(Folytatjuk)

Érdekes az emberi emlékezet, olykor fel-felmerülnek régi tárgyak, hozzá kapcsolódó személyek és történetek. Nekem is van egy ilyen emlékem 8-9 éves koromból. Ma is előttem van egy szappan, de nem akármilyen, hanem egy olyan darab, amelyen kis faház volt kifaragva, mellette fenyők álltak. Ha a fény felé tartottam, s néztem a domborműves faragványt, fent a jobb sarokban átszűrődő fény egy napkoronát világított meg. Ezt a tajgajelenettel díszített szappanfaragványt sokáig őrizték szüleim, de haláluk után elkallódott, viszont a tárggyal kapcsolatos történetet ma is fel tudom idézni, mert amikor hallottam, olyannak tűnt gyerekfejjel a hozzáfűződő esemény, mint egy különleges mese.

1956. májusában egy érdekes látogató érkezett szüleimhez, akiről azt beszélték, hogy röviddel előtte szabadult az oroszlányi bányából. Gyerekfejemmel úgy gondoltam, hogy aki a börtönből szabadul, az gonosztevő lehet, lehetőleg rosszarcú és csúnya tekintetű. A látogatónk (a történetünkben nevezzük csak Magyar Jánosnak) – egyébként egyik rokonomnak, mint főiskoláról kitett osztályellenségnek, majd kényszermunkára ítéltnek volt az egykori rabtársa, s Oroszlányban ismerkedtek meg, ahonnan ő is az 1956. május 1-jén meghirdetett amnesztiával szabadult. János is amnesztiában részesült, de a volt foglyok nem egyidőben kerültek szabadlábra, s várható érkezését se lehetett pontosan tudni.

Magyar János megérkezése számomra nem kevés meglepetést okozott. Vendégünk egy széparcú, szúrós tekintetű, s a harmincas éveinek derekán járó, zömök férfi lehetett, aki az ebéd utáni beszélgetés során elmesélte az életét.

János a Nyírségből származott egy kis faluból. A szüleit korán elvesztette, s nagyszülei nevelték fel és taníttatták ki. Magyar János lakatosnak tanult, s alig kezdett el dolgozni Nyíregyházán egy iparos műhelyben, rövidesen a nagyszülei is meghaltak. Jánost behívták katonának 21 évesen, még azelőtt, hogy Magyarország hadiállapotba került volna. Mint tényleges szolgálatát töltő bakát 1942 nyarán bevagonírozták, s alakulatával együtt kivitték a keleti frontra. Orelban kivagoníroztak, majd az utat innen gyalog tették meg a frontig. Alakulatával végigharcolta a doni hídfőcsatákat, majd 1943 január közepén a doni áttörés során, seregtestétől elszakítva bekerítették és fogságba került. Mint hadifoglyot a marsanszki táborba szállították. Ez egy olyan tábor volt, hogy a barakkok félig földbe voltak ásva, nagy volt a zsúfoltság. A gyenge koszton tartott, legyengült foglyok közt tífuszjárvány tört ki. János is megkapta a betegséget, de szerencséje volt. Az akkor 23 éves fiatalember még a betegség kezdetén a közeli város kórházába került, ahol gondos ápolás segítségével felgyógyult. Ezt követően hadifogolyként 1943 őszén erdőmunkán dolgozott a közelben, majd innen a következő év tavaszán az Ural vidéki Gubahára szállították, ahol fogolytársaival építkezésen vett részt.

Aki egyszer megjárta a halál torkát, s onnan sikerült visszajönnie, az élni akar. A marsanszki lágerban, mindössze 300 gramm ragacsos, korpás kenyér, híg leves után, a munkával töltött fogolyélet szanatóriumnak tűnt, hiszen ott már 700 gramm kenyeret meg kétszeri ételt adtak, gyakran volt valami kásaféle is, főleg zab vagy búzakása. A táborból naponta kijártak dolgozni, hamar megszokta, hogy “Po pityorkám”, azaz ötösével sorakozó, s már indultak is.

1945. május 9-e után megváltozott a tábori élet, azt a hadifogolytábort, ahol élt, árszervezték. A magyar foglyokból a táborparancsnokságon kijelöltek egy nacsalnyikot, akinek a parancsnokságával végezték tovább a munkát, szovjet törvények szerint. A magyar nacsalnyikok nem egy esetben, hamarabbi szabadulás reményében hajszolták a fogoly beosztottakat a munkára, több termelésre. A feszített tempójú munka, s az állandó munkaversenyek, s az emelkedő normáktól gyakrabban betegedtek meg a foglyok. A kalória nem változott, s az éhség nagy úr. Jánost az építkezés után egy kenyérgyárba helyezték, ahol mint lakatosnak, mindenféle javítanivaló munkát kellett végeznie. 1946 nyarán már levelezni tudtak a hadifogolytáborok lakói. A foglyokban erősödött a remény, hogy rövidesen megnyílnak a lágerek, s talán hazaszállítják őket. Ekkor történt a baj.

A kenyérgyárban a munka végeztével Magyar János magához vett egy félkilós buhankát, amit a ruhája alá rejtett. A táborba érkezve az őrség megmotozta a visszatérőket, s János lebukott. Szovjet törvények szerint egy háromfős bizottság alakult, mintegy öt perc alatt elítélték, s büntetése 10 év kényszermunkatábor.

Az NKVD felügyelte hadifogolytáborból egyenest a Gulágra került. Két hétig ketrecben tartva utazott egy speciális vagonban, más elítéltekkel. 1946 kora őszén a távol-keleti táborok egyikében kötött ki, Itt már nem volt az elítélteknek neve, mint a hadifogolytáborokban, hanem egy számot kaptak, amit viselni kellett a rabruhán elöl, hátul és a karjukon. Ide már nem jutottak el az Igaz Szó hadifogolyújság példányai, híreket nemigen hallhattak a külvilág eseményeiről. János egy olyan transzporttal került Távol-Keletre, ahol egyedül volt magyar, még szerencséjére a háromévi fogság és a külső munkahelyek révén megtanulta az ún. “konyhanyelvet”, amellyel elboldogult.

Az előzményekhez tartozik, hogy a szovjet Távol-Kelet fejlesztését még a Szovjetunió Kommunista Pártja XVI. kongresszusán határozták el 1931 novemberében. Az SZKP Központi Bizottsága határozataként egy trösztöt szerveztek a Kolima vidék kincseinek a kiaknázására, amely a Dalsztroj (Távol-Keleti Építkezések) nevet kapta. Élére egy Berzin nevű, kipróbált belügyest állítottak, aki korábban az Észak-Urálban végzett hasonló munkát. A korabeli Szovjetunióban nyílt titok volt, hogy a Dalsztroj a GPU, vagyis az Állami Politikai Ügyosztály, majd 1934-től annak nem kevésbé hírhedt emlékű utóda, az NKVD, vagyis a Belügyi Népbiztosság irányítása alatt állt. A munkák megindítására önkénteseket, szakembereket is toboroztak, viszont a munkaerő javát a kényszermunkatáborokból szállították ide. A rabokat az Ohotszki-tenger partján lévő Magadanban rakták ki, s innen szállították őket beljebb. A kényszermunkások a legkülönbözőbb vádak alapján elítélt foglyok voltak, s az időre a szovjetunióbeli építkezéseken tömegesen alkalmazták őket a Fekete-tengeri csatornánál, az Észak-Urálban, vagy a Jenyiszejen az igarkai kikötő építésén.

Időközben a Dalsztroj mérhetetlen emberáldozatokkal terebélyesedett, s az aranytermelés fokozódott. Magyar János az egyik aranymosótelepre került kényszermunkára. Ekkorra Kolima már az egyik legnagyobb büntetőtábor-komplexummá lett. A foglyok egy része foglalkozott az aranykitermeléssel, a többiek utakat, településeket építettek.

A kényszermunkások barakkokban laktak, amelyek fából készültek, belül ki voltak tapasztva, s körben egy méter magas és ugyanolyan szélességű földkoszorú volt, amely a szigetelést szolgálta a rendkívüli hidegben. A barakkokban benzines hordókból készült kályhákkal fűtöttek. Ezek környékén elviselhetetlen volt a hőség, de a kályhától 6-8 lépésre már megfagyott a barakk fala. A skorbut ellen az erdei fenyő és a feketefenyő leveleiből főzött szirupot (szlányik) ittak. A barakkok jól őrzött drótkerítéssel körülfogott, őrtornyokkal erősített, géppisztolyos belügyisek őrizte táborokban voltak, szökni innen nem lehetett, az kész öngyilkosság lett volna. A táborból naponta kijártak dolgozni az aranybányába.

A táborok lakói közt megtalálhatók voltak a II. világháborúban Nyugaton harcolt és német fogságba esett, vagy egyéb ok miatt gyanússá és megbízhatatlanná vált orosz katonák ezrei. Rajtuk kívül német, román, cseh, magyar foglyok is voltak, az utóbbiak igen kevesen. A tábor mellett szintén barakkokban éltek azok, akik már szabadultak, de a körzetet nem hagyhatták el. Közöttük sok volt a politikai elítélt, vagy a sztálini represszió áldozatainak a hozzátartozói, nők és gyerekek.

1953 márciusában Sztálin halálával változások történtek, viszont a munkaerőre szükség volt a bányákban. Ezért megnyíltak a táborok, többet feloszlattak, s a foglyok a táborok körüli településeken telepedtek le. Már nem őrizték őket, nem kellett ingyen dolgozni, hanem fizetést kaptak, viszont a körzetet továbbra sem hagyhatták el, s a távolabbi külvilággal még levél útján sem tudtak érintkezni. A volt foglyok visszakapták a nevüket, viszonylagos szabadságot élveztek, s ha úgy hozta a helyzet, megházasodhattak, családot alapíthattak. Az ellenőrzés is lazult, már csak 1-3 havonta, majd még ritkábban kellett a területi belügyi hivatalban jelentkezni.

Ez a település, ahol Magyar János a Magadani körzetben ekkor már egy több Franciaországnyi, ritkán lakott területen volt, ahol még nem volt közigazgatás, hanem azt továbbra is az NKVD őrizte és ellenőrizte. Az időben a belügyi szervek látták el a közigazgatási feladatokat. Az un. szovjet típusú tanácsok megalakulására 1956 után került sor a területen.

Időközben Magyar János a bányánál, a javítóműhelybe került, ahol rövidesen ő lett annak a vezetője. A településen megismerkedett egy ukrán leánnyal, egy bizonyos Natasa Csernyisevszkajával, aki szakácsnő volt. A háború után Natasa apját, mint fehér partizánt ítélték el 25 évre, s a büntetésként a Magadani körzetbe került családostul. Az apja az embertelen munkakörülményekben elpusztult. Natasa és a középkorú anyja valamikor 1950-ben hagyhatták el a lágert, s a tábor melletti kisvárosban laktak. Magyar János beleszeretett az ukrán leányba és összeköltöztek. Ez a kapcsolat erőt adott Jánosnak már, mert hinni az életben. A kapcsolatukból, amely 1953 tavaszán kezdődött, két gyerekük született, egy kisfiú és egy kislány, szépen cseperedett. Magyar János ismerte a szovjet törvényeket, hogy az a volt külföldi fogoly, aki szovjet állampolgárt vesz feleségül, vagy szovjet állampolgárhoz megy férjhez, elveszti az állampolgárságát, s automatikusan szovjet állampolgárnak minősül, aki a reményét is elveszti, hogy valaha is hazakerüljön. Történetünk főhőse már a nősülés gondolatával foglalkozott, amikor közbeszólt a véletlen…

1955 nyarán egy éjszaka kellős közepén szovjet belügyesek keresték fel a lakásán Magyar Jánost. A váratlan jövetel oka az volt, hogy Jánost, aki nem volt szovjet állampolgár, egy újabb fogolyszállítmánnyal hazaszállítsák. Nem sokat teketóriáztak, szinte búcsúzni is alig hagytak időt, felöltözve egy teherautóra rakták. Néhány óra alatt egy 100 km-rel távolabbi belügyi laktanyába szállították. János újra fogoly lett, s várta sorsának alakulását, csak annyit tudott, hogy egy transzporttal Magyarországra viszik. Eltelt két-három hét, amíg a magadani körzetbeli különböző településeken (Elgen, Jagodnoje, Susuman, Sztrelka, Vetrenii, stb.) élő, volt magyar hadifoglyokat összegyűjtöttték. Időközben a munkahelyén is elszámoltak hősünk keresetével.

Majd összegyűlt a transzport, s a foglyokat (köztük magyarokat, németeket) egy külön szerelvénnyel Leningrádba szállították. Itt a németeket behajózták, a magyarokat Moszkván keresztül vasúton Kijevig vitték. Kijevben el kellett tölteni három napot, mert szovjet valutát nem vihettek át a határon. János különféle illatszereket, szappant, kölnit vett, amelyekkel különösebb célja nem volt, a pénzt viszont el kellett költeni.

1955 szeptember végének egyik estéjén fogolyszállítmány elérte Záhonynál a magyar határt, a vagonok ajtaját bezárták, orosz őreik leszálltak, s egy szovjet belügyis őrnagy kíséretében átérkeztek a Tisza túlsó partjára. A foglyok örültek, hogy annyi év után hazatérhettek, de ez öröm korainak bizonyult. Rákosi Magyarországán bizalmatlanul kezelték a hazatérőket, akiket azonnal a magyar államvédelmi katonák őrizetére bíztak. Rákosiék úgy tartották számon őket, hogy azok a foglyok, akiket ennyi év után bocsátottak el a Szovjetunióból, azok csak súlyos háborús bűnösök, fasiszták lehetnek. Ezért aztán nem engedték szabadon őket. Egy másik szerelvény az oroszlányi szénbányához vitte a foglyokat.

