekar általában két emberből állt: zongora, dob. Ha ma azt mondom, dob vagy dobos, megjelenik előttünk egy dobfelszerelés, amit kezelője, a dobos DOBVERŐVEL üt, de inkább püföl. Ez bizony nagy zajt csap. A night music az más volt. Ott a dobos általában nem dobverővel, hanem SEPRŰVEL simogatta a dobot. Nevét onnan kapta, hogy a dobverő nyeléből szétálló acélhuzalok seprűszerűen álltak. Ez surrogó hangot adott. Emellett lehetett szerelmes szavakat suttogni az imádott fülekbe, míg a mai dübörgő zene mellett ordítani kell. Maga a zene stílusa is más volt. Általános megnevezése: SWING zene, swing korszak. Ha meghallgatunk egy régi és egy mai slágert, még a laikusnak is feltűnik, hogy a swing zene hajlékony, a beat pedig darabos, szögletes, monoton, úgy is mondhatnánk, négyszögletes. És ez kihatással van a zenével mindennap valamilyen formában találkozó fiatal nemzedék karakterére. Ebből messzemenő következtetéseket vonhatunk le. Mégpedig azt, hogy ez a zene már az egysíkú, a falanszter társadalom előhírnöke, szálláscsinálója.

Írtam már az Új Hevesi Napló hasábjain arról, hogy a régen használatban lévő és világszerte elfogadott KÖZÉP-EURÓPA helyett a rendszerváltozás óta egyes titokzatos körök ránk erőszakolnak egy új geológiai fogalmat: Magyarország KÖZÉP-KELET-Európában van. Mostanában hallgatom a rádiót, nézem a televíziót és égnek áll a hajam. Nem hiszek a füleimnek. Azt mondják ugyanis, hogy KELET-KÖZÉP-EURÓPÁBAN vagyunk. Gyanítom, hogy ez igencsak politikai geológia.

Édesapámmal beszélgettem egyszer. Ráterelődött a szó a generációkra. Elmondtuk mindketten a magunk érveit, meglátásait.

- Változás mindig volt, van és lesz. Minden téren. Ilyen az élet – így édesapám. – Nem is kellett ehhez technikai fejlődés, de az tény, hogy hozzájárult. Azzal, hogy Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást, több ezer ember kezdett el olvasni. Gyorsabban terjedtek el különböző nézetek, elvek, gyorsabban váltak ismeretessé felfedezések. A rádió, televízió pedig alaposan felgyorsította ezt a folyamatot. De azt megmondom neked, fiam, hogy soha olyan generációs törés nem volt, mint amilyen a ti és az én generációm között végbement.

- Milyen téren? – kérdeztem. – Világnézeti, vallási vagy erkölcsi téren?

- Igen. Ezekben mindegyikben. De a legnagyobb baj nem itt van, hanem abban, hogy gyengül a nemzeti érzés, a nemzeti öntudat.

Istenem, milyen világosan látta ezt édesapám már a 70-es években!

Talán még egy apróságot mondanék.

1951. Gyöngyös. Akkor játszottunk a Suha fiúkkal a Kioszk étteremben. Feri meg én voltunk legényemberek. Ebéd után rendszerint beültünk a Fő téren lévő Tőzsér cukrászdába. Lemezjátszó is volt a belső teremben. Letelepedtünk. Nagy örömmel fedeztük fel, hogy a hanglemezek között megvan az utolsó Liszt-növendék, Emil Sauer előadásában Chopin Fantasie impromptu-je. Szinte vég nélkül hallgattuk. Csodálom, hogy Tőzsér úr ki nem tessékelt a cukrászdából.

Itt, ebben a semmiségben is ott van a világválasztó apróság. Abban az időben egy vidéki cukrászdának a könnyűzenei slágerek mellett voltak klasszikus hanglemezei is. És lehetett hallgatni ezeket. Miért? Mert volt rá igény.

Mi az, ami ma elszomorít?

Ahogy végiggondolom, végignézem az emberiség történelmét, azt látom, hogy a nagy technikai fejlődés ellenére megmaradtak az emberiség alapvető szenvedései:

- legyűrtünk egy betegséget, jött helyette másik

- nagy harcot indítottunk a szegénység ellen, de a szegény emberek milliói ma is megvannak

- világbékét hirdettünk, de háború dúl szerte a világban.

Ezekben nincs különbség!

Murawski Magdolna

A márciusi ifjak és a sajtószabadság mai szószólói

avagy a sajtószabadság mai (át)értelmezése

Talán nincs is olyan ország a földön, még a legelmaradottabb helyeken sem, ahol rövidebb-hosszabb időre ne lángoltak volna fel a viták a sajtószabadság megléte vagy hiánya fölött. Bizonyára nem Magyarország az egyetlen hely, ahol lelkes és igazságszerető ifjak életüket, egészségüket, személyes szabadságukat áldozták fel azért, hogy embertársaik, nemzetük számára kivívják a sajtószabadságot. Hazánkban ez a fogalom az 1848-as forradalom hajnalával függ szorosan össze, mivel társadalmi összefogás csak ekkor született meg vele kapcsolatban, korábban elszigetelt és egyéni kezdeményezések voltak, melyeket egyéni büntetések, sőt többnyire megtorlások követtek.

A XIX. század irodalmunk és történelmünk speciális korszaka. A valódi nemzettudat megszületése ekkorra datálódik, és az adott társadalmi körülmények, a gyarmati függőségben tartottság állapota hozzák magukkal, hogy a Habsburg-birodalom minden önálló kezdeményezést, függetlenségi törekvést ellenőrzése alatt igyekszik tartani, ha lehet, elejét venni, de ha ez mégsem lehetséges, akkor abszolutisztikus módszerekkel, kegyetlenül kiirtani, a rá áhítozókat pedig megfélemlíteni. Ennek egyik oka a saját isteni származáshoz és isteni küldetéstudathoz való rögeszmés ragaszkodás, másrészt a leigázott népekkel szembeni gyűlölet és megvetés, valamint hamis felsőbbségtudat. Mikor ez a kettő összefog, akkor semmi jó nem várhat az efféle társadalmi közegben élőkre – sem az uralkodóra, sem népére. Uralma ugyanis nem a kölcsönös bizalomra és tiszteletre épül, hanem egy léthazugságra, mely prekoncepciós voltának köszönhetően kártyavárként omlik össze az első jelentősebb fuvallat hatására.

Ha régi magyar irodalmunkba tekintünk vissza, elég Misztótfalusi Kis Miklós sorsára gondolni, mennyi küzdelemmel járt (jár) az, ha valaki valóban független sajtót vagy könyvnyomtatást szeretne, és nem igényli, hogy fölötte többé-kevésbé jól képzett alakok bábáskodjanak, akik művének, sajtótermékének minden részletébe beleköthetnek. A XIX. században már nemcsak nagy neveket mutathatunk fel ezen a téren, hanem komoly áldozatokat is, melyek – valljuk meg – oly igazságtalanok és értelmetlenek voltak! Kölcsey Ferenc korai halála, és nagy barátja, Wesselényi Miklós meghurcoltatása, börtönévei, majd megromlott egészsége, elvesztett szemevilága mind-mind az esztelen zsarnokságnak, az egyéni és nemzeti jogok üldözésének tudhatók be. Miközben Kölcsey perbe fogott barátja védelmére készül, agyonhajszolja magát, megbetegszik és meghal. Wesselényit börtönbe zárják, ahonnan évekkel később megrendült egészséggel kerül ki, vakon, és így már természetesen nem töltheti be ugyanazt a szerepet, melyet a daliás férfi, a nemzeti idol megtestesítője korábban bravúrosan és sármosan betöltött. Mindezt mai történelemoktatásunk valahogy elhallgatja, a sajtószabadság fogalmához mintha csak Táncsics Mihály és Petőfi Sándor nevének és személyének lenne köze… Jókai Mór szerkesztő korában szinte hetente vonult be a börtönbe, ha a cenzúrának nem tetsző írásokat közölt. Igaz, ezt nem megtörten és megalázottan tette, hanem könnyed eleganciával, és olvasóközönségének szeretete és hálája vette ezért körül. Sőt még maga a porkoláb se vette komolyan a szerkesztő úrra kirótt büntetést, csak úgy ímmel-ámmal kísérte be, és ha tehette, haza is vitte egy-egy látogatásra a nemzetes asszonyhoz a Svábhegyre – a legteljesebb titoktartás mellett, persze.

