Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XXXVI.

A mezőkövesdi I. László Gimnázium szeptember másodikai tanévnyitó ünnepségén a falnak dőlve egy vékonyka, alacsony növésű fiúcska szomorkodik.

No, meg édesanyjától. Mert ők csak ketten vannak.

Édesapja három éve meghalt. Hirtelen.

Vakbélgyulladás. Mire bekerült a kórházba, már késő volt.

Mindig is ez volt a vadászház. Szolgálati lakás volt ez, de mivel az új vadőrnek volt a faluban saját háza, a tanács megengedte, hogy továbbra is ők lakhassanak benne.

Mindketten sírtak.

És ahol kedvére vadászhatott.

Mert vadászott. 1962-ben, tizennégy esztendősen.

S már évek óta. Rendszeresen.

***

A házhoz tartozó kis kert gyönyörűen meg volt művelve.

- Kisfiam! A kék bödönben már semmi nincs. Hozni kellene bele. Ha nem felhősödik be, ennél a holdvilágnál már megpróbálhatnád – szólt fiához halkan az édesanyja, merthogy ugye a falnak is füle van, no meg hát nem is tartozik ez senki másra. Ez az ő sorsuk, ez az ő dolguk.

A drága jó ura hagyta a gyerekre.

Mintha érezte volna előre. Pedig dehogyis érezte.

Csak hát azt tanította imádott gyermekének, amit ő maga is tudott, amihez értett, amit szeretett.

No, meg nem is kellett ezt olyan nagyon tanítania, különösen nem erőltetve, mert a fiút nagyon is érdekelte.

Minden olyan érdekelte, ami az erdőben létezett, minden, ami az erdőben történt.

Öröklött érdeklődés, öröklött tehetség, öröklött szenvedély volt ez.

Belülről fakadó természetességgel. A legapróbb magocska is kiváló táptalajra lelt, gyökeret eresztett és gyorsan szárba szökkent.

- Jól van, drága kisfiam, csak vigyázz magadra, nehogy valami bajod legyen, hiszen tudod, hogy csak te vagy nekem.

Egy éve már, hogy egyedül járta az erdőt. Egyedül lesekedett, lopakodott, nyomozott. Úgy, ahogy édesapjától látta.

S ha vadászhatott, azt boldogan, örömmel, szívesen tette.

Tizenkét éves létére többet tudott, mint azok, akik ezen a területen, mint társasági tagok sportvadászként vadásztak.

A pár kinőtt, barna tornacipő egy szögre akasztva lógott kint a tornácon. Mindig. Egy rozsdás nagy szögön, csak úgy, az elvékonyodott cipőfűzőn himbálózva. Abban lapultak a lőszerek. Ott, szem előtt. Nem is találta volna meg azt senki.

Csaknem kétórás gyaloglás várt rá, és végig emelkedőn kellett haladnia. Út oda nem vezetett, nem is járt erre senki emberfia. Vadász meg különösen nem.

Göcsörtös gyökerekkel kapaszkodtak itt is, ott is az évszázados fák, kisebb-nagyobb mélyedéseket, lyukakat, üregeket képezve, melyek kiváló rejtekhelyül szolgáltak a prémes ragadozóknak, borznak, sünnek.

S a fegyvernek.

Az egyik történet különösen izgalmas volt.

***

A szomszéd falu hivatásos vadásza szokásos körútját járta, vállán sörétes puskájával.

Ám ilyenkor semmi gyanúsat nem érzékelt.

A vadőr tehát akkor már sejtette, hogy kik tizedelik a vadállományt. S amikor a körútját járva azon a bizonyos délután a falutól nem messze az erdei út egyik fordulójában hirtelen szembetalálkozott a két jómadárral, megszólította őket:

- Jó napot adjon Isten az uraknak! Hogy-hogy fejszével, baltával sétálnak most itt az erdőben? Hol maradt ma a kasza meg a villa?

- Fát vágni indultunk, azért van fejsze nálunk. Nincs tán valami kifogása ellene: - szólt hetykén, de érezni lehetett, hogy betanult szöveget mond.

- Hát, ha van engedélyük a vágásra, akkor semmi gond – mondta a vadőr, miközben arra gondolt, hogy itt bizony valami nem stimmel, mert ez az ember olyan kimért módon nyugodt, olyan megfontolt, hogy ettől akármi is kitelik. Ösztönösen nyúlt a jobb vállán lógó sörétes fegyvere markolatához.

A hivatásos vadászt bal vállán érte a lövés, a hatalmas erejű ütés. Megpördült, de nem zuhant el. A sörétese egyik csövét még rá tudta sütni az eközben fegyverét újratöltő vadorzóra.

Földre esett a rabsic puska, de ekkor elesett már a vadőr is.

Forgott vele a világ, zúgott a füle, majd minden elsötétedett előtte.

Elvesztette az eszméletét.

- Örülök, hogy jobban van – kezdte a rendőrtiszt. Megértem, hogy a fegyverét Ön ellen fordító orvvadászra rálőtt és megsebesítette. Ez eddig világos, ez jogos önvédelemnek minősül. A kérdés az – s ez már nemigen érthető –, hogy a már földön fekvő súlyosan sérült embert miért lőtte még fejbe?

- Miért kellett agyonlőni?

- Nem emlékszem én ilyesmire, nem tettem én ilyet – suttogta halkan a hófehérre sápadt nagybeteg vadőr. – Nem is értem, hogy mit tetszik kérdezni – s arca őszintén tükrözte értetlenségét.

- A kérdés tehát az, hogy a magatehetetlen sebesült, több sebből vérző embert miért lőtte még agyon. Valami elfogadható magyarázat, indok kellene, mert ez így bizony nagyon gyilkosság gyanús – zárja mondókáját a nyomozó, s türelmesen figyeli a beteg ember ábrázatát, akit a hallottak igencsak elcsodálkozásra késztettek.

Ő csak addig tudott visszaemlékezni, amíg az eszméletét el nem vesztette. Ő csak egy lövést adott le. Azt is csak úgy, célzás nélkül – estében, kapásból – s most a rendőr is azt erősítette meg, hogy csak néhány sörétszem érte az áldozatot. Nem gyilkos ő, nem is ő volt az, aki először lőtt, s ő az, aki majdnem meghalt.

És most valami egészen másról beszélnek itt neki, hogy valakit fejbe lőttek, hogy valaki meghalt, az ő puskájával lőtték agyon, s hogy minden valószínűséggel ő az elkövető.

- Nem én voltam. Nem én lőttem fejbe azt az embert – nyögdécselte halkan, erőtlenül, s bágyadt tekintete mutatta a nyomozónak, hogy várni kell a kihallgatás folytatásával. Várni kell, hogy felerősödjön annyira, hogy elmondhasson mindent úgy, ahogyan ő emlékszik vissza az eseményekre.

Egy hét után került erre sor.

Részletesen elmesélte, hogy mikor találkozott először a vadorzók nyomával, hogy a járási rendőrkapitányságon személyesen tett bejelentést a dologról, s hogy ott, akkor jegyzőkönyv is született erről. Azután a két gyanúsítottról beszélt, hogy látta őket az erdőbe menni, hogy velük találkozott a végzetes napon is. S hogy közülük az egyik lőtte meg, a másiknál meg egy nagy fejsze volt.

Lassan körvonalazódott a tragikus eset minden részlete, s a nyomozás új lendületet kapott. Keresték a másik rabsicot, de nem találták sehol.

Elrendelték a letartóztatását, s már az első tárgyalás időpontját is kitűzték, amikor a csehszlovák határőrök jelezték, hogy a szlovák oldalon egy, az erdőben bujkáló magyar állampolgárságú férfit fogtak el.

A megyei kapitányságon zajló kihallgatás során lassan-lassan tisztázódott az esemény. Az elfogott társtettes vallott, s kiderült az igazság.

Amikor a meglőtt hivatásos vadász elvesztette az eszméletét, látható volt, hogy a megsörétezett cimbora orvosi segítségre szorul. Ám ha orvoshoz fordulnak, menthetetlenül kiderül bűnösségük. Barátság ide, cimboraság oda, ez a semmirekellő csibész úgy gondolta, hogy ha örökre elhallgattatja a társát, az nem fog tudni rá vallani. Fogta hát a halottnak vélt vadőr puskáját, és fejbe lőtte kollégáját.

Apor Elemér

“Itt most minden 12-13 éves suhancnak kétcsövû töltött pisztoly van a szûre újjában”

Az Eger című lap 1874. évi első száma lehangoló képet rajzol Heves megye és Eger város közállapotáról, gazdasági viszonyairól.

A száz évvel ezelőtti egri újság ennyi szomorúsággal és nyomorúsággal szemben mindössze egyetlen megnyugtató hírt közöl a “Hírfüzér” című rovatában: Elfogták Sisa Pistát.

Még egy rövid hír: “Az egri Casino a cholera járvány által árvaságra jutottak fölsegítésére saját nagy termében február hó 7-én polgári táncvigalmat fog tartani. Belépti díj 1 frt.”

Hiába! Mi mindenre tudunk táncolni!

Gyüre Lajos

Magyar ökör

Mozdul a föld, ha lépeget

Pontosabban mint az óra.

Szomjazik emberi szóra,

s szarva kiszúrja az eget.

Nyakában örök a járom,

mélán néz virgonc tinókat,

s nem lázad, ostor, ha nógat,

viszi terhét vizen, sáron.

De ha jön a bunkós böllér,

és tarkón sújtja a sulyok,

szemére száll a köd, és vér,

nyakára feszül a hurok,

elterül s szájából sötét,

véres nyál a hídra csurog.

Már megint

Már megint tavasz van,

sikongva vetkeznek

piruló vessző-rügyek

duzzadó

csitri kis rózsabimbók,

maguk kellető szüzek.

Már megint tavasz van

hűs nedvek indulnak

oltani bársony tüzet,

kinyílnak

bolyhos barka-vaginák,

sárga pendelyes füzek.

Már megint tavasz van,

szállnak a magasban

bódító, nyers illatok,

üzennek

jajduló vágyak, hívnak:

itt vagyok hé, itt vagyok

T. Ágoston László

Béla cigány búcsúja

“Minden emberi lény szabadon születik

Nagyapám, az egyszerű falusi asztalosmester kétféle embert ismert: a rendeset és a gazembert. A rendes emberek közé sorolta a zsidó fűszerest, Béla cigányt, aki a kocsmában hegedült, Filipet, aki lengyel menekültként házasodott be a falu egyik családjába, Sztojanovicsot, a vándorló asztaloslegényt, a drótostótot, aki időnként megjelent fazekakat foltozni, meg Kossuth Lajost, akinek a fényképe ott volt a könyvszekrényben egy vaskos könyv első oldalán. Közös jellemzőjük volt, hogy valamennyien csináltak valami hasznosat, és nem csaptak be senkit.

S ki volt a gazember nagyapám teóriája szerint? Mindazok, akik mások munkájából éltek, loptak, csaltak, hazudtak, s köpönyegforgatóként hasznot húztak mások hiszékenységéből. Ezek közé tartozott Hitler, Sztálin, Rákosi, a félkarú végrehajtó, Bóka Ferkó, aki a bolt elől ellopta a szánkómat, és Kanalas, aki a háború előtt leventeoktató volt, aztán az MDP megalakulása után egyszeriben pártvezetőségi tag lett a faluban.

Az egész környéken tisztelték nagyapámat a jó munkájáért. Volt hát kikből barátokat választania. Akár a jómódú gazdák, akár a tanácselnök barátja is lehetett volna. Becsülték is egymást, de csak úgy három lépésről. Mindössze három ember volt, akit barátjának vallott. Károly bácsit, aki hat hold földön gazdálkodott, Gyuri bácsit, a kádármestert, meg a Béla cigányt.

Különös barátság volt ez, hiszen Béla akár a fia is lehetett volna. Furcsállották is a falubeliek, de nagyapám önérzetes, makacs ember volt, ritkán változtatta meg az elhatározását. A barátságot meg egyenesen szent dolognak tartotta. Ebbe nem tűrt beleszólást még nagyanyámtól sem.

Minden kocsmában más-más banda muzsikált, s a borközi mulatozáshoz bármelyik megfelelt. De Béla volt a környék legjobb prímása. Nagyapám meg a községi dalárda legjobb tenor énekese. Mondják, hogy ha belépett a kocsmaajtón, Béla kezében megállt a vonó, s bárki fizette is a nótát, az öregnek kellett folytatnia. Ő meg az egész bandának rendelt, s velük mulatott, míg a kedve tartotta. Nem is volt olyan névnap, születésnap a családban, hogy Béla el ne húzott volna az ablak alatt egy-egy szép nótát. Nagyapám meg beszólította őket, és odaültette a vacsoraasztalhoz. Még csomagoltatott is nagyanyámmal, hogy legyen a gyerekeknek is.

- Aztán mit kérsz a tanításért, Béla? – kérdezte tőle az első óra előtt.

- Semmi se nagy dolog, amihez ért az ember. Nekem se nagy dolog ajtót, ablakot, bútort csinálni, de ezért a tudásért meg kellett szenvednem. A te tudásod se kisebb értékű, Béla! Én asztalosmester vagyok, te meg a hegedűé. Tudod, mit? Adok egy fél disznót, ha elfogadod fizetségül.

Béla lelkiismeretes tanárnak bizonyult, mindent megpróbált, amit csak lehetett, apámból mégsem lett hegedűvirtuóz. A kottát egyikük se ismerte, s mint kiderült, csak a tanárnak volt abszolút hallása. Meg kellett elégednie azzal a néhány nótával, amit úgy-ahogy sikerült belesulykolnia. Nagyapám azonban állta a szavát: disznóvágáskor elvitte Bélának a fél disznót.

Bélának két fia volt, a fiatalabbik pont egyidős volt velem. Egy úton jártunk iskolába. Együtt jöttünk, mentünk, nagyon jó barátok lettünk. Amikor beteg voltam, ő jött el hozzánk megmutatni a leckét. És senki se csodálkozott, amikor az év végén jutalomkönyvet kapott az iskolában a kitűnő bizonyítványa mellé.

A faluban többféle pletyka is terjengett az esetről. Az egyik biztos helyről tudni vélte, hogy azért buktak meg, mert egy taktust se tudtak kottából játszani. A másik azt suttogta, azért tiltották ki őket a kocsmából, mert a kulákoknak muzsikáltak. A harmadik csak intett: lefizették a vizsgabiztosokat.

Béla nem firtatta a döntést, de attól kezdve gyakran láttuk részegen támolyogni az utcán, hegedűvel a hóna alatt. Egy nap aztán fölpakolta a családját, s elköltöztek nemcsak a faluból, de a megyéből is.

Több mint tíz év telt, mire újra találkoztam vele. A faluvégi autóscsárda sarkában ült egyedül. Borotválatlan volt az arca, a ruhája kopott. A fekete hegedűtokot a falnak támasztotta. Előtte az asztalon félig ürített pohár.

- Ki ez az ember? – kérdeztem a kocsmárostól. – Olyan ismerős, mégsem tudok rájönni, kicsoda…

- Nem is tudom… talán azt, hogy szegény nagyapám küldi. Ha élne, biztosan ezt tenné ő is.

Talán fél óra is eltelt. Iszogattunk, beszélgettünk a barátaimmal. Egyszer csak megállt az asztalunk mellett a kopott ruhás, borotválatlan ember, álla alatt a hegedűvel. Felénk biccentett, aztán halkan játszani kezdett, s rekedt hangján énekelt hozzá: “Pirospettyes ruhácskádban láttalak meg téged…” A nagyapám nótája…

Nagyapád ezt a nótát előre kifizette nekem – mondta. – Hanem azért megkérnélek valamire, fiiam. Mutasd meg a sírját, hogy még egyszer, utoljára ott is elhegedülhessem neki.

Megmutattam. A barátaim is követtek bennünket. Öreg este volt már, senki se járt a temető környékén, így nem volt, aki megbotránkozhatott volna a temetői mulatozáson.

felejtést őriz a felejthetetlen:

Férjénél van már az asszony, de negyedik hónapja lassan, hogy külön él a párjától. Kezet emelt rá nagy féltékenységében a férje, hát otthagyta, még mielőtt ütni is merészelt volna vele: tanulja meg a nyavalyás, kivel áll szemben. Élni teremtette őt az Isten, meg szeretni, nem pedig, hogy lábakapcája legyen az urának! Hazaköltözött az anyjáékhoz, ma is ott neveli a kislányát. Szülői segítséggel. A csöppség – egyem a szívét – középső csoportos az óvodában.

Ő maga a városba jár. Ingázik. Ügyintéző egy bankfiókban. Nem nehéz a munka, közgazdasági érettségi kellett csak hozzá. Az meg van neki.

Pedig fantasztikusan jó szerető, az elhagyott férj a fasorban sincs hozzá képest. És micsoda fényűzően él! Fel is tette magában Pergő Tímea, hogy dűlőre viszi a dolgot. Elválnának mind a ketten, ő pedig hozzámenne a doktor úrhoz.

Az asszony azonban addigra már elveszítette kedvének javarészét a szeretkezéshez. Úgy áthűlt ez alatt az idő alatt, hogy már a nagykabátjából is csak többszöri kérésre volt hajlandó megválni.

Pergő István mozdonyvezető szabadnapját töltötte odahaza. Megrakta még egyszer odalenn a kazánt, s indulni készült, hogy hazahozza kisunokáját az óvodából. Nagy hó lehullott az éjszaka – esett még jó feléig a délelőttnek is – Pergő István hát magához szólította a Tiszát, s nyakába rakta a hámot. A kutya szinte nyüszített örömében. Nem volt neki idegen a húzószerszám, s mert odakészítve látta a gyerekszánkót is, tudta ez az okos állat, hogy kisgazdinkájáért mennek, neki készíti nagyanyja a meleg plédet. Micsoda öröm őt húzni, így járni kedvében a legszeretettebb emberkölyöknek! Ment volna már, rohant volna az óvodába, százszor is, ahová elkísérte már Kisgazdinkát, az öreg Pergő – vagyishogy mit beszélek, nem volt ő öreg, most töltötte csak az ötvenkettőt – alig győzte őt visszafogni.

Mielőtt elindultak, beszólt az ember a feleségének: ne nyugtalankodjék, mert megállni szándékoznak visszafelé a nászéknál; kiscsikó született náluk a minap, hadd lássa a kicsi szentem.

Kisverácska akkorát cuppantott nagyapjának orcájára, mikor meglátta az ajtó üvegén át a Tisza kutyát, amekkorát csak tudott azzal a pici szájával. Alig fűzte be lábán a kiscsizmát az öregapja, a kicsi lány már a kutya nyakán lógott. Hízelgett neki, ölelgette, s a kutya sem különben: nehezen mondta volna meg bárki is, melyikük örül jobban a másiknak…

Velük tartott a Tisza kutya is, de ez senkit nem zavart. Még Csinost, a kiscsikó anyukáját sem. Annál is inkább, mert Tisza – mint aki tudja, mi az illem – hátul maradt szerényen az ajtó mellett. Onnan követte csak szemével az ő kis gazdinkáját.

Szikszai mama frissen sütött túrósrétest húzott ki a sütőből.

Nem volt kíváncsi a doktor úr magyarázatára, nem volt kíváncsi a kifogásokra, s nem volt kíváncsi többé magára a doktor úrra sem. A központból voltak most lenn pár napig, továbbképzést tartottak a dolgozóknak. Az osztályvezető állandóan körülötte legyeskedett, tegnap még vacsorára is meghívta. Kis híja volt, hogy nem bújtak ágyba. Bánja is már, miért mondott nemet, most legalább megtudná doktor Szoknyapecér, hogy ki is az a Pergő Tímea! Meg is mondta a magáét a főorvosnak, mikor este rátelefonált, s kimenteni igyekezett magát a találkozó elmaradása miatt. Váratlan eseményről hadovált valamit a főorvos, meg konzíliumról, amin neki is részt kellett vennie, de a nő borgőzösnek érezte a férfi hangját. Meg aztán mintha poharak csengőjét és női kacarászást is hallott volna Pergő Tímea a háttérből.

Soha többé nem találkozik a főorvossal. Most már teljesen biztos volt benne.

Tiszakutya továbbra is nagy szeretettel fuvarozta kisgazdinkáját. Reggel oda, délután meg vissza. Így volt ez akkor is, ha Pergő István szolgálatban volt, s csak felesége ment óvodába a kisunokáért. Kisverácska hol barátja mellett szaladva, hol pedig szánkón ülve biztatta a kutyát, az meg húzta neki a szánkót könnyűszerrel: akár rajta ült a kis hercegnő, akár nem.

Be-betértek majd’ mindennap Szikszai mamáékhoz is: rendszeres programjukká lett meglátogatni Édesapával Hókát; megfigyelni, miként bújik anyjához egy-egy nyeletnyi finom tejecskéért. Megsimogatni őt is, Csinost is, megveregetni kis kezével a lovak nyakát, s kockacukrot kínálni nekik.

Édesapa, de különösen Szikszai papa mesélni is szokott ilyenkor. Hollóról, a Hóka nagymamájáról szólt legtöbbször a történet, aki már ugyan nem él, mert nagyon öreg volt már akkor is, amikor Szikszai papánál szolgált, de aki fiatal korában a jótündérek hintaját húzta. Fekete volt, s fényes szőrű, mint a villám, még a Csinosnál is fényesebb, és büszke is a tetejében, mint a parancsolat. Hét határban nem volt párja, ha felszerszámozták a kocsi elé.

Mert nagy, nagyon nagy az a mesehintó: százan, de még tán ezren is elférnek benne. Olyasféle, mint az ő kicsi szíve, amiben – gondolkodjanak akárhogy is a felnőttek – szépen elfér a nagyiék meg anyuci mellett az ő drága aranyos apukája is…

Homokszín hajad krizantém szagú temető.

“Jómódú parasztcsalád legkisebb, kilencedik gyermekeként nőttem fel egy hegyvidéki faluban. Apám jó gazda volt, kemény ember és szigorú. Három nővérem és öt bátyám volt, úgy nőttünk fel, mint a többi falusi gyerek. Testvéreim együtt dolgoztak szüleimmel a mezőn vagy szőlőben, mihelyt alkalmasak voltak. A lányok anyámmal, a fiúk meg apámmal. Csak velem tettek kivételt, engem polgári iskolába írattak a szomszéd városkában, mert jól tanultam. Ez nem azt jelentette, hogy én nem dolgoztam, mert délután, amikor hazaértem a vonattól, nekem is kellett végeznem a dolgom. Teheneket legeltettem, meg zöldet, dudvát vittem a disznóknak, malacoknak. A szünidőben én is együtt dolgoztam apámmal meg a bátyáimmal.

Már másodikos voltam, amikor új inget szerettem volna. Addig csak a bátyáim által már kinőtt ruhákban, alsóneműkben jártam. Szépek és jók voltak, hiszen hamar kinőtték, és édesanyám mindig mosta, vasalta, igazgatta, “adjusztálta” azokat. A városka több úrigyereke már új ingben járt, és az én vászon – barhelt – ingemet megmosolyogták.

Örültem nagyon. Másnap iskola után elfutottam, megnéztem a kirakatot. Kis kirakat, sok ruhaneművel, középen hófehér, hosszúgalléros, gyöngyházgombos ing! Olyan, amilyet elképzeltem…. Eleinte naponként, később hetenként, kéthetenként néztem meg. Néha futnom kellett, hogy elérjem a vonatot, de megérte: az ing látványa hetekig, hónapokig örömet okozott!

Április vége körül ismét elmentem ingnézőbe. Úristen!… Nincs kirakat, nincs ing… csak üvegcserepek!… A bejárati ajtón keresztben vasrúd – lepecsételt papírcsíkokkal. Belestem a deszkakerítés résein az udvarra: kifelé bámuló sapkás gyermekeket láttam sírni!

Úgy vonszolt be a konyhába, a kis dikóra fektetett és levetkőztetett. Alig emlékszem, mintha köd mögött történt volna minden. Jöttek, mentek a testvéreim, a szomszédasszonyok, suttogtak, majd jött a bába néni is. – Orvos nem volt a falunkban. – Felültetett, tapogatott, forgatott ide-oda, csavargatta a nyakamat, majd “félóránként hidegvizes borogatást a testre!… csak borogatni!…” utasítást adta anyámnak. Borogatott is szegény anyám! Hidegvizes törölközőbe csavart, arra vászonlepedőt tekert. Sűrűn váltogatta a törölközőt.

Este megjött apám. Bejött, megtapogatta a homlokom, csóválta a fejét, kiment vele anyám is. Anyám visszajött, új borogatást tett rám… megint bejött apám, evett… aztán leakasztotta a tarisznyát és elment. Anyám egy kis levest erőltetett belém, borogatott… Borogatott és tapogatta a homlokom. Éjjel arra ébredtem, hogy melegem van, ahogy mozdultam, anyám riadtan ugrott és hozta a vizes törölközőt.

Reggel lehetett már, mikor megint jöttek-mentek. Jöttek a szomszédasszonyok, járkáltak a testvéreim, suttogtak, nem értettem semmit. Jött a suszter felesége is, jött Marisunk is, hozott valamilyen édeskés levest, meg kalácsot. Anyám mindkettőből belémdiktált egy-egy kicsit. Azután megszűnt a járkálás, elment ki-ki dolgára.

Az inggel együtt megjött az egészségem is. Délben már az asztalnál ebédeltem szüleimmel. Apám elment dolgozni még, én kérleltem anyámat, hogy felkelhessek. Addig rimánkodtam, míg megengedte, és segített is: tetőtől-talpig lemosott hideg vízzel a dézsában. Meleg volt, csak kis gatyát meg alsóinget vettem fel, és rá az én új fehér ingemet. Kicsit passzos volt, de minden gombot begombolva kimentem a kapuba: hadd lássa mindenki!! Jött a cimborám a vonattól, megmondani, mi a lecke! Dicsérte az ingemet, tetszett neki is.

Megismertem a feleségem, összeházasodtunk… már ötven éve! Jól kerestem, szépen éltünk. Beköltöztünk a városba, házat vettünk. A legnagyobb gyárban lettem szerszámélező, majd… szerszámkészítő! A feleségem is elhelyezkedett. Szerettem a munkámat, azt hiszem, engem is szerettek. Többször akartak művezetőnek, ennek-annak, de én maradtam: szerszámkészítő. Nem tudtunk mit kezdeni a szabad szombatokkal, hát vettünk egy kis hobbiföldet… jó helyen!

Aztán jött az új! A gyárat eladták… nem kellett már se szerszámkészítő, se lakatos. Csak nagydarab kutyás-fogdmegek, meg rakodók… akik őrizték meg felrakták a berendezést… Elértem már a korhatárt, nyugdíjba mentem… Nem küldtek… de nem is bánták! Jól kereső voltam, elég szép volt a nyugdíjam… Azóta évről-évre emelik – mindig nagyobb mértékben, mint a tervezett infláció, mégis csökken… mert mindig az infláció nyer!… Nem panaszkodom, kijövünk kettőnk nyugdíjából, pedig egyre több kell gyógyszerre!

Csak egy fiunk van… nem lehetett több, sajnos! Egyetemet végzett, gyengeáramú villamosmérnök… most egy nagyvállalatnál számítógép rendszergazda. Önálló, kocsival jár, fizetik a használatát is. Van hat szép unokánk – a reszelős, érdes hang szinte bársonyossá finomult – öt lány és egy fiúka! Jól és szépen élnek! Ötszobás lakásuk van, két fürdőszobával, két WC-vel! Mercedes kisbuszuk van, azzal hordják a gyerekeket iskolába, óvodába!… Csak egy a baj… tőlünk messze! Majdnem háromszáz kilométerre laknak egy szép városban. Ritkán látjuk őket… mi is nehezen mozgunk már. De segítjük őket, ahogy tudjuk.

Mikor összekerültek, kétszobás lakást vettünk. Aztán nagyobbra cserélték… segítettünk… Két éve eladó volt a mellettük lévő lakás… drága volt… pótoltunk. Keveset, de még segítünk. A hobbiban sok minden megterem… igaz, megdolgozunk érte… én néha az éjszakát is ott töltöm, mert… mert… nem haragszom én senkire… de ezeket csak gyümölcsszezonban lehet a határban látni. A gyümölcsöt, zöldséget, befőtteket, süteményt elküldjük nekik… Nem postán! Szerencsére a két város között jó buszközlekedés van. Ha reggel korán kiviszem a buszhoz a fedeles kosarat – van belőle vagy hat –, délben már az unokák előtt a friss gyümölcs. Ha délre kisül a sütemény, este már esznek belőle. Jók a buszvezetők, ismernek, szeretnek. Ha nem tud érte menni időre a fiam, elrakják a forgalmiban, ugyanúgy itt is. Tele kosár megy, üres jön. Karácsonykor pár napot, nyaranként egy-két hetet velünk töltenek… akkor van nekünk igazi ünnep!

felette. Porfelhő leng a távoli

Az ember népzenét gyűjt.

A homlokzaton ugyan még mindit ott díszlik a millennium érszáma: 1896. Ennyi maradt belőle. Pár évtizede rejtélyes módon lángot fogott a zsúpfedél. Marták a lángok a roskatag építményt, pernyévé vált a sanyarú zsellérsorsok tanúja. Tépte, cibálta a könyörtelen szél. Múltba süllyedt az agyagból döngölt padló, a búbos kemence, a vaskosan terpeszkedő körpad s a négyszögletes, hatalmas asztal.

- Bácsikám, maga még mindig él?! – csodálkozott a korosodó orvos, aki nemrégiben újra a faluba vetődött. Félig tréfálkozva hozzátette: – Én már réges-rég eltemettem.

S valóban. Ott trónolt nagyapa a vén diófa alatt elpusztíthatatlanul. Kiálló pofacsontja, beesett arca évszázadok nyomorúságáról regélt. Sasorra, büszke tekintete, kackiás bajusza rebellis ősök kiolthatatlan öntudatát sugározta.

S a férfiak? Miközben bölcsen borozgattak, egymás szavába vágva, hangoskodva disputáltak. Röpködtek gyermekfülemnek ismeretlenként csengő nevek: Horthy, Teleki, Imrédy, Rajk, Nagy Imre, Kádár… Csak jóval később, történelemórákon tudatosodott bennem, kit is takarnak ezek a nevek.

Félek attól, hogy én is olyan leszek, mint az utcán görnyedt háttal siető emberek, akik vakon lépnek át az utcarepedéseken, fásult, sárga szemfehérjük megvadított tekintete biztos védelem az elfajzott világgal szemben, minden vidámkodó toppanásra a fejüket csóválják, fukarkodva szorítják oldalukhoz kezüket, nehogy kiolvashassam tenyerük barázdáiból, hogy az életük tétova, semmibe vesző keserv. Nem hagynak nyomot az utókornak; nem idézi hajuk suhogását a nyári, holdmosolygós szellő, lábuk nyomát nem hagyták a folyó selymes homokszín hátán, vágyaikat, titkaikat nem szövik hajnali énekükbe a rigók.

Ó mekkorát kellene kiáltanom, hogy maguktól kitörjenek magukból, törtessenek, izzadva, szenvedve harcolják ki a jobb, szivárványhidas jövőt?!

Engem is húz ez az örvény: öregszem, minden virágszirom lehullása közelebb visz a semmivágyás felnőtt őrlőgépébe, kapálódzom, fulladozom, elvesznek a gyermekkori álmok, a naiv arcpirultság, minden szívem odavész velük, lelkemet az elaljasult emberi világ tépi ki, fogy erőm, nekem is végem van, megbűnhődtem, amiért volt szívem és erőm hinni.

A szivárványosan csillogó rovarszárnyak zümmögése, a madarak egetzengető trillái, mind-mind beleszövődtek az éj italába, amit csak módjával szabad kortyolgatni, s amelynek minden cseppjébe a nappal lüktetése, az élet örök létezniakarása van belesírva. Teli vannak fájdalmas szenvedéllyel, riogató valóságképekkel, csattanó levélzölddel, hajnalajaktól harmatos pókhálófonállal, az örök szépségről szőtt álmokkal. A csalfán csillogó, tündérkezű reménnyel, hogy minden rideg tekintet bűnbe esik, s odaadja szívét egyetlen, égösvényt hasító sirályszárnyalásért, a habókos felhőcsitrik esőt szülő földöleléséért.

Borzongás, vérzubogás, ez kell a saját magát harapdáló, száraz ajkaknak, a koppanó, lélekfullasztó lépések helyett mezítlábas vágtatás a kéregillatú, fénypásztás erdőben…

Tüzes és mézes ital ez, a gyászlepel csillaggombjai úgy ragyognak, mintha tudnának valamit a gyerekkor kesergő könnyeiről, mintha minden álmom, ami az emberi világ csalfasága és önző zsarnoksága miatt veszett el, most odafenn gúnyolna tehetetlenségemért.

Már zsong a fejem a bortól, szívom pezsdítő illatát, kitörni, szaladni vágyom a tisztító pokoltűz szabadságába!

A lombfésülő szellő józanít ki didergető emlékképeimből, kisgyermekként ölelem át a feketeséget, egész szívemet odaadom, mert csak így doboghat tovább a rigók énekével, a gesztenyefa integetésével, a folyó hullámhabjával.

Az éjszaka mindent elhomályosít, titkokat burkol suttogásba, hatalmasabbnak láttat minden jót és elrejt minden rosszat, sejtelmes fátyollal koronáz minden egyszerűt.

Ha majd megszorítjuk a kérlelő kezeket

később megyek és látok.

Jézus születésének 2000 éves, a magyar államalapítás 1100 éves, és a keresztény királyság megalapításának 1000 éves évfordulója mellett méltó megemlékeznünk ebben az évben egy negyedik – megrendítően tragikus, egyszersmind lélekemelő – eseményről is, amelynek kereken 2400-ik évfordulója erre az esztendőre esik.

Kétezernégyszáz évvel ezelőtt, Kr. e. 399-ben halt meg Szókratész, a görög és az egész nyugati filozófia atyja, Platónnak – Arisztotelész mesterének – barátja és tanítója. Ők hárman jelölték ki azt az utat, amelyen a “bölcsesség szeretete és a gondolkodás tudománya évszázadokon keresztül haladt, mígnem összeolvadt a kultúra latin folyamával, hogy együttesen képesek legyenek a hamarosan megjelenő keresztény igazságok megfogalmazására és egyre mélyebb kifejtésére. E folyamat élén kétségkívül “a nagy triász”, a három szellemóriás áll, első helyen a különös életmódot folytató Szókratész. Életét teljesen egyéni stílusban élte, már-már remete módjára. Volt egy legyűrhetetlen szenvedélye: szeretett beszélgetni, bárhol, bárkivel, bármilyen témáról. Mivel – saját állítása szerint ő maga semmit sem tudott – többnyire csak kérdezgette beszélgetőtársait, míg végül egy többnyire erkölcsi természetű igazságra bukkantak.

Életének hetven éve Athén történetének tartós aranykorát – a váratlan és gyors bukásig – öleli át. Mintha a perzsa fenyegetést végleg elhárító győztes háborúk után az önérzetében, hatalmában, gazdasági és katonai erejében meg politikai befolyásában megerősödött athéni birodalom – ami tulajdonképpen a városállamból és a hegemóniáját elismerő – kisebb-nagyobb szövetségeseinek elég gyakran változó összetételű csoportjából állt – megengedhette volna magának “a szellem luxusát” is. Ez volt a csaknem negyven évig az állam élén álló, már életében “olimposzinak” nevezett Periklész kora, amelyhez fogható kevés akad a történelemben.

Olyan század ez, amelyben nyüzsögnek a zsenik. Drámaírók: Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész; szobrászok: Pheidiász és Myron; építészek: Kallikratész és Iktinosz, a Parthenon alkotói; történetírók: Hérodotosz és Thukydidész; a már említett filozófusok, írók, költők, festők, stb., minden műfaj legkiválóbbjai. Mindennek hátteréül a híres athéni demokrácia szolgált, a “népuralom”, a maga sajátos intézményeivel, hivatalival és politikai apparátusával. Működésének központi eszméje az volt, hogy a közügyek intézésében és az intézés ellenőrzésében valamennyi athéni polgárnak részt lehet és részt is kell vennie. Egy csomó hivatali választással vagy sorsolással töltöttek be. Az intézmények csúcsszerve az általában 10 naponként ülésező népgyűlés volt; hatásköre a köz- és magánélet minden részletére kiterjedt. Az állam erős volt és gazdag, a hangulat bizakodó és toleráns. Senki nem vette zokon, hogy délelőttönként jó nevű családból származó dologtalan ifjak jelentek meg a piacon és derűs beszélgetést kezdeményeztek hol ezzel a zöldségessel vagy pékkel, vagy azzal az ügyvéddel vagy szónoklattanárral, akiket akkor szofistáknak hívtak. Az ifjak egy tömpe orrú, köpcös, kopaszodó, szakállas férfiú körül csoportosultak, aki egy agyonmosott kitónt hordott lógó vállain, és az utcán is mezítláb járt. Igazi csodabogárnak látszott. Az ilyenekből mindig akadt néhány a piacon hullámzó tömegben. Tulajdonképpen jól beleillett a piac, az agora tarkabarka sürgésébe. A jó nevű családokból származó ifjak a legnagyobb tisztelettel vették körül, mintha a tulajdon apjuk lenne. Véleménye kinyilatkoztatás-számba ment. És hát miről is tudtak naphosszat fecsegni? Olyan semmiségekről, mint hogy mi az igazság, az igazságosság és bölcsesség, miben leledzik a jóság, mi az élet értelme, kire nézve kötelező a törvény, és ezekhez hasonlókról. Egyszóval:? Milyen elvek szerint kell élnünk?

A csodabogár hovatovább híres ember lett az egész görög világban. A dodonai jósnő így nyilatkozott róla, hogy az az “igazi erény”, amit Szókratész tanít Athénben; a delphoi Pythia pedig “minden ember legbölcsebbikének” nevezte.

Szókratész módszere tehát a dialógus, a párbeszéd volt. A kérdések és feleletek dialektikus egymásutánjában vezette rá beszélgetőpartnerét az igazságra, a feldobott fogalom tartalmának bővítése vagy szűkítése eredményeként. “Azt teszem – mondta –, amit az anyám, a bábaasszony művel: kérdéseimmel segítem megszületni a keresett igazságokat”. Úgy vélte, a rossz gondolatok és hibás cselekvések a belátás hiányából, a téves ismeretekből fakadnak. A téves ismeretek forrása pedig az önismeret hiánya. “Ismerd meg magadat!” – ajánlotta sokaknak a delphoi templom homlokzatára vésett figyelmeztetést.

Szókratészt kevésbé érdekelte a mitikus kozmológia, mint elődeit (Thalészt, Anaximenészt, stb.). “Eredményeiket” önkényesnek, és az életben kevéssé használhatóknak tartotta. Fontosnak ítélte az erkölcsi fogalmak meghatározását és – ezek alapján – életünk megjobbítását, ami kétségtelenül közel viszi eszméit a keresztény értékekhez. Igazi “anima naturaliter cristianának”, természeténél fogva keresztény léleknek tekinthetjük. És misztikus volt, mely állítás eléggé szokatlan egy pogány filozófus esetében. Állítja, hogy “az Istenség” egy belső “daimóni hang” formájában időnként megszólalt benne, és felvilágosította valamilyen fontos kérdésben, megparancsolt, vagy éppenséggel megtiltott valamit. Platón írásaiból úgy látszik, hogy nem támadta a görög politeizmust; a hitregék, mítoszok és hősmondák alakjait, mint a klasszikus kor számos tisztultabb szellem, “az Istenség” tulajdonságait megjelenítő allegóriájának fogta fel.

A középkorban “pogány szentnek” tartották; megbecsülését csak növelte, hogy tanítványának, Platónnak számos gondolata Szent Ágoston filozófiájában is felbukkan. “Az igazság vértanúja volt, aki meg tudott halni tanításáért, mint Jézus…” – írta róla Földi József piarista 1905-ben írt könyvében. Mert az igazság és az igazságosság, a jó és a rossz kutatójának hamarosan a gonosztevők halálával kell meghalnia.