Oroszlányban a volt hadifoglyokból internáltak lettek, akiket a szénbányánál dolgoztattak. Nem akármilyen munkát, hanem a legnehezebbek egyikét, nevezetesen ún. visszarabláson végeztek kényszermunkát. Ez abból állt, hogy a már leművelt szénmezőkön lévő vágatokból kellett kimenteni a még hasznosítható síneket, villamos felszerelést, bányafát. Különösen veszélyes munka volt az ún. főtebiztosító bányafák kimentése, mert a nyomukban a vágatok összeszakadtak. Itt ismerkedtek meg, s barátkozott össze János egyik rokonommal.

1956 tavaszán változások történtek a kényszermunkások életében. A megélénkülő hazai belpolitikai élet, a politikai erjedés arra kényszerítette a kormányt, hogy 1956. május 1-jén amnesztiát hirdessen ki. Hősünk Magyar János is szabadulás előtt állt, mint a többiek, akiket várt a család, csakhogy őt idehaza nem várták az aggódó hozzátartozók. Szerettei, Natasa és a két gyerek a Szovjetunióban éltek. Ezért ő kérvényt adott be, hogy visszatérhessen. Szokatlan döntését a hivatalos szervek meglepő lojalitással fogadták, a szovjet nagykövetség vízumot adott, s engedélyezte a visszautazását.

1956 május közepén közvetlenül a visszautazása előtt járt Magyar János a szüleinknél, s akkor vett végső búcsút a rokonomtól. Búcsúzóul, még az oroszlányi hónapok alatt készítette azt a bizonyos faházzal, erdővel díszített szappanfaragványt, amelyet emlékül hagyott nálunk. Elutazása után soha nem hallottunk hírt felőle. Azt, hogy miért döntött úgy, hogy visszatér a Szovjetunióba, nem tudjuk, de talán értelmezhetővé teszi az olvasó számára Dosztojevszkij egy gondolata:

Az alábbi rövid tanulmányban – kapcsolódva T. Ágoston Lászlónak az Új Hevesi Napló 1848-as különszámában megjelent írásához – a szabadságharc legendás hírű tábornokának, Lenkey Jánosnak a származásával ismerkedhetünk meg.

Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy a következőkben csupán Eger város jeles szülöttjének a genealógiájáról esik majd szó, és így érintetlenül marad a tábornok életútja. Lenkey János életrajza, katonai pályafutása egyébiránt eléggé közismert és szakirodalmilag is kellőképpen feldolgozott.¹

A lenkei és zádorfalvi előnevet viselő Lenkeyek Gömör vármegye tősgyökres nemesi családjai közé tartoztak. Ősi fészkük a megyében fekvő Sajólenke, melynek régi elnevezése Nenke volt. A család évszázadokon keresztül a Nenkei nevet viselte, Ilyen néven először 1365-ben történik okleveles említése a családnak. A gömöri nemesek sorában ekkor fordul elő Nenkei Filente fia Makó.²

1588-tól már a Lenkey nevet használja a család. Ebben az évben néhai Lenkei Gáspár fia Mátyás felső- és alsólenkei és zádorfalusi örökségét hatvan forintért adja el Lenkey Menyhárt, György és András atyafiainak.⁴

A Lenkey nemzetséget a jellegzetesen hétszilvafás nemesség közé sorolhatjuk. Jobbágyaik nem voltak, így saját maguk művelték földjeiket. Nemesi kiváltságaikból úgyszólván csak a “kutyabőr” maradt. A gazdálkodás mellett szorgalmasan ápolták a nemzeti hagyományokat és azokat követve váltak gyakran rebellisekké. ⁶

Ezt igazolja, hogy a Rákóczi-féle szabadságharcban Lenkey János az 1704-ben felkelő gömöri nemesség tizedese volt. Lenkey András, Péter és – egy másik János szintén, mint derék kurucok harcoltak II. Rákóczi Ferenc fejedelem zászlai alatt. ⁷

Mint már említettem, a család több ágra szakadva élt. Ezeknek az ágaknak különböző elnevezései voltak. Úgymint: zádorfalusi és imolai, ragályi, szuhafői, barsmegyei, vámosi és sajókeresztúri, mezőkeresztesi és végül a – Lenkey Jánosról elnevezett – “tábornoki” ág. ⁸

A Lenkey család címerét Nagy István családtörténeti művében a következőképpen írja le:

A család címerére nézve meg kell még említeni, hogy az egyes ágak más-más heraldikai ábrát használtak, de az oroszlán szinte mindegyikben előfordul. ¹⁰

A csernelyi római katolikus anyakönyvek tanúsága szerint – ide tartozott leányegyházként Lénárddaróc – Lenkey Mihály és Bárdos Apollónia házasságából a következő gyermekek születtek:

1. Rozália, 1773. március 4-én.
2. Károly, 1775. február 7-én.
3. Franciska Apollónia, 1777. augusztus 19-én.
4. Antal, 1779. július 5-én.
5. Rozália Konstancia, 1781. augusztus 10-én. ¹⁴

A család a következő évben átköltözött a szintén Borsod vármegyei Apátfalvára (jelenleg a Heves megyében fekvő Bélapátfalva). Itt a házaspárnak további három gyermeke született:

A Lenkey házaspár mind a négy fiúgyermeke megérte a felnőttkort. Az elsőszülött Károly életét később bővebben ismertetem, mivel ő volt Lenkey János tábornok édesapja. A másod- és negyedszülött fiúk, Antal és Lajos katonatisztek lettek. József Ákos pedig a császári fővárosban, Bécsben telepedett le. ¹⁶ Itt nyitotta meg Károly bátyjával együtt azt a neves Lenkey-féle borkereskedést, amelyet Franz Gräffer, a régi Bécs másfélszáz év előtti krónikása – Tardy Lajos fordításában – lelkes szavaival így méltatott:

Lenkey József Ákos 1869. május 18-án hunyt el Bécsben. Temetése pedig ugyanitt, a bécsi “Währinger Ostfriedhoff”-ban került sor, május 20-án. ¹⁸

A Lenkey testvérek mind hivatásuk okából, mind nyugtalan természetüktől vezérelve nem maradtak meg Borsod vármegye határain belül. 1822-ben Károly, József és Lajos Arad vármegyében hirdették ki nemességüket. ¹⁹ 1839-ben pedig Pest-Pilis-Solt vármegye vette föl Lenkey Károlyt és fiait, valamint Antalt és fiát, illetve Ákost és fiát nemesei sorába. ²⁰

Itt kell megemlítenünk, hogy ez utóbbi adattal kapcsolatban, mind a Kőszeghi Sándor: Nemesi családok Pest vármegyében és a Borovszky Samu által szerkesztett Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye monográfiája című könyvekben téves bejegyzések kerültek közlésre. A két mű szerint ugyanis, Lenkey Károlynak három fia volt: Károly, Szaniszló és János. Továbbá Antalnak is három fia: János, Bertalan és József. ²¹

A Pest Megyei Levéltárban, a Nemesi Közgyűlések iratai között fellelhető az a kérvény és az a határozat, mely Lenkey Károly és fiai, Károly János Szaniszló és Nepomuk János, valamint Lenkey Antal és fia Gyula János Bertalan, illetve József Ákos és fia Albin Gyula Emil nemességének kihirdetéséről szól. Ezekből az iratokból tehát egyértelműen kiderül, hogy 1839-ben Lenkey Károlynak két fia, Antalnak és József Ákosnak pedig egy-egy fia volt. ²²

Lenkey Mihály és Bárdos Apollónia elsőszülött fiúgyermekét, Károly születésének napján, 1775. február 7-én keresztelték meg Lénárddarócon. Keresztszülei Szűcs Antal és Kazáry Zsuzsanna voltak. ²³ Gyermekkorától és ifjú éveiről igen keveset tudunk. Az első biztos adat, hogy 1795. január 21-én Borsod vármegye ajánlatára felvették a Mária Terézia által alapított magyar nemesi testőrség tagjai közé. Három év után azonban, 1798. február 2-án meggyengült egészségi állapotára hivatkozva lemondott erről a sok ceremóniával és csillogással járó életről. ²⁴ Hogy mi lehetett az igazi oka Lenkey Károly döntésének, azt bizonyosan nem tudhatjuk. A családi hagyomány szerint egyik, Egerben töltött szabadsága idején ismerkedett meg későbbi feleségével, Keszlerffy Teréziával és, hogy őt elvehesse, mondott le testőri rangjáról.

A Keszlerffy család története nem tekint olyan nagy múltra vissza, mint a Lenkeyeké. Nemességük is új keletű, a XVIII. század végéről való. A család megalapítója Keszler Nepomuk János Heves vármegye orvosa, aki 1797. december 15-én nyerte el a magyar nemességet I. Ferenc Királytól. ²⁵ A német Keszler vezetéknevet is ekkor cserélte fel a jobban csengő Keszlerffyre.

Nagy Iván már említett művében a család címerének leírása a következőképpen szerepel: “Czímere négy udvarra osztott paizs, az 1-ső és 4-ik osztály kék udvarában zöld téren ágaskodó oroszlán első jobb lábával kivont kardot, a másikkal egy kígyót tart; a 2-ik és 3-ik osztály ezüst udvarában hármas halmon aranykoronából egy fehér virágokkal megtelt zöld élőfa nyúlik fel, fölötte jobbról kék félhold, balról csillag látszik. A paizsfölötti sisak koronájából szintén oroszlán emelkedik ki, első jobb lábával kardot, a másikkal kígyót tartva. Foszladék jobbról arany-kék, balról ezüst-zöld.”²⁶

A nemességszerző Keszlerffy János Rozsnyón és Győrben elvégzett gimnáziumi bölcseleti tanulmányai után sebészorvosi diplomát szerzett a bécsi egyetemen. Innen Heves vármegye sebész orvosává nevezték ki. 1797-ben a felkelt hevesi nemesi seregnél főhadnagyi ranggal főorvos lett. Az itt szerzett érdemei elismeréseképpen nyerte el a magyar nemességet. Életének nyolcvanötödik évében, 1833. július 10-én hunyt el Egerben, Feljegyzések szerint különösen víg kedélyű és latin verselő tehetséggel megáldott ember volt. ²⁷

Keszlerffy Jánosnak a még Gyöngyösön, Dreszler Annával kötött házasságából három gyermeke született. Az elsőszülött, József Gyöngyösön látta meg a napvilágot 1778. július 26-án. Apjához hasonlóan ő is az orvosi pályát választotta és 1801-ben orvosdoktori diplomát szerzett a pesti egyetemen. 1804-ben Eger városa, 1830-ban pedig Heves vármegye főorvosává nevezték ki. Ezen hivatalról 1849. április 26-án mondott le. Lemondásának oka, hogy neje – kivel közel negyven évig élt együtt – elhalálozott. Ő maga 1858. október 8-án hunyt el egri otthonában. ²⁸

Keszlerffy József 1805. szeptember 17-én vezette oltár elé nemes Doszlern Annát, Doszlern Károly egri orvos leányát. ²⁹ Házasságukból tizenkét gyermek született. A fiúk közül említésre méltó János – született 1808. február 14-én – kincstári fogalmazó Budán, Károly – született 1813. február 11-én –, aki 1832-37 között nemesi testőr volt Bécsben, majd sóhivatali tisztviselő lett és Antal – született 1819. március 11-én – kancelláriai fogalmazó Bécsben. ³⁰ A lányok egri, illetve Heves vármegyei nemesi családok tagjaival kötöttek házasságot, úgymint: Babics, Brezovay, Czillich, Góth, stb.³¹

Keszlerffy Jánosnak, Józsefen kívül még két lánya született. 1872. december 12-én a fiatalabb, Anna Jozefa Nepomucena. Ő 1810. július 11-én ment férjhez nemes Neumajer Ignác egri főbíró fiához, Jánoshoz. Neumajerné fiatalon, 1830. április 18-án, élete 48. évében elhunyt. ³²

Az idősebb lányt – Lenkey János édesanyját – 1780. december 14-én Egerben keresztelték meg a Terézia Jozefa Anna Mária nevekre. Keresztszülei Valente János és Veber Jozefa voltak. ³³

Itt kell érdekességként megemlítenünk, hogy a keresztelést végző pap az a makai és geleji Makay Antal káplán volt, aki majd később a házasság szentségét is kiszolgáltatta Keszlerffy Teréziának és Lenkey Károlynak. Makay egyházi karrierje magasba ívelt, 1818-ban besztercebányai, 1823-ban pedig veszprémi püspökké nevezték ki. ³⁴

1. Az utóbbi években megjelent legfontosabb Lenkey-publikációk:

Csiffáry Gergely: Lenkey János emléke a magyar irodalomban. In: Archívum Supplementum. Eger, 1993. 57—67.p., Merényi-Metzger Gábor: A tizenhatodik aradi vértanú. Lenkey János tábornok emlékezet. In: Hadtörténeti Közlemények, 1994. 3. Sz. 88-120.p., Urbán Aladár: “… értesítve valánk a hazátul, hogy siessünk védelmére…” Lenkey századának hazatérése 1848-ban. In: Hadtörténeti Közlemények, 1992. 3.sz. 3-38.p.

2. Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családjai. II. kötet. Kolozsvár, 1909. 70.p.
3. Forgon: i.m. 71. p.
4. Uo.
5. Kempelen Béla: Magyar nemesi családok. I-XI. kötet. Budapest, 1911-1932. VI. 373. p.
6. T. Ágoston László: Három ismeretlen Lenkey-levél. In: Honismeret, 1983. 5. sz. 32. p. Uő.: Lenkey tábornok. In: Hevesi Szemle, 1982. 3. sz. 39. p.
7. Forgon: I. m. 71. p.
8. Forgon: i.m. 72-75. p.
9. Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I-XII. és pótlék-kötet. Pest, 1857-1868. VII. 93. p.
10. Forgon: i.m. 71. p.
11. Siebmacher's Grosses und allgemeines Wappenbuch. Der Adel von Ungarn. III. Band. Nürnberg, 1888. 396.p.
12. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL.). X-2688. A csernelyi római katolikus egyház anyakönyveinek mikrofilmmásolatai. Házasultak anyakönyve.
13. Kempelen: i.m. I. 410. p.
14. MOL. X92688. Kereszteltek anyakönyve. Passim.
15. MOL. X-2678. A bélapátfalvi római katolikus egyház anyakönyveinek mikrofilmmásolatai. Kereszteltek anyakönyve. Passim.
16. Forgon: i.m. 75. p.
17. Tardy Lajos: Régi feljegyzések Magyarországról. Budapest, 1982. 177-178. p.
18. Országos Széchényi Könyvtár. Plakát- és aprónyomtatványtár (a továbbiakban: ASzKPAT.). Gyászjelentések. Lenkey Ákos.
19. Márki Sándor: Arad vármegye és Arad szabad királyi város története. II. kötet. Arad, 1895. 692. p.
20. Pest Megyei Levéltár (a továbbiakban: PML.). IX. 3-c/2. Pest-Pilis-Solt vármegye Nemesi Közgyűlésének iratai. 1839-2-1246.
21. Kőszeghi Sándor: Nemes családok Pest vármegyében. Budapest, 1899 212. p. Borovszky Samu szerk.: Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye monográfiája. I. kötet. Budapest, 1910. 468. p.
22. PML. IV. 3-c/2. 1839-2-1426., 1839-2-2714.
23. MOL. X-2688. Kereszteltek anyakönyve. II. kötet. 9. p.
24. Hellebronth Kálmán: A magyar testőrségek névkönyve 1760-1918. Budapest, 1939. 236. p.
25. Áldásy Antal-Czobor Alfréd: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címereslevelei. VI. kötet. Budapest, 1940. 481-482. p.
26. Nagy: i.m. VI. 165. p.
27. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I-XIV. kötet. Budapest, 1891-1914. VI. 164. p.
28. Szinnyei: i.m. VI. 165. p.
29. MOL. X-2694. Az egri római katolikus egyház anyakönyveinek mikrofilmmásolatai. Házasultak anyakönyve.
30. Nagy: i.m. VI. 234. p. Orosz Ernő: Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai. Eger, 1906. 144. p.
31. MOL. X-2694. Házasultak anyakönyve, passim.
32. MOL. X-2694. Kereszteltek-, házasultak és meghaltak anyakönyve, passim.
33. MOL. X-2694. Kereszteltek anyakönyve. V. kötet. 452. p.
34. Schematismus Historicus Dioecesis Neosoliensis. Besztercebánya, 1876. 30-32. p.

Példát adtál számunkra az építés hitéről, egyszersmind a hit építéséről. Nem szavakban éltél hiteles életet, hanem cselekedeteidben, ahogyan építetted családod, városod, országod, nemzeted – erőd szerint, teljes intenzitással, odaadással.

Bátorságod emlékezetes maradt előttem, felidézem háborús történeteidet, vagy amikor kivont karddal indultál az utcára, azt a hírt hallván, hogy ijesztő alakok járkálnak felétek. Anyám elmondása alapján tudom, hogy te tehenet vettél, amikor a gyereknek tejre volt szüksége 1944-ben.

Felelevenedik előttem, ahogyan a rajzasztalhoz hajolsz, hallom az írógép pihenés nélküli kattogását, a rádiót ki sem kapcsoltad arra a néhány órára, amíg gyalog bejártad építkezéseidet. Számodra nem volt kis, vagy nagy munka. Munka volt egy ház megtervezése, egy tízemeletes gabonatárház, egy erődítmény, egy rádióállomás, vagy egy templom megépítése, felújítása egyaránt.

Nincs még két éve, hogy átvehetted a Pro Agria díjat. Tudom, büszke voltál, hogy szeretett városod elismeri életművedet, azonban abban is biztos vagyok, te valóban úgy érezted, az igazi érdem a szív titkos kamrájában terem.

Gondolatok a TIME magazin

A világszerte ismert Time magazin 2000. augusztus 7-ei száma tudományunk mai élvonaláról értesíti az olvasót. Évezredes tapasztalat, hogy a tudomány döntően befolyásolja világszemléletünket. A nemrégiben megjelent átfogó értékű könyve Paul Jonsonnak, melynek címe “A modern kor” (ISBN 963 9302 201) mindjárt a bevezetőben rávilágít arra a hatalmas befolyásra, amit Einstein relativitáselmélete gyakorolt korunk gondolkodására. A Times magazin cikksorozatából hasonló fontosságú új meglátásokról értesülünk. Megtudjuk a DNS-analízissel kapcsolatban, hogy a tengeralatti tűzhányókból feltörő láva közelében, az izzó forróságban új létformákat fedeztek fel. Mindeddig a biológia elképzelhetetlennek tartotta az élet lehetőségét ilyen hőfokon. Ezzel a ténnyel megdőlt az életnek az a szokványos meghatározása, amit a tudomány megdönthetetlennek vélt ezidáig. Sherry Cady, a Yellowstone Park hőforrásainál kutatva olyan életformákat fedezett fel, melyekről elképzelhető, hogy a világűr más planétáin is életképesek. Ennek ismeretében az élet földi eredetét is revízió alá kell venni.

A Times ugyanezen száma arról is értesíti az olvasót, hogy a kvantummechanikát, mely a mikrokozmosz vizsgálatánál eredményesen használható, és az általános relativitáselméletet, mely a makrokozmosz vizsgálatánál bizonyult sikeresnek, eddig nem tudták közös matematikai egységbe foglalni. Most ez a matematikai egység, az úgynevezett “Grand Unifying Theory”, röviden GUT, amit sem Einstein, sem Stephen Hawking nem tudott közös alapra hozni, most a Harvard egyetem 32 éves tanárának, a dél-amerikai származású Juan Maldagerának sikerült a “string teória” segítségével. A “string elmélet”, mely egy új elképzelés az elméleti fizika terén, azt felhasználva ez a dél-amerikai professzor megoldotta ezt a problémát. A cikk szerint a fiatal elméleti fizikus “…mintha varázsvesszőt forgatna, úgy veszi-teszi a különböző egyenletek szőlőfürtjeit egymás mellé.” A furcsa szimbolikus egyenletek fürt-sorával kapcsolatot teremt az atomalatti részecskék erős és gyenge nukleáris (mikrokozmosz) energiája és a feketelyuk megdöbbentően gigantikus gravitációs (makrokozmosz) energiája között. Ezzel az új teóriával mindkettő karakterét egy átfogó matematikai formulában mutatja be. Ezzel egyidejűleg egy másik teoretikus fizikus pedig az “ellengravitáció” matematikai formuláján dolgozik, amit a maga idejében Einstein lehetetlennek tartott.

A biológia területén egy másik új felfedezés hozta zavarba a régi elvek híveit. Eddig egy biológiailag biztosnak ismert tétel azt állította, hogy az ideg- és agysejtek nem regenerálhatók. Ez megdőlt. Fred Gage neurobiológusnak újabb kísérlete ennek az ellenkezőjét bizonyította. Hasonlóan megdöbbentőek azon beavatkozások a természet rendjébe, amit a gyógyszeripari vállalatok folytatnak. Ezen cégek laboratóriumi eljárással mesterséges vegyületeket állítanak elő, melyeknek megváltoztatott fehérjeszerkezete gyógyszerként kerül a piacra. Ezek a mesterségesen előállított anyagok olyan forradalmi változásokat okozhatnak, melyek csak hosszú távon ismerhetők fel, de mivel óriási anyagi hasznot hajtanak a cégnek, forgalmazásuk még nem gátolható.

Ezzel egyidejűleg egy másik hírlap arról tudósít, hogy különleges gázok közegében a lézersugár a fény sebességénél gyorsabban terjedő hullámokat is képes gerjeszteni. Ezzel a mai tudomány átlépte az Einstein által megjelölt 300. 000 km/másodperc sebességi határt, amit abszolútnak hittünk Univerzumunkban.

De miért van ez a nagy megdöbbenés? Ha a múlt század emberének arról beszéltünk volna, hogy egy évszázadon belül a Holdon fogunk járni, az teljesen hihetetlennek tartotta volna állításunkat. Az, hogy a kézzelfogható anyag mellett egy “ellenanyag” is létezik, szinte abszurdnak látszott. El sem lehetett képzelni, hogy képeket lehessen átvetíteni a tengeren túlra. A múlt század emberére a rádió és az űrrepülés lehetősége szintén csak fantáziaként hatott, mert ellentmondott akkori “biztos tudásuk”-nak. Hiszen a Francia Akadémia két századdal előbb még kategorikusan kijelentette, hogy a levegőnél nehezebb tárgy nem repülhet. Azóta sok más “lehetetlenség” valósult meg.

A jövő tudománya még számtalan meglepetést tartogat számunkra. A mi előrevetítésünk a jövőt illetően olyan rövidtávú, mint a vonalzóval húzott egyenes vonal, melyről határozottan állítjuk, hogy “egyenes”, pedig csak a földfelület görbületének a szegmense, és mint ilyen, valójában az ívnek egy része. Szűk látókörünkben azonban ezt nem észleljük. Ha a görbe alapból kiindult egyenest hosszú távra kivetítjük, akkor az, mint a kör tangense, az ívtől eltérő irányt mutat. Hubert Reeves, a közismert kanadai asztrofizikus úgy fogalmazta ezt meg “Malicorne” c. könyvében, hogy a mi előrevetítésünk csak a valószínűségi horizont (probability horizon) keretén belül érvényes.

A tudásunk sok új felfedezése ellentmondani látszik az előzőknek, habár ez sokszor csak látszat. Az alapjában téves nézetek, mint a szférák zenéje, vagy a rádióhullámokat vezető éter, mind feledésbe mentek már. Azok a tételek viszont, melyek alapjukban helyesek, azok csak átértékelődnek. Az újabb felfedezés nem csökkenti, hanem kiterjeszti annak érvényességét, és egyben új irányával szélesebb alapokra fekteti azt. Például a Newton által lefektetett égitestek mechanizmusa nem dőlt meg az Einstein-féle relativitáselmélet bevezetésével, csak szélesebb alapokra terjedt ki.

Az új felfedezés, bár régi ismeretünk revideálására kényszerít, de nem szükségszerűen hazudtolja meg azt, amiből kiindult. A búzamag, mikor kicsírázik, még mindig ugyanaz a szubsztancia, mint volt, de ugyanakkor az élet erejétől hajtva egy minőségileg fejlettebb formában bontakozik ki. Ezen a ponton az élet megjelenésénél a fejlődéssel kapcsolatban elérkeztünk arra a pontra, ahol az egyre szélesedő tudáskör horizontjának észlelésével egy új kérdés merül fel:

Mert végül is, ha ezt a viszonyt nem tudom önmagam számára tisztázni, akkor minden tudás-kiszélesedés, minden újabb megdöbbentő megállapítás értelmetlenné törpül. Ha nem tudjuk bensőségünket kielégíteni úgy, hogy értelmet adjon egyéni személyes életünknek, akkor minden törekvésünk, kutatásunk és töprengésünk úgy pattan szét, mint egy buborék.

A sokszor életcélként emlegetett “boldogság” egy olyan fogalom, mint az üres edény. Az edény űrtartalma lehet változó nagyságú, de tartalmának értéke nem a mennyiség, hanem a minőségtől függ. Mindenki más tartalommal töltheti meg ezt az edényt. Van azonban egy általánosan elfogadott, de nem definiálható minőségi érték, amit köznyelven "“ERÉNY"-nek nevezünk. Csak ez töltheti ki értékkel ezt az űrt. Ez egy szubjektív alanyiságra épülő meghatározás, és mégis egy általánosan elismert értékformula. Az edény, mely az Erény értékét magában foglalja, az EGÉSZ, melyen belül a RÉSZEK lehetnek jók vagy rosszak, szépek vagy csúfak, pozitívak vagy negatívak, de értékük egységesen benne foglaltatnak az Egészben. Legjobb személtető példa erre a jin-jang szimbóluma, ahol a fehér-fekete, férfi-nő, pozitív-negatív, vagy ha tetszik aktív-passzív kettősség a kör egybefoglaló formáján belül elválaszthatatlan egységet alkot.

Az Erény értékrendszere tudásunktól független. Erre bizonyíték az, hogy minél többet és többet tudunk a fizikai létről, a jövő iránti bizonytalanságunk érzése ennek arányában növekszik. A tudás nem szünteti meg a céltalanság érzését! Hogyan is tudná megszüntetni, hiszen a táguló ismerettel egyre több bizonytalansági tényező lopakszik be ismeretünk egykor szilárdnak vélt rendszerébe! A TIME magazin példái mutatják, amint a múlt biztonságát újabb és újabb felfedezések döntik halomra. Ezért a kiszélesedő tudás nem megnyugvást, hanem nyugtalanságot ébreszt a felszínes gondolkodóban. Tudásunk egyre jobban ráébreszt a Föld bioszférájának felelőtlen rombolására. A tudás fényében egyre jobban látjuk a fogamzásgátlás, a genetikai beavatkozás, a mesterséges életben tartás, a gén által a kezünkbe adott bűnözési lehetőségek és az atomenergia használatának szennyezésveszélyét. A tudás adta az ember kezébe az ön-, sőt a világpusztítás hatalmát, és a jövő emberének az erényhez való viszonya fogja eldönteni, hogy az az élet, vagy a pusztulás lesz a jövő iránya.

A tudás fényében döbbenünk rá arra, hogy a daloló, verselő, festegető, tréfáló, zenét komponáló, nevető és síró, haszontalanul játszó, sokszor jó, sokszor gonosz, de éppen ezért függetlenül szabad ember valahogyan nem illik bele a pusztán anyagilag determinálható létezés keretébe. Pont a tudás fényében látjuk, hogy van a létezésben egy felismerhető fejlődési rend. Erről a fejlődési rendről tudjuk, hogy nem az ember teremtette, hanem csupán ráeszmélt annak törvényszerűségére. A tudomány felismeri a már meglévő rendet, de annak MIÉRT-jét nem tudja. Nem tudja, hogy ami van, “miért” van úgy, ahogyan van. A tudomány fel sem teszi ezt a kérdést, mert tudja, hogy nem tudja a választ. Az emberi tudás paradoxonja az, hogy azt is tudja, amit nem tud! Ismeri a gravitációt, az elektromágnesességet, a részecskék vezérlő vonzó-taszító törvényeit, de nem tudja, miért van mindez úgy, ahogyan van. Főleg azt nem tudja, honnan ered az a logikai rendszer, melynek segítségével a jelenségek “hogyan”-ját az ok-okozat összefüggésében magyarázva, azt igaznak fogadja el. Amíg a “hogyan”-ra figyelünk, az “élet”-be oltott fejlődés dinamikája újabb és újabb létformákkal lepi meg a kutatót. Aki csak a “hogyan”-ok sikeres felismerését észleli, az megszédül saját hamis nagyságától. Nem veszi észre, hogy a “miért-“re nem tud választ adni. Az empirikus gondolkodás fanatikusai azzal ámítják magukat, hogy a megfejtés csak idő kérdése. Előbb-utóbb minden megmagyarázható, amint azt a GUT (Great Unifying Theory) esete mutatja. Ez a rövidlátás Laplace jövőt kiszámító Démonjának feltételezéséhez hasonlít. A Göddel-féle teoréma már a matematikai eredmények abszolútumát is megdöntötte. Az ilyen gondolkodás az élet-halál dinamikus körforgásában csak egy zárt, egyszintű kört ismer fel, melyben a lét forog ugyan, de nem emelkedik. Nem veszi észre a fejlődés felfelé törekvő tendenciáját.

A kontemplatív megfigyelő érzékeli a fejlődés felfelé irányuló lépcsőfokait, melyek 1. A szimplából a komplex, 2. A kötöttből a szabad, 3. Az anyagiból a spirituális létformák felé haladnak. Egyszerűen fogalmazva a fejlődés céliránya az anyagon túli szellemiség. Ez magára az emberre vonatkoztatva azt jelenti, hogy az ember testisége a fejlődéssel egyre tágul, és több és több lelkiség, vagyis “spiritualitás” befogadására lesz képes.

Ez a képesség azonban nem passzív növekedés eredménye, mint az anyag akkumulációja, hanem a befogadásra kész ember vágyától függ. Hogy személyiségünk táguló lelkisége milyen tartalmat fogad be, az nincs ránk kényszerítve. Az erényre vágyódni kell! Azt óhajtani és keresni kell! Az ajtó csak a kopogtató számára nyílik meg! Egy korszerű metaforát alkalmazva, képzeljünk el egy kozmikus rádióállomást, melynek kisugárzása minőséggel hatja át az Univerzumot. Ez az állomás szüntelenül a Világszellem programját sugározza. Minden személy képes arra, hogy ennek az adónak a hullámhosszára ráhangoljon. De nem minden ember hajlandó ezt a nagyon komoly kötelezettséget követelő adásprogramot hallgatni. Ez már az egyéni szabadság kérdése, vagyis az ember szabad akaratának megnyilatkozása. Ez pedig emberi méltóságunk alapja. Enélkül az állatvilág ösztön-kényszere lenne cselekedeteink rugója. Hajlamosak vagyunk arra, hogy azokat, akiknek adó-vevő készüléke fizikailag megsérült, szellemileg is sérültnek minősítsük. Pedig csak a készülék hibája miatt nem képesek személyi bensőségüket embertől-emberig közölni. A Világegyetem sugárzását azonban továbbra is érzékelik. Lehet valakiben egy hegedűművész zsenije elrejtve, de ha hegedűje törött, képtelen a lelkében élő dallamokat másokkal közölni. Hiszen az ember maga is kommunikál egy benső hullámhosszon, ami több a prózai szavaknál. Lelkében érzékeli a Mindenség sugallatát, csak embertől-emberig nem képes közölni saját érzésvilágát. Ha a sérülés csak fizikai, azt át lehet hidalni. Beethoven süketen is tudott komponálni. Ki tudja, milyen gyönyörű képek élnek egy vak ember belső vízióiban. Ki tudja, hogy egy született süketnéma milyen képességekkel rendelkezik? Az agy adó-vevő készüléke, ha elromlik, az egészséges lélek nem tud kifelé megnyilvánulni. De a belső megfigyelő, a lélek továbbra is érzékeli az Univerzum hozzá szóló kisugárzását.

Egyéni rádióvevőnk természetfölötti képességét racionális tudással sem bizonyítani, sem megcáfolni nem lehet. Az istenhit mellett éppen annyi érv szól, mint ellene. A pohár félig telt-e vagy félig üres, az mindenkinek az egyéni döntése. Sokáig élt az a tévhit, hogy egy fizikai tömeget nyugalmi helyzetéből csak egy másik mozgó tömeg fizikai ütközése képes kimozdítani. Ma már tudjuk, hogy a láthatatlan energia hatása is fizikai valóság. Éppen olyan jogom van szabadon hinni a lélek misztikus erejében, mint aki tagadja ezen rádióhullámok létezését. A hit nem babona, és nem tudatlanságból fakad. A valódi hit nem tesz senkit elavult eszmék vak követőjévé, még kevésbé hitének erőszakos hirdetőjévé. A kapu nyitva áll minden ember misztikus vonzódása számára, mely nem fizikai erővel kényszerít a belépésre, hanem a HIT vonzásával hangolja rá az embert az erény misztikumának követésére.

II. János Pál pápa kemény szavakkal ostorozta az úgynevezett VAD KAPITALIZMUS-t, mely az ő Istene fölé helyezte az új istent, a pénzt. Ostorozta a pénz megszerzésének kegyetlen formáit, elítélte a családromboló hatását, elítélte sok negatívuma mellett az ember jellemére, karakterére gyakorolt katasztrofális befolyását. Én is írtam régebben a pénz szerepéről ennek az újságnak a hasábjain. Azóta alig telt el pár év, és én nosztalgiával gondolok vissza a “régi szép időkre”, amikor még a mai pénzbirtoklási láztól elvakult, útjából mindenkit elrugdosó, könyörtelen pénzcápákhoz képest szinte még jámbor szerzetesek és apácák ügyködtek a pénz cirkuszi arénájában.

Jó tett helyébe jót várj! Közmondás. A közmondás pedig évszázadok tapasztalatának emberi és társadalmi lecsapódása. Évszázadokon át úgy élt az ember, azzal a mindennapi erkölcsi gyakorlattal, hogy ha jót tesz valakivel, azt az a valaki jóval fogja viszonozni. Ez egy természetes életérzés és íratlan törvény volt. Természetes, mert ebben az életfelfogásban, ebben a gyakorlatban élte mindennapjait. Idegsejtjeibe beépült, automatikus karakterformáló erő volt ez, melyet látványosság és nagy csinnadratta nélkül nemzedék nemzedéknek adott át. Hol, mikor bolondult meg az a világ? Mikor lett a szálfaegyenes jellemből nádszál-hajlékonyságú napraforgó? Tudjuk?… Igen, tudjuk, mikor.

Sokan, sokszor elsiratták már ezt a népet, ezt a nemzetet. Költőóriások, népdalteremtő zsenik, nótaszerzők reményvesztett víziókban álltak a sír körül, hol nemzet süllyed el. Azt mondják, erre a mindenre jelzőt találók, hogy depressziós, sírva vigadó nép vagyunk. Ha vennék a fáradságot és végignéznének történelmünkön, akkor egy percnyi nyugalmat nem találnának. Háborút háború követett, hol az ellenséggel, hol egymással. És ezeket a nagy százalékban vesztes háborúkat megtorlások, börtönök, kivégzések követték. Csoda, igen csoda, hogy ez a nép nem roppant össze. Szálfaegyenes jelleme nem tört meg, amíg szinte tudományos pontossággal kidolgozott módszerrel ezt, az utolsó erőtartalékát is felőrölték és a korrupció falanszterébe terelték.

- Dinikém, kis unokám, ülj le e mellé az íróasztal mellé. Ne csinálj mást, csak ezekre a passzusokra írd fel a gazdák neveit. Arra ügyelj, ki a vevő, és ki az eladó. Ha ezzel kész vagy, add tovább Valikának!

- Nézze, János, maga eladja a tehenét. Hogy erről legyen írásos papír, hogy maga megkapta a vételárat, hogy maga egészséges állatot adott el, és ha netalántán valami vita támadna maguk között, itt a papír, legyen mire hivatkozni.

A gazda előrelépett, nyújtotta jobbját, mintha képzeletbeli üzlettársával akarna kezet fogni, hogy ezzel pecsételje meg, évszázadok óta törvénnyé nemesedett kézfogással, az üzlet létrejöttét, keményen szembenézett nagyapámmal:

Abban az évben halt meg édesanyám. Feleségemmel úgy gondoltuk, az árván maradt család töltse együtt a karácsonyt. Ehhez még hozzájött, hogy abban az évben autótulajdonos lettem. Rettenetesen nagy szó volt. Budán, ahol laktunk a Nagyenyed utcában a néha betévedt áruszállító teherkocsikon kívül, írd-olvasd három, azaz három személyautó volt. Országosan is az volt a helyzet, hogy kb. negyvenezer gépjármű koptatta az országutakat. Mondom, rettenetesen nagy szó volt.

Megbeszéltük a menetrendet. Az akkor hatéves kislányommal, Marcsikával beültünk az Opelba, és irány Gyöngyös. Előzően lelkére kötöttem Zsuzsi húgomnak, aki a gyöngyösi kórházban dolgozott, hogy cseréljék ki a gipszet a nagyapám kezén. Az történt ugyanis, hogy az öregúr 84 évesen eltörte a karját.

A hegyek az utadba állnak, ha messzire akarsz jutni. Ám egy-egy ilyen hegy-akadály csúcsáról olykor igen messze láthatsz, így a kellemetlen, erőt-próbáló akadály végül segít is neked, a vándornak.

A bajban olykor csak magadra számíthatsz, de ha csak magad veszed számításba – abból előbb-utóbb baj lesz.

A legjobb nyugtató nem gyógyszer, hanem az, ha az embert nem idegesítik. Érdekes, hogy azoknak, akik a lakosság mentálhigiénés állapotáért felelősek (elsősorban a politikusok többségére gondolok), ez egyáltalán eszükbe se jut.

Negyvenkettő nyara. A katonák már egy hosszú, lucskos őszt és egy dermesztő, halált hozó telet töltöttek kinn Ukrajnában, Belorussziában, majd közel Moszkváig nyomulva, orosz földön. Fél év múlva még ekkor a második magyar hadsereg pusztulásáig.

Ki gondolná, hogy nem vezérkari feletteseinek, otthon maradt szeretteinek, hanem Jóska nevű legénye apjának kíván üzenni. A bajtársiasság különös példája bontakozik ki soraiból.

Eddig a levél.

De vajon mitől válhatott az egyszerű tisztiszolga “az egész század példaképévé”, a tiszt úr barátjává? Attól, hogy snájdig legény volt (a körzetbe látogató tisztek gyakran dicsérték Szabó századost szerencsés választásáért, a jó kiállású, pedáns, ápolt katona láttán)? Aligha, hiszen a küllem és külcsín nem érdem. Mint legtöbbször hátramaradott, a harcban sem járhatott az élen. Az otthon géppuskás kiképzésben részesülő fiú talán csak eltévedt golyóval okozhatott kárt emberben, hisz’ az ő feladata a tiszti szállás tisztántartása, a mosás, a közvetlen cipelés volt.

Mivel vívta ki hát mégis ezt a leszerelést hozó és büszkeségre okot adó levelet? Mert tán csak nem részesült ilyenekből az egész század…?

Lemberg, Kijev, s oda föl, a végtelennek tűnő Dnyeper partján Nyezsim, Csernyigov, Gomel, majd a Brjanszki erdő, mely mi mindenről beszélhetne… A huszonkét (rettentő fagy miatt) napokig temetetlenül magukkal hurcolt honfitársaik tetemei, köztük a nyitott, kékszemű kispesti fiú, aki egy villámcsapásként lesújtó repülőgép-támadás iszonyú tüzében festette vérével pirosra a hómezőt…

Parányi jégdarabkákat ezernyi üvegszilánkként eszelősen arcokba vágó hóvihar, tábori karácsonyfa gyertyával, sírjukból kifordított, lemeztelenített magyar katonák, jámbor anyóka tehénnel, nehéz katonaládák, ló után kötött, halálig húzott, magyar csizmát zsákmányolt ukrán partizán, felszedett vasúti talpfák esti tüzénél német, olasz és magyar nyelven egyszerre felcsendülő, szárnyaló katonaének, keserűség, könny, halál, hálásan mosolygó gyermekek, segítségért pislantó lányok, erdőszélre kitévedt őzek, ábrándok, álmok, hő imák és meghallgatások.

S hogy mi lett a legénnyel? Róla többet tudni. Őszfejű öreg mára, ezernyi virágot termő, hatalmas kertjében – Mit kertjében, “arborétumában”! – napestig szorgoskodik.

Az idős ember is egészségi állapotától függően részt vesz a kisebb és a nagyobb közösség munkájában. Egész élete során megszokta és gyakorolta az aktív közösségi életet a munkahelyén, a társadalmi mozgalmakban és érdekvédelmi szervezetekben.

A rendszerváltás után a civil társadalomban – az elmúlt évtizedekben – új jelenségként, új színfoltként jöttek létre a különböző közösségek, egyesületek.

Úgy gondolom, hogy a jövőben még inkább felértékelődik a civil szervezetek, a közösségek munkája, ha az adott ügy, vagyis a tevékenységük közügyet szolgál! Pl. a szociálpolitikában, a környezetvédelemben, a közbiztonságban, az egészségügyben, vagyis az egész társadalmat érintő fontos kérdésekben. Ott, ahol közösségi szinten kell nyomást gyakorolni a politikára, a döntéshozókra. A nyugdíjas, vagyis az idős korban az ember társadalmi státusza megváltozik, a munkahelyen töltött rendszeres, napi munkával járó munkaviszonyunk megszűnik. De egy számunkra is nagyon fontos dolog változatlan marad. Nevezetesen az, hogy az országgyűlési képviselői és a helyi önkormányzati választásokon ugyanannyit ér a szavazatunk, mint bárki másé!

Ez a korosztály ma is állampolgári, sőt – remélem, nem tűnik túlzottnak, ha azt mondom – hazafias kötelességének tartja a közéleti szereplést, a szavazásban való részvételt és a véleménynyilvánítást. Az idős korúakkal mint választópolgárokkal igenis számolni kell! Ezt felismerve és tudva a különböző pártok is meg akarják nyerni ezt a korosztályt, harcolnak szavazatukért. Ezt tapasztalhatjuk nap mint nap a sajtóban, a TV-ben látott híradásokban, a pártok fórumain.

A felmérések és a tapasztalatok alapján megyénkben az időskorúak 15-20%-a vesz részt rendszeresen különböző nyugdíjas szervezetek, közösségek munkájában. Különösen a nyugdíjas klubok, a hagyományőrző és különböző művészeti csoportok kedveltek. Heves megyében a települések kétharmadában működik nyugdíjas klub. (Országos viszonylatban ez az arány kisebb, csupán a települések egyharmadában van ilyen közösség.)

A megyében is egyre több azoknak a napközis nyugdíjas otthonoknak a száma, ahol az időseknek nemcsak egész napos találkozási lehetőséget adnak, hanem ezekben étkezést is biztosítanak számukra. Az a tapasztalat, hogy ezen nyugdíjas közösségekben kétszer annyi a nő, mint a férfi, 34%-uk pedig özvegy. Az idősek háromnegyed része szenved valamilyen tartós betegségben. A 70 év felettieknél ez 83%. A nyugdíjasok közéleti aktivitása – érthetően – az életkoruk emelkedésével és egészségi állapotuk romlásával egyenes arányban csökken. De mindezek ellenére szavazni elmennek! Az a véleményem, hogy az időskorúak közéleti aktivitása még mindig átlagon felüli. Ezt igazolják a tavalyelőtti “Idősek Nemzetközi Éve” rendezvényein való aktív részvétel, tavaly pedig a millenniumi rendezvények során tapasztaltak. Vagy a legutóbbi nagy összejövetel a Gárdonyi Géza Színházban (november 17-én) az Idősügyi Tanács rendezvényeként az “Idősek Világnapi” sikeres, jó hangulatú ünnepsége.

Ahhoz, hogy a nagyszámú nyugdíjas társadalom saját képviselői bekerüljenek a hatalmi szervezetekbe, az önkormányzatokba, megyénkben megalakítottuk a Nyugdíjasok Választási Egyesületét. Ezzel elértük, hogy 1998-ban önálló listát állíthattunk, és a szavazások eredményeként a Heves Megyei Közgyűlésbe 3 fő képviselőnk került be. Így első ízben önálló NYUVE Frakció alakulhatott. A nyugdíjas frakción kívül még plusz 5 fő nyugdíjas korú képviselő van más frakciókban és plusz 4 fő nyugdíjas tevékenykedik a Megyei Közgyűlés különböző szakbizottságaiban. Véleményem szerint ez az arány jónak mondható.

A megye településein több mint 170 nyugdíjas korú, idős önkormányzati képviselő dolgozik. Néhány községben és két városban nyugdíjas korú polgármester és alpolgármester is van. Az idős képviselőknek több mint 10%-a 70 éve feletti. A legidősebb önkormányzati képviselő 82 éves. A nyugdíjas korú önkormányzati képviselők sikeres fóruma volt a tavaly évvégén megrendezett megyei találkozó, ahol 120 nyugdíjas képviselő vett részt. Úgy döntöttünk, hogy ilyen találkozókból hagyományt kellene teremteni. Így az idei év elején szeretnénk ezt folytatni.

A megyei és települési önkormányzatok jelentős szerepet vállalnak az idősek közvetlen környezetének alakításában, ezért a velük való kapcsolatra, az együttműködésre külön figyelmet fordítunk! A tanács ülésein is szeretném kifejezni elismerésünket azoknak, akik ezt a munkát, megbízatást felvállalják, mindegy, hogy milyen pártszínekben képviselnek bennünket, nyugdíjasokat.

Vannak sajátos problémáink, amit csak mi érzünk és értünk. Véleményünk van, ezért is szükséges, hogy a mi korosztályunk is jelen legyen a közéletben, az önkormányzatokban, ezáltal hitelesen tudják tolmácsolni azokat. Korunknál fogva élettapasztalattal, felhalmozott szellemi és szakmai értékekkel rendelkezünk, amit továbbra is szeretnénk megosztani. A Nyugdíjasok Választási Egyesülete nem politikai párt, nincs politikailag elkötelezve. Olyan egyesület, amely céljaiban és szándékaiban integrálja és átfogja a nyugdíjas korosztály egészét. Védi érdekeit és segíti közösségi életét. Önkormányzati képviselőin keresztül tolmácsolja a nyugdíjas közösségek javaslatait. Itt említeném meg, hogy a Megyei Idősügyi Tanács év eleji ülésén felvetettek alapján 2001-ben a NYUVE társrendezője kíván lenni a nyugdíjas korúak megyei parlamentjének is.

Az idős emberek magukban hordozzák az élet tapasztalatait és a kultúra értékeit is. Ennek jelentősége, az értékeket átadó ereje pótolhatatlan, mert ezt a folyamatosságot is jelenti. A kulturális értékek átadása, a hagyományőrzés nagyon fontos cselekvés, mert ez sikerélményt is ad az idős embernek. Ezek színtere elsősorban a klub. Egy-egy sikeres foglalkozás, szereplés örömet és boldogságot jelent az idős ember számára. A népdalkörök és egyéb művészeti együttesek fellépései a barátságok és a szeretet közös élményét is jelentik. Sok idős ember úgy vélekedik, hogy egy-egy nyugdíjas összejövetel, közös szereplés, közös névnap, színes kulturális esemény alkalmával elfelejti minden betegségét, fizikai és lelki fájdalmát. Szerencsére megyénkben sok ilyen közösség van. Heves megye legaktívabb és legnépesebb nyugdíjas szervezet a Nyugdíjasok Heves Megyei Szövetsége. Nagy létszámú és aktív munkát végző az Egri Városi Nyugdíjas Szövetség. Sikeres rendezvényei vannak a Nyugdíjas Klubok és Idősek “Életet az éveknek” Heves Megyei Szervezetének. A megyénkben több mint 100 községi, városi, munkahelyi, szakmai nyugdíjas klub tevékenykedik. Ezeken kívül az időseknek vannak még további nyugdíjas közösségei: kulturális hagyományőrző csoportok, népdalkörök, különböző hobbikörök, idősek baráti körei. A nyugdíjas közösségek között együttműködés különösen a kulturális programokban van, így pl. KI-MIT-TD-ok rendezése, falunapok szervezése, kirándulások, tárlatlátogatások szervezése. Egyházi rendezvényeknél búcsúk szervezése. Sikeresek a kistérségi kulturális találkozók is.

Vallom, hogy szükség van a nyugdíjasok, az idős emberek sokfajta közösségeire, szervezeteire, egyesületeire. Ezek adják a nyugdíjas mozgalom sokszínű programjait. Ezeket segítik a helyi önkormányzatok. Otthont pedig elsősorban a művelődési házak, Egerben pedig a Megyei Művelődési Központ biztosít számukra. Ezektől az intézményektől segítséget kapnak rendezvényeik előkészítéséhez és megtartásához. A kulturális intézmények nélkül az idősek közösségei nem tudnának működni. Köszönet érte!

Megyénkben is több ezer azon nyugdíjasoknak a száma, akik részt vesznek különböző nyugdíjas közösségek vezetőségeinek munkájában, szervezik az idős emberek programjait, intézik ügyes-bajos dolgaikat. Nagyon sokszor fáradsággal, a betegséggel sem törődve végzik a felvállalt közéleti munkájukat. Ezért köszönet és elismerés azoknak, akik önzetlenül magukra veszik idős társaik sorsát.

Úgy gondolom, hogy az idős emberek tapasztalatuknál fogva mindent reálisabban látnak. A nagyszülők hangulata, közérzete kihat a közösségre, a családra, sőt a településre és az ország egészére. Erre érdemes odafigyelni. Ezt azért is fontosnak tartom, mert a gyermek és az unoka is figyel a szülőre, a nagyszülőre, ez példát jelent neki. A szűkebb családnál, de a nagycsaládnál is lényeges az öregek összetartó ereje! Ebből az az üzenet, hogy szükséges a példaadás a közösségi életre, egymás iránti tiszteletre és szeretetre, a szorgalmas munkára. Az a feladatunk, hogy ezt, amíg csak tudjuk, őrizzük és továbbadjuk, továbbvigyük, mint egyetemes értéket!

Valamennyiünk közös feladata és törekvése kell hogy legyen a nyugdíjasokkal, az idős emberekkel való kapcsolat. Törekvésünk, hogy a társadalomtól megkapják azt a gondoskodást, megbecsülést és segítséget, amely az egész életútjuk alapján megilleti őket!

- Na végre, itt vagy! Nyergeld azonnal a Pejkót és vágtass János úr után! A Tag-pusztán valószínű megtalálod. Hajnalban odament, mert valami kórságban megbetegedett két tehén. Ha onnan már elment Nagyszeg-pusztára, akkor utána mégy és ott megtalálod. Mondd meg neki, hogy én üzenem: azonnal jöjjön haza, mert a nagyasszony nagyon rosszul van és a szülési fájdalmak is váratlanul megkezdődtek. Róza nénit, a bábaasszonyt és Krastinics doktort már idekérettem. Siess! Most ne kíméld a lovat!

Az alig tizenhat éves lovászfiú, akinek családja már nemzedékek óta szolgálta János úr őseit is, bólintott és rohant az istállóba Pejkóhoz, a lovához. Percek alatt felnyergelt és már vágtatott is megkeresni a gazdát a csallóközi tanyavilágban.

János úr minden hétköznap hajnalban a reggeli és néhány perces, feszület előtt térdelve elmondott ima után, fél ötkor indult hajnalban tanyáit meglátogatni könnyű bricskájával, mely elé kedvenc törzskönyvezett kancáját, a Tinát kellett befogni. Évtizedek óta személyesen felügyeli gazdasága munkáját. Tán még családjának tagjai sem ismerték tulajdonai, bérleményei kusza szövevényét, de ő magabiztosan irányította a termelést, az állattenyésztést és kereskedelmet egyaránt. Az 54 éves, munkaedzett, alig őszülő, bajuszos, még mindig szemrevaló férfi, falujának legtekintélyesebb birtokosa, sok embert foglalkoztató munkaadója volt. A mélyen vallásos úr két feleséget már eltemetett. Első felesége öt gyereket szült neki, akik már önálló gazdálkodók lettek, amikor apjuk harmadszor is megházasodott. Gyönyörű, fiatal felséget választott, egy aranyosi birtokos idősebbik leányát, aki 24 évvel volt fiatalabb nála. Farkas Lujza szerelmes lett a vonzó és gazdag férfiba, és két gyermekük is született. Harmadik áldott állapota alatt az asszony súlyos beteg lett és rendszeres orvosi kezelésre szorult. Ekkor költözött hozzájuk Lujza nagyasszony édesanyjának testvére, Julianna, aki egyedül élt. Nem ment férjhez, mert szeretett vőlegénye, egy katonatiszt, valami kényes lovagias ügy miatt főbelőtte magát. Julianna asszony felügyelte a háztartást és nagy szeretettel ápolta gyengélkedő unokahúgát, törődött az ötéves kisfiú és hároméves kislány nevelésével is.

János úr a katolikus egyház tanításait szigorúan tartva buzgó hitéletet élt, és ezt családja minden tagjától, de még a szolgálatában állóktól is elvárta. Sokat áldozott a falu és az egyház fejlődésére, és a katolikus templom nagyharangját is ő öntette és emeltette be a toronyba. A falu lakossága el is nevezte a harangot János-harangnak, emlékezve az adakozó jótevőre.

Julianna asszony többször is kijött a tornácra. Messze nézett a lombosodó akácokkal szegélyezett útra. A doktort figyelve ideges lett és rossz előérzettel kerülgette. Az orvos állandóan a vajúdó asszony mellett ült, és légzését, szívműködését figyelte. Arca rezzenéstelen volt, de tekintetében semmi biztatót nem tudott felfedezni. A plébános úr már volt itt reggel, és Lujza, mint mindennap, ma is megáldozott.

