Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALOM, TÁRSADALOM, KULTÚRA©

© 2001. JANUÁR HÓ © XI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM ©

Tartalom:

Az idő sodrában…………………………...3

VERS, PRÓZA

Murawski Magdolna: A boríték, amit már nem lehet eldobni………………………… 4

Apor Elemér: Mindenki egyedül…………. 5

Gyüre Lajos: Magyar körkép…………….. 6

Fecske Csaba: Lorca………………………6

Fridél Lajos: Bükkaljai

ösvényeken XXXI. ……………………… 7

Sarkadi Sándor: A Tamás-akta

Nászéneke………………………………. 12

Cseh Károly: Fordul az év………………. 13

T. Ágoston László: Hóvihar II. ………… 14

Tamás Menyhért: Éveimre ……………... 20

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

Romhányi László: Egy várszínház

születése III. ……………………………. 21

Csiffáry Gergely: Szerelmi történet a párbajozó Magyarországon ……………..31

M. Takács Lajos: Papp Ferenc

akadémikus 70 éves ……………………..36

Papp Ferenc: Tiszteletre méltó virág…….37

Kovács Győző: Égető Eszter és a szonátaforma …………………………… 40

Cs. Varga István: A sorskutató irodalomtörténész és a költő ……………. 45

Jobban József: Schnitzler elbeszélő írásai a pszichológiai vázlatoktól a monológnovellákig ……………………... 49

Benkóczy György: Ékes őstörténetünk…. 51

KÖZÉLET

Koncz Lajos: A Szentév és Jubileum csúcsain (és után) ………………………. 58

Cserniczky Dénes: Karácsony ………….. 64

Lelkes Miklós: Gondolatok, aforizmák….66

Deutsch Tamás: “Honunk most tunya test, melynek csak szabadabb mozgás adhat életet és erőt” …………………………… 67

Győri István: Ünnepi beszéd ……………69

Abkarovits Endréné: Zarándokút az Örök Városba II. ……………………………… 71

KÉPZŐMŰVÉSZET

Losonci Miklós: Mai iráni festészet ……. 74

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET

Abkarovits Endre: A Bodzafától a Gázsa Zenekarig ………………………………..77

Jámbor Ildikó: A család – az egyéni boldogság forrása ………………………. 81

KÖNYVSZEMLE

Kaló Béla: Túl a félúton ………………..83

Első borító: Bitskey Aladár uszoda, Eger

Hátsó borító: Érsekkerti fák, Eger

Fotó: Molnár István Géza

Illusztráció: Fridél Lajos

 

IMPRESSZUM:

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

Szerkesztőbizottság:

DR. CS. VARGA ISTVÁN

JÁMBOR ILDIKÓ

KALÓ BÉLA

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1016 Budapest, Krisztina krt. 83/85. Tel.:1-3567-192

Tipográfia és nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/130; 36/412-688

Nyilvántartási szám: 76. 134/1997

ISSN 1417-7080

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

Januári számunk megjelenését az alábbi szponzorok segítették:

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA
NEMZETI KULTURÁLIS ALAPPROGRAM

v. DOMOKOS SÁNDOR, Kanada

MOLNÁR ISTVÁN GÉZA fotóművész, Eger

ÖTVENHATOS SZÖVETSÉG Egri Tagozata

AGRIA COMPUTER Kft.

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,

Valamint az Északhír árusítóhelyein,

Budapesten az Ecclesia Köny- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál.

Az ország egyéb területein az újságárusoknál.

 

Az idő sodrában

Ismét fordult egyet a lap a naptárban, és újabb év kezdődött, mögöttünk a legújabb fogadalmakkal, melyeket nem mindenki vesz komolyan, hanem ugyanúgy fogja folytatni életét, ahogy megszokta, és az egész marad üres ígéret. Aki így él, azt senki nem veszi komolyan, lévén, hogy ő maga se veszi komolyan önmagát. Minden év vége számvetés, és minden évkezdet kitekintés az előttünk álló, egyelőre még ismeretlen időszakra, mely tiszta lapként fehérlik, és a mi feladatunk az, hogy értelmesen töltsük ki.

Mikor megfogalmazzuk egy új kor programját, egy kicsit önmagunkba kell tekintenünk: mi is az, amiben változtatni szeretnénk. Tavalyi januári számunkban ezt már körvonalaztuk, de úgy tűnik, határozottabban kell megtennünk, mert még mindig nem eléggé világos mindenki számára, miféle létjogosultsága van a stílusváltásnak.

A világirodalom története, de általában az egyetemes művészettörténet is egy lazán egymásba fonódó szemekből álló füzérhez hasonlítható. De ezek a szemek nem úgy kapcsolódnak egymásba, mint a láncszemek, hanem bonyolultabban: az elemi egységet az egymást követő nemzedékek ízlésváltása adja, az az ízlésváltás, melyet mindig a jelenkori uralkodó stílusirány (azaz az apák által meghatározott ízlésvilág) trónfosztása jellemez a gyermekek lázadása révén. Az új stílus pedig törvényszerűen mindig úgy alakul ki, hogy a lázadó gyermekek (azaz az unokák) generációja a nagyszülők ízlésvilágából merít, vagyis nem vet el minden addig megtörténtet, mert hiszen akkor az ősrobbanás állapotához, azaz a nihilhez jutna el. Ez az ízlésbeli visszafordulás természetesen nem jelent utánzást vagy visszafejlődést, csupán azt, hogy szükség van az elődök által megteremtett értékek továbbvitelére; nélkülük megszakadna az a folytonosság, melyet egyetlen generáció újító igénye sem nélkülözhet. Merítünk a múltból, de önmagunkat alkotjuk tovább, mert hiszen földi küldetésünk lényege a fejlődés. Nem hiábavaló ismétlések kapcsán vagyunk itt, hanem hogy megmutassunk, miben tudunk különbet alkotni, s hogy egyáltalán képesek vagyunk-e erre.

A XX. század három utolsó évtizede erről a trónfosztási kísérletről szólt: a régi és az új rend küzdöttek egymással, az apák nemzedéke, melyet a hatalomhoz mereven ragaszkodók rétege hajtott uralma alá, nem volt képes továbbfejlődni, értékes-újat alkotni, így jócskán rászolgált a ’szenilis taták hada’ megnevezésre. Az unokák generációja ugyan nem kapott sok teret az alkotáshoz, ám mégis, odahaza, műtermek mélyén, íróasztalok fiókjában elkezdett gyűlni az a művészi termés, melyet a figuralitás, a formai igényesség jellemez, szemben az amorf, stílustalan és gyakran aberrált “alkotásokkal”, melyeket sajátja az, hogy szerzőjük nem tud egyebet nyújtani, mint az öncélú, kamaszos lázadást, minden előző formai érték elvetését, de ugyanakkor nem tud egyebet megfogalmazni, mint önnön torzszülött voltát. Vagyis amiben hiányt szenved, az az értékteremtő erő, az esztétikum nemesítő szándéka és hatása, a közönséggel való kommunikáció – és a katarzis hiánya. Olyan elefántcsonttorony ez, melyet nem az esztétikai kifinomultság épített, hanem amelyet épp az esztétikai igénytelenség rombolt magának, vagyis lefelé épülő, negatív építményről van szó. Mi, akik az új stílust képviseljük, úgy állunk itt, ebben a még fiatal évezredben, mint a közelmúlt szlovák választói, akik ezt olvashatták az újságban: “Meciar elvesztette a választásokat, már csak idő kérdése, hogy erre mikor jön rá.”

Év eleje lévén, ideje megfogalmazni jókívánságainkat. Mindenkinek tiszta fejet, józan ítélőképességet kívánunk, segítséget az elesetteknek, meleg otthont a hajléktalanoknak, sok-sok szeretetet a szeretetlenségben élőknek. Jólétet azoknak, akiket ettől mindig megfosztottak, és a szépség igényét azoknak, akik ebben hiányt szenvedtek.

Vers, próza

A boríték, amit már nem lehet eldobni

A szerkesztői munkával járó hétköznapi dolgok közé tartozik, hogy a felgyülemlett kéziratokon túl kell adni valahogyan. Egy ideig gyűlik, gyűlik a sok írás, halmokban áll, míg teljes zűrzavart okoz, semmit nem talál az ember, s végül rászánja magát, hogy túlessen a tovább már halogathatatlan dolgon: selejtez.

Néhány héttel ezelőtt, mikor a decemberi szám szerkesztésére készülődtem, kezembe akadt egy régi boríték, melyen Löffler András neve állt feladóként. Ekkor tűnt fel, hogy az egyébként rendszeresen jelentkező András nem küldött kéziratot. Telefonhívásomra egy legyengült, szenvedő ember hangja válaszolt, mintha a túlvilágról érkezne mindaz, amit mond. Beteg, nem tud most a Napló dolgaival foglalkozni, egyelőre nem ír. Így is lett: nem írt, és többé már nem ír nekünk egyetlen cikket sem, legfeljebb a sugallataira várhatunk – odaátról.

A halál az itt maradottaknak mindig lesújtó, felfoghatatlan élmény. Ha egy élete virágjában levő ember távozik közülünk, az még szörnyűbb. Igaz, a hívő ember, amilyen ő is volt, hisz abban, hogy a lélek túléli a múlandó testet, s hogy aki innen távozik, az jobblétre szenderül, megboldogul. Isten közelébe kerül ismét, és ennél szebb, felemelőbb dologban nem lehetne része. A túlélőknek azonban marad a gyász, a hiányérzet, és mi, akik munkatársai voltunk, úgy érezzük, hogy sok szép lehetőséget is vitt magával a sírba. Értelmes, összefogott, jó stílusban megfogalmazott írásokat, melyekkel lapunk különös karakterei közé emelte magát. Bármennyire kellemetlen volt is azoknak, akiket bírált, nem riadt vissza attól, hogy az Egerben tapasztalható visszaélésekről, negatív jelenségekről írjon. Nem a hétköznapi, kicsinyes érdekek voltak a szempontjai, hanem az igazság, mely valahol lényegileg azonos Istennel. Mint ahogy minden hazugság, megjátszás, szépítés, hárítás sértés a Mindenség Ura ellen, aki nem ezt várja tőlünk.

Löffler Andrást energikus, erőteljes egyéniségnek ismertük. Családszeretete úgy élt benne és körülötte, hogy a nagyközösséget mindig azonos szintre emelte a szűkebb körrel, vagyis az egyéni érdek nem szorította háttérbe a közösségi érdeket sem. Lelkes aktivistája volt annak a modern értelemben vett keresztény mozgalomnak, mely városunkat – a fölöttünk ateisták által gyakorolt uralom ellenére is – jellemzi, és amely az 1848-as forradalom és szabadságharc óta vallási türelmet parancsol minden néprétegnek Egerben.

Úgy szerette a családját – a születés szerintit és a nagyközösséget egyaránt -, hogy közben soha nem beszélt róla. Tetteiből mégis tudni lehetett, hogy ez így van. És mint tudjuk, a mai világban ez ritkaság. Az Új Hevesi Napló megrendülten búcsúzik szerzőjétől, tudva, hogy akik vágynak a túlvilági találkozásra, és azok is, akik nem, mindenképpen viszontlátják őt, mikor itt lesz az ideje. Addig is megőrizzük azt a borítékot, és várjuk az üzeneteidet, Andris! M.M.

Apor Elemér

Mindenki – egyedül

 

Hiába minden nagy Közösség

Szépség, Jóság, vagy Bűnösség

hiába vagyunk nyájakba verve

sárral, vagy kenettel elkeverve

mindenki egyedül van.

Hiába köt mindent, ami él

finom pókháló, vagy durva kötél:

egy pont alatt hová csak ő ér el

egy pont felett, hol csak ő fér el

mindenki egyedül van.

Hiába szó, hogy egyek legyünk,

hiába kéz, hogy egyet tegyünk,

amit nem bonthat sohase szét

se írás, se szó, se könny, se beszéd

Az egyedül van.

S ha mégis valaki van veled

de jó, de jó, hogy elfelejtheted.

Meddig?

Egy pillanatig

egy percig,

egy életig?

Azt egyedül

csak te érezheted.

 

Gyüre Lajos

Magyar körkép

Fekete Gyulának szeretettel

az együttgondolkodás jogán

Pontosabban, mint az óra

jönnek új győzők, és új hadak

vesztett csaták és forradalmak

és új vér hull fűre, hóra.

Egyre csak fogyunk, mint a Hold,

a “hős” kétszázezer, a doni,

s megtanultunk koszorút fonni.

Számolták hány “bűnös” lakolt

karóban, míg Dózsa égett?

És Aradon csak tizenhármat

ért utol a hóhér-Végzet?

És ötvenhat november sápadt

arca? S a meg se született

csecsemő valaha feltámad?

 

 

 

Fecske Csaba

Lorca

andalúz arc barna barna

fájni minden mért akar ma

narancssárga cigányholdak

éj-szeme tükrén ragyognak

nem lép az idő sarába

mégis eljut Cordobába

hosszú éjben verse virraszt

szíve úgy süt mint a csillag

öltöztetik ünneplőbe

gyászfekete spanyol földbe

hazáját tiltották tőle

holtan lett a szeretője

 

 

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XXXI.

A házunk előtt füves tér volt, gémeskúttal. Nyáron olyan magasra nőtt itt az illatozó, szép kamilla, hogy ha belehasaltunk, ki sem látszottunk belőle.

A kút körül állandóan meglévő kisebb-nagyobb tócsákra sárgacsíkos, haragos darazsak gyülekeztek, de jártak ide madarak is. Elsősorban verebek, néha gerlék is. Inni jöttek, aztán röppentek tovább. Órákig tudtam itt lesekedni, ülni és figyelni a madarak mozgását, viselkedését. Tavasszal a fészeképítés idején a fecskék is felkeresték a kút környékét, nyáron meg a lepkék, a babosok meg a káposztalepkék.

Itt nőttünk fel. A téren.

Nem volt nagy a tér, talán harminc méter széles. Meg dupla ennyi hosszú. De a sárkányeregetésekhez, biciklizésekhez, kergetőzéshez, labdázáshoz pontosan elég volt. Bíró bácsi fúrómester volt. Kiváló szakember hírében állt, dolgozott is mindenfelé, még Mongóliába is eljutott. Ott vizet kerestek és artézi kutakat fúrtak. Ritkán járt haza, csak a pénzt küldte el mindig a feleségének, az meg elitta. Az utolsó forintig. Meg is halt már fiatalon. Ám Jóska bácsi nem sajnálta. Csak az elivott pénzét.

Tóthék laktak mellettünk. Tóth bácsi a vasútnál dolgozott. Pályafelvigyázó volt, vagy valami hasonló. Ballagott a vasúti töltésen, a sínek mellett, hosszú nyelű kalapácsával megkopogtatta őket időnként, és kész.

De leginkább a kubikgödrök akácfáinak árnyékában szeretett szundikálni. A felnőttek csak lankadtnak csúfolták, mert nagyon lusta ember volt. Én féltem tőle, mert a sárkányozás miatt mindig rámkiabált, hogy beleakasztom az ő villanydrótjába. A fia ötvenhatban kidisszidált, de gyötörte a honvágy és öt év múlva, valahonnan Kanadából váratlanul, minden előzetes bejelentés nélkül csak hazaállított. Imádta a lebbencslevest. Amikor már itt járt a házuk előtt, az alacsony deszkakerítésen benézett, meglátta az udvaron söprögető édesanyját és köszönés nélkül csak odaszólt neki:

- Anya! Van-e leves?

Tóth néni meg, mintha csak tíz perce látta volna utoljára egyszem fiát, visszaszólt:

- Már hogyne lenne, édes kisfiam. A te részed mindig megvan –, s csak ezután borultak zokogva egymás nyakába.

Hej! Az a lebbencsleves! Meg a gombóta. Mert nálunk Mezőkövesden a tarhonyát gombótának hívják. Gombótaleves. Petrezselyemcsutakkal.

Hát azért én is haza-jönnék.

Vagy tán éppen azért nem mentem sehova.

Közvetlen szomszédaink Medvéék voltak. Molnárnak hívták őket, de az asszony, Margit böhöm nagydarab, testes nagysága volt, s mivel minket – a két fiút – ki nem állt, elneveztük medvének. Jaj, de utáltuk! Attilát, a fiát sokszor elnáspángoltunk, csak azért, hogy az anyját bosszantsuk.

Frici bátyám – aki két évvel idősebb nálam –, akkor már galambászott, azaz neki már “hivatalból” volt csúzlija, nekem meg még csak úgy “sportvadászkodásból”. Ennek megfelelően a lőtudásunk is erősen különbözött. Frici kiválóan bánt az ő “lövőgépével”, míg én bizony csak nagy ritkán találtam el a célt. De lőttünk. Én mellé, de Frici telibe. Mármint a Medve néni nagy, rózsás mintás, zománcozott vödrét, amikor ő húzta a vizet a kútnál. A gémeskút kezeléséhez kellett fizikai erő, hát koncentrált is Medve, így nem láthatta, hogy merről jön a lövés, azaz a kő, esetleg a rozsdás csavar, csak a zománcleppantantó csattanást hallotta, no meg azt látta, hogy feldől az üres vödör.

Micsoda boldog gyönyörűséggel tudtuk hallgatni a kerítés mögötti bokorból a visító fejhangon való rafinált káromkodását! Jaj, de rusnyán szidta a Jóistent! Az álnok képmutatója! Vasárnap meg járt a templomba.

Hát, járhatott is, mert volt mit meggyónnia. Arról mi gondoskodtunk.

Szó, ami szó, a jófajta nyersgumi a szép ívű ágasfa, no meg a használt cipő erős bőrnyelve igen nagy kincsnek számított.

Mert ezekből készült a csúzli.

A bevált, jól lövő csúzli meg hozzánőtt az emberhez. Azaz a gyerekhez. De a csúzli, az mindig készült. Folyamatosan. Abból soha nem volt elég, abból mindig kellett tartalék. Azért ugyanis bármit lehetett cserélni. Az maga volt a valuta. Sárkánymadzagot, galambfiókát – azaz fiókgalambot –, rossz kalitkát, egérfogót, madárlépet –, szóval akár a legfontosabb dolgokat is. A csúzli – nagyanyám szerint – a gumipuska, elválaszthatatlanul hozzánk tartozott. Nyár elejétől szeptemberig, ha csak nem volt valami rendkívüli zimankó, vagy fergeteges jégeső, mi egy szál klott gatyában jártunk reggeltől-estig, de a csúzli, az nálunk volt, azt mindig vittük magunkkal, mert arra bárhol, bármikor szükség lehetett, s ha nem akadt szükség, hát kerestünk. Ilyen volt a Medve vödre, a Helle Pezsa háztetőjén lévő villanyvezetéket szigetelő fehér porcelán, a Márton bácsi félvak lovának a fara, és természetesen minden macska.

Na, de az már vadászatnak számított.

Mert vadásztunk. Természetesen verébre. Több-kevesebb sikerrel. Frici bátyám többel, én kevesebbel.

A tér végén Bubrikék laktak. Ők is ide jártak vízért. Bubrik néni kiváltképp szeretett engem, nekem sem volt vele semmi bajom, kedveltem is, de aztán nagyon megutáltam.

No, persze oka volt annak, komoly oka.

Bubrik néni sokáig élt Angliában. Amikor hazaköltözött, jó néhány érdekes, környékünkön nem látott, újszerű csecse-becsét hozott. Többek között volt egy olyan kis talpas likőrös pohara, ami félig volt valami színes, szép színű itallal, de nem lehetett belőle kiinni, mert egy vékony réteg üveg azt lezárta. Észrevehetetlen volt ez annak, aki először fogta a kezébe, aki először látta. Mindenre kapható, pákosztos, jó húsban lévő, gyomrát nagyon szerető, eleven, de nagyon érzékeny lelkű, melegszívű, hatéves gyerek voltam.

Egy nyári délután édesanyám átvitt Bubrikékhoz, hogy megnézzük kertjük virágszőnyegét, a virító kövirózsák garmadáját. gyönyörű volt, minden színben pompázott. Eddig nem is volt gond, ekkor még jól megvoltam Bubrik nénivel. Ám ekkor került sor arra, hogy Bubrik néni nálam is bevetette azt a bizonyos likőrös poharat.

Tisztán emlékszem rá, hogy négyszer lendítettem azt az átkozott stampedlit, négyszer próbáltam kihörpinteni, mohón kiszippantani a felém nyújtott kívánatos folyadékot. Már akkor csurgott a nyálam érte, amikor azt mondta:

- Ez a finom likőr az ilyen édes kisgyerekeknek sem árt meg!

Na, nekem megártott. Mert amikor a legnagyobb megdöbbenésemre negyedszer sem sikerült megízlelni a finom anyagot, hát beledugtam az ujjam, s rájöttem a turpisságra.

A vénasszony meg gúnyosan kikacagott. Nem értettem, hogy mi ebben a vicc. A bátyám is röhögött, talán drága édesanyám is nevetett, de Bubrikné azzal az affektáló, nagyságos asszonyos, kárörvendő nyihogásával egy életre leírta magát nálam. Sose bocsátottam meg neki, s még ma is belémmar a szégyen, a mélységes megalázás keserűsége, ha az esetre gondolok.

Kora délelőtt volt, az éjszaka hűvös párájától még hideg volt a fű, amikor csúzlimmal kezemben, mezítláb elmasíroztam a Bubrikék háza előtt.

A likőrös nagysága épp kilépett a kapun, és bűbájosan érdeklődött úti célom felől:

- Hova sétálsz, Lajcsika?

- Vadászni! – vágtam oda kurtán, de büszkén, és kétszer is kihúztam a kézben tartott csúzlim gumiját, mintegy jelezve azt, hogy itt nem babra megy a játék, s meneküljön, ki merre lát, mert töltött csúzlival közeledek. Majd folytattam: verébre.

- Ha sokat lőnél, Lajcsikám, hozzál már egyet nekem is, mert Marci cicám nagyon szereti – tette hozzá nyájas kedvességgel a likőrös.

A Márton bácsi lova farán és ehhez hasonló nagyobb célpontokon kívül én még semmit sem találtam el a csúzlimmal, verebet meg főleg nem lőttem még, de az nem volt akadálya annak, hogy magabiztosan meg ne jegyezzem:

- Délre itt lesz az ebéd, már szólhat is a macskának – és az egyre melegedő porcfüves utacskán hangtalanul tovacserkeltem.

Ahogy elfordultam Nagy Károly kovácsműhelye mögött, és már majdnem elértem a Bimbó Ángyi nagytornácos házának drótkerítését, az út porában önfeledten fürdőző verébcsapatot vettem észre. Hirtelen elragadott a vadászláz, a betöltött csúzlit kihúztam és közéjük lőttem. És lássanak csodát! Édes jó Istenem! Egy gusztusos gúnárveréb úgy felfordult, hogy szebben sem kell. Ottmaradt a porban. Szabályosan megijedtem. Szuszogtam, néztem jobbra, néztem balra, hogy jön-e valaki, hogy látta ezt a hihetetlen esetet más is, majd kissé már nyugodtabban, de lábujjhegyen odaóvatoskodtam, és két ujjal felemeltem az egyik gyufaszálvékony lábánál fogva életem első lőtt vadját. Tiszta, jó lövés volt. Semmi vér, semmi szétszálló pehely vagy toll. Valószínű fejenkólintotta a kő. Magamtól messzire eltartva vittem vagy ötven métert, de mivel nem mozgott, megnyugodtam, és innentől már egyik kezemben a zsákmánnyal, másikban a gyilkos fegyverrel vonultam nagy büszkén végig az utcán.

A másik utcán meg vissza. És ez így ment egész délelőtt. Még akit addig soha életemben nem láttam, annak is messziről köszöntem, hogy észrevegyenek, hogy ők is láthassák az elejtett vadamat, s az örömtől sugárzó vadászábrázatomat. Csoda boldog voltam. Úgy jártam-keltem egy fél napot a környező utcában, mint az a vadászember, aki néhány évvel ezelőtt egy hétig sétált Egerben a Dobó téren, nyakában egy frissen lefőzött szarvasbika trófeával. Ez a bizonyos egri vadász tizenöt éve járta már az erdőt puskával, de ez idő alatt egyetlen őzet és két rókát lőtt összesen. Ám az egyik őszi estén, amikor vadászatból hazafelé autózott, Szarvaskőnél odaért egy balesethez. Egy autó elütött egy szarvasbikát, az autó összetört, de a bika sem tudott elmenni, ott feküdt az árokban nagy betegen, és még élt. Mivel zöld ruhájáról felismerték vadász mivoltát, megkérték, hogy a szerencsétlen vadat szabadítsa meg szenvedéseitől. Megadta a kegyeletlövést, és övé lehetett a trófea. Na, ezzel büszkélkedhetett ő, egy héten át nyakában cipelve, s mindenkinek megmutatva. Ismerek olyan embert, aki mindennap elment a Dobó térre, mindennap gratulált a szerencsés elejtőnek, és mindennap jóízűen megitta a három deci rizlinget, amit a boldog vadász fizetett neki a borkóstolóban, áldomásként.

Na! Így örültem én is a verebemnek.

Nem is volt nagy kedvem ahhoz, hogy a Bubrikék macskájának adjam, de ugyanakkor a büszkeség is dolgozott bennem, hogy most láthatja az a gonosz asszony, hogy amit én ígérek, az úgy is van, az szent dolog, arra mérget lehet venni, az nem olyan sötét, fondorlatos és gonosz dolog, mint az ő édes itala, amit odaad az embernek, azután meg gúnyosan kineveti.

A nagysága sipítozott az örömtől, amikor meglátta a szép, hízott verebemet, és már ciccelt is Marcikájának. De a macska is olyan affektálós incifinci volt, mint a gazdája. Farkát félkörbe kunkorítva, óvatosan, gyanakvóan közeledett, és számomra rendkívül visszautasító módon miákolt.

Odadobtam elé az akkor már kissé felfúvódott, fél napja cipelt, borzas tollú verebet, csak úgy puffant az orra előtt a vöröstéglából kirakott, keskeny járdán.

Azt vártam, hogy a macska mohón elkapja és elszalad vele, de helyette ugrott egy nagyot ijedtében, visszahőkölt, és elszaladt hátra a virágágyások közé.

- Ha nem kell, hát nem kell – gondoltam mérgemben, mert nekem akkor már megint a likőrös pohárka jutott az eszembe, s már fel is kaptam a földről a verebemet, sarkon fordultam, s amikor a kapuhoz értem, csak úgy félvállról, de jó hangosan visszaszóltam, mert a matyó büszkeség feszített, és nem hagyhattam annyiban az esetet.

- Én meg a likőrt nem is szeretem! – s anélkül, hogy visszanéztem volna, elindultam a házunk irányába. Persze kíváncsi lettem volna, nem is kicsit, hogy milyen képet vág a némber ehhez a szigorú kiszóláshoz, de hát nem fordulhattam meg, mert akkor meglátta volna, hogy büszkeség ide, büszkeség oda, de pufók arcomon legördült néhány kövér könnycsepp. Úgy éreztem, hogy most aztán jól megmondtam a magamét. Egyrészt a megkönnyebbülés, a megelégedettség, másrészt a páratlan vadászsiker okozta katartikus öröm volt az, amely túlcsordította a lelkemet, amely – valljuk be férfiasan – egyszerűen megbőgetett. A boldogság könnyei peregtek a szememből.

Meztelen talpam szinte nem is érte a földet, amikor benyitottam kapunkon, s megkönnyebbülten, maszatos képpel bár, de tiszta lélekkel ültem a konyhaasztalhoz, s jó étvággyal kezdtem el kanalazni a nagymamám főzte felséges zamatú, mindenért kárpótló petrezselymes gombótalevest.

Áldott legyen érte az emléke is.

 

Sarkadi Sándor

A Tamás-akta nászéneke*

- Nyersfordításban szabadon –

Gyönyörű menyasszony, Örök Fény szülötte,

Királyok visszfénye lakozik szívében,

Sugaras lényétől felderül a lélek –

Mint a virág selyme, illatos ruhája.

Magas trónusáról a felséges király

Élteti, táplálja hű alattvalóit;

Az éber Igazság őrködik fejénél,

És a szelíd öröm játszik lábainál.

Szóra nyitja száját a Lány, ahogy illik,

S a jóságos király dicséretét zengi,

Harminckét gyönyörű gyöngyfogát mutatja.

Nyíló ajka, mint a vendégváró ajtó,

Két ajtószárny között nyelve selyemfüggöny.

Nyaka karcsú lépcső, ívét a Teremtő

Faragta remekbe.

Karja mozdulása jó híreket jósol:

Rámutat az idők örök kórusára,

Ujjai a város kapuit mutatják.

Szűzi szobájában száll a fűszerillat,

Mirrhagyanta édes, mézillata árad,

Fehér fürtje bókol mélyzöld mirtuszágnak,

Nászágyát mosolygó nádak ékesítik.

Hét daliás vőfély, választott vitézek,

S hét nyoszolyóleány, röpke léptü szépek

Élő koszorúban táncolnak körötte.

Aztán tizenketten járulnak elébe:

Hű alattvalói szolgálatra jönnek,

Tekintetükkel a vőlegényt kutatják,

S jöttére ujjogó szívvel örvendeznek.

Együtt lesznek ők már, együtt örökétig,

Ülnek a menyegzőn mennyei örömben,

Ahol az igazak s tiszták összegyűltek.

Ott vigadnak ők is a dicső lakomán,

Ahol halhatatlan lehet csak a vendég.

Az új pár felölti királyi ruháját,

Gyönyörű gyöngypalást ékesíti válluk,

S élik életüket örökös örömben.

Dicséretét zengik az Égi Atyának,

Akinek ragyogó fényét befogadták,

Akinek láttára megvilágosodtak,

Kinek kenyeréből új életet ettek –

És akinek ittak mélytüzű borából,

Mitől nem lesz többé szomjuk, földi vágyuk,

S az Igazság Atyját, a Boldogság Anyját

Az örökkön élő lélekkel dicsérik.

 

Cseh Károly

Fordul az év

T.L.-nek

Imádkozz értük. Nyugszik a nap.

És vele az év. Nincs emmauszi út.

Szekerek, szánok, autók és buszok

ringanak, lebegnek most valahol,

fehér úttalanságban, mintha tavon.

Micsoda lelketlen habzás a tél,

s hattyúi milyen sötétek, hidegek!

Ernst Schönwiese

Dermesztő téli nap

Dermesztő téli nap.

Vihar dörömböl ablaküvegemen.

Talpig zúzmarásak a fák.

Asztalomon egy körte

illatával sugaras, meleg őszt

áraszt a szobámba

(Cseh Károly fordítása)

T. Ágoston László

Hóvihar

II.

- Hát itt vagyunk – mondta megadóan Csaplár – várjuk a munkagépeket.

- Meddig? – türelmetlenkedett a főmérnök. – Nekem nincs időm ilyen izékre… A feleségem frászt kap, ha nem érek haza tízig. Fél abban a rohadt nagy lakásban egyedül.

- Nyolc óra van – jelentette be Szalai. – Engem kilencre vártak. Azt hiszem, késni fogunk, hacsak a menetrend szerinti hómaró ki nem szabadít, és fel nem rak bennünket egy helikopterre. Ennek azonban a jelen külpolitikai helyzetben alig látok esélyét. A kapitalizmus még mindig tartja állásait.

- Jó a humora, Szalaikám, de nem várja tőlem, hogy most értékeljem. A maga nőcskéi igazán várhatnak, de az én feleségem, az igazán más. A politikáról meg nem nyitok vitát.

A fiatalember nagyot nyelt, és megkérdezte a gépkocsivezetőtől:

- Van annyi benzinünk, hogy egész éjszaka fűthessünk, Pista bácsi?

- Szerencsére van. Tankoltam indulás előtt.

- Csak nem arra gondol, hogy itt fogok éjszakázni?

- De igen, Keszeli elvtár, éppen arra gondoltam. Azt hiszem, nincs más megoldás.

- Hogy-hogy nincs más megoldás? Biztosan van valahol a közelben egy tanya, téesz, állami gazdaság, vagy akármi. Emlékszem rá, ötvennégy telén is elakadtunk egyszer. Téli nagygyakorlat volt. Két bivallyal húzták ki a kocsit a hótorlaszon. Az volt ám az igazi tél…

- Nekem ez is elég…

- No, persze, maguk, fiatalok mindennel elégedetlenek. Állandóan csak sírnak, meg követelőznek. A mi nemzedékünk, az karakán fickókból állt. Mi nem ismertünk lehetetlent. Ott őrködtünk a jugoszláv határon. Ha kellett, a saját… no, de ez nem tartozik magára. Menjen, nézzen szét, hátha van itt valahol egy tanya!

- Félcipőben, ekkora hóban?

- Micsoda nyámnyila alak maga! Mindenre talál kifogást… Csak legalább két hétig lett volna katona az én kezem alatt…! Nem is értem, mit zabálnak magán a nők.

- Rendben van, körülnézek – csattant föl Szalai. – De azért azt is vegye figyelembe, hogy közben eltelt több mint húsz év. Rákosi és Sztálin elvtárs is halott. Csak maga … - Elharapta a mondat végét, és úgy bevágta maga mögött a kocsi ajtaját, mintha a főnöke feje is ott lett volna.

- Utálom ezt a Szalait – fortyogott magában a főmérnök. – Mindig, mindenkinél okosabb akar lenni. Látja, öregúr, így korcsosul el az emberiség.

- Nem akarom védeni, de amibe még belefogott, minden bejött neki – így a sofőr.

- De tudja, miért? Mert minden nőt levesz a lábáról, és azok intézik el neki. Piti kis nőcsábász! A nőit is legszívesebben kirúgnám. Már akkor mondtam Doroginak, amikor idehozta, hogy ebből soha nem lesz műszaki ember. Ember se, nemhogy…

- Azóta eltelt két év, és az igazgató elvtárs nagyon elégedett vele. Éppen a múlt héten mondta, amikor a miskolci gyárban voltunk.

- Jól van, öregúr, maga csak védje a mundér becsületét! Végtére is a diri a főnöke. Ej, micsoda ember az is… Ha nem egy században szolgáltunk volna, be se teszem a lábam a gyárába.

A gépkocsivezető nem válaszolt, így aztán hallgattak egy ideig. Néhány perc múlva Keszeli fészkelődni kezdett. Elővette a táskáját, kivett belőle egy szendvicset, és majszolni kezdte.

- Maga nem vacsorázik, öregúr?

Csomagolt valamit az asszony, de ottfelejtettem az asztalon.