Az athéni demokrácia sem volt azért fenékig tejfel. Nyilvánvalóan másként fogta fel és eltérően ítélte meg a saját és az ország bel- és külpolitikai érdekeit egy kétkezi munkás, egy néppárti iparos és az arisztokraták pártjának egyik-másik hangadója. Márpedig kartávolságra ültek egymástól a népgyűlésben, és azonos jogokkal rendelkeztek a választás, a választhatóság, a törvényjavaslattétel és vádemelés tekintetében. Az ilyen vegyes embercsoportok működésében rendszerint hasonló okokból fakadó zavarok mutatkoznak.

A felsőbb rétegek számára óriási előnyt jelent a tanultság, a szónoki képesség és ezzel a hasonló készségekkel nem rendelkező tömeg manipulálásának lehetősége. A tömegben rendszerint jelen van a gazdagabbak elleni osztálygyűlölet és irigység, ami könnyen egyesítheti az egyébként nem mindenben azonos érdekű csoportokat. A népgyűlés hosszadalmas és gyakran értelmetlen szócsaták színterévé vált. Sokszor már nem is tudták, lényegében miről is folyik a vita; még kevésbé azt, hogy “mi az igazság”. Sokszor megesik, hogy az “igazság” marad alul, mert – mint később gyakran kiderül – a népgyűlés rossz döntést hozott. Tényleg: mi az igazság? – Nem lehet tudni, mondják a kor “filozófusai”, a szofisták, akik persze nem filozófusok, hanem legjobb esetben is szónoklattantanárok, kiknek legfőbb céljuk az, hogy tanítványaikat kioktassák, hogyan lehet bármiről bebizonyítani, hogy igaz, vagy ha úgy tetszik, hogy nem igaz. Tökéletes erkölcsi relativizmus alakult ki, ami lassan átjárja az athéni szellemi életet is, és hamarosan megérleli keserű gyümölcseit.

A népgyűlés nagy gyönyörűséggel gyakorolja a hatalmat. Embereket emel fel és taszít a mélybe. Ez utóbbi funkcióját különösen élvezi. Vád alá helyezik és száműzik Miltiadészt, a marathoni hőst, Themisztoklészt, a szalamiszi győztes tengeri csata vezérét, a szertelen és a népgyűléssel ellentétbe keveredett Alkibiadészt, Szókratész egykori tanítványát, Thukydidészt, a történetírót, vád alá helyezték magát Periklészt is, mivel a feleségét, Aszpáziát – aki nem volt athéni polgár – engedély nélkül vette feleségül, a szobrász Pheidiászt azzal vádolták meg, hogy aranyat és elefántcsontot lopott Athéné Parthénosz szobrának készítésekor.

És Kr. e. 399-ben vád alá helyezték Szókratészt, nem népgyűlési határozattal, hanem három magánvádló – Anytosz sztratégosz – katonai parancsnok – Melethosz költő és Lykon ügyvéd feljelentése alapján. A vád “az ifjúság megrontása és új daimóni dolgok behozatala” volt.

Egy időre a “harminc zsarnoknak” nevezett oligarcha csoport ragadta magához a hatalmat, Kritiász vezetésével. Ezek bukása után olyanok kezébe került a vezetés, akik azt gondolták, ismerik a régi dicsőség helyreállításának receptjét. Katonás rendet kell teremteni az államban. Egyenes gondolkodásra és beszédre kell szoktatni az embereket. Nem szabad megengedni a vallásos hit és a szokások megsértését. Vesszenek a naplopók! Ha új Athént akarunk felépíteni, mindenki vegye ki a részt ebből a munkából. Egyszerűen kell élni, és fel kell szerelni a sereget és a hajóhadat. Ha ezek az erények nem mentek volna veszendőbe, Spárta sohasem kerekedett volna felül! A felelősöket fel kell kutatni és meg kell büntetni… Mindenki azt követelte, derítsék fel a felelősöket, és példásan büntessék meg őket! Hogyan süllyedhetett olyan mélyre Athén egykori szellemi nagysága és anyagi ereje, hogy ez a katasztrófa bekövetkezhetett?

Kétségtelen, hogy Szókratész nem illett bele az új Athén nyújtotta összképbe. Igen, megrontotta az ifjúságot: hát nem volt tanítványa Alkibiádész, akiből hazaáruló lett? Talán nem tartozott egykor baráti köréhez Kritiász, a “harminc zsarnok” vezére? És ez a Platón is gyanús alak, hiszen ő is Kritiász unokaöccse. Milyen mester az, aki ilyen tanítványokat nevel? – És nem hisz az istenekben! Külön véleménye van az égi és alvilági szellemekről. Azt állítja, hogy időnként “daimóni hang” szólal meg benne, amit senki sem hall, csak ő… És hát szofista, aki a többi ál-tudóssal együtt megfertőzte Athén erkölcseit… és naplopó, a felesége, Xantippe, munkájából, meg gazdag barátai adományaiból él… csak sétál és fecseg és fecseg…

A kinyilatkoztatás ismerete nélkül, az “Istenség” adományának tekintett sugallatok meg a saját erkölcsi erőfeszítései révén a legmagasabbra jutott, ahová egy pogány bölcs eljuthatott. Méltán tarthatjuk őt “pogány szentnek”.

E fontos és nélkülözhetetlen tevékenység központja a Budapesten működő Anyanyelvbarátok Szövetsége az évenként öt alkalommal megjelenő folyóiratával, az Édes Anyanyelvünk c. lap kiadásával, amelynek cikkírói és a szövetség tagjai az egész országban megtalálhatók. A televízióban kéthetenként jelentkező adásuk is van, a Szószóló változatos tartalmával.

Ismertetése, tudatosítása elsősorban az általános és középiskolák feladata. Ám a leíró nyelvtan legtöbbször nehéz és száraz tudománynak minősül, magyar szakos tanáraink szívesebben foglalkoznak irodalommal, mint vele. A hangtan, szótan és mondattan egyaránt nehéz és száraznak látszó stúdium, és csak kevés pedagógus képes vonzóvá tenni, izgalmassá varázsolni. Meggyőző példák, nyelvtörténeti jelenségek, etimológiai magyarázatok szükségesek ennek eléréséhez.

Mindehhez a szaktanár nyelvtudományi műveltsége, nyelvtörténeti tájékozottsága, főképp pedig leleményessége és anyanyelvünk iránti szeretete, rajongása szükséges.

Szókapcsolatai: VALAHOVA RENDSZERESEN ELMEGY: iskolába, hivatalba, gyárba jár. Valahogyan öltözködik: csizmában, nadrágban, rövid szoknyában jár. Rendeltetésszerűen működik valami: JÁR AZ ÓRA? JÁR A MOTOR? Pénz, kölcsönkenyér visszajár. Az idő lejár, estére jár az idő, dél felé jár az idő, alacsonyan, magasan jár a nap, járja a levegő, a szél járja. Elvontan: a végét járja, sikerrel jár, ez a dolog nem járja. Valami megilleti: jár neki ez az örökség, jár neki ez a pénz, jár a szája.

Igekötős összetételeivel a különböző irányú helyváltoztatást fejezi ki. De elvontan is: lejár, azaz valami érvényessége megszűnik, megjárja, tehát valami rossz történik vele.

Járat: ige és főnév is, pl. autóbuszjárat.

Jártas, járatos: kiismeri magáét valamiben. A járatlan ennek ellenkezője. Járda: kövezett vagy aszfaltozott gyalogút az utca két oldalán.

Járóföld: azaz egy nap alatt megtehető út.

Járvány: tömegesen terjedő fertőző betegség.

Járás: a helyváltoztatás ténye, de már megszűnt közigazgatási egység. Összetett szóban utótagként: időjárás, tatárjárás, sáskajárás, stb.

És mégis létezik egy láthatatlan kapocs, melynek mibenlétét igen nehéz lenne megmagyarázni, csak van. Talán leginkább az édesanyánkhoz fűződő érzéseinkhez és kapcsolatunkhoz hasonlítható, merthogy eltéphetetlen. Síron innen, síron túl egyaránt.

Egyetemi éveim meghatározó tanár-élménye volt Vajda György Mihály. Szellemiségével, egyéniségével kiemelkedett a szegedi egyetem akkori magyarprofesszorai közül. Nemcsak Európára, hanem az egész világra kitekintő műveltsége, intelligenciája valami minőségileg másat nyújtott. Előadásain nem volt szükséges a katalógus, mert zsúfolásig telt meg az a terem, ahol ő előadott. Igaz, nemcsak Szegeden volt ez így, hanem a fővárosban is, és mindazon nyugat-európai egyetemeken, ahol meghívott vendégprofesszorként dolgozott.

Bölcs mosollyal hallgatta végig különvéleményeinket, és soha nem ragaszkodott dogmatikusan a saját nézeteihez. Az általa előadott anyagból szabadon kérdezett, és nem volt kénytelen afféle praktikákhoz folyamodni, mint orosz szakos kollégája, aki csak szadista módszerekkel tudta falakon belül tartani az őt unó diákságot, és bevasalni rajta a marxi-lenini értelmezésben, szigorú dogmák szerint tanított világirodalmat és annak óriási vonulatát, az egyébként igen értékes orosz irodalmat, mely ezáltal nyűggé, undorrá vált.

Mikor az Akadémiára hívott bennünket tolmácsolni, büszkék voltunk rá. S nemcsak a lehetőségre, vagy arra, hogy értékelte a nyelvtudásunkat, hanem arra a szellemi miliőre is, melyben módunk volt fiatalon megfordulni és életre szólóan töltekezni. Mikor perui irodalomból jelentkeztem hozzá szakdolgozónak, nem értettem, miért kapcsolta hozzá a kubai irodalmat is, melyet nem ismertem, de biztos voltam benne, hogy ezt az érdekemben teszi, s nem ellenkeztem. Igaz, ez utóbbi legfeljebb abban volt segítség, hogy a külön kiadványokból nagyobb kitekintésre tegyek szert az egész dél-amerikai irodalom területén. Mivel magam sem hajlottam a dogmás gondolkodásra egyáltalán, hát a penzum is csak jó távolra vezetett az akkorra már szinte olvashatatlanná vált latin-amerikai szocreáltól.

Neki külföldről is írtam. Ha bárki kérdezné az okát, nem tudnám megmondani, de úgy éreztem, kellett. Mint ahogy most se tudom megmondani, miért éppen róla írok, hiszen annyi kiváló tanárom volt és gondolataimban mindmáig gyakran megfordulnak. Pedagógusnapkor különösen szívesen emlékszem vissza rájuk.

Talán a leveleiből áradó kortalanság teszi, s az, hogy hosszú évekig nem találkoztunk, így Vajda György Mihály valahogyan kortalanná vált a számomra. Ezért döbbentett meg a halálhíre, s vele a tudat, hogy többé már nem lehet meglátogatni.

Maradnak az emlékek és a tanításai. A lélek különleges ajándéka, melynek sajátja az, hogy csak látszólag távozik el közülünk az, akit becsültünk, szerettünk. Az előadás-élmények és az a tudáslehetőség, mely tanításai által válhatott életünk részévé. És az a kedves, derűs mosoly, az apáskodó gesztus, mely az évek múlásával is változatlan fiatalossággal köszön vissza emlékeinkből. Talán másoknak is, mindnyájunknak, akik a tanítványai lehettünk. Köszönet érte.

A magyar táj domborzata sűrű. Minden változatot fölvonultat, hegyeket, dombokat, völgyeket, horhosokat, folyókat, tavakat, síkságot. A magyar táj vonzó, összetett plasztika. Fák támasztotta tanyák bensősége, a Dunakanyar méltósága, a Badacsony felől a Balatonra csurgó fényút pompája, Bugac nagyvonalú nyugalma üdíti a szemet. szinte indítja az építészet létrejöttét. A visegrádi vár, a tihanyi templom, Pannonhalma így koronázza meg a táj értékével azonos emberi minőséggel az adott térséget – mondhatjuk, hogy a táj és architektúra évezredes szövetséggé kovácsolódott. Ahol viszonylag mérsékelt a térforrás – Debrecen, Nyíregyháza – ott a gondolat formált önmagától, önmagában maradandó, immár szinte csak kizárólagos egységeket. Pécs a Mecsekhez, Eger a környező dombokhoz, Gyöngyös a Mátra vonulatának nyitányához, Győr a Rába és a Duna-parthoz csatolja a gondolat rendező együtthatóival a születő város rétegeit.

A tér: Lehetőség. Középületeink, váraink, kápolnáink, templomaink a városok, települések szívei, szépségük, a környezettel létrehozott szövetségük révén a Föld, a létezés új centrumai. Tájból fölívelő emberi alkotás, tárggyá testesült gondolat. Mondhatjuk, hogy a földi térség kiemelkedő stratégiai pontja tengeröblével Rio de Janeiro, New York óceánnyitányával, Budapest sziklás Gellérthegyével, szigetével, lágyan kanyargó folyamszakaszával. Másutt is az. Fonyódnál tágul a tér – szinte halljuk a Badacsony dallamából Weber “Óceánáriáját”, a végeláthatatlan tenger érzése tölti be lényegünket. Szépség a szépségben – New York a Szabadságszoborral, Rio de Janeiro csúcsra helyezett Jézus-emlékművével, Budapest Kisfaludi Strobl Zsigmond plasztikájával fokozza a természet ünnepét – szobrokkal szenteli meg a tájat.

Izgalmas Eger három ellenpontozott gyújtópontja a várral, Hild József székesegyházával, Makovecz Imre uszodájával, bennük a XVI., a XIX. és a XXI. század köt barátságot, nyugalmat, méltóságot sugárzó tömbjeivel. Ócsa lapos vidék, semmi kiszögellési pontja, de a románkori templom belső szépsége kincs, szemnek, szívnek vonzó mágneses erőtér.

Szembetűnő, a diósgyőri vár és a Bükk szerves kapcsolata, ahogy a falak a hegyvonulathoz tömődnek kellemes ringással. Szebb Kőszeg is, hogy határában emelkedik az Írottkő, s tény, hogy a meddőhányók nem csúfítják Ajkát, sokkal inkább karakterét erősítik. Milyen különös, a Karacsa tetején állt Szabó István “Partizánemlékműve”. Elegünk lett ebből a sohasemvolt-igaz “eszményből”, melyet nem az igazság, hanem a hatalom emelt. Mégis, maga a szobor, ahogy Szabó István Salgótarján hegyháttér fókuszába álmodta: Hiányzik.

Hévíz, Bükfürdő, Hajdúszoboszló, Siófok, ha vannak is értékei – operettváros, mint Karlsbad és Herkulesfürdő. Delacroix mondta Berlioz “Fantasztikus szimfóniájáról”: “heroikus vacak”. Lillafüred kivétel. A pompás táj a Palota Szállóban giccsgyanús mellékletet kapott, de ez a lapos értékrend szívósan emelkedik – szépül, ami eredetileg csúnya volt – az architektúra nem kompromittálja a Hámori-tó erdős dombokkal övezett tájünnepét.

Abádnál a gát – iszonyú hely volt, Radnóti tragédiája – azóta Melocco Miklós szobra a költőről megszentelte a töltést. Abasár más fölismerést nyújt, szőlőhegyek mustillatát, grafikai izgalmat, míg Abonyban, ha a templomtoronyra pillantok, már dúdolom: “Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik”. Itt az építészet zenével társalog – az építészeti forma dallamba lép.

Hol látható Portugáliától Finnországig, mint Alsónémedin, ahol a fehérre meszelt házak előtt a padon kendőbe burkolt nénikék nézik a népművészetbe öltözött sétáló lányokat. Ez az esztétikum omladozóban – nálunk még akad maradéka – Csömörön, ahol pünkösdkor nemcsak a népviselet dívik, mint Hollókőn, hanem a virágszőnyeg, ahol a körmenet halad. Mindez Csömörön még ünnep, népszokás, nem idegenforgalom – táj és építészet erre az alkalomra színekbe öltözik. Alig van olyan település, mely neutrálisan üres. Talán Gyál, mely halmaz, kivétel az új katolikus templom, az egyetlen esemény ebben a szinte semmit-mondó tájban.

Rendkívül izgalmas műemlékerejű a szatmárcsekei, zebegényi, pusztavacsi, bátai temető. Pusztavacs azért külön-leges, mert ott a térben szétszórt majorságok nem tudnak összekovácsolódni falutelepüléssé, csak az utcákra, mesterséges rendre sűrűsödött sírkeresztek-ben. A Csepel-sziget ékessége Ráckeve. Szigetek és a Duna itt a tündéri táj, melynek két gyújtópontja a gótikus görögkeleti templom, a barokk Savoyai kastély, a velencésen vízpartra épült házak, s szinte valószerűtlenül a mellékutcák mindettől eltérő falusi hangulata.

Nemes és egyedi ritmussal koccan egymáshoz táj és építészet a csobánkai, bombai völgyben, a gödöllői, egykori királyi kastély százados fákkal vélik kettős természetű, egységes környezetté, s ami Cézanne-nak a Saint Victoire hegy volt, Egry számára ezt a képnyitó hátteret a Balaton és a Badacsony jelentette. Bozsokon az országszéli csönd honos, különös hangulata van a cáki és villányi pincéknek.

Meglepetés is bőven akad – a kunhegyesi református templom, Hild József műve óriási, nem növekedett hozzá a település, s ez a kedves aránytalanság mégis azért vonzó, mert egyéni.

Mintha mesében járnánk, amikor a Cuha patak felől, a Bakony rengetegében föltűnik Csesznek vára, vagy az emlékezetes famatuzsálem, Madách Imre hársfája Csesztvén, e kemény növény egy gyönyörű építmény erejével hat.

A tér tündér-szigete Csobánka, az Oszoly-hegység és a Nagy Kevély, Cegléden a Hild József tervezte református templom, mind a négy oldalról kapuval nyitott, ez a nyugodt kupolájú épület egyéni varázsa külön-legesség. El kell menni Csurgóra ahhoz, hogy az egykori oskolában és a lejtős, hullámzó parkban járva megértsük Csokonait.

Hazánk szépségét, harmóniáját nemcsak a táj esztétikuma, változatossága, nemcsak az építmények megfontolt arányrendje okozza, hanem magyar táj és magyar építészet egymást ringató egysége. Táj és építészet egymás fokozatai, kiegyenlítődései, hiánypótlásai, beteljesülései.

Az egyiptomi piramisok despotikus bejáratainak egyetlen iránya volt befelé, kifelé. Michelangelo a firenzei könyvtár hármas osztású kapuiban a demokráciát testesítette az építészetben. Az itáliai reneszánsz e nagy újdonságát a magyar barokk folytatta Lucas Hildebrandt ráckevei Savoyai-kastélyában. Kopogtatni a kincseket – ez a lehetőségünk. Ecseren táncba szökkent az építészet, Feldebrőn az altemplom oszlopkötegében üzen a múlt, Fertőrákoson a kőfejtő vájatainak monumentális tömbjei méltó hátteret biztosítanak Beethoven Fideliójához, fenségesen szól ott a szabadságot áhító “Rabok kórusa”.

Minden városunk, településünk egy-egy építészeti értéke fölfedezésre vár, Edelényben a kastély, Fóton a romantikus elemekkel bővülő neogótikus templom, Ybl Miklós alkotása. Kastély, templom, várrom alakzatban meredez az elmúlt idő üzenete, mely a térség érzelmeinket, értelmünket ápoló szíve.

Kincsekkel teli a magyar térség – a természeti alap és az emberi hozadék. Eger Fazola Henrik kovácsoltvas kapujától, mely szintén környezet, Hild József, Makovecz Imre építményéig sok réteggel büszkélkedhet, Esztergom ringásában a nagy Duna és változatos domborzata közt emelkedik a bazilika, melyet Le Corbusier az európai klasszicizmus főművének nevezett. E kincstár kiszögellése a gyöngyöspatai középkori templom, a hédervári “álomkastély”, “Csete György modern templomával érvelő Halásztelek, Hajdúböszörmény fejfás temetője, a bajai, soroksári zárt kerítések, melyek a délszláv és német nemzetiség bizalomhiányából rejtették az otthon udvarait, a zalaegerszegi zsinagóga, mely ma hangversenyterem és a Vadász György tervezte méltán világhíres “Csipkeház”, a fönséges látvány nyújtó, dombon emelkedő fertőendrédi barokk templom, az emlékművével liturgikus térré fokozódó Endrőd, tér és építészet, e két kategória egybefonódása, szövetsége sok helyen okoz meglepetést, harmóniát, mert egyedi pontja a tájnak. Értelme, szíve, hangulata.