Ha mai fejjel gondolunk vissza Wesselényi “bűnére”, nem lehet nem megdöbbenni azon az ostobaságon és tömény rosszindulaton, mely képes volt perbe fogni egy embert csupán azért, mert a saját pénzén saját nyomdát vásárolt, hogy így kerülhesse meg a cenzúra mindennapos kötözködését és valódi, szabad sajtótermékeket adhasson ki. A jogrendszer olyan elmaradott volt, hogy a saját pénzén vásárolt nyomdát el lehetett kobozni és ezt a “rebellis tettet” megtorolni. Egy élete virágjában lévő férfit meg lehetett alázni, az egészségét szántszándékkal egy nyomorult várbörtönben tönkretenni, csupán mert úgy merészelt élni, ahogyan azt manapság bárki megteheti, akinek erre pénze van. De nem lehet felháborodás nélkül elmenni azon tény mellett sem, hogy a szellemet, az értelmet ilyen bosszantóan alantas módon igyekeztek megbéklyózni azok, akik hasonló kvalitásokkal nem rendelkeztek, s mindezt csupán azért, mert Wesselényi megpróbálta megosztani gondolatait honfitársaival, és a maga nemes eszméit, a reformkor eszméit eljuttatni másokhoz is, akik ezt (nem mellékes körülményként említendő) igényelték. A történelem és az isteni igazságszolgáltatás végül nem az elnyomóknak adott igazat, hanem – ahogyan az már lenni szokott – a látszólag bukott hős oda kerül nemzeti tudatunkban, ahol őt hely illeti: szeretet és megbecsülés övezte nemzeti értékünkké, példaképünkké vált.

Márciusban mindig megemlékezünk a sajtószabadságról, és március 15-e a sajtószabadság ünnepe is. Minden évben újra meg újra feltesszük magunknak ezt a kérdést: vajon létezik-e valódi sajtószabadság ott, ahol csupán az egyik fél jut szóhoz, a másikat néma hallgatásba próbálják burkolni, mintha nem is létezne…?! (Szerző nem mulasztja el megemlíteni azt a tényt, hogy Egerben, a kultúra és szabadságszeretet fellegvárában lapjának egyetlen tagját se hívták még meg a március 15-e előestéjén hagyományosan megrendezett sajtófogadásra, holott köztudomású, hogy egyetlen sajtóorgánum létezik Dobó városában, mely nem ismeri és nem gyakorolja a cenzúrának még azt a legenyhébb fokát sem, mellyel úgymond “kiigazítják” az olvasószerkesztő – és sokan mások – által nem helyeselt részleteket. 1998 októbere óta pedig az Új Hevesi Naplót törölték az egri protokoll-listákról. A kommentárt a Nyájas Olvasóra bízzuk.)

A sajtószabadság alapja a szabad gondolat, és annak közlési lehetősége. Természetesen nem gondoljuk azt, hogy minden gondolat lejegyzésre érdemes, mert hiszen hol maradna akkor a hófehér papírlap, no meg az olvasóközönség tisztelete. Az újságírás mindenkori erkölcsi alapja az az igazságszeretet, és a tárgy, valamint az olvasó iránti tisztelet, mely egyszerűen kizárja a hamis közlést, a ferdítést, bele- vagy félremagyarázást, azaz az igazság elleni agressziót, melyről a mai zsurnalisztika többnyire szól. Ahogy a művészet esztétikáját a maga megfoghatatlanságában is meg lehet fogalmazni, ugyanúgy nyomon követhető az újságírás erkölcsének megléte vagy hiánya. Ahogy a (jó) színész nem lehet beszédhibás, az énekes fahangú, az író fogyatékos szókincsű és káromkodós, vagy a légi akrobatika művésze kétbalkezes, a festő színvak, a szobrász képtelen a térlátásra, ugyanúgy a (vérbeli) zsurnaliszta sem lehet velejéig romlott, hazug és erkölcstelen. Nem szabad abban hinnie, hogy az a hír, amit ő felfúj, körbeír a maga ballasztjaival, holott belül üres az “anyag”, azaz nincs benne semmiféle hír, nemhogy szenzáció. Gyakran pedig még az is kiderül utólag, hogy az ún. “hír” nem is volt igaz egyáltalán… Újságíró az, aki utánajár a hírnek, veszi a fáradságot, elmegy, elutazik, s nem pedig egy számítógép mellett ülve, készen kapott anyagból, főnöki utasításra halandzsázik, mikor milyen hangnemben vagy műfajban rendelik tőle az aznapi blablát. Tehát nem szolgalélek, hanem autonóm egyéniség, aki igaza tudatában teszi és írja azt, amit maga után az utókornak hagyhat – jóllehet, mindig a jelenkornak, vagyis a mának dolgozik elsősorban. Tájékoztat, s nem félrevezet. Tisztázza a rábízott kérdést, nem pedig “elkeni”, s ha megoldani nem is tudja, de az olvasót és a politika “csinálóit”, a mindenkori civilizátorokat rávezeti a megoldásra, tehát egyfajta katalizátor szerepe is van.

Jelenkorunk egyik égetően fontos kérdése, mely sürgős megoldásra vár: hogyan lehetne az erkölcstelenség helyett erkölcsöket teremteni ott, ahol azt nem gyakorolják, sőt nem is értik? Hogyan lehetne a krónikus hazudozókat (ez ugyanúgy kóros elmeállapot, mondhatnánk úgy is, hogy az elmebetegségek egyik neme, mint pl. a kleptománia) igazmondásra szoktatni, a csalókat tisztességes viselkedésre, az agresszorokat nyájas szelídségre…? A válasz, ha őszinte, eléggé lesújtó: teljes személycserével. Aki ugyanis egyszer már hozzászokott az erkölcstelenség “igényeihez”, az menthetetlenül elveszett a jövő számára. Csak a múltbeli tévedéseit ismétli, reprodukálja, és nem sok esélye van annak, hogy egyik napról a másikra megváltozzék.

Az újságíró nem lehet pártkatona. A tárgyilagos közlés ugyanis kizárja az egypártiságot. Alapszabály a “hallgattassék meg a másik fél” ősi joga, mely lehetővé teszi a vitát, a másféle vélemény kinyilvánítását. És itt rögtön meg kell jegyezni, hogy ezt nem fanyalogva teszik “jobb helyeken”, hanem udvariasan, a világ legtermészetesebb módján, lévén, hogy a “másság” eredeti jelentése nem deviáns, aberrált viselkedésformákat takar, hanem annyit, hogy az adott kulturális közegben valaki vagy valakik másak (Katolikus városban más a református, iskolázott emberek között más a tanulatlan, kétkezi munkások között más az entellektüel, városi utcán más a szamárháton érkező ember vagy az exhibicionista, nudista strandon viszont az a más, aki felöltözve járkál). Valamint azt is, hogy ezt a fogalomrendszert nem sajátíthatják ki maguknak hangoskodó, unintelligensen viselkedő emberek, akik főként abban másak, mint a többiek, hogy nem volt gyerekszobájuk, igazukat pedig nem békés, normális eszközökkel próbálják kivívni, hanem ököljoggal, mások túlordításával, lehurrogásával, önmaguk felmagasztalásával és mások leszólásával. Az Európába vezető út (már aki erre a nagy menetelésre még rászorul) ugyanis a demokratikus értékek és az emberi szabadságjogok gyakorlásán keresztül vezet. A proletárdiktatúra eszközeinek restaurációja pedig épp ellenirányba esik. Annak következménye az újbóli proletárdiktatúra, melyet hiába öltöztetnek bármilyen köntösbe, mégis csak diktatúra, tehát véres, igazságtalan, slampos, műveletlen, és a művelt Európa számára elfogadhatatlan, elmaradott ázsiai, balkáni “értékrend”.