- Az én feleségem mindig beleteszi a táskámba. Tudja, ő rendes nő. Most is csinált vagy hat szendvicset, ahogy elnézem. Még reggelire is jut. Ha Szalai talál valami tanyát, bizonyosan akad ott valami harapnivaló maguknak is.

Csaplár nagyot nyelt, mert hirtelen megéhezett ő is, de jól összehúzta a kabátja övét, behúzta a nyakát, és elindult hátrafelé, ahol a többi elakadt kocsit sejtette. A szél egyre vadabbul tombolt. Csak egészen közelről lehetett megkülönböztetni az autókat a hóbuckáktól. Az előbbinek ugyanis a szélárnyék felőli oldalán még ki lehetett nyitni az ajtaját. Odament az egyik kocsihoz és bekopogott. Éppen a híreket hallgatták a bent ülők.

- Mivel biztatnak bennünket, sorstárs?

A vezetőülésen bóbiskoló férfi résnyire nyitotta az ajtót és kiszólt:

- Állítólag már elindultak Pestről a hómarók.

- Ez sovány vigasz. Tudja, hol vagyunk?

- Kecskemét és Lajosmizse között. Reggelnél előbb nem érnek ide.

- Csukd be az ajtót, Józsi, mert megfagynak a gyerekek! – hallatszott a hátsó ülésről egy álmos női hang.

- Csukom, édesem, csak aludjatok! – Ezzel kiszállt, és Csaplár füléhez hajolt.

- Nem akartam az asszony előtt mondani, nehogy pánikba essen. Uram, nem tudna adni egy-két liter benzint? Mi csak Ladánybenére indultunk. Nem gondoltam, hogy ittragadunk, fél tankkal indultam. Attól tartok, nem lesz elég, amíg kiszabadítanak bennünket. Két apró gyerek alszik a feleségem ölében…

- Jöjjön, van egy kis tartalékom!

A férfi magára terítette a kabátját, és elindult Csaplár nyomában. A szél meglódította a kezében az üres műanyagkannát. Amint odaértek a kocsihoz, a sofőr felnyitotta a csomagtartó tetejét és kivette a marmonkannát meg a tölcsért, s a helyzetjelző lámpa derengő fényénél tölteni kezdte a benzint. Keszeli először csak az üvegen kopogott, de mivel nem reagáltak rá, kidugta a fejét az ablakon, hogy megtudja, mi történik.

- Elfogyott az üzemanyaguk – magyarázta Csaplár, miközben gondosan lezárta és visszatette a marmonkannát.

- Nem értem – igyekezett túlüvölteni a szelet a főmérnök.

A sofőr egészen közel hajolt hozzá, úgy mondta:

- Nincs benzinjük. Két gyerek, meg a felesége dideregnek a kocsiban. Adtam neki öt litert.

- Miért éppen maga adott? Elég sokan lehetünk az úton. Kérje vissza tőle, még nekünk is szükségünk lehet rá!

- Tele tankkal indultunk, meg két tartalék kannával. Nyugodjon meg…!

- Nem nyugszom! – Ezzel kiugrott a kocsiból, megragadta a férfi kezében lévő műanyagkannát és mindenáron ki akarta csavarni belőle. A másik jól megtermett, szálfa ember volt, legalább két fejjel magasabb nála – no meg józan is –, nem engedte. Végül is Keszeli megcsúszott a havon és hanyattvágódott egy buckában. A másik kettő döbbenten nézte.

- Menjen már, vigye azt a benzint! – mondta a sofőr idegesen. – Úgy látszik, a főmérnök elvtársnak agyára ment a hóvihar, meg a súlyemelés…

- Vigyázzon a szájára, öregúr, mert más is el tudja ám vezetni ezt a vadak tragacsot! Maga még nincs védett korban, de ha így folytatja, gondoskodom róla, hogy ne is legyen ennél a vállalatnál!

- Részeg ez az ember? - kérdezte a szálfatermetű.

- A fenét! – bólintott rá Csaplár. – Csak nem bírja a hóvihart. Menjen már, mert megfáznak a gyerekek!

A sötétségből Szalai lépett hozzájuk, és felsegítette a nehezen tápászkodó főmérnököt.

- Mi történt? – kérdezte az egyre távolodó férfi után nézve.

- Leütöttek, Szalaikám. Szabályosan leütöttek.

- A kutya se bántotta. Kisegítettem azt a pasast néhány liter benzinnel, mert a kocsijában két apró gyerek, meg a felesége fagyoskodnak. Ő meg vissza akarta venni tőle, és közben elcsúszott. Ennyi az egész.

- Nem igaz! Hazudik! Leütött az a langaléta, maga meg elgáncsolt közben. Tudja, hogy ezért olyan fegyelmi jár, hogy belefeketedik? Igen, minimum fegyelmi.

- Ne haragudjon, de ezt nem hiszem el Pista bácsiról.

- Nem hiszi el? Ezek szerint én hazudok?

- Inkább azt mondanám, hogy túlzottan kimerítette a mai nap. Szereztem a tanyáról egy kis pálinkát. Húzza meg az üveget, Keszeli elvtárs, ez majd jobb kedvre deríti!

Egy ideig gyanakodva nézte a felé nyújtott üveget, aztán rándított egyet a vállán, jól meghúzta, és szó nélkül visszaadta. Amikor a sofőr is a szájához emelte volna, ráripakodott:

- Nem teszi le azt az üveget?! Még az hiányzik, hogy berúgjon, és az árokba fordítson bennünket! Nem elég, hogy elherdálja a vállalat benzinjét, a nép vagyonát, még iszik is?! Olyan fegyelmit kap, csak úgy durrog, csak érjünk haza…

A két férfi egymásra nézett és beszálltak a kocsiba. Mindkettő előre ült. Keszeli egyedül maradt hátul. Egy ideig magában dünnyögött, aztán elnyúlt az ülésen. Szalai elővette a zsebéből a pálinkásüveget és megmutatta a társának. Két ujjal mutatta, mennyit ivott a főmérnök. Legalább két és fél deci lehetett. A sofőr elismerően bólintott és halkan odasúgta:

- Igazi kisüsti, talán elalszik tőle. Nemsokára éjfél lesz…

- Szeretné, maga cégéres tolvaj?! – ült föl Keszeli. – Hát nem, öregúr! Most jut eszembe, hogy az az ürge ki is fizethette volna a benzin árát. Minimum egy százast kellett volna kérni tőle.

- Rá se hederítsen! – szólt tréfásan az osztályvezető. – A következő hóviharban majd megadja.

- De igenis, hederítek rá! – Megfogta Csaplár vállát és az üléstámlára hajolva ráncigálni kezdte. – Azonnal keresse meg, és kérje el tőle a százast! Nyomás, öregúr, induljon, mert kipenderítem a kocsiból!

- Most már elég legyen! – dühödött föl a másik. Hátranyomta a könyökét, hogy lesöpörje magáról a főmérnök kezét. Nem akarta bántani, véletlenül mégis úgy eltalálta az arcát, hogy fölüvöltött és megtapogatta az orrát. Vérzett. Ettől pánikba esett, és elkezdett segítségért kiabálni. Szerencsére senki se volt a közelben, aki meghallhatta volna. Az osztályvezető békítgette egy ideig, majd ismét nyújtott, nyöszörgő, részeg hangon hallatszott hátulról:

- Mindkét disznó ki van rúgva…

Nem válaszoltak rá. A fiatalember újságpapírba csomagolt kolbászt, kenyeret vett elő. Kettétörte, és az egyik adagot odanyújtotta a sofőrnek.

- Az állami gazdasághoz tartozik az a tanya – mondta. – Egészen kényelmesen berendezkedtek. Van villanyuk, a vizet motoros szivattyúval húzzák föl… Kint üvölt a hóvihar, ők meg bent nézik a tévét.

- A disznók… - hallatszott hátulról.

- Miért? Nekik éppúgy joguk van hozzá, mint a városi embernek, nem?

- Maguk a disznók, de csak érjünk haza… Ki van rúgva mind a két disznó! Értik?

- Hogyne, de most már jobb lenne, ha aludna.

- Nem alszom! Telefonálni akarok. Telefonjuk van azoknak a tanyás tévéseknek?

- Nincs. Itt a szarka csörög a fán.

- Szarka… És bivaly?

- Az sincs. Birkájuk van, meg két tehén, meg talán egy pár malac.

- Malac? Disznó. Ha nincs bivaly, akkor meg mi a fenének vannak itt? Ötvennégyben két bivalyt kötöttünk a tragacs elé, az húzott el a következő faluig – dünnyögte Keszeli. – Mi is volt a neve? Nem tudom már, de az biztos, hogy a következő falu volt. Aztán jól seggberúgtuk a kulákot, amikor tartotta a markát. Azok voltak a szép idők… Bezzeg most minden szarházi disznó bele akar pofázni a dolgunkba. Jól seggbe kéne rúgni mindet! Aztán elküldeni a sóbányába. Tudják, hogy reszkettek ezek a szarjankók, amikor éjfél után becsöngettünk hozzájuk? Hehe…

- Látta a híradót? – kérdezte Csaplár.

- Láttam. Komárom és Győr között elakadt két hóeke. Hát… amint mutatták, legalább három méter magas volt a hófal. Mondták, hogy az ötös úton is több szakaszon állnak a kocsik. Előttünk, meg mögöttünk is van egy pár dugó.

- Majdcsak megvirrad valahogy. Még szerencse, hogy beraktam ezeket a pokrócokat…

- Ilyenkor örül a felesége, mi, öregúr? Nem kell hazaküldenie a barátját – kezdte újra a részeg kötekedést Keszeli. – Hej, főhadnagy koromban nekem is micsoda nőim voltak… Nem ám olyan nyeszlett nyálasok, mint a Szalainak… No, nem mondom, én is férfi voltam a javából, nem úgy, mint egyesek. Beszéljünk a nőkről! Aki a legjobb sztorit mondja, kap egy üveg Napóleon konyakot. Tudják, milyen az? A frászt tudják. Honnét tudnák? No mindegy. Ha nincs ellenvetés, akár kezdhetjük is. Én leszek a győztes. Szalaikám, maga a legfiatalabb, akár kezdheti is.

- Nekem nincsenek különleges történeteim. Különben is fáradt vagyok, hagyjon aludni! Magának is jobb lenne, ha pihenne egy kicsit.

- Tudom – kuncogott a főmérnök –, maga csak marokmarcsákkal foglalkozik. Tiszta sor, az enyém lesz a Napóleon, de hát a verseny az verseny. Mindenkinek mesélnie kell, még ennek a fatökű, felszarvazott, benzintolvaj öregúrnak is. Majd a fegyelmi bizottság előtt elmondja azt is, hogyan kell benzint lopni, meg leütni a főnökét…

Csaplár keze ökölbe szorult, arcán megrándultak az izmok. Szalai látta, hogy ha közbe nem lép, a főmérnöknek pillanatokon belül lesz oka a fegyelmire. Nyugtatólag a sofőr vállára tette a kezét, elmosolyodott, és hamiskásan kacsintott egyet. A másik bólintott, és ingerültségét visszafojtva mondta:

- Jól van, kezdje a Szalai.

- Mondja már, mert a végén még elfelejtem a győztes sztorit! – sürgette a főmérnök, s igyekezett volna felülni, de mindig visszahanyatlott az ülésre.

- Rendben van, ha mindketten ennyire akarják, mondom. Igaz, hétköznapi történet, de velem valóban csak ilyenek esnek meg. Szóval tavaly nyáron történt. Széplakon üdültem…

- Az csodálatos hely, ott van az én nyaralóm is. No, folytassa!

- Egyedül voltam, és csak úgy vaktában csavarogtam az utcákon. Szebbnél szebb nők napoztak a kertekben. Rögtön az első napon kiszúrtam egy barnát. Tenyérnyi bikinit viselt, a mellén két apró szaténrózsa díszelgett. Szinte semmi.

- Tavaly az volt a divat. De milyen drágán adták… A fenébe, de meleg van!… Folytassa! Szóval két szaténrózsa…

- Igen, aki adott magára, mind azt hordta. Ő is. Naponta többször is elsétálgattam arra. Mindig találkozott a pillantásunk. Vártam az alkalmat, hogy megszólíthassam. Egyik este a kertet locsolta. Már éppen végzett, le akarta csavarni a tömlő végét, de nem ment. Odaszóltam neki, hogy szívesen segítek. Azt mondta, hálás lenne érte. Bementem. Közelről még csinosabb volt. Úgy huszonöt évesnek néztem, de később kiderült, hogy harminc. Igazi ágybacsalogató nő. Minden férfi ilyenről álmodozik üres óráiban. Lecsavartam a tömlőt. Nem is volt rászorítva. Akkor már tudtam, hogy ürügy volt az egész. Meghívott egy italra. Maga keverte. Amint nyújtotta a poharat, összeért a kezünk. Éreztem, hogy megremegett. Az első pohár után azt mondta, táncoljunk. Bekapcsolta a magnót. Emlékszem, japán készülék volt. Elkezdtünk lötyögni. A teste olyan forró volt, mint a tűz. A bal lapockáján volt egy babszemnyi anyajegy. Valahogy rácsúszott a kezem, és elkezdtem birizgálni. Annyira tűzbe jött tőle, hogy tánc közben elkezdett vetkőztetni.

- A bal lapockáján mondja? Hmm… - dünnyögte a főmérnök. – A bal lapockáján… bikiniben… Egy nagy frászt, azt!…

- Miért? Nem mindegy magának, melyik oldalon volt?

- Meg se csókolta? – kérdezte huncutul mosolyogva a sofőr. A főmérnök gondolataiba mélyedve hallgatott.

- Dehogynem. Kifelejtettem volna? Még mielőtt elkezdtünk táncolna. Megittuk a pertut. Olyan nyelves puszit kaptam tőle, majd’ lenyelte a fejemet. Ilyen rámenős, tüzes nővel se azelőtt, se azóta nem volt dolgom. No, de a táncnál tartottunk. Elkezdett vetkőztetni és a ruhámat szétszórta a szobában. Ahány darab, annyifelé. Én csak akkor nyúlhattam a bikinijéhez, amikor már teljesen pucér voltam. Akkor aztán rámkiáltott, hogy “Tépd le! Tépd le!” Letéptem róla. Miért ne? Nem nekem kellett másikat venni… Ami aztán következett, azt szinte el se lehet mondani. Úgy szűkölt, mint egy kutya, ha verik. Kérdeztem tőle, csak nincs valami baj? Erre úgy magához szorított, hogy egy hétig meglátszott az oldalamon mind a tíz ujjnyoma. Egyszer el is ájult, úgy kellett életre pofoznom.

- Egy nagy szart magának, azt! Tudja?! Méghogy szűkölt… Hogy hívták? – érdeklődött a főmérnök.

- Edinának mondta magát.

- Biztos? Te, ne hazudj nekem, te kurvapecér, mert!…

- Az ágyban nagyon ritkán szoktam igazoltatni a nőket. Különben is asszony volt, a fenét érdekli a neve. Miért fontos ez magának? Reggel elmesélte, hogy műszaki ember a férje. Valami góré, aki csak reprezentálni akar vele. Azt mondja, maga se tudja, mennyit keres, teheti. Budán laknak, valahol a Rózsadombon. Előfordul, hogy két-három hétig hozzá se nyúl a pasas. Egy ilyen nőhöz!… Sokat jár vidékre, meg külföldre, így aztán van alkalma az asszonykának félrelépni. Meg is teszi, ahányszor csak alkalma adódik rá.

- Hát, hogy milyen szemét emberek vannak… Többször is volt nála, szarházi úr? Az kell nektek, a más asszonya…

- Minden este, két héten keresztül. A végén már lógott rajtam a nadrág… Pedig igazán tartalmas kajákat tálalt elém.

- A férje nem volt ott? Nem hát, hisz… ó, a hétszentségit!…

- Nem. Éppen külföldön csavargott. Így mondta: “külhonban csavarog.”

- Véletlenül nem Angliában volt a pasas? Mondd meg, te szemét!…

A fiatalember nem hagyta magát kizökkenteni a szerepéből. Befelé mosolyogva így válaszolt:

- Nem tudom. Engem csak az érdekelt, hogy nincs ott.

- Jellemző. Ilyenek maguk, fiatalok. Én annak idején mindig pontosan tudtam, hol a férj, és azt is, mikor ér haza. Volt az udvaron olyan terméskőből épült hússütő? Tudja, az a grillező, az a roston sütő vacak…

- A fene nézte… Én a nőt főzögettem.

- És mi lett azzal az Edinával, ha ugyan tényleg így hívták? Szakítottak?

- Nem, azt mondta: “Édesem, az én férjem egy impotens vén vadállat. Éppen ezért nem is adom meg a címemet. Írd föl a tiédet, meg a telefonszámodat is. Majd én jelentkezem, ha nem lesz itthon a rabtartóm.” Időnként most is fölugrik hozzám, ha már nagyon unja az impotens vaddisznóját.

- Mikor volt fönt utoljára? – csapott öklével az üléstámlára Keszeli.

Csaplár könyökével oldalba bökte Szalait, jelezve, hogy lám, milyen gyorsan kijózanodik a főnökük, no meg biztatva is, hogy csak folytassa. A fiatalember intett, hogy érti, s kissé előrehajolva mondta:

- Ez nincs benne a játékszabályban, erre nem válaszolok.

- Játékszabály? _ emelte föl a hangját Keszeli. – Miféle játékszabály? – Aztán észbekapott, és közömbösséget színlelve így folytatta:

- Jól van, egye fene… Akkor legalább azt mondja meg, milyen színű a szeme.

- Barna. Csodálatos mélybarna.

- Micsoda fertő! Az a szerencsétlen férje gürizik, mint egy állat… Maga meg még el is dicsekszik vele… Befejezte?!! Maga disznó! Mars ki! Ilyen emberrel nem ülök egy kocsiban! Érti?

- Nem egészen, de ha úgy gondolja… Most maga következik – mondta nevetve Szalai. – Halljuk a győztes sztorit! Maga akarta így, főnök…

- Nincs győztes sztori! – üvöltötte Keszeli magából kikelve. – Majd a fegyelmi tárgyalásán elmesélem. Érti? Ki van rúgva! Maga meg, öregúr, ne vigyorogjon, inkább kotorja le azt a szar havat az ablakról, mert magát is úgy kirúgom, hogy a lába se éri a földet! Menjenek a francba! – ezzel mint egy homokzsák, eldőlt a hátsó ülésen.

- Aludjon csak, majd elintézzük a havat… - mondta Csaplár. Mindketten kiszálltak a kocsiból és kuncogva kezdték el kotorni a havat. Az ég alja halványan derengett.

- Jól bekapta a horgot… - mondta az idősebb. – Félő, hogy ha kijózanodik, nem hagyja ennyiben a dolgot.

- Tudom, kegyetlen tréfa volt, de ő kezdte. Még az állatnak is joga van az önvédelemhez… Különben ajánlottak egy osztályvezetői állást, holnap kell választ adnom. Elfogadom. És maga?

- Ha hazaérünk, szólok a dirinek, hogy ne küldjön többé vidékre ezzel a vaddisznóval. Húsz év után talán megérdemlek ennyit… De árulja már el? Honnét ismeri a feleségét?!

- Sose láttam, csak hallottam róluk egyet s mást… Tudja, milyen a vállalati pletyka… Ott semmi se maradhat titokban.

- Piszkosul beletrafált a közepébe, Zolikám. A végén már majdnem megsajnáltam ezt a… No, de hát végtére is ő akarta… Nézze, hamarosan fölkel a nap! Mintha a szél is csitulna egy kicsit.

- Igen. És mintha nemcsak a szél zúgna… Pszt!… mintha a hómarók zúgását hallanám. Igen, Pest felől jönnek a gépek.

Tamás Menyhért

Éveimre

(2)

 

Egyedül,

végig egyedül,

egyedül végig!

Amit még

betakaríthatnék,

üszögben áll,

fekete izzásban –

kimondhatatlan

parázslik

hajnalaimra!

Napról nap

látom:

távolodásom…

(3)

Ahogy körüllep,

mint ma is, a reggel.

érzem: tart,

van még sodra,

felejti,

felejti

ráadás-kegyelmét,

ahogy megszólít,

mint ma is, a reggel,

hallom: nincs mit és

nincs min tűnődnöd,

lépj ki,

lépj ki, míg kiléphetsz

a múmiák századából!

 

Élet és tudomány

Romhányi László

Egy várszínház születése

III.

A Magyar Dekameron fergeteges közönségsikerét “megágyazza” a város-központ legszebb pontján ácsolt színpadon ingyenes nézni való játékként színre vitt Előjátékunk: A nemes emberről és az ördögről – Heltai Gáspár Mester tollából…

A Száz fabula 1566-os kolozsvári kiadásából emelem ki a 99. fabulát, amelyet Heltai Aesopus nyomán magyarított, újraalkotva az örökérvényű példázatot.

A tömeg hatalmas, minden alkalommal több ezernyien tolonganak a játszó színészek körül. Bánffy György, Maros Gábor, Szacsvay László felszabadultan komédiáznak, pompásan érzik a vásári komédiázás minden csínját-bínját. (23-25. kép)

A nagy felfedezés számomra Voith Ági, aki kiköveteli magának az Előjátékban való szereplést. Az Öregasszony pármondatos szerepére büszkébb, mint pesti kőszínházbeli főszerepeire… (26. kép)

Bámulatos, mennyire együgyű lélek az köznép többsége. Átélik a mese történéseit, hiszik és félik az ördögöt, sírnak a szegényen, önfeledten nevetik a pórul járt gazdagot, rémülten sikoltoznak a pokolban, még ha azt csak egy borpincéből kölcsönzött üst jelképezi is… Borzongva, babonás félelemmel simogatják az ördögfiókák szarvait a színészek elvonulásánál…

Heltai Gáspár a magyar széppróza nagymestere. Magyar Dekameronja az egri szabadtéri színház nagy felfedezése. A lengyelek versengésének egy Bornemisza, egy Balassi, egy Heltai, egy Csokonai, egy Vörösmarty, egy Kisfaludy, egy Szigligeti, egy Madách, egy Katona, egy Jókai színrevitelével.

A magyar színház felejt. Rostál. Számára Molière, Shakespeare és Csehov a versenyhelyzet.

A hazai színház-csinálóknak hiányzik a nemzeti identitása. Ennek oka a nemzeti tudat vészes elsorvasztása és a primitív képzés. A színiakadémián avítt, ósdi, a szecesszióban is a giccs kategóriájában fulladozó kuplééneklés a tehetség egyedüli mércéje. Ontja magából a főiskola a félkész művészpalántákat, csak mert aranyosan szteppelnek, és olyan bűbájosan adják elő a Zerkovitzokat… Egy virágének, egy népdal, egy ballada, vagy a Halotti Beszéd – avítt holmi, értéktelen vacak Magyarország Színművészeti Főiskoláján…

Jönnek a főiskola felvételijére a szebbnél szebb fiúk és lányok. Öröm látni azt a sok tiszta arcú, egészséges embert. A több száz jelentkező közül az első rosta után marad vagy ötven lúdtalpas, görbe hátú, aprótermetű gnóm… Ők az érdekesek, a különlegesek… A sugárzó szépség nem kell!… Pedig a 40-es évek magyar filmje és színháza a gyönyörű és tehetséges nőket “futószalagon” gyártotta… A lengyel színház modellekből vonz magához színésznőket. Nálunk a dülledtszemű, csámpás, beszédhibás “sztárokat” ontja a főiskola. Ha megszólalnak, a közönség ösztönösen elfordul a filmtől, a színháztól…

Mennyi zsákutca, magyargyűlölet, szellemirtás szorult a magyar színházművészetbe Aczél György mesterkedése okán! Nyaranként bizonyítjuk: igenis igény van a magyar színházra, a magyar szellemiségre, a magyar drámákra!

Zygmund Hobot a Polski Theatr vezető színészeit hozza magával Egerbe, látogatóba. A tavalyi lengyel vendégszereplőm borzongva hallgatja az Ars Renáta tolmácsolásában a szebbnél-szebb reneszánsz énekeket, zenéket. “Ez Bakfark!” – csillan fel a szeme. Éjjel valamelyik egri borszentélyben a lengyel barátaim akadozó nyelvvel kifejtik, mennyire irigyelnek bennünket, magyarokat, hogy milyen gazdag a nemzeti örökségünk…

Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű…

A Magyar Dekameron – színpadi siker. Heltai epizódjai, “meséi”, a születés és a halál, a balsors, a szerelem, a csalódás, a hűség és hűtlenség, a gazdagság és szegénység fordulatos és izgalmas eseményeit tárják elénk. Jó és rossz emberek: fejedelmek, papok, nemesek, katonák, kereskedők, parasztok szerepelnek ebben az ősi, több ezer éves Dekameronban. Heltai Gáspár “theatrum mundi”-ja Boccaccióval rokonítható. Tehetségében is, életgazdagságában is.

A történetekből “A kút” címűt Molière dolgozta fel a Dandin Györgyben, a mi Gyöngyössynk a “Florentina”-sztorit költi át, “Az özvegy” című epizóddal Fellini Satyricon-jában találkozunk… (29, 30. kép)

A Heltai-komédia semmiben sem tér el a Heltai-elbeszélésektől. Nemeskürty dramaturgiai ténykedése – az epizódok kiválasztásán túl – annyi, hogy az eredetileg a római császárságban játszódó helyszínt – egy fiktív magyar fejedelmi udvarba ülteti át. A klasszikus nevek megmaradnak, és nem jelentenek anakronizmust.

Számomra, rendező számára a Magyar Dekameron legizgalmasabb szakmai megoldandó feladata a reneszánsz kor teatralitás iránti érzékenysége, és a szerző: Heltai Gáspár ellentmondásos egyénisége közötti feloldhatatlan ellentét színpadi megfogalmazása.

A reneszánsz legfőbb közlési formája vagy a dráma, vagy a párbeszédes forma. A műélvező közönség legnagyobb része ugyanis nem tud olvasni, ezért a műalkotásokat szóbeli közvetítés segítségével, a hallás útján fogadja be. Tanítók, deákok, kántorok, lantosok, énekesek (az igricek kései utódai) járják az országot, hogy lakodalmakon, mulatságokon, többnapos téli vendégeskedéseken, jeles ünnepeken, névnapi-születésnapi dáridókon élőszóban terjesszék az izgalmas, érdekfeszítő történeteket.

Ezek a mai fogalmaink szerinti előadóművészek széphistóriákkal, históriás énekekkel, mesékkel, egzotikus történetekkel, krónikákkal vagy drámákkal “kereskednek”. “Repertoárjuk” nem ismeri a műfaji korlátokat, a legfontosabb számukra, hogy az, amit előadnak: érdekfeszítő legyen, fordulatos meseszövéssel, jól pergő dialógusokkal megfűszerezve. Az ékesszólás éppúgy a reneszánsz kor eszményképe, mint a kardforgatás.

A magyar előadóművészet gyökereinél tapogatózunk, a színház olyan területén, amely eddig számunkra ismeretlen volt. Tinódi vagy Ilosvay nemcsak kiváló szerzők, de éppoly nagy előadóművészek, mint manapság Bánffy György vagy Illyés Kinga.

A reneszánsz teljes világát kell díszletben, jelmezben, szóban, cselekményben, zenében, fényben, pompában, életszemléletben megeleveníteni.

E káprázatos világkép mögött ott áll maga a szerzőnk, Heltai Gáspár. A vallás megszállottja. Aki Wittenbergát megjárva Kolozsvárott telepedik le. Mivel a reformáció kötelezővé teszi az anyanyelvi prédikációt, Heltai magyarul prédikál. Hogy eredményesebben terjeszthesse a hitet, 1550-ben társul Hoffgreff György nyomdatulajdonossal, majd később függetleníti magát Hoffgrefftől. Saját nyomdájából sorban kerülnek ki a reformáció fontosabbnál fontosabb kiadványai, köztük saját művei. (31. kép)

A mesélő, a fecsegő, a szertelenül komédiázó, a világ aljasságát és szépségét felmutató Heltai álarca mögött ott a szigorú reformátor, a magyar Savonarola. Az életigenlő pajzán-erotikus életképek mögött felizzanak a keményarcú prédikátor intelmei. (32. kép)

Heltai mesevilágától távoli az ezeregyéjszakai idill.

A prédikátor Heltai hiányzik az egri színpadról, aki a török veszedelmet éppúgy isteni büntetésnek tudja be, miként Bornemisza Ördögi Kísértete, mert a magyarság erkölcsei olyannyira eltorzultak… (33. kép)

A kivégzéstől való rettegés, a Halál közelsége az epizódokat összekötő jelrendszer. Egerben ezt a nagy-nagy drámapszichológiai réteget oldottam, tompítottam, épp Ruttkay Éva gyásza miatt.

Heltai Gáspár: Magyar Dekameron-ja kész színpadi mű. Egy kőszínházban, pontos fényváltásokkal, a prédikátor Heltai fenyegető szavával igazi nagy színházat lehet megteremteni! (34. kép)

1977

Eger maga a történelem. A hazaszeretete városa. A vár – élő legenda. Több ezer éves történelmünk egyik legemlékezetesebb hőstette sugárzik át a falakból. A kövek között bolyongva a lélek feltöltődik: önismerettel és hazaféltéssel. Nincs magyar, akit Eger történelmi városmagja, de legfőképpen az egri vár – közömbösen hagyna. Dobó István, Bornemissza Gergely, a hős egri várvédők, köztük a hihetetlen hőstettet véghezvivő egri nők szelleme kísért.

Az egri vár nem múzeum, hanem élő legenda.

Alig huszonöt évvel Dobóék világraszóló győzelme után, a nagy várostrom sebeit még magán viselő egri várba új végvári vitéz érkezik. Balassi Bálint ötven lóra való hadnagyságot vállal. Vagyoni helyzete ugyanis katasztrofális. Gyors meggazdagodást remél a végvári élettől. (35. kép)

Balassi hamarosan országos hírű törökverő. Híres nagyivó és rettenetes erejű végvári harcos. Egykor egy török ellenfelet – lovastól együtt kettészelt. Elképzelni sem lehet azt az elementáris erejű csapást! Még egy lovat is lehetetlen kettéhasítani, nemhogy még lovassal együtt! És Balassi Bálint megtette! (36. kép)

Egy végvári harcos mindennapos életformája a harc, a küzdés, a virtus. Jön a portyázó török: kiáll a küzdőtérre a legbátrabb igazhitű, és kopjatörésre kihívja a legbátrabb gyaurt. A szabályok szigorúak: ha a magyar vitéz győz, a török portyázók eltakarodnak, ha a török: a magyarok húzódnak vissza a várba és szabad a rablás!…

Balassi Bálint egy nap alatt tizenegy törököt győz le! Ének is emlékezik e legendás hőstettről:

“Tizenegy bajt egy nap vítt erős fegyverben

Annyiszor részesült a győzelmekben

És annyi kópia vitéz törésekben.”

Guiness-rekordba illő hőstett!

Balassi szeretője lesz Ungnád Kristóf várkapitány szép felesége, Losonczy Anna. A Bálintnál idősebb asszony anyagilag is segíti kedvesét, aki az így szerzett pénzt a hírhedt egri bordélyokban mulatja el… Botrány botrány hátán, mire 1583-ban Balassi Bálintot menesztik Egerből.

Akaratlanul is Balassiba botlom a városban. Legszebb magányomban a verseit olvasom valamelyik kedvenc búvóhelyemen. Balassi a reneszánsz egyik legnagyobb költőóriása, ha franciaként született volna, vele lennének tele a tankönyvek…

Nemeskürty István a Szép magyar komédiáról áradozik. Rámragad ez a szenvedély, és megpróbálom értelmesen elolvasni. Újra és újramorzsolom minden sorát. A költőzseni egyetlen színpadi alkotása alázatos fegyelmet követel tőlem, rendezőtől. Azonnal tudom: Balassi géniusza csak remekműveket alkothatott! Felfedezem, hogy a Szép magyar komédia valójában verses mű. Később Weöres Sándor igazol.

Megtéveszt a pásztorjáték műfaji megjelölés. Ugyanis a pásztorjáték kelléktára: nimfák, idill, paradicsomi állapot, tündérek. A szerző kardforgató végvári vitéz, botránykő, kora héthatárra híres-hírhedt párbajhőse, borivó nagymester, a bordélyok fejedelme…

Balassi Bálint verseiben nincs nimfa, idill, paradicsomi állapot. A végvári élet férfipróbáló keménysége éget át minden verssoron. A Júliává szépített Losonczy Anna iránti szerelem legnagyobb áldozata az ő részéről, ha a törökverő Balassi Bálint főúr, kora legendás végvári vitéze, a rettenthetetlen hős: Zrínyi, Hunyadi, Kinizsi, Dobó méltó utódja – térdet-fejet hajt egy törékeny asszonyállat előtt…

A Mátra rengetege él, lüktet a szerelmi komédia idilli paradicsoma helyett. Júliája az eszményi nő. Többi szereplői igazi hús-vér emberek, akiket közvetlen környezetéből rajzol meg a költőóriás. Minden egyes kimondott szava átélt, megszenvedett szó. (37. kép)

Legfontosabb iránytűm a Szép magyar komédia megközelítéséhez Amadeo di Francesco olasz irodalomtudós, aki a Szép magyar komédia kedvéért tanult meg magyarul, hogy Balassi remekét eredetiben tanulmányozhassa! Az olasztól tudom, Balassi Castelli: Amarilli című pásztorjátékát mintázza. Amadeo di Francesco szerint a Szép magyar komédia az európai pásztorjáték műfajában Tasso Amintájával egyenértékű drámaremek. Felbecsülhetetlen érték. A Balassi-komédia önéletrajzi ihletésű drámai alkotás.

Balassi, az egri várból menesztett botrányhős – főnemes létére – lókupec, tisztes polgárokat foszt ki, egy selmeci özvegyasszonyt megerőszakol, zsákmányszerző portyákkal teszi hírhedtté a nevét. Losonczy Anna mindezt megbocsátaná, de Balassi Bálint váratlanul szakít vele, és feleségül veszi az unokatestvérét, Dobó Krisztinát, az egri hős 24 éves, megözvegyült, gazdag leányát.

Balassi hozományként elfoglalja Sárospatak várát. Dobó Krisztina elhagyja. A “vérfertőző” házasságot az egyház semmisnek nyilvánítja, és a költőt kiátkozza. Balassi a felségsértési vádak elől Lengyelországba menekül.