Öskű karaktere az Árpád-kori kerek templom, Pannonhalmának a nagy dombot terítő egyházi épületegyüttese, Ócsának a földbevájt pincesora és a jobbágytelekből emelkedő katedrális, Ópusztaszernek Csete György sátorházacskái, Orosházának monumentális evangélikus istenháza. Bábolnán és Mezőhegyesen mozgó szobrok a lovak –a táj mobiljai – a dabasi kúriák a tér kellemes lágyításai, míg a debreceni Nagyerdő és Aggtelek, az időszobrászat százados, millióéves emlékei, ahol a Névtelen Mester – a Természet. A táj illékony architektúrája a virág, egy-egy új észak szülötte – színnel, illattal harmatozza a környezetet – az ember számára boldogítóan.

Milyen különös, a virág is, mint liliputi építészet, titokzatos. A magyar Biharban még töméntelen a virág; Nagyváradon alig, s Erdélyben is kevés, Ausztriában tele pirosló virággal minden erkély. Néplélektani mélységek és a történelem viharzása érzékelhető visszavonultságukban, áradásukban. Az alig-virág Szilágyság a Trianon-dráma lehangoltság következménye, Salzburg környékén az, hogy akad idő, pénz a virágok gondozására, miközben az is köztudott, hogy hazánkban mindenütt nyílik a kertekben virág, talán a sváb településeken kevesebb, ott erőteljesebb a hasznossági kedv, a környezet szépítése háttérbe szorul a szorgalom összpontosításának nem előnyös mellékleteként. Öltözteti a házakat, az utcákat a virág, városöltöztető a sok rózsa, tulipán, Csongrád kiemelkedik, az emberi képzelet teleszórja illattal, színnel az utcákat, így ott a nyár a harmónia, a teremtett békesség, a nyugalom mértékadó forrása, minta a jövőhöz.

Az utak új mini-építészete a sok fakereszt, rajta virág. Mennyien halnak meg itt, ez riasztó, egyben felemelő a színes emlékezés, megszakadt temető minden útkanyar szinte. Bajánál, Dusnoknál sok fölöslegesnek tűnő kanyargás hosszítja a műutat, nem toronyiránt rövidítik a haladást. Miért? Jók itt a földek, zsírosak, termők, a gazdák megvívták jogaikat annakidején, az útkijelölés a birtokhatárokhoz igazodott. A komponálást így végzi sokszor a domborzat, máskor az emberi gondolat, olykor az előrelátás hiánya, Baja kétszer is kinőtte temetőjét, s miközben a város a széleken terebélyesedett, mind a két halottak kertje ma a város közepén kiált mementót.

Közboldogságunkat növeli egy-egy új építménye. Balassagyarmaton eléggé semleges a környezet, ezért Reimholz Péter a labirintikus játékosság jegyében tervezte meg a Madách Imre Városi Könyvtárat, mely magában foglal két középiskolát és a Művelődési Otthont, összefüggő téröblökkel úgy, hogy e hatalmas épületben kószálva az erdei bolyongás örömét is átvehetjük az elágazó részletek tündérjátékában. E hajlítások, vájatok itt boldogítnak, a táj hiányát pótolják, amennyire lehet.

Bélelik falvak városainkat – Herény Szombathelyet virágos, csöndes harmatossággal – Hollókő szentegyháza, méreteivel, kápolna csupán, bensőségével katedrális, olyannyira meghatározó, hogy a dombján várakozó hősiese várromot alig vesszük észre. Hortobágy kilenclyukú hídja is szinte álom, széppé vált titok a maga valóságában. Isaszeg hegyekkel övezett gótikus temploma mágneses erőtér, ápolja szemünket, szívünket, akár Zsámbék. Karancslapujtő méltó nevének vonzó egyediségéhez, pogány, táltosos időnket példázza Bobály Attila emlékműve, Kaposvár lejtő sétálóutcájával maga az intimitás, szinte ring a város és Kakasdon az egykori sváb-székely ellentéteket “békévé oldja az emlékezés”, Makovecz Imre József Attila költészetét folytató német-erdélyi, kettős hangvételű, kettős forrású, egységgé fokozott építménye. Kalocsán Schöffer Miklós emeletes mobilja szürkének hat, Csepelen ugyanúgy mérsékelt Vilt Tibor szikratávírót idéző plasztikája. Babits Mihály írta Juhász Gyuláról: “jobb a költő, mint versei”. Itt fordítva pereg az igazság – Vilt Tibor is, Schöffer Miklós is különb, mint kalocsai, csepeli plasztikáik.

Kecskeméten föllángolt az építészet nagyvonalú, sok szándékot, sok stílust egybehangoló esztétikuma – Kerényi József nagyszerű munkássága révén, aki úgy teremtett új architektúrát, hogy a régi értékeket megbecsülte. Értékőrzése így lett értékteremtés – a városias Kiskőrösnek is szíve maradt Petőfi szülőháza, nem megtűrt emlék, hanem a rendbehozott és rendben tartott kunyhóotthon – egy maradandó világköltészet alapján lett győztes építészet is. Kunyhó? Katedrális! Keszthely nagy egység – végállomása a legszebben rendben tartott magyar kastély, a Festetichek méltó öröksége.

Kisvárda monumentális várfalával, Komárom erődítmény-maradékaival érvel – Kőszeg ékszerdoboz, Kunhegyesen szinte valószerűtlenül nagy Hild József református temploma – nem kerekedett mellé város, de formájának visszhangja a városháza timpanonja, Százhalombatta éjszakai fényeivel a Csepel-szigetről végeláthatatlan kikötővárosnak tűnik fényárbocaival, impozáns fényszobrászat boldogítja a szemet, ahol fényből épült óceánjárók horgonyoznak, Sátoraljaújhelyen a pincesor szerpentinje hegymenet változatos arculata a tájnak, nemesen ívelődik a városközponthoz. Sopronhorpácson alig akad valami a középkori templomon kívül, de az igazi érték ugyanúgy, mint Szalkszentmártonban a Petőfi-ház. Ha morzsolódnak is az értékek, Szatmárcseke töredéke a temető, az a falu főutcája, Szentendre és Székesfehérvár abban testvéri térség, hogy a zegzugos utcák összefüggő rendszere a kontinens lelkiségét hordozza – magyar, német, szerb, dalmát ízeket – a hazát, a történelem évszázadait, a nagyvilágot.

Kecskemét rétegeiben gazdag és választékos, arculata falusias, szecessziós, polgári jellegű, kisvárosi melegségű, modern elemeket tartalmaz – így válik a városönarckép tartalmassá, hasonlóan Ráckevéhez, amelynek szembetűnő Velence és Alföld karaktere, gótikus, barokk, eklektikus műemlékei mellett. Röjtökmuzsajnak a neve oly zamatos, hogy az maga architektúra, melyhez csatlakozik népi építésezte is. Szombathelyen a római emlékek az indítók, mértékek egyben – e nyitányhoz az építészet századfordulós operája is emlékezete kompozíció, Tác igézetes önmagában, Tengelic másképp, szinte hihetetlen ősvadonával. Szolnok nyitányjele, a város történelmét plasztikailag összefoglaló Gyurcsek Ferenc emlékmű a pályaudvarnál, Túristvándi vízimalmával, Verőce mesevarázsával érvel, Vindornyaszőlős legszebb épülete a neve. Mátrafüred addig a Mátra nyúlványaival ékeskedett, évtized óta immár Laborcz Ferenc márványba feledkezett Vénuszával. Mezőkövesd színei, hímzett rajzolatú házai a népművészet varázsát idézik. Az ember azt hinné, mindent ismer hazánk tájainak építészetének szépségeiből, de kiderül, hogy a táj és architektúra értékei kifogyhatatlanok. Egregy is megnyitja a szívét, Magyarszombatfa, az Őrség is a maga szűzies szemérmességével, Nagybörzsöny is váratlan csoda, Nagyatád faszoborparkjával szintén, mediterrán hegységet nyit Mecseknádasd, Miske matuzsálem fűzfákat őriz, mely Tóth Menyhért festményeinek is forrásává szentelődött, Nagykanizsa csöndes, kellemes ereszkedése szintén különleges. AZ is, hogy Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét téröblös központjai Marosvásárhely és Besztercebánya főtereivel tartanak rokonságot, a trianoni döntés után is. Hiába kerültek egyes városok határon túlra, rokonságuk hazai téregységeinkkel nyilvánvalóak.

Nagymaros-Visegrád környéke, a Dunakanyar a világ egyik legszebb tája, önmagában világörökség, csak gyarapítható, hogy őrzendő, semmilyen bővülést nem igényel, sőt tilt, mivel a táj, váromladékával, palotamaradványaival, Salamon tornyával, Nagymaros hétvégi házaival: Teljesség. Nemesvita, akár Nógrád, Csobánka is hegyekhez tömődő, klasszikus magyar falu, olyan emberekkel is, akiknek Illyés szavaival “életük elfért egy kicsiny völgyben”. Nyírbátor két gyújtópontja a két templom, a Krucsay-oltárral és a gótikus csillagháló-boltozattal.

Szeged fogadalmi templomának tere és a lillafüredi nagyszálló új építészetünk két problematikus pontja. Míg Dombóvár szoborparkja monumentális, addig a szegedi szoborgaléria olyan eklektikus enciklopédia, mely eléggé szervetlen ugyan, de fontos éppen egyedisége és hiánypótló portréi okán. Lillafüred a giccs határán mozgó nagyoperett az építészetben, eredetileg éppen hamis csillogása révén kompromittálta a Hámori-tó hegyekkel övezett tündéri környezetét. A csúnya szépült, egyre szépült, s ma már nem is tudnánk ezen épület nélkül elképzelni a tájat – önmagában az idő szépült meg formáiban. Paradox helyzet, de ma már a látvány így fogadható el: Vele – nem nélküle. A lesencei strand is különleges, hiszen a víz a magasban, a nyári hőségben enyhet ad, s legalább üdítő hatása nyomán sokan, nagyon sokan fürödhetnek nemcsak a vízben, hanem a Dunakanyar monumentális látványában. Dunaharasztit “vacak falunak” mondta a költő, pedig nem az. Szép barokk szobra fölemelő a falusi templomkertben, s Földváry Aurél főjegyző a harmincas években hazafiúi buzgalommal emlékezetes Hősök terét épített az országos példa mértékével. A Bajáig vezető úton végig, s mindenütt a hazában, öltözködő, vetkőző lányok – a fák, évszaktól függően –, s Hartán a takaros járdák, tisztított árkok, Vasas Károly szép emlékműve a nemzetiségi, német szorgalmat dicséri. Valami más is, a töltés oldalának gyöpén legelésző tehenek föltámasztják Nagy István forrásait, hiszen ő Harta környékén is festett immár muzeális kincsekké érett képeket.

Rengeteg a kínai bolt az országban. Budán, a Hongkong étterem még kínai hangulatot áraszt, művészetet is. Sajnos, immár csak az üzlet vált általánossá, pedig meg lehetne, meg kellene követelni a kínai külsőt, hogy képletesen szólva a kínai ételek fogyasztása közben az ízek országútján eljuthatna a vendég Pekingig, a kínai Nagy Falig. A globalitás világjelenség. Sajnos, nem sajnos: Tény. Az autópályák hídjai, felüljárói, alagútjai, benzinállomásai mentesek minden nemzeti jellegtől, s ez kár, mert kapkodjuk fejünk, Győr környékén járunk vagy Texasban?! Ilyen általánosságok közben a raktárak, gabonasilók, kukoricagórék látványa is üdítőnek tűnik, s ha az építészet olykor e helyeken sematikus is, a táj pompája nyugtat a Vértes lankáival, ahol egykor még szarvast is látni a robogásban.

Bizony az ipari túltengés, a bélapátfalvai cementgyár rongálja a műemléktemplom gyönyörű tömbjét – szürke, poros hétköznap az ünnepet, melyet fokoz, hogy még munkát sem ad a környék lakóinak, mely tiszte lenne. Ilyen építészeti negatívum a gombamódra szaporodó plázák sora, melyből a Soproni Pláza építménye, mely üde színdinamikájával, tágas belső terével nemcsak funkcióját tölti be, mint Walter Gropius dessaui Bauhausa, hanem plasztikájának színes költőiségével Le Corbusier eszményét valósítják meg. A legszebb pláza – nemhiába tervezője magyar. Elnézem benne a játéktermek mai ifjait, a mozitermekbe zúduló pláza-embereket, ijesztő a nyüzsgés, mert ez az új életforma, kevés hely jut benne II. Rákóczi Ferencnek, Dobó Istvánnak, Vörösmarty Mihálynak – világérzés ez, nem hagyományainkat sugározza. Elvetendő tehát az építészet globalizmusa? Arányok között tartandó, ne váljon túlsúlyosság és általánossá, maradjon honi térségeinken rekvizitum. Az, nem egyeduralkodó.

Gyönyörködjünk a sárvári Nádasy várban, lenyűgöző, mutassunk utat a külföldieknek, magunknak leginkább s ifjúságunknak elsősorban és különösképpen, Sárospatak, Siklós irányában, fedezzük fel a budapesti, dunakeszi MÁV-telep bensőségét, ahol sok ember megnyugvással él, és a Kós Károly tervezte Wekerle-telepet, mely a XX. század elején változatos formákkal teremtette meg városrész-léptékkel a magyar kisember máig melegnek, bensőségesnek maradt otthonát, mely hozzájárult egy század időegységében sok tízezer ember harmóniájához.

Bizony itt vannak lakótelepeink. Életünk kérdőjelei. Egyrészt összkomfortos lakást biztosítottak sok százezer embernek, de hogy ne váljanak falanszterré, oldottuk a toronyházakat földszintes óvodákkal, sok parkkal, játszótérrel, magasodó fák sokaságával. Sokszoroznunk kötelező ezen eszközökkel oldani, gyógyítani az építészet szükségletekre alapozott, kiiktathatatlan sematizmusát, szobrokkal, közösségi házakkal, rendezvények sokaságával, hogy ne az elszigetelt magány, hanem a közboldogság lendüljön itt is – magasba és előre röppentve a lelkeket.

Úgy tűnik, sok-sok ifjút hagytunk gazdátlanul az elmúlt évtizedekben – nyomasztó nyoma ennek az országot elborító szemét és a falakat átfirkáló másodlagosság agresszivitása.

Nagytakarítás – ez lehetne honfiúi jelszavunk a harmadik évezred első évtizedeiben –, ahogy Kármán József igényelte a “nemzet csinosodását”. Csinosítható, sokkal gyorsabban és áthatóbban, ahogy hinnénk, s ez, a tisztító esztétikai, lelki, szellemi nagytakarítás boldogíthatna sokkal nagyobb mértékben az együtt élő nemzedékeket széles e hazában. Jelszavunk lehet, legyen, amit Balzac javasol a Goriot apóban: “Rajtunk a sor!”

Az Adyval történő szembesülés Sík Sándort egy rendkívül fontos felismerésre vezette: a személyes élet és a műalkotás közötti különbség ekkor tudatosodott benne. Része lehetett ebben a francia irodalom hatásának is, hiszen ahogy lépésről-lépésre haladt Ady befogadásában, a francia prózát is egyre alaposabban ismerte meg, s rádöbbenhetett a bűn vagy a rossz ábrázolásának fontos voltára. Bár a Gárdonyi, Ady, Prohászka alapkérdése a harmóniateremtés mikéntje, az a része, amelyben a székesfehérvári püspököt a harmónia megteremtésének példájaként mutatja be, könyve halványabb része; a harmóniára törekvő Gárdonyit mintha felértékelné, viszont a század emberének diszharmonikus életérzését kifejező Ady lírájával néhol mélyen azonosul, bár már a korábban a Széchenyi Szövetségben elmondott előadásában is hangsúlyozta, hogy Ady értékelése nemcsak irodalmi, hanem politikai kérdés is, hiszen minden mozgalom és párt kisajátítására törekszik. Mégsem tagadja, hogy “Ady Endre költészete eleven valóság, lelkeket formáló erő”, s e meggyőződését a gimnáziumok VII. osztálya számára írt irodalmi tankönyvében is kifejtette.

Adyval szembesülve szükségképpen számot kellett vetnie a magyar irodalmi múlttal is, hiszen a költő elődeit is bemutatta. Ez a szembesülés a konzervatív irodalomértés és –szemlélet új eleme volt. Nemcsak azért, mert megfogalmazta az irodalom nemzeti jellegét, ebben akár Horváth Jánosra is támaszkodhatott. A jelentősége mégis inkább abban rejlett, hogy kitágította és gazdagította a vallásosnak mondott irodalom folytonosság-tudatát. Hiszen eddig nemzeti keresztény értéknek csak a témaválasztás minősült, Sík kortársa, Harsányi Lajos meglehetős merevséggel hangsúlyozta ezt, s hatalmas versciklusaiban, regényeiben igyekezett is ehhez a mércéhez alkalmazkodni. Prohászka, Harsányi és a többiek aligha említették volna Ady elődei között irodalmunk legnagyobbjait. Sík azonban Ady nemzetféltő és nemzetmentő magyarság-verseiről szólva a következőket írta: “Az a vad, pogány, magyar őserő duzzad és harsog ezekből a sorokból, amely más időkben és más formákban – és újjászületve vízből és Szentlélekből – Pázmány szeges írásait, Zrínyi Áfiumát, a Romlásnak indult hajdan erős magyart, Széchenyi vízióit, a Nagyidai cigányokat és A vén cigányt sugallta”.

Sík nem szakított radikálisan azzal az állásponttal, amelynek vallói Adyt egy kártékony világnézet vezéralakjának tekintették, de figyelemre méltó kitétellel élt: a költő magyarságát ostorozó verseit nem értették meg, s ezért kényszerült egy alkatától idegen világnézet szekértáborába. Ebben a megfogalmazásban egyértelműen ott rejlik a kirekesztő szemléletmód kritikája és a másság elfogadása. Ez merőben új eleme volt századunk katolikus irodalomszemléletének, s megnyitotta az utat az ellentétes eszmék érintkezése felé.

Sík Sándor kultúra-modelljének különös jelentőséget kölcsönöz, hogy benne szintetizálódott a keresztény életszemlélet és a nemzeti nevelés célzata. Századunkban több nagyszabású személyiség tűzte ki maga elé azt a célt, hogy világnézetének hirdetésével nemzetének is nevelője, szemléletformálója legyen. Szabó Dezső a magyar faj romlatlan értékeinek hangoztatásával, Szekfű Gyula a három generáció történelmének tapasztalataival, Prohászka az erkölcs nemesítésével, Németh László a szerinte kisebbségbe szorított magyarság öntudatra ébresztésével tétele által alkotott maradandót, s adott olyan példát, amelynek sok eleme ma sem mondható meghaladottnak vagy elavultnak.

Életformája úgy alakult, hogy fiatalok között működött. Piarista gimnáziumi tanár, cserkészvezető, a magyar cserkészmozgalom egyik tekintélye, a cserkészvezetés szervezője. Az akkori cserkészet igazi mozgalom, erkölcsnemesítő intézmény volt egészen a 30-as évek közepéig, amikor egy harciasabb nevelési program megvalósítása kezdődött, amellyel Sík nem értett egyet. Saját nevelési program megvalósítása kezdődött, amellyel Sík nem értett egyet. Saját nevelési és hazafias elveit tehát a valósággal szembesíthette, elméletét a hétköznapi gyakorlat próbájának vethette alá.

Emellett átdolgozta a gimnázium nyolc osztályának Prónay Antal által írt irodalmi tankönyveit, s azokban a megfelelő ismeretnyújtás mellett erkölcsi célzatú kérdéseket is fölvetett, elemzéseiben különösen erős hangsúlyt vetve a szépre, igazra és jóra, a piarista nevelés meghatározó alapelveire. Szerzetesi iskolákban nemzedékek sora nevelődött ezekből a tankönyvekből, s ezt a szellemiséget Sík tanárként is követte és megvalósította. Mind a piarista gimnáziumban, mind Szegeden tanítványok sora nevezte őt kivételes hatású, emelkedett erkölcsi elveket is valló, s azokat megvalósító személyiségnek, akiről talán kevésbé tudott, hogy még Szerb Antal is bűvkörébe került.

Az imádságos életre vezérlő kalauza, a legendás “Sík-Schütz” imakönyv tíznél is több kiadása nemcsak imádságos könyv volt a javából, hanem magyar lelkiség múltjának is antológiája, hiszen az elmélkedési részt gyűjtő és összeállító Sík Sándor a magyar nemzeti múlt nagyjainak imáiból, elmélkedéseiből is kitűnő érzékkel válogatott. (Ezt a tevékenységét a Szeretet breviáriumában a világirodalomra és a világvallásokra is kiterjesztette.)

Amikor a magyar nemzeti múlt legfontosabb értékeit és eszményeit a jelen számára is igyekezett hozzáférhetővé tenni, rá kellett döbbennie, hogy az eszmékből jelszavak lettek, a nemzeti múlt nagy alakjai olykor önigazolássá sivárodtak, az ünnepségek hamis fénye és tömjénfüstje mögül eltűntek azok a gondolatok, amelyek valóban közelíthették volna a múltat a jelenhez, s amelyekkel nem lett volna szabad elhomályosulniuk. Sík egyik nagy tette volt, hogy 1936-ban rádióelőadásokban (majd könyvben) idézte vissza a magyar szenteket, különös nyomatékkal hívva föl a figyelmet arra, mit adhatnak a háború felé sodródó magyarságnak.

Az ellentétektől megosztott világnak szüksége van a szentek példájára. Ezt az alapgondolatot Szent István, Imre, László, Erzsébet és Boldog Margit életszentségét elemezve Sík egyben kora legszorongatóbb kihívásaira is választ keresett és talált.

Szent Istvánban a népéért minden áldozatra kész vezér alakját rajzolta meg, aki erős kézzel megkeresztelte a magyarságot. “A kereszténység a gyengék menedéke” – írta ugyanekkor Hans Grimm Volk ohne Raum című regényében. Moeller von den Bruck eszméi nemcsak e hírhedt-híres regényben, hanem a Harmadik Birodalomban is nagy visszhangot keltettek. Szerinte a vér tisztánlátásával az árja fajt és annak mitológiáját kell uralkodóvá tenni Európában, akár erőszakkal megsemmisítve a gyengébb népeket. Ezzel szemben Sík éppen Szent István áldozatvallását és megbocsátani tudását hangsúlyozta, s azt emelte ki, hogy sem a Nyugatnak, sem a Keletnek nem hódolt meg, s ezáltal lett a nemzetmentők paradigmája. Amit pedig a szent király magyarsága kapcsán fejtegetett, annak is időszerű üzenete volt kora számára: “Magyarnak leni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom… még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. Senkit nem tesz magyarrá még az sem, hogy a vére magyar, sőt még az sem, hogy magyarnak vallja magát: a magyarságot erkölcsi küzdelemmel, Isten-sürgette cselekvéssel úgy kell kiküzdeni. Magyarnak lenni erkölcsi lendület. Magyarnak lenni. Hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni gondolatot. Magyarnak lenni: szeretet, együttérzés, átölelése mindannak, ami magyar; a magyar földnek, utolsó talpalatnyi rögének, a magyar történelemnek minden mozzanatával, a magyar embernek, valamennyinek, a hárommillió koldusnak és a másik hárommillió embernek nem méltó életet élőnek is. Ez cselekvés: levonni a konzekvenciáját ennek a hitnek és ennek a szeretetnek: tenni tunyaság, kényelem, önérdek ellenére is, amit erkölcs, amit lelkiismeret, amit Isten, amit Szent István megkíván-, ezt jelenti magyarnak lenni Szent István szerint.”

A nemzetközpontúság és a lelki hagyományokhoz való hűség, amely közvetve a magyarság önállóságát és küldetését jelentette, Sík többi tanulmányát is jellemzett. A testi erő kultuszát fejlesztő német nevelési elvekkel szemben Szent Imrében a lélek hősiességét emelte ki. Orlowsky röpirata, amely a német ifjúságnak szólt, s amelyet Szabó Zoltán, a Tardi helyzet szerzője ismertetett a Katolikus Szemlében, a többi között azt tartalmazta, hogy a német fiataloknak szakítaniuk kell a kereszténységgel, “a gyengék hitével”, amelyben egyenlő elbírálás alá esnek a tiszta fajok a tisztátalanokkal, s a “német vallás” erőseknek szóló eszméit kell követniük. Nekünk nincs szükségünk idegen ideálokra – mondotta Sík –, hanem szolgálni tudó új nemzedékre, mely teremtő nyugtalansággal munkálkodik Magyarország újjászületésén. “Csak a gyenge él önmagának – hangoztatta Szent László kapcsán – az erős egész nemzeteket hord kebelében”, s a Széchenyi-idézetet azzal egészíti ki, hogy ez az erő a szeretet ereje, a másokért vállalt áldozatosság és nem azok elnyomásának ereje.

Szent Erzsébet kapcsán a családról, a bensőséges szeretetről szólt, itt is szembeszállva azokkal a nevelési elvekkel, amelyek a nevelést állami feladatnak vallották, s – Korvig Béla Katolicizmus és nemzeti szocializmus című tanulmányának szóhasználatával élve – az erő kultuszára épülő “látszatnemzeteket” teremtettek. Sík Sándor szerint a természetfelettivel szoros kapcsolatot teremtő családi hivatás és a századunkban elhomályosuló anyai szeretet nemzetépítő és –formáló tevékenység.

A visszavonás, a belső meghasonlottság Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó (1934-ben a Minerva közölte folytatásokban) című műve szerint a magyarság jellemzője, és épp ez teszi “bujdosóvá”, “harcok kényszerültjévé”, szemben a vándorló németséggel, amelytől idegen a statikus római kultúra. Sík ezzel szemben Boldog Margit ellentéteket kiegyenlítő szellemiségét idézte, s áldozatos életének példaszerűségét abban láttatta, hogy egyszerre szolgálta Istent és hazáját.

Az a koncepció, amelyet Sík Sándor szolgált, s amelyet a magyar szentek példájával hitelesített, a nemzeti függetlenség, a küldetéses magyarság eszméjét mélyítette el. S ha ekkori működésének legfontosabb elemeit próbálnánk jellemezni, azt mondhatjuk, mind lelki, mind kulturális téren küldetést teljesített, s ennek fontos eleme, hogy a keresztény életszemléletet a megértés és a valódi szeretet érzéskörével gazdagította, az igazi krisztusi elkötelezettséget állítva életünk középpontjába. S az sem lényegtelen, hogy közben a személyiség szabad választásának lehetőségét sem zárta ki, hiszen az általa bemutatott szentek is folyvást döntési helyzetekbe kerültek, s éppen arra példák, hogy ebben a helyzetben a jót, az Isten szándéka szerintit, a nemzet érdekeit szolgálót követték. “Nagyobb erő kell az izomerőnél” – írta egyik versében, s korának is nagy kérdése volt, vajon a szellem ereje megfékezheti-e azokat az erőket, amelyek egyre félelmetesebbnek mutatkoztak. Pontosan tudta, hogy a kis népek voltaképp játékszerei a nagyoknak. De kellő öntudattal és józan racionalizmussal, elvetve a romantikus álmokat, a kisebbségi érzést legyőzve mégis megteremthetjük az egységet, kiküzdhetjük azt az erőt, amelynek példáját Pázmány, az ember és író című könyvében mutatta meg.

Sík kultúra- és nemzetfelfogása is hatással volt arra a nemzedékre, amely a 30-as évek elején a Korunk Szava körül szerveződött, s amelynek tagjai egyre hangosabban bírálták az egyházi vezetést szociális érzéketlensége miatt. Az ő kultúrafelfogásuknak is alapeleme volt a nyitottság, az értékek iránt tanúsított fogékonyság. Természetesnek érezték, hogy a század magyar irodalmát elemezve Ady mellett már Kassákot is a maradandók közé sorolják. A téma, amely korábban az értékítélet meghatározója volt, az ő szemükben már nem döntő eleme a műalkotásnak, a katolicizmust életszemléletnek és nem fegyvernek tekintették, s még az is felvetődött egyik-másik írásukban, vajon “katolikus író” és a “katolikus irodalom” minősítő jelzője nem gettót jelképez-e. (Sík Sándor hasonló aggályait hangoztatta, mikor Harsányi Lajos és Mécs László egy katolikus írószövetség megalapításának szükségességét emlegették. Később az elgondolás békés borozgatásokká egyszerűsödött.)

A harmadik nemzedék végérvényesen szakított a – Thurzó Gábor kifejezésével – “sekrestye-irodalommal”. Angol, de főleg francia mintákat követve szembesültek az emberi lét teljességével, s bár a Vigilia körében működtek, mércéjüknek Babits Nyugatját tekintették, amely szintén a kiegyenlítődést szolgálta azzal is, hogy szerkesztője nemcsak a fiatalokat vonta a laphoz, de halála előtt Sík Sándorral is ez volt a terve.

Nagy, nagyon nagy esemény történt szerény életemben. Megjelent egy CD-lemezem MAGYAR AVE MARIA címmel (ez nem a reklám helye). Én vagyok a mű zeneszerzője, testvéröcsém a szövegíró (látom, ingatják a fejüket, pedig a legkomolyabban mondom, ennek semmi köze a reklámhoz). Egész más okból jutott eszembe az Ave Maria. Igen, ez egy magasztos, szép dolog. Ehhez nem fér semmi frivolitás, semmi olcsó humor. Szentségtörés lenne. Magát az Istenanyát is nem evilági, átszellemült égi mosollyal festik a festők, és ezzel a mosollyal jelent meg Szent Bernadettnek Lourdes-ban. De hát az élet, ez a bizonyos mindennapi élet, hát ez produkál sokszor nem mindennapi dolgokat. Mint például azt, hogy élt Mátészalkán egy ember, egy banktisztviselő még a két világháború közti időben. Ebben még nincs semmi rendkívüli. De abban már igen, hogy ezt az embert AVEMARIA RUDOLF-nak hívták. Én is úgy reagáltam erre, amikor meghallottam, mint most Önök:

Egyszer azonban érkezett egy levél. A következő címzés volt rajta:

Komolyzene. Mitől komoly egy zene? Erről írtak már egy könyvtárra való tanulmányt. Most csak annyit, hogy sok összetevője van, de már egy klasszikus mű megszólalásakor a leglaikusabb laikus is hallja, hogy ez nem valami tingli-tangli. Itt komoly dologról van szó. Legtöbbször nem érti, nem is próbálja megérteni, mert túl “komoly” neki, így hát marad a könnyebben érthető és könnyebben fogyasztható zene mellett.

A komolyzenének már a körítése is más. Komoly megjelenésű hölgyek és urak adják elő akár kis, akár nagyzenekarban. Akár szóló énekben, akár kórusban. Előadás közben nem vihognak, nem jópofáskodnak, komolyan veszik azt, amit csinálnak. Komolyan veszik a komoly zenét.

A hangversenyterem legutolsó sorában két idős hölgy foglalt helyet. Elkezdődött a koncert. Az egyik idős hölgy a másik füléhez hajol és beszél és beszél. Valljuk meg, ez nem semmi. Hogy még ilyenkor is, feláldozva saját önfeledt zeneélvezetét, magyaráz barátnőjének, hogy az jobban el tudjon igazodni a komolyzene útvesztőjében. Nemes cselekedet. Emelkedik a zenekar hangereje, emelkedik a magyarázó hangereje is. Már mind a kettő forte fortissimo. És ekkor a karmester egy mozdulattal leinti a zenekart. Generálpauza. A csendben csak az idős hölgy szava hallatszik:

Középkori nyomvonal-vezetésű utcáin barangolva a kontinens egyetemes kultúrája sugározva tükröződik. Az évszázadok legendás viharaiban hősiesen túlélte a tatár és török meg-megújuló támadásait, és ezzel Európa egyik kitartó védőbástyájává vált. Dobó István várkapitány és vitézei hősi tettét a külhoni krónikások – tisztelettel adózva – rendre feljegyezték. A magyarság hitből, testvériségből és hazafiságból újólag jelesre vizsgázott.

Országalapító Szent István királyunk itt jelölte ki az akkori legnagyobb egyházmegyei tartomány székhelyét, mely közel akkora területű, mint a jelenlegi Magyarország. Arról a 91. 000 kim²-nyi területről áramlott az egyházi tized a városba. Püspökei kiválóan gazdálkodtak a befolyt anyagi javakkal és abból épült, szépült Eger városa olyanná, mely ma is megtapasztalható, és kiállja a próbát a legigényesebb művészettörténész, vallástörténész és néprajzkutató szemszögéből is.

Mi lehet az egyedi varázsa, amely ennyire rabul ejti az ide látogatót? Talán a stílusegység, netalán a vár, avagy a páratlanul pazar tüzes borok, esetleg híres gyógyvizei, remekbe szabott templomai, terei, múzeumai… az itt élők? Ez is, az is: kinek-kinek egyéni érdeklődésének megfelelően, de a lényeg, hogy mindenki megtalálja a maga kedvenc gyöngyszemét. Lóra pattanhat, úszhat, hegyet mászhat, a kékszőlővel gazdagon betelepített Eged hegyről sárkányrepülésre indulhat, hogy madártávlatból is láthassa azt a szentséges helyet, mely az itt élők hite szerint János evangélista védőszentsége alatt áll. A legkedvesebb és legfiatalabb tanítványé, akiknek ikonikus alakja a kiterjesztett szárnyú sas! A földi zarándokutat választó beülhet egy-egy templom hűvösébe, és az áldott csendben önmagára lelhet minden tekintetben összekuszálódott világunkban, avagy lelhet ugyanott éppen orgonakoncertet hallgathat.

Rácsodálkozhat az Eszterházy és a Pyrker tér, a világon semmivel össze nem hasonlítható fenségével. Jóllehet megannyi gyönyörűséges tere van a földkerekségnek, de olyan kialakítású, melyen egy világhírű copf épülettel együttes helyzetben, ott fenn a magaslaton egy kristálytiszta neoklasszikus bazilika emelkedjék, az csakis itt látható.

A bazilikába lépve a három hajót is hasonló oszlopfejezetű pompás kolonádsor váltja el – egyedül e hazában. Újabb huszonnégy remekbe faragott márvány relief következik, a baldachinos főoltár a Cinquecento stílusában fogant carrarai Szent Mihály-oltár és a barokk piktúra remeke; Michelangelo Grigoletti vásznán, a belépő áhítatát hivatott előkészíteni.

Minderre a teremtett Kozmoszt szimbolizálva borul a központi kupola a városvédő evangélista Apokalipszisének freskójával, melyet a magyar Michelangelo, Takács István álmodott remekbe.

Ragyogó, fényes barokk palotái és fakóházai külön tanulmány. Pazar kosárgörbe-íves, napsugármintás kapujai, egyedi kerékvetői a kor harmóniáját árasztják, amelyben mindent oly ékesen és szép rendben megkomponáltak. Bernini és Borromini lánglelke ekként lebeg a Bükk lejtőin.

Németh Lászlóról a 100. születésnapján sokan és sokfelé méltóan megemlékeznek, többnyire neves irodalmárok méltatják munkásságát. Egerben a Németh Lászlót ismerők és kutatók közül a neves teológus püspök, dr. Hegedűs Loránt, a Magyar Református Tanácskozó Zsinat ügyvezető elnöke beszélt a Kálvin Házban összegyűlt nagyszámú hallgatóságnak, a nagy magyar íróról, tanítóról, aki ezernyi szállal kötődött ahhoz a bibliás és zsoltáros kegyességhez, amely több mint négyszáz éve jellemzi egyházunkat. A püspök úr őszinte szívvel, lelkesen szólt az író-óriásról, tudásával, előadásmódjával lenyűgözte a hallgatóságot. Méltató szavait hallgatva úgy éreztem, ő az, aki mindent olvasott és mindent tud Németh Lászlóról. S ha az idő függvényében csak dióhéjban sikerült is átadnia a nagyszerű gondolatokat, azért gazdagabbak lettünk, s más megvilágításból ismerhettük meg a nagy gondolkodót.

Németh László a legegyetemesebb, a legszemélyesebb lángelménk, aki alapvetően lírai a regényeiben. Az Égető Eszterben – a műből a névrokon Égető Eszter szép tolmácsolásában hallottunk részleteket – a saját életmisszióját fogalmazza meg. Arról vall, hogy lehet mindig új hálókat és tökéletes alakzatokat szőni életünk elrontott formáiból. Égető Eszter a pozitív lelkiség győzedelmének a megtestesítője. A Gyászban a kislánya elvesztése miatti kimondhatatlan fájdalmat írta ki magából. Regénye a maga nemében lírai, imádságosan zengő személyes vallomás.

Történeti drámáiban a VII. Gergelytől a Széchenyin át önmagáról vall. Művei azt példázzák, hogy az általunk képviselt szellemi életigazságokat, amelyeket kimondunk, párhuzamosan az életünkben is meg kell valósítanunk. Akkor ki tudta őket mondani, mert zokogott a lelke, egyetemes, örökkévaló életigazságokért égett a szíve és a lángelméje, amely földről az egekbe csapó villámként Istent keresett és Istent talált. Megvallotta, elzokogta a csodás hittapasztalásokat a műveiben.

Az üdvösségügy személyes lényege és foglalata mindannak, amihez az ember sajátosan és feltétlenül viszonyul. Sajátosan úgy, hogy legszemélyesebben magáénak érez minden ügyet, feltétlenül pedig úgy, hogy életének döntő ívelését nem szakítja meg, hanem felviszi a diadalmas életzászlót arra a csúcsra, amely az ő számára eleve elrendeltetett. Az üdvösség szempontjából kétféle ember van, az egyiké a drámai élet, a másiké a legendás élet. A drámai élet azé, aki élete eleve elrendelt és tehetségben felnövő növényét ápolja, virágoztatja, gyümölcsözővé teszi, és az égi madarak fészket raknak annak ágain – mint Jézus mondja a mustármag példázatával.

Németh Lászlót egyetemes kitekintésben kell olvasni, csak így lehet őt megérteni, mert az ő lángolása csodálatos. Úgy fénylik, mint a gyémánt. Az Égető Eszterben mondja: “Isten gyémánt világot akar a szénvilág helyébe, s mi azért vagyunk az emberiség sok szenvedése közepette az Isten gyermekei, hogy a mi szénvilág életünkből gyémántvilág élet alakuljon.” Nagyon sok elméleti ismeretet közöl, de mindezt erkölcsi lelkiismeretté kristályosítja ki a szénvilágot gyémánt világgá alakítani akaró Istennek nevében.

Gondolataiból, igazságaiból egy életen át lehet meríteni. “Az Isten próbára teszi az embert, de nem csinál játékszert belőle”, vagyis minden csapás próbává válik azáltal, hogy kibírjuk, és minden próba csapássá súlyosodik akkor, ha vakmerő gyávaságból merjük nem kibírni. Milyen csodálatos gondolat ez is – aranyalma ezüsttányéron!

Németh László egy életen át tartó kárhozat ügyből egy életen át tartó üdvösségügy gigantikus életművét alkotja meg. Kárhozat ügyet élt át egy életen át és üdvösség ügyet élt meg belőle. Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van – ez Németh László.

Zajos időket élünk. Egyre több zaj az utcán, egyre több demagóg jelszó és értelmetlenül ismételgetett szlogen. Eredeti funkciójától megfosztva, öncélúan kiragadva az eredeti szövegkörnyezetből és saját célokra felhasználva, mintha a néző, a hallgató nem rendelkezve a megértéshez szükséges intellektussal, valamint kellő emlékezőtehetséggel. Ez a hajdani “forradalmi ifjúság”, mely mára elérte azt, hogy legfőképpen a saját szenilitása ellen kénytelen küzdeni. Igaz, ezt is a színfalak mögött, nagy titokban teszi, de hát a vájtfülű közönségnek elég egy pillantás és máris mindent ért. A tünetek letagadhatatlanok. Olyan, mintha ma is Vologya irányítana a háttérből, a színszimbolika ma is a régi, igaz, némi kiegészítő színegyveleggel. A vörös zászlók ma is lengenek, igaz, a forradalmi hév helyett egyre dühösebben és agresszívebben rázzák, lobogtatják, és a tömegbázis is egyre fogy. Nincs az a magyar honpolgár, aki ma önként, jószántából bedőlne az álszent képpel a múltból előcitált mozgalmi jelszavaknak.

Minél több az eredmény, annál dühösebbek a hajdani mozgalmárok. Minél hangosabban és dühösebben fújják, az emberek annál inkább viszolyognak ettől a holtából feltámasztott forradalmi nosztalgiától. Mindenki tudja, hogy ezek a barázdált arcú, táskás szemű, nyikorgó bokájú haragosok még soha életükben nem csináltak forradalmat. Tehát most se fognak. A nép, az istenadta valahogy nem akar velük lázongani. Igaz, lépegető exkavátort se akar venni, mint ahogy azt egy szellemeskedő mozgalmi asszony mondotta volt, de azzal is tisztában van, hogy 1848 óta most van először olyan kormánya, mely az ő érdekeit képviseli.

Hiába a zászlólengetés, a lufieregetés, a Bokros-csomag átkát és a Németh-kormány családellenes intézkedéseit senki nem tudta elfeledni. Mint ahogy azt sem, hogy a nyugdíjak épp az inflációrekorder Horn-kormány idején vesztették el reálértékük legjavát. Lehet akármekkora a hangzavar az utcán, mégsem fogja elnyomni azt az erősödő érzést, melyet a fél évszázadon át megtiltott hazaszeretet és nemzeti méltóság újraélése jelent. Mondhatnak bármit azok, akiknek fél évszázad nem volt elegendő ahhoz, hogy bebizonyítsák, mennyire szeretik a népet. Márpedig ha ennyi idő nem elég egy jó program kifejtéséhez, akkor kétannyi se lesz elég rá. A demagóg jelszavak skandálása pedig nem fogja elérni azt, hogy bárki is egyenlőségjelet tegyen a Széchenyi-terv és a Bokros-csomag közé. S nemcsak azért, mert a két név egymás mellé állítása már eleve vulgáris, hanem mert a koncepciójában népellenes “szütyő” nem lehet azonos értékű a méreteiben grandiózusnak mondható és népbarát tervvel. Ennek oka pedig az, hogy míg az egyik népben és nemzetben gondolkodik, családbarát nézetekkel közelíti meg a témát, addig a hajdani csupán a saját érdekeit mérlegelte igazán, mikor megtette azt, amit megtett (ellenünk).

A nép viszont nemcsak a népmeséket őrzi emlékezetében, hanem azt is, hogy színfalak mögött mindent “lenyúló” kezek nem azonosak azokkal, melyek számukra most nyújtani próbálnak valamit. Miért is hinne a szemrebbenés nélkül hazudni képes hitetleneknek? Aki semmiben nem hisz, az ugyanennek az ellenkezőjében sem fog hinni. És miről lehet tárgyalni azzal, aki az egész világot cinikusan semmibe veszi…?

Nyugati országokban már nem lepődnek meg az ilyen kívánságon, és ha a sör túl hideg, felmelegítik szobahőmérsékletűre.

A sör eredetileg északi népek itala volt. Olyan területeken vált népszerűvé, ahol a szőlő már nem termett, tehát bor nem volt. Árpából, búzából, mézből készítették. Ezekben az országokban ma sem isszák a sört behűtve, sőt egyes vidékeken még a sörből készített meleg leves is ismeretes. Csak a délibb országokban isszák lehűtve, főleg nyáron, mert azt gondolják, hogy a hideg ital hűsít, ami alapvető tévedés. A hideg ital ugyanis csak a szájat hűti le, a gyomornak azonban előzetesen fel kell melegítenie, hogy a szomjúságot olthassa. Nem véletlen, hogy a kínaiak nyáron meleg teával oltják szomjúságukat.

A túlzott lehűtés egyébként elveszi a sör zamatát. Helyette akár lehűtött vizet is lehetne inni. A silány minőségű sörök termelői határozottan örülnek a lehűtésnek, míg a jó minőségű sörök élvezetét rontja a jégbehűtés. A sör nem kifejezetten nyári ital, ahogy ezt sokan képzelik. Télen is lehet fogyasztani, természetesen nem lehűtve.

- A kaja nálam van – közli harsány hangon, mikor belép a fülkébe egy jókora szatyorral. Ezután elhelyezkedik, és a csomagot bontogatva szétosztja az elemózsiát. Kenyér, kolbász, szalonna, csirkecomb, zöldpaprika, kovászos uborka, végül diós kalács és csokoládés sütemény kerül elő. A felnőttek számára egy-egy üveg sör, a gyerekeknek üdítő ital. A társaság úgy veti magát az ételekre, mintha valamennyien legalább egy hete koplaltak volna. Mintha világkörüli útra készülnének. Pedig dehogyis. Alighogy mindent falánk gyorsasággal behabzsoltak, már ki is szállnak a következő állomáson.

Bármerre járok külföldön, ha valahol új utas érkezik, és az utazást azzal kezdi, hogy kicsomagolja az elemózsiáját, falánkan beleharap egy vaskosan megtöltött szendvicsbe, egy szót sem kell szólnia, nyugodtan megszólíthatom az anyanyelvemen, mert azonnal tudom, hogy az illető csak magyar lehet. Más nemzetiségű ember így nem viselkedik. Rövidebb távolságra utazva rendszerint semmit sem eszik. Hosszabb úton, amennyiben nem akar sok pénzt költeni, elfogyaszt egy szendvicset és iszik rá egy üdítőt vagy kávét. Eddig még nem sikerült megfejtenem a rejtélyt: miért kelti fel az utazás körülménye a magyar ember étvágyát?

Azóta némileg modernizálódott. Olajban sütik és már tejfölös, sajtos változata is ismeretes. Ez ellen még nem lehet kifogást emelni. A baj csak az, hogy a lángossütők vendékeiket disznóknak nézik. A zsíros, csepegő tésztához odacsapnak egy darabka leheletvékonyságú papírdarabot, amely azonnal átnedvesedik. Mivel a sütemény forró, a vevő alig tudja megtartani a kezében, miközben bajlódik vele, bepiszkítja nem csak a kezét, hanem ráfolyik a ruhájára, foltokat hagy rajta. A csemege élvezete után így menjen emberek elé, arról nem is szólva, hogy a ruhatisztítás drágább mulatság, mint maga a lángos. Léteznek ma már eldobható papírtányérok, sőt ugyancsak eldobható műanyag evőeszközök is. Miért nem alkalmazzák a lángossütők modernizált készítményeikhez ezeket?

A pizza az egész világon elterjedt, mert az olaszok élelmesek, talpraesettek. Ha a magyarnak feleannyi önbizalma és üzleti érzéke lenne, mint az olasznak, az egész világon legalább annyi lángossütő működne, mint amennyi pizzeria van. Talán az olasz pizza előkelőbb étel, mint a magyar lángos? Számos, különböző országokban végzett kísérlet beigazolta, hogy a lángos mindenütt ízlett, sikert aratott. Jó üzletet jelentene a maga parasztos egyszerűségében, fokhagymával, sóval, mindenféle mesterséges cicomázás nélkül. Elvégre az olasz pizza sem a fejedelmi udvarok mesterszakácsainak a találmánya, hanem parasztkunyhókból indult világhódító útjára. Az olaszok nem szégyellték a paraszti pizzát. Mi szégyelljük a mi lángosunkat annyira, hogy maholnap a saját hazánkban is csak mutatóban fogunk belőle találni egy darabot valahol az Isten háta mögött, ahová még nem jutott el a pizza, és ahol az egyetlen falusi vendéglő még nem alakult át hamburger-falodává vagy gyors kínai büfévé.

Három férfi álldogált a Csorba-tónál akkoriban luxusszállodának épült Panoráma Hotel recepciójánál, szobákat kérve a pult mögött álló, merev arcú főportástól. Egyikük, a festőművész gyakori vendég volt a szállodában, ismerősként, de eléggé hidegen üdvözölte őt a portafőnök. Az előzetes szobafoglalás nélkül befutott alkalmi vendégek néhány perc múlva azért megkapták a szobakulcsokat és a kitöltendő bejelentkező cetliket. Ketten, a magyarországi mérnök és neves csehszlovákiai szobrász unokatestvére egy kétágyas, a szlovák festő egy tóra néző egyágyas szobát kapott.

A festő és a szobrász prágai tanulmányaik óta jó barátok voltak, sok időt töltöttek el együtt, és a magyar mérnök egy hétvégi rokoni látogatás során csapódott hozzájuk útitársként szobrász unokaöccse Saab-jába. Az anyagi szempontból is sikeres poprádi megbeszélés után, a bohém festő egy vidám kiruccanást javasolt, beígérve szórakoztató lányokat is.

Jozsó, Csehszlovákia egyik legtehetségesebb festőművésze harmincöt év körüli, középtermetű, bajuszos, hosszú-sima hajú figura volt, kissé görnyedt tartással. Valami életet gúnyoló félkeserű mosoly ült borostás arcán, és apró, élénk szemei időnként messze kalandoztak beszélgető társaságától. A még hideg időjárás ellenére sem hordott felső kabátot, csak egy vastagszövésű, viseltes, szürke, tweedöltönyben, egy előkelően megkötött bordó-fekete sállal a nyakában, kitaposott, vastagtalpú, fekete, magas szárú cipőben, poggyász nélkül vonult a lifthez. A szobrász még kiment a kocsijához, hogy egy sporttáskában behozza a minden eshetőségre összekészített tisztálkodási eszközöket.

- Ez a csodalány itt Jana! Ismerjétek meg. Régi ismerősöm, talán szerelmes is voltam bele néhány napig.

A vacsorához a festő rendelte a vörösbort, rögtön két üveggel. Amint kihozták, fel is hajtott két pohárral:

- Megbeszéltem Janával, hogy vacsora után megyünk a bárba. Ott egy jót mulatunk, barátnője is ott lesz, a mixernő. Kettőkor azután Jana szobájában folytatjuk. Ő szerez valami rágnivalót, én meg veszek elegendő bort.

A három barát jól bevacsorázva, a második üveg bort is benyakalva jelentkezett a bárban a fenntartott asztalnál. A festő az erős bor némi túlfogyasztásától már lassabban mozgott, de szellemessége, humora még inkább vibrált, mint eddig. Igen jó kedvre kerekedett, és valós vagy költött, humoros asszony-történeteit sziporkázva adta elő.

A szobában a férfiak ingre vetkőztek. Jozsóról is lekerült a zakó és az elmaradhatatlan művészsál. Rengeteget ivott már, de azért meglepően jól állta a sarat, pedig a bő zakó nélkül látható volt vézna teste. Ledobta magát az egyik fotelbe:

- Na, most már palackbontás! Hozzátok a poharakat! – Már kezdte is a dugóhúzási műveleteket…

Már melegítőben érkezett meg a mosolygós Adrien, egy Becherovkával és poharával a kezében. Töltött is rögtön magának, mint aki le van maradva, és felhajtotta az erős párlatot. Úgy látszott, hogy a szép szőke inkább rövidital-párti, és kertelés nélkül ült a szobrász térdére, jelezve azt is, hogy szobatársa hamarosan hoz fogpiszkálóra szurkált finom-falatkákat.

A két nő elkezdett mesélni egy, a napokban megtörtént balesetet, vagy inkább öngyilkosságot. Egy férfi az egyik mély szakadékba zuhant és szörnyethalt. Egy távoli, látcsöves szemtanú álltása szerint nem véletlen baleset történt, hanem szándékosan végrehajtott halálugrás volt az eset. Napok múltán tudták a fiatalember összezúzódott holttestét kiemelni a hegyimentők. Mint utóbb kiderült, egy prágai csellóművész volt az áldozat.

- Talán meg akarta tudni, hogy milyen az a másik élet… Élet az időnkön túl… Mi csak földi, emberi, eddig észlelt formában, alakzatokban, rendszerben tudunk életet elképzelni… Pedig lehet az más is… Másként is… A lélek, az érzékelés, az értékelés lehet, hogy laza térben kavarog, fizikai kötések nélkül… Életköd-gomolygás?… Na és a színek?… Milyen csodás új színek lehetnek… De színek csak ott lehetnek, ahol fény is van… Vagy mégsem?… Vagy a fények-színek játéka a lélek-élet kavargással áraszthatja a boldogság-örömet?…

Arcán, szemében megjelent valami ki nem mondott sóvárgás az izgalmas rejtély megismerésére. Szaggatott mondatai közben révetegen nézett valahová messze, kiemelve magát környezetéből.

A spiritiszta szeánsz-hangulatot maga a médium oldotta. A sokadik pohár bor után nyúlt, emelte szájához, és kiitta egy hajtásra. Ezzel visszatért a társaságba. Adrien zenét csinált a magnón, amikor koppantottak az ajtón és belépett az ugyancsak melegítős Perla, aki tálon hozta a finomfalatkákat. A kistermetű, mosolygós fekete lány belépőjével hozta a vidámságot. Alig tette le a tálat, a mérnök már húzta is magához egy táncra a szoba szabadon maradt másfél négyzetméterére. Egymást ölelve ringatóztak a Stardust melódiájára, amit Nat King Cole énekelt nekik.

Másnap délelőtt, mámoros ébredés után a két lány sétára csábította a nem túlzottan lelkes fiúkat a ragyogó kora tavaszi napsütésben. A lányok hosszú szőrmebundában, a férfiak tegnapi öltözetükben ballagtak a nők után a sugárözönben, de hideg, metsző szélben. A szálloda mögött a hegyoldalban volt a hölgyek napozó rejtekhelye, egy tökéletesen szélvédett, naptól besütött félüreg, már sarjadó fűszőnyeggel és néhány fatuskóval. Csodálatos meleg fészek volt a hideg környezetben.

Nem beszélgettek. Adrien előhúzott bundája mélyéből egy laposüveget, kínálva kedvenc italát a fiúknak, de csak Jozsó húzta meg néhány nyeletre, a másik kettő autóvezetésre hivatkozva elhárította az italt. A lány vállat vont, nyelt két kortyot, majd eltette az üveget.

Ismét csend lett. Nem hitt neki senki, csak bolondozásnak vették. Egyedül a szobrász nem, érezte jól magát. Nagyon jól ismerte barátját és tudta, hogy egzaltált festőművész társát mostanában indokolatlanul sokszor foglalkozatják a halálon túli élet talányai.

1976 tavaszán Jozef Kornucik festőművészt ismerősei, szerelmesei, barátai sokszor hívták telefonon, keresték lakásán. Nem jelentkezett. Egy idő után már nyugtalankodtak. Kinyittatták lakását, de semmivel nem lettek okosabbak. Csak több mint kétszáz üres borosüveg porosodott szanaszét. A lakás gazdája már több hete nem lakhatott itthon, mert az ajtó mögött egy nagy halom postaküldemény érintetlenül magasodott. Azután már a rendőrség is kutatta hollétét.

- Ennek a disznó Sövegnek mindig a legjobb nők jutottak már az egyetemen is. Volt is ebből baja, mert néhányat szemtelenül meg is tapogatott, és ezért ellene vallottak, amikor az orosz szigorlat után ünnepélyesen elégették az oroszkönyveket. Ki is csapták a fegyelmi tárgyalás után. Később aztán levelezőn végzett. Kutya éles eszű gyerek volt, és nagyon jó kohász diák. Már legalább tíz éve, hogy nem látta, az évfolyam-találkozókra sem jött el. Sok pletyka járta körbe az országot nőügyeiről, családi problémáiról. Most erre járt és elhatározta, hogy meglátogatja.

- Hát nem találják – mondta a titkárnő a friss hírt. – A gyárból bizonyosan nem távozott, a táskája, a kabátja ott van a szobájában, és még a napi aláírnivalókat sem szignálta. Nem tudom, hol lehet.

Sövegjártó Zoltán főmérnök, azon a bizonyos napon az üzembe távozott irodájából. Minden vonatkozó vizsgálat bizonyította, hogy nem hagyhatta el a gyár területét. Az öntödébe még látták belépni. Azután már senki nem látta és a melegüzemben eltűnt. Egyes feltételezések szerint ez csak úgy történhetett, hogy az izzó vas üstjébe önszántából beleugrott. De ezt sem látta senki.

Ma már talán nem is létezik olyan elmaradott ember, aki a gyerekét ne biztatná a tanulásra. A ma emberének önálló gazdasági-társadalmi életének megkezdéséhez legalább 10-15 év tanulási időszak szükségeltetik. A szinten tartáshoz pedig állandó tanulási folyamatra van szükség egészen az alkotó munka végezetéig.

A tanulás szükségességét a legtávolabbról sem akarom kétségbe vonni, de… Tudjuk azt, hogy a világ tele van a lét számára szükségtelen dolgokkal. Nemcsak anyagi, hanem szellemi síkon is. Szükségtelen dolgokat megtanulni nemcsak értelmetlen és célszerűtlen, hanem egyenesen bűn is, hiszen lefoglalja a memóriaterületeket a hasznos ismeretek elől. Beépül a szükséges ismeretek közé, hígítja azokat, zavart idéz elő a kapcsolódási pontokon.

A munka nemes és dicséretes dolog. De ugyan milyen nemesség és dicséretesség állapítható meg akkor, ha az Andok-hegységet átszállítják Európába? Hatalmas munka értelem és haszon nélkül. A tanulási folyamattal is esetenként így vagyunk, kötelezően tanuljuk a sok feleslegeset. Ezt a tanulási folyamatot jobb a programozás szóval helyettesíteni. Bizony, programozzák az agyat!

A tanulásban mindig jelen van az új ismeretek megszerzése mellett egyfajta kultusz átvétele, adaptációja, és stafétabot módján történő továbbvitele is. A tanulás mindig tartalmaz teremtést, kreativitást. Ha nem provokál kreativitást, akkor az nem tanulás, hanem agyprogramozás.

Az agyprogramozás hasonló módon történik, mint a számítógépek programozása. Agymosással (formattálással) kezdődik. Először kiirtják az egyén ízlését, érzéseit, múltbéli élményeit, vallását, kultúráját, egyszóval a személyiségét. Példaképp tessék visszagondolni a szocializmus időszakára, ahol az egyetlen, azaz a programozott művészeti elv a szocialista realizmus volt. Minden mást keményen irtottak. Az egyetlen, azaz programozott világnézet, vagy ha úgy tetszik, vallás, a leninizmus volt. A népidea a szovjet-orosz volt, az összes többi a legyőzésre ítélt burzsoá népréteg. Egyetlen személyiség létezhetett, a szocialista embertípus, az összes többi a belső ellenség.

Manapság az agyat arra programozzák, hogy az élet célja, bizonyos tárgyak és kapcsolataik – pénz, hatalom, siker, elismerés, jó hírnév, élvezet – saját részre történő megszerzése. Minden legyen az enyém, mindent én birtokoljak! Ezért aztán a fában is azt szeretik az emberek, hogy árnyat és hűvöset BIZTOSÍT NEKEM, gyümölcsöt terem NEKEM, s a szarvasban is az a legszebb, hogy finom a húsa, a trófeája dísze AZ ÉN HÁZAMNAK. Ritka dolog, hogy valaki a fát önmagáért találja csodálatosnak, mint a világ egy pici részét. Aki tanul, az képes a világ dolgait felfedezni, képes látni és képes elhelyezni magát a látott dolgok között. A programozott agy szolgai módon csak a programozó szándékai szerint képes látni, mintegy csőben néz, és minden más mellett vak és süket módjára elrohan.