Legszebb nemzeti ünnepünkön mindig megemlékezünk a sajtószabadság hajdani nagyjairól, felemlegetjük tetteiket, ápoljuk emlékeiket, koszorúzunk, virágot viszünk emlékműveikhez, csak egy dolgot nem teszünk meg: kevés figyelem jut azoknak, akik mai harcukat vívják a sajtószabadságért, azaz olyan környezetben küzdenek létükért, igazságukért, az írott szó mindenkori hiteléért, ahol az Európába igyekvést hátramenetben gyakorolják, a tisztességes újságírást diszkriminációval, kiközösítéssel büntetik. Igaz, országos szinten is sok még a teendő, hiszen a rossz beidegződések csupán hosszú idő múltán válnak másakká (a hosszú ideig pincébe zártak vagy a barlangból feljövők csak egy idő után kezdenek látni). A (tisztán)látás lehetőségét viszont mindenképpen meg kell adni azoknak is, akik ettől hosszabb-rövidebb ideig meg voltak fosztva. Ebben is MÁSaknak illik lenniük, MÁSként kell viselkedniük azoknak, akik másokat túlordítva a tőlük eltérő MÁSakat, azaz a normális többséget észre se vették ezidáig. Vagyis a MÁS (nem hangos, nem követelőző, nem botrányosan viselkedő, másokat és önmagát le nem járató) emberi közösségben észre kell venniük, hogy ők is a MÁSSÁGgal találják szemben magukat, és a közösség sorsát maga a közösség határozza meg, nem pedig azok, akik vásárra akarják hajtani, értékeit lerombolni, emberi méltóságától megfosztani, megalázni, vagyis nem a romboló ösztönök uralják a helyzetet, hanem a látszólag alul lévő “víznek árja”…

A Makovecz-uszoda igaz története

III.

Az avató ünnepségre 2000. december 3-án került sor. Belépés csak meghívóval, a városi polgárság előzetes hírverés alapján kizárva. Igaz, igen kicsi volt a valószínűsége, hogy Deutsch Tamás sportminisztert bárki is megtámadta volna, de a biztonsági okokra való hivatkozás sok mindenre jó lehet. Az egriek azonban nem olyan buták, mint amilyennek egy ideje nézik őket, és sok “hívatlan vendég”, azaz a hivatalos protokoll listán nem szereplő egri polgár is megjelent.

Az ünnepély a szervezők ízlése szerinti. Harsogó zene, rosszul beállított hangszórókból (azt a benyomást keltve, mintha az akusztika lenne rossz), mazsorettek, aerobik, mindenféle modern dolog, csak a hely hangulatához illő magyar (vagy legalább magyaros) zene vagy műsorszám nem volt. A dísztribün ültetési sorrendje a protokoll nem-ismeretére vall, az uszodáért annyit küzdőket “összekeverik” a gőzerővel intrikálókkal, ami nemcsak tapintatlanság, hanem már kifejezett arcátlanságnak is mondható. Igaz, a gonoszság mindig elnyeri méltó büntetését, s nemcsak a népmesében: az ünnepi beszédeknek nem egyike megemlíti a rágalomhadjáratot, az intrikákat, a destruktív szándékokat, melyekről már a korábbiakban szóltunk, és amelyek Eger történetének egyik legcsúfosabb fejezetét jelentik fennállása óta. Az előbb büszkén kidüllesztett mellel ülő “uszodai ellenzék” szinte összezsugorodik a leleplező erejű beszédektől. Váratlan fordulat mindez, de nem lehet csodálkozni rajta. Mennyi bosszúságot nyelhettek, hány álmatlan éjszakát éltek át és hány újabb kellemetlen meglepetése kellett ideérkezniük az építést vezető-irányítóknak, míg eljutottunk odáig, hogy elkészült az az épület, melyet méltán a magyar kulturális örökség kincsévé nyilváníthatna az erre illetékes minisztérium.

Az ünnepség nem várt fordulatot vesz: többször kitör a tapsvihar, és az építőket, valamint az uszodáért annyit harcoló dr. Ringelhann Györgyöt élteti a közönség. A protokolláris kereteket jócskán túllépve békés demonstrációba megy át az eredetileg csak az MSZP-SZDSZ-pártiak és klienseik számára szervezett esemény. A lelkes hangulat magával ragadja az egrieket, és a jókedvű ünneplést senki nem akadályozhatja meg. A városvezetéshez lojálisak riadtan vagy felháborodottan forgatják a fejüket: mit keresnek itt ezek, és mit ünnepelnek? A máskor olajozottan forgó párt-gépezet most csütörtököt mondott. Az egriekben viszont ez a kérdés motoszkál: mit keresnek itt azok, akik csak azért tettek meg mindent, hogy az uszoda ne épüljön fel?! Voltaképpen mit ünnepelnek? Vagy csak az utána következő bőséges és kiadós táplálkozási lehetőség, a fogadás vonzotta ide őket? (Ha valakinek valamiben europaizálódnia kell, akkor a magyar fogadások meghívottjainak és sleppjének illene végre megtanulnia, amit külföldön mindenki tud: csipegetni, nem zabálni…)

Nehéz szavakat találni arra az eufórikus hangulatra, mely a december 3-i ünnepséget megtöltötte, és szavak nélkül is megfogalmazódott az egri polgárokban: mégis sikerült! Mégis megvan és gyönyörű! Ez a nap nem a gyűlöleté és nem a rosszindulaté, mely Makovecz Imre nagyszerű alkotásával és a világhírű művésszel szemtelenkedett. Ez a büszkeség napja. Bár megpróbálták ízléstelen politikai huzavonák tárgyává és célpontjává tenni, az egriek mégse ezt látják benne. Makovecz Imre művében az ízlés diadalmaskodott az ízléstelenség és az igénytelenség fölött. A magyar szellem a mindennemű szellemiségtől mentes sematizmus, az átkosbeli hagyományok fölött.

Voltaképpen Eger polgársága most voksolt igazán. Makovecz Imre művészetén kívül sok más egyébről is szó volt. Elsősorban arról, hogy többé nem tűr olyan városvezetőséget a nyakán, mely szándékai ellenére ellenirányba akarja erőltetetni, polgári, művészi hagyományaival ellentétes irányba. A dr. Ringelhann György által képviselt művészetpártoló és hagyományőrző irány legyőzte a szocialista városvezetőség által képviselt művészet- és hagyományellenes irányt. Bár még nem vett róla tudomást, a városvezetés megbukott – hazafiságból és emberségből. Egyébként is…

***

Miután átadták a közönségnek, az uszodával kapcsolatban újabb hírek röppennek fel. A kudarcukba, azaz az uszoda sikeres felépülésébe belenyugodni nem tudók most másféle híreket “szivárogtatnak ki”, azt a látszatot keltve, mintha az új épülettel valami nem volna rendben. “Beázik”, “nem biztonságos”, “jobb, ha a gyerekeket nem engedik oda”. “Különben is túl drága”. Szóval újabb rögeszmék. Van, aki félórai fürdőzés után tessékelnek ki, váratlanul, napközben, holott a nyitvatartási időnek még nincs vége. Az emberek egy része megszeppen, és valóban eléggé néptelen az uszoda – egy darabig. Közben az a hír terjed el a városban, hogy tárgyalásokat folytatnak külföldi befektetőkkel az uszoda értékesítéséről. Hiszen “nem rentábilis”. Hogyan is lenne az, mikor valósággal elüldözik a nagyközönséget onnan?!

Dr. Ringelhann Györgyöt kérdezzük, valójában miről is van szó?

- Az avatási ünnepség előtt, november utolsó hetében a helyi médiában értesültünk arról, hogy négy csillagos szálloda fog épülni a Petőfi tér 1-3-5-7-9., valamint a Frank Tivadar utca 4-6. által határolt, mintegy 3300 m² területen, ahol gyógyvízen alapuló gyógyászati tevékenységet terveznek folytatni. Az előző városvezetés gyógyászati intézmény területet jelölt ki ezen a helyen, Szállodát, mélygarázst nem tervezett ide.

Makovecz Imrének volt javaslata a tervezés idején, majd később, a kivitelezéskor is, hogyan lehetne hasznosítani az uszoda mögötti területet, de ezt elvetették, azaz valójában nem foglalkoztak vele érdemben. Jelen esetben az a kérdés merül fel, vajon kinek az érdekében áll ez a gyógyászati központ?

- Miért sérelmes ez a fedett uszoda vagy az úszósportok szempontjából?

- Mivel a Bárány-uszodával kapcsolatosan is eltér a jelenlegi és a volt városvezetőség koncepciója, azaz az eredetileg versenysportok számára épült és fenntartott Bárány-uszodát látványuszodává kívánják átalakítani. Ezzel kiszorítják az úszásoktatást és a versenysportot a fedett uszodába, és így elérhetetlenné válik a városi közönség számára. Ha csak a sportolók használhatják a Makovecz-uszodát, akkor valóban gazdaságtalanná válhat a működtetése. Az lenne az ideális, ha lenne együttműködés a két uszoda között, azaz úgy úszásra, mint rekreációra és sportolási célokra is hasznosítható lenne közösen a két uszoda.

Múlt év decemberében megjelent egy újságcikk erről a bizonyos látványtervről, melyet a Rakonczai és Társai cég javasolt, és amely valójában már március óta fiókban hevert, addig nem közölték, csak titkos tárgyalásokat folytattak. A decemberi újságcikkben pedig egy amerikai-svájci konzorcium jelentkezéséről írnak, mely természetesen nem jelent semmiféle garanciát arra nézve, hogy ezek a cégek valós, létező tőkét tudnának felmutatni, vagy hogy valójában ki is áll ezek hátterében. Különösen meglepő, hogy akik azelőtt a terület tisztaságát és a gyógyforrásokat féltették, most hirtelen véleményt változtatnak, plusz még egy mélygarázst is kívánnak építeni az uszoda közvetlen közelében. Ez valóban megnövelné a fürdőkörnyék forgalmát.

- Miért sérelmes, hogy egy újabb szállodát kívánnak építeni a környéken?

- Mert ezt kifejezetten gyógyászati célokra tervezik, holott a gyógyvízkúrán résztvevő betegek általában nem fekvőbetegek, ambulánsan is elláthatók. A környéken több szálloda is található, koncentrikus körökben helyezkednek el a város ezen része körül. Ezek a szállodák is tudnak fogadni vendégeket, s ha jelentősebb gyógy-idegenforgalomra van kilátás, szívesen fektetnének be felújításokra. Ezen kívül a dolog furcsasága, hogy a témát nem a nyilvános közgyűlés tárgyalta, hanem egy zárt, ún. kibővített tanácsnoki ülés. A januári közgyűlésen, csal a tervpályázat kiírásáról született döntés, ekkor napirendi pont volt. Célként azt jelölték meg, hogy a Bárány-uszodát a városból is megközelíthető legyen. Nemzetközi versenyeken bemelegítő medencének használnák.

Ez a koncepció, azon kívül, hogy összezavarja a két uszoda funkcióit, élménymedencévé kívánja alakítani a Bárány-uszodát, holott erre nincs szükség, hiszen a közvetlen közelben, a strandon lesz két élménymedence. Hat céget hívtak meg pályázatra, a Rakonczai és Tsa. mint ötletgazda szerepel ezek között. Koncepciójuk szerint egy gyógycentrum, azaz gyógyászati komplexum épülne itt, az uszoda ennek csak egyik része lenne.

- Mi az, amit legsérelmesebbnek talál ezzel kapcsolatban?

- Nagyon fáj, hogy hosszú távon végül is a vizet akarják megszerezni. Ez óriási érték, kristálytiszta karsztvíz, és ez az, amit elvehetnek az egriektől. Félő, hogy a Bárány-uszoda elvesztésével a sport bekényszerül a Makovecz-uszodába, a turisták és a városi polgárok, fizetővendégek nem férnek be, és kellő bevételek híján – úgymond – a város “rákényszerül” az eladásra. Reményt ad viszont, hogy ez csupán tervpályázat, és belátható lesz, hogy ez így nem szolgálja Eger fürdővárosi érdekeit.

- Mi a legfontosabb teendő ennek érdekében?

- A figyelemfelkeltés: legyünk óvatosak, s ne adjuk el egy tál lencséért a város egyik legértékesebb tulajdonát, a vizet. A XXI. századot sajnos már a tiszta víz és az energiaforrások hiánya fogja jellemezni. Az eladható telkek árából voltaképpen fedezhető lenne a Bárány-uszoda felújítása, így a város nincs arra kényszerülve, hogy idegen befektetőkkel próbálja megoldatni ezt a problémáját. Az erőltetett privatizációnak semmi értelme. Igen kicsi annak a valószínűsége, hogy jól szituált külföldi cégek tálcán kínálják nekünk a tőkéjüket. Az ellenkezőjére, a félresikerült privatizációra annál több példa akad.

A Bárány-uszoda 75 éves. Ez eredetileg a sportnak és az idegenforgalomnak épült, sok szép siker bölcsője. De a vele kapcsolatos tervek miatt nem kizárólagosan ezt féltjük, hanem az idegenforgalmat is. A Makovecz-uszoda nyolc pályája közül – bár ott is folynak edzések – nincs mindegyikre szükség, még a vízilabda-mérkőzéseken sem. Ha viszont az összes sportolót ide irányítják, az üzemeltetés a közönség számára szinte lehetetlen. Fontos tehát, hogy sem a Makovecz-uszoda, sem a Bárány-uszodane legyen a gyógycentrumnak alárendelt része, hanem eredeti rendeltetése szerint szolgálja úgy a sport, a rekreáció, mind a közönség igényeit.

Lelkes Miklós

Gondolatok, aforizmák

Neki is csak egy élete volt, de halála nem csupán egy.

A fanatikus még az ellenérveket is erőszakkal saját katonái közé sorozza be.

Ha fanatizmus és érdek szövetkezik, vigyázz! Jön az a kutya, amelyik nem csupán veszettül ugat, hanem harap is!

A múlttal való tisztességtelen üzletelés áron alul a jelent és a jövőt is eladja.

Aki a becsületet lenézi, annak egyik lábát már az ördög markolja.

Ész szív nélkül sokkal rosszabb, mint az egyszerű butaság: kegyetlenül göröngyös, esztelen útra vezet.

Ó, ha az én életem valóban annyit érne, mint amennyire némely ellenségem becsüli!

A vers: üzenet egy palackban. Ha azonban olyan szellem halássza ki, akit már egyszer palackba zártak, a legjobb, amire számíthatsz: palackról is, versről is mélyen hallgat majd.

A túlbuzgónak tűnő érdeklődés és annak csaknem teljes hiánya mögött egyaránt elsősorban az érdeket keresd!

Aki mérges gombát eszik, az legtöbbször mindenekelőtt önmagára lehet mérges.

Ha erdő áll utadba: ösvényt keress, ne mindjárt a baltád után kapkodj!

A hazugságnak sokmillió álarca van raktáron, de az igazság csak a saját arcát mutathatja, anélkül nem igazság.

A tömegek többnyire sablonokban gondolkodnak, mert azokban gondolkodtatják őket.

KépzõmÛvészet

Losonci Miklós

Koszta József mûvészete

Kész krimi, ahogy végre Szentesen szinte reménytelen akadályok közepette a róla elnevezett múzeumba léphettem, remekműveinek sugárzásába. Az intézmény télen hétközben zárva, de szerencsém volt, az igazgató éppen menni készült, ahogy a kulccsal zárt volna – léptem elé. Beengedett készségesen, de a riasztó rendszer hibája miatt újabb szakadék. Csak nem léphettünk a termekbe. Mégis, telefon ide, telefon oda, végre jött a megváltó segítség, a kedves, szolgálatkész teremőr néni.

A nagyhírű Koszta József Múzeum alapjait Csallány Gábor (1872-1845) rakta le, sokat tett a gyűjtemény gyarapításáért Zalotay Elemér, Szabó János Győző, Csalogh József, Hegedűs Katalin. Az intézmény a szentesi Széchenyi ligetben található, ahol fölavatták a “legnagyobb magyar” portréját, Csiky László alkotását. Páratlan a kétfülű, bronzkori kelta edény és a szegvári-tűzkövesi határban talált ősi “istenpár”, szinte Henry Moore művészetének általa sem ismert előzetese. A nagy meglepetés azonban az Állandó Koszta József emlékkiállítás. Természetesen Koszta József remekműveiről, melyeket a Nemzeti Galériában csodál évtizedek óta a közönség - tudunk. Szívünkbe véstük a Hazatérő aratók, a Kukoricatörők, a Három királyok, a Muskátlis kislány festői élményét, azonban az itt látható Koszta-gyűjtemény új fölismeréseket kelt bennünk. Kiderül valami. Az, hogy Henri Matisse mellett a XX. századi európai festészet másik nagy koloristája Koszta József. Különleges, ahogy a piros szín élénkítő töredékeivel szinte minden alkotásán telehinti a tájat, mozgó alakjait – szinte sózza vele a felületet –, zamatossá válik ettől a képi esemény.

Az is csodálatra méltó, ahogy szinte a semmiből teremt új világot. Rogyadozó tanyai házból, valami kevés növényzetből, sáros útból, mellékesnek tűnő kazalból, mezítlábas kislányból, tyúkokból, kosaras nőből, kukoricásból – ámulatot keltő, végérvényes varázslatot. Kornyadozó napraforgóban, ez külön tündérsziget, csak úgy süt – nem az elmúlás, hanem az élet szakadatlan egészség-bősége. Megragadta a világmindenség egyik pontját, a szentesi tanyavilágot, s nem tágított attól. Igaza volt, hiszen festészettel bizonyította, hogy ez a szinte semmi is Minden – a lét egyik központja. Kutatgatva a dokumentumok között kiderül, hogy egy dolog lett osztályrésze, a festészetté teremtődő élet a világ, a földcsillag szentesi pontján. Az is megindító, az a félelmetes egyszerűség, ahogy két sűrített szóval összegezte ars poeticáját: “Kennyi muszáj”.

Színház, zene, tánc

Abkarovits Endre

Tizenöt éves a Gajdos

A nyolcvanas évek elejétől mindig volt Egerben legalább egy, néha több táncházi zenekar, melyek összetétele és elnevezésük gyakran változott. Ezek egyikének, a Kalodának megmaradt tagjai, vezetőjük Kamrás Lajos kiválása után, Fajcsák Attila javaslatára 1986-ban felvették a Gajdos nevet. (A gajd- tövű szó több európai nyelvben dudát jelent.) Az akkori együttesből mára csak Okos Tibor és Horváth Attila maradt. A jelenlegi prímás, Szabó Attila 1989 óta játszik velük. 1993-ban társult hozzájuk a cimbalmos, Király Tibor. Énekesük, Maczkó Mária 1995-ös csatlakozásával vált teljessé az együttes. Azóta változatlan összeállításban zenélnek. Valószínűleg ez sikerük egyik titka: a zenei felkészültség, a rendszeres munka, a folyamatos tanulás mellett az összeszokottság is bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak a város büszkeségei, hanem a szakma is a legjobbak között tartja számon őket.

2001-ben tehát a Gajdos megalakulásának tizenötödik évfordulóját ünnepelhetjük. Ebből az alkalomból beszélgetek az együttes két tagjával, Okos Tiborral és Szabó Attilával. A közelmúltban elég szokatlan feladatra vállalkoztak: a Gárdonyi Géza Színház felkérésére Katona József Bánk bánjában játszanak középkori stílusú zenét. Egyik ilyen színpadi fellépésük után beszélgetünk a színház társalgójában.

Kezdetben nem nép-zenésznek indultatok a zenei pályán tudtommal. Bár Király Tibort leszámítva mind ének-zene szakon végeztetek az egri főiskolán, s zeneiskolába is járt-atok, nem azonnal alakult úgy, hogy népzenészek lesztek, s a hangszereket tekintve sem mindegyikőtöknél vezetett egyenes út jelenlegi fő hangszeréhez. Bár Szabó Attila kivételével nehéz is ilyenről beszélni, mert az együttes többi tagja egy-egy fellépés során többféle hangszert is megszólal-tat. Nekem ez kicsit rejtély is, hogyan tud valaki egyaránt játszani olyan látszólag egymástól távoli zeneszerszámo-kon, mint a furulya, a duda, vagy a kontra. Tibor, hogy alakult ez nálatok?

O.T.: Mindannyian jártunk zeneiskolába, de csak Attila az, akinek gyerekkora óta a mai napig a hegedű a fő hangszere. A középiskolában elkapott minket a gitározási láz, ami akkor nagy divat volt. Így azután a pengetős hangszereken kezdtük az együttesben való zenélést. Korábbi együttesemben, a Kalodában nem is volt vonós. Később felvállaltam, hogy megtanulok furulyázni, majd dudálni. Zenésztársunk, Fajcsák Attila elhatározta, hogy megtanul hegedülni, ekkor én brácsázni kezdtem, Horváth Attila pedig bőgőzni. A továbbiakban párhuzamosan megmaradt a pengetős játék is és az újonnan megtanult hangszerek használata is. Valóban távoli hangszerek a brácsa, a duda és a furulya, mindegyik egész embert kívánna, napi tíz órás gyakorlás se lenne elég. Így is igyekszem mindennap néhány órát gyakorolni, de az a soros feladattól függ, hogy melyik hangszer kerül előtérbe. Most épp a furulya szorult leghátrébb.

Pedig először azzal nyerted el a Népművészet Ifjú Mestere címet, még 1989-ben.

O.T.: Valóban. Én fúvós hangszeres voltam a zeneiskolában, klarinétos, s az ujjaimban benne vannak azok a mozdulatok, amik fúvós hangszerekhez kellenek, meg kialakult egy olyan légzéstechnikám, hogy akkor is úgy veszem a levegőt, amikor sétálok, mint amikor fúvós hangszeren játszom. Ezért aztán nem jövök zavarba, ha furulyáznom kell, de az természetesen a virtuozitás rovására megy, ha az ember nem egy hangszerre koncentrál.

Hogyan kerültetek kapcsolatba egymással és a népzenével?

Sz. A.: Először Horváth Attila végzett közülünk a főiskolán. Ő akkor már zenélt Okos Tibivel. Én Király Tibi évfolyamtársa voltam, de ő matematika-technika szakos volt, s csak a főiskola 1991-ben történt befejezése után tanult meg cimbalmozni, amikor hazament Ózdra tanítani. Bár ének szakos voltam, nem tudtam semmit a magyar népzenéről. Egyik alkalommal a szomszéd kollégium mellett mentem el, ahonnan épp Tibiék zenéje szűrődött ki. Bementem, s olyan “érdekes” hangszereken láttam őket játszani, mint a hegedű, a brácsa és a bőgő. Még azt se értettem, hogy miért van a brácsán csak három húr. Bár ének tagozatos általános iskolába is jártam, semmit nem tanultunk az autentikus népzenéről. Kértem kottákat Tibitől, aki brácsán játszott, de mondta, hogy olyan nincs, csak akkordokat lehet fogni a hangszerén. Hiába hoztak később is lejegyzéseket, kiderült, hogy ezt igazából csak hallás után lehet megtanulni. Klasszikus hegedűs észjárással nagyon nehéz ezt kottából megcsinálni.