1587-ben hallja a hírt: Losonczy Anna megözvegyült. Bűnbánóan visszatér az imádott nőhöz gyönyörű versekkel és a Szép magyar komédiával “magyaráz-kodik”. Credulusban saját magát írja meg. Credulus-Balassit az irigység és az ármánykodás elszakította Júliájától, és bár tíz évig nem találkoztak, ő mindig csak az imádott nő után vágyódott. Igaz, megcsalta Júliát, de szerencsétlen bolyongása keresztútján minden nőben Júliát kereste…

A Komédia Júliája elfogadja a férfi töredelmes bűnbánatát, újonnan felkínált szerelmét. Balassi reménykedik, hogy Losonczy Anna is ugyanezt teszi.

Az életrajzi és a drámai eseményszálak egyezése felveti a mű műfaji meghatározásának átértékelését. Balassi pásztorjátéknak nevezi Komédiáját, de a mű életrajzi dráma. Szándéka: bocsánatot kérni a tízéves hűtlenségéért Losonczy Annától, a darabbeli Júliától. Tehát Credulus nem szenvelgő széplélek; a szerepben Balassi Bálint bonyolult, ellent-mondásos, gazdag egyéniségét kell megrajzolni. A barbár poétát, a nyers, a vad, az erőszakos, a hirtelenharagú és szenvedélyes férfijellem színeit. Credulus-Balassi a szerelem és az élet művésze, az érzelgősség egyetlen szikrája nélkül.

A Komédia Júliája az egyetlen eszményített szereplő. Nem földi nő: tünemény!…

Brisszeida valamelyik egri bordély kuplerosnője.

Galathea kurtizánvérű nemesasszony.

Sylvanus egy szerelembeteg polgári ficsúr.

Dienes a “minden lében kanál” narrátor, valójában Balassi “tudathasadásos” másik énje…

FANTASZTIKUS RENESZÁNSZ VILÁG!

Balassi a magyar Villon, de költészete egészen más utakon jár. Balassi a magyar Tasso, de drámai művének ténylegesen semmi köze nincs a pásztorjáték műfajához. A Komédia egyedülálló a világ drámairodalmában. Nincs párja. Semmihez, senkihez nem hasonlítható.

Balassi Bálint a magyar nyelv nagymestere, csak Arany Jánoshoz mérhető nagyság. Heltai Gáspárnál már megtanultuk a legnehezebb leckét, hogy szövegeit tilos “modernizálni”, mert a hétköznapi beszéd szürkesége a veretes szöveg gyémántfüzéreinek csillogását csonkítják meg. Shakespeare attól fantasztikus és időtálló zseni, hogy megteremti azt a színpadi nyelvet, amely a lélek tudatalatti tartományaival kommunikál.

Heltai nyelv-szerkezetét is “be kellett tanulni”, és ha természetes egyszerűséggel szólaltattuk meg, különleges élményerejűvé vált a Magyar Dekameron nyelv- és gondolatvilága…

Balassi Bálint, a magyar nyelv géniusza – miként egy vers megalkotásakor – a Komédia minden szavát szintén megkomponálja. Ha a versmondásban szentségtörés csak egy szó, egy betű elferdítése, akkor a Komédiát sem szabad szókincsében megcsonkítani… (38. kép)

A Prológus fontos színháztörténeti adalék a régi magyar dráma mellett… “én is azért az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani, hogy megesmerjék mindenek, hogy magyar nyelven is meg lehetne ez, az mi egyéb nyelven meglehet…” Akadémikusi megfogalmazásban: ez a drámaírói öntudat első megfogalmazása…

Természetesen a Prológusnak a színpadunkon el kell hangoznia. Megvan a kezdés, de a folytatás már igazi színházi “lecke”. Balassi ugyanis ügyetlenül indítja a darabját: Credulus expozíció-ként barátjának, Licidának meséli el tíz évvel ezelőtti tragédiáját, amikor is egy Monthán nevű álnok barát megmérgezte kedvesét, Angelicát.

Vontatott, érdektelen, unalmas jelenet. Licida dramaturgiailag fölös-leges szereplő, de amit mond, az fontos. Kézenfekvő megoldást maga Balassi kínál. “Ez Comedia miről vagyon, annak a summája” című írásával. Ezt a summát a Bánffy-Prológus elmondja, így az expozíciós jeleneteket kevés szöveggel és filmszerűen lehet megeleveníteni. A néző érti és újraéli az előzmények minden fontos mozzanatát. A tíz évvel ezelőtti események megelevenítése után kezdődhet a játék, a Komédia eredeti szövegével. (39. kép)

A kirostált Licida-Credulus jelenet fontos közlendője: Credulus bevallja barátjának új szerelmét. A dialóg marad, csak Licida szövegét a Galatheát játszó színész mondja el.

A továbbiakban a jól pergő jelenetsorok között fontos történések hiányoznak. Sylvanus találkozása Júliával, vagy amikor Galathea meglesi Júlia és Sylvanus félreérthető együttlétét. Credulus és Sylvanus férfibarátsága is csak szóbeszéd tárgya. A költő egyedül a megromlott kapcsolatukat jeleníti meg. Pedig a barátság legalább olyan szent dolog a végvári vitézek közösségformáló életét élő drámaköltő számára, mint a szerelem! (40. Kép)

A hiányzó, a meg nem írt, de dramaturgiai szempontból fontos jelenet-láncszemek megelevenítése rendezői feladat: eredeti Balassi-versekkel kell megoldani. Weöres Sándor hívja fel a figyelmet, hogy a Komédia eredendően verses mű, amelyben a költemények és novellisztikus próza váltják egymást; néhol a vers és a próza egymásba játszik.

A Komédiába beépülő Balassi-versek énekelhetőek, hiszen Balassinál a líra még zenei fogantatású és igényű, miként a balladák és a széphistóriák. Ő maga is mindig lejegyzi, minek a dallamára írta a költeményét.

Amennyire bizonytalan és nehézkes a Komédia indítása, a továbbiakban magabiztosan csillog. Monológokból egyre rövidülő dialógok, majd gyors mondat-vágások szerveződnek. Barokkos mondathegyek kristálytiszta, a népköltészettel rokon szépségű lírává szelídülnek. A szenvedéllyel fölizzó szerelmi vallomásokat durva szövésű, harsány komédiázás hálózza be.

Dienes furfangos, felvidéki ízű paraszti világa, vagy Brisszeida érett kerítőnő életfilozófiája, vagy Sylvanus pojácává bolonduló szerelme (amint újabb és újabb virágcseréppel indul Júliát hódítani), vagy Galathea úrhölgy-szajha jellemvilága – csupa drámaírói telitalálat! (41. kép)

Honnan tanult meg Balassi drámát írni? Talán nevelőjétől, Bornemisza Pétertől? Honnan tudja a játék hátteréül szolgáló varázslatos erdő hangulatát olyan bravúrosan hősei lelkiállapotához igazítani? A szerelemről, a férfi-nő kapcsolatról kevesen tudnak olyan gazdagon, őszintén és úgy írni, mint Balassi. Hűség és hűtlenség, gyűlölet és megbocsátás, hit és hitetlenség, esendőség és halhatatlanság: barátság, álnokság, testi és lelki szerelem – mennyi minden fér bele egyetlen “pásztorjátékba”!… A Komédia is igazolja a költő-barát Rimay korán jött jósló szavait: Balassi Bálint olyan, “mint a sas a többi apró madarak előtt…” (42. kép)

Az Agriai Játékszín produkciója nem ősbemutató. A Szép magyar komédiát ugyanis Esztergomban már színre vitték. Sőt! Bár a magyar színházművészet csak 1958 óta ismeri Balassi remekét, amikor Ján Misinarik cseh irodalomtudós régi szlovák irodalmi emlékek után kutatva a bécsi könyvtárban rátalált a Fanchali Jób-kódexre, annyi bizonyos, hogy a költő halálát követően 1607-ben, Thurzó Borbála és Erdődy Kristóf fényes esküvőjén színre került a Komédia, szerencsénkre, mivel Fancsali Jób János a saját kedvtelésére és örömére kódexébe másolta a költőzseni egyetlen színpadi alkotását, megmentve a Szép magyar komédiát a feledéstől… (43. kép)

A szereposztás parádés: Balassi-Credulus igen összetett és bonyolult szerepére leszerződtetem a legférfiasabb magyar színészt, Koncz Gábort.

Koncz “hozza a formáját”: az egri helyszíni próbákon valóságos hárem kering körülötte… Hiúsága határtalan. Szövegmondása tiszta, pontos. Nehezen “olvadnak ki belőle” a szerelmi vallomás gyöngyszemei.

Losonczy Anna-Júlia: Bencze Ilona. Érzékeny tehetség. Tünemény. Tökéletes, eszményi Júlia. Az érett asszonyi szépség öntudata sugárzik minden mozdulatában. (44. kép)

Dienes: Bánffy György. Ahogy a Balassi-Prológból átvált parasztgazdává, majd a Komédia végeztével visszaáll Balassi Bálinttá – remeklés! Bánffy a mai magyar színház csodája!…

Brisszeida: Pécsi Ildikó. Méltatlanul a kispadon porladó remek színésznőnk. Igazi “madame”, rengeteg színnel, érzékkel, szeretettel, gúnnyal – és irigységgel…

Sylvanus: Szacsvay László. Ő az egyetlen színész, akinek nincs irigye, nincs haragosa, akit mindenki szeret, de aki a világ legmagányosabb aktora a nyári alkalmi társulatban… Szacsvay nem tolakszik szerepért, nem hálás a szerepeltetésért. Nem “karrierszínész”, de a legmegbízhatóbb az egész magyar színházi mezőnyből… (45. kép)

Galathea: Voith Ági. Óriási kettőst alkot Bánffyval. Élményszámba megy minden szava, mozdulata, szemvillanása. Ági valódi, égetnivaló reneszánsz boszorkány. Nemesasszony és szajha egyszemélyben. Balassi Bálint a valódi Losonczy Anna-portrét nem Júliában, hanem Galatheában rajzolja meg. Ugyanis Júliája az eszményített portré…

Megrendülten figyelem a zsúfolt nézőteret. Kétségtelen, hogy mindenki, kivétel nélkül a Lúdas Matyira készül, mégis, átéljük a csodát: Balassi Bálint művészete diadalmaskodik a gótikus palota előtti csillag-színpadunkon. Annyi gyönyörűség árad a nézőtérre: jelmezben, díszletben, színészi játékban, költészetben, színpadi varázslatban, szóban, zenében, lélekben!…

Ez egy nagy, magyar, hazafias “marhaság”! – dörög a szünetben Bessenyei Ferenc, aki nézőként vendégeskedik Egerben. Elcsodálkozom. Bessenyei nyomán megértem, amit rendeztem. Balassi Bálint minden sora, akárcsak halála – a hazaszeretet nagyszerű példája…

Viszontlátta-e drámaköltőnk a Komédiáját a színpadon? Bizonyítékunk nincs, de a zárójelenet helyszínt jelölő utalása olyannyira pontos, hogy hinnünk kell: a darab konkrét játszóhelyre íródott.

Dienes-Balassi: “Halljátok, jó Uraim, örömest vocsorára hínálak titeket is, ha az vacsoráló ház igen kicsin nem volna. De nem fértek be, mert igen szoros. Ti is penig, szép Asszonok, itt bár a bokrok közt ne várakozzatok az vocsorára, mert együtt estvére kelve megragad benneteket valami kétlábú farkas, vagy medve!”

Az Agriai Játékszín másfélezres közönsége a szünetben az egri vár kicsiny méretű gótikus háza előtt trécsel, vagy megy elszívni egy cigarettát az udvar bokrai, fái közé… (46. kép)

(Folytatjuk)

 

 

Csiffáry Gergely

Szerelmi történet a párbajozó Magyarországon

“Ezer év dicsőséges tradíciói, nemzeti függetlenségünk büszke önérzete, fajunk ősi harcias jellege, véralkatunk, szigorú fogalmaink a becsületről s a női eszmény, amelynek még mindig a lovagkor magasztos idealizmusával hódolunk, mind, szinte predesztinál bennünket a párbajra” – írja Clair Vilmos az 1897-ben megjelent Párbaj-kódex előszavában.

A bajvívás, a párbaj (latinul duellum) az istenítéletek egyike a feudalizmusban, s mint ilyen végigkísérte történelmünket. Perbeli bizonyítéknak számított, hogy – Isten segedelmével – melyik fél kerül ki győztesen. Kitűzhették halálig menően, de gyakrabban csak első vérig vagy fegyvervesztésig. Az ellenfelek személyesen vagy őket helyettesítő viadorok útján küzdhettek. Magyarországon a nőket mindig viadorok képviselték, viszont ez esetben a vesztes az életével fizetett, s a szabályok szerint régi bajvívások küzdőterein egyházi ember sem jelenhetett meg. A bajvívást Hunyadi Mátyás szüntette meg – igaz, csak formálisan – 1486-ban, viszont még a XVII. században is előfordult. Főként a török kori csatákban folyt életre-halálra a párviadal. A csapatok vezérei, vagy kiváló vitézei küzdöttek a győzelmi dicsőségért, királyi adományért, s a küzdelem kimenetelének morális hatása volt az ütközetek előtt. A XVI. század neves párbajozói voltak Thúry György várpalotai kapitány, vagy Prépostvári Bálint egri főkapitány. A török háborúk elmúltával mindinkább ez a szokás eltűnik a katonai szokásrendből. Nem így történt ez a civil életben, mert az úri Magyarországon a párbaj, mint két személynek előre megszabott feltételek szerinti megegyezésén alapuló fegyveres küzdelemnek a divatja tovább tartott.

A fent említett Clair Vilmos nevezetes Párbaj-kódexe 1897 és 1944 közt 29 kiadást ért meg kis hazánkban. Az újkorban már Mária Terézia és II. József is gyilkosságnak minősítette a párbajban elkövetett emberölést, ugyanakkor viszont a gyakorlatban egyik uralkodó sem üldözte a párbajt. A XIX. század törvényhozása megerősítette a II. József-féle, 1787-ből származó tilalmat, már csak azért is, mert a liberális szellemű törvényhozók ellenséges szemmel nézték a katonatisztek és a nemesek életmódját. A kiegyezés után a magyarországi polgári büntetőtörvény az 1785. évi V. törvénycikke tiltotta a párbajozást és abban való segédletet, sőt utóbb a katonai büntetőtörvény is tiltotta. A párbaj hazai ellenzői különféle társadalmi rétegek összefogásával 1903-ban megalakították ugyan az Országos Párbajellenes Szövetséget, a mozgalom mégsem tudta elérni a személyes elégtétel e középkori formájának a betiltását. IV. Károly 1917-ben rendelet útján tiltotta a párbajt a hadseregben, mégsem hagytak fel ezzel a szokással. Párbajoztak a XX. századi magyar politikai elit személyiségei. Köztük párbajjal vettek elégtételt ellenfeleiken gróf Károlyi Mihály, az első köztársasági elnök, gróf Bethlen István és Gömbös Gyula miniszterelnök. Sőt a két világháború közti újabb és újabb Párbajkódex kiadások tovább bővültek, azok után, hogy a magyar királyi honvédelmi miniszter 1930-ban új Becsületügyi Szabályzatot bocsátott ki a királyi honvéd és a királyi csendőrség számára. A Párbajkódex 27. kiadása a Becsületügyi Szabályzat módosításával összhangban a honvéd tisztviselőkre, a honvéd tisztjelöltekre, s a tábori lelkészekre vonatkozó határozatokkal egészültek ki. Az utolsóelőtti kiadás már a karpaszományosok becsületét érintő ügyekre vonatkozó eljárások ismertetésével bővült.

Ezért azután még 1945-45-ban a Németországbeli II. világháborús magyar hadifogolytáborokban, a hadsereg tisztikarának tagjai még mindig párbajjal vettek elégtételt, ha vélt vagy valós sérelem érte a tiszti becsületet.

A törvényi tiltások ellenére a párbaj nem ment ki a divatból, mert a valóságban különféle mentőkörülményekre hivatkozva a párbajban résztvevőket nem büntették, vagy csak rövid ideig tartó és nem megalázó fogházbüntetéssel sújtották. A katolikus egyház, a szabadkőművesség és a szociáldemokrácia egyaránt ellenezte a párbajt, de eltűrte, hogy hívei párbajozzanak. Mindennek az okait lehetetlen e helyen elemezni. Egy viszont biztos, hogy az alapja egy, a feudalizmus évszázadaiból átmenekített hagyomány, amely az egyes társadalmi csoportokra jogokat és kötelezettségeket ruházott, valamint az a felfogás, hogy a privilegizált rétegek természetes joga maradt a többi néprétegtől való elhatárolódásuk, önazonosságuk ezen archív formájának a megőrzése.

***

Történetünk főhőse Sátorkői Rosenberg Gyula. Esztergomban született 1853. november 29-én. Apja dúsgazdag nagybérlő, később birtokos lett a Vas megyei Kiscellben. Apjának jövedelmező részvényei és jelentős bankbetétjei voltak. Fia jogot végzett és ügyvéd lett, méghozzá sikeres. Amint megnyitotta fővárosi ügyvédi irodáját, az Országos Bank ügyésze lett, s rövidesen a Leszámítoló és Pénzváltó Bank, a korszak egyik legjelentősebb hazai pénzintézete is felkérte, hogy vállalja el a jogtanácsosi feladatkört. Rosenberg Gyula több parlamenti választási cikluson át országgyűlési képviselő volt az abrudabányai kerületben. Dr. Rosenberg Gyula a kor férfidivatjának megfelelően kifejezetten szép férfiú volt. Az ügyvéd úr a kelet fia volt, sűrű fekete szakáll keretezte olajbarna színű arcát, s tüzes fekete szemei voltak. A biztos családi vagyon hátterében Rosenberg nem volt hazardőr, vigyázott az öröklött pénzére, megszerzett pozíciójára és egészségére. A szívére nem különösen vigyázott, mert a dúsgazdag ügyvéd beleszeretett az 1867-ben született 16 éves Schossberger Ilonába, aki a nagybirtokos és terménykereskedő Schossberger Henrik leánya volt. Bizonyosan a fiatal leány iránti vonzalmát nemcsak annak szép és finom vonásai befolyásolták, hanem az a közismert tény, hogy a gazdag Schossberger 1882-ben 1 millió aranyforint hozománnyal adta férjhez Otília leányát báró Bornemissza Pálhoz. Feltételezhető volt, hogy a fiatalabb leány, a nagyon szép Ilona sem kap kevesebbet, hiszen a Schossberger vagyon időközben még tovább gyarapodott.

Kik is voltak a Schossbergerek? A család feje Schossberger Vilmos pesti nagykereskedő volt, aki 1863. január 10-én kapott az uralkodótól tornyai előnévvel nemességet a hazai ipar és kereskedelem fejlesztéséért. Nagy olajgyárak tulajdonaként repcetermesztéssel foglalkozott, de érdekelt volt még az állami monopóliumot képező dohánytermesztésben és –kereskedelemben. Ezért utóbb a nemesi címerébe is belefoglalták a dohánylevelet.

Az uralkodótól kapott nemesi adománylevél így foglalta össze a családi vagyon megalapozójának az érdemeit: “ő a hazai gazdászat, termelés, iparüzlet és kereskedés körében, úgy az állam érdeke, mint Magyarországunk közjava előmozdítása körül megelégedésünkre szerzett – ki nagy olajgyárak tulajdonosa levén a repcze mívelést és olajgyártást Magyarországban magas fokra emelte –, a honi dohánytermesztést és mívelést fáradhatatlan szorgalommal tette és pénzbeli áldozattal is rendkívül előmozdította, s ez által a szorgalmas nép- és közbirtokos a jövedelmeinek forrását növelte, aki 1852-ik évben a katonai kórház alapítására, 1853-ik évben az olaszországi háborúban megsebesült katonák segélyezésére, 1858-ikban Rudolf főherczeg és koronaörökös kedves Fiunk születése örömemlékül alapított jótékony intézetek számára, úgy a magyarországi születésű tényleges szolgálatban álló katonák leánygyermekei neveltetésére, és a Pesten alapított kereskedelmi főtanoda létrehozására”- tett adományaival az uralkodóház iránti tántoríthatatlan hűségét bizonyította.

Schossberger Simon Vilmos a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank megalapítója, a Vörös Kereszt Egylet alelnöke, az Angol-Magyar Bank és az Alföldi Vasút Igazgatóság tagja volt. A családi vagyon örökösei fiai, Zsigmond és Henrik lettek apjuk halála, 1900. október 5. után.

Az időben, amikor dr. Rosenberg Gyula ügyvéd és a szinte még gyerekleány Schossberger Ilona szerelmi románca kibontakozott, a tornyai Schossbergerék csak magyar nemesek, és nem főnemesek voltak. A bárói ranggal a főnemességet előbb Zsigmond és gyermekei kapták 1890. március 12-én, majd a bárói méltóságot az uralkodó 1905. december 11-én kiterjesztette Henrik ágának a leszármazottaira is.

Rosenberg Gyula, a reményteljes 30 éves ügyvéd nem tudhatott a terménykereskedésből hirtelen meggazdagodott és uralkodói keggyel felemelkedett család terveiről. Schossberger Henrik éppúgy nem volt mentes a parvenüségtől, mint hozzájuk hasonlóan gyorsan emelkedő újgazdag famíliák. A fiatal ügyvéd mit tudhatott arról a rangkórságról, amely még a legracionálisabb üzletemberek szívébe is beférkőzik. Így nem sejtette a kérő, hogy Schossberger Henrik egy bárói vő után “legalább” egy grófi leszármazottól várta a család további emelkedését. S ha Rosenberg Gyula olvasta is Balzac Goriot apó c. könyvét, nem ragadhatta meg Goriot apó egy mondása, amely szerint 30 éves kora előtt egy fiatalember még becsületszóra is kaphat hitelt. Így azután 1833 tavaszán, amikor megérett a szerelem a “realizálásra”, a fiatal ügyvéd Schossberger Henrik Múzeum körúti palotaszerű bérházában megkérte Ilona kezét. A bátor kérőt a családfő kikosarazta, egyedül báró Bornemissza Pál jelentette ki, hogy őt nem érdekli, hogy kihez adják a feleségének a húgát.

Bizonyára más ember talán a házasodási szándéktól is visszalépett volna, de nem így tett Rosenberg Gyula, a szépreményű és Schossbergerékhez hasonlóan jómódú család fia. Megtudta, hogy a leányt a család előbb Bécsbe, majd Marienbadba viszi. Ez a csehországi fürdő legalább olyan felkapott hely volt a régi Monarchiában, mint a híres Karlsbad, ahol fényűző hotelekben lehetett szállást kapni, a glaubersós és vasas források vizében lehetett a javasolt fürdőkúrát venni, s ahol nem kevés gazdag és híres emberrel volt mód ismeretséget kötni. Rosenberg Gyula a Schossberger család után utazott, s a fürdőhelyen úgy csatlakozott hozzájuk, mintha semmi sem történt volna. Az áhított leány kedves volt, s a mindenre figyelő anya vizsgálódó szeme e kedvességben semmi kifogásolhatót nem talált. A fiatalok annyit voltak együtt, mint amennyit a kor illeme megkívánt. Teltek-múltak a napok, s a gyanakodó szülők már-már megnyugodtak, amikor egy déli találkozásra érkezett dr. Rosenberg Gyula karján Schossberger Ilonával a szülők szállodájába. Ez alkalommal közölte velük, hogy egy Marienbadban üdülő csodarabbi előtt, zsidó szokás szerint örök hűséget téve, házasságot kötöttek.

A hír hallatán az anya elájult, és csak a “repülősó” segített rajta, viszont az üzleti életben viharedzett apa nyugalmat színlelt. Bár tiltakozott a beleegyezés nélküli házasságkötés ellen, s látszólag nem tett semmit, csupán másnap délig gondolkodási időt kért. Természetes volt, hogy addig a leány a szülőkkel marad. Az ifjú férj óvatos volt, s nem tévesztette meg a látszólagos fegyverszünet, s figyelte a Schossberger szülők szállodáját. Így azután nem érte meglepetés, amikor az esti órákban Schossbergerék elhagyták a szállót, kocsiba szálltak és a vasúthoz hajtottak. A poggyászaikat a szobáikban hagyva, mintha csak esti levegőzésre indulnának. Rosenberg Gyula követte őket az állomásra, s erélyes hangon felhányta az eljárásukat. Közben a vonatnak indulnia kellett, s Rosenberg csomag és vasúti jegy nélkül felszállt, s a családdal együtt visszatért Budapestre. Az apa újfent taktikázott: engedje velük haza a sok izgalomtól már-már ingadozó Ilonát. S majd másnap a déli ebédnél megbeszélik az egész kalamajkát. Az ifjú férj nem érezte a közvetlen veszélyt, s így beleegyezett Schossbergerék kérésébe.

A szülők viszont csak hitegették az ügyvédet, mert még aznap az esti gyorsvonattal Londonba, majd Párizsba utaztak. Innen néhány nap múlva Madelaine-ba érkeztek, ahol az egész család áttért a katolikus hitre, amivel érvénytelenítették a jogilag erősen vitatható esküvőt. Párizs után Németország elegáns fürdőhelyeinek egyikére, a Rajna menti Wiesbadenba utaztak. Az egykori hessen-nassaui hercegség központja kitűnő sós forrásai és kiváltképpen híres játékkaszinója miatt volt kedvelt fürdőhely. Az időközben hitet és ezzel társaságot is cserélt Schossberger család új baráti kört alakított ki, ahol rövidesen a társasági élet központjává lett a gyönyörű Ilona, akit az udvarlók sora rajongott körbe. Az udvarlók és széptevő ifjak köréből a családi tanács választása gróf Batthyány Zsigmond István nevű fiára esett. A kiszemelt férfiú szinte egykorú volt Rosenberg Gyulával, kettejük közötti korkülönbség alig 8 hónap volt, viszont a család őt tartotta méltó partnernek a leányhoz – és a hozományt jelentő milliókhoz.

A németújvári gróf Batthyánynak tetszett a leány, s mint tudni vélik, semmit sem tudott a marienbadi házasságkötésről. Batthyány István táviratban kérte szülei beleegyezését a tervezett házassághoz, majd döntött a 2 millió hozomány (400 hold jó föld ára!) sorsáról, s megkérte Ilona kezét. A házasságkötésre 1883. október 15-én került sor Tarnamérán, a Schossbergerek kastélyában.

Dr. Rosenberg Gyula Schossberger Ilona újabb eljegyzéséről rövid idő múlva tudomást szerzett, s az újságokból megtudván a család tartózkodási helyét, Budapestről Wiesbadenbe utazott, ahol felkereste Batthyány Istvánt. A grófot felvilágosította az előzményekről, kijelentve, hogy ragaszkodik feleségéhez, s ez ügyben hajlandó a végletekig, azaz a párbajig elmenni. Batthyány gróf nem tárgyalt vele tovább, s fölényesen kiutasította az ügyvédet a lakásból. Rosenberg sértődöttségében felkereste a wiesbadeni katonai laktanyát, ahol bemutatkozva két német katonatisztet felkért, hogy az ő nevében provokálják Batthyány grófot.

Batthyány István az őt felkereső tisztektől azt kérdezte, hogy vajon ellenfele párbajképes-e. A tisztek bocsánatkérés után távozva visszaadták a megbízatásukat Rosenbergnek. A német tisztek számára természetesen szavahihetőbb volt a németújvári Batthyány nemzetség tagja, mint a gróf elmondásából megismert “pesti zsidó fiskális”.

Az ügyvéd ezután visszautazott Budapestre, azért, hogy a párbajképességét igazolja, s becsületbírósági döntést kért, méltó-e, hogy Batthyány gróffal életre-halálra megvívjon. A becsületbíróság szerint – természetesen a magyar nemességgel rendelkező dr. Rosenberg Gyulának joga volt a párbajra. Rosenberg párbajképesnek bizonyult más ok miatt is. Az Osztrák-Magyar Monarchiában 1868-ban, amikor bevezették az általános hadkötelezettséget, a hadsereg valamelyes demokratizálódása is kezdetét vette. E döntéssel egyidejűleg megnyitották az érettségivel rendelkező civil férfiak előtt a nem hivatásos tiszti karrier útját, s vele együtt a párbaj lehetőségét. Ettől kezdve a Tiszti Becsületügyi Szabályzatot kiterjesztették a tartalékos tisztekre is, mégpedig nemcsak a katonai szolgálatuk idejére, hanem még a civil életre is.

Ezután újból az ügyvéd provokáltatta vetélytársát. Természetesen a gróf már megbánta a wiesbadeni sértegetést, s nem tehetett mást, mint húzta-halasztotta tárgyalásokkal a párbaj ügyét. Miután az esküvő megtörtént Tarnamérán, az egyik Schossberger kastélyban, a napilapok közölték a jeles társadalmi eseményt. Az esküvő hírére dr. Rosenberg Gyula a pesti és bécsi lakokban nyilatkozatot tett közzé, Batthyány grófot gyávának nevezte, és kijelentette, hogy ahol éri, tettleges elégtételt vesz rajta a wiesbadeni kettős sérelemért.

1833. október 17-én – a már nászúton Berlinben tartózkodó Batthyány István kézhez kapta a hírlapi értesítéseket, ellenfele sértegető nyilatkozatával, s erre hazatért, ahol Dadányi Jenő és Damaszkin Arzén földbirtokosokat bízta meg a párbajbeli képviseletével. Rosenberg Gyula – hogy hangsúlyozza társadalmi hovatartozását – Gulácsy Kálmánt és Posch Gyulát, az Országos Bank két főtisztviselőjét küldte el tárgyalni.

Ma már kideríthetetlen, hogy a párbajsegédek miért éppen egy Temesvár melletti erdőt jelöltek ki a duellum színhelyéül. Mindenesetre a helyszín Batthyány gróf egyik híres ősének, Batthyány Farkasnak volt közel félévezreddel korábban hősi tetteinek színtere. 1552-ben, amikor Ahmed pasa gyalázatos árulással Temesvár feladására bírta Losonczy Istvánt, szabad elvonulást ígérve, majd megszegte esküjét és rajtaütött a kivonuló hadinépen. Batthyány Farkas e hitszegésen felháborodva rátámadt a törökre. Harc közben, súlyos sebektől vérezve esett török fogságba, s amikor a vérszomjas Ahmed pasa elé vezették, a prajkői kapu küszöbén előbb a két karját könyöknél, majd két lábát térd magasságban levágatta. A súlyos csonkítástól vérében fetrengő Batthyány Farkasnak csak este üttették le a fejét, amikor végre sok órás szenvedéseitől végleg megszabadult.

A kihívó dr. Rosenberg Gyula súlyos párbajfeltételeket szabott, amelyek csak a párbaj hajnalán váltak ismertté. Eszerint a párbaj háromszori golyóváltás, első 25 lépésről, a továbbiak 5-5 lépés közeledéssel. Minden lövés új fegyverekkel, s legfeljebb 5 másodperces célzási idővel történhet, aki a párbajozó felek közül ennél tovább céloz, elveszti a lövés jogát.

A nevezetes párbajra 1883. október 22-én került sor. Az első lövés a sértetté, gróf Batthyány Istváné volt. Előtte a párbajt vezető segéd Posch Gyula a szabályokhoz és szokásokhoz híven felszólította a feleket a kibékülésre, amelyet a gróf fölényesen, az ügyvéd hevesen visszautasított. Az első golyóváltásnál Batthyány célzott, az ügyvéd e pillanatban közelebb lépett, a gróf hosszú célzás után nem talált. Az ügyvéd fegyvere az első lövésnél csütörtököt mondott. A második golyóváltás szintén eredménytelen volt. Ezután a segédek újra békíteni próbálták az ellenfeleket, akik elutasították azt. A harmadik golyóváltásnál a gróf újfent hibázott, nem úgy Rosenberg, aki alapos célzás után halántékon találta ellenfelét, aki holtan esett össze.

A történet szereplői közül dr. Rosenberg Gyula a párbaj után folytatta sikeres ügyvédi pályáját. Kedvenc szórakozása – a lóversenyezés – továbbra is szokása maradt. Sőt, versenyistállója is volt, s 1913-ban még győztes istállótulajdonos. Később megbetegszik, lábai megbénultak, s csak lakásában tengődik, távol a korábbi zajos társasági élettől. Budapesten a Duna-parti Gresham palota emeletén lévő, kincsekkel gazdag lakásában agglegényként halt meg. Soha többé nem házasodott meg.

A megözvegyült Ilona, gróf Batthyány Istvánné három év múlva, 1886. április 17-én harmadszor is férjhez ment Budapesten. Férje a Brünnben, 1848-ban született osztrák nemesi családból származó báró Offermann Viktor elvált ember volt. E házasság létrejöttét sem elsősorban a kölcsönös vonzalom irányította, hanem a földbirtokos arisztokrácia közé vágyó finánctőkés Schossberger család érdeke. Erre utal az is, hogy báró Offermann Viktor utóbb az egyik alapító részvényese a Schossbergerék selypi cukorgyárának 1889. december 21-én, továbbá a részvénytársaság igazgatósági tagja is. E házasságból két leány született: Ilona 1887-ben Budapesten, majd Margit, aki 1990-ban Bécsben látta meg a napvilágot. Schossberger Ilona harmadik házassága sem volt teljesen felhőtlen, mert 1906-ban elvált Offermann Viktortól.

Ez volt a történet, aki nem hiszi, járjon utána…

Források: Clair Vilmos: Magyar párbajok Attila hun király idejétől az 1923. év végéig. Bp. 1924. Gudenus János József (összeállította): A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. II. kötet. Bp. 1998., V. kötet. Bp. 1999.; Kempelen Béla: Magyar nemes családok. IX. kötet. Bp. 1915.; Bencze Géza–Koroknai Ákos: A selypi cukorgyár története. Selyp, 1989.

M. Takács Lajos

Papp Ferenc akadémikus 70 éves

A nemzetközi tekintélyű szlavista és hungarológus, Papp Ferenc nyelvészprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, tavaly szeptemberben ünnepelte 70. születésnapját, az egész országból tiszteletére egybesereglett egykori és mai kollégái, tanítványai körében a Debreceni Egyetemen, amelynek bő negyedszázadon át egyik legnépszerűbb tanára, másfél évtizedig pedig iskolateremtő tanszékvezetője is volt: magas palota a földszintes házak között.

Érzelemgazdag, sziporkázóan szellemes, rendkívül tágasan tájékozódó, elképesztően hatalmas tudású, nagy munkabírású, vaslogikájú, munkatársaihoz igényesen szigorú, igazi “reneszánsz polihisztornak” ismertem: a hatvanas évek elején legkedvesebb tanáromként néztem föl rá, a hetvenes évtizedben főnökömként, tisztelt “bátyámként” szerethettem. Húsz éve már, hogy saját akaratomból kikerültem köréből, hatása alól, azonban sok tekintetben máig sem szabadulhatok. Hatvanévesen immár biztosan tudom: egyetlen mesterem.