Ki programozza az agyakat? Az a társadalom, az a kultúra, ahol az a bizonyos agy jelen van. Minden program a létrehozója akaratát tartalmazza. Esetünkben a társadalom vezető elitje áttételeken keresztül programozza a társadalmat alkotó agyakat. Persze, az érdekrendszerének megfelelően. Ugyan azt mondják, mi tanítunk. Más ki is taníthatna, mint akinek kezében van az oktatási rendszer és a média, valamint oszthatja a pénzeket. Kérdezhetnénk, hogy ha így van, akkor miért alszik az ellenzék? Nem alszik az, hanem szintén programoz, csak egy más érdekrendszernek megfelelően. Program program hátán. Ráadásul itt vannak a (szellemi) vírusok is, amelyeknek még érdekviszonyok sem kellenek, csak úgy balhéból injekciózzák az agyakba a méreganyagokat. A szerencsétlen agyak pedig abban a hiszemben vannak, hogy tanulnak.

Minden számítógép rendelkezik saját operációs rendszerrel. Ha erre épülnek fel a programok, akkor a működés helyes. Ha a programok lebénítják a saját operációs rendszert, akkor a dolog kiszámíthatatlanná válik. Az agyak is rendelkeznek saját operációs rendszerrel, ennek a neve a látás. Az egyéni, egyszeri és megismételhetetlen belső lényeglátás. Ez képes kezelni a programokat, de ha a látás eltűnik (vagy ki sem alakul), akkor a dolog ez esetben is kiszámíthatatlanná válik. Akit programoznak, az sohasem lesz képes az igazságot kitalálni. Ugyanis az igazság az nem programozható, de még csak nem is tanítható, hanem meglátható vagy kitalálható!

Kérdés lehet, hogy mi módon védekezzünk a programok ellen. Egyetlen mód mutatkozik, nevezetesen az, hogy a saját operációs rendszerünkre különös gonddal vigyázzunk. Az nem baj, hogyha az egyes programokat bekopizzák az agyunkba, a megismerés ugyanis kötelező. A befogadás és elfogadás azonban már a szabadon választott kategóriába esik. Az átmásolt program semmilyen körülmények között nem homályosíthatja el agyad szuverenitáson és szabadságon alapuló látását, mert ha ez megtörténik, akkor egyike leszel a programvezérelt emberi agyak millióinak.

Ne tanulj, de főleg ne taníts fölösleges és szükségtelen dolgokat! Óvakodj a szokások és a divathullámok béklyóitól! Megint visszatérek a hatvanas évek Magyarországára. Bőrgyógyász szakorvos is csak az lehetett, aki államvizsgát tett a dialektikus materializmusból, a munkásmozgalom történetéből, a szocializmus politikai gazdaságtanából, melyről, mint kiderült, nem is létezett.

Könnyű a letűnt múltban kutakodni felelősség nélkül – mondhatnák. Ma jobb-e a helyzet? A válaszom az, hogy nem jobb ma sem. Csak átrendeződtek a formák. Ma nem dialektikus materializmust tanítanak, hanem minőségbiztosítási rendszereket, marketing-, média-, garanciavállalási- és reklámismereteket. Ma már egy intézmény, amelynek nincs szóvivője vagy sajtóreferense, az már elmaradottnak számít- Egyszóval, a mai divat szerinti fölösleges ismerethalmaz tölti ki a divatjamúlt fölöslegességeket. Ma illik mindent tudományosan alátámasztani. A leghétköznapibb dolgokat is csak szakértői megállapítás után lehet hivatalosan elfogadni. Néhány eklatáns példa: egy árokásás során előkerült emberi csontvázat a fennálló szabályok szerint nem lehetett elszállítani, mert hiányzott a halál beálltát igazoló rendőrorvosi szakvélemény. Egy napra leállt az építkezés, egy napot várt a rendőri bizottság, a temetkezési vállalat stábja, 200 kilométert utazott a szakértő, hogy megállapítsa, a csontváz nem él! Szóval minden a programozás szerint történt! Egy másik rendőri eset: egyik betörés helyszínén az ajtót a betörő baltával durva módon részben eltörte, részben befeszítette. Ez esetben is csak szakértő állapíthatja meg, hogy erőszakos behatolás történt. A szakértő esetenként 20-30 nap múlva terjeszti elő a szakvéleményét arról, ami mindenki számára nyilvánvaló. A rendőrség várja a szakvéleményt. A biztosító várja a nyomozást. A szakértő pedig várja a szakértői díjat. Szóval minden program szerint történik!

E két példát azért bátorkodtam idecsempészni, mert szerettem volna érzékeltetni, hogy az elmélet hogyan is csapódik le a mindennapok hétköznapiságába. Ilyen eseteket szül az, amikor a programvezérelt agy átsugárzódik a programvezérelt agyba. Minden a szabályok szerint megy, de semmi nem halad. Ugyanakkor az értékelő beszámolókban pedig a szakadatlan fejlődést emlegetik. Az agyakat arra is lehet programozni, hogy elhiggyék, az a kék, amit látnak, az igazában piros.

Belül beképzelt, de ez a beképzeltség nem képzelt, és másokat bosszantó gyakorisággal jár ki belőle.

A középkori történelem nem kevéssé tőrténelem. A ma bérgyilkosa csak mosolyog elődeinek kezdetleges munkaeszközein.

Sok tudós tudatlanabbul hal meg a nem-tudósnál, mert amíg közvetlen érdeklődési körében (amely esetleg igen szűk) másoknál több ismeretet szerez, az élet leglényegesebb kérdéseiben tájékozatlan marad.

Kezükben a hatalom, de alattuk undorítóan bűzös már az alom.

Az iskolában nem tanult meg rendesen számolni, de azért nem kell őt félteni, ez a hiányos tudás hasznára van. Gyakran téved ugyan, de mindig mások kárára.

A hízelgő – mint a közismert állatmese is megemlíti – azokból él, akiknek hízeleg. Én hozzáteszem: meg abból, hogy jó érzékkel szimatolja ki kinek-kiknek hízelegjen.

Petőfi terve “Füstbe ment terv” lett, a dohányipar elégedetten szemléli, hogy – tervének megfelelően – az övé is füstbe ment. Azt szokták mondani: ember tervez, Isten végez. Számos emberi terv viszont az emberrel végez.

A pozitív gondolkodást sokan félreértik. Néhányan úgy gondolják, hogy aki pozitívan gondolkodik, az széles mosollyal jár fel- s alá, és úgy gondolja, hogy minden nagyon jó. Nem érdekes, hogy mi történik, csak annyit mond magában: mosolyogj!

A pozitív gondolkodás azonban sokkal mélyebb, mint egy felvett külső mosoly. A pozitív gondolkodás egy belső szellemi magatartás, ami új életszemléletet és problémamegoldó képességet jelent. A pozitív gondolkodás cselekvésre, változásra tanít, és nem védekezésre. Arra tanít, hogy bármilyen helyzetben erősek maradjunk, ne mások vagy a körülmények irányítsanak bennünket. Fedezzük fel újra az eredeti, tiszta énünket, azt a legbelső erőforrást, amellyel az életünket kreatívabban és jelentőségteljesebben tudjuk élni.

Bár a nap folyamán mindannyian szinte egyfolytában gondolkodunk, nagyon kevesen vesszük észre, hogy milyen hatalmas ereje van a gondolatoknak. A gondolat teremtő erő. A gondolat olyan, mint egy parányi mag, amit a tudatunkba elültetve sajátossága révén növekedni fog, akár pozitív, akár negatív magokról van szó.

A tudósok szerint naponta kb. 30-50. 000 gondolatunk van, ami természetes módon egy állandó áramlásként folyik át a tudatunkon. Ezek egyrészt a külvilág impulzusainak hatására keletkeznek, másrészt az életünkben átélt és emlékként rögzült tapasztalatokból jönnek. Gondolataink olyan gyorsan változnak, hogy szinte időnk sincs a tudatos felismerésükre. Különösen a haszontalan vagy negatív gondolatok sebessége igen gyors, ami a harag, félelem, aggodalom, bizonytalanság, stb. kellemetlen érzését váltja ki bennünk.

Nem csoda tehát, hogy ilyen sebesség mellett nincs alkalmunk ara sem, hogy megfigyeljük a gondolataink, érzéseink és cselekedeteink közötti összefüggéseket. Nagyon sokszor tudatunk működését a sok átélt, negatív tapasztalat, trauma vagy a külvilág eseményei tartják befolyás alatt. Elszoktunk attól, hogy gondolatainkat megfelelő kontrollal saját magunk irányítsuk.

Életünknek a pozitív gondolatok, a pozitív viselkedésünk ad világos irányvonalat. A tudatunk igazi tápláléka a tiszta, önzetlen gondolat. Az önmagunkhoz és másokhoz való pozitív hozzáállás az életet élvezetessé és nem küzdelmessé teszi. Negatív alapból soha nem indulhat ki pozitív gondolat. Akik mélyen gyakorolják a pozitív gondolkodást, azok gyorsan felismerik, hogy csak saját maguk lehetnek a helyzet urai, önmaguk mesterei azáltal, hogy felismerve gyengeségeiket, azonnal változtatnak rajta. Ha azt akarjuk, hogy mások és a körülmények változzanak, akkor először nekünk kell változni. Ez a felismerés erőt ad a változáshoz.

Egyedül a pozitív gondolatok teszik lehetővé, hogy képesek legyünk belső erőt felhalmozni, ezek által vagyunk képesek építőt alkotni. A pozitív gondolkodás révén mindig megpróbáljuk az összes helyzetből a jót meglátni, nem akadunk el a dolgok külső látszatánál. Látjuk a problémát, felismerjük a realitását, de ugyanakkor képesek vagyunk a megoldást is megtalálni rá, mert a haszontalan gondolatok nem viszik el az erőnket. Belső békénket megőrizve szembe tudunk nézni a kellemetlen szituációkkal, felül tudunk emelkedni az adott helyzeten.

A gondolatok energiája mindig abba az irányba folyik, ahová a figyelmünket koncentráljuk. A gondolataink ellenőrzéséről és irányításáról legközelebb lesz szó.

Már maga a szó, “parancs”, valami kényszerítő és büntetéssel párosuló fenyegetést jelent. Ilyen illett az Ószövetség istenképéhez, melyben az istenfélelem jelöli az embernek a legfelsőbb szellemiséggel való kapcsolatát. Ebben az istenképben benne a kiválasztott nép érdekében az ellenséget megbüntető hatalmat, az ember tűrőképességét, mint Jób esetében, vagy engedelmességet, min Ádám vagy Ábrahám esetében, az Istent mint próbára tevő szigorú Urat ismerjük meg.

- A különbség az, hogy neki a boldogságért nem kell utólag rettenetes depresszióval fizetnie. Mert az anyag hatása múló, míg a függőséged minden használattal növekszik. A munkával, küzdelemmel és lelki önfegyelemmel kivívott győzelem egy életre, vagy még továbbra is szól. Ez a különbség az anyagi függőség nyújtotta élvezet és a lélekből szabadon fakadó boldogság között. Míg a függőségben élő ember gyűlöli a világot embertársaival együtt, mert az rabságának bizonyítékát jelenti, addig a boldog embert szabadsága teszi képessé, hogy még ellenségei felé is jóindulattal forduljon. Mert szeretet nélkül nincs boldogság. Viszont szeretni csak szabad ember képes.

A Műcsarnokban márciusban láthattuk a magyar szobrászat vonzó fölvonulását, mely sok tekintetben túlszárnyalta a festészet és grafika seregszemléjét, mely az év elejének országos eseményeként zárult. Túlszárnyalta először is türelemben, a meghívás tapintatának demokratizmusában. Elvetve minden türelmetlenséget, teret adott a hagyományoknak és az újdonságoknak egyaránt, ezért közelítette törekvéseinknek hiánytalan egyetemességét. Másrészt minden irányzat jó művekkel jelentkezett, ez biztosította az értékrendet, azt, hogy magasnak igazolhatjuk az átlagot. Az a bemutató külön érdeme, hogy a szobrászat határait is tágította, ahogy a tárlat címe is jelzi – “innen és túl”. Jó hatással van az összképre, hogy sok festőnk szerkesztett szobrot, sokan a zene és plasztika kapcsolatát keresték – hangzott is a tárlat, nemcsak látszott –, zenés szobrok biztosították ezt a szövetséget. Pauer Gyula “Hangszobrai” márványlapokra rótt kottajegyekkel kellemes látványt nyújtottak, miközben dallammal árasztották el a termeket. E megoldás jó és nem felületes ötlet, a műfaj bővítése ugyanúgy, mint a fölkiáltójeles fémjelek, a mozgásélményt nyújtó mobilok, az organikus faszerkeszetek. Budahelyi Tibor, Bohus Zoltán, Haraszty Sándor, Lugossy Márta teljesítménye abban összegezhető, hogy újdonságot valósítottak meg nem a happening, hanem a mű végérvényes színvonalán. Dohnál Tibor Egerben élő festőművész joggal szerepel a kiállítás egyik nyitányaként az első teremben csillogó fém “Kapszulakereszt”-jével, és Dohnál Áron lándzsaalakzatával is hatásos “Ősök üzenetét” közvetíti. Izgalmasak Drozsnyik István szék-variációi – megindító az ősi kultúrák nyomába eredő Kling József változatok – szinte Peruban érezzük magunkat, valahol a Machu Picchu labirintusában.

Mata Attila Egerben született, híre ma már a határon túl is szárnyal. Most újra lendített távlatain, kozmikus mélységeket sűrítve az emberi alakzatban.

Remek Nagy Sándor több mint húsz egységből összegeződő szobrászi oltára, pompás az angol származék, Colin Fostre fekvő “Angyal” tömbje.

Különböző szellemi irányokba terjeszkednek a megálmodott szobrászi alakzatok, ezúttal is találékony Pusztai Ágoston plasztikai álma, Kő Pál a tudomány kimeríthetetlen távlatait sűrítő tömbje, ő, aki Hevesen született, a mai szobrászat egyik új mértéke. Joggal kapott 2001-ben Kossuth-díjat. Új érték Párkányi Raab Péter művészete, ő igazolja azt a tényt, hogy a realizmus kincsestára továbbra is nyitott, ő az egyik nagy reménysége a magyar szobrászatnak. Több is annál: Mértéke.

Ilyen összkomfortos tárlatot még nem láttam, nem láthattunk, mivel az eredeti grafikákat fotóeljárással fölnagyítva szemlélhetik a nézők. A harmadik teremben dobozokban – Örkény István! – nézheti meg bárki az eredeti lapokat, a termekben a sokszorosított nyomatok várják a műbarátokat. Ez a nagyítás varázsa, melynek nyitánya Michelangelo Antonioni “Nagyítás” c. filmje, melyet a magyar grafika követ a harmadik évezred elején. A digitális technika alkalmazása ezúttal szellemi hódítás, mindenképpen újszerű, mivel a nagyobb méret monumentális hatást kelt, megváltoztatja a hangulatot. Kiderül egyrészt, hogy a képzelet végtelenségig fokozható, nyújtható, változatai kimeríthetetlenek, másrészt nyilvánvaló, hogy a mai fiatal nemzedék számára a képzőművészet egészen mást jelent, mint az elődöknek.

Ismét egy paradoxon! A DIALÓGUS festményei a stílust tekintve ugyanabban a körben mozognak, mint a rajzok, mégis a grafikák összhatása kedvezőbb. Más. Mintha a szín többlete zavart keltene – a fekete-fehér takarékosság eleganciája ebben a kísérletező rétegben optimuma a Műcsarnokban idén rendezett festészeti és grafikai kiállításoknak ez az eltérése, különbözete a rajz javára. A kísérletezésben mindig több engedmény van a vállalkozás szabadságát illetőn – ez jellegéből adódik, az azonban újszerű, hogy a méret, a rajz nagyítása sok esetben milyen elementáris hatást kelt, a méretnagyítás új minőséget. Ha valahol, úgy a rajzban, mely minden képzőművészet alapja, nyitánya, kötelező az Ady által is hangoztatott “Valami újat lelni, kitalálni” elv. Ami e régióban indokolt, az a festményen csak az egyik lehetőség. Lényeges dolog, s ez Banga Ferenc teljesítménye, hogy önmanierizmus helyett saját képi rendszerén belül újít, s mindez példa lehet mindazon alkotóknak, akik túlontúl is hosszú, hosszabb ideig rostokolnak a kelleténél egy-egy motívumnál. Ki tudja, miért – jórészt megmagyarázhatatlan, de egyedi teremtőerő révén egy-egy mű önmaga belső energiáiknak eredményeként egyszerre és végérvényesen létezik – a sok jó alkotás közé Alapfy László sejtelmes lapjára, Berei Zoltán, Dobay Géza, Halbauer Ede, Olajos György, Olexa József, Sulyok Gabriella, Valkó László műveire gondolok. Érdekes Büki Zsuzsanna rajzi “Amszterdam” térképe – műve Galimberti Sándor megoldásának nyomába ered, mely a múlt századelő magyar kubizmusának egyik figyelemre méltó képe.

Figyelmet kelt az Egerben született Fábián Noémi “Tükörírás” lapja, meghökkentő Gelencsér János elefántiázisos “Integető”-je. Különös, hogy új életre kel Souleges tömbformája Koleszár Erzsébet és Varga Balázs rajz-rendszerében. Találó M. Tóth Éva megoldása, aki a “Vonósnégyes”-t kizárólag a hangszerek anatómiájára bízza, azok közvetítik a zenét. A klasszikus hagyományok is jelen vannak – Kondor nyomában igényesen halad előre Kovács Péter kompozíciójával. Festészet, grafika? Mily különös, de igaz törvény, hogy ugyanaz a stílus, a képzelet merész szabadsága egészen más összhatást kelt a rajz, a kép régiójában. Itt jellé kovácsolódik, emblémává a gondolat a játékos álmodozásban.

- A színházban épp a szilveszteri kabaré próbáival voltunk elfoglalva, mikor jött a hír, hogy Kolozsvár főterét tankok lepték el. Siettem haza, a főtéri házunkba, ahol a szomszéd lakásban Kallós Zoltán lakott. Hozzá mentem át tanácsért, s kérdeztem tőle, hogy most mi lesz. Azt felelte, hogy a jobbik eset az, ha nem polgárháború, mert akkor nem tudni, ki kire lő. Azt tanácsolta, hogy ilyen helyzetben a legfontosabb beszerzendő a kenyér és a só. Át is mentem az egyik főtéri élelmiszerboltba, s hogy biztonságban tudjam nevelt lányomat, őt is magammal vittem. Ez tipikus női logikára vallott, hiszen időről-időre egy-egy sorozat lövés csapódott be a környéken. Végül is sikerült egy kenyeret és egy teljesen ésszerűtlenül nagy adag sót beszerezni.

A következő napokban aztán a két szomszédlakásban 50-60-70 ember is összejött időnként. Amikor aztán a harcok elcsendesedtek, s egy rövid ideig azt hittük, hogy “győzött a forradalom”, a színházban újra dolgozni kezdtünk. De kabaréhoz senkinek sem volt kedve. A rendező, Tompa Gábor azt ajánlotta, hogy mindenki mondja el azt a verset az ünnepi műsorban, amit mindig is szeretett volna, de addig nem volt szabad. Mivel én nem szeretek szavalni, inkább népdalokat énekeltem. Az előadásnak hatalmas sikere volt, s a végén néhány fiatal egy nagy vásznat tekert ki a nézőtéren, ezzel a felirattal: “Köszönjük, hogy velünk maradtatok!” Ez nagyon meghatott minket.

- Ne várjon tőlem logikus választ, hiszen magam se tudom teljes bizonyossággal, hogy miért nem mentem ki, hiszen sokan hívtak, állást ajánlottak. Családunk általában nem volt egy kivándorló típus. Édesapám is csak 1987-ben maradt kinn, amikor egy magyarországi útján véletlenül kiderült betegsége, és ott gyógykezelték. De engem itt tartott a közönségem szeretete is. S harminchárom évemmel úgy gondoltam, hogy ha itt kedvező fordulatot vesznek az események, még nem késő egy új életet kezdeni.

- Hát nem! Nem is abból éltünk. Rengeteget turnéztunk, tájelőadásokat adtunk. Ezenkívül a magánéletben is meg kellett tanulnom sok mindent, például kőműves munkákat, hogy miközben folyton költöztem, a leromlott házakat feljavításuk révén jobb áron tudtam továbbadni, s ezzel is a megélhetésünket segíteni.