Pedig ez már a nyolcvanas évek végén történt, másfél évtizeddel a táncházmozgalom beindulása után. Hogy lehet, hogy egy ének szakos nem hallott ezekről a dolgokról?

Sz.A.: Hiába tanultam hatéves korom óta klasszikus hegedűt, a gimnáziumban rockzenét játszottam. Nem tudtuk, mi az a táncház. Csak amikor 1988-ban meghallottam, hogy milyen jó ez a zene, kezdtem vele foglalkozni.

És te, Tibor, kitől hallottál először népzenét?

O.T.: Én Fajcsák Attiláék Fuszulyka együttesétől. Korábban én is belesodródtam a “gitározósdiba”, de engem sohasem vonzott a rockzene. Csak akusztikus és klasszikus gitáron játszottam, kedveltem a reneszánsz zenét, s annak ugye elég közel áll a hangzása a népzenéhez. A Kaloda zenekarban megzenésített verseket is játszottunk, s egyik előadásunk után kérdezte meg Fajcsák Attila, akinek épp akkor oszlott fel az együttese, hogy nem lenne-e kedvem népzenét játszani. Nagy örömmel mondtam igent.

Jártatok-e népzenét gyűjteni abban az időszakban?

O.T.: Eleinte inkább feldolgozásokat csináltunk, de később, ahogy kezdtünk átállni a vonószenére, népzenei táborokba jártunk, ott hallottunk olyan felvételeket, amelyekből lehetett tanulni.

Hallottam már olyan vélekedést, hogy ezt a fajta zenét nem is lehet igazából kottából megtanulni, csak másoktól ellesni.

Sz.A.: Egy falusi prímás mondjuk ötven-hatvan évig tanulja egyetlen dialektus zenéjét. Ennek a több évtizednek a tapasztalatait egy fiatal táncházi zenész nem tudja rövid idő alatt átvenni, leutánozni. Esetleg akkor, ha egyetlen dialektusra specializálódik. Tőlünk azonban elvárják, hogy a táncházakban egyformán játsszunk mezőségi, székelyföldi, kalotaszegi, szatmári, stb. zenét. Ezért egyetlen dialektusba soha nem fogunk tudni úgy elmélyülni, mint az a prímás, aki évtizedekig benne él. Természetesen próbáljuk minél hitelesebben eljátszani az adott vidékek zenéjét, de ennek vannak korlátai.

Úgy tudom, mostanában ti is gyakran jártok gyűjteni. Ezeknek az utaknak a technikátokat illetően vagy érzelmi feltöltődés szempontjából van inkább haszna?

Sz.A.: Mindkettő. Technikailag is meg kell tudni egy az egyben csinálni, de az, hogy technikailag tudom, még nem jelenti azt, hogy teljesen enyém a stílus. Annak ülepednie kell. Hiába tudom a hangokat, a vonózást, sokszor tekintélyes idő eltelik, míg egyszer csak a helyére kerül minden. Az időtényezőt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Vannak nagyon tehetséges fiatal zenészek, akik technikailag szinte már mindent tudnak, de mégis valami hiányzik még a játékukból.

Ha már a dialektusokról beszélünk, vannak kedvenceitek?

O.T.: Egy táncházi zenekartól általában elvárják, hogy egyaránt tudjon játszani dunántúlit és szatmárit, székit és kalotaszegit, stb. Ennek ellenére minket szoktak a táncosok úgy emlegetni, mint “sokoldalú” zenekart. Tényleg ritka, hogy egy zenekar vonósat is játszik, moldvait, dudás zenét, stb. Ennek persze van ára, mert az az együttes, mely egyetlen fajtát játszik, az természetesen profibbá válhat abban. A koncertjeink viszont nyilván színesebbek. Egyébként a zenekar felállása meghatározza, hogy leggyakrabban olyan zenét játszunk, amiben cimbalom van (székelyföldi, bonchidai, szatmári, stb.). Az, ami mindnyájunk kedvence és érzelmileg is kötődünk hozzá együttes útjaink eredményeképpen, az a magyarpéterlaki zene.

Miért pont ennek a Maros felső folyásánál található falunak a zenéje ragadott meg benneteket? Azt tudom, hogy a híres magyarpéterlaki prímáshoz, Csiszár Aladárhoz, akinek tavaly a Fonónál is megjelent egy CD-je az Új Pátria sorozatban, évek óta barátság fűz titeket.

Sz.A.: Így van. A ma élő prímások között ő kiemelkedő. Archaikus anyagot és nagyon szép dallamokat muzsikál. Embernek is nagyon közvetlen, szívesen tanít. És az a zene is nagyon jó. A közvetlen tapasztalat is nagy érzelmi feltöltődést jelentett. Ráadásul sikerült támogatást elnyernünk a kassai székhelyű Kárpátok Alapítványtól, melynek tevékenysége több országra kiterjed, s magyarországi központja éppen Egerben van. Ez a támogatás lehetővé teszi, hogy egy évig rendszeresen kijárjunk, s a Magyarpéterlaki Zenekar teljes anyagát felgyűjtsük. Ez nemcsak magyar, hanem román és cigány zenei gyűjtést is jelent. A végén egy oktató hangkazettát is kell készítenünk olyan együttesek részére, melyek a Maros-mente táncait akarják megtanulni. Ezt a táncegyüttesek, ill. koreográfusaik ingyen megkapják tőlünk.

Tudjuk rólatok, hogy 1990 óta, általában havi rendszerességgel táncházatok van Egerben, az utóbbi években az Ifjúsági Házban. 1994 óta kaptok meghívásokat az évenkénti magyarországi táncháztalálkozókra. Kilenc éven át az Ózd melletti Arló nyári táborának voltatok zenei házigazdái. Emellett az egri Lajtha László Táncegyüttes kíséretét is elláttátok. De úgy tudom, hogy havonta még Bécsben is volt táncházatok, illetve ott is részt vettetek az évenkénti bécsi magyar táncháztalálkozón.

O.T.: Igen, de a bécsi táncházak működési rendje épp változóban van. A Collegium Hungaricumban kerülnek megrendezésre a jövőben, s több zenekart szándékoznak foglalkoztatni, így nekünk évente két-három alkalommal lesz feltehetően módunk ott játszani.

Számomra – s gondolom, sokak számára – az elmúlt években egyik legemlékezetesebb fellépésetek az volt, amikor az egri szimfonikusokkal adtatok közös újévi koncertet, “A fonótól a koncertteremig” címmel, amikor a népi dallamoknak mind egy népzenészek általi megszólaltatását, mind a komolyzenei művekben történt feldolgozásukat egymást követően meghallgatta a közönség. Ilyen jellegű kísérletekkel már más együttesek is próbálkoztak (korábban a Jánosi együttes, legutóbb a Muzsikás együttes Bartók Albumában), de annak a koncertnek az anyaga szerintem szintén magában hordozza a folytatás és talán egy lemez lehetőségét is.

O.T.: Ez valóban így van, s nem is zárjuk ki a folytatás lehetőségét. Mindkét félben megvan a hajlandóság, de mindkettőnek a legnagyobb problémája a menedzselés hiánya. Egy ilyen koncertsorozat vagy lemezfelvétel igen nagy szervezést igényelne, s mi, zenészek elsősorban a muzsikálással szeretnénk foglalkozni kevés szabadidőnkben, hiszen nem főállású zenészek vagyunk, hanem mindnyájan tanítunk.

Szóljunk az énekesetekről is! Vele milyen gyakran találkoztok?

O.T.: Maczkó Mária Turán lakik, de – a fellépéseket nem számítva – általában hetente egyszer, a keddi próbákon találkozunk vele. Ő korábban a Magyar Állami Népi Együttes tagja volt, 1995-ös lemezfelvételünknél jöttünk vele igazán össze, azóta a zenekar állandó énekesének számít.

Azt hiszem, a 2000. év különösen gazdag volt mind az egész együttes, mind tagjainak életében. Említsük meg először talán az egész együttest érintő legfontosabb eseményeket.

O.T.: A millenniumi évre a Lajtha László Néptáncegyüttes Énekes István koreográfiájával Ezer év táncai címmel táncjátékot készített. Ennek zenéjét én állítottam össze, s mi játszottuk. A produkciót több alkalommal is előadták. Februárban Lyonban szerepeltünk a jászberényi gyermek táncegyüttessel. Júniusban volt a Jézus születése c. ifj. Csoóri Sándor – G. Nagy Ilián népzenei opera ősbemutatója az egri várban, melynek egyik számát a zenekar szerezte, de ekkor már nem voltunk itthon, mert egy hathetes portugál-spanyol koncertkörútra mentünk a Ghymes együttes menedzserének szervezésében. Huszonhárom koncertet adtunk. Augusztusban a Csillaglánc című darab előadásán léptünk fel a Tolcsvay trióval. Ősszel is többször jártunk Bécsben, majd novemberben elindult a Gajdos klub is.

Erről még részletesebben is szólnánk, de előbb még valamit egyéni útjaitokról, amikor nem a Gajdossal, hanem valamelyik más együttessel szerepeltetek. Attila, tudtommal te még Ausztráliába is eljutottál!

Sz.A.: Igen, az olimpiai játékokkal párhuzamosan kulturális programok is voltak Sydneyben. Erre egy magyar művészdelegáció is kiutazott. Ennek része volt a Csík Zenekar. Régi barátság fűz a kecskeméti Csík Jánoshoz és zenekarához, három éve szerepelek velük kültagként. Játszottam második lemezükön (s a tavasszal vesszük fel a harmadikat), együtt léptünk fel a Nemzeti Múzeumnál a TV által is közvetített március tizenötödikei műsorukban és más helyeken. Most meghívtak, hogy tartsak a zenekarral Sydneybe. Magyarország azon kiválasztott országok között volt, amelyek keresztmetszetet adhattak országuk kultúrájáról.

A folkMAGazin decemberi számából meg arról értesültem, hogy Tibor Írországban járt.

O.T.: A Magyar Dudazenekar tagja vagyok, mely nem állandó összeállításban szerepel. 2000-ben meghívást kaptunk az ősi kelta fővárosba, Armaghba, hogy nemzetközi dudástalálkozón vegyünk részt. Hat éven át voltak korábban Egerben országos dudástalálkozók, az utolsó már nemzetközi. Épp 2000-ben vált volna világtalálkozóvá az esemény, de sajnos 1998-ban a kellő támogatás hiányában be kellett szüntetnünk, pedig addigra már nemzetközi híre volt.

Akkor beszéljünk még a Gajdos klubról, mely tevékenységeteknek egyik legújabb színfoltja. Két nagyon szép estének lehettünk már tanúi a Keresztény Ifjúsági Klubban. Az elsőn az ifj. Csoóri Sándor vezette Ifjú Muzsikás együttes, a másodikon énekesetek, Maczkó Mária volt a vendégetek. Honnan az ötlet, és milyen további terveitek vannak?

O.T.: Tolcsvay Béláéknak van egy hasonló klubjuk. Sokan panaszkodtak, hogy a táncházban nincs alkalom beszélgetésre, s a táncnak is elég korán véget kell vetni. Szerettünk volna egy olyan találkozási lehetőséget, ahol zene is van, lehet beszélgetni meghívott vendégekkel, meghittebb hangulatban tölthetnek a zenészek, vendégeik és közönségük néhány órát. Mire ezek a sorok megjelennek, már túl leszünk februári klubestünkön, melynek Sebestyén Márta a vendége. A további meghívottak között lesz terveink szerint március 9-én Szomjas György filmrendező, áprilisban a Tolcsvay trió, májusban Halmos Béla és Sebő Ferenc.

És a jubileum megünneplésére mivel készültök?

Sz.A.: Őszre tervezünk egy jubileumi koncertet. Addigra szeretnénk elkészíteni új lemezünket is. Addig persze még sok fellépésünk lesz, a közeljövőben táncházaink és a Gajdos klub havonkénti rendezvényei mellett, a márciusi Maratoni Folk Hétvégén is találkozhat velünk közönségünk.

Hallhattuk, hogy más együttesekben is szívesen fogadnak benneteket. Engem például meglep, amikor hallom, hogy a Csík Zenekar vezetője felkér még egy prímást, Attilát, hogy álljon be melléje második prímásnak. De sok rendezvényen tapasztaltam már, milyen örömmel állnak össze a különböző együttesek zenészei, hogy együtt muzsikáljanak. A népzenészek között nincs szakmai féltékenység?

O.T.: Nincsen, mert mindnyájunknak közös a célja. Ez pedig az, hogy a magyar emberek annyi év után újra birtokba vegyék saját kultúrájukat.

Azt hiszem, ezzel a szép gondolattal zárhatjuk beszélgetésünket! Sok sikert kívánok nektek a jubileumi esztendőhöz!

Jámbor Ildikó

“Engedjétek hozzám jönni a szavakat”

Sütő András Egerben

Az önálló egri színház újkori története egy Sütő András darabbal indult Egerben (Emlékezetes, az önálló társulat 1987-ben az erdélyi író Egy lócsiszár virágvasárnapjával ünnepelte önmagát, s jelölte ki az értékek irányát.

Az új évezred első kultúra ünnepén a Harlekin Bánszínház látta vendégül az írót. A közben eltelt 14 esztendő (micsoda esztendő!) nemcsak Magyarország és Erdély történelmét fordította meg. Az addig tiltott, félve kimondott szó már szabad lett, de az addig országszerte ünnepelt író, már hazai és hazájabeli színpadokon is kezdett kevésbé népszerű, mert “kínosan nemzetivé válni.” (A színházat, mely elsőként büszkélkedett Sütő-darabok színrevitelével, átkeresztelték Pesti Magyar Színházzá). Egerben is rosszul cseng manapság ez a szó, ha valaki kulturális igényei és vágyakozásai mellé szeretné e szót jelzőként odailleszteni. A Harlekin Bánszínház igazgató-főrendezője Szíki Károly Sütő András könyvének rendhagyó bábszínpadi feldolgozását tárta a közönség elé Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A kisgyermek (a későbbi író) nyelvi ébredésének történetét követhettük végig a harmonikus tárgyi világot felsorakoztató, a kint és bent, a gondolat és a valóság történéseit víziószerűen megjelenítő kétszereplős játékban.

Ami különössége, és különös szépsége volt a január 21-i alkalomnak, hogy jelen volt maga az író is. Az ünneplő egriekkel együtt nézte végig az előadást, s még utána is körünkben maradt. Az őt körülvevő nagy tülekedésben érthetően csak rövid beszélgetésre futotta, melynek alább közlöm lejegyzett változatát.

- Nagyon köszönöm Szíki Károly barátomnak, hogy oly sok esztendő után, mikor kezdetben még Marosvásárhelyt szólaltatta meg ennek a könyvnek néhány fejezetét. A marosvásárhelyiek figyelmét, aztán a kanadaiak figyelmét, aztán az amerikai magyarok figyelmét ennek a könyvnek a gondolatai felé fordította. Ő akkor fordult ilyen politikus szövegek felé – minek előtte már egy forradalmat kirobbantott. És azután az összes barátait felakasztották a lócsiszár virágvasárnapjában – ő Schnagelschmidtet, ezt a nagyon véreskezű forradalmárt alakította – mondhatni nagy eredménnyel. Utána olyan munkába kezdett, amelyről nem volt sok tudomásom, és én örömmel, s egy kicsit szorongással vártam ezt a ma esti előadást. Tegnap megkérdezte Károly, hogy nem akarom-e megnézni a főpróbát? Azt mondtam neki: legyen meglepetés számomra is! Tehát ne szerzőként nézzem az előadást, hanem Önökkel együtt.