Mindez azonban önmagában még nem lenne elégséges ok, hogy egy észak-magyarországi, kistérségi irodalmi-művészeti folyóiratban emlékezzen meg róla; ha viszont hozzáteszem, hogy – hála Istennek – százával élnek, hatnak, dolgoznak ma is, éppen és főként Észak- és Kelet-Magyarországon azok a magyar-, történelem-, latin-, francia-, német-, angol-orosz kétszakos középiskolai és egyetemi oktatók, újságírók, szerkesztők, akik számára “Pappferi” nemcsak az orosz nyelvoktatás és nyelvészet legkorszerűbb elméleti és módszertani irányait követő tanára, hanem az általános jel-elmélet, a humán antropológia, a kritikusan humanista történelem-szemlélet, a klasszikus és kortárs szépirodalmak, a fotó- és filmművészet “orákuluma”, sőt, máig érvényes módon művelődési és magatartás-mintája is volt; akkor senkinek sem maradhat kétsége afelől, mennyire fontos ő régiónk humán értelmisége számára, általában.

Hónapokig készültem rá, hogy részletesebben írjak emberi arcáról, útjáról: ahogyan Miskin hercegből Lear királlyá érlelte sorsa. Beláttam, ezt ma még nem tudom megtenni: ezért csupán a hetvenes évek elején keletkezett, a japán Sapporo város egyeteme vendégtanáraként írt, egykor rám bízott kéziratos úti jegyzeteiből adhatok rövid mutatványt.

Isten éltessen, Feri bátyám, és terjessze rád kegyelmét, hogy az idős korral óhatatlanul együtt járó szenvedések minél kevésbé tegyék próbára testedet, lelkedet, szellemedet!

Papp Ferenc

Tiszteletre méltó virág

(Részletek)

Hogy mi lenne az az EGYETLEN SZÓ, amellyel Japánt jellemezhetném? – kérdezem vissza a búcsúestén. (Órák óta isszuk már a mindig kellemesen meleg – “olyan hőmérsékletű, mint az egészséges női test” – szakét, a gyenge rizsbort és ülünk törökülésben a földön. A szaké nem részegített meg különösen, már az első napokban sem, a lábam is kevésbé zsibbad, mint eleinte, negyedévvel ezelőtt. Teljes “öntudattal” válaszolhatok, és szinte gondolkodás nélkül, mert a válasz egészen természetesen kialakult bennem az eltelt hónapok alatt.) – O-hana – Tiszteletre méltó virág.

És ha tovább kérdeznének, akkor még részletezhetném: ez a virág igen hasonlatos egyrészt Saint-Exupéry kis planétájának különös virágához, amely nem hiába olyan hallatlanul népszerű e távoli földön. Valamint nagyon hasonló egy ifjú leányhoz, akinek különös, kis, szaggatott gesztusai vannak- veleszületett ösztönnel szája elé emeli kezét, ha nevet, ha azt kérdik tőle: - “Nem ugrasz fel holnap reggel?” – azt feleli, nagyot bólintva: - “Igen, nem megyek” -; ha viszont ő kezdi a tagadást, akkor nem a tenyerét, hanem kézfejének élét ingatja jobbra-balra feléd. Eközben mini van rajta és maxi, midi és kimonó, farmer és nadrágkosztüm – amint azt éppen a kedv, az időjárás, az alkalom, a pénz és még ki tudja mi megkívánja. Ugyanakkor – és ez az érdekes, hogy ugyanakkor – nagyon hasonlít a kamakurai óriás Buddha-szoborhoz (melybe beleléphetsz, lépcsőn felmászhatsz egész a fejébe, és a tarkójából nyíló rácsos ablakon kibámulhatsz a világba – tessék, csak tessék, húsz yen az egész), mely félig lehunyt szemével és lótuszülésével döbbenetes méltóságot és nyugalmat sugároz; kontemplációt és lelki békességet a világ legnagyobb városának tőszomszédságában, a világ legnagyobb rohanásának csendes partján. Ugyanakkor hasonlít a Fuji-szanra is, erre a hatalmasan kacér, állandóan változó, hegynagyságú nő-óriásra, mely a nyugodtságon kívül az örök nyugtalanságot is ott hordozza hópelerinje alatt.

Ezekre az egészen különböző dolgokra egyszerre hasonlít Nippon – ezért hasonlatos ahhoz a más-világ-beli, szeszélyes kis mesebeli virághoz: O-hana.

- IRDATLAN MESSZE VOLTÁL, meg tudom érteni, hogy annyit írtál haza. Milyen érzés is lehetett az, olyan messze lenni? – mondja egy itthoni kedves barátom.

Valóban olyan messze jártam? Ezen csak akkor kezdtem el gondolkozni. Nem, ezt soha, egy pillanatig sem éreztem. Nem, ezt soha, egy pillanatig sem éreztem. Ennek talán a modern közlekedési eszközök is az okai – ha karbatett kézzel, közben eszegetve-iszogatva, csupán nyolc-tíz óra kényelmes üldögélés után eljut valahová az ember – akkor egyszerűen képtelen felfogni, hogy messze van. Továbbá, ott van a bizonyosság, hogy mikor jön vissza az ember – és az, hogy megint néhány óra üldögélés lesz a Boeing meg az IL-valahányas viszonylag kényelmes távolsági-busz-ülésén. Messze érezte magát a hadifogoly, aki ugyan kilométerben sokkal közelebb járt – de a haza elérhetőségében mégis a világ végén.

A messzeség, a távoliság érzése nem objektív mutatóktól függ, hanem attól, hogy esetenként mekkora erőfeszítést kell végeznie a tudatnak ahhoz, hogy a világ körülöttünk a miénk maradjon, a szokásos közeli világ legyen. E szempontból pedig nem túlságosan érdekes, hogy az emberek alacsonyabbak és feketehajúak, hogy a nők lába vastagnak tűnik, hogy enyhe hal- és tengeri só-szag lengedezi körül még a lágytojást is, hogy a főtt rizs sótlan, hogy a tücskök ordítanak és a szarvasok énekelnek – az érzékszervek percek, órák, vagy legfeljebb napok leforgása alatt “ráállnak” ezekre a dolgokra, mint a molnár füle a malomzúgásra, és akkor a tudatnak már szinte nincs is dolga e külső körülményekkel: belsőkké váltak.

Inkább arra tudnék példákat hozni, hogy mikor érzi különösen otthon és közel magát ebben a világban…

Amikor, végre ázsiai földet érve, a tokiói repülőtér ijesztő forgatagában elegáns és itthonról, ugye, oly megszokott mozdulattal átnyújtom névjegyemet a fogadásomra megjelent jó filosznak, Okamoto úrnak – az elkezd keresgélni a zsebeiben, a tárcájában, és nem találja a saját névjegyét, és akkor szemmel láthatóan szerény, csendes, sápadt kis felesége rápillant, és nem szól egy szót se, de jól hallom: - Látod, fiacskám, ez vagy te…

Amikor az étteremben a négyéves Tecutónak az édesanyja a levesből egy külön kis mély edénybe áthalássza a metélt tésztát, pálcikával, csodálatos ügyességgel, gondosan apróbbra szaggatja – és akkor Tecuto, darabig mímelve az evést, egy óvatlan pillanatban ügyesen eltolja maga elől a tálkát, és villámgyorsan kanalazni kezdi a fagylaltot.

Amikor a különféle algákból, tintahalból és polipból álló ebéd után betérünk a szobámba – Nyiita-szan jó erős feketét igényel; Sirota-szan, aki se nem iszik, se nem dohányzik, azt kérdezi: miért nem esszük inkább a kávédarálékot magában, ha olyan erős fekete kell, és Nyiita, immár a gőzölgő kávé mellett, sóhajtva magyarázza neki, milyen keveset is ért az a világból, aki nem tudja, milyen jó ebéd után az erős fekete mellett elszívni egy cigarettát…

Amikor az oly egzotikusan induló dolgok ilyetén fordulatot vesznek; akkor érzi az ember, hogy otthon van, hogy ez az egész földgolyó olyan kicsi, és jó lenne békében megférni rajta. Hiszen egyformák vagyunk mindenütt. Megférhetnénk.

A KOPASZ HEGYEK KÖRÜLÖTTE barnák és szomorúak. Mint néma öreg udvaroncok a ragyogó és örökké fiatal, hermelinpalástos királynő körül, állnak már évezredek óta, évtízezredek és évszázezredek óta. Mindenki a farát mutatja nekik, mert mindenki csak Őt nézi – mintha öntudatlanul is engedelmeskedne az udvartartás szabályának: Neki nem szabad hátat fordítani. Ha véletlenül e kopaszokra siklik a pillantás, egy autó fényszórójának a fénye – bosszúsan mindjárt le is ugrik róluk: “bocsánat, tévedés”, és mind csak Őt nézik.

Mégis irigylem őket. Ahogy ott állnak körbe-körbe, évszázezredek alatt nem volt két olyan pillanat, amikor Ő egyforma lett volna. Ahogy a nap kel és nyugszik, más-más árnyékot vet – ezt ismétli naponként és évenként. De ahogy egy-egy felhő húzódik rajta, az már mindig más, naponként és percenként. Én éjjel nem láthattam, amikor a Hold süti be – de hát vajon el lehet-e képzelni, hogy a Hold nem egészen másképp süti be, mint a Nap; és hogy a változó Hold fényében nem még inkább mindig-mindig más, mint a Napéban?

Csak akkor sajnálom őket, amikor köd van és Ő nem látszik. Amikor újhold van és akkor Ő megint csak nem látszik – vagy mégis, tiszta, holdtalan éjszakákon a csillagfény is elég ahhoz, hogy hópelerinjét megcsillantsa? Irigylem a kopasz hegyeket körülött, és még sokat tudnék írni róluk, néma, öreg udvaroncokról. De Róla? Róla lehetetlenség írni. Ő a Fuji-szan.

Méltóságteljesen megengedte, hogy megcsodáljam egészen közelről: körülautóztam és különféle tavaiban, szép tükreiben, a makulátlan ég előtt is megmutatta magát. Aztán egyszer a vonatról: hol jobbról, hol, egy kicsit később, balról nézett be ránk, és néma útitársaim, idegenek, megelevenedtek és mutatták nekem, büszkén csillogó szemmel: Nézd, gaidzsin, ott a Fudzsi-szan! És a büszke tokiói TV-torony magasából, Tokió füstködén át már alig-alig látszott, de látszott, az idegenvezetőnk lelkesen felhívta rá a figyelmünket: a szmog miatt a korábbi ennyi-és-ennyi nap helyett ma már évente csak ennyi-és-ennyi napon át látni, tartsuk szerencsénknek, hogy látjuk Őt. És lélekben akkor elbúcsúztam tőle…

De azt hiszik, neki ennyi elég volt a bűvölésből? Tokiótól elszakadva menetelesen emelkedünk a tenger szintjének magasságából a szokásos tízezer méteres utazó magasságba; már átvágtuk magunkat a felhők rétegén, hogy azok csak fehér vattatakaróként csillognak alattunk. És akkor egyszerre csak megjelenik egy különös felhő, a takaróból felfelé púposodik egy felhő. Aminek méghozzá zöld az alja. Hát persze, hogy nem felhő, hanem Ő az. Most alulról nem látni, ott lehet koslatni egészen a tövében, semmi. Az a felülről olyan szép fehér vatta – alulról szürke, alacsony ég, és nem látni semmit, csak a kopaszokat…

De Ő innen még egyszer, udvaroncai nélkül, megmutatja magát: ferdén a szája elé von egy felhőt, úgy nevet. És egyre kisebb, kisebb lesz, már csak akkora, mint egy más bolygóról való különös, szeszélyes virág. O-hana.

(1972)

 

Kovács Gyõzõ

Égetõ Eszter és a szonátaforma

“Mert tudomány, művészet gyökere egy…

S a tudományos és művészi nagyság alapja

is ugyanaz: az igaz ember, vir justus”

(Kodály: A folklorista Bartók)

“Negyven év” c. önéletírásában Németh László ezt írja “Égető Eszter” című regényének formájáról: “Két-két fejezet közt az Eszter gyermekségétől nagymama koráig öt-öt év esett (a nyolcadik és a kilencedik közé csak kettő), s minden egyes fejezet egy-egy szonátaformába szerkesztett háromtételes kis regény: egy édenalapító kísérlet s a rá váró bukás története.”1

Ezt a megállapítást Kocsis Rózsa gondolja tovább monográfiájában.2 “Németh a zenei szerkesztés módszerét emeli ki művével kapcsolatban, mert a szerkezet a hősnő zenében feloldódó és harmóniát kereső lényével van összefüggésben”. Kocsis Rózsa a teljes regényt tekinti egy szonátaformájú tételnek – az író nyilatkozatától eltérően –, amelynek expozíciójában, a gyermek-, serdülő- és nagylánykor három fejezetében a “főtémának” Eszter harmonikus élet utáni vágyát és ennek a vágynak a környezettel való összeütközését tartja. “Melléktéma pedig a mű modális hangrendszere, Eszter lényével összefüggő lágy hangneme… A második rész ugyancsak az elsőben felcsendült fő- és melléktémát fejleszti tovább, elemeire bontja és vetélkedteti egymással.”3 Ez lenne a kidolgozás, a 4-5-6. fejezet. Itt az elemzés megszakad, a visszatérésről már nem esik szó.

Grezsa Ferenc így reagál a zenei formálásra: “A műben kettős, ám összetartozó rendező elv érvényesül: a zenei és a biológiai szerkesztés. A tíz fejezet mindegyike egy-egy szonáta, egyszersmind a lelki fejlődés egy-egy állomása. A Mozart-dallam – mely előbb Décsi Feri hegedűjátékában szólal meg, majd Méhes versmondásában – Eszter életének vezető dallama, melyet lelke növéslökései idéznek meg.”!4

Koczkás Sándor még cikkének címében is utal a zenére: “Az Égető Eszter dallama”5, de megmarad az általánosságok síkján: “A regényeknek is van dallamuk. Más, mint a verseké: nem annyira zene s mégis valami ahhoz hasonló. Ez a dallam nem mondataik prózai muzsikájával azonos s nem is csak egy-egy regényhős különös motívuma. Az élmény összessége inkább, amit a mű az emberben maga után hagy. Az az eltéveszthetetlen és megismételhetetlen gondolati-érzelmi emlék, amely évek után is föltámad bennünk, ha a regényről szó esik, ha eszünkbe jut."

Tovább tallózva a Németh Lászlóról szóló, egyre gyarapodó irodalomban, kérdésünkkel kapcsolatban kétféle reagálás tapasztalható: a téma kikerülése vagy általánosságok síkján történő tárgyalása. Pedig kétszeresen is érdekes: a zene és képzőművészet kapcsolatáról már könyvtárnyi az irodalom, és ma is több műhelyben él a téma, az irodalom és a zene lényegi kapcsolata azonban elég kiműveletlen terület. Másrészt a témát nem kell “hajánál fogva előrángatni”, századunk egyik legnagyobb magyar írója szinte tálcán kínálja, sőt, ezzel kissé kötelességünkké is teszi.

Mielőtt vizsgálódásunkat a regényben elkezdenénk, szemügyre kell vennünk, mit jelentett, mit jelenthetett ez a fogalom, hogy szonátaforma, Németh Lászlónak. Abból, hogy “minden egyes fejezet egy-egy szonátaformában szerkesztett háromtételes kis regény”, eleve kiderül, hogy a szonáta műfaj és a szonátaforma az író megfogalmazásában nem válik szét pontosan. A műfajra utal a “háromtételes” jelző, a formára a “szonátaforma” kifejezés és a következő félmondat: “egy édenalapító kísérlet és a ráváró bukás története.” Ez utóbbi egy dolog belső fejlődése, tehát mindenképpen a szonátaforma jellegzetességeit kell megkísérelnünk azonosítani a regényben.

A második kérdés, hogy mit érzett, mit tartott fontosnak Németh a szonátaformában, melyek azok a tulajdonságai, amelyek miatt éppen ezt a fogalmat használta regénye jellemzésére. Az írónak a zenéhez való viszonyát ehhez nyilván fel kell tárnunk, de nemcsak ehhez, hiszen a regényben nemcsak formaként, hanem tartalomként is a többi Németh-művet messze meghaladó módon van jelen a zene.

Mint ahogy a regényben tartalmi és formai vonatkozásban is találunk zenei elemeket, az író zenéről vallott írásai is emocionális és racionális kapcsolódást egyaránt tükröznek. “Elég egy-két taktusnyi tizennyolcadik századi zenét hallgatnom,… s rögtön ott van bennem az a foltnyi paradicsom, melyet Csokonaink oly fáradhatatlanul párolgott a magyar sivatagba s amelyet épp a mozarti zenére hallgatva Égető Eszterem, mint egy szívéből eresztett tündéri pókhálót, kilencszer szőtt meg, hogy azt a mások őrülete ugyanannyiszor letépje.”6 S a racionális oldal: “Mint fiatal házas, a Balatonon egy zeneakadémiai hallgatóval nyaraltam együtt, aki épp összhangzattant tanult. Megkívántam tőle, s nemcsak az összhangzattan leckéit csináltam meg, de hazajövet a nyitott rendelő ablakán át, a Siklós Formatan példáival, sőt, az ellenpontba is belenyalván, annak a jól-rosszul megoldott feladataival a szűk krisztinavárosi udvart is kétségbeejtettem. Ha innen indulok ki, az értelmemet foglalkoztató zenei szerkesztés felől, úgy jutok el a zenehallgatáson át a tudatos játékig, meglehet többre vihettem volna.” S végül fontosságáról: “A zene… nagyobb szerepet kapott az életemben, mint a képzőművészetek, vagy akár a költészet is… A zenének köszönhetem, hogy van lelkemnek hazája, melyre mint elveszett szülőföldre visszaemlékezhetem.”7

Ilyen “profi” tudatosság láttán feltételezhetjük, hogy komolyan kell vennünk a fejezeteket, mint szonátaformákat, és többet kell kihallanunk az egyese fejezetekből zenei füllel is, mint egyszerű háromrészességet, vagy az “édenalapító kísérlet és ráváró bukás története” mondattal jellemezhető formai modellt. Hiszen ehhez mindkettőhöz ragyogó irodalmi analógiák álltak volna rendelkezésre. A hármas tagolás konzekvens megvalósításához Dante Divina Commediája a terzináktól a 99. fejezetig: az eszme és bukása képlethez az Ember Tragédiája – igaz, “augmentálva”, egy eszmét két színen át éltetve.

Tehát a szonátaforma lényegéhez tartozóbb dolgokra kellett, hogy célozzon az író. Ilyen lehet a visszatérés, a kontrasztáló témák szerepeltetése, a tonika-domináns viszony feszültségkülönbségének belső formáló ereje, az ellentétes gondolatok ütköztetése a kidolgozásban.

Az Árnyékok című első fejezetben még nem részese Eszter a cselekvésnek, a dolgok körülötte és részben vele történnek. A főtéma (zenei és irodalmi értelemben egyaránt) a nagyapa és az apa hadakozása. A “melléktéma” az édesanya betegsége, és az egészet mintegy átszövi Eszternek a már kisgyermekként is megnyilvánuló megértése, belátása. Ez a később oly meghatározó tulajdonsága: “A mozarti dallam lefordítása a lélektan és etika nyelvére. Az élet törtvényét, a világgal teremtett összhang állapotát jelenti.”8 A csillaggal elválasztott második kép igazi kidolgozás a fejezeten belül: a férfiak ellentétének állapotrajza után most Égető Lőrinc tönkremenésének folyamatát tükrözi a konkurens újság rohamos térhódítása. A rész dinamizmusát fokozza, hogy ezt a térhódítást gyilkosságok leírásával érik el, és ezek – a regényben minden dolgok mértéke Eszter – benne is maradandó nyomot hagynak. A kidolgozási részben a főtémának csak töredéke, Égető újságja vesz részt, de az fokozott hangsúlyt kap. Új elemek is belépnek, Márton bácsi, Vígh Jancsi. A melléktéma – a betegség – is továbbfejlődik és ütközik a főtéma-töredékkel: ha Égető nem jön haza a tátrai szanatóriumból új nyomdagépeinek megérkezése miatt, felesége sem jön utána, és talán meggyógyul.

A visszatérésben a főtéma még keményebb hangsúlyt kap: a férfiak ellentéte a váltó miatt tovább élesedik. A melléktéma tragikus végkifejlete az édesanya halála.

A második fejezetben – Két férfi a címe – Eszter aktív szereplővé lép elő, és főtémaként mindjárt kínálkozik is barátsága a Máté-lányokkal. A főtéma másik részeként megjelenik a zene, Leona néni, a zenetanárnő alakja és a négykezesek Amállal. A melléktéma apjához fűződő kapcsolatának az alakulása, az a folyamat, ahogyan őszintén megszereti őt. A kidolgozásban újra módosulnak a témák: a két Máté-lány közül Micike ki akarja magának sajátítani Esztert. Az ennél jóval nagyobb súlyú történés pedig a melléktéma kidolgozási szakaszához kötődik: a nagyapa és az apa találkozása. Mint az előbb emlegetett terzinák, úgy kerülnek ők ketten a második fejezet 1. és 3. része után.

A visszatérés újra a Máté-lányok barátságának a rajza, és ami az expozícióban csak felvetett gondolat, a zene, itt meghatározó központi anyaggá válik: Décsi Feri játssza el azt a Mozart-szonátát, amelynek dallamából Eszter a maga tündéri pókhálóját szövi a regény további fejezetein át. Apjához fűződő kapcsolata a születésnapi látogatásban tér vissza hűséges melléktémaként, és a regénynek ebbe a legderűsebb fejezetébe is belelopja az “őrültek” (ez lett volna a regény eredeti címe) sötétebb tónusát.

Ebben a fejezetben is több zenei stílusjegynek eredhetünk nyomába: a lányokkal kötött barátság tonikai feszültségszintjéhez képest fontos emelkedés az a felismerés, hogy őszintén megszerette apját (domináns?). A kidolgozás régi-új anyaga, a két férfi találkozása a visszafojtott dráma szintjére emeli a rész feszültségét. A barátság-témának a tonikájához való visszakanyarodás után újra felizzik az anyag: Décsi Feri hegedülése most ad értelmet a fejezet elején megpendített zenei témának, de ha a főtémában mollban szólal meg ez a motívum, akkor ez most minden bizonnyal maggiore repríz. Apja látogatása is több, mint a melléktéma visszatérése: hisz újabb megjelenése nemcsak a lányával való kapcsolatot folytatja, hanem a nagyapával történő hadakozást is. Így hát a melléktéma az előző fejezet főtémájával kibővül, hogy második kidolgozásként ható beethoveni Coda kerekedjék belőle.

Több-kevesebb joggal és pontossággal hasonló elemzés a többi fejezeten is elvégezhető. Ahogy haladunk előre a regény cselekményében, ezeknél a kisformáknál fokozatosan fontosabbá válik a nagyforma, az egész mű felépítése. Az újabb és újabb fejezeteket pedig egyre kevésbé vonatkoztathatjuk el az előzményektől, a megismert hősök jelleme, tudattartalma alapvetően befolyásolja gondolkodásukat, viselkedésüket. Zenei nyelven fogalmazva egyre több olyan motívum tér vissza az előző tételekből, amelyeknek jelentése csak az előzmények ismeretében világos, tehát egyre kevésbé tekinthető egy-egy fejezet önmagában is megálló zárt egységnek. A bevezetőben idézett Kocsis Rózsa is ebben a nagyformában érezte meg a szerkesztés zeneiségét, és egyre tovább követve az eszmék, hősök, magatartásformák változásait, valóban egyre világosabban rajzolódik ki a teljes regény finoman kiegyensúlyozott struktúrája, amely zenei párhuzamok megvonására csábít.

Az egészet tekintve az első három fejezetet, Eszter gyermek- és ifjúkorát nevezhetjük expozíciónak, kidolgozás a 4-5-6. fejezet, házasságának javarésze, a visszatérés a 7-8-9. fejezet, kapcsolatainak átrendeződése és a család fokozatos felbomlása, az Epilógus pedig természetesen a Coda.

Kiáltóan éles szerkesztő-elv a halál: az 1. fejezet végén az édesanya, a 4. végén a nagyapa, a 7. végén az édesapa hal meg, tehát Eszter életének legfontosabb kapcsolatai. És hogy a 9. fejezet végén idős korának legfontosabb szereplője, Méhes Zoltán is öngyilkos lett, megerősíti azt a leküzdhetetlen sejtést bennem, hogy Eszter Mozart-dallama nem lehet más, csak az e-moll hegedű-zongora szonáta I. tétele, melyben mintegy codaként még egyszer megszólal az a csodálatosan daloló főtéma. Hogy formailag milyen fontosnak érezte Németh László ide, a végére ezt a halálmotívumot, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy miután az első megfogalmazástól eltérően a regény első négy kiadásában Méhes nem lesz öngyilkos, csak elbujdosik Csomorkányról, az író szükségesnek érezte legalább eszmei példaképének, Gandhinak a halálát belekomponálni az Epilógusba. Az ötödik kiadásban aztán már az eredeti verzió szerepel Méhes öngyilkosságával, így a Gandhi lelövéséről szóló híradás bennmarad ugyan, de szerkezetileg funkcióját veszti.

Ez tehát az első, szabályos főtéma. A 2., 4., 5., 7. fejezetben és a kilencedikben második főtémaként jelenik meg a zene. “Sorsának vezérlője a mozarti dallam. Először Décsi Feri hegedűjén szólal meg, s úgy szárnyal, ’mintha egy angyalnak adta volna bérbe testét’. Aztán a lajosfalvi közös zongorázások ál-idilljében kísért, majd a szegháti detektoros rádióból teszi számára elviselhetővé Józsi hűtlenségét. Később alakot vált: a városházi irodalmi esten Eszternek úgy tűnik, mintha Méhes álla alá szorult volna az a hegedű. A Kotormán-kép végtelen perspektívájában is ugyanazt a messzeséget véli felfedezni, amit a szonátában. Az analógia Méhes Csomorkányra költözésével válik teljessé: versmondása Décsi Feri rég volt, megcsodált játékára emlékezteti az öregedő tanítványt.”9 Az élet tényeit – a halált is – elfogadó, az “őrültek”-széttaposta élet romjain újra meg újra harmóniát teremteni tudó és akaró Eszter egyénisége e két princípium, a zene és a halál közé tökéletesen illeszkedik.

A melléktéma két férfi, az “őrültek”. Az expozícióban a nagyapja és apja, a kidolgozási részben férje és Szirmai, a visszatérésben fia, József és Szilágyi, majd József és Méhes. Furcsa eredmény, hogy ezeknek a férfiaknak a munkálkodása, bármennyire is mindegyikük a legjobbat akarta, Eszter életébe szinte kivétel nélkül úgy szólt bele, hogy lerombolta azt a “foltnyi édent”, amit neki a romokon ismételten sikerült megteremtenie. Így válik a melléktéma a főtémacsoport éles ellentétévé.

A barátság és a szerelem is három alkalommal jelenik meg a melléktémacsoport békésebb tagjaként. Az expozícióban a Máté-lányok barátsága a 2. fejezetben indul. Az 5. fejezetben Amállal az asszonybarátságban éri el a legmagasabb hőfokát, és leszűrt, szellemi összetartozássá alakul Méhessel a 9. fejezetben. A szerelem-téma expozíciója Décsi Feri, a hegedűs, a 2. fejezet 3. képében. Ez olyan rejtett, alig tudatosult érzés, hogy csak férje tapintatlan megjegyzése teszi utólag tudatossá. A 4. fejezet 1. képében Szirmai doktor udvarlása jut el külsőségekben a legmesszebbre, a vallomásig és a szakításig. Szilágyival, fia tanárával kapcsolatban újra csak egy elfojtott érzés jelentkezik a 7. fejezet 2. képében.

Mindezek a motívumok egyetlen cél szolgálatában állnak: Eszter édenének a megteremtését segítik, gátolják, ill. lerombolják azt. Így hát ez a többször megismételt kísérlet a teljes motívumrendszer eredőjének tekinthető, mint valami passacaglia basszus, vagy wagneri vezérmotívum, vagy akár csak hangnem, intonáció a műben.

A témák bonyolult viszonyban vannak egymással: a halál motívuma soha nem szerepel azonos képben a zenei motívummal. A szerelem viszont mindig a zenével azonos képben szerepel, akkor is, ha a két motívumhoz nem azonos személy tapad, mint pl. a Tanyai internátus című fejezetben. A negatív kicsengésű melléktéma, a férfiak világa – ahogy a szonátaformában lennie kell – csak egyetlen egyszer csap össze a zenével, szerelemmel, édenalapító kísérlettel, a kidolgozási rész kezdetén, a Lajosfalvi paradicsom című fejezet első képében. Az édenalapító szándék is itt, a kidolgozási részben a legerősebb, Eszter mindhárom középső fejezetben látványosan újrakezdi.

Még egy kulminációs pont van a regényben: a visszatérés kezdetén ugyanúgy felsorakoznak a motívumok, mint a kidolgozási rész elején, de az ellentétek itt nem csapnak össze, a főtémacsoport és a melléktémák egymás után jelentkeznek.

Két fejezet van a regényben, amelyből ezek a motívumok szinte teljesen hiányoznak: a 3. és a 8. Mindkettő háborúban játszódik, a Háborús tavasz az első, a Menekülők és maradók a második világháború idején. Véletlenül éppen ezen a két helyen, az expozíció legvégén és közvetlenül a coda előtt szólal meg a forte marcato jelű zárótéma az e-moll szonátában.

Jegyzetek, felhasznált irodalom

  1. Németh László: Negyven év. Magvető, 1976. 40. oldal.

  2. Kocsis Rózsa: Minőségeszmény Németh László szépírói műveiben. Magvető, 1982. 409.

    3. oldal.

  3. U.o. 411. o.

  4. Grezsa Ferenc: Németh László vásárhelyi korszaka. Szépirodalmi, é.n., 264. o.

  5. Kortárs 66/4. szám, 623. o.

  6. Németh László: Beszélgetés a zenéről. Megmentett gondolatok. Magvető, 1975. 371. o.

  7. U.o.

  8. Grezsa Ferenc: I. m. 268. o.

  9. U.o. 266. o.

  10. Vekerdi László: Németh László. Elvek és utak, Szépirodalmi, é.n.

 

 

Cs. Varga István

A sorskutató irodalomtörténész és a költõ

Bakonyi István

Bakonyi István Székesfehérváron élő, szervező típusú irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő: Németh László-szellemiségű értelmiségi. Magyar-angol szakos tanár, sokáig tanított egy székesfehérvári általános iskolában, majd pedig egy szakközépiskolában. Mindenütt pezsgett körötte az élet. Számára a tanítás és kutatás életre szóló, egymást feltételező, erősítő és hitelesítő kettős feladatkör.

Organizátori tevékenységében először 1985-ben mutatkozott be, székesfehérvári társaival összefogva országos Németh László-konferenciát szervezett, majd pedig a konferencia anyagát – szerkesztőtársával, Horváth Júliával együtt – könyv alakban is megjelentette: A lélek tápanyagai, Székesfehérvár, 1986. Az 1991-es jubileumi Németh László-konferenciák anyagából is tanulmánygyűjteményt szerkesztett: Az író rejtettebb birtokán (1992). Pilinszky János utolsó, Székesfehérvárott megrendezett Író-olvasó találkozójának létrejöttében is szerepet vállalt. Legutóbb, 1996. május 17-én az ő szervezésében jött létre az újabb székesfehérvári Németh László-konferencia, amelynek házigazdájaként szeretettel emlékezett meg a Németh László-kultuszt és az ő kutatói fejlődését hathatósan segítőkről: Király Istvánról, Czine Mihályról, Béládi Miklósról és Kocsis Rózsáról is. A konferencia anyagát (Szokolay Sándor, Fodor András, Lőkös István, Cs. Varga István, Bakonyi István előadását) az Árgus folyóirat főszerkesztő-helyetteseként jelentette meg.

Németh László-tanulmányokat tartalmaz első önálló könyve: Elidegenedés és társadalmi cselekvés (1990), a székesfehérvári Vörösmarty Társaság kiadása.) Az Emberi színjáték, a Bűn, Gyász, Iszony, Égető Eszter című regényeket vizsgálja, átfogó tanulmányt közöl a Mezőföldi novellákról. Meggyőzően bizonyítja: a bajlátó, tragikus szemléletű írógéniusz sosem közönyre, sosem passzivitásra, hanem a társadalmat az etikum és minőség jegyében arculatunkra formálni-alakítani akaró hasznos, értékteremtő cselekvésre inspirálta olvasóit. Esszé-, regény- és drámaíróként is az “érdemes-e?” alapkérdésre életigenlő válaszokat adott.

Bakonyi második könyve A folytatás reménye (1991), amelyben tovább vizsgálja a Németh-műveket: Utolsó kísérlet, Irgalom, Életmű szilánkokban, Gulyás Pál szobájában. A könyv címadó tanulmánya Kálnoky Lászlóról szól, aki már óriási műfordítói életművet hozott létre, amikor élete utolsó másfél évtizedében költészetét minőségileg megújította és irodalmunk élvonalába emelte. Értékfeltáró személettel közelít Csorba Győző, Csanádi Imre, Fodor András és Kárpáti Kamil munkásságához. “Megkívántam a bujdosást már” címen értekezik Csoóri Sándorról, főképpen irodalmi és történelmi fehér foltjainkat megvilágító, felelősségteljes esszéírásáról.

Harmadik könyvében Kérdések a korhoz (1993) címen Babits Mihályról. Németh Lászlóról, Csoóri Sándorról, Takács Imréről, Kalász Mártonról szóló tanulmányait foglalta össze. Sütő András esszéírását és Szőcs Géza költészetét értékfelmutató szemlélettel elemzi. A Messzülő ég ciklusában Bertók László, Szokolay Zoltán, Sárándi József költészetét vizsgálja.

1997-ben látott napvilágot Bakonyi István tanulmánykötete, amely nagyszerűen váltotta valóra címadását: Nemzedékek kézfogása. Az irodalomtörténész és kritikus Bakonyi azok közé tartozik, akik sokat tesznek azért, hogy a megjelenő szépirodalmi művek, irodalomtörténeti könyvek ne süllyedjenek kritikai visszhangtalanságba. A Vörösmarty Társaság elnöke, a magyar szellemi-kulturális élet tevékeny képviselője, szellemi kilátót épített lakóhelyén. Neki valóban van országos provinciája, hatásövezete, vonzáskörzete. Hetente készít műsort, interjúkat a székesfehérvári városi televízió számára. Neki nem a versengés (contentio), hanem az együttműködés (cooperatio) az eszményképe.

1999-ben a Felsőmagyarország Kiadó gondozásában és a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola közreműködésével látott napvilágot az Ember az ezredfordulón című Bakonyi-tanulmánykötet, amely esszéket, tanulmányokat és kritikákat tartalmaz. A szerző határozott világképpel, értékszemlélettel rendelkezik, a valódi értékek irányában nyitott, az összeegyeztethetőség (complementary principle) alapelvét vallja. Tudja, hogy a horizontális síkon egymással ütköző nézetek (tézisek és antitézisek) elvileg és rendszerint a gyakorlatban is feloldhatók, összeegyeztethetők egy magasabb szinten.

A 2001-es esztendőben két könyve is fog megjelenni. A Bella Istvánról, a most hatvanéves költőről szóló monográfiája a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének és a Balassi Kiadónak az együttműködésével, Rónay László sorozatszerkesztésében, az Igehirdetők című tanulmánykötete pedig a Serfőző Simon által vezetett Felsőmagyarország Kiadó és a Kodolányi János Főiskola együttműködésével fog napvilágot látni.

Tamás Menyhért

Bakonyinak a Tamás Menyhért költészetéről és regényírói eredményeiről szóló egyik alapvető tanulmányából született későbbi kismonográfiája, amelyet a Kortársaink sorozatban, az MTA Irodalomtudományi Intézetének kiadásában, Rónay László szerkesztésében adott közre: Tamás Menyhért (1994). A József Attila-díjas költő és író munkásságának eredményeit példás következetességgel tudatosítja. A bevezetőben a Tamás Menyhért “jelenségről” szól. Gondot fordít a költő és író természetét alkattani mélységekig meghatározó, emberi és művészi karakterét kialakító életrajzi vonatkozásokra. Tamás Menyhért 1940-ben a bukovinai Hadikfalván született, egy kevés szavú, de népes székely család 10. gyerekeként. A székelyek a madéfalvi mészárlás, az 1764-es siculicidium miatt menekültek Moldvába, Bukovinába. Tamás Menyhért élete elválaszthatatlanul forrt össze a főleg ukránok és románok lakta kerületen a kétszáz éves elzártságban élő bukovinai székelység sorsával. 1941-ben – a közeledő háború miatt a magyar kormányzat – szülőföldjéről családjával együtt a Bácskába telepítette át. 1944 utolsó hónapjaiban gyermekfejjel részese a közel húszezres lelket számláló, hazájában-hontalan néptöredék földönfutásának, majd pedig “dunántúli honfoglalásának”.

A Bukovinától Tolnáig vándorló-menekülő bukovinai székelyeknek Illyés Gyula is verses emléket állított: “Gombolyagként kibomolva / tekerül le Hadikfalva. / Futó fonál az orsóról: Istensegíts egy szekérsor”. A megélt közös sors a Tamás Menyhért életművét tápláló, “lélek-ellátó” alapélménye. Jól látja és értékeli Bakonyi István: szűk, ösztövér és fájdalommal telített élményvilág ez, de egyszersmind elementáris erejű, tengerszem-mélységű ihletforrás is.

A költő Tamás Menyhértet irodalomtörténet-írásunk a hetvenes évek elején jelentkező Utassy József, Kiss Benedek, Szepesi Attila, Kiss Anna, Veress Miklós, Oravecz Imre nemzedék tagjai közé sorolja. Kétségtelenül súlyos emlékeket hozott magával a “bokaharapdáló” történelemből. Életműve bizonyítja, hogy irodalmunk a magyar történelem művészi tükre: sorstörténet is. A históriai és eszmei tanulságokat Bakonyi István gondosan taglalja. Az időrendet követve veszi sorra a versköteteket, emeli ki Tamás Menyhért művészetének jellemző vonásait: az eredendő líraiságot, képi látásmódot, szinte balladai hangulatot árasztó drámaiságot, a nyelvújításból kimaradt bukovinai székelység tömör, jellegzetesen archaikus nyelvezetét. Élménylíra ez a javából, de benne feszül a kifejezés tökéletesítésének, művészi hitelének fokozódó igénye is.

Az első verseskötet költője a földet gyökerükkel megkötő fák szövetségét kereste, azokét, akik “villám-hasítottan is leveledzik a példát”, akiknek haláláért sokszorosan áll bosszút a tavaszi sarjadzás: Szövetségben az fákkal (1974). A fa égbenyúló ágaival, a törzs konok teherbírásával tanúskodik az élni akarás mellett, a gyökerek pedig a helytállás konok hűségéről vallanak: “cipelve a hűség terhét – szabadságunk e szövetség.” A költő az emlékezés meredek falán “kútba súlyoszló lélekkel” hatol a múlt mélyébe, amelynek “gyöngy-igézete” folyton messzebbre rejtőzik. Sorsélményeket fogalmaz: a történelem számkivetettjeiben “beszegzett ég alatt… a fákig nő az iszonyúság”, a “küllőkhöz-vert álmok szakadékain / tovább töredezik a néma kín.” Tamás Menyhért drámai tömörséggel, balladákra emlékeztető sejtetéssel, néhol zsoltáros komolysággal és szépséggel vall, de sosem panaszkodik. A Küszöbök (1978) és a Messzülő ég (1980) mutatja, hogy verskötetek lépcsőfokain emelkedik magasra. Ideiglenesen lezárja lírai életművét, a prózai elemzés-formával tágítja az önkifejezés határait.

Sorjáznak kisregényei: Vigyázó madár (1981) – “Az utolsó fejezet apám regényéből”. A “vigyázó madár” a darumadár, az édesapja jelképe. A regényhez ciklusképző módon kapcsolódó Esőrácsok (1984) a vándorlás, gyötrődés, az “abroncsos idő” szakadatlan szorítását, a tudat- és lélekállapot statikáját és feszült dinamikáját érzékelteti, a motívumok szövése a sorsalakulás geológiai rétegződését követi. “A kilököttségből is kilökött” sorsú embereket a Babilonnak vizei mellett ültünk zsoltáros fájdalommal szólaltatja meg. A Mérleges idő (1985) szépírói vallatása, a “kálváriás út” vége, a megérkezés regénye, a hazára találás vágya futamos benne. A “léptekre, ajtónyílásra és madaras ébredésre” komponált mű az Előcsend (1986). A regényciklus folytatása a Balbina (1987), a “távlatos hűségű nép” metszet-kisregénye. Nem memoár, nyoma sincs benne az akaratlagos emlékezet-erőltetésnek, sem az életrajzírói ragasztásnak, toldásnak. Az író bévülről lát és láttat”, a hősök “alulról kezdik” emlékezetüket: “Itt visszafelé történik minden, úgy ahogy mi történtünk.”

A kisregény-ciklustól eltérően külön témakört beszél el a Holtág (1983). Mellékágon kapcsolódik az addigi áradó ihletforrásokhoz. Vérbeli széppróza, különösen a nyitánya nagyszerű, tartalmi gazdagságban, stílusminőségben is elmarad az előző regényektől, bár a fősodor irányát így is jelzi. Erőteljesen néprajzi jellegű a Szent Anna-tó regéje, a “regényfolyamon túl” mutat a Forradások (1989). Tamás Menyhért sorsos költő marad prózaíróként is. Írásművészetének célja, artisztikuma joggal rokonítható Tamási Áron és Sütő András gondvállaló szépírói művészetével.

Nyolc prózakötet után tért vissza pályakezdésének műfajához, a vershez. A vers és próza Tamás Menyhért egységes életművének két önkifejezési terepe. Joggal idézi Bakonyi a költő vallomását a HELYtelen (1991) című verskötet ajánlásából, életművének műfaji tagolódásáról, téloszáról: “Regényeim lírai regények, prózai-költemény-prózák. Mindkét műfaj, műfajötvözés egyet szolgált: az 1941-ben Bácskában, majd Dunántúlra telepített bukovinai székelység – az ő sorsukon keresztül minden kisebbség, nép – kálváriás életének megörökítését.”

Az idővel növekvő távlatból egyre nyilvánvalóbb, hogy tamás Menyhért költői-írói útja sorsának mélyről vezet felfelé, jut egyre magasabbra. Tehetsége, jellemegyenessége, nyitottsága igazi távlatok esélyét tartogatta számára. Ma már látható, hogy a részt az egészben, a kisebbség sorsát az egyetemesben szemléli, alapkérdései is a legégetőbb ezredvégi dilemmákhoz igazodnak.

A sorskutató költő és író monográfusa, Bakonyi István is sorskutatóvá vált. Bakonyi kéziratban már korábban lezárta kismonográfiáját, éppen ezért aligha tehet arról, hogy az eddigi pályaszakasz megkoronázó válogatott kisregényeket és új verseket közlő két legfontosabb Tamás Menyhért-könyv elemzése, értékelése már nem kerülhetett be könyvbe.

Tamási Menyhért súlyos élményeinek “lírai szőttesét” gyakran átélőként hitelesíti, vagy szemtanúként írja le verses és prózai “krónikáit”. A krónikás póztalanságával, a küldetéses ember öntudatával vallja: “Szárnyaim színeitől hivalkodást ne várjatok. / Csillagozni a nappalt – mihaszna.” Tudja, hogy a történelem fel nem parcellázható egész. Versailles című versében benne van a francia “gloire” és a “grandeur”, a pompa, de a park mélyén meghúzódó kastélyok szerepe is az első világháborút lezáró, a közép-európai térséget összekaszaboló békekötések is. Nála a “Versailles”-ra a “vert száj” rímel, amelyet a négyszer ismételt “vér”-rel is nyomatékosít.

Tamás Menyhért nyelve szuggesztív, képletes, hangja kissé visszafogott. Őrzi eszmei alapértékeit: a hűséget, tisztaságot, emberséget. Szellemi-lelki leltárkészítést végez növekvő művészi hitellel, maradandó érvénnyel. Költői és írói jelentőségét, a kritikát is vállalva tudatosítja Bakonyi István. Meggyőzően bizonyítja: Tamás Menyhért élmény- és gondolatgazdag művészete formai szempontból is eredeti, egyéni “karakter-minőség” élő költészetünkben.

 

 

Jobban József

Schnitzler elbeszélõ írásai a pszichológiai vázlatoktól a monológnovellákig

Arthur Schnitzler (1862-1931) az osztrák századforduló irodalmának egyik jelentős írója, drámái mellett elsősorban prózai írásait tartják írói tevékenysége csúcspontjának. (Rey, William H.: Die geistige Welt Arthur Schnitzlers. In. Arthur Schnitzler. Die späte Prosa als Gipfel seines Schaffens. Erich Schmidt Verlag, Berlin, 1968.). Amíg drámai írásainak középpontjában a szociális elemzés áll, elbeszélő szövegeiben a szociális környezete és lélektani hajlamaik szerint jellemzi, többnyire a női szereplőit lelki horizontjaiknak megfelelően úgy kategorizálja, milyen irodalmi olvasmányokat részesítenek előnyben, például: Berta Garlan a kisvárosi élet magányában Friedrich Gerstäcker (1816-1872) kalandregényeit, Elza kisasszony példaképe Guy de Maupassant 1890-ben megjelent “Notre Coeur” (Szívünk) című regénye, melynek főhőse az emancipált nőtípust képviselte, aki frigid szépség. Az olvasmányélmények kapcsán a “Meghalás” (Sterben) című elbeszélését kell megemlítenünk, mely 1895-ben jelent meg a Fischer Könyvkiadó gondozásában, s ezzel elindult Schnitzler a prózaírói siker útján. Végzetes helyzetében felfedi a hős, Nietzsche és Schopenhauer nem más, mint pózoló nagyképű alak, akik valójában nem is tudják, miről beszélnek. Prózaírásait tekintve két elbeszélés-stratégia különösen jellemző Schnitzlerre: a kísérlet és a rejtély. Mindkettő aktív együttgondolkodást feltételez, mely az elbeszélő vagy a szereplő szubjektív perspektíváit nem azonnal fogadtatja el, és ez ejti foglyul az olvasót. Naiv közlési vágyat vet be annak érdekében, hogy láthassuk a tudomány korlátokhoz kötött mibenlétét. Ez nem tűnik ellentmondásnak, mert Schnitzler megkísérli az olvasó analitikus szemléletét iskolázni, másrészt utal az észszerű gondolkodási struktúrák hatásaira. Az a technika, mely az olvasó kétkedését hívja elő ahelyett, hogy a megoldást kínálná, az irodalomkritika az alábbi szemrehányásokkal illeti: eldöntetlenség, határozatlanság (Unentschiedenheit), kettős jelentés (Doppeldeutigkeit), ez Just véleménye, Allerdissen ugyanezt törvénytelen játékosságnak tarja és egyben a saját problémáitól való menekülést látja benne.

Az úgynevezett “kis formák” szakértőjének is tartják Schnitzlert, az egyfelvonásosok és rövid novellák mesterének, felvillant valami ironikusat, melankolikus történetet, jogtalanságot, hűtlenséget, önzetlen emberszeretetet, toleranciát, szatírát. Típusokról szóló tanát “A szellem szóban és a szellem tettben” című írásában rendszerezte. Egyben feloldotta a novella és az elbeszélés közötti határokat, ezért írásait műfaji csoportokba sorolni igen nehéz. Témái kifejtésére drámai és epikai kifejezésformákat egy és ugyanazon dolognak tart, egyfelvonásos darabjainak témája novelláiban is megjelenik.

Példaképeknek a 19. század második felének francia és orosz elbeszélőit említhetjük, mindenekelőtt Flaubert, Maupassant és Bourget, Turgenyev, Csehov és Dosztojevszkij nevét. A “rövid formák” ugyanakkor az angolszász tradíciót követik. Tematikailag, mint azt gyakran emlegetik, az erotikus érdekli, a játékosok, a művészek, a színház világa, a házasságtörés: pl: A holtak nem beszélnek (Die Toten schweigen. 1897), de a sérültek, a bűnözők világa ugyancsak Schnitzler érdeklődési körébe tartozik.

“Én-elbeszélései” a kutatók értetlenségét és vitáját váltották ki (Egy orvos papírjaiból, Andreas Thameyer utolsó levele), mert ezen írásai a szürrealizmus, a parapszichológia határán állnak. Fiktív naplói (Virágok, a Másik) pontos lelki diagramok.

Schnitzler pszichológiai mélységei egész írói munkásságát figyelembe véve a prózaírásaiban mutatkoznak meg leginkább, s ott hatásosak, ahol a lélektani árnyalatok mutatkoznak meg leginkább, s ott hatásosak, ahol a lélektani árnyalatok az olvasó tudatában kevésbé világosak, így bepillantást kapunk azokba a folyamtokba, ahol a szereplő sem tudatosan cselekszik. Ez a megélt beszédben vagy a belső monológok formájában valósul meg. Ezt a módszert Edouard Dujardin “Les lauriens sont coupes” (1888), (A babérleveleket levágják) című regényében alkalmazta, e módszer elemei a korai Schnitzler-elbeszélésekben is jelen vannak. A tudatáramok, mely James Joyce-nál fordul elő, a belső monológban rendezetlenül zajlanak le. Itt az ismétléseknek és az előrejelzéseknek lényeges szerkezeti szerepük van. Így jönnek létre Schnitzlernél új kifejezésformák, a külvilág a személyek ingereiben, a szenzorikus stimulusok, az asszociációk, az emlékek és az érzelmek által kerülnek napvilágra, tárulnak fel.

Schnitzler pszichológiai érdeklődésének központi témája a lélektani és szociális értelemben vett betegség. Ez viszont többnyire testi bajokat jelent, tüdőbajt, lelki gyengeséget, ami a fin-du-siècle-hangulat eredménye, hősei a lelki egészség és betegség, az erkölcsös és az erkölcstelenség határán mozognak. A betegség mellett a párbaj az, ami a schnitzleri hősök szociális biztonságát fenyegeti. Az a betegség, melyet Paul Heyse “Gyógyíthatatlan” című novellájában felvet, Schnitzlertől távol áll. Scnhnitzler a lassú testi szétesést mutatja be irodalmi eszközökkel (Meghalás – Sterben). Pontos lélektani tanulmány az “Egy búcsú” (Ein Abschied) című műve, melyben a főhősnő halálos betegségével találja szemben magát. Háttérben mindig a szociális problémák húzódnak meg a klinikai “esetek” többségében. Ez a helyzet a két következetesen belső monológ formában megírt novellában is (Gustl hadnagy – Leutenant Gustl és Elza kisasszony – Fräulein Else), az úgynevezett nagy elbeszélések követik a sort (Berta Garlan asszony - Frau Berta Garlan, Doktor Gräsler, Badearzt, Hajnali mérkőzés – Spiel in Morgengrauen, Az álmok éjszakája, Traumnovelle, Casanova hazatérése – Casanovas Heimfahrt), s végül a két regénye (Út a szabadba – Der Weg ins Freie, Teréz. Egy nő életének krónikája – Chronik eines Frauenlebens).

Benkóczy György

Ékes történetünk

E sorok szerzője nem nyelvész, legfeljebb szerény nyelvművelő, nem is történész, mert csak helytörténeti kutatásokkal foglalkozott, de a történeti művek megszállott búvárlója.

A középiskolában azt tanították, hogy finnugor nép vagyunk, legközelebbi rokonaink az obi-ugorok, a vogulok és osztjákok, azaz manysik és chantik. A budapesti tudományegyetemen neves tudósok, mint Gombocz Zoltán és Zsiray Miklós ezt a tant folytatták, ezt vallottam, vallhattam magam is, de soha nem volt számomra rokonszenves, miképpen az egész magyarságnak sem. A magyar nép története kezdettől fogva a különböző bevándorolt vagy szomszédos népfajokkal való keveredést mutatja. Jellemző példa erre, hogy a telefonkönyvben a Miskolc részben 15 hasábot tesz ki a Tóth vezetéknevűek száma, hasábonként majdnem 100 előfizetővel, ami majdnem 1500 főre rúg. De mindezek anyanyelvünkön való beszéde meghatározza magyarságukat, való igaz, hogy nyelvében él a nemzet. Ez a csodálatos anyanyelv szabja meg gondolkodásunkat, eredeti fordulatai, szólásai idegenre sokszor lefordíthatatlanok. Sem a szakkönyvekben, mint például Bárczi Géza igen alapos “A magyar nyelv életrajza” c. munkájában, sem az iskolai tankönyvekben nem fordul elő, hogy édes anyanyelvünk az európai indogermán flektáló nyelvektől eltérően agglutináló, azaz ragozó nyelv. A gluten latin szó enyvet jelent és a görög gloton = ragadós szóra megy vissza, belőle képződött az aglutinare (vsz. ad + glutinare) hozzáragad, hozzáragaszt ige. De maga a rag főnév is csupán azt jelenti, hogy toldalék, hogy a viszonyításbeli módosulásokat ezzel fejezzük ki. Senkinek eszébe nem jut, hogy a ragad, ragaszt, ragaszkodik, ragály, stb. szótöve, amellyel birtokos jelzőt, határozói viszonyt, igei személyt fejezünk ki és alkalmanként szorosan a szótőhöz ragad. Ez a jellegzetes tulajdonság rendkívüli tömörséget biztosít nyelvünknek, egyetlen szóval fejezzük ki azt, ami az indogermán nyelvekben legalább három szóelemet igényel.

Lehet, hogy el is akarták rejteni ezt a nyelvszerkezeti jelleget. A “finnugorizmus” teljességgel elrejtette vagy elhanyagolta a rajta kívül eső adatokat, amelyek a Kaukázus vidékén a hajdan ott élő magyarságra utaltak, például, mint a helynevek. Krónikáinkat, Anonymust, Kézai Simon és Kálti Márk műveit, történeti adatait alaptalan, naiv elbeszélésekké süllyesztették. Ma sincs olyan népszerű kiadványunk, amelyből mindezeket olvashatnánk. Gimnáziumainkban alapvető tantárgy volt a latin nyelv és irodalom, amelynek keretében klasszikusok: Livius, Vergilius, Tacitus, Horatius, stb. szerepeltek, de anyagából hiányoztak a krónikák vagy a kódexek szemelvényei, pedig mennyire fokozták volna magyarságunk öntudatát.

De hát ennek éppen az ellenkezője volt a cél!

Aeneas Silvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1442-ben a gyermek V. László királyunk nevelője volt, bejárta országunkat, és jól ismerte a magyar viszonyokat. Visszatérve hazájába egy veronai szerzetes észrevételét “urbi et orbi” örökítette meg, miszerint a magyar nyelv rokona a vogulnak és az osztjáknak. II. Pius pápa 1458-1464 között uralkodott, amely idő egybeesett Mátyás királyságával. Mátyás nem tűrt beleszólást országa ügyeibe, és ez a megállapítás a pápa megtorlása lehetett, mert Mátyás nemzeti vallás megalapításával fenyegette meg. Corvinái között lehetett olyan mű, amely származásunk adatait tartalmazta, s ezért halála után az egyháziak elpusztíthatták, mert nem biztos, hogy a honfoglaló magyarság pogány volt. Pogány szavunk mai tudatunkban a keresztény ellentéte, vallástalan. Azonban távolról sem ősi. Az 1130-1420 között adatolt szó a középkori egyházi vagy hazai latinban paganus. JELENTÉSE falusi. A szó mögött az rejlik, hogy az ősi valláshoz ragaszkodók falvakba húzódtak vissza.

A XVII. században német nyelvészek kezdték emlegetni nyelvünk finnugor kapcsolatait. 1770-ben a magyarországi Sajnovics János Hell Miksával Koppenhágából csillagászati megfigyelésekre Észak-Európába, a lappok földjére utazott (és mellékesen tapasztalt nyelvi megfigyelései alapján megírta “Demonstratio idioma Hungarorum et Lapporum idem esse” c. könyvét. (Bizonyítása annak, hogy a magyarok és a lappok nyelve ugyanaz. (Koppenhága, 1770)

A munka rendkívüli hatást váltott ki Németországban, Ausztriában és nálunk is a német nyelvű betelepítettek értelmisége között, míg a magyarság felháborodottan tiltakozott a “halzsíros rokonság” ellen. Évszázadokon át változatlanul élt bennünk a tudat, hogy keletről származunk, őseink onnan jöttek, és egész lényünk elüt a lappokétól. Elkezdődött a korabeli tudományos körök vitája.

A magyar tudományos életben páratlan vita zajlott le a XIX. század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Témája a magyarok eredete, illetve a nyelv törökségi vagy finnugor rokonsága volt. Ezt a heves összetűzést méltán nevezték el ugor-török háborúnak. A közvélemény Vámbéry Ármin mellett, a török-magyar rokonság oldalán állt, a finnugor származással bizonygatott a Szepességből jött német eredetű Hunfalvi (Hunsdorfer) Pál és az Albrecht főherceg által Magyarországra hozott Budenz József, aki idejövet egy szót sem tudott magyarul.

1842-ben a zirci Reguly Antal osztrák támogatással jutott az Ob, Tobol és Irtisz folyók forrásvidékére, ahol rálelt a fázós és nyomorúságos vogul és osztják kisnépekre, és felfedezte közelebbi kapcsolataikat a magyar nyelvvel. Hazatérve 1858-ban hirtelen meghalt, s gyűjtésének mindmáig csak negyedrészét dolgozták fel, felőle izmosodott a finnugor álláspont mellettiek tábora, noha a vogul paleoszibériai nép, Szibéria kőkorszaki népeinek maradványa, s embertanilag közelebb áll hozzájuk, mint népünkhöz. Nyelve átvétel.

1877-ben Trefort Ágoston (neve szerint francia) kultuszminiszter értekezletet hívott össze, hogy tudományosan megállapítsák a magyar származási elméletet. Nyelvészeink nem tudtak megegyezni, ezért a miniszter a jegyzőkönyv szerint az alábbi nyilatkozattal zárta be az ülést: “Tisztelem az urak álláspontját, én azonban mint miniszter az ország érdekét nézem, s ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el. Mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.”

Ez a közlés véglegesítette az osztrák tudatformáló igyekezetet, hogy elfeledtesse népünk dicső múltját és őseit, és megfosszák ősi tudatától. Két végzetes következménye is lett. Hagyján, hogy az ősi származás oldalán állókat megfosztották minden állami támogatástól, a nyelvészetből történelmet alkottak. Töröknek vélt jövevényszavaink száma oly tekintélyes, hogy magyarázatlanul nem lehetett hagyni. Eredetükhöz ezt az értelmezést fűzték: a gyűjtögető vadász-halász ugoroktól elszakadva egy észak-ázsiai ős-török nép leigázott bennünket és magával sodort a Volga-mellékére, majd innen a Donhoz, ahol egy másik ős-török nép, a kazárok uralma alá kerültünk, majd egy harmadik török nép, a besenyők a Kárpátok mögé kergetett minket, és nyelvünk elemeit így szedegettük össze.

Akadt néhány idegen történész (McCartney) és nyelvész (Lenormant), akik cáfolták a magyar szakembereket, de kevesen voltak. E tévhiteket tanították rólunk pl. az angol iskolákban.

A finnugor népek felsorolásában szerepelnek a Volgától északra kerültek is. Dr. Margaret Schlauch megállapítja a finn és a magyar nyelv idegenségét, meg az észt, lapp nyelvét. Megemlíti a szamojéd népet, amelyről azt mondja, hogy neve orosz eredetű és azt látszik jelenteni, hogy “önevő”, vagyis kannibál. Tehát ezek árnyékai is reánk estek.

Fel kell ismerni azt a történelmi tényt, hogy a Habsburg szellemi elnyomás terrorja a finnugorizmus köztudatba vitelével rakta a magyarságra a megvetésnek, lebecsülésnek mindazt a bélyegét, amit tanítanak rólunk a “művelt Nyugat” iskoláiban.

Cáfolja ezt a régész-történész tudós László Gyula Őstörténetünk c. művében. Tankönyvkiadó, Bp. 1981.

Björn Collender: A finnugor hangkészletből hiányzik az á, é, cs, gy, í, ly, ny, ö, ő, sz, ty, ú, ű, zs, tehát 14 hang. Igekötővel nem rendelkeznek. (Comparative Grammar of the Uralic Languages, Stockholm, 1960)

Hideo Matsumoto japán professzor szerint a magyarság vérképe, az immunglobulinok markergénjei ázsiai eredetet mutatnak, míg az uráli és finnugor népeké teljesen eltérőek, így minden embertani rokonságot vagy származást kizárnak.

Így a magyarságra ráerőszakolt hamis őstörténet elfoglalja méltó helyét a tudomány szemétkosarában.

László Gyula: Vértesszőlőstől Pusztaszerig, Gondolat, Bp. 1974. c. művében kifejti, hogy az itt megtalált ősember az, akit a tudományos körök Homo erectus sapiens paleohungaricusnak neveznek, 350 000 évvel ezelőtt élt. Lábnyoma, kavicseszközei megmaradtak. Koponyatérfogata 1400 cm3-nél nagyobb. (Gáboriné Csánk Vera: Az ős-ember Magyarországon, Gondolat, Bp. 1980.)

A Kárpát-medencébe bevándorolt gravetti (gravette = kőből pattintott nyílhegy) síkvidéki kultúra népei beolvadtak a helybeliekbe. Földművelők voltak. A Kárpát-medence és a Közel-Kelet között állandó a népmozgás és ez a hatalmas élettér egynyelvű.

Legújabban a nyelvtudósok felszámolták azt a hipotézist, hogy indoeurópai alapnyelv létezett volna. Nem volt finnugor alapnyelv sem.

Torma Zsófia Hunyad megye monográfiája, Bp. Athaeneum, 1898. c. művében tárta fel, hogy az európai őshonos emberfaj azonos a közel-keleti, a Tigris és Eufrátesz, valamint a Kaukázus feletti térségen élőkkel. Ásatásai során Tordoson ember- és állatfigurákat talált, amelyeknek ékiratos jegyei voltak. Ő még akkor nem tudhatta, hogy ezek a sumirokéval egyeznek.

Körösön 20, Tatárlakán 26, Méhkeréken 60 agyagszobrocskát találtak, amelyek az Istenanya tiszteletén alapuló vallásos hiedelemre utalnak. Idegen szakemberek is ezt bizonyítják. (Dr. Marija Bimbutas: The Gods and Goddesses of Old-Europa, London, 1965.)

A Tatárlakán talált és égetett agyagból készült amuletten írás van, amely nyelvemlék is. Azt jelenti, hogy a Kárpát-medencében találták meg az emberiség egyik legelső írását, ami azt sugallja, hogy itt kezdődött a történelem. Tordos mellett felfedezhető az a népnév, a SA-PIR, amely Hood táblázatán is szerepel. Tehát a mezopotámiai sumirnak nevezett írásbeliség előtt 1500 évvel. A sa-pir szó naparcút, napbarnított arcút jelent.

Miközben hazánkban dúlt az ugor-török háború, német, angol, amerikai tudósok, régészek körében megkezdődött a sumir nyelvvita. Már a XVII. században Európába kezdenek kerülni a Mezopotámiában megtalált ékiratos feliratok, majd a XIX. században az ásatások nyomán felszínre került ékiratos agyagtáblák. 1802-ben Niebuhrnak sikerült kibetűznie a perszepoliszi feliratokból Dárius, Xerxes és Histapses nevét, rájött a “királyok királya” kifejezésre, amely csak a mi nyelvünkben szokványos, mint pl. a középkori Mária-siralomban a “világnak világa, virágnak virága” szóképek, és ezzel elindította az ékiratok megfejtését. Sokféle nyelvhez való összehasonlítással próbálkozva Archibald Henry Sayce az akkádnak nevezett sumir nyelvet a magyarral és már uráli nyelvekkel tartotta rokonnak. Fő álltásai: 1. Az ékírást feltaláló nép nyelve agglutináló, 2. A sumirhoz a magyar nyelv hasonlít a legjobban.

Állítását a semitológus Joseph Halevy megtámadta, a francia Lenormant cáfolta. A század utolsó évtizedéig nyúló vitának ismét Sayce vetett véget és zárta le véglegesen.

A proto-urarti helytelen elnevezés az asszíroktól származik. A kusiták népének kulturális és hatalmi központja a Káld királyság volt a Van-tó partján. A káldok és a subarok Mezopotámia őslakói. A görög eredetű szó összetett: mezo = közép, köz, potamos = folyó, tehát folyóköz. Özönvíz előtti népe az ős-sumér magas civilizációval rendelkezett (Kramer: The Sumerians, Chicago, 1926)

A magyar tudósok néhány elszigetelt kezdeményezéstől eltekintve a sumér nyelv és vita iránt közönyösek vagy ellenségesek voltak, s azok még ma is. 1894-ben hiába ismertette Torma Zsófia az 1875 óta folytatott régészeti kutatásait, “a talált és összegyűjtött tárgyakon fölfedeztetett az a kultúra, amely az ős babiloni kultúra elemeiből keletkezett. Ugyanazokat a jeleket, amelyek az ősi Babilonban a sumir nép hitelveit fejezték ki, még ma is, hat évezred múltán csodálatos módon megtaláljuk az ázsiai népek etnológiájában, életében és szokásaiban. A szumir nép az urál-altáji népcsaládhoz tartozó törzs, a finn-ugor és a török-tatár népfajok közt foglalja el a helyét. A szumir nyelvnek nagyon sok eleme beleolvad a magyar nyelvbe.” Leszögezi, hogy az Erdélyben talált régiségekből kitetszik, hogy a magyarok Ázsiából hozták magukkal a szumirok kultúráját.

Érdemes megismerni Lukácsy Kristóf szamosújvári örmény plébános közlését: “A magyarok őselei és hajdankori nevei és lakhelyei c., Kolozsváron 1870-ben megjelent könyvében arra hivatkozik, hogy Kr. e. az örmény krónikák Örményország őslakóit a magyarok elődeinek tartották, de akik az örmények betelepedésekor már nem voltak ott, csak a földrajzi elnevezéseiket hagyták hátra.

Varga Zsigmond debreceni egyetemi tanár az Akadémia pályázatára írta meg “Ötezer év távolából” c. könyvét, amelyet 1919-ben nagydíjjal tüntettek ki, de csak 1942-ben jelent meg. A közvetlenül ezelőtt elmúlt XX. században a szumir ékírással, kultúrával és a magyarság őstörténetével szinte csak emigráns tudósaink foglalkoznak. Közülük elsősorban hármat kell kiemelni: Dr. Bobula Ida New Yorkban élt. Művei: A sumir-magyar rokonság, Buenos Aires, 1982. A sumir-magyar rokonság kérdései, Buenos Aires, 1982. Bobula Ida emlékkönyv. Szerk. Tóth Kurucz Mária, Cleveland, OH. 1988.

Padányi Viktor dr. ausztráliai egyetemi tanár. Műve címe: Dentumagyaria.

Badiny Jós Ferenc 1909-ben a Nógrád megyei Gácson született, Balassagyarmaton érettségizve a Ludovika Akadémián végzett tényleges tüzértiszt, majd repülő. 1940-ben leszerel, a Műegyetemen folytatja tanulmányait. 1946-ban kivándorol Argentínába, ott kezd sumerológiával foglalkozni. P. Deimelt követve a Buenos Aires-i jezsuita egyetemen létrehozza a sumerológiai tanszéket. Műveit ez írás végén soroljuk fel.

Káldeától Ister-Gamig (Esztergom etimológiája: az ókori Ister = Duna; Gam = gamó, kampó, tehát görbület, kanyar. Ister-Gam = Dunakanyar) c. műve előszavában írja: “A magyar hivatalos álláspont nem hajlandó a több mint 200 éves megkövesedett állapotából kimozdulni…”

Való igaz! Galgóczy János kéziratos, 17 nyomtatott ívet kitevő sumir nyelvtana az MTA kézirattárában hever, és soha meg nem jelent, írja Varga Zsigmond Arany János tanítványáról, aki az Ethnográfia 1899-i évfolyamában megjelent cikkében 800 szumir szógyök párhuzamáról ír.

Badiny előszavát így folytatja. “Dr. Varga Zsigmond kidűlt az eke mellől, amellyel a teljesen feltöretlen mezőt igyekezett felszántani. Az ő ekéjét viszem tovább. Talán már az is érdem, ha valaki folytatja a megkezdett szántást.

Isten…

Szent neved így ős Babilonban hangzott el valamikor, így írták agyagtáblára nevedet azok, akik hittek benned. Isten vagy Te ma is, éppen úgy, mint Babilonban voltál. Neved is ugyanaz, és e név alatt egyformán azt a Szentséges Lényedet értjük, aki öröktől fogva vagy.”

E sorok írójának nincs módja tovább szántani, de a szántáson, a feltört mezőn végig tud menni. Badiny: Igaz történetünk vezérfonala Árpádig c. műve Bp. 1995. Oly sok érdekes közlést tartalmaz, és oly nehezen hozzáférhető, hogy kivonatos ismertetése megéri a figyelmet.

A korai Mezopotámiában két különböző fajú népcsoport halálos harcot vívott egymással.

A SUBARTU szó Bobula Ida megfejtésében subar = szabad, a tu = született ékjelek szerint nem sémita nép, és annak északi területein subar = a szabir szóval.

Ezek a kusita NYELVET BESZÉLŐ NÉPEK (a szumir nép hivatalos neve) töltötték be a Kárpát-medence és a Közel-Kelet életterét, és ragozó nyelvük csak tájszólásban különbözött. Az em káld-szumir nyelven istennőt, nagyasszonyt jelent, és a bar a párja. Az em-bar kifejezésen az első kusi emberpár értendő.

Nimrud nagykirály volt a kusi nép első tanítómestere, nagyhírű vadász regék, mítoszok, hagyományok maradtak róla. Kézai Simon: feleségétől, Enethtől két fia született, Hunor és Magyar, akiktől a két nép származott.

Magyar Adorján kijelenti: Nem jöttünk mi sehonnan, a mi őshazánk a Kárpát Medence. Ez az őshonosság azonban elválaszthatatlan a Közel-Kelet életterétől, amely szintén őshazának tekinthető.

A mezopotámiai szumir nép egy része a Kárpát-medencéből jött, a vízözön után kipusztult nép helyére új népek jelentek meg, amelyek összeolvadtak és magas szintű műveltséget alakítottak ki. Jellemző rájuk az Istenanya-tisztelet. Ez a nép kezdi az írást olyan jelekkel, mint a tordosi korongon látható. Bobula Ida adatolja a szumir gyökerű népek vándorlását és kimutatja, hogy azonosak a régi káld-kus néppel. Vallották, hogy a tudás többet ér az aranynál, és legnagyobb felfedezésük a mágus papok révén a kozmológia volt, mellyel a természeti erőket a világot teremtő “Hatalmas” kozmikus részének tartották és megszemélyesítették. Teokratikus rendszer ez az államforma, egyetlen isteni erő alá rendelve. Vallásuk neve mágia, vagyis a tudásból való. Hittek az örök életben, ápolták az emberek egészségét, a gyógyítást, az orvoslást. Agyagtábláikon kifejlesztettek egy tökéletes ékírást ragozó nyelvükre. A kiásott táblák száma milliónyi, de 10%-uk sincs megfejtve. De a megfejtettek is hatalmas tudást bizonyítanak. Ismerték a nagyítóüvegek készítését, csillagászati teleszkópjaik voltak, kb. 2600 csillagképnek adtak nevet, ismerték Naprendszerünket. Ők osztották be a kört 360 fokra, a hatvanas számrendszert használták. Az orvostudományok terén tudták, hogy a betegségek okozói a parányi élőlények, vizeletvizsgálatot is végeztek. A gennyes kiütéses betegségeket a tenyésztett szent kutyák nyálával gyógyították, amely mai megállapítások szerint is gazdag antibiotikumokban. Különben is ősi ösztön, hogy sebeinket nyalogatjuk.

Öntözéses földművelésük volt, búzát, rozsot, kölest, zabot termeltek, lisztet őröltek és kenyeret sütöttek. Értették a tej feldolgozását és háromféle sörük volt. Textil- és bőráruikon kívül fémolvasztó kemencéikben réz, bronz, ezüst és arany tárgyakat gyártottak. Téglát égettek és emeletes lakóházakat építettek kövezett utcáikon a negyedik évezredben. Rendszeresített mértékegységeik voltak a hosszúság, a terület és űrtartalom mérésére. Az angolszász nép ma is ilyeneket használ.

A magyar nép és nyelv ősibb, mint a török. László Gyula írja: a török őstörténet sokkal kidolgozatlanabb, mint a magyar, a finnugor. Fel sem vetődött a török nyelvek esetében, hogy valamilyen közös közvetítés nyelveként alakultak volna ki.

Sir John Browning nyelvtudós véleménye: “A magyar nyelv eredete nagyon messze nyúlik vissza. Rendkívül különleges módon fejlődött és struktúrája visszanyúlik arra az időre, amikor még a jelenleg Európában használt, beszélt nyelvek nem is léteztek. Egy olyan nyelv, amely szilárdan és határozottan fejlesztette magát, matematikai logikával, harmonikus összeilleszkedéssel, ruganyos és erős hangzatokkal. Az angol ember büszke lehet anyanyelvére, mely az emberiség történetére és múltjára utal. Eredetén meglátszik az a különböző nemzetektől származó réteg, melyek összességéből kialakult. Ezzel szemben a magyar nyelv egy tömör kődarab, melyen a viharok a legcsekélyebb karcolást sem ejtették. Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz és nem von vissza senkitől. Ez a nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb monumentja egy nemzet egyeduralmának és szellemi függetlenségének:” (The poetry of Magyar)

Talán meg kellene fordítani e nyelvtudomány módszerét, és azt vizsgálni, hogy pl. a magyar nyelvben a török kölcsönzésnek vélt szavak nem kölcsönszavak-e a törökben. 5000 év távlatában a ma szumirnak nevezett ősnyelv és a ma beszélt magyar nyelvünk nyelvtanának azonosságát dr. Varga Zsigmond bebizonyította. “Ötezer év távolából” c. munkájában a szótári azonosság és hasonlóság bemutatására felsorol kb. 1000 szumir szót. Ezek hangtanilag és jelentésben a mai magyar nyelvvel csaknem 70%-os egyezést mutatnak. A szumir nyelv 53 nyelvtani jellegzetességéből 51 van meg a mai magyar nyelvben és csak 29 a törökben.

L.C. Gostony “Dictionnaire d’etimologie Sumerienne et Grammaire Comparée, Paris, 1976. c. művében bizonyítja, hogy a Kárpát-medencében, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában is a ma szumirnak nevezett nyelv formája élt, amit egynyelvűségnek nevezünk. De az avarok identitása is tisztázódik és László Gyula valóságot állított.

Így igazolódik, hogy Constantinos Porphyrogenetos azt állítja, hogy a kabarok, a kazárok és a magyarok nyelve csak nyelvjárásilag különbözik egymástól.

Az egynyelvűség ékes bizonyítéka a szarvasi avar tűtartó rovásírásos szövege kb. i.sz. 600 vagy 700-ból. Vékony Gábor olvasata szerint: “Üngür démon ellen legyen itt ez a vas. E tű szúrja át a démont. Tű, tű, aki a rosszat elvarrod, aki elbontasz és egybeöltögetsz. Üngür démon ne egyen meg engemet, űzd el, emészd el őt, Istenem!” Fehér Jenő állítja, hogy Baján kagán avarjai a pártos birodalomból települtek át a Kárpát-medencébe és a mahgar (szumir) nyelv valamelyik nyelvjárását beszélték.

A magyarság kialakulásában döntő szerepe volt az egyre erősödő iszlámnak. Ez a kegyetlen hódító hatalom Irán és Irak déli részéről egyre gyorsabb ütemben nyomult észak felé, és itt sorra kell vennünk a fenyegetett népeket.

A szabirokról tudjuk, hogy a honfoglaló magyarság egyik nép-összetevője volt. Constantinos, bár a magyarokat “türk” néven nevezi, mondja, hogy azelőtt “sabartoi asphaloi” néven ismerték őket. Ebben a görög kifejezésben az első elem kétségtelenül a szabir népre vonatkozik. Az asphaloi egyik jelentése alsó. A kettős név a Kaukázus alatti szabirokra vonatkozik. Dr. Padányi róluk bőven ír. Bobula Ida pedig a magyar vándorlásokról szól, és a korai orosz krónikák alapján a Kaukázust Magyar Hegységnek, a Fekete-tengert Magyar-tengernek hívták. Bobula hivatkozik Theophylactosra, aki leírja, hogy Arménia délnyugati részén levő Matzar-Magyar várost 589-ben újjáépítették. Tudjuk azt is a szabirokról, hogy nagyszerű tudásukkal a legkiválóbb harci eszközök kitalálói és építői voltak.

A másik nép az onogur. Hóman Bálint szerint törökök voltak és azon a területen éltek, amelyet Constantinos Lebédiának nevez. A történészek Al-Maszud arab íróra hivatkoznak, de Gostony közli a kazár szójegyzékben az onogur név eredetét: Unug-Úr-Da annyit jelent, hogy letelepedett Uruk városiak. Priscos is megemlékezik az együtt lakó szabirokról és onogurokról. Mindenesetre az arab fenyegetettség lehetett az Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe költözés egyik indoka.

Történészeink eddig nem sokat törődtek Ügekkel és Khorezmből választott feleségével, Emesével. Anonymus krónikájában Álmos anyjának apja Eune-Du Béli Anna káld-szumir nyelvű Ene-du-Béli Anna, jelentése: az ég fia, az égi király fia, vagyis uralkodó. Sztraton szerint Meótisz nem az Azovi-tenger környéke, hanem az Aral-tó déli része. Mocsarak, tavak csak az állóvizek mentén képződnek. Jordanes írása szerint az onogurok és a szabirok ennek nyugati partján laktak. Maszudi szerint a kazár perzsa szó, türk nyelven pedig szabir. A Meótiszba, azaz Khorezmbe települt őseink egyik része lehetett. Talán Ügek apjának a népe, akik a szabirokkal, kazárokkal szoros szövetségben éltek az onogurokkal együtt, illetve szomszédosan. Ennek az összetartozásnak az eredménye lehetett, hogy Álmos majd felépíti Kijevet, az acél kardgyártás központját talán a közös védelem érdekében az arabok ellen. Ezek a népek mindnyájan egyformán mentesek maradtak az iszlámtól. Tisztelték az elemeket, de csak az egyetlen Istent imádták, aki az ég és a föld ura, a Nap felé fordultak, és ősvallásuk istenasszonya a Boldogasszony volt.

Álmos tisztán látja a helyzetet és arra a felfedezésre jut, hogy ebben a térségben a nép élete veszélyben van. Készül a Kárpát-medencébe való átköltözésre. Ő az a bölcs, szakrális király, aki átmentette a magyarságot és méltó fiat nevelt Árpádban.

(Folytatjuk)

Közélet

Koncz Lajos

A Szentév és Jubileum csúcsain (és után)

Harmadízben jelentkezünk e hasábokon a címben jelzett tematikával, a krónikaírói kötelesség és öröm ünnepi tudatát hordozva. Utoljára az első félidő eseményeit soroltuk fel és értékeltük – még a közvetlen érintettség állapotában. Most az elfutóban lévő Nagy Esztendő vége felé – a második félév és egész ünnepség-sorozat csúcs-élményeit tekintjük át és rögzítjük a történéseket. Semmi kétségünk afelől, hogy egykor, már majd történelmi távlatból, ezek közül válogathat a történetírás is anyagot – e kettősen szent és emlékezetes esztendő megörökítéséhez. Elsőnek az ezeresztendős Magyar Jubileum két nagy eseményéről kell megemlékeznünk, illetve még előbb, alapvetésnek egy, a sajtó által is tárgyalt és vitatott “korhangulati” problémát, lejáratási vádat tisztázni.

Az ünnepségek apológiája

Nemeskürty István, a hazai Jubileum vezető kormánybiztosa is kénytelen volt ez ügyben már többször nyilatkozni az országos tapasztalatok alapján. A “Millenniumi Országjárás” c. központi kiadvány szeptemberi számában így hangzott a kérdés felvetése: “Sokan azt mondják, hogy a Millennium nem érintette meg az embereket. Igaz volna, hogy ennyire elfáradtunk, fásultak vagyunk? Ennyire nem számítana ez az ezer év?” N.I.: “Nem igaz. Ezt vagy tudatlanságból, vagy rosszindulatból terjesztik. A különböző események nagy lelkierőket mozgósítanak, különösen igaz ez az egészen kis helységekre. Nagy örömet okoz a magyar népnek a millenniumi ünnepség-sorozat, és szépen ünnepelnek… Azelőtt, szinte mindig a történelem során a nagy nemzeti ünnepeket és eseményeket központilag ültük meg. Ezért gondoltam arra, hogy végre lehetőséget kellene adni a nemzetnek, hogy magától ünnepelje önmagát. Bíztam abban, hogy minden magyar település önmaga határozhatja meg, akar-e egyáltalán ünnepelni; ha igen, mikor és hogyan, és azt is önmaga döntheti el, hogy óhajt-e ehhez állami segítséget. Ez jelenthet pénzt, és jelentheti azt is, hogy a millenniumi zászlót egy kormánytag adja át a közösségnek… És bebizonyosodott, hogy ha egy közösség szépen megünnepli, esetleg megírja, megíratja saját településének történetét, a létezés önérzetét, örömét és háláját bizonyítja, erősíti. Ez történt mindenfelé, 2000 január elejétől megindulva az ünnepségek sorozata. És bár még jó félév áll rendelkezésre a jubileum megünnepléséhez, 2001. augusztus 20-áig, a 3200 településből szinte mindegyik jelentkezett már a dátummal.”

Az általános “ünneplési panasz” mellett van konkrét vád és szóvátétel is, pl. a Szent Jobbal és nyilvános kultuszával kapcsolatban. A Népszabadságban volt olvasható (2000. júl. 1.) egész kolumnás cikkben, Az idők jelei cím alatt az egyháziakhoz intézett felszólítás: “Történelmi egyházainknak haladéktalanul fel kell hagyniok nemzetegyházi ábrándozásaikkal!… Mi értelme van – a test pogány kultuszán kívül – egy halott király testrésze országszerte való körbehordozásának? Nem kellene-e végre megadni a nagy királynak a végtisztességet: eltemetni temetetlen testrészét s vele együtt végbúcsút mondani a hatalom lokális kultuszának?” Brutális tudatlanság, teljes történelmi és teológiai műveletlenség írhat csak le ilyen sorokat. Mert a javasolt temetés után még összes szentünk valamennyi ereklyéjét, sőt az alapító Krisztuséit, stb. is mind el kellene földelnünk, nehogy emlékeztessenek kereszténységünkre és magyarságunkra. Persze próbálkoztak már sokan az elmúlt 40 év alatt is eltemetni a vallást és a kereszténységet, s most nem teszik, hogy újra feltámadt. De talán gondoljanak a Népszabadságnál arra, hogy Lenin ugyancsak államalapító volt, de korántsem szent s mindössze 70 évre tudott államot alapítani, mégis az ő mumifikált maradványait sem adták át az anyaföldnek!

Az újjászületés öröme: nagygyűlés Budapesten

Július 1-2-án a fővárosban félévszázados szünet után újra Katolikus Nagygyűlést tartottak, s ez valóban a 40 éves elfojtásból, haldoklásból való újjászületés örömében zajlott le.

Az egybegyűlteket (több ezer küldött és hívő) Seregély István érsek, a Püspöki Kar elnöke köszöntötte, mint Isten nagy földi közösségének tagjait. Hálát adtunk a múltért, a máért és Kölcsey fohászával – Isten áldd meg a magyart! – a jövőért. Göncz Árpád személyesen és Orbán Viktor levélben üdvözölte a kongresszust. A Nagygyűlés első napján a múlton való eszmélkedés volt a program. Az elnök-érsek fogadta az egyházmegyei delegációkat a határon innenről és sokakat túlról is, köztük az ifjúság, fiatalok küldötteit, tanúsítva, hogy az Egyház él, fejlődik, kontinuitása van, jövője. Sinkovits Imre és Vitai András Szent István fiához, Szent Imréhez írt Intelmeit és Karol Wojtiła “Amikor a Hazámra gondolok” c. versét adták elő, és közben művészi jelenetek illusztrálták a szöveggel megidézetteket.

Ahogy szombaton a külső mozgások domináltak, úgy vasárnap a vallási élet belső dinamizmusát mutatták be – kilenc blokkban az előadók. Papok, püspökök, világi hívők, fiatalok, öregek, szónokok, illusztrálók, férfiak, nők, vallomástevők váltogatták egymást. Tomka Ferenc atya és csoportja különösen örvendetes dologról számolt be: évente több ezer hívő talál el, tér meg, tér vissza Krisztushoz és kezd (újra) elmélyült vallási életet. Egy délutáni, ünnepi szentmisével zárult a két nap – múltat lezáró, összegző és jövőt tervező-alapozó kegyelmi együttléte (Paskay bíboros vezetésével és Bíró püspök-rektor igehirdetésével).

A Szent Jobb oltalmában és vezetésével

A másik nagy, talán legnagyobb jubileumi ünnep és rendezvény az augusztus 20-iki Szent István-naphoz kapcsolódott. Erről az Új Ember ezzel az örvendezéssel adott hírt: “Ötvenhárom év után ismét százezer zarándok a Szent Jobb-körmeneten”. A Szent István bazilika előtti téren került sor a szentmisére délután 5 órakor, de a körmenettel csak este 8 óra után, a Parlamentnél fejeződött be minden, ahol a Szent Korona és Szent Jobb találkozót adott egymásnak. A szentmise főcelebránsa a Szentatya legátusa volt: Angelo Sodano, bíboros államtitkár. Vele misézett még nyolc érsek, legalább két tucat püspök, egyházi méltóságok itthonról és külföldről is, igen rangos vendégek és az első sorban láthattuk Mádl és Orbán elnököket hitvesükkel együtt. A szentmise elején Sodano bíboros megáldotta a bazilika megújult homlokzatát, és evangéliumkor átadta a Szentatya népünkhöz szóló Üzenetét, melyet Seregély elnök-érsek olvasott fel. A hívek könyörgése után került sor az ország felajánlására a Magyarok Nagyasszonyának. (Az imát Paskai László bíboros mondotta el.) I. Bartolomaiosz konstantinápolyi ortodox pátriárka köszöntője után Semjén Zsolt, az egyházügyekért felelős h. államtitkár ismertette azt a bullát, amely hivatalosan is ortodox szentté nyilvánította és avatta szent István királyt és a hazánkban, az ő idejében itt térítő Hierotheosz püspököt.

E jubileumi szent István-ünnepnek igen reményteljes és örvendetes része volt egyébként több ökumenikus mozzanat és történés. Hiszen itt láthattuk a moszkvai patriarkátus küldöttét is Pityirim metropolita személyében. És már a szombati elő-ünnepen volt ökumenikus istentisztelet, ahol különböző protestáns és görögkeleti érsekek együtt imádkoztak az egység, egymás elfogadásának kegyelmi ajándékáért. Bölcskei ref. Püspök imájából pl. nagyon figyelemreméltó volt a szentírási felhívás: “Vegyétek szemügyre az ősi utakat, és kérdezősködjetek a régi ösvényekről: Melyik volt a jó út? És azon járjatok!” (Jer. 6,16) Bartolomaiosz pátriárka arra emlékeztetett, hogy Szent István korábban a kereszténység keleti görög és latin, római ága egyképpen jelen volt Magyarországon. És bár szent István a római utat választotta, szeretettel fogadta és támogatta a görög hittérítőket és szerzeteseiket is, ez utóbbiaknak monostorokat alapított. Sodano bíboros, államtitkár pedig nagy jelentőségűnek minősítette, hogy szent Istvánt kanonizálta az ortodox egyház is. Szent István korában ui. még egységes volt az egyház. Ez a szentté avatás ezért arra inspirálja mindkét egyházat, a keletit és nyugatit egyképpen, hogy folytassák a párbeszédet és keressék meg az egység helyreállításának a módját.

2000. augusztus 20. értékelése

Az előbbi tények együtt – Róma, Budapest, Konstantinápoly és Moszkva összetalálkozása – szinte a kegyelem csodájának mutatkoznak, és hogy itt, nálunk Budapesten történt, isteni ajándék a magyar millennium számára. Ezért nem túlzás a mérhetetlen öröm, amely elfogta a Jézussal érző és a keresztények egységét őszintén kívánó hívő emberek lelkét. Megtapasztalhattuk, hogy valóban dolgozik Isten Szentlelkének fénye és ereje. És talán még egy másik mozzanatban is megnyilvánult az isteni jelenlét és segítség: a névtelen magyar katolikus hívek végeláthatatlan folyama – a szent István bazilikától a Parlamentig. Szinte bibliai a látomás: íme, itt van a Jézust hívő hűségesek földi vonulása – a mennyei Jeruzsálem felé. Még a TV-nézők milliói is a Menny békéjének ragyogását érezték fényleni Budapest fölött, mintha máris beteljesülne a pápai Üzenet kívánsága: “Az ősi Király Szent Jobbja kísérje és védelmezze életeteket!”

És e nagy, egyházi ünneplés fölötti örömünket még fokozta, hogy a világi, állami megemlékezések ugyancsak emelkedett légkörben, méltó ünnepségekkel hódoltak a jubileumnak. Orbán miniszterelnök egy “ezeréves, magyar álom” útját és képeit idézte föl a Parlament előtt, Emese álmával kezdve, szent Istvánnal folytatva: “Ezer évvel ezelőtt élt itt egy férfi, a Kárpát-medencében, aki hinni mert abban, hogy Európa szívében megszületik egy erős, gazdag, független, szabad ország, európai ország, a magyarok hazája. Ezt álmodta a szent Király… S mi most itt állunk súlyos ezer év után egy új évezred küszöbén. Miénk ez az esztendő, melynek minden napja a mi közös ünnepünk. Miénk 2000. augusztus 20-ika, hazánk ezredik évének legfényesebb napja. Mondjuk: kell, hogy legyen újra magyar álom, egy gazdag és erős Magyarország, egy nemzet Európa szívében, melyet magukban bízó, szabad és büszke emberek építenek maguknak, a magyarok országa, ami mindannyiunké… S érezze ezt minden székely, Kolozsvár minden magyar lelkű polgára, a Márai nyelvét őrző Kassa, érezzék Kárpátalja nehéz sorsú magyarjai s a háború dúlta Délvidék megszomorítottjai is. A gazdag és erős magyar nemzetet velük együtt álmodjuk. Szent István álmában ők is benne vannak. Mert az álmoknak nem lehet határt szabni.” És Mádl államelnök mondja a zárószót: “Mindenki önérzéssel tekinthessen fölfelé és azt rebeghesse Alkotójához: “Hála Istennek, van Hazám.”

Világ fiataljai: az egyház szíve”

És most váltsunk helyszínt, de még nem dátumot és időt. Ugyanezen napokban Rómában is kulminált a Szentév és a miénkhez hasonló “szociológiai”, de valószínűleg teológiai csodák is történtek, zajlottak. Augusztus 15. és 20. között a Világegyház központja soha nem látott tömegű, több mint kétmillió fiatalt látott vendégül a 15. Világifjúsági Találkozó keretében. Már az itáliai előtalálkozók színterein is (Padova, Firenze, Velence. Bergamo, Perugia, stb.) megmutatkozott a példátlan méretű és mélységű érdeklődés, de a záró, két római nap tömegáradata mindenki számára fantasztikus meglepetés volt. Hazánkból is 3000 fiatal indult útnak autóbuszok tucatjaival különböző központokból (nekem pl. egri-miskolci résztvevők segítettek a tájékozódásban). Az ott jártak felejthetetlen emlékei szerint csodálatos volt egy emberként énekelni a sokszínű nemzetközi kavalkádban (a tor-vergatai éjben, vagy fulladás-veszélyesen tömött, római autóbuszokban) a Világtalálkozó himnuszának (“Siamo qui = Itt vagyunk”) hitvallását: “krisztus fényében együtt járni, keresztje körében állni, egy szívvel énekelni: Jöjj Emmanuel!” És megtapasztalni, átélni a helyszínen a világegyház egyetemességét, vagy pl. befogadni, látni a megrendítő szertartást, mikor sokhelyütt magas rangú, idős egyházi személyiségek térdelve megmosták a messziről jött zarándokok lábát, fehérét, sárgáét, feketéét. (Ezért minden fáradságot, nehézséget el lehetett felejteni.)

És főképpen együtt imádkozni a Szentatyával a szombati éjszakában, szentmiséjén részt venni, áldozni. És többszöri igehirdetéséből, vagy spontán, belülről fakadó megnyilatkozásaiból, felkiáltásaiból – fogadni a legfőbb Pásztor, Péter utódjának megrendítő szavaiból Isten üzenetét a 3. évezred indításakor, a Szentév csúcsán; azokhoz, akik ezt az évezredet hivatottak megalapozni. Az olasz miniszterelnök szerint a Pápa tud beszélni a fiatalok nyelvén, el tudja bűvölni, varázsolni őket. Nos, ezekből a “varázsigékből” néhány mondat (az aug. 19-iki éjszakai virrasztásból és 20-ikai ünnepi, záró-szentmiséből, ahol 2-3 millió közötti fiatal zarándok lélegzett, énekelt és imádkozott):

“Világ fiataljai! Ti vagytok az én örömem és koronám. Ti vagytok az Egyház fiatal szíve, menjetek és vigyétek szét az egész világba a békét, legyetek az új évezred tanúságtevői! Krisztus szeret benneteket és mindig is szeretni fog. Ha azok lesztek, akiknek lennetek kell, lángba fogjátok borítani az egész világot. A bennetek lévő erőnek köszönhetően ez a föld jobb és egyre lakhatóbb lesz. Talán nem kell véreteket ontani, de hűségesnek kell lennetek Krisztushoz, és ezt a hűséget nap mint nap meg kell élnetek, tanúsítanotok kell!…” “Ezen az estén rátok bízom az evangéliumot. A pápa ajándéka ez, amit rátok bízok ezen a felejthetetlen estén. Ha csöndben, imádságban hallgattok szavára, akkor találkozni fogtok Krisztussal és követhetitek Őt.” És ekkor az öt kontinenst képviselő fiatalnak a Szentatya átnyújtotta Márk evangéliuma ökumenikus fordításának egy-egy példányát: “Menjetek el az egész világra, hirdessétek az örömhírt minden teremtménynek!” (Mk 16,15)

Két magyar nap a szentévi Rómában

Alig egy hónappal az augusztusi varázslatos napok és ünnepségek után, szeptember 22-23-án, két dominánsan “magyar nap” volt a szentévi Rómában. Ahogy az Új Ember összefoglalta a lényeget: “A kereszténység természetes erőforrása a magyarságnak – mondotta Mádl köztársasági elnök röviddel a pápai magánkihallgatás után, amelyen felesége és Orbán Viktor miniszterelnök társaságában vett részt. Az audiencia az első állomása volt a magyar állam Vatikánban és Rómában rendezett millenniumi ünnepségének, amelyre az államfő és kormányfő mintegy ötvenfős küldöttség élén érkezett szeptember 22-én. A magánkihallgatáson szó esett Mindszenty József boldoggá avatásáról, aki Mádl elnök szerint hősies áldozatvállalással állt ki a kereszténység és a magyarság értékei mellett, példát mutatva ezzel a nemzetnek. Téma volt a határon túli magyarok hitéletének nehézsége, ezek közt az egyházi ingatlanok hiánya, az erdélyi egyházmegyék átszervezése, a szlovákiai magyarság igénye egy magyar püspökre. A Szentatya elismerően szólt a magyarság helytállásáról a történelmi időkben és napjainkban is.

Két csúcspontja volt e római zarándoklatnak. Első napon a főprogram egy magyar képzőművészeti kiállítás megnyitása a Római Magyar Akadémián, melynek címe: “Ecce Homo – Krisztus-ábrázolások a 19-20. századi magyar képzőművészetben.” Munkácsy, Rippl-Rónay, Molnár C. Pál, Kondor Béla, Fadrusz János, stb. festők Krisztus-arcai csodálatos magyar vallomások emberről, Istenről, világról és hitről. A másik főprogram szeptember 23-án este volt, amikor magyarok foglalták el a Vatikán hatalmas VI. Pál-termét, elsősorban a zenekari emelvényt és a 6 ezer főt befogadó széksorok jelentős részét is. A pápát, aki Paskai bíboros és Seregély érsek kíséretében érkezett meg a koncertre, hatalmas taps fogadta. A “színpadon” pedig a magyar Danubia ifjúsági zenekar tagjai, többségükben zeneművészeti főiskolai hallgatók Héja Domokos karmesterük vezetése mellett Liszt Ferenc Missa Solemnisét adták elő – a Szentatya tiszteletére – elbűvölő művészi hitellel és lelkesedéssel. Az egész Szentévben csak 4 ilyen ünnepi hangversenyre kerül sor a Vatikánban…

“Róma a magyaroké”: nemzeti zarándoklatunk

Ismét a meglepetés, de még rövidebb idő múltán, alig két hét múlva – az Új Ember okt. 15-iki számának címlapi felkiáltása szerint – “Róma a magyaroké!” Magyar nemzeti zarándoklat és a világ püspökei az Örök Városban október 7-9. napjaiban. Az október 8. körüli napokban a világ-egyház püspökeinek jubileumi találkozója, a világ felajánlása a Boldogságos Szűznek (az eredeti fatimai kegyszobor jelenlétében) és a magyarok nemzeti zarándoklata – ezek az események zajlottak Rómában. A Szentév és magyar Jubileum kiemelkedő eseményeként – a magyar püspökök vezetésével több ezer magyar zarándok érkezett Rómába. Hazánkon kívül Erdélyből, Németországból, Svájcból, Ausztriából, Nagy-Britanniából, Kanadából és Franciaországból is sokan jöttek magyar hívők a szent Városba, hogy együtt ünnepeljék a világegyház kétezredik és a magyar katolikus egyház és a magyar keresztény államiság ezredik évfordulóját.

Október 8. vasárnap délelőtt a Szent Péter téri nagymisén a világegyházzal találkozhattunk. Püspökök százai jöttek el messze távloságokból is e világegyházi jubileumi találkozóra – a Szentatya meghívására. És mi láthattuk, milyen színes, szellemi vezetőiben gazdag, mégis milyen egységes az egyház. Ott voltunk Péter utóda előtt, együtt imádkoztunk vele. Akkor is, mikor a fatimai Szűz kegyszobra elé vonulva, a püspökökkel együtt felajánlották a világot és egyházat az új évezred kezdetén a szent Szűznek. Megható, drámai percek – a világ mindig drámai, szorongató órájában. Ez a nagy téren történt, többszázezres hívősereggel.

Másnap reggel a szent Péter bazilikát a magyar zarándokok ezrei vették birtokukba. Az összes, Rómában lévő magyar pap és főpásztor jelen volt a Paskai bíboros vezette koncelebrációs szentmisén, melynek szónokaként Keresztes Szilárd hajdúdorogi püspököt hallgathattuk. De az igazi központi esemény 11 óra 30-kor kezdődött. Lelkes taps, énekszó jelezte a Pápa érkezését a bazilikába, aki a nemzeti zarándoklat résztvevőivel külön találkozni akart. Seregély egri érsek, a Püspöki Kar feje köszöntötte a Szentatyát ékes latin szónoklattal, tolmácsolva egész magyar népünk hódolatát és szeretetét iránta, Isten és a Szűz áldását, oltalmát kérve életére, további munkájára.

A Szentatya hosszabb szöveggel és magyarul üdvözölte a zarándokokat, majd – néhány fontosabb mondanivalót magának tartva fönn, szózatának felolvasását Ternyák püspök úrnak engedte át. A pápa szavai súlyosak, de bátorítóak voltak. A családdal kapcsolatos problémák rá kell ébresszék a híveket, hogy újra felfedezzék és megéljék a család, házasság értékeit, úgy, ahogy azt az egyház – a kinyilatkoztatásból elébünk tárja és újult buzgósággal lássunk hozzá a szeretet civilizációjának az építéséhez. “Csak az egészséges és szilárd családokra épülő nemzet tud fennmaradni és nagy történelmet írni. Erről tanúskodik a magyar múlt is. Segítsétek minden fórumon az élet kultúráját! Védelmezzétek az emberi személyt: fogantatásától a halálig. Értékeljétek az apaságot és anyaságot, becsüljétek meg a nőknek a házimunkában és gyermek-nevelésben betöltött nélkülözhetetlen, áldozatos hivatását a jövő szolgálatában” – mondotta beszéde végén a Szentatya, melyet véget nem érő tapssal és lelkesedéssel köszönt meg a boldog magyar zarándoksereg.

Ezután még egy bensőséges aktusra került sor. Bemutatták és átadták a Szentatyának a nemzeti zarándoklat ajándékát, egy 50 kg-os, e célból öntött harangot, melynek felirata, évszámai a nándorfehérvári magyar győzelemre és a déli mementó-harangszóra utalnak. Így az ajándék kétségtelenül a Szentszék és Magyarország ősi, történelmi kapcsolatának emlékeztetője és hála-kifejezése. E harangnak a Szentatya által történt megkongatása és csengő hangjai zárták be a pápai fogadás örömteli óráját és a római zarándokutat.

Utószó: Hogyan tovább?

A Szentév és Magyar Jubileum eddigi csúcspontjainak örömteli áttekintése után záradékul és kételyeink, távlati tétovaságunk becsületes bevallásával utat is keresőn – egy kis történelem-filozófiát és teológiát is hívjunk segítségül az ezredváltó és nyitó esztendő végén!

O.Spengler, a nagy német gondolkodó, az I. világháború után egy félelmetes víziójú könyvben megjövendölte “Nyugat alkonyát”. Eszerint a nyugat-európai, vagy fausti kultúra menthetetlenül hanyatlóban van, sőt itt körülöttünk és bennünk haldoklik. (Még száz évünk van szerinte a “kimúlásig”.) Mindmáig nem jutottunk túl e prófécia sötét realitásán, sőt úgy látszik, hogy rész-területekre is le kell bontani a teljesebb látáshoz. Az Új Ember nov. 12-iki számában egy ilyen cím sötétlik: “Az európai kereszténység alkonya”. A szerző egy nyugalmazott történészprofesszor, Katus László. Mindenképpen tanulságos, látásos kis tanulmány, amit tanácsaival befogadni-emésztgetni érdemes és sajnos megkerülhetetlen. Hiszen már a kereszténység legteológikusabb ismerője és hitelvi irányítója, Ratzinger bíborostól is évek óta halljuk a megállapítást és figyelmeztetést, hogy véget ért a kereszténység történetének több mint másfél évezredes korszaka, a “keresztény társadalom” időszaka, “a keresztények ma újra kisebbséget jelentenek, olyan mértékben, ahogy ez az ókor végétől még soha nem volt észlelhető.”

Valóban a történelmi folyamat és a statisztikai adatok vizsgálata két alapvető tanulságot eredményez napjaink és a jövő keresztényei számára. Az egyik: le kell számolnunk a “keresztény társadalom”, a magyar lakosság kétharmada katolikus” illúziójával, s tudomásul kell vennünk a realitást: “kisebbség lettünk egy szekularizált, vallásilag közömbös, pluralista társadalomban:” Európa és benne Magyarország missziós terület, s modern világunkban az evangelizálás hagyományos, eddigi módszerei nem hatékonyak. A másik: nagy léptékkel halad előre a kereszténység globalizációja is, a keresztények többsége már Európán kívül él. Ez pedig egy új inkulturáció feladatát jelenti: a kereszténységnek testet kell öltenie, gyökeret vernie egy új világban. És már Európa is ilyen “új világnak” számít szellemi átalakulásában. De hogy nem szabad visszariadnunk a modern világ idegennek, újnak tűnő mozgásától, bizonyítják a mögöttünk elcsöndesedő Szentév eseményei, sőt a bennük hatékonynak bizonyult modern “tömeg-módszernek” is (ami nem zárta ki pl. százezrek személyes megtérését, gyónását, “búcsú-szerzését” sem. (A holnapot nem ismerjük. De a holnap mindig Istené. Ő majd segít e holnap feladatainak meglátásában, és a megoldások módszereinek a felismerésében. A végső szó tehát a hité. De a Szentév és Magyar Jubileum fölemelő ünnepi órái s ezeknek kegyelmi ajándékai – mindenképp isteni segítség és erősítés az új idők, új évszázad Istenben élő emberei számára.

Források:

Az események anyagát főképp az alábbi lapok cikkeiből merítettük: Magyar Kurír, Új Ember, Remény (Szlovákia), Millenniumi Országjárás, és a Vatikáni Rádió különböző nyelvű híradásaiból.

 

Cserniczky Dénes

Karácsony

- Látod, kis unokám, azt a fényes csillagot? Igen, azt ott! Ennek története van. A történet pedig az, hogy amikor én még olyan kis legényke voltam, mint most te…

- Én már nem vagyok kis legényke!

- No jó… amikor én olyan korú fiú voltam, mint most te, egyik este kiültem ide az udvarra, éppen erre a lócára, amint most ülök, mert már ez akkor is itt volt, és nézni kezdtem a csillagokat. Tudod, akkor még a faluban híre sem volt a televíziónak. Rádió is csak egy-két helyen akadt, így nyáron kint játszottunk az udvaron, borongós, ködös őszi és téli estéken, amikor már korábban alkonyodik, összebújtunk a jó meleg szobában és beszélgettünk meg mesét hallgattunk. Édesapám volt a nagy mesemondó, aki olyan ízesen adta elő történeteit, hogy még ma is sokszor visszagondolok rá, és tudod mit, ma is azt az izgalmat érzem, mint akkor kiskoromban. Pedig de sok víz folyt le azóta a Dunán! Nem azért mondom, de édesapám sokkal izgalmasabb történeteket tudott, mint ezek a mai, úgynevezett akciófilmek, amiket a TV-ben látni. Nem fázol, te gyerek?

- Nem.

- No, azért menjünk csak be a lakásba, mert édesanyád veszekedni fog, hogy meghűlsz. Ott bent majd folytatom… Ott hagytam abba, hogy édesapám milyen izgalmas történeteket mesélt. Meg aztán akkor még mi gyerekek nem tudtuk, mi a politika.

- Papi, mi a politika?

- … most megfogtál, kis unokám. Ezt még eddig senki sem tudta igazán megmondani. Egyik így, a másik úgy, de igazán senki. Maradjunk annyiban, hogy országos ügyek intézése a politika, akik meg intézik, azok a politikusok. Na, szóval ott tartottam, hogy mi gyerekek nem törődtünk a politikával, csak játszottunk, meg csináltunk mindent, amit egy gyerek csinál. Éltük világunkat.

Közben elballagott az idő, megöregedtem, de még ma is sokszor, ha behunyom a szememet, hallom édesapám hangját, amint mesél. Ilyenkor karácsony tájékán mindig Jézuska születéséről:

“Tudjátok, akkor minden elcsendesedett. Titokzatos nagy csend terült szét a világon. Néha-néha mozdult valami, de csend, csend. Mindenki várt valamit, de senki se tudta, hogy mit. Betlehem környékén pásztorok legeltették nyájaikat. Hirtelen nagy fényesség vette körül őket. Nagyon megrémültek. Suhogást hallottak. Angyalok szálltak föléjük és szóltak a pásztorokhoz: »Ne féljetek! Nagy örömet hirdetünk nektek. Megszületett a ti Üdvözítőtök. Betlehemben találjátok egy istállócskában. Fényes csillag mutatja majd nektek az utat.«És akkor felragyogott egy fényes csillag. A pásztorok pedig mentek, mentek, báránykák bégettek mellettük. Egyszer csak megállott a csillag egy istálló felett. Bementek. Ott találták Szűz Máriát, Szent Józsefet és egy kis újszülöttet pólyában, a kis Jézuskát. Szép aranyhajú kisgyerek volt. Letérdeltek a pásztorok. Így köszöntötték a világ Megváltóját. Mikor kimentek az istállóból, a csillag még akkor is ott ragyogott a fejük felett.

- Biztosan komputerirányítású volt.

- Hát lehetséges, de az égi komputer lehetett… Édesapám szava egyre csendesebb lett. Mi, gyerekek meg tovább álmodtuk édesapám szép történetét… Hát így történt, hogy amikor kiültem az udvarra, és nézni kezdtem a csillagokat, eszembe jutott édesapám története Jézuska születéséről. Akkor kiválasztottam ezt a csillagot és elneveztem betlehemi csillagnak… Hogy miért mondtam ezeket el neked? Azért, mert karácsony közelében vagyunk, és most ünnepeljük Jézuska születésének 2000-dik évfordulóját. Én örülök, hogy megérhettem ezt a gyönyörű ünnepet, de végtelen szomorú is vagyok, mert az emberi gonoszság megint útjában áll a jóakaratú emberek szándékának. Ezek a jóakaratú emberek békét akarnak, hogy békében ünnepelhessenek. És azon a földön, ahol Jézuska született, ahol élt, megint háborog a föld.

Szent Föld.

Mert szentnek nevezzük mi, keresztények azt a földet, melyet Jézus Krisztus szentelt meg és tett szentté azzal, hogy ott született, ott tevékenykedett, ott szenvedett kínhalált és ott támadt fel. Idefigyelj, kis unokám! Te még ezt nem érted meg, de azért elmondom, hogy ezen a Szent Földön, ahol a békét hirdető és értünk, bűnös emberekért kereszthalált szenvedett Jézus Krisztus élt, ezen a földön születése előtt is és utána is mindig békétlenség volt. Háború háborút követett, és követ ma is. Igaz, ezt ő maga megmondta, hogy ez így lesz, de akkor is szörnyű, hogy népek népek ellen, ember ember ellen harcolnak szinte szünet nélkül. Ezt mondja a rádió, és ezt látjuk a TV-ben. Azt mondtam, te ezt nem érted. Most azt mondom, én sem értem. Van a régi latinoknak egy mondása: Míg élek, remélek. Én is remélem, hogy rövidesen eljön az az idő, amikor az irányított békétlenség már nem hoz sem anyagi, sem erkölcsi hasznot. És remélem, hogy a karácsonykor született, békét hirdető kis Jézuska meghozza a békét, és ti, kis unokám, már egy félelem nélküli világban élhettek… Elaludtál? Álmodj szépeket Jézuskáról, angyalokról és báránykákról!

 

Lelkes Miklós

Gondolatok, aforizmák

 

 

Életében annyiszor letámadták, hogy már a holta utáni feltámadást sem kívánja igazán.

A nincs-kenyér a legkeserűbb kenyér.

Nézegetem az irodalmi folyóiratokat. Legtöbbjükben sok a szánalmas vers-torzszülött, amelyikről tudatlan szülője és kontár bábája egyaránt meg van győződve, hogy bármikor zseni-szépségversenyt nyerhetne.

A másik trianon manapság a lelkekben van: az őszinteség, a jóakarat, a becsület szorult szűk határok közé. Ez a trianon szomszédainkat sem kímélte.

Ha figyelsz rá, észreveszed: a népszerűség rendszerint a középszerűségre épül. Sőt, többnyire az alacsony szintű középszerűségre.

Az aforizma, mint műfaj, vonzóereje, hogy aforizmát esetleg még az a haldokló is tud mondani, akinek regényírásra már nincs elég ideje.

Az igazi nagy versek nagy részét is eltemetik, de élve temetik el.

Ha tanácsadód mások is fizetik (Sőt, azok náladnál jobban), óvatosan fogadd a tanácsait!

Halálát a konyhakéssel egy ember okozta, de életének ezernél is több gyilkosa volt.

Azt hiszi, hogy az öröklétnek parancsol, de valójában csak a pillanatnak.

Csodapalotád márvány-fürdőmedencéjében sem moshatod meg beszennyezett lelkiismereted.

Ha az emberek joggal vetnek meg, hiába ámítod magad: díszes kastélyod is valójában börtönöd.

A Makovecz-uszoda igaz története

II.

Ebben a fejezetben két, a megnyitó ünnepségen elhangzott beszédet közlünk, melyek nélkül ez a történet nem lenne egész és hiteles.

(A Szerk.)

Deutsch Tamás

“Honunk most tunya test, melynek csak szabadabb mozgás adhat életet és erõt.”

Magyarországnak ma, több mint másfélszáz esztendővel Széchenyi előbbi kijelentése után is a szabadabb mozgás adhat életet és erőt.

A rendszerváltoztatás után megadatott számunkra a lehetőség az újrakezdésre. Feladatunk, hogy behozzuk azt a lemaradást, amit az Európából való mintegy fél évszázados számkivetettség okozott. Tíz kitartó, megfeszített munkájú év kellett ahhoz, hogy végre eredményeket tudjunk felmutatni. Eger eddig elért eredményeivel azt bizonyította, munkája nélkülözhetetlen Magyarország építésében. Az egész ország nevében köszönjük ezt a munkát a város polgárainak.

A mi célunk, hogy hazánk polgárai egy sportszellemű Magyarországon éljék le életüket. Azonban kemény ellenfelekkel kell szembenézniük: közönnyel, régi beidegződésekkel, idejétmúlt sportvezetői szemlélettel. Pedig a tét családjaink, közösségeink és országunk egészséges jövője, és ez nemzetstratégiai kérdés, a nemzet szellemi és fizikai életben maradásának kérdése. Az Ifjúsági és Sportminisztérium új sporttörvénytervezete, melyet a napokban tárgyal a Parlament, kiemelten kezeli az utánunk jövő nemzedék érdekeit is. Mindenki számára egyenlő esélyt kívánunk teremteni a jelentős változásokon átesett sport világában. Legyen szó akár verseny, akár szabadidősportról. Magyarország minden lakójának megvan a joga az egészséges élethez, s ez egyben kötelezettség is.

Alapvető szándékunk, hogy a sportot visszaadjuk az embereknek. A mozgás, a frissesség, a közösség öröme, csapataink sikerei, nemzetközi elismertségünk mindannyiunké. A sport nem elit szórakozási forma, nem úri passzió, nem tankönyvekbe zsúfolható szaktárgy. A sport az élet tankönyve: hozzásegít testünk, lelkünk mélyebb megismeréséhez, megedzi az akaratot.

A sportra vonatkozó új koncepció – az előző sporttörvénytől eltérően – a szabadidősportot is előtérbe helyezi. Az elérendő cél az, hogy javuljanak a szabadidőben való sportolás lehetőségei. Ennek a folyamatnak fontos állomása az egri uszoda átadása is. Ez az uszoda pár évvel ezelőtt még csak álom volt, merész, nagyra törő terv egy építész vázlatlapján. E tervből az ISM hathatós támogatásának, az Önök akaratának és áldozatos munkájának köszönhetően valóság lett.

Nem volt könnyű dolguk Önöknek, de bölcsen döntöttek, amikor pénzt és időt nem kímélve építkezésbe fogtak. Az uszodaépítés ügyében a kezdeti vitát alkotó összefogássá oldotta az idő. Itt és most szeretnék külön köszönetet mondani Ringelhann György polgármester úrnak. Az ő kiemelkedő munkássága, rendíthetetlen elszántsága nélkül nem érkezhetett volna el ez a pillanat, az egri fedett uszoda átadásának ünnepe. Szeretnék köszönetet mondani Homa János országgyűlési képviselő úrnak, aki kitartó következetességgel képviselte a nemes ügy, az uszodaépítés érdeket a helyi és az országos közéletben. A város vezetőivel közös közbenjárásának köszönhetően Eger több mint egymilliárd forintos támogatást kapott a Gárdonyi Géza Színház felújításához, százmillió forintos költségvetési támogatást fordíthat műemlékei felújítására, s az ISM az elkövetkező tíz esztendőben közel 200 millió forintos támogatással segíti a Bitskey Aladár uszoda üzemeltetését. Szeretném elismerésemet kifejezni Nagy Imre polgármester úrnak és Eger megyei jogú város képviselőtestületének, hogy a város közösségét, sőt az egész térség érdekeit szolgáló beruházással az egyetemes magyar sport fejlődéséhez járultak hozzá.

Felbecsülhetetlen értékű ajándékot adunk ezzel az uszodával Egernek, a környékbelieknek és az idelátogatóknak. E megállapítás különösen igaz az építészeti megvalósításra. Úgy gondolom, hogy a Makovecz Imre tervezte épület – a sevillai pavilon, piliscsabai egyetem és még sok más alkotás után a magyar építészet egyik hosszú évtizedekre szóló alkotása lesz.

A mai ünnepi alkalommal együtt fog úszni két sidney-i olimpiai bajnokunk. A mozgás minden ember számára természetes és magától értetődő igény és cselekvés. A fogyatékos emberek életében a sportnak ugyanaz a szerepe, mint az épek esetében: az egészség megőrzése, önmegvalósítás, sikerélmény, részvétel a közösségi életben. A sport az a terület, ahol minden résztvevő azonos módon juthat egyenlő mértékű önmegvalósításhoz, sikerhez.

Fogyatékos embertársaink sportteljesítménye ugyanolyan értékes, mint az épeké. Ez tény, még ha számszerű eredményekben nem merhető össze, rekordokban nem is fejezhető ki. De a két csodálatos bajnoknő, Pászthory Dóra és Kovács Ágnes nemes versenye szimbolikus jelentőségű: mutatja, hogy a fogyatékosok sportja egyenjogúvá és egyenrangúvá lett Magyarországon. Kovács Ágnest és Pászthory Dórát köszöntve a Sydney-ben nem kevesebb, mint 12 arany-, 11 ezüst- és 17 bronzérmet nyert magyar sport valamennyi kiválóságának teljesítménye előtt kalapot emelünk.

A kormány minden tőle telhető erővel, energiával, erőforrással részt kíván venni abban az erőfeszítésben, amelynek a célja a magyar sportélet felemelése. Komoly munka vár ránk az előttünk álló hetekben, hónapokban és esztendőkben. Számítunk Eger és a megye minden jóakaratú polgárának segítségére, mert hisszük, hogy csak közösen tehetünk minél többet a sportszellemű Magyarország megteremtéséért.

Gyõri István

Ünnepi beszéd

MINISZTER ÚR,

ÉRSEK ÚR,

ELNÖK URAK,

POLGÁRMESTER ÚR,

TISZTELT HÖLGYEIM ÉS URAIM,

KEDVES ÜNNEPLŐ EGRIEK!

Alig több mint 2 év telt el az óta a barátságtalan esős októberi nap óta, amikor Deutsch Tamás miniszter úr és Ringelhann György polgármester úr elhelyezték e történelmi léptékű beruházás alapkövét

Ma, amikor a két évig tartó folyamat és a másfél évig tartó építési munka eredményét és talán sikerét is ünnepeljük, nem titkolom, hogy egyik szemem sír, a másik meg nevet.

Nem szeretnék ünneprontó lenni, de ha már szót kaptam ezen a felemelő ünnepen úgy gondoltam, hogy megannyi valótlan híresztelés után itt, ezen a helyen, ezen alkalommal csak HITELESEN szabad szólnom.

Tudom, hogy a kesergésnek nincs helye, sem értelme, inkább örülnöm kellene, mert olyan teremtő munka részesei lehettünk, AMELY e nagy múltú víziváros szorgos lakosságának az életét szebbé, jobbá, teljesebbé teszi, AMELY a világ élvonalához tartozó magyar úszó és vízilabda sport jelenlegi és jövőbeni kiválóságainak egyik küzdőterét jelenti.

Az elmúlt két év ellentmondásos és küzdelmes volt, sajnos manapság nem ritka az, amikor az alkotó munka csendjét harsány politikai csaták zaja veri fel.

Ez, és nem más történt Egerben is, de ezzel együtt és ennek ellenére itt áll ez a ház a maga valóságában, méltóságteljes, határozott megjelenésével, érzelmeket, indulatokat keltve, ami nem baj, mert hiszem, hogy a valódi alkotások a vélemények sokszínűségével nemesednek igaz értékké.

Bízom abban, hogy a korábbi ellenzők - ha soha ki nem mondják - egyszer lelkük mélyén elismerik azt, hogy EGER városa valóban valami olyasmivel gazdagodott, amit megérdemelt!

Büszke vagyok arra, hogy e megérdemelt gyarapodáshoz ennek az európai színvonalú sportlétesítménynek és egyben városépítészeti jelentőségű épületnek a megépítésével, ez a kecskeméti lelkes építő csapat és a szervezésében közreműködő, mintegy 60 cég közel 1000 szakembere is hozzájárulhatott.

Dicséretes az, hogy az ingatag politikai manőverek ellenére ennek a seregnyi embernek itt, a “kerítésen” belül nyugodt munkalégkört tudtak biztosítani azok a közreműködő mérnökök és pénzügyi szakemberek, akiknek ez volt a dolga

Fegyelmezetten álltuk a sarat, tűrtük a helyi és országos sajtón keresztül szétkürtölt hamis információkat, hiszen tudtuk, hogy a terv szerinti és szabványos építés ténye hamisíthatatlan.

Szeretném jelenteni az érdeklődőknek, hogy az utóbbi hónapokban a sajtóban megjelent állításokkal szemben a versenymedence terv szerint és szabványosan épült, semmit nem méreteztünk el, semmit nem kellett elbontani és újjáépíteni.

A Magyar Úszószövetség és Vízilabdaszövetség a medencét hitelesítette, ezzel kinyilvánította, hogy az egri uszoda alkalmas Nemzetközi sportesemények rendezésére is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Többekben joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért nem igazítottuk helyre ezeket a hamis híreszteléseket.

Megvallom, egy ideig próbáltuk, de amikor világossá vált, hogy ez csak kétféleképpen lehetséges: vagy sajtóperrel, vagy fizetett cikkekkel, úgy láttuk, hogy erre sem időnk, sem pénzünk nincs.

Azt hiszem, jobban tettük ehelyett, hogy milliókkal segítettük az egri vízilabda csapatot, terven felül adtunk a házhoz tűzjelző rendszert, audió- és videórendszert, vagyonvédelmi technikát és eredményjelzőt.

Az is a hitelességhez tartozik, hogy ezekkel az extrákkal együtt ez az épület a közművek nélkül nettó értékben csupán 1,5 milliárd forintba került, ami azt jelenti, hogy minden négyzetméterére 134 ezer forintot költöttünk, így üzemkészen, ahogyan most látják.

Kedves városukat szerető Egriek!

Azt hiszem, hogy büszkék lehetnek városuk vezetőire, főleg azokra, akik ezt a sokat vitatott házat megépíttették, a város anyagi lehetőségeivel jól sáfárkodva megajándékozták a magyar úszó és vízilabda sportot, a várost és környékének apraját-nagyját a város második “katedrálisával”.

Zárójelben megjegyzem, hogy ezt a kifejezést itt Egerben hallottam nem olyan régen, és nem is akárkitől, ezért mertem idézni.

Engedjék meg, hogy végezetül idézzek az épület műszaki átadás-átvételi jegyzőkönyvéből, amely szívem szerint ide való, hiszem, hogy ez volt a lényeg az elmúlt két évben, remélem, ami ettől eltért és ez ellen hatott, az csak téves kisiklás lehetett:

“Felépült, beépült 12000 m2 szintterület, 5200 m3 beton, 360 tonna betonacél, 800 m3 fa, 1400 m3 tégla, 3200 m2 pala, - de mindenekelőtt tárgyiasult a Gondolat. Ezen a 6500 m2-es földterületen áll Eger város 75 éves vízi sporttörténelmének szintézise; a Múlt, a születés kínjaitól még nehezen lélegző Jelen, és egyszersmind a Jövő. Néhány száz ember, Tervezők, Építtetők és Építők megismételhetetlen Alkotása.

Kérem a Ház mindenkori Gondozóját, hogy őrizze meg az átadott és hozzáadott érték materiális és eszmei méltóságát.

Szeretettel és alázattal: ahogyan a létrehozók tették.”

(Burai György létesítményfelelős)

Köszönöm Burai Gyurinak ezeket a sokatmondó és békét sugalló szavakat.

Tisztelt Polgármester Úr!

E gondolatok jegyében kérem, vegye át tőlünk ezt a házat, amit mi nagyon nagy odaadással építettünk; és jó szívvel adjuk át Önnek, abban a reményben, hogy megszeretik, az egri emberek örömüket lelik majd benne, és büszkék lesznek rá!

 

 

 

Abkarovits Endréné

Zarándokút az Örök Városba

II.

Másnap, vasárnap, Róma 75 m magas harangtornya minket is hívogat a Szűz Mária tiszteletére emelt legszebb Mária-templomba, a S. Maria Maggiore-ba. Itt bekapcsolódunk az ünnepélyes szentmise hangulatába. Kicsit igyekezni kell, s még zárás előtt sikerül bejutni a Bilincses Szent Péter (S. Pietro in Vincoli) templomba, s megtekinthetjük a zseniális szobrászművész, Michelangelo nagy művét, a Mózes-szobrot. A vallásalapító Mózes ábrázolása a mester rendkívüli képességeit érzékelteti.

A déli harangszó után már a Piazza Laterani téren, hogy a forróságot jobban elviseljük, egy hűvös pizza étteremben gyűjtünk energiát. Az erő kell is, hogy befogadjuk a S. Giovanni in Laterano (Szent János) bazilika szépségét, nagyságát. Ezt a legelső keresztény templomot is Constantinus császár építtette. A homlokzatán latin fölírás hirdeti: “A város és a világ minden templomának anyja és feje.” A templomban a tizenkét apostol hatalmas márványszobra, a barokk szobrászat remekművei. Szent Pálnak, a népek apostolának márványalakját prédikáló mozdulattal ábrázolja a szobrász. Kezében a vastag könyv utal a tizennégy levelére, damaszkuszi hosszú kardja vértanúságára emlékeztet. Szent Péter apostol, akit Krisztus egyházának fejévé választott, kezében a kulcsokkal, lelki hatalmának jelképével. Valamennyi szobor élményt jelent. Érdemes felfelé is nézni, hisz a gazdagon aranyozott kazettás mennyezet színei barokk szellemet árasztanak. Az oltár fölött a Megváltó óriási mozaik alakja. A főhajó mozaikpadlózata is figyelemreméltó. A keresztény középkornak ez a templomszőnyege valami csodálatos. Külön épület rejti a Lateráni palota maradványait, így a “Szent lépcsőt” is, melyen a hagyomány szerint Krisztust Pilátus elé vezették. A hívők csak térdepelve, szép rendben haladhatnak a lépcső felső fokáig.

Az idő már délutánba hajlott, s mi szívesen mondtunk le a gyalogos közlekedésről a metró javára, ugyanis a falakon kívül eső S. Paolo fuori le mura – Szent Pál-bazilikát is tervbe vettük. Ez az a templom, amit nem szabad kihagyni. Ebben a templomban Pál apostol sírját tisztelik a keresztény zarándokok. Sajnos a történelem viharos századai ezt a templomot sem kímélték. Sokszor megrongálták, kirabolták, de a pápák bőkezűsége révén újra és újra helyreállították, megszépítették. Mikor belépünk az előkertbe, azonnal magával ragad a napsugárban ragyogó arany mozaikos homlokzat. A templombelső méretei óriásiak. Fölül a falakon körben valamennyi pápa képmását láthatjuk Szent Pétertől VI. Pálig. A bazilika kincsesházából figyelemreméltó egy nagyméretű húsvéti gyertyatartó, amely egy márványköltemény. Közelről megfigyelve a csigavonalban fölfutó gyertyatartón Jézus szenvedéstörténete, föltámadása és mennybemenetele elevenedik meg művészien, Vassalletto római szobrász keze által a XII. századból. A kereszthajó két végében I. Miklós orosz cár ajándékaként két nagyon értékes, zöld és kékszínű malachit-lapis lazuli oltárban gyönyörködhetünk. A kolostorkertben vidám hangulatot varázsol a színes mozaikszemcsékkel ékesített csavart formájú oszlopsor, amely mindegyike a mozaikkészítő mester gyöngyszeme.

Lassan el kell köszönni Rómától, de a lemenő nap fényében még a Capitolium tetejéről elénk tárul a Forum Romanum, melynek építményei, palotái, templomai, bazilikái jó állapotban emlékeztetnek az ókori város társadalmi életének központjára. A város jelképét, a világ egyik leghíresebb épületét, a Colosseumot még körbesétáljuk. Az mindenesetre bizonyos, hogy ez a hatalmas, közel 50 m magas körszínház megdöbbenti és csodálatba ejti a szemlélőt. Ez az óriási építmény szürke köveinek súlyával is az időtlenséget hirdeti. A jókedvű, fecsegő turisták özönében egy kicsit még elidőzünk Róma legismertebb szökőkútjánál, a Trevi kútnál. A hagyományt tisztelve sokan közülünk is aprópénzt dobnak a kút vizébe, hogy visszatérjenek az “Örök Városba”.

Rómából hazafelé még közelebbről is megnézzük az orvietói dómot. Legközelebb Firenzében, a “reneszánsz bölcsőjében”, a város egyházi központjában, a Dóm téren állunk meg. Itt kezdjük meg rövid városnéző sétánkat. A délutáni nap éppen úgy világítja meg a dóm épületét, hogy monumentális szépségében tudunk gyönyörködni. Idővel sikerül közelebb kerülni a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett keresztelőkápolna dómmal szembenéző bronzkapujához is, amely a reneszánsz szobrászat és bronzművesség kiemelkedő alkotása. A domborművekben Ghiberti az ótestamentumi jeleneteket ábrázolja olyan nagyszerűen, hogy Michelangelo szerint ez a kapu a három közül a Paradicsom kapuja. A dóm belsejében kiváló művészeti alkotások egész sora látható. Michelangelo (öregkori) Pietáját, melyet saját síremlékeként készített, hiába keressük. Idén már a Dóm Múzeumban lehet megtekinteni. Nagyon szép a dóm mellett a 85 méter magas, gótikus, sokszínű márványberakásos harangtorony, amely Giotto (aki a festészet és szobrászat világhírű mestere volt) tervei szerint épült. Sétánkat a Piazza della Signoria téren folytatjuk. Itt van Firenze jelképe, a Palazzo Vecchio. Egykoron az uralkodó Medici hercegek laktak itt, ma a városi tanács székháza. A bejárat előtt Michelangelo Dávid szobrának másolata áll. (Az eredeti a Galériában látható.) Firenzei sétánk a Ponte Vecchión (Öreg híd) ér véget.

Szállásunk egy Velencéhez közeli kempingben van. Pihenőnapot tartunk, ami mindenkire rá is fér, de a vérbeli turista vágyakozik a szép élményekre, különösen, ha azok elérhető távolságra vannak. Így aztán, akik nem a tenger forró homokját, sós, de simogató vizét választják, azok a csatornák, kupolák, tornyok városába, Velencébe hajóznak. Hajónk az Adria ragyogó mennyboltja alatt siklik a Szent Márk tér kikötője felé. Mindaz, ami a távolból még ködös látomás volt csak, az lassacskán közeledve kővé szilárdul, s valami csoda folytán a vízen lebeg. A kövekhez loccsanó hullámok zaja, a motoros bárkák, hajók zakatolása, a gondolások kiáltozása, a turisták lármája jellemzi e “vízen úszó” várost. A kanyargós sikátorokat kicsiny hidak százai kötik össze.

A Szent Márk tér torkolatában a tekintetet az arany bazilika vonzza, amely nyitánya a teljes térnek. E térnek szinte megállító jellege van, hisz sehova nem vezet. Belül viszont mozgásra, közlekedésre ösztökél, zárt egységként külön életet él, melyet a turisták tízezrei igencsak élveznek. Velence ünnepélyes főterén, a város lüktető szívében a Szent Márk templom, a tenger felé a dózsék rezidenciája uralkodik. A Canal Grande négy kilométer hosszan, fordított S alakban halad át Velence derekán. E tengeri útvonal végének építészeti látványossága a Szent Márk tér együttese. A Szent Márk templom alapvetően a bizánci stílus jellegzetességeit viseli magán. Valójában nem nagy, inkább dúsan díszítet “ékszerdoboz”. Mozaik és márvány díszei sajátosan velenceiek. A templomra minden jelentős történelmi esemény rányomta bélyegét. Az idők során a tűzvész sem kerülte el, de a velenceiek folyamatosan tevékenykedtek rajta. Gazdagítása érdekében a hazatérő hadi és kereskedelmi hajók, flották egyre-másra szállították az értékes ajándékokat, zsákmányolt műkincseket. A főhomlokzatnak egyik díszét, az aranyozott bronz lovakat is így szerezte Velence Bizáncból. Közben a jellegzetes Óratorony két álló bronzalakja éppen delet üt, s hogy másfajta hangulatot is vigyünk haza, a Rialto felé sétálunk szűk, kanyargós kis utcákon s tereken át.

A Rialto híd formája jól illeszkedik a környezetbe. Könnyed hatású, merész ívén, az árkádsor pillérei alatt üzletek vannak. Aki nem kíván vásárolni, annak, a híd közepéről bármelyik irányban is tekint a Canal Grandéra, páratlan látvány tárul a szeme elé. A két oldalon sorakozó paloták napjainkban is hirdetik Velence egykori hatalmát, gazdagságát. A híd alatt a hajók megszakítás nélkül bonyolítják a forgalmat, közöttük a gondolák lágyan imbolygó teste könnyedén siklik. Ez a csipetnyi hangulat is elég ahhoz, hogy úgy érezzük, egyszer még Velencébe is vissza kell térnünk. Utunk során bármennyire is kifárasztott bennünket a sok gyaloglás, a nagy meleg, az új ismeretek befogadása, mindenképp elmondható, hogy nagyszerű és maradandó élményt adott a római kirándulás, mely, úgy érzem, még hitben és lélekben is megerősített bennünket. Biztos, hogy erre az útra még sokáig emlékeztetni fognak a vásárolt könyvek, képeslapok, a jól sikerült fotók is.

Errata

 

 

 

2000/10. számunk 69. oldalán helyesen:

“Idézem Önt:

“A legendák helyett most idézzük fel a valóság tényeit a költő életének utolsó napjairól.” Ezzel azonban vigyázni kell. Hivatkozom Illyés Gyula “Ahányan akkor még állítólag látták, annyiféleképpen mondták el, hogy merre és hogyan látták.”

Egyetlen szemtanú akadt…stb.

 

 

 

 

KépzÕmÛvészet

Losonci Miklós

Mai iráni festészet

A mai iráni festészet egyik jellemző vonása, hogy egyrészt számbaveszi és folytatja az ősi, perzsa örökséget, másrészt teremtett formarendjével közeledik és kiegyensúlyozást keres a XX. század világtörekvéseivel. Ennek eredménye, hogy kapcsolatot is talál, egyéni szigetté válik egyben – az európai, ázsiai, amerikai törekvések zónájában. Külön csillag, külön sáv. Sok mű épít hidat eszmék, stílusok és égtájak között, s ez nem mindig jelent csupán fölzárkózást, hanem virulenssé nemesíti az ismert képi fogalmazásokat azzal, hogy a helyi, partikuláris, népi-nemzeti hagyományokat csatolja az elért és általánossá vált világeredményekhez. Ez biztosítja a mai iráni festészet figyelemreméltó értékrendjét.

Ady jelezte, hogy az ő élete, művészetének forrásanyaga “millió gyökerű”. Mindez az iráni képzőművészetre is érvényes. Sokan vannak, sokfélék. A jó átlagból egyesek egészen magas képi színvonalon alkotnak, akadnak, akik töredékekben mutatnak föl érdekességeket, természetesen akad felszínes teljesítmény is. Az igazán jelentős mai iráni festők saját, egyszemélyes mitológiát teremtettek, ősi képződményekből is megújuló új jelképrendszert. Szimbolikus elemek ugyanúgy találhatók egyeseknél, mint másokat az expresszív lendület határoz meg – az álom és a valóság határvidékén. A formák sokszor arányosítják az ábrázolt teret könnyed vagy nagyon is sarkalatos elvonatkozásokkal, a legtöbbször az adott mű követelményei szerint. Ez helyes alkotói magatartás, mert nem az átvett sémák, hanem a gondolkodás és a képzelőerő szabadsága határozza meg. A mágikus elemek éppen az intellektus tudatossága révén válnak követhetővé, így a változatok nem merevülnek, hanem organikus természetességükkel közelítik a megmaradást.

Sok esetben az érték az ösztönös, tudatos összetevők egyensúlyából születik, az erkölcs vagy az álom a fő meghatározója. A nyomra lelés és a forráshasználat változó, ez okozza az örömkeltő változatosságot. Problémát jelent sokszor, hogy az adott nemzeti piktúra vagy konvencionális, vagy hevesen igyekszik a globális eszményekhez fölzárkózni, így vagy a frissességet vagy a szabadságát veszti el. Az, hogy a képzőművészet napjainkban egyetlen világnyelvre korlátozódik, annak van egy hasznos és káros tulajdonsága. Az mindenképpen örvendetes, hogy gyorsan alkalmazza képre a fölhalmozott gondolati energiát a festő optimálisan összetett kombinációkkal Tokióban, Teheránban, Párizsban és Budapesten, hisz ez az emberiség fejlett tudásszintjének eredménye, az azonban veszélyes, ha veszti az adott iszfaháni és hortobágyi térség helyi zamatát. Haladás és zsákutca, lendület és veszély egyszerre, egyhelyüttt jelentkezik, ezért nem is az óvatosság, hanem a körültekintés, a mérlegelés kötelező napjaink festői gyakorlatában Hafiz és Petőfi országában egyaránt. A festői lelemény szükséges, az értelmes meghökkentés is, a sejtelmesség és a tárgyiasság is, de a mérték és a megfontolás, nem a zabolátlan asszociációk alapján, hiszen egyaránt terméketlen az unalom ismételt másodlagossága és az ellenőrizhetetlen szabadosság.

Ha Nagybányára, a Nyolcakra, az alföldi és szentendrei festészetre utalok, akkor bízvást megállapíthatom, hogy nemcsak a francia, hanem a magyar piktúra is alkalmazza, művekké érleli a teremtő árnylatokat. Az iráni festőkre is jellemző ez az egyetemes törekvés. Jafar Rouhbakhsh precízen nagyvonalú felületeivel Klee és Tapies rokona, nem az átvétel, nem a fölzárkózás, hanem létrehozott és tényleges egyéniségével, mely a minősége révén megfellebbezhetetlen. Ő csak az egyik példa, akad más is.

A magyar Varga Gizella révén, aki férje után – Varga Sinai Gizella névvel a mai iráni festészet egyik jelentős alakja, hiszen ő magyar, perzsa, görög, egyiptomi motívumai, összetett mitológiája révén a huszadik századvégi hellenizmus képviselője. Vonzó egyidejűség jellemez több iráni és európai festőt, s ez nem alárendeltség, hanem egyöntetű hídépítés mindkét részről. Ilyen méltó rokonság Lili Yahyaii és Soulages, Miró és Sanaz Hamdam-Ali, Molnár Sándor és Masson között a színkezelést, a fogalmazási kódokat illetően.

Uralkodik valami egészen könnyed álomszerűség a mai iráni festészetben. Nemes érzelmesség, könnyed életbölcsesség, mely ízléses, és nem felületes, mintha Kosztolányi húzná az ecsetet. Mentes a racionális szárazságtól, színerőben Matisse és Braque is útjelük, akad mű, mely a mi Kántor Lajosunkkal köt barátságot. Kétségtelen, a franciák pásztázták végig elsőként századunkban a festészet minden lehetséges új szelvényét, de tőlük függetlenül, figyelve is rájuk, őrizve is képzőművészetünk függetlenségét, mi is megtettük. Egry, Csontváry, Mednyánszky esetében úttörőként is. Irány a Vadak színerőssége, Hartung vonalnyalábjai, a naivok ökonóiája, sőt inspirálja őket a gyermekrajz kötetlen szabadsága, az iparművészeti ismétlőrendszerek sormintája, az impresszionizmus és a perzsa miniatúrák költőisége. Minden. E mélyen átérzett és rajzilag értelmezett pluralizmus eredményezte az iráni festészet sikerét Rómában, 2000-ben. Ez az offenzív jelleg festészetükre és filmművészetükre is érvényes, hiszen ugyanebben az esztendőben, Karlovy-Varyban Khosrow Sinai filmalkotása részesült díjban. Azt festik a világból, ami még nem létezik, de ígéri önvalóját, sokkal inkább a holnapot, mint a múltat. Ez meglepetés, hiszen a politikai fundamentalizmus csak nagyon kevéssé érződik, úgy tűnik, hogy a mai Irán a művészet irányában toleránsabb. A rámai bemutatkozás meglepetést keltett, s a szellemi körforgás erőteljességére az is jellemző, hogy Teheránban a magyar Csepei Tibor közreműködésével nagyszabású Vasarely-kiállítást rendeztek 2000 februárjában. Ez a tény is annak a jele, hogy a magyar kultúra szervezi is a képi gondolatok cseréjét, nemcsak a híd szerepét tölti be. Rómában Massoud egyénisége tűnt lebilincselőnek, valamilyen részletben minden résztvevő különlegességet hordozott, Baharlou pipacsos mezeje Szinyei Merse Pál utórezgése, anélkül, hogy az iráni festő erről tudna. Afféle egysíkú, hagyománytiszteleten alapuló értékes bemutatót várt Itália, ehelyett széles skálában gyönyörködhetett, s ezen túl levonhatott különböző tanulságokat az olasz festészet jövőjére vonatkozólag. Azt elsősorban, hogy a képi álmodozásnak, az ősi forrásoknak, a festői lelkesültségnek, az érzelgősség nélküli érzelmeknek, a lírának nincs vége, megújítása indokolt. Ez is hozzátartozik a festészet világönarcképéhez, a barbár jelek is, a mohamedán írás fölhasználása képi elemnek, a perzsa koldus tematikája nemkülönben. A polifón jellegű iráni festészet joggal ajánl polifón törekvéseket, szabadmitológiát és asszociációkat mindenkinek – ez is hozzátartozik a korszerűséghez, mely immár a harmadik évezred világművészetének alapja. A világ gyűjtődik egységbe a mai iráni festészetben is – csontváz, arab kalligráfia, gyümölcs, virág, pipacs, nő, madárfészek, gitáros nő, amulettes figura, embrió. Akt nincs. Mindez adódik a Koránból, melyet Irán komolyan vesz, de nem is hiányzik, mert Giorgione, Tiziano, Rembrandt, Manet, Modigliani, Picasso szinte mindent ábrázolt és értelmezett a női test varázsáról, szinte bosszantóak a közepes értékű aktképek világdömpingje. Csipkézettség is szembetűnő bizonyos iráni képeken, s ha jobban megnézzük Mastarek Khalilpour tábláit, nálunk Váli Dezső hasonló szellemben és minőségben fest. Khaladi Csontváryra emlékeztet, Zibandeh Ilkhari Tóth Ernőre, Mattioni Eszternek, Jakuba Jánosnak, Würtz Ádámnak is fellelhetjük iráni rokonait. Van, aki leheli, akad, aki erősíti a színeket, más vonalakkal törődik, s láthatunk olyan alkotást, ahol a mitológia, ahol a mese, ahol a szerkesztés az elsődleges. Saidi Mehri számára a hegedű jelent elmélyülést, mint Chardinnak, Braque-nak és Bernáth Aurélnak. Az is egy változat, amikor – s akad ilyen piktor is – csak a faktúrára összpontosít. Teheránban és Budapesten is jónak, de kevésnek ítélhetjük ezt a szűk összpontosítást. Toghraii Minoo is jó, mint Hencze Tamás, az azonban fölfoghatatlan, hogy ilyen tehetséges festők, Iránban és Magyarországon is miért elégednek meg a gesztussal, hiszen a gesztus még nem művészet – csak az egyik út irányában. Az iráni festészet is hozzájárul új képi szógyökeivel, vizuális szóegységeivel a műfaj bővítéséhez. Vonzó egyezés, hogy a magyar Bartha László és az iráni Rouhbakhsh életük utolsó periódusában festették legjobb műveiket, megtorpanás nélküli és töretlen a fejlődésük.

Megindító, hogy szerves a kapcsolat a magyar és az iráni művészet között. Csokonai az első Goethe mellett az európai lírában, aki méltó módon emlékezett Hafizról, és Ady “Irán-szagú szittya sereg”-ről beszél. Teheránban ma is van magyar temető, Piroska csárda, és Kőrösi Csoma Sándor is járt ott, Varga Sinai Gizella megfestette a nagy magyar tibetológus iráni tartózkodását. Varga Sinai Gizella és Khosrow Sinai lányai Jászmin és Samira – mindketten kiválóan tudnak magyarul és festők. Samirának Budapesten kiállítása is nyílt, és a perzsa férj, apa a jászok iráni eredetét kutatja új filmjéhez. Farah Ossouli is a családhoz tartozik, ő is kiváló művész – képzeletét egy különös festői-lírai világ hálózza be. Varga Sinai Gizella Budakeszin csodálta meg élete első pipacsait, babáit, Csákváron figyelte a Vértes vonulatát, nem feledheti Magyarországot, de új hazáját, Iránt is szereti. Ő a fő összekötő híd a magyar és az iráni kultúra között. Művészete alliterál a mai legjobb iráni festőkkel, lírai jellegű érzéki absztrakciói telitalálatok. Ő is annyi társával egyetemben a festészet új lehetőségeit kutatja azzal az imponáló hiánytalansággal, mely minden értéket az egész látóhatár jegyében számba akar és számba tud venni. Általa és a mai magyar-iráni festészet általános eredményessége és értéknövekedése révén egyre inkább szellemivé válik az anyagi világ, s az ember halad azon az úton, hogy a létezés lakójából a Mindenség teremtője legyen – cselekvő szövetségese az ismeretlen energiáknak.

Színház, zene, tánc,

Abkarovits Endre

A Bodzafától a Gázsa Zenekarig

Beszélgetés Papp István népzenésszel

A millenniumi évben a korábbiaknál nagyobb számú és többségében magas színvonalú népzenei és néptánc rendezvényre került sor Egerben. Ezek között is az egyik legkiemelkedőbb a Budapest Táncegyüttes előadása volt, “A csárdás, a kelet tangója” címmel. A produkció, mellyel 2000-ben másfél hónapig már Amerikában is turnéztak, hatalmas sikert aratott városunkban is. A táncosok ünneplése mellett kijutott az együttes zenekarának is, melyet Papp István Gázsa vezet. Az előadás után nyomban meghívást is kapott az Ifjúsági Háztól, hogy a következő egri Maratoni Folk Hétvégén 2001 márciusában vegyen részt saját együttesével, a Gázsa Zenekarral. De ki is ez a kiváló táncházi zenész, aki közel negyedszázada van a pályán, s a világ számos országában aratott sikereket, de hazánkban meggyőződésem szerint még mindig nem ismerik annyian, ahogy azt megérdemelné? Ennek egyik oka az, hogy pályája nem Magyarországon, hanem Erdélyben indult. A másik a szakmájukat általában sújtó, a népművészet irányában többségében teljes közönnyel viselkedő média.

Beszélgetésünket életpályájáról az egri fellépés után kezdtük, s egy pesti kávéházban folytatjuk, röviddel azelőtt, hogy egy újabb, kéthetes, indiai koncertkörútra indulna társaival.

- Azok, akik már a hetvenes, nyolcvanas években jártak Erdélybe, s érdeklődtek a népzene iránt, a Ceausescu-rendszernek a nyolcvanas évek közepe felé kezdődő legsötétebb szakasza előtt még találkozhattak a diktatúrának egy árnyalattal finomabb formájával, amikor jelentős magyar irodalmi művek jelentek meg, a televíziónak volt még magyar adása, magyar tánccsoportok vehettek részt fesztiválokon, stb. A hetvenes évek végétől több magyar népzenei lemez is megjelent, melyek még ma is a gyűjtők legbecsesebb darabjai közé tartoznak. Köztük voltak a talán leghíresebb együttesnek, a kolozsvári Bodzafának a lemezei, melynek 1977-től tudtommal te voltál Székely Levente mellett a prímása. Hogy kezdődött a Bodzafa története?

- Az együttes eredetileg 1976-ban alakult egy alkalmi fellépésre, de már a következő év tavaszán kicserélődött a tagok többsége. Ekkor kerültem én is a zenekarba, először nagybőgőn, majd brácsán, végül hegedűn játszottam, s lettem a Bodzafa egyik prímása. Ebben az időben indult az erdélyi táncházmozgalom. Kolozsváron három zenekar is volt, s többnyire a zeneiskola hallgatói közül kerültek ki a vezető zenészek. 1978-ban azonban elvittek katonának, s mire leszereltem, nemhogy a három zenekar nem volt már meg, de a Bodzafát is új tagokkal kellett életre kelteni. Énekesünk Panek Kati lett, aki már a táncházmozgalom beindulása előtt is énekelt népdalokat a rádióban, s járt néprajzi gyűjtésekre még gyermekként nagyapjával, az író Horváth Istvánnal, amikor ő a küküllőmenti Magyarózd falumonográfiáját készítette. Kati már 1977 óta tagja volt a Bodzafának, de főiskolás évei alatt csak ingázással tudta tartani a kapcsolatot az együttessel. Igazából akkor tudott teljes értékűen bekapcsolódni az együttes munkájába, amikor Harag György 1980-ban a kolozsvári magyar színházhoz szerződtette a színművészeti elvégzése után.

- Az ő jelentősége Erdélyben Sebestyén Márta magyarországi szerepéhez hasonlítható, s remélhetőleg lesz még lehetőségem egy másik alkalommal őt is közelebbről bemutatni az olvasóknak. De kik voltak a Bodzafa további tagjai a nyolcvanas évek elejétől, s mivel foglalkoznak mostanában?

- Brácsásunk Kelemen László volt, aki a közelmúltig a Budapest Táncegyüttesnél betöltött funkciója mellett a Fonó Budai Zeneházban zajló Utolsó óra program irányítója, melynek során majdnem félszáz erdélyi együttessel készítettek felvételeket, részben az MTA archívuma számára, részben a nagyközönségnek szóló CD-válogatásokhoz. A Bodzafa nagybőgőse Szalay Zoltán volt, aki ma már jeles népzenekutató, egyetemi tanár Brassóban.

- Volt-e tudomásotok a kb. öt évvel hamarabb a városi ifjúság köreiben Magyarországon elindult táncházmozgalomról?

- Igen, mi Kolozsváron hallottunk róla, sőt egy, ebben a témában írt könyv is eljutott hozzám. De Erdély távolabbi tájain, ahová kevésbé jutottak el a hírek, magyarországi hatás nélkül is beindult a mozgalom, s minden nagyobb városnak megvolt a maga táncháza a zenekarával.

- Ezt a kitűnő, 1978-79-ben készült “Táncház” című Electrecord lemez is tanúsítja, melyen talán az öt legnevesebb együttes szerepel (Bodzafa, Barozda, Ördögszekér, Venyige, Regősök), s véleményem szerint máig az egyik legjobb táncházi összeállítás. De mikor készültek a már általad vezetett Bodzafa lemezei?

- 1982-ben a Venyige együttessel közösen jelentettünk meg egy lemezt, majd 1984-85-ben került sor a “Magyarózdi zene” című önálló lemezünk felvételére, illetve kiadására. Maga a felvétel nem tartott sokáig, mert az eredetileg beígért három és fél nap helyett mindössze három órát kaptunk, mert egy Ceausescunak szánt programot kellett felvenniük a televíziósoknak.

- Ehhez képest fantasztikusan jó az a lemez. Nincs arra lehetőség, hogy újra kiadjátok?

- Mi is beszéltünk erről a lehetőségről, de még meg kell szereznünk az Electrecord engedélyét.

- Miközben ezek a lemezek készültek, tudtommal már különböző változások következtek be magánéletetekben, te sem maradtál Kolozsváron.

- A nyolcvanas évek elején még Kolozsváron muzsikáltunk hétközben, s minden hétvégén gyűjteni jártunk. Kallós Zoltán volt az, aki vagy jött velünk, vagy ötleteket adott, hogy mikor hová érdemes menni, pl. hol lesz lakodalom. Sokat jártunk Tordára, meg Bánffyhunyadra is, ahol az akkor leghíresebb kalotaszegi prímás, Varga Ferenc ’Csipás’ játékát figyelhettük meg, de a Mezőségre is, ahol Szél Marci vagy Maneszes Márton játékát próbáltuk ellesni. Anyai ágon mezőségiek, közelebbről magyarszovátiak őseim, így a néptáncot már ott megismerhettem, s az első táncházakban még táncoktatóként is közre tudtam működni. (Magyarszováton kaptam egyébként a ragadványnevemet is, mert mint kolozsvári születésű fiút hazalátogatásaimkor nem ismertek fel és nagyapám után, aki igen szeretett mulatni, s a cigány zenészek “gá(d)zsó”-nak (idegennek) nevezték, engem is mint Gázsa Sándor unokáját kezdtek ezzel a csúfnévvel illetni.) A Regátban töltött tizenhét hónap katonáskodás alatt összesen ötször tudtam a zenekarral muzsikálni. Mikor visszakerültem Kolozsvárra 1980-ban, két évig csak raktárosként tudtam elhelyezkedni. Nappal dolgoztam, este muzsikáltam, a hétvégeken gyűjtöttünk és más helységekben táncházakat tartottunk. Például Désen, Tőkés László parókiáján. Személyéhez egy kedves történet fűz. Elmondhatom?

- Természetesen.

- Tőkés László akkor még nem volt olyan ismert ember, mint manapság. A dési táncházak után néhány évvel, 1988-ban vagy 1989-ben, egy temesvári Kova koncerten futottunk hosszú idő után össze. Egy üveg pálinkával a kezében jött fel a színpadra. “Ezt nektek hoztam!” – mondta, de mindjárt látta a bizonytalanságot az arcomon. “Megismersz, Pista?” – kérdezte. Hát bizony nekem elég nehezen ugrott be, hogy kicsoda, de aztán mégis derengeni kezdett. “Hát persze! Te vagy a Tőkés Zsolt bátyja.” A keresztneve ugyanis már nem jutott eszembe. Az öccse viszont rendszeresen járt táncházba, és többször együtt is kirándultunk, így rá jobban emlékeztem. Később, amikor 1995-ben a Jánosi Együttessel New Yorkba utaztam, a repülőtéren várakozás közben épp ezt a történetet meséltem a többieknek, hozzátéve, hogy kíváncsi vagyok, most, hat évvel az után, hogy híres ember lett, vajon ő megismerne-e, szinte végszóra megjelent Tőkés László. Ugyanazzal a géppel utazott, de őt akkor már két megtermett testőr vigyázta. Kíváncsian vártam, hogy felismer-e, de ennek nem adta jelét, én meg a testőrök miatt nem mertem odamenni, hogy “Megismersz-e, Laci?” Mert mi van, ha nem ismer meg, a testőrök hogy reagálnának? De aztán később zenésztársammal üdvözletét küldte, jelezve, hogy nem felejtett el.

- Hogyan kerültél el a Székelyföldre?

- Egy alkalommal Sepsiszentgyörgyön muzsikáltunk a Bodzafával, amikor a Vadrózsa Együttes vezetői megkérdezték, hogy nem vállalnám-e el a hivatásos együttes zenekarának vezetését. Nem adtam azonnali választ, de miután újra és újra megkerestek, s elgondolkoztam azon, hogy főállásban, minden energiámat csak a zenélésre fordíthatnám, úgy döntöttem, hogy elvállalom.

- Gondolom, ez egyúttal azt is jelentette, hogy korábbi együttesedtől, a Bodzafától meg kellett válnod.

- Igen, de ez hamarosan amúgy is bekövetkezett volna, mert tudtam, hogy Kelemen Laci és Szalay Zoli az egyetem elvégzése után úgyis el fog kerülni a városból. Valóban így történt, sőt 1984-ben gyakorlatilag a táncházat is betiltották Kolozsváron. Én viszont addig még tartottam a kapcsolatot a többiekkel, két évig még hazajártam, ekkor készültek lemezeink. De többször ők jöttek Sepsiszentgyörgyre, s onnan mentünk együtt Bukarestbe tévéfelvételekre, továbbá sok rádiófelvételt is készítettünk, de ezek már nem jelentek meg lemezen.

Sepsiszentgyörgyön egy új együttesem is volt, a Kova. Gyakran muzsikáltam együtt a csíkszeredai Barozda együttessel is, amelynek az énekese Györfy Erzsébet volt, de 1986-ban ők is elhagyták az országot. Így egyedül maradtunk a Székelyföldön, mi jártunk Csíkszeredába, Kézdivásárhelyre, Brassóba. Nyolc évet töltöttem Sepsiszentgyörgyön.

- Aztán te is eljöttél! Németországon át vezetett az utad Budapestre. Milyen elképzelésekkel vágtál neki?

- Először Kölnbe mentem 1990 januárjában, ahová az előző ősszel kitelepedett leendő feleségemet követtem, s összeházasodtunk. Ott született meg lányunk is az év novemberében. De sohasem terveztem, hogy végleg ott maradunk. Csak magyarok közt tudtam elképzelni az életemet! Egy ideig még ingáztam Köln és Budapest között, tizennyolc alkalommal is megtettem ezt az utat, ami a hosszú bezártság után hirtelen a határtalan szabadság érzését keltette az emberben. 31 éves koromig ugyanis nem jártam nyugaton. Aztán végleg a Budapestre település mellett döntöttünk 1991 januárjában.

- Hogyan sikerült Budapesten megtalálni a helyedet?

- Két évig a Vasas Művészegyüttesben játszottam. 1992-ben hívott meg Zsuráfszky Zoltán a Budapest Táncegyütteshez, ahol Bodzafás zenésztársam, Kelemen László zenei vezető volt.

- A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek első felében sokáig nem lehetett arról hallani, hogy mi történt az erdélyi zenekarokkal. Aki nem budapesti, nem járt ottani táncházakba, csak lemezekről ismerte az erdélyi együtteseket, az nem tudhatta, hogy ki maradt otthon, kik szóródtak szét a világban, s ki zenél még egyáltalán. Én magam akkor szereztem újra tudomást rólatok, amikor három éve találomra megvettem a “Gázsa” lemezt, s a mellékletét elolvasva derült ki, hogy ugyanarról a személyről van szó, akinek az együttese, a Bodzafa már a nyolcvanas években sokunk kedvence volt. S több más zenész sorsáról is itt olvashattunk először. Mikor alakult meg saját zenekarod?

- 1993-ban. Tagjai Árendás Péter brácsán, Liber Róbert nagybőgőn, esetenként Liber Endre kontrán vagy cimbalmon. Közben, 1992 óta, folyamatosan zenekarvezetője vagyok a Budapest Táncegyüttesnek. A kötött színpadi produkció természetesen nem ad lehetőséget a zenészek improvizatív játékára, erre saját zenekaromban nyílik lehetőség.

- Tavaly egy kétrészes filmet láthatott a közönség a televízióban, mely az erdélyi táncházmozgalom 20. évfordulójára 1997-ben Kolozsváron megrendezett ünnepi hangverseny egyes részleteit is mutatta. Sokan bizonyára akkor láttuk először azokat az énekeseket, zenészeket, akiket már a nyolcvanas évek eleje óta hallgattunk lemezekről. Úgy tudom, ez a találkozó a te ötleted volt, s lemezed is valahogy kapcsolódik ehhez az eseményhez.

- Valóban tőlem származott az ötlet, bár a kivitelezés már nem egészen az elképzeléseimnek megfelelően alakult. Mégis jelentős esemény volt, hogy a világban szétszóródott erdélyi zenészek újra összetalálkoztak. Ekkor született meg az ötlet, hogy saját korábbi és jelenlegi együtteseimmel (Bodzafa, Kova, Gázsa Zenekar), erdélyi (Panek Kati, Györfy Erzsébet) és magyarországi (Sebestyén Márta, Berecz András) énekesek részvételével elkészítsünk egy lemezt, mely erdélyi népzenét tartalmazna. Ez mindjárt a jubileumi ünnepség előtt elkezdődött, amikor a Barozda együttest Svédországból a kolozsvári találkozóra tartva a Fonó Budai Zeneházban éjjel kettőkor vettük fel. De még három hónapig eltartott, amíg mindegyik énekes felvétele elkészült.

- Azt hiszem, hogy ez az előző évek egyik legjobb népzenei lemeze, s az, hogy ehhez a legjobb magyarországi és erdélyi énekesek voltak készek hozzájárulni, én úgy érzem, hogy ez valahol az eddigi tevékenységed előtti tisztelgést is kifejezi. Tavaly aztán korábbi énekesetek, Panek Kati első magyarországi CD-jét is kiadta a Fonó, melyen szintén ti zenéltek, s Erdélyben is jelent meg kazettátok: a Háromszék Állami Népi Együttes Ábel táncjátékának zenéje. Mégis úgy érzem, nem ismernek titeket olyan széles körben, ahogy ezt megérdemelnétek.

- Én nem vagyok elégedetlen. A régi Bodzafával turnézni nincs lehetőség, hiszen Panek Kati Kolozsváron színész, s a többiek is különböző helyeken dolgoznak. A Gázsa Zenekart ismerik táncházi körökben. A Budapest Táncegyüttessel pedig rendszeresen járom a világot.

Bár mind Erdélyben, mind Magyarországon tehetségével, tudásával, szorgalmával eljutott a szakma csúcsára, megmaradt szerény, közvetlen embernek. Sorsa tükrözi sok erdélyi sorsát, az erdélyi lét minden hányattatásával, nehézségével. Bár ő is elhagyni kényszerült szülőföldjét, nem lett hűtlen népe kultúrájához, sőt az anyaországban és külföldi fellépései során talán így még többet tud tenni a magyar népzene megismertetéséért és népszerűsítéséért.

 

Jámbor Ildikó

A család – az egyéni boldogság forrása

Manapság már túl sok is a rock-operákból, musicalekből. Erre mégis biztos bejön a közönség, tehát az előadások hatékonysága is biztosítottnak látszik. Szívesen fordulnak a színházak a zenés műfajok felé, s ráadásul az utóbbi időben tehetséges zeneszerzők, jó tollú szövegírók is egyre többet gyártottak belőlük. Az Anna Kareninát, Lev Tolsztoj remekművének zenés feldolgozását Szerednyey Béla a színiakadémisták pódiumán, az Ódry Színpadon rendezte meg végzős osztályával. A produkció olyan jól sikerült, hogy Beke Sándor díszletestől, mindenestől “megvette”, s így lehetővé vált az egri bemutató.

A Gárdonyi Géza Színház társulata felkészült énekes-színészi gárdája alkalmasnak bizonyult a darab zenei megvalósítására. Ez esetben ez jóval nagyobb kihívást jelentett, mint dramatizált regény színpadra állítása.

Tolsztoj remekműve, mint minden nagyregény, ellenállt a dramatizálásnak, s jelenetekbe sűrített többszálú cselekmény szükségképpen megsínylette az átdolgozásnak nevezett erőszaktételt. Elmondható, hogy azok értették, és érthették az előadást, akik egyébként is olvasták a regényt, s számukra a jelenetekben felidézett alapmű, mintegy érzelmi kinagyítással szolgált.

A retrospektív szerkezetű darabban Annával (Szilágyi Olga) már az első jelenetben, mint bukott asszonnyal találkozunk, aki lelkiismeretétől, a megalázottságtól, a Kalapácsos embertől (mely mindezeknek szimbóluma) tartva öngyilkosságra készül.

Ezt követően bontakozik ki a néző számára világosan a cselekmény. Anna Karenina, a fiatalon férjhez adott orosz úrinő, megismeri a szenvedélyt, a szerelemet. Vronszkij (Vadász Zsolt) iránti vonzalmának engedve elhagyja férjét, Karenint (Kincses Károly) és kisfiát. Az új kapcsolat azonban nem hoz számára boldogságot, mert szembe kell szállnia a szűkebb és tágabb közösség megítélésével. A társaságból kiközösítik, magára marad, ráadásul elsőszülött gyermekét sem láthatja.

Anna és Vronszkij ellentétpárja Kitty, Anna unokahúga (Zám Andrea) és Levin (Egri József), akiknek lassan bontakozó vonzalma keresztény házasságban teljesedik ki. Beilleszkednek az ősi rendbe érzelmeiket tartós alapokra helyezik, és ezért elismertség és békés, termékeny élet az övék.

Bizony, az egri előadás is ezeket a konzervatív értékeket erősíti meg, nem elhallgatva az Anna iránti rokonszenvet sem.

Az előadás elsősorban a mai Magyarország fiataljainak szól, akik elé mintha inkább a hagyományba és rendbe illeszkedő Kittyt állították volna példaképül, nem pedig az érzelmeit és igaz vonzalmát minden körülmények között vállaló Annát.

Elsősorban az egri előadás zenei értékeit kell kiemelni. A színészek nagyon pontosan, fegyelmezetten éneklik el szerepüket, mely lehetőséget ad hangi kvalitásaik megítélésére. Szilágyi Olga nemcsak énekesként, hanem színészként is remekel a szerepben, s Kincses Károly jelenlétét is nagy nyereségnek könyvelhetjük el az egri (bontakozó) zenés színpadon. Vadász Zsolt (Vronszkij) sokat fejlődött a Cherbourgi esernyők óta. Egyre magabiztosabban mozog a színpadon, s nem csupán szép énekhangjáért üdvözölhetjük. Zám Andrea számára Kitty ismét egy remek szereplehetőség, s ki is használja annak minden szeletét, megelégedést okozva közönségének, s mindazoknak, akik lelkesen szemlélték eddig is művészi kibontakozását. Egri József új arc az egri színpadon, és nem okoz csalódást. A Lígyia Ivanonvnát alakító Varga Líviáról kell még szólni, aki érdekes színpadi jelenlétével izgalmas perceket szerez az egri publikumnak, és jól énekel. Láthattunk néhány remek karakteralakítást, melyek közül a Lisztóczky Péter-Podlovics Lajos táncos-zenés jelenete külön kiemelésre érdemes, már csak a derültség okán is, melyet okoznak. Nem különösen nagy szerep hárult ezúttal Dimanopulu Afroditéra és Nagy Andrásra, ebben is jók.

Az Anna Kareninát szereti a fiatal közönség is, ebben nemcsak a szerzőpárosnak van oroszlánrésze, hanem a szereplőgárdának, s annak a friss lendületnek, színészbarát látásmódnak, mely a rendező vendégművész Szerednyey Béla munkáját jellemzi.

 

Könyvszemle

Kaló Béla

Túl a félúton

- rendhagyó köszöntés -

Él egy 48 éves költő Mezőkövesden, aki különféle hajszás munkakörök között verset ír, fordít immáron harminc éve. Témája ugyanaz, némi módosítással – con variazioni: az ember benső szükséglete a szépség, az áhítat, a szerelem. S miközben farkasa a finn az ugornak, ez a lírikus a fenyőfák rovátkolta horizontot figyeli, régi fényképek között bogarász (a fotók széleit már kikezdte a tél), de asztalán szőlő és ciprus van, en passant.

Cseh Károly 1970-ben jelentkezett először, entrée-ja a Matyóföld című folyóiratban volt, a Hegytetőn című verssel. Azóta az ország szinte valamennyi irodalmi orgánumában publikált, sorjáznak verses és fordításkötetei, szervez, társaskörökben sündörög, írótáborokban bukkan föl. Mintha elhagyott csigaházba szórakozottságból pók költözik, úgy hat a költő a mai szabadversenyes világban. “Gyakran az az érzésünk, hogy a költő Cseh Károly nem e világból való, de ha mégis, akkor védelemre szorul, mert kihalásra ítélt ritka jelenség” – írja róla tanulmányában Cs. Varga István. S valóban, a versein (műfordításain kevésbé) érezhető a túlexponáltság, “a monolitszerű szépségvágy igézete”.

De kell-e ma ez a szépségeszmény? Válasz-e a túlfinomított esztétikum a világ kihívásaira? Van-e vevő mostanság az effajta lírára? A lírára egyáltalán? A könyveknek olvasók kellenek, az íróknak pedig pénz, az ördöggel kötött szerződéseknek se szeri, se száma. Ha ezt vesszük, Cseh Károly egy balek. Aki ma érvényesíteni szeretné a “szellemi szárnyas egyensúlyt”, annak sok mindenről le kell mondania néhány izzó szépségű verssor javára:

Telehold süt és csillag dermed:

világolnak a felszállt lelkek.

Itt lent a fenyőfák fénye lüktet

éjfélkor s az elköltözöttek

vonásai kirajzolódnak.

(Decemberi éj)

S persze mégsem balek. Hatni akar, de nagyon. Találkozókon (még vannak ilyenek is, néhányan elszállingóznak egy-egy könyvtárba, teleházba, falun-városon, nyeretlen kétévesek) elemében érzi magát, ha száz, vagy ha csak öt emberhez kell is szólnia. Persze, hogy vannak manírjai, de minden gesztusban ott a szíve dobbanása is. Naivan és átlátszóan őszinte. Emberi útvesztői nem a lírikusé, vagy a fordítóé. Utóbbiakban professzionalitásra törekszik, előbbiekben elfáradt vándor:

Árvalányhaj leng: nyár ezüst párája

hajnalonta, itt a hegyen.

Visszatér-e majd egyszer így fényleni

odalentről lélegzetem?

(Fent a fényben)

Bár az Alföld peremén él, pannon költőnek hisszük. Ugyanaz a tompított mély intenzitás, amely a cinóberpiros spanyol borok sajátja. S közben benne lüktet a bibliás magyar folklór, a keleti örökség fel-feltör a sorokból:

Felcsap a mézes szél hulláma újra,

aratás illatát, harang szavát hozva,

s megvillan a Hernád, mint suhintó kasza

(Fényes hullámzás)

Couleurs, odeurs, fleurs – színek, illatok, virágok. Feltűnő, hogy Cseh Károly mennyire rabja a színeknek. Nem akarunk itt most színszimbolisztikai elemzésekbe merülni, de a pittoreszk látásmód evidens nála. A vers pályára gördül, s az olvasó elindul vele. Nem kellenek útjelzők, ha van lendület. S lendület van, egy Cseh-vers sohasem unalmas:

Faustinát,

az ágyra emelt szajhát,

égi úrnővé avatta halála után,

és oltárt állíttatott neki a császár,

tudva: kéjben és elmélkedésben

csukott szem.

(Csukott szemek)

Antik. Feltűnő, hogy mennyi benne a görögös-latinos vonás. A kultúranyag. Szerelmes verseiben észrevétlen lendül át és vissza a plátói érzékiből a hús-vér erotikába, organizmus és orgazmus érdekli, s helyben vagyunk. Irónia (önirónia is), nyelvi játékosság, szó(de)formálás – csiszolómester, órás-aranyműves kuckónyi lukban.

Kísérletezik, megérinti a populitás is. De csak épphogy, a kedvező vonalig. Aztán más vizekre evez: egy hajó, ahogy kifut a kikötőből.

Harminc éves termése – versekből és fordításokból – egy nagyon vaskos kötetet tenne ki. Remélhetőleg meglesz ez a könyv a költő félszáz éves születésnapjára. Már túl a félúton az ember összegez, hátra – de előre is tekint. Túlnőve a törzsi kereteket, eljuttatni az üzenetet annak a maroknyi embernek, akit még megérint, megérinthet.

Az átutazó lírikus remélhetőleg nem minden kitalált diszharmónia mímusa, hanem a valóságos harmóniáé.

Kívánunk Cseh Károlynak újabb harminc év áhítatot, csöndet, figyelmet és kiteljesedő költészetet – csak úgy, a magunk örömére.

 

Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT ©

© 2001. JANUÁR HÓ © XI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM ©

Millennium

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tartalomból:

KONCZ LAJOS: A Szentév és Jubileum csúcsain (és után)

BENKÓCZY GYÖRGY: Ékes történetünk

PAPP FERENC: Tiszteletre méltó virág

DEUTSCH TAMÁS: “Honunk most tunya test…”

GYŐRI ISTVÁN: Ünnepi beszéd

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ: Hóvihar