- Először operaénekes akartam lenni. A nyolcadik osztály után elvittek egy zenetanárhoz meghallgatásra, de csak népdalokat ismertem. Mikor meghallgatott, azt kérdezte tőlem, hogy aki így tud népdalokat énekelni, az miért akar operaénekes lenni. “II. Török Erzsébet vagy II. Tóth Erzsébet akarsz-e lenni?” – kérdezte. “I. Panek Kati.” – vágtam rá egy gyermek magabiztosságával. Aztán később mégis a marosvásárhelyi színiakadémiát végeztem el, melynek befejezésekor Harag György rendező hívott meg a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz.

- Két tagozat működik benne: egy drámai és egy opera. Esténként felváltva játszik a kettő. Én a prózai (drámai) tagozatnál vagyok, s ott mindenféle műfajt játszom. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című zenés darabtól, Sütő Suzai mennyegzőjén át, Ionescu Kopasz énekesnőjéig szinte mindent. Az előadások magyarul vannak, a román daraboké is. Rengeteget utaztunk tájelőadásokra 1989 előtt. Ezért is nehéz volt összeegyeztetnem minden más jellegű tevékenységgel.

- Az én generációm táncházi zenészei számára igen. Volt néhány fiatalabb együttes, mint az Üsztürü, de mára már ők is áttelepültek. Rendszeres fellépésre nincs mód, s színházi tevékenységem miatt se lenne könnyű egyeztetni, de alkalmi fellépések adódnak. Nemrég például Brassó ünnepelte egy belga várossal testvérvárosi kapcsolatának tizedik évfordulóját. Ebből az alkalomból gálaestet szerveztek. A belgák ismerték Sebestyén Mártát, és gondolkoztak a meghívásán. A brassóiak viszont azt mondták: “Van nekünk saját Sebestyén Mártánk: Panek Kati.” Három napig volt módom előtte próbálni egy sepsiszentgyörgyi zenekarral. A vendégek között egy neves ragtime zenekar is ott volt. Mindannyian el voltak ragadtatva. Azt mondták, hogy ez világszínvonal. Most meg Párizsba kaptam meghívást, ahol a Csík Zenekarral és a Ghymessel együtt lépek fel.

- A nevem elég jól ismert, részben ritkasága, családunk szerepe, részben táncházi, majd színészi karrierem folytán. Apám, Panek Zoltán elismert író volt, számos könyve jelent meg. Én a hetvenes-nyolcvanas években először táncházi énekesként, majd színészként tettem szert ismertségre. És nem csak Kolozsvárott, mert Bukaresttől a Székelyföldig sokfelé szerepeltünk.

- Azzal kezdettől tisztában voltunk, hogy a lemezt elsősorban azok fogják vásárolni, akik már hallottak rólam vagy kifejezetten az erdélyi népzenét keresik. Azt is tudtuk, hogy Erdélyben a CD lejátszók még nem olyan elterjedtek, mint Magyarországon. Ezért a Fonó Records külön Erdély számára kazettán is kiadta a lemezt. Kezdetben volt szó egy lemezbemutató koncertről, esetleg néhány erdélyi fellépésről, de ez valamilyen oknál fogva nem jött létre. De mivel a Gázsa Zenekar Magyarországon tevékenykedik, azonkívül a prímás, Papp István Gázsa a Budapest Táncegyüttes zenekarának vezetője, s velük is, meg a Jánosi- és a Bihari Együttessel is gyakran turnézik külföldön, nem várhatom el tőlük, hogy egy erdélyi körút miatt ezekről lemondjanak. De én magam sem tudok előre tervezni, akár egy hónapra sem. Nálunk, a színházban csak azt tudjuk, hogy a következő hónapban milyen darabokat játszunk, de hogy mikor próbálunk, azt nem. Így szinte lehetetlen egy közös koncertkörutat megszervezni.

- Igen, de nekik ez a fő foglalkozásuk. Engem viszont köt a színház. Továbbá – Gázsáékat leszámítva – a többi erdélyi zenész nem is annyira Magyarországon, hanem Németországban, Svédországban él. Őket összehozni csak legfeljebb olyan nagyszabású esemény kedvéért lehetne, mint amilyen az erdélyi táncházmozgalom huszadik évfordulójának ünnepségei voltak. Ráadásul eddigi lemezfelvételeim, tévészerepléseim többsége is valóságos kálváriával járt.

- Amikor a “Gázsa” CD-t vették fel a Fonóban, kétségbeesetten telefonáltak, hogy ha azt akarom, hogy ne maradjak le a lemezről, másnap legyek Pesten. Én akkor éppen Bukarestben játszottam. Azonnal Kolozsvárra kellett utaznom, éjjel tovább Pestre, csak ott tudtunk egy kicsit próbálni, aztán húsz perc alatt el kellett készíteni a felvételt, s utána haza, mert másnap megint Kolozsváron kellett fellépni. De amikor Fehér Anikó műsorának vendégei voltunk a Duna TV Muzsikaszó sorozatában, akkor meg árvíz miatt visszafordították a vonatot, s majd 24 órás út után, kimerülten, étlen-szomjan estem be a stúdióba néhány perccel a felvétel előtt.

- Én is ezen munkálkodom, de nem könnyű se az anyagokat fellelni, se a kiadói jogot tisztázni. Sok felvétel eltűnt, másokat állítólag a zsilavai börtönben őriznek. Nem tudni, hogy mi maradt meg, s ha megvan, ki jogosult engedélyt adni az újbóli megjelentetéshez. Pedig annak épp az lenne a varázsa, ha az akkori felvétel kerülne ismét kiadásra, s nem kellene újra rögzíteni. Ígéretem van mind a bukaresti televízió, mind a kolozsvári rádió stúdiójától, hogy megkeresik a régi felvételeimet. Már csak azért is jó lenne egy rendes kiadás, mert szinte minden lemezünknél elkövettek valamilyen hibát a nyomtatásnál. Az öt legnépszerűbb erdélyi együttes 1978-79-ben felvett “Táncház” című lemezénél kimaradt egy sor a borítón, pont Gázsa és az én nevemmel. Első kislemezem 1981-es megjelenésekor egy román énekesnő lemezével keverték össze az enyémet, sok példányt rossz tasakba tettek. Az 1982-es, a Venyige együttessel megosztott lemezünk esetében meg fordítva tették fel a címkét a két oldalra: a mienkére a Venyigéét, az övékére a mienket.

- Sok barátom van odaát a kezdetektől: Sebestyén Márti, Berecz Andris, Fábián Éva, Halmos Béla, a Muzsikás együttes tagjai és mások. De hivatalos munkakapcsolatom nincs, nem szerepelek odaát.

- Tíz évig éltünk két szomszédos lakásban. S bár Zoli bácsi ma már nehezebben mozdul ki, akkor is vagy Válaszútra vagy Magyarországra megy, de telefonon gyakran felhívjuk egymást. Ennyi év után vele nem kell a nulláról indulni, változatlanul ragaszkodunk egymáshoz. Őt nagyon elfoglalják a válaszúti házában rendezett táncház táborok, melyeknek most már Zsuzsi lányom is látogatója. Nagyon szeretik egymást Zoli bácsival.

- Nem valószínű. Sőt a román rádióban, televízióban sem eredeti, autentikus román népzenét adnak, hanem valami népies műzenét. Sok városba telepített román nem is büszke falusi gyökereire, legszívesebben letagadná azt. Ezért aztán igényük sincs arra, hogy saját, hiteles népzenéjüket hallgassák. Az meg a többségüket nem érdekli, hogy a magyarországi zenekarok mit játszanak.

A román népzenei anyagnak nekifogni óriási feladat, mert míg a magyar népzene sajátom, addig a román egy idegen nép idegen zenéje. Saját életemben tapasztaltam, hogy a más gyerekét felnevelni sokkal nagyobb felelősség, mint a sajátomat. Csak akkor jelentkeznék román népzenével, ha van időm elmélyülni benne. A színházi munkám, a kicsi lányom nevelése mellett rengeteg időt vesz igénybe a “kiegészítő jövedelmi forrásom”, ami abban nyilvánul meg, hogy 15 év alatt vettem 10 házat, amiből most is megvan 7. A legutóbbit Gyimesfelsőlokon vettük. Azért is ez a legkedvesebb (mint a kisebbik gyermek), mert szomszédaink hagyományaikat őrző, énekes-táncos házaspár. Nagy a kísértés, ha kiköltözünk családostól a nyáron, hogy elmerüljek a gyimesi népzenébe. Főleg akkor, ha Bokor Imre (a Barozda gyimesi születésű prímása) is hazajön édesanyjához. Gázsa is ott lesz velünk családostól. Zenészeimhez elválaszthatatlan barátság fűz, a sok együttes muzsikálás, az együtt megélt kemény, nehéz, és mégis szépséges, vidám évek. Erről – és kalandos, kemény-vidám életemről – írok egy könyvet. Erdélyiekről: elmentekről és itt maradottakról. Lehet, hogy ezen a nyáron csak a magunk örömére muzsikálunk együtt. S a gyimesi hegyek biztonságában talán lesz időm végre befejezni a könyvemet.

- Bemenni nehezebb. Amikor már “bent van” az ember, akkor sokkal egyszerűbb és könnyebb. Nem lehet spórolni az energiákkal. A néző, aki a színházba jön, megérdemli, hogy mindig ugyanazt kapja. A színésznek persze más, mert rettenetesen fárasztó fizikailag, lelkileg.

- Ám az egri közönség megérdemli. Ha szabad azt mondanom, az egri publikum az országban is az egyik leghálásabb, legszínházszeretőbb. A bemutató után megállítanak az utcán – ami nagyon jólesik. Volt egy kislány, aki megvárt egy előadás előtt, hogy beszéljen velem. Előző nap látta a darabot. Korán vesztette el az édesanyját, ötéves korában, és soha nem tudta felidézni az arcát. S azt mondta el nekem, hogy ez után az előadás után újra képes szembenézni a történtekkel, újra látja az édesanyja arcát. Úgy látszik, nemcsak a siker a mi jutalmunk, hanem tényleg gyógyító hatása is van.

- Ó! Csak ilyenek vannak! Valahogy világéletemben kilógtam a sorból. A magam útját jártam, ami nem föltétlenül illett bele ebbe a világba. Elég sokszor ütköztem én mindenfélével, de érdekes módon nem emberekkel, hanem magatartási formákkal, szituációkkal. S nem törvénnyel való ütközésről beszélek, hanem társadalmi gondokról, amelyektől mások is szenvednek, de nálam óhatatlan ütközésekhez vezettek.

- Erre azt a választ tudom adni, amit Németországban egy váratlanul feltett kérdésre. A Goethe Intézettől kaptam egy ösztöndíjat, hogy a német tudásomat magasabb szintre emeljem, s ott a tanárnő megkérdezte tőlem, hogy miért is lettem színész. Ezt megkérdezték már mások is, de ott, valahogy abban az idegen közegben, onnan messziről, az ember egy kicsit rálátott a dolgokra, és akkor azt mondtam neki: Én azért bújtam el a színházba, hogy túl tudjam élni az életet. Mc Murphy is benne van mindenkiben, így a színészben is. Mi szerencsésebb emberek vagyunk, hogy ezt az átalakulást megtehetjük magunkban, s ezt eggyé tudjuk gyúrni a saját testünkkel. A színész élete azért gyönyörű, mert élhet más életet. Míg a valóságban szerepeket játszunk mindannyian. S úgy tűnik, eléggé szűk a szereposztás.

- S igen, és ráadásul úgy, hogy egyik este Bánk bán, másik este Mc Murphy vagyok. Először találkoztam ilyennel a huszonöt éves pályám során, s bevallom, emberpróbáló fizikai munka is.

- Nemhogy egyet értek vele, ez azért is lett ilyen, mert ezt én gondolom róla. Ez nem deheroizálása a tudatunkban lévő képnek. Általában az az elterjedtebb a köztudatban, hogy Bánk bán az egy hős, aki hangos, ordít és parancsol. Nem. Nézetem szerint olyan bátor ember, aki tiszta és becsületes mellette még. A becsület zászlaja alatt éli le az életét, ami sérül. S ő persze sérülékeny, hiszen a magánéletében “fogják meg”. Az egyetlen ponton, amin meg lehet fogni, hiszen a politikai életben nem lehet, mert makulátlan és tiszta. Ilyet ma hol látunk? Esendő, és azt gondolom, hogy nem kell ahhoz ordítani és látványosan viselni a hatalmat, hogy a nagyságát felismerjük. Egyébként is tudjuk, hogy a színházban a király attól lesz király, hogy a többiek úgy viselkednek körülötte.

Bregyán Péter kaposvári kezdés után, Kecskeméten, majd Pécsett játszott, ezt követte Miskolc, amely már színészi beérésének színhelye, ezután jött egy évadra Egerbe. Majd Csiszár Imre hívására elszerződött a Nemzeti Színházba, ezután jött az Arany János Színház, a Tivoli, a József Attila, a Thália, s most egy ideje (szerencsére) Eger. Most tűnik, megint fordulóponthoz érkezett az élete. A kisfia, Bálint már harmadikos (a Bánk bánban ő játssza a kis Somát), s életében az új öröm: a három és fél hónapos Sárika, akinek édesanyja Topolcsányi Laura szintén az egri társulat tagja. A család számára már fontos a biztonság is, például az egri lakás, s hogy ez sikerül-e vagy sem, attól függ a jövő.

- Móra Ferenc műveiből szeretnék egy összeállítást készíteni. Kiskunfélegyházi vagyok, ezért érthető, hogy nagyon is közel áll hozzám a “szóló szőlő és a csengő barack megéneklője,” a magyar nyelvet legszebben megszólal-tató mesemondó. A fiamnak is szívesen olvasok fel tőle, szeretném ezt a közönséggel is megosztani.

A konyabajszú szalontai jegyző és a babérkoszorúval díszített, zseniálisan félőrült reneszánsz-manierista-előbarokk itáliai lírikus néz vissza ránk Tusnády László Arany és Tasso című komparatisztikai dolgozata címlapjáról, amely alcíme szerint is a Toldi és a Gerusalemme liberata ősi gyökereit kutatja, az etnográfia, az irodalomtörténet, a kulturális antropológia, a nyelvészet, a stilisztika és a szimbolisztika segítségét fölhasználva.

Tusnády László, a sárospataki tanítóképző tanszékvezetője tucatnyi nyelv birtokosaként és széles szakirodalmi műveltség alapján, A megszabadított Jeruzsálem első teljes fordításának “elkövetőjeként” hasonlítja össze Arany János általános iskolai tananyagként megismert Toldiját és Tasso – ma már kevesek által olvasott – főművét, amelyet Zrínyi, de Arany is nagyon sokra tartott (utóbbi akadémiai székfoglalóját írta meg Zrínyi és Tasso címmel).Míg az itáliai költő műve az egész keresztény nemzet eposza kívánt lenni, addig Arany műve (majd kiegészülve kronológiailag a Toldi estéjével és a Toldi szerelmével) a magyar nemzetkarakterológia lírai definíciójaként is megállja a helyét.

A dolgozat tárgy viszont az ősi gyökerek, az archetípusok és szimbólumok kutatása, illetve komparatív kimutatása a prebarokk olasz és a romantikus-realista magyar között.

A művek nem mítoszok, bár lehetnének. Hiszen a történet szétfeszíti mindkét opusban a históriai kereteit, Tassónál jobban, Aranynál kevésbé – de álmokkal, metafizikai elemekkel gazdagodik az epikus vonulat, képzelet, fantázia és histográfia mentén realisztikusan húzódó tulajdonképpeni szüzsé, sztori vegyül itt már: legenda születik.

Tusnády László kutatási eredményei az érdeklődő az érdeklődő (szűk) olvasórétegnek sok újat mondhatnak, ha eme irodalomtalanított korban még kedve van felfrissülni a kuriózumok varázslatos világában.

Tassónál a mágia (évszázadokkal később a briteknél figyelhető meg, Yeatsre, Dylan Thomasra gondoljunk), míg Aranynál a lovagkor, a lovagi kultúra (keresztezve saját kora feudális viszonyaival) magyaros változata a domináns, begyűjtve, beszíva mindkét nép (tudniillik az olasz és a magyar) ősi jelképrendszerének elemeit az elmondható történet puszta valóságába.

(Tasso a hősi eposz elméletét is kidolgozta Arisztotelészre támaszkodva, Discorsi dell’arte poetica, e in particolare del poema eroico című értekezésében).

Az őstörténet a legfontosabb, ami egy népéletében csak lehet. “Nem mondtam tudatosan olyat, ami nem igaz, és nem cselekedtem hamis szívvel.” (Ozirisz: Halottak könyve)

Valami hiányzik a mai magyar társadalomból: a tartás, az egészséges büszkeség. Nem vagyunk kis ország, értékelni kell, becsülni másfélezer éves kultúránkat, szellemi erőnket. A magyar értelmiség két részre szakadt: itthoniakra és kintiekre. Az itthoniak nézetei irányítottak és dogmatikusak, a kintiek egyes témákat továbbvittek.

“Néha úgy elfogytunk, hogy magunk sem találtuk magunkat. Néha a magyar is idegen volt. Néha az idegenből lett a legjobb magyar.” (Babits) Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, magyarnak, azért, hogy megerősítse gyökértudatát… dogmatikusnak és akadémikusnak, hogy elszégyellje magát, igaz magyar embernek, hogy tartást és büszkeséget kapjon… fiataljainknak, hogy megtanuljanak magyarul gondolkodni, magyarul élni, és ha kell, magyarságukért meg is halni.

Hideo Matsumoto osakai orvosprofesszor jelzőgén vagy markervizsgálatának lényege az, hogy az ú.n. immunglobulinokat alkotó nehéz (H) és könnyű (L) lánc fejlődése az evolúció egy igen korai szakaszában egy közös ősmolekulából, prekurzorból indult ki, amelynek ismétlődő megújulását egy ugyancsak ősi fehérjét meghatározó gén irányította: e gének termékei az ú.n. gamma markerek, amelyeket R. Grubb svéd immungenetikus fedezett fel.

Matsumoto 1988. novemberében mutatta be a világ kutató előtt Kaliforniában a Föld egészére elkészített marker térképet, amely sok nép vándorlását és őstörténetét a helyére teszi. Ez azonban nem egyezik minden esetben az addig feltételezett őstörténeti elképzelésekkel.

Matsumoto az Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézeten keresztül mintegy 12. 000 magyarországi mintát kapott feldolgozásra, amelyek arányosan származtak a Kárpát-medence különböző helyeiről. Arra a megállapításra jutott, hogy a markerjelleg, amelynek legnyugatibb elterjedése nálunk van, legkeletebbre Eurázsiában Kelet-Turkesztánban az ujgurok és jugarok földjén, illetve között fordul elő, de megtalálható egész délnyugati területén is viszonylag magas százalékban, de nem a finneknél és a tiszta ugor népeknél.

Az antropológia megállapításait összefoglalva megállapíthatjuk, hogy egy népet meghatározhat testalkata, szellem és tárgyi kultúrája, valamint nyelve. A csak nyelvi alapokra épített származtatást a modern antropológia nem tudja alátámasztani. A Kárpát-medencébe jutott magyarság egy része nem ad és nem vesz senkitől. Nyelve a nemzeti felsőbbrendűségnek, a szellemi függetlenségnek legrégibb és legdicsőbb műemléke. A magyar nyelv csodálatos. A nemzet hajdan valóban élhetett olyan területen, ahol ugor népek is laktak, ez a X. században és ma is meglevő 0, 6%-os ugor keveredés kimutatható, ezzel szemben a türk, turanid, taurid, valamint iráni elemei magas előfordulású arányúak.

2001/5. Számban M. Nagy István 66. oldalon helyesen: “Gondoljunk csak bele, hogyan és miért haltak meg az apostolok, a vértanú szentek, Galilei Bruno az aradi vértanúk… akik inkább életüket adták, de szellemiségüktől nem voltak képesek megválni.”

67. oldalon helyesen: “Ha ezt az első pontban megjelölt szellemiség jegyében teszi, akkor teremt.”