Most ennek a ma esti előadásnak a végén még egyszer és szívemből köszönöm Szíki Károlynak, hogy ennek a könyvnek a fölpártolásával ő majdnem állandólag ott van az erdélyi magyarság gondjai között, amely közül ez az egyik, amelyet ma este Önök hallottak. Természetesen megértést kell kérnem, és bocsánatot is azoktól, akik joggal érezhetik, vagy sejthetik, vagy épp csak átsuhant rajtuk az a gondolat: a bűn, amit én netán elkövettem. Azzal, hogy a gyerekeket (akik itt is vannak) én felnőtteknek néztem, és hogy netán a felnőtteket gyerekeknek néztem. Ha van valami mentségemre szóló, akkor az az, hogy a gyerekek felnőttek lesznek és öregek, mint én, a felnőttek pedig ugyanúgy fogják őrizni azt a gyereket magukban, ahogy mondta Ady Endre “Aki hozzá visszajár”, mint én. S akkor ezzel a bocsánatkéréssel szeretettel köszöntelek Benneteket.

- Kedves Sütő András! Egy gyermekszínházban vagyunk, és hallottam, az imént egy Erdélyből ideszármazott óvónő kérdezte Öntől, vajon gondol-e íróként is a gyerekekre mostanában?

- Nem szeretném, hogy azt, amit az erdélyi tájról egy életen át magamnak begyűjtöttem, mint a mézet, hogy az ne jusson el a gyerekekhez. Úgyhogy mihelyt egészségem megengedi, ezt megírom, s aztán akkor remélem, itt megint találkozunk.

- Említette, hogy nem ült be a próbára, s csupán nézőként fogadta a Harlekin produkcióját. Hogyan viszonyul ez az előadás az eredeti szöveghez? Mi a benyomása a látottakról?

- Ez, amit Szíki Károly és az ő munkatársai, mindenekelőtt Éry Kovács András rendezővel, s a zenei anyagának a felelőséggel itt ma este bemutatott nekünk, ez mindenekelőtt annak a bizonyítása, hogy indokolatlan volt az aggodalom: hogy egy ilyen esszészerű szöveget nem lehet színpadra vinni. Színpadra lehet vinni természetesen, de nem lehet, és nem szabad színpadi munkaként fölfogni, mert nem színdarab. A színpadról elhangzik más műfajban is mondandó. Ez esetben arról, hogy egy erdélyi magyar gyermek miként öltözik be az anyanyelv köntösébe, s mit jelent ez azok számára, akik őt ezzel felruházzák, s felelősek egy zsenge lélekért. Ennek a gondolatkörében született mondandója a ma este a személyes érzékelésem alapján mondhatom, eljutott azokhoz, akik ezt hallgatták. Oly módon jutott el, hogy ezt a hallgatóságot nem untatta, s ezt a hallgatóságot gondba ejtette azzal a közösségi gonddal, amely a mi ügyünk ott Erdélyben, hiszen azonos nemzethez tartozó magyarokról van szó. Tehát ez, amit itt ma este láthattunk, ez olyan szövegként hatott, amit színpadról el lehet, és el kell mondani.

Könyvszemle

1956 regénye

Mikor 1956 regényes feldolgozására gondolunk, nem feledhetjük annak a hatvanas években kizárólagosan giccses formában való ábrázolását, à la Berkesi és Szilvási. Ki foglalkozott annak koncepciózusan közönséges voltával, hogy a témát azért volt szükséges vulgárisan megjeleníteni, hogy a forradalom nimbuszát megtépázva, kizárólag a szirupos szerelmi történetekre figyeljen mindenki, a lényegre pedig sosem.

Mikor Domokos Sándor könyvét kézbe vesszük, hamarosan kiderül, hogy itt most egészen más megközelítésben találkozunk az 1956-os forradalom történéseivel és eszmeiségével. A több szálon, bonyolultan futtatott cselekmény valójában drámai feldolgozást kívánna, ám e regény – mint valaha legnépszerűbb irodalmi műfaj – ezúttal nem tartalmaz utánérzéseket, a drámai helyzetek pedig megférnek a regény keretein belül.

A drámai alaphelyzet elsősorban abból adódik, hogy két világ ütközik benne: a nyugati és a keletre szorított, immáron keletinek mondott magyar valóság, 1956 Magyarországa. Főhőse egy Franciaországba emigrált magyar festő, akit bonyolult érzelmi szálak fűznek hazájához, elhagyott és jelenlegi szerelméhez. Visszatérésének apropója egy kiállítás, melyre barátnőjén kívül még egy diplomáciai szolgálatban álló kétes egzisztencia, egy minden hájjal megkent francia kalandor is elkísér, aki meg akarja kaparintani a festményeket, és aki különös diplomáciai kapcsolatokat tart fenn egy orosz kémfőnökkel.

Aki Magyarországon született, ha elszármazik is innen, soha nem tud közömbös maradni ezzel a kicsiny, hányatott sorsú országgal, hazájával szemben. Ahogyan Liszt Ferenc vagy Dsida Jenő külföldön ébredtek rá, mennyire fontos nekik a hazájuk, ugyanúgy a hazatérő Bárdoss Zoltánt is megérinti valami, amit nem lehet megmagyarázni, legfeljebb az adott pillanatban megborzongani – és azonnal cselekedni.

A drámai elemeken kívül az epikai eszközök is gazdagítják Domokos Sándor kelléktárát. A festő, aki emlékek után kutat, már egy egészen más valósággal szembesül, és a külföldön az akkor divatos baloldali értelmiség rózsaszín szemüvegén át látott világ itt, testközelben másképpen fest. Jóllehet, Domokos Sándor regényének világa inkább a 70-es, 80-as évek konszolidációs idejét idézi, nem pedig Rákosi Mátyás ötvenes évekbeli nyomasztó atmoszféráját. Kissé anakronisztikusan hat, ahogyan a “külföldre szakadt hazafi” hazaérkezik, hiszen a kádári korszakban a jómódú, befutott, és ide kemény valutával hazatérő magyarokat volt szokás így nevezni és kezelni. Az ötvenes évek világa még a tömény és gátlástalan gyűlölködés ideje volt, s nem volt jellemző az a fajta tolerancia, melyet Bárdoss Zoltán iránt tanúsítanak a kis- és nagyvárosi csinovnyikok.

A magyar festő története nem csupán egy történelmi “megvilágosodás-történet”, hanem a becsületes helytállás és az örök emberi értékek diadalának regénye. A főhős és a hozzá rokoni vagy baráti szálakkal kapcsolódó más szereplők szinte véletlenszerűen válnak hősökké, ahogyan belesodródnak a történelmi eseményekbe, és jellemük szerint cselekszenek, mert másként nem tehetnek. Domokos Sándor műveiben mindig a humánum diadalmaskodik. Megmenti számunkra az emberi értékeket, melyek nélkül lehet ugyan élni, csak nem érdemes.

M.M.

(Domokos Sándor: Tisztítótűz, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 2000)

Új

Hevesi Napló

Millennium

A tartalomból:

POMOGÁTS BÉLA: Tisztelet Tiszaladánynak

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ: A reggeli

KALÓ BÉLA: coEUr

PATKÓS ATTILA: Hamvazószerda üzenete

GYÜRE LAJOS: Tűnődéseim

MURAWSKI MAGDOLNA: A márciusi ifjak…