Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALOM, TÁRSADALOM, KULTÚRA©

© 2001. ÁPRILIS HÓ © XI. ÉVFOLYAM 4. SZÁM ©

Tartalom:

Az idő sodrában 3

VERS, PRÓZA

Apor Elemér: Az elbocsátott poéta 4

Lelkes Miklós: Amit tudunk… 6

Katona Kálmán műfordítása 7

Biegelbauer Pál: Testamentum 8

Farkas András: Töredékek XL. 9

Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken

XXXIV. 10

Szabó Bogár Imre: 1997 Karácsonyán 14

Fecske Csaba: Anyegin elkallódott levele 16

T. Ágoston László: A férfi, aki alumíniumot tudott hegeszteni 18

Gyüre Lajos: Ködös este, Szőlőkarók 24

Kelemen Erzsébet: A büntetés 25

Domokos Sándor: Bronzból vagyok, Sasok és verebek 26

Erdődi Gábor műfordításai 27

H. Barbócz Ildikó: Jelenlét 28

Cseh Károly: Tavaszi napéjegyenlőség 28

Arthur Schnitzler: Andreas Thameyer utolsó levele 29

Kiss József: Jázminillat Emíliától 33

Murawski M.: Csillagpor, Csendes eső 36

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

Romhányi László: Egy várszínház

születése VI. 37

Tusnády László: Gondolatok Németh László esszéiről 42

Rácz J. Zoltán: Művészetek az ember szolgálatában 45

Ködöböcz Gábor: “halálunkig halljuk a csengőt” II. 48

Zimányi Árpád: Stílustalanságok 50

KÖZÉLET

Krupa Sándor: A sarló-kalapács áldozatai 52

Patkós Attila: Ha megnyílnak az ajtók, Munka nélkül 55

Kaló Béla: Iluska és az automata mosógép 57

Cserniczky Dénes: Derűs percek 58

Fáy István: Tegnap és ma 60

Murawski Magdolna: Nevelés régen és ma, Közügy-e a pederasztia? 62

M. Nagy István: A tömeg 65

Lelkes Miklós: Gondolatok, aforizmák 67

Renn Oszkár: Uluru 68

Murawski Magdolna: A Makovecz-uszoda igaz története IV., 71

KÉPZŐMŰVÉSZET

Losonci Miklós: Szabó János műtermében .. 74

Balogh László, a teremtett rend festője 75

Fonyód-Alsóbélatelep ifjú festőjelöltjei 76

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET

Abkarovits Endre: Csángó fesztivál Budapesten, Sebestyén Márta a Gajdos Klubban 77

Jámbor Ildikó: Kinek a fészke? 83

KÖNYVSZEMLE

Benkóczy György: Egy elsüllyesztett őstörténet reprint kiadása 85

Losonci Miklós: Szívzűr 87

Murawski Magdolna: Pilátus regénye 88

Első borító: Csángó házaspár

Fotó: Abkarovits Endre

Hátsó borító: Megfeszíttetett és kilehelte lelkét (Egri Minorita templom)

Fotó: Csontos Ildikó

Illusztráció: Fridél Lajos

IMPRESSZUM:

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

 

Szerkesztőbizottság:

DR. ABKAROVITS ENDRE

JÁMBOR ILDIKÓ

KALÓ BÉLA

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1016 Budapest, Krisztina krt. 83/85. Tel.:1-3567-192

Tipográfia és nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/130; 36/412-688

Nyilvántartási szám: 76. 134/1997

ISSN 1417-7080

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

Áprilisi számunk megjelenését az alábbi szponzorok segítették:

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA
NEMZETI KULTURÁLIS ALAPPROGRAM

v. DOMOKOS SÁNDOR, Kanada

v. SZIRMAY LÁSZLÓ, Kanada

AGRIA COMPUTER Kft.

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,

Valamint az Északhír árusítóhelyein,

Budapesten az Ecclesia Köny- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál.

Az ország egyéb területein az újságárusoknál.