Kisvártatva ezután robogva behajtott a ház elé az egylovas fogat. János úr nagyon meghajszolhatta nemes lovát, mert a teljesen megizzadt kancáról darabokban vált le a fehér hab, amikor a bricska megállt. A gazda leugrott a kocsiról, kettesével lépett fel a lépcsőkön a tornácra, majd rontott be a szalonba, ahol aztán döbbenten állt meg. Az asszonygyűrű az asztalon éppen egy jótorkú, harsányan oázó csöppséggel foglalatoskodott. Julianna asszony komoly arccal, küszködve valami ki nem mondhatóval, emelte apja felé a hangoskodó csecsemőt:

Az ajtó halkan nyílt. Belépett rajta az Öreg András, aki legénykora óta hűséges vigyázója volt gazdájának. Már harminc évvel ezelőtt, a K. u. K. hadseregben is tisztiszolgája volt a fiatal huszártisztnek. Kalapját levéve, némán állt a maga mögött csendesen bekilincselt ajtó előtt, és várt ura megszólítására.

- András! Miért ver engem az Úristen? Te tudod? A cserzett arcú, kissé görnyedt, lovaglócsizmás öreg vigasztalóan válaszolt a gazdájának, akit gyermekkora óta most látott először sírni:

János úr még néhány percig mereven nézett a terítő nélküli asztallap közepére, mint a semmibe, majd megrázta fejét, felállt. A pohárszékhez ment, egy pohárba vörösbort töltött. Lassan, állva kiitta, és az öreghez fordulva már egészen más hangon mondta utasítását:

- Most azonnal indulsz a plébános úrhoz. Ha őt nem találod, mégy a harangozóhoz. Megmondod nekik, hogy azt üzenem és az a kívánságom, hogy még este előtt öt percig szóljon a lélekharang, mert meghalt a nagyasszony, a feleségem. Utána rögtön öt percig zengjen a János-harang, mert megszületett Kiskatus, a kislányom. Menj!

A durvaság, kegyetlenség, erőszakos viselkedés szinte mindennapos jelenséggé vált, olyannyira, hogy olykor alig tűnik fel jelenléte. Senki nem tiltakozik ellene, legfeljebb néha csendes megjegyzést tesznek rá, de tevékenyen nem lép fel ellene senki.

A közízlést formáló médiumok sajnos olyan emberek kezében vannak, akik méltán szolgálnak rá Márai Sándor keserű ítéletére – “emberi fajzat” –, mert hiszen aki az adott lehetőségekkel élni nem tud, mindig csak visszaélni, az nem érdemel sok jót embertársaitól, főként megítélésben nem. Elgondolkodtató, miféle értékrend szerint él az, aki serdületlen gyermekekre rázúdítja tulajdon frusztrációiból fakadó, visszataszító belvilágát, azaz szellemi melléktermékeit, melyeket semmiképpen nem lehet műalkotásoknak nevezni. Egy világszintű hatalomátvétel kortársai vagyunk, és ez a hatalomátvétel éppen azon a területen zajlott le – immáron múlt időben emlegethetjük –, melyhez sem oka, sem joga nem volt nyúlni azoknak, akik ezt megtették.

Ha csak ötven évet tekintünk vissza, ami művészettörténeti és szellemtörténeti szempontból nem túl hosszú idő, lehetetlen észre nem venni, mekkora különbség volt az akkori és a mostani ideálok között. Nemcsak az volt lehetetlen, hogy valaki egy bűnözőből vagy bűncselekményekből kreáljon ideált, követendő példát, hanem az is, hogy az évszázadok során megalkotott emberi eszményeket módszeresen, durva és erőszakos módon rombolja.

A történelem folyamán már gyakran megesett, hogy egy nép Isten kiválasztott népének nyilvánította ki magát, de az idő többnyire mégis azokat igazolta, akik ebben nem hittek. Ez mint szólam, kiváló eszköz volt arra, hogy egy népet fanatizálni tudjanak vezetői, ám Isten nevében és a kiválasztottság nevében többnyire olyan “nagy tetteket” produkáltak a felfuvalkodott népvezérek, mint amilyen a két világháború is volt. Ezzel szemben mindig létezett egy másik vonal, a kultúráé, mely a másiktól függetlenül, s gyakran annak ellenére hozta létre csodálatosabbnál csodálatosabb termékeit. Azaz elmondható, hogy a kultúra annak ellenére virágozott ott, ahol virágzott, hogy a politikai vezérek, népszónokok, hordószónokok, királyok, vérengző uralkodók, züllött arisztokrácia, nagypolgárság és a tányérnyalók hada azt tették, amit tettek. Vagyis hogy a kultúra, a művészet a szellemi nihil társadalmi környezetében is meg tud élni, jóllehet a civilizáció megszállottjai mindent megtesznek tönkretételére.

Az elmúlt két évtized különösen kegyetlen “terméssel” dicsekedhet. A csúfság kultusza, az erőszak és a pénz istenítése olyan mértéket öltött, hogy a normális kultúrán felnevelkedett ember gyakran aggódik utódai szellemi környezetéért, továbbá az emberiség jövőjéért. Az ún. divatos babák, játékok ma már nem szépek, hanem kimondottan csúfak vagy ízléstelenek. A gyermekkönyvek illusztrációi nem gyönyörködtetnek, hanem sokkal inkább ízlésrombolók. Nem tudni, kinek és minek a nevében történik ez az erőszakos esztétikumellenesség, csupán az tudható, hogy valakinek, valakiknek nagyon fontos, hogy ez így legyen. Akinek pedig ilyen a lelkivilága, az kívül-belül torz és csúf kell hogy legyen. Ezek után már csak az nem érthető, hogy a még egészségesek és szép külsejűek miért nem lázadnak fel azon torz “ideálok” ellen, melyeket rájuk akarnak tukmálni.

Mindezt szinte természetes és magától értetődő módon kíséri az erőszak kultusza. Azaz a szörnyszülött szellemi produkció létrehozói egyértelműen azt bizonyítják, hogy ők maguk nemcsak visszataszítóak, hanem azt a pozíciót, amit betöltenek, kizárólag erőszakos eszközökkel voltak képesek megragadni. Hogy ideáljaik pusztán fizikai természetűek, ezért a lélektorzító törekvés, mert hiszen a bűnöző hajlamú ember számára igen fontos az önigazolás – akár azon az áron is, hogy másokat lerántson a maga szintjére. Ez után már csak egyetlen logikai lépés az “Ej-haj, rókaprém, / más is kurva, nemcsak én…” önigazolósdija, és az ideológia megkreáltatott a nemtelen elvekhez. De ami jól állt Nagy Lászlónak, az egyáltalán nem áll jól azoknak, akik akár a proletár internacionalizmus, akár a globalizáció nevében próbálják uniformizálni az emberiséget, és mindig csak torz irányban, soha nem nemes eszményektől vezérelve. Vagyis torzító szándékkal.

A mai média és “kultúragresszorok” közlendői igen röviden összefoglalhatók, jóllehet jelentős repertoárral bombázzák a Nagyérdeműt mindennapi védtelenségében és szellemi magányában: légy olyan durva, amilyen csak tudsz, viselkedj erőszakosan másokkal, szerezz magadnak pénzt, bármilyen áron, akár sorozatos csalások, bűncselekmények árán is, majd ha ezen túl vagy, ragadd magadhoz a hatalmat és nyilvánítsd ki isteni küldetésedet. Magánéletedben légy perverz, ne riadj vissza semmiféle aberrációtól, de elsősorban légy homoszexuális. Degenerált viselkedésedet tanítsd meg másoknak is, rontsd meg az ifjúságot, nehogy a maga természetességében normálisan találjon viselkedni. Rombold szét a családok közösségét, és beszéld be nekik, hogy te mindenre tudsz pótszerrel szolgálni. Ha mégis boldogtalanok lennének, merthogy nem tudni, mi okból, de nem szívesen engedelmeskednek a fenti parancsoknak, akkor tömd meg őket élvezeti cikkekkel, kábítószerrel, és szoktasd rá őket mindenféle egészségtelen és mérgező dologra, hogy aztán majd úgy léphess fel, mint csodadoktor, akinek egyéb vágya sincs, minthogy kigyógyítsd őket a nyavalyáikból. És végül, ha már akarat nélküli bábot csináltál belőlük, hajtsd őket háborúba, hogy szadista módon gyönyörködhess a szenvedéseikben. Ha már belefáradtak a háborúkba, lépj fel a béke követeként, és járj közben az érdekükben, mintha a háborút nem te tervezted és hajtottad volna végre…

A fentieket akár az aberráltak tízparancsolatának is tekinthetjük, mert hiszen mindennapjainkban tapasztalhatjuk, milyen szigorúan betartják minden egyes sátáni törvényét. S ha már idáig eljutottunk gondolatban, akkor egyértelmű, miféle isteni küldetésről is beszélhetünk a csúfság kultusza megteremtőinek és művelőinek esetében… Az ember veleszületett optimizmusa mégis szolgál vigasszal minderre. A remény emberi létünk hűséges társa, elkísér mindennapjainkban, de segít az egészséges tetterő is, melyet elhivatott fiatalokból gyakran sugározni érzünk. A jövő nem veszett el, mert hiszen a degenerált, az aberrált, a genetikailag defektusos egyén (a perverz hajlamúak orvosilag is igazoltan azok) mindenképpen pusztulásra ítéltetett. Az idő is jó orvos, így begyógyíthatja azokat a sebeket, melyeket gondatlanul vagy szadista szándékkal ütöttek rajtunk. A hit minden élethelyzetben felemel, és elvezet arra a helyes útra, melyet érdemes járnunk. Lelkifurdalás nélkül, tudathasadásos lét, mindenféle ambivalencia és perverzió nélkül. Mindez persze nem mentesíti egyikünket sem az alól a kötelesség alól, hogy mi magunk tegyünk sorsunkért és lépjünk fel az életünket, napjainkat mérgező dolgok, anomáliák ellen. Vagyis hogy felelősségteljesen, s ne erőszakosan formáljuk életünket, környezetünket…

KépzÕmÛvészet

Losonci Miklós A magyar éremművészet Mestere

Köztéri munkái közül jelentős az 1956-os emlékmű Budapesten, a Bakács téren, A Fáy András és Mindszenty József portré, a nyíregyházán fölállított “Merengő” alakja. Domborműves emléktáblái láthatók Budapesten – ezen alkotások Kosztolányi Dezső, Latinovits Zoltán, Rudnay Gyula, Koffán Károly, Pogány Frigyes portréját ábrázolják. Ravenna város aranyérmét kapta 1983-ban, a Soproni Érem Biennálé kitüntetettje, Munkácsy-díjas. Szinte minden magyar múzeumban megtalálhatók művei, de nemcsak a Magyar Nemzeti Gyűjtemény, a Dante Központ Ravennában, a moszkvai Puskin és a londoni British Múzeum is.

A gondolatiság és a manuális bravúr – a mély lelkület és a kéz zsonglőri mutatványa –, együttes energiájuk teszi minden esetben a Czinder érmet emlékezetessé. Fantasztikus a szám is! Több mint háromszáz portré-látvány értelmezi a szellemi égtájakat.

Mértéke lett Ferenczy Béni, de figyelte Somogyi József és Kerényi Jenő törekvéseit is – ez lett akadémiája. Különös vallomása: A festészetet is élő forrásának jelöli: “Mindig nagyon hatott rám a festők világa. Egry József, Bernáth Aurél, Szőnyi István, Kmetty János, Barcsay Jenő munkásságát nagyon tiszteltem. Festői jellegű érméket akartam csinálni, és ez a törekvésem sokáig megmaradt.” Hozzátehetjük, ezen egyedi cél megközelítése közben soha nem feledkezett meg arról, hogy az érem: Plasztika, mely nem a méret, hanem a minőség révén monumentálissá válik.

Jól jegyzi meg L. Kovásznai Viktória, hogy Czinder Antal révén is – a magyar érem “a nemzetközi élvonalban halad”. A költő Juhász Ferenc megindultsággal összegzi Czinder Antal művészetét, mely nem nélkülözi a tárgyilagosságot sem. Aztán ott volt a csoda az asztalon. Újságpapírból csomagolta ki műveit: az érméket! Akár Giacometti egy öreg gyufásdobozból… úgy hozta műveit, ahogy testében szívét hozza az ember, ahogy a pupillában megcsillan az alkony, ahogy az anyagban a létezés-akarat mosolyog.”

Mi a varázs művészetében? Az, hogy gesztusai nem tűrik a fölösleget – a lényeget sűrítik. Markáns önarcképén a tudatosság uralkodik, Courbet nyugalma: Méltóság. Érmén remekül társalog – ez az idő fennmarad – a vastag Margot-val. Itt a testiség a domináns, Kolombuszát az óceán hullámai ringatják, Spinozája a gondolkodás sűrítménye. Hatalmas víztömeg érzékelteti az “Itatás” ősi szertartását. Történetíró Czinder. Érme a normandiai partraszállás drámájánál ugyanúgy időzik, mint a bohócoknál, Martinovics Ignácnál. Lírával átélt enciklopédia művészetet, megörökíti a hidak íveit, a női test kitárulkozását, Balatont, sikátorokat. A hazafelé induló vándor kubisztikus térben mozog, másutt gyárkémények ontják a füstöt – végtelen gazdag nemcsak az arányérzéke, hanem élményeinek, töprengéseinek sok-sok formai árnyalata. Megrendítő a műterem fegyelme – ez a művész kápolnája és a magányban testesült mű: Néma ima. Mi mindent ábrázol, ezer szellemi tájon kalandozik, erről tanúskodik remek kolostorábrázolata, a középkori álmok éremmé fokozása. Remek szobrász, nagy lehetőség volt a szobrász Szabó Edith – nagyon korán búcsúzott, nem feledkezik meg róla sem Czinder Antal. József Attiláról, Petőfiről sem. Bartók zenei erejét, emberi szerénységét visszafogott arcvonásokkal értelmezi, Ady fekete zongorájához méltó Czinder Antal kettős fekete zongorája két figurával. Csontváry mágikus szeme mestermű, különös, maradandó megoldás, hasonlóan izgalmasak az Angyali üdvözlet változatok. Ízlése kifinomult, ezt igazolják aprózásai, nagyításai, kiemelései. Vajda Lajos portréja is érzékeny, Ariadné láttatása a labirintussal nemkülönben. Érzéke van az összegzésre – amikor ideje érkezik: sűrít, amikor a hangulatot tartja fontosnak, akkor érzéseire hagyatkozik. Mindig tudatos, mindig intellektuális, de érzelmeit is fegyelemmel sugározza az érem kívánalmainak és szükségleteinek megfelelően, melyet a modell személyisége is kormányoz. Mozdulatai választékosak, ritkán a groteszk is hatalmába keríti. Vonzó szellemi gazdagsága, művészetének szellemi vagyona – meg akarja és érmekkel meg is tudja hódítani az égtájakat – az emberi lélek és gondolat belső kontinenseit. Művészete nemcsak művészet. Az is, de gondolkodás és az emberi gondolat eredménye a szobrászati értékrendben.

Az a művészet, ami megismételhetetlen. Vannak jó képek, rossz képek, közepes képek, unalmas képek, izgalmas képek, de az a festmény, mely egyéni. Pribojszki Zsófia egyéniség.

Itthon kevésbé ismert, nemzetközi sikerei jelentősek. Belgiumban végzett a Képzőművészeti Akadémián, ott több egyéni kiállítása is nyílt, Párizsban, Londonban, Amsterdamban, Brüsszelben, Avignonban, Hongkongban, Japánban is bemutatták képeit – hazánkban Budapesten és az ország több városában nyílt kiállítása. Fő ereje a szín – jeles kolorista, aki élményeit, képi fölismeréseit merész színrenddel valósítja meg, képes arra, hogy képzeletbőségét színekbe öltöztesse. Lobogó fantáziáját a teljes színskálával fegyelmezi, ahol főszerephez juttatja a vörös, kék, sárga árnylatokat – ezzel teremti meg művészetének hangzását, egyéni mitológiáját. Jelképes számára a cirkusz. Ábrázolásainak ez olyan terepe, ahol megtalálja az ember játékos lényegét. Nem dráma a porond számára, ahogy Leoncavallo, Karinthy Frigyes, Pilinszky értelmezte a kötéltáncosokat és bohócokat – Pribojszki Zsófia a jókedvű nyüzsgést és az attrakció bravúrjait láttatja –, életünk derűs szigetét. A fúvósok falstaffi humorát ugyanúgy érzékeli, mint a gordonkás szőke hajzuhatagában a magány teremtő várakozását. A hétköznapok is ünneppé válnak a nyújtózkodó nő alakjában, s az is meghitt pillanat, amikor a maszkos figurák végre elengedhetik magukat, s poharuk után nyúlnak fölszabadultan. A tánc örvénylő forgataga is festői teljesítménye, melyet könnyed feszültséggel ragad meg, a “Jegyespár” csöndes unalmát nemkülönben. Mind-mind realitás, amelyet üzenetként ad át műveiben – szimbolikus jelentőségű “Életfáját”, mely egy ruhátlan asszony, s a dús lombozat haja. “Mózes vezeti népét” c. tábláján mintha Hieronymus Bosch, Gulácsy és Csontváry kelne új életre Pribojszki Zsófia látomásában, mely különös álomképpel szervezi festői erőit.

Egyik főműve a “Csók”, ahol mondriani tagolással – kék, sárga, vörös, zöld színmezőkkel jeleníti az élet egyik fő szertartását, a legszebb közeledést férfi és nő között. A szigorú fegyelem ereje okoz rendkívüli képi fölismerést a szorosan egymáshoz simuló fiatalokban – a mozdulat és a szín egyedi csoportjában képes továbbteremteni Rodin és Ady költői és szobrászi elmélkedéseit, akik a csók nem felejthető művészei voltak. Pribojszki Zsófia új hang a magyar festészetben. Már Múltja is van, hiszen a Francia Professzionális Művészek Szövetsége tagja – jelene is –, melyről tárlata a Stefánia Galériában ad számot – és tehetsége, tudatossága egyre szervesebben összefonódó törvényei jóvoltából – jövője is.

Ha a rendezőnek sikerül elkerülni a népszínművek előadásához amúgy rutinszerűen hozzárendelt cukormázt, akkor döbbenten szembesülünk a darab frissességével és modernségével. Gárdonyi Annuskájával nyitották meg az egri színházat 1952-ben, és ezt adták elő 2000-ben a felújított teátrum új stúdiószínpadán is.

A második évezred végén a magyar társadalom sajátos módon az újrapolgárosodás állapotában van. Negyven év politikai diktatúra után, tízévi lábadozást követően, kezdenek feltűnni azok a figurák, akik között Gárdonyi (alias Ziegler Géza) otthonosan mozgott a századelőn (Istenem, a századelőn vagyunk most is, csak hát a huszonegyedik század elején). Egyszóval a huszadik század kezdetén még teljes mértékben megszokottnak tekinthető, hogy egy vidéki kúria napsütötte verandáján, az árnyak alatt elhelyezett asztalnál otthonosan érzi magát a falusi tanító, a boros flaskát cseppet sem megvető szerzetes, a rátarti földbirtokos, a köszvényes, de jó kedélyű plébános, s a látszólag gondtalan jólétben éldegélő, valójában anyagi gondoktól szorongó földbirtokos házaspár.

Már az is életszagúnak tetszik napjainkban, hogy a házaspár eladósorba cseperedő leánykájának, Annuskának élet iránti rajongása az apácasorsban, s nem pedig a szerelmi házasságban látszik kiteljesedni. (Hiszen már ismeretségi körünkben is akad olyan fiatal lány, aki a szerzetesi életmódot választja. Az egri utcán is nap mint nap látni csuhás barátokat, kikkel jóízű beszélgetésbe keveredhetünk. S ha földbirtokosok nem is, de pénzéhes hitelezők és rátarti vállalkozók annál inkább korzóznak errefelé.)

Az egri előadás rendezője Beke Sándor egyébként is kedveli a filmszerű és hangulatfestő eszközöket.

A darab Nagyistván Péter földbirtokos (Bogdán István) és felesége (Jónás Gabriella) házának verandáján játszódik. A hosszú, hol megterített, hol csak csupasz, de vendégfogadásra mindig kész asztalnál zajlanak a beszélgetések, itt bontakozik ki a két keserédes szerelmi történet. Annuska (Kascsák Dóra) a zárdaneveldéből most hazatért fiatal leány, s az immár komoly fiatalemberré cseperedett egykori játszótárs, Balogh földbirtokos (Tűzkő Sándor) bontakozó szerelmének is e helyszínen lehetünk tanúi, mint ahogy a tűzrőlpattant barátnő Sári (Kalmár Zsuzsa) és a kissé tétovázó, de jóravaló tanító (Tunyogi Péter) házassági szándékká érő vonzalmát is itt követhetjük nyomon.

Gondban lenne a rendező, ha csupáncsak e két szerelmi történetet kellene eljátszatnia a nagyérdemű mulattatására. Gárdonyi vígjátéka éles szemmel, és biztos kézzel körvonalazott korrajz is. Noha Annuska szülei, s a náluk családtagnak kijáró megbecsülésnek örvendő plébános (Balogh András) és a kolduló barát is (Sata Árpád) meghökkennek a lány hamar kinyilvánított szándékán (hogy tudniillik apáca akar lenni), de az ezzel járó anyagi biztonság, s a prépost nagybácsitól (Venczel Valentin) beígért “hozomány” már-már ez elhatározás jóvá hagyására késztetik őket. A pénz, vagyis a pénztelenség nagy úr! A látszólagos jólét és biztonság mögött szorongató anyagi gondok rejtőznek. Ráadásul gyakorta megjelenik a háznál a kellemetlenkedő uzsorás Holdován (Fehér István jól eltalált jellemábrázolása), aki, ha elfelejtenék, akkor emlékezteti őket kiszolgáltatottságukra. Aztán ott van Tétény földbirtokos (Pálfi Zoltán ízes karakterformálásban), aki ugyan anyagilag nem, de érzelmileg annál kiszolgáltatottabb!

A szép díszlet, a szellemesen megoldott játéktér (Bátonyi György munkája), a többé-kevésbé szerencsés szereposztás, a jó arányérzékkel adagolt harsányság kellemes előadást eredményez (Néhányan ugyan ellenállnak a vélhetően határozottan megfogalmazott rendezői instrukciónak. Leginkább Lukács szabó (Tóth Levente) túlzásba vitt “részegsége” bántó.)

A játék szereplői szinte valamennyien egységesen jó formát mutatnak. Kellemes meglepetés Tűzkő Sándor, akinek erényeit eddig másfajta szerepekben követhettük nyomon. (Cselédlányként első szöveges szerepében veteti észre magát Varga Orsolya). Kascsák Dóra és Kalmár Zsuzsa, mint fiatal leányok remek kettőst alkotnak, s jót mosolygunk a félszegségében rutinos Tunyogi Péter (Vas István tanító) játékán.

Egerben rövidesen színházigazgató-választás lesz. A jelenlegi direktor öt éves megbízása lejárt, s pályázat útján keresik az új vezetőt. Ez minden művészeti intézmény életében izgalmas pillanat, s az is érthető, ha a városban, sőt a megyében élénken foglalkoztatja a közvéleményt. Különösen akkor, ha – mint az elmúlt esztendőkben – a kultúra, s közben a színházművészet valóban mindenki ügyévé vált, válhatott.

Karácsony előtt, már Adventben felhőtlen szórakozást ígért a Harlekin Bábszínház gálaestje, a 20 év Thália szekerén egy tehetséges színészosztály rendhagyó találkozóját ígérte. A tehetséges, és ígéretes jelző valóban nem túlzó, hiszen emlékezetem szerint ez volt az az évfolyam, melynek indulásáról, a Magyar Televízió is forgatott egy filmet. Kerényi Imre rendező-tanár növendékeit (ez a gálaesten is elhangzott) nem akárhogyan válogatta össze. A belvárosi fiúk mellé felkutatta a tehetségeket az ország minden részéből. Akadt olyan, akit egy nyírségi kistelepülésről hozott a főiskolára, a másikat a szentesi színészgimnázium osztályából, de volt köztük olyan is (épp a házigazda szerepét felvállaló bábszínház igazgató Szíki Károly), aki már másoddiplomáját megszerzendő “ült be” az akkoriban egyetlen színészképző felsőoktatási intézmény “padjába”.

Az “est koreográfiája” szerint a vendégek vallottak, húsz évvel ezelőtti, s mostani önmagukról, és egymásról, s a vendéglátó Harlekin művészei pedig afféle ajándékműsort adtak, ki-ki abban a műfajban, amit a paraván mögött nem láthatunk tőle. Így esett, hogy Lázár Attila, a színház vezető művésze zenészként brillírozott, hogy Farkas Attila szellemes pantomimjelenetet mutatott be, hogy Balogh András képzett hangon musicalszólót énekelt. S közben Margit József, a Kormoránból hosszabb ideje Egerben vendégeskedő zenész-énekes saját dalait adta elő.

A közönséget persze ezúttal leginkább annyira izgatta a vendégek sorsa. Moravecz Levente és Gergely Róbert kettőséről kiderült, hogy nemcsak az uzsonnájukat osztották meg egymással, hanem színészsorsuk is hasonlóan alakult. (Moravecz a Radnóti Színpad után Pécsre szerződött, míg Gergely a pécsi évek után énekelni Budapestre jött), Gáspár Tibor néhány vidéki (köztük egy emlékezetes egri) évad után végleg a lakóhelyéhez közeli Békéscsabára szerződött, amely immár “nem a magyar színészet fegyenctelepe,” hanem (mások mondják róla) neki köszönhetően is, a vidéki színjátszás és színészutánpótlás- képzés egyik ígéretes műhelye, bázisa. Kovács Tituszról nemcsak azt tudtuk meg, hogy keresett filmszínész, hanem azt is, hogy a népszerű ifjúsági lap a Zsiráf tulajdonosa. Dóczi Péter nemzetközi színházi sikert tudhat maga mögött, s megjárta Amerikát, Kelemen Csaba viszont megvallotta, hogy odahagyta Ausztráliát, azért, hogy magyar, és egri színész legyen. Szatmári György, akit jó néhány évadon át láthattunk Egerben, elmondta, hogy noha a reklámfilmekben gyakorta látjuk, útkeresőben van, s szó esett még a külföldön maradt Sebestyén Andrásról, az igazoltan távolmaradókról (az éppen fellépő Igó Éváról, Derzsi Jánosról).

Egerben színházigazgató-választás lesz, s kimondva-kimondatlanul ez az est ennek jegyében is telt, hiszen, mint elhangzott, a jelenlevők közül ketten (és nem hárman) a pályázók sorában vannak.

Akadt, aki fanyalgott az ilyenféle “kampányolás” ellen, s tüntetőleg nem fogadta el a meghívást a széksorokba e rendhagyó osztálytalálkozóra. Leszámítva a házigazda-műsorvezető olykor szemérmetlenül kínos kérdéseit, én azt mondom, nem volt ebben semmi hiba. Akik elmentek, jól szórakoztak. S ha mégis van mit levonni az est tanulságaiból:. Megindító volt a kívülálló számára is az az összetartozás és egymást megbecsülő és erősítő szeretet, amiről “ezek a fiúk” tanúságot tettek. Hiszen olyan különbözőek és különfélék, de emberségben, művészi alázatban, felelősségben és hivatástudatban nagyon hasonlóak. Nem véletlen, hogy vitték valamire! Jó útravalót kaptak, s amit legfeljebb sajnálni lehet, hogy az osztályfőnökük, tanáruk nem volt jelen. Mert sejthető, hogy ebben neki nem kis része volt!

Aki kezébe veszi Tusnády Lászlónak a Kazinczy Ferenc Társaság gondozásában megjelent kötetét, először azt érzi, hogy a költő-műfordító nagyon nagy és távoli szellemi tájakat barangolt be az elmúlt évtizedekben.

Költészet és fordítás, Tusnádynál egyenrangú a kettő. A traduttore – traditore híres olasz szállóige (fordító – ferdítő) második tagjának alapja a ’tradire’ ige régi jelentése az, hogy árulással átad valamit (pl. várat), a fordító e szerint elárulja – idegen kézre játssza az eredeti művet.

De Tusnády László költő is, a lektor Kováts Dániel szerint “mély kultúrájú, érzékeny ember”, akit irodalmi-történelmi barangolások, külföldi (elsősorban is itáliai) élmények, a lélek benső rezdülései ihletnek meg. Idő-mérföldkövek jelzik az óhatatlanul magányos alkotói életforma stációit, a közel s a távol variációit, a kimondhatatlan, csak sejtető gondolatot:

Recenzens számára legjobban az útélmények rajzai a leghitelesebbek, a mediterrán, s elsősorban is olasz táj, a “nagy kékség”, az ősi vágy megéneklése:

A műfordító – esetünkben – többnyelvű: olasz, török, német, spanyol nyelvből összeállított ciklus jelzi az érdeklődés irányát, s nyilván “többstílusú”, aki a szorosan vett nyelvi kód mellett a stilisztikai kód megfejtését is képes elvégezni. Köztudott: a fordítás többszintű feladat. A szó és a mondat magyarításán kívül társul a hangzás szintje (a vers ritmusa, rímanyaga), Tusnády ezt szintén igyekszik átültetni.

Átadás-befogadás mechanizmusa teljes értékűnek hat, érezhetően “megdolgozott”, míves munkával érlelt, csiszolt átültetéseket produkál a fordító. Az irodalmon belüli kommunikációs kapcsolat megvalósul.

Popa Péter foszlányoknak nevezi verseit, mi pedig a kereső ember sorfogyatkozásának. A világmindenség nem pózokból, hanem atomokból van fölépítve, s például József Attila is azért óriás poéta, mert mentes a nagy modorosságoktól.

Popa Péter is egy szempár, tegyük föl. Kereszt és három pont című karcsú kötetének szövegeit nem költői tömörségük avatja költeményekké, hanem hihetetlenül mélyre rejtett, sűrített mivoltuk. Játszunk kicsit: számoljuk meg a versek szóképértékű szókapcsolatait és olyan stílusalakzatait, mint az ismétlés, párhuzam vagy az ellentét – az így kapott számot osszuk el a szöveg jelentéses szavainak számával, s minél közelebb áll a hányadosként kapott tizedes tört az egyhez, annál tömörebb a szöveg poétikai szempontból. (Ez persze nem a teljes esztétikai minőség értéke).

Popa – hitünk szerint – atomjait a koherencia, az összefüggő rendezettség magas fokára emeli, legalábbis textusai többségében erre törekszik. Itt van egy harmincon inneni papköltő (akinek papi elhivatottsága esetünkben sem másodlagos), egy román-magyar vegyes házasságból született, az egri hittudományi akadémián nevelődött fiatalember, partiumi-erdélyi örökséggel, s olyan – költőnél extra dolognak számító ténnyel, hogy például kilencéves korától a román úszóválogatott tagja volt.

Eredendő ihlető forrása bizonyosan Pilinszky János. Vissza kell térni az evidenciákig – vallotta a huszadik század egyik legnagyobb magyar lírikusa, s vallja Popa Péter is: úgy kell néznünk dolgainkra, mintha először látnánk őket:

A kötet előszavában Cs. Varga István külön szól eme aszkétikus kötet költői nyelvéről. A nyelv alatt élünk, s a nyelv titokzatos dolog. A ragyogó francia aforizmákkal és paradoxonokkal szemben (s bár emezeket is élvezzük nagyon) ott van Jézus egyetlen mondata: Boldogok, akik sírnak. S ez kimeríthetetlen.

Semmi pátosz, a misztériumot az idegsejtek hordozzák. Licenciák – önmaguk burkában. Intarziák. Térbeli ritmus. A hagyományos prozódia és metrika nélkülözése, de nyereséggel: a tömörítés önnönmaga végső lehetőségei keretében. Az elmondhatatlan végül is elmondható.

Alig kezdte meg működését “ideiglenes, óradíjas helyettes tanárként” “a tamási államilag segélyezett községi polgári fiú- és leányiskolában”, 1938 őszén újra katona lett: a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, majd a Délvidék visszacsatolásának hadműveleteiben vett részt. Időközben előléptették zászlóssá, s ezzel a Magyar Királyi Honvédség tisztikarának tagja lett. Érdemes, sőt tanulságos idézni visszaemlékezéseinek egy passzusát, amelyben elbeszéli: hogyan élte meg fiatal tanár és hazáját szerető állampolgárként az őt a törvények szerint megillető előléptetést: “Ez külső megjelenésben is többet jelentett (t. i. a hadapród őrmesteri rangnál. L.I.), fekete tiszti csákó és kard járt vele. S bár ez csupán a tisztikar legalsó fokát jelentette, engem megelégedéssel töltött el, büszke voltam rá. Nem a hiúságomat legyezgette, ilyen tulajdonságom nem volt, hanem úgy éreztem, hogy honvédtisztnek lenni s úgy oktatni, s főleg nevelni a kezem alá kerülő ifjúságot és honvédséget, azaz nem csupán befogadni, de adni is a megszerzett ismereteket – tanári feladat is.”

Kadosa (Kiss) Árpád ezután még évekig honvédtisztként kellett gyakorolja tanári teendőit. Most megjelent naplószerű visszaemlékezéseiben meséli el: mi minden történt vele és körülötte a Károly-laktanyától a Don-kanyarig megtett úton. Ne gondoljuk, hogy szokványos háborús eseménytörténetet ad elő csupán. Tanári habitusából, családi és iskolai neveltetéséből fakadóan megvallja hazája iránti elkötelezettségét, gondolkodó emberként veti papírra tapasztalatait, a hadviseléssel, a frontszolgálattal kapcsolatos reflexióit is. Mindez írásművének sajátos erénye lesz – lévén, hogy nem hadműveleti adatok sorát, csapatmozgásokat, harci helyzeteket ír le csupán, hanem az események nyomán kialakult véleményét is. Olykor kritikai éllel, máskor a körülményeket józan belátással elfogadva. Írása ezáltal lesz emberileg hiteles, frázisoktól, sztereotípiáktól mentes, élvezetes “hadibeszámoló”. Olyan mű. Amely az olvasót gondolkodásra készteti, netán arra is, hogy történetírásunknak a magyar királyi honvédtiszti pályával vagy a második világháborúval kapcsolatos egyoldalúságait, olykori ferdítéseit a maga számára revideálja.

A könyv lapjain megelevenedő személyes életsors tanúsítja: megannyi sorstársával együtt nehéz, embert próbáló idők részese volt Kadosa (Kiss) Árpád. A Don-kanyar poklában éppúgy, mint később, a körülzárt és ostromlott Budapesten. Nem volt hivatásos katona, a háborút “befejezve” is magyar királyi tartalékos hadnagy csupán, könyve lapjairól most mégis az akkori idők kötelességtudó, katonáiért felelősséggel tartozó és felelősséget érző tisztjeként lép elénk, aki – egykori karpaszományos társaival együtt – mindig vigyázott a “tiszti becsületre”, aki “nagy idők, mámoros esztendők” tanúja volt, aki a front felé haladó vonatszerelvényen a felvidéki tájat szemlélve a magyar sorsról, a Trianon-szindrómáról és annak megannyi következményéről töprengett, s mert civilben történelem szakos tanár volt, minden rög, minden várrom, minden folyó és település láttán a magyar história hol tragikus, hol fényes eseményeire emlékezik. Úgy, ahogy azt még nemzedékem is tanulta az elemi és a polgári iskola vagy éppen a gimnázium padjaiban. E neveltetésből fakadó kötelességtudattal ment a frontra, ennek birtokában teljesítette a reá háruló feladatokat – azzal a hittel, hogy ott is éppúgy hazafias kötelességét teljesíti, mint ahogy – ha rövid ideig is – a tanári katedrán tette. S hogy milyen volt ez a kötelességtudat? Ilyen: háromszázhuszonkilenc napos szovjetunióbeli frontszolgálat során, majd az ostromgyűrűbe zárt Budapesten is, kilátástalan helyzetek sorát élte meg, s mégis mindig Deák Ferenc életével vállalva vallotta: “Tudok én küzdeni remény nélkül is.”

Könyve utószavaként két napló részleteit közli szerzőnk: Vécsei Béla alezredesét, aki a 35. gyalogezred élén ezredparancsnokként irányította a rábízott frontszakaszon a Don melletti harcokat, s egy orvos zászlósét (dr. Dobay Miklós volt a neve), aki gyakran a kötszer- és gyógyszerhiány ellenére küzdött – a legreménytelenebb helyzetben is – sebesült bajtársai megmentéséért. Ez a két naplórészlet is megrázó és megindító olvasmányélmény. Az orvos zászlósé kiváltképp, aki gümőkóros fertőzés miatti leszerelése után, betegen is teljesítette esküje szerinti kötelességét. Pedig ekkor már, az elnéptelenedett debreceni klinikán ellenséges katonákat is kellett gyógyítania. “Két teljes héten át éjjel-nappal, gyakorlatilag megállás nélkül operál. – Ahogy fogy a sebesült, úgy nő a láza… A számára végzetes két hét után ágynak esik. Orvos, gyógyszer, megfelelő fűtés és táplálék nincs. A majdnem legyőzött TBC szóródik szervezetében, és őt is legyőzi. Megkezdődik lassú haldoklása. Özvegy és árva nem gyászolta… Ki írta bele a csillagok járásába, hogy korai halála miatt jobb volt neki egyedül maradnia?”

Kadosa (Kiss) Árpád – sajnos – ma már nincs közöttünk. Könyve megjelenése előtt élete 86. évében a hadnagy úr elment rég porladó bajtársai után, hogy számod adjon nekik: könyve megírásával híven megőrizte emléküket…

Murawski Magdolna

Domokos Sándor azok közé az írók közé tartozik, akik ezt megtették, és ezzel kapcsolatos gondolataikat, egy különös fikció formájában meg is osztják velünk. Regénye tipikus terméke azon időskori műveinek, melyeket a filozofikus hangvétel, elmélyült gondolatok és szigorú tárgyilagosság jellemeznek. Ezek azon erényei, melyek legfőbb írói értékét is jelentik egyúttal. Különös világa, mely Magyarországtól távoli földön, a magyar kultúrától hosszú időre elszakadva érlelődött a jelenlegi életbölcsességgé, csendes derűvé, szinte minden késői írásából tükröződik. Az Új Prométheusz valahogyan mégis kivétel életművében, mivel azokkal ellentétben nem a távoli múltban keres menedéket, hanem a késői jövőbe indul el, hogy az emberi létezés értelmét megkérdőjelezze. Jobban mondva kitekintést nyújt abba az időbe, amelyről nem tudni pontosan, mely modern korszak töredéke, csupán sejteni lehet, hogy az afganisztáni háború valamelyik évében játszódnak a különös események (amikor erre elég komoly esély is volt). Egyetlen biztos momentum van az egész műben, és az időszámítást is ahhoz viszonyítja: amikor kitör az atomháború. Ez a nullpont a műben. Hozzá képest vannak korábbi és későbbi események, de mivel az emberiség pusztulásával a történelem is megszűnik létezni, ez az új időszámítás kezdete.

Regényének hősei amerikaiak, akik egy expedíció keretében Tibetbe igyekeznek, hogy a Himalájában állítólag élő jetivel kapcsolatos tudományos kutatásokat folytassanak. Útközben éri őket a hír, hogy az emberiség történetében utolsó háború kitört, tehát nincs visszaút. Bár az előre vezető útnak sincs már sok értelme, mégis reménykednek, hogy a magasban menedéket találhatnak, s talán a nukleáris felhők, melyek a nukleáris telet, vagyis a föld eljegesedését okozni fogják, ott nem érik utol őket. A cselekményt bonyolítják a megmaradt embercsoportok, melyek még ezekben a vészteli pillanatokban sem tesznek egyebet, mint egymással rivalizálva próbálják elfoglalni a megmaradt “tiszta” területeket, megszerezni az élelmiszertartalékokat és a stratégiailag fontos információkat.

Vajon valóban létezik a jeti? A kutatócsoport tagjai sem értenek egyet ebben. Van, aki töretlenül végigmegy az úton, és bizonyosságot szerez erről. Vannak, akik minden, tudományosan be nem bizonyított dologra csak legyintenek – a mi világunkban, és az övékében is, a fiktív háború utáni időben és térben. Így van ez, így kel lennie, hiszen emberek vagyunk. A bibliai első testvérpár, Káin és Ábel is ezt szimbolizálja és vetíti előre az emberiség történetének idejére, mindig: amíg két ember lesz a földön, jó és rossz, szép és rút, értékes és értéktelen, hívő és hitetlen mindig testvérharcot fognak vívni egymással. A döntés lehetősége ugyan mindig meglesz, de – amint ez Domokos Sándor könyvéből is kiderül – ez valami átkos hagyomány, melyhez az emberiség jobban ragaszkodik, mint bármely vívmányához, tudományos vagy kulturális értékéhez. De csak addig, amíg az a bizonyos végzetes nullpont el nem érkezik…