Az idő sodrában

Életutunk, akár a keresztút: rögös, esésekkel és tanulságokkal bőségesen áldott. A különbség ember és ember között, hogy ez nem mindenkiben tudatosul. A pillanatnyi győzelmek és a látszólagos sikerek elhomályosítják a földi szem látását, és tévhitekhez vezetnek. Milyen könnyű azt hinni, hogy mi vagyunk azok, akik diadalmaskodunk! S miféle diadalok azok, amelyeket “ az ördög ganaja” nevében vagy érdekében arat a mai ember?! Ezekben a pillanatokban könnyű megfeledkezni Istenről. Nincs kivétel, mindnyájunknak meg kell élnie az utolsó útra, mely talán a legrögösebb, mégis méltó fináléja mindannak, amit életünkben létrehoztunk, az égi szikra segítségével megalkottunk. S hogy vannak olyanok, akik egész életükben csak rombolnak? Ők azok a szerencsétlen nyomorultak, akik süketen és vakon élik le életüket és szinte öntudatlanul járják be életútjukat. Életükkel nem hoznak létre semmit, így a porba-sárba hulló életük csak még több sarat hagy maga után. Rossz érzéseket másokban, helyrehoznivaló dolgokat mások számára, eltakarítandó romokat az utódoknak.

Mégis mi hajtja az egyiket és a másikat?! Ha egymás megértésére törekednének, mindkét félnek könnyebb lenne a helyzete. A valóság azonban mást mutat. Egymással szembenálló felek, kibékíthetetlen ellentétek, testvérharc, rivalizálás, háborúskodás és egyenetlenség. S mindezt kiért, miért? Egy szerencsétlen, lelkileg nyomorék embercsoport kedvéért, annak buzdítására vagy parancsára, de soha nem nélküle, mindig vele a háttérben. Elmaradhatatlannak tűnik, mint az árnyék, és színei, szándékai is olyan színűek, mint az árnyék. Valaha az aranyborjú testesítette meg szándékait és céljait, ma már bankszámla, de lényegében semmi nem változott az ókor óta. Vagyis elmondható, hogy elmaradott eszmerendszert képvisel. S hogy az emberiség mégis miért követi? Erre keresi a választ a ma gondolkodója, akinek épp olyan kitaszított sors jutott, mint hajdani sorstársainak.

Miközben árvíz pusztít az országban, és a tisztességes szándékú ember azon munkálkodik, hogy társain segítsen, a számító, haszonelvű ember egyre azon serénykedik, hogyan gáncsoskodhatna most is és hogyan érvényesíthetné saját, önös érdekét, továbbra is a mások rovására, riválisa megbuktatására. S mindezt ahelyett, hogy ő is értelmesen gondolkodva és emberségesen próbálna részt venni annak a társadalomnak a mindennapi küzdelmeiben, melynek ünnepnapokon – és soha nem dologidőben – ő is polgárának vallja magát. Vajon hogyan lehet egyszerre teljes jogú állampolgárnak lenni és ugyanakkor mások gondjaitól elfordulva csak magának harácsolni, bárkit bármitől megfosztani?! Hogyan lehet egyszer outsiderként viselkedni, külföldre szaladgálni feljelentgetni és botrányhelyzetek “alkotásán” munkálkodni, máskor pedig hazafinak vallani magát? Nyilván sehogy. Aki csak a különállás szándékát képes kifejezni, embertársait megtagadni, letaposni, érdekeit semmibe venni tudja, az nem része a nemzetnek. Hazaáruló a neve, nem más, holott ünnepnapokon ő a legelső, aki a legjobb helyekre áll, ahol lefilmezik, lefényképezik, hétköznapi aljasságairól pedig úgy véli, hogy eltakarja a nemzeti trikolór.

Az emberek figyelme és emlékezete azonban nem ilyen egyszerűen kijátszható, bár ezt igyekeznek bebizonyítani nap mint nap nyilvánosan és a háttérben suttogva. A nép, az istenadta akkor is tudja, hogy bár Pilátusként ítélkezni igyekszik embertársa fölött, mindennapi kis “diadalait”, mégsem a szigorú bírák szerepében arathatja igazán. Ő a nyomorult lator, akire ebben a történelmi színjátékban ugyanúgy kereszthalál vár, mint nemes küldetésű társára, mert szerepünket nem mi választjuk, hanem az választott ki bennünket, khármánk által, sorsunk, rendeltetésünk, élethivatásunk által. Eleve.

Vers, próza

Apor Elemér

Az elbocsátott poéta

Ugyan mit vétett ama híres Estei Hyppolit, a veresnadrágos, sárga “kordovány” csizmás egri bíboros-püspök, hogy megint tollvégre kerül?

Elbocsátott a szolgálatából egy poétát, mert az nem akart vele Egerbe jönni. Ennyit igazán megtehet egy nagyúr, ha valaki megtagadja a szolgálatot. Csakhogy ez a poéta nem kisebb alakja volt az olasz irodalomnak, mint Lodovico Ariosto, aki az “Orlando furioso”, az “Őrjöngő Lóránt” című romantikus nagy elbeszélő költeményével tette híressé magát, úgy, hogy híre máig is fennmaradt, mint a legképzeletdúsabb olasz költőé.

Az ő “felmondása” azért kínos irodalomtörténeti érdekesség, mert benne az arányok súlyos megbillenése érezhető közel fél évezred múltán is. Ariosto nagyobb költőnek, mint Hyppolit bíbornoknak. De Eger szempontjaiból is érdekes Ariosto életének ez a zökkenője, mer Eger sohasem volt abban a helyzetben, hogy felmondási ok legyen. A tények ismeretében ezt is tudomásul kell venni.

Ariosto 1474-ben született Reggióban. Édesapja eléggé tevékeny férfiú volt; kilenc gyermek siratta korai halálát, legjobban Lodovico, akire rászakadt a család eltartásának gondja. Hyppolit szolgálatába állt, mert a bíboros gazdag ember hírében állott. Az egri püspökség tízezer aranyat jelentett, aztán következtek az olasz jövedelmek, mert a félelmetes Mátyás sógorát kényeztetni kellett, ezért megkapta a milánói érsekséget 14 ezerrel, a pisai apátságot kétezerrel, ezen kívül a capuai, mantovai, narboni püspökségeket, már nem is tudhatni, mennyi arannyal.

Ariosto, mint magántitkár, továbbá a bíboros színházának háziszerzője és rendezője, aki megírt öt vígjátékot és megteremtette velük a modern olasz komédia stílusát, költött egy csomó szatírát, s aki néha azzal is megnyerte ura kegyét, hogy kalandos utain a bakon kocsiskodott –, kapott évi 75 scudót. Ez ezüstpénz volt, értéke 4, 8 korona, aranykoronában számítva, összesen 360 korona, forintban az annyi mint… nem lehet tudni, mert ezt a koronát nem jegyzik 1914 óra sem a londoni, sem a zürichi tőzsdén.

De hogy kevés volt, annyi szent, ezt még Hyppolit is belátta, s adott Ariostónak egy kisebb apátságot a sok közül, meg egy kanonoki stallumot, ami igen szép dísz és jövedelem, de bár ne tette volna, mert ezzel – mint életrajzírói írják –, a költő “némi egyházi jelleget nyert”, s így nem vehette nőül szíve hű szerelmét, a gyönyörűséges és köztiszteletben álló Alessandra Bennuccit, aki két fiúgyermeket is szült neki mindennek ellenére és miatt.

S elkövetkezett az 1517. esztendő. Ariosto így ír:

Hogy nem követém Budára,

Egerbe,

Mindent elvont tőlem s én

tűrém

Bár szárnyam legszebb tollát

veszíté

Ezek után Ariosto beállt a híres Borgia Lucrezia férjének birtokára intézőnek. Ott anyagilag annyira rendbe jött, hogy végül is hazatért Ferrarába, házat építtetett, maga mellé vette a szép Alessandrát, s úgy lehet, hogy valami vándor szerzetes össze is adta őket, titokban, mai tájszólással feketén.

Az Orlando furioso ilyen zaklatott körülmények között is megszületett, s valóban különleges terméke a csapongó költői képzeletnek. Nem hatol le a purgatóriumba, a pokolba, nem száll fel a mennyországba, mint Dante, de óriások, varázslók, szárnyas lovak, szörnyű bajvívások bőven szerepelnek a műben. S miért őrjöng a költemény egyik főhőse, Lóránt? A kérdésre könnyű megfelelni. Egy vérbeli lovag csak szerelmi bonyodalom miatt őrjönghet. A körülrajongott kínai kán leánya, Angelika, korántsem volt olyan angyal, mint nevéből gondolni lehetne, kegyetlen volt és hűtlen, s emiatt Roland elvesztette az eszét, tört-zúzott, pusztított mindent maga körül. És ekkor egy bámulatos ember tűnt fel a látóhatáron, egy másik lovag, Astolf. Ez a lovag mai szemmel nem azért bámulatos, mert a Holdra utazott, ami 1516-ban egészen szokatlan teljesítmény, hanem mert szétnézett az elvesztett tárgyak között (amelyek mind a Holdra kerültek, nem úgy, mint ma a rendőrségre, vagy a becstelen megtaláló zsebébe), megtalálta köztük Lóránt eszét és visszaadta neki. Az elmegyógyászatnak ezt a módját az orvostudomány máig sem tudta elsajátítani.

Tény, hogy mikor a költő bemutatta művét Hyppolitnak, a bíbornok nem sok érzéket mutatott az irodalom iránt, mert így fakadt ki: Ugyan, Lodovico diák, honnan szedte össze ezt a sok badarságot! S még más valamit is mondott: Ariosto szerint:

A bíbornok mondta s én mért

tagadjam

Hogy verseimmel töröljem

meg a…

Pedig mennyire dicsértem

bennük őt.

Hogy a versszakban előforduló három pont mit fedez, nem tudjuk, mert az olasz nyomdafesték sem bírta el.

Ariosto különben írásban is elmondja, miért nem hajlandó Hyppolitot Egerbe kísérni. Uránál csak az áll kegyben, aki őt villájába kíséri, öltözteti, vetkőzteti, palackot hűt be estére és tivornyáiban hajnalig vele mulat. “Kissé nagyra nőttem – mordul fel benne az önérzet –, nem tudok hajolni, hogy a sarkantyúját felkössem, s leoldjam.”

Különben Egerrel is sok a baj. Hideg van, fűteni kell.

Tiltva nekem zamatos, erős

bor

s ott a magyarok közt

szentségtörés

nem inni tisztán s

körömszakadtig

És minden étel halmozva

borssal,

fahéjjal és más fűszerekkel. –

Orvosok mondják nekem

mind halálos

Való igaz, hogy Hyppolit nem sokáig bírta az életnek ezt az iramát, mindössze negyvenegy éves volt, amikor a halál végleg megoldotta sarkantyúját. Sokan írtak róla, s valamennyien megegyeztek abban, hogy kevély, indulatos, bosszúálló természetű volt. A milánói és ferrarai lakosság sokkal inkább félt tőle, semhogy szerette volna, s amikor meghalt, egyedül csak testvére siratta meg.

Ariosto tíz évvel élte túl hajdani urát, aránylag fiatalon halt meg. Úgy látszik, a szép Alessandra Bennucci is a halálos fűszerek közé tartozott.

Lelkes Miklós

Amit tudunk…

Amit tudunk – csak egy fénypillanat,

amit nem – örök, időtlen-szabad.

Amit tudunk – kis hangyabolyt teremt,

de amit nem – hegyláncot, végtelent.

Amit tudunk – ringó vízcsepp csupán,

amit nem – határtalan óceán.

Ha beismernénk, amit nem tudunk:

égre szállhatna tiszta csillagunk,

hagyhatnánk értelmetlen tetteket,

s szívünkhöz érne piros szívmeleg,

az Értelemnek felelne a szó,

s elnémulna önérdekű csaló,

sok zászló hullna a semmibe át,

de zászló hozna sok népnek – hazát,

egy lenne újra feldúlt-csendű ég,

emberibb szívű az emberiség.

Tudom: ily vágy ma nevetnivaló,

s nevet is rajta gőg, gyilkos való,

palotás tolvaj, kastélyos kisúr,

a törtető, ki mást jogból kitúr,

hiéna-hit, mely oly szépen papol,

de szőre, bőre szennyes valahol,

vad állkapocs, mely ártatlanba tép,

s később fennkölten mond ordas mesét.

Ha beismernénk, amit nem tudunk:

közelebb jönne hozzánk önmagunk,

fent meg-meglátnánk Éden csillagát,

s lent kezét nyújtó, segítő Hazát.

 

Hilde Domin

Nyelvészet

Beszélgess a gyümölcsfákkal.

Találj ki egészen új nyelvet,

cseresznyevirág-nyelvet,

almavirágszókat,

rózsaszín s fehér szavakat,

miket a szél

hangtalan

hordoz el.

Gyümölcsfákra bízd rá magadat

ha megbántottak téged.

Tanulj hallgatni

rózsaszín

és fehér nyelven.

(Katona Kálmán fordítása)

 

 

Biegelbauer Pál

Testamentum

“Már oly régóta veletek vagyok és nem ismersz?

(Jn 14,9)

Elmegyek

megkaptam a jelet

s ha le tudsz mondani rólam

örökre – tudod

a tied leszek

Míg ha nem

- ezt is tudod

nem szabad

csak rabod maradok

Már látom

Együttlétünk nem valóság

csupán csak álom

Mi nem így kőbezárva

falakon belül

A mi terünk a benső tágassága

mindenen túl és felül

Minket nem az öl melege

kucorgó kis állat

Nem is a lét fáradtsága

űzött egymásnak

Mi nem ölelő két magány

Mi túlléptünk a mélyek

tört szárnyú magasán

Mi élünk sokszor halottak

Az élők holtak

a holtak élők maradnak

Elmegyek úgy

hogy maradok veled

napfényben szélben mosolyban

ölelésben mindig ott leszek

Nem mint fáradt

kegyetlen kísértet

Mint szóban a hang

vízben a csepp

nyáron a nap

ősszel az enyészet

Áthatlak örökre

mint rész az egészet

 

 

 

Farkas András

Töredékek

XL.

Esti imámban, “a halálban”,

Ahol magamat eltemettem,

Valami más pusztult helyettem

És ezt örömnek is találtam.

Mint boldog ifjú ama bálban,

Ahol semmi nem lehetetlen,

A vágyban, érzésben, a tettben,

Akár a fényben, vagy homályban,

Ugyan hol, hány-valami porlad,

Hiszen az áhítat, az óhaj,

Az egyszerű tett, a gyakorlat,

A hang elvitte azt a sóhajt,

Amiben én, a csacska vendég,

Békét hiszek és naplementét.

 

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XXXIV.

Járni az erdőt nagyszerű dolog. Elmondhatatlan gyönyörűség.

Vad után lopakodni, meg-megállni, hallgatózni, fától-fáig osonva becserkelni a vadat, a legizgalmasabb, legszebb élmény minden vadászember számára. A legalaposabb szakismeretet, furfangot, ügyességet és komoly fizikai erőt kívánó vadászati mód ez. Ám mindig újat adó, váratlan eseményekhez juttató, igazi vadászias időtöltés.

Az őszi, száraz, zörgő avar, vagy a fagyott tetejű, ropogó hó azonban árulója lehet még a legóvatosabb, legügyesebb Nimródnak is. Ilyenkor még az is felkapaszkodik a magaslesre, aki máskor inkább a cserkelést választja. Mert az eséllyel kecsegtető, magaslesen eltöltött esték varázslatos hangulata is feledhetetlen.

Szeretek a magaslesen ücsörögni.

Az esztendő minden szakában lehet úgy várakozni ott, hogy a táj szépségével nem bír betelni az ember. Mert mindig más a táj, más a hangulat, mások a színek – a zöldek, a barnák, a vörösek –, más illata van a levegőnek, más sziporkázása az égbolt csillagmillióinak, vagy a fagyos hókristályoknak.

Imádok magaslesen vadra várni.

De nem minden lesen. Csak a körben mindenütt nyitott, fából készült magasleseket szeretem, azok közül is a legjobban az akácdorongokból épített, a tájba leginkább beleillő, belesimuló egyszerűeket. Az ablakos, zárt leseket, vagy a nyikorgó, csikorgó vaslemezekből hegesztett kongó kabinokat ki nem állhatom. Hiszen a hangokat, zajokat, neszeket hallani kell. Annak alapján tájékozódik a vadász.

Ha benn a sűrűben roppan valami, nagyvad mozdul, vagy éppen közeledik. Őz, szarvas, esetleg disznó. Hogy a jól kitaposott váltón hangtalanul beosonó, óvatos nagy kan már a szórón ropogtatja a kukoricát, vagy csámcsogva habzsolja a félig érett, tejes zabot, azt is hallani kell. A nyitott magaslesen ücsörgő vadászt körülöleli az erdő, a természet, s így ő is részévé válik annak. Folyamatosan érzékeli így a levegő mozgásának irányát, s mindent hall. A ballagó borz finom neszezését, a lappantyú lágy berregését, a meleg nyári éjszakák elbűvölő tücsök-muzsikáját. Vagy a pergő makkszemek koppanásait, lehulló falevelek lágy susogását, a néma hóesések finom zizegését.

Nagyon szeretek a magaslesen ülve gyönyörködni a naplementében.

Ahogyan az árnyékok nőnek, majd megfakulnak, s finoman szürkévé válik minden. Ahogyan a lábaserdők mélyéről puha némasággal beszivárog az alkony, s csak azt veszem észre, hogy már este van, mert ilyenkor megváltozik minden.

Megszűnnek a színek, eltűnnek az éles kontrasztok, megváltoznak az arányok. Elbizonytalanodik a távolságbecslés, összemosódnak a tónusok, sejtelmessé válik a világ.

Elhallgatnak a madarak, elvonulnak, elpihennek a nappal mozgó, táplálkozó élőlények, s megmozdulnak, elindulnak az éjszakaiak. A rovarok, a madarak, a rágcsálók, a kisebb-nagyobb termetű vadak. És megváltozik a levegő is. Még az illata is, zamat is más lesz. Amíg süt a nap, addig az ember által létrehozhatatlan fotoszintézis működik. Azaz, minden energiáját felhasználva a talajból a nedvességgel együtt felszívott tápanyagot ezek a zöld testecskék – más néven klorofillok – a levegő széndioxidjának segítségével cukorrá alakítják át. Eközben, e tevékenységünk melléktermékeként oxigént bocsátanak ki. Sötétedés után ez a tevékenység fordítottá válik, s ekkor széndioxid szabadul fel. Tehát megváltozik a levegő kémiai összetétele, tisztább szagú, frissítőbb, másabb hangulatú lesz.

A magaslesen várakozó vadász ilyenkor már nagyon figyel, mert bárhol megroppanhat egy-egy száraz gally, jelezve azt, hogy fölkelt, elindult a táplálékkereső vad, s csak idő kérdése már, hogy mikor érkezik a szóróhoz. Ez a sötétben való tartós, megfeszített megfigyelés aztán egy idő után oda vezet, hogy bizonyos jeleket, neszeket, fényeket egészen másképpen, más módon érzékelünk, mint amilyenek valójában. Félreértelmezzük, mert érzékszerveink megcsalnak, eltúlozzuk őket, mintegy hozzájuk képzelünk valami mást. Azaz hallucinálunk.

Gyakorta előforduló dolog ez, különösen akkor, ha egyedül vadászunk és túlságosan fáradtak vagyunk. Ha a megelőző napok idegileg megterhelőbbek voltak, mint a szokásosak. Nem egyszer adódik olyan, hogy az erőltetett fülelés és lesekedés közben gondolataink elkalandoznak, s a hétköznapok problémáin jártatjuk az eszünket. Aztán, ha valami váratlan, szokatlan nesz üti meg a fülünket, hirtelenjében nem tudjuk helyesen beazonosítani. Vagy közelebbinek, vagy távolabbinak véljük; megtörténhet, hogy az egérrágcsálást nagyvad által keltett zajnak hisszük, a szellősusogást, szárazfű zizegésnek, a távoli égzengést emberhangoknak. És láthatunk nem létező mozgó foltokat minden méretben és mennyiségben.

Mert az éjszakai erdő sejtelmes, hátborzongatóan gyönyörűséges, titkokat rejtő és meglepetésekben bővelkedő. Különösen az, ha a Hold is világít, és havas is az erdő. Ráadásul, ha a hangtalan, gyenge szellő meg-megmozdít egy-egy bokrot, kisebb fát. Nos, abban a hideg-ezüst fényességben a meglibbenő, megmoccanó árnyékok alakokká, árnyakká válhatnak, s a vadászember hátán már szaladozik is a hideg.

Még akkor is, ha váltig tagadja is azt ő.

Valamikor a hatvanas évek végén történt a következő eset. A Szarvaskő fölötti úgynevezett Keselyű-tetőn, egy ösvény szélén állt a magasles, s előtte az erdőbe beékelődött kézilabdapályányi kis tisztáson volt a szóró.

Tél volt, hideg, havas tél. Délután négy óra tájban már sötétedett, így az este hat óra, ott fenn az erdőben késő éjszakának számított. A szenvedélyes, szívós vadász azonban nem mozdult a lesről, kitartott, hisz várta a disznókat, amik rendszeresen látogatták a szórót. Több órája ott didergett, amikor az ösvény távoli, derengő végén, a lestől talán száz méterre, valami furcsa, apró, fehér foltra lett figyelmes. Nézte, nézte, de nem tudta eldönteni, hogy mi az, amit lát. Felemelte hát a távcsövet, s azon keresztül tanulmányozta tovább az ismeretlen foltot. Lassan, lassan az körvonalazódott gondolatában, hogy csak egy dolog az, ami biztos, mégpedig az, hogy amit lát, az nem vad. Leginkább egy hófehér lepelbe burkolózott emberi formára emlékeztető valaminek látta az ismeretlen jelenséget. Szaporán pislogott, meresztgette szemeit, megborzongott, mert rádöbbent arra az általa vélt valóságra, hogy amit lát, az nem lehet más, mint egy erdőben bóklászó, eleven kísértet. Valami szellemalak. Mert hát mi más is lehetne? Idegességében lekapta arca elől a távcsövet, megdörzsölte szemeit, s amikor kissé megnyugodott, bízva abban, hogy az imént csak a szeme káprázott, újra a távcsövébe nézett. Ám a szellem most is ott volt, Nagyon is ott volt.

Sőt, bizonytalan, ingadozó mozgással közeledett is, szinte imbolyogva, óvatosan suhant.

- Jaj! Édes jó Istenem! – sóhajtott ekkor a vadász, aki egyébként ateista volt, sőt mi több, alapszervezeti titkár is.

- Mi lesz énvelem, ha ez ideér? Mit mondok majd neki? Ez nem lehet igaz! Ezt csak álmodom. Menten megüt a szél itt helyben! – mormogott félhangosan kétségbeesésében, s a szíve már úgy kalapált, mint amikor egy magányos nagy disznóra fogja rá kibiztosított puskáját.

- A délutáni forralt bornak már rég kiment az ereje, attól nem láthatok rémeket. De ez akkor is szellem, Isten bizony, hogy az, biztos a temetőből szökött meg, de mi a francot akar ez itt tőlem? Mert ez ide jön. Ide ez. Közeledik, talán ha ötven méterre van már csak. Mi a frászt csináljak? Ki hiszi el nekem, ha elmondom? Mindenki kiröhög majd, pedig ez szellem – csapongott eszeveszetten a rémült, izgatott vadász gondolata.

Megrázta a fejét, nyelni próbált, de szája kiszáradt. Ekkor ösztönösen jobb kezével végigsimít a fél éve, komoly pártösszeköttetéssel megszerzett, héthatvanhetes golyósán, majd újra a kísértetet figyeli.

- Ez szellem. A javából. Most már semmi kétség.

Leteszi a távcsövet, és – lesz, ami lesz – elhatározással fogja és emeli a puskát.

A kísértet közeledik, a feszültség pattanásig feszül. A vadász remegő térdekkel áll a magaslesen; amikor már csak vagy húsz méterre van az a ronda, beste fehérség, artikulátlan fejhangon elüvölti magát:

- Ha közelebb mersz jönni, büdös ördög, menten agyonlőlek!

Földöntúli sikoly hasít a síri csendes téli éjszakába, és égbe lebben a nagy fehér lepel.

- Nehogy meglőjön már, irgalmát a puskájának! – visítja a szellem, és ekkorra földre hull a hatalmas kendő is. És a rémülettől reszketve ott áll a szomszéd falu harangozó asszonya, aki itt a hegyen át igyekezett eljutni Szarvaskőbe, hogy a beteg kollégáját helyettesítse, azaz, hogy a templomban harangozzon.

Óriási volt a döbbenet, a megkönnyebbülés, az öröm. A faluba már együtt, egymásba karolva, tipegve-topogva ereszkedtek be, keresve a biztos lépéseket a csúszós ösvényen. A csúszós, havas út miatt járt olyan bizonytalanul a “szellem” is.

A nagy fehér lepel meg nem volt más, mint a dagasztott kenyértészta melegen tartására használt vastag berliner kendő, mert ez volt a legmelegebb, azaz leginkább célszerű ehhez a hideg esti gyalogtúrához. Ebbe bugyolálta be magát a jóasszony, ez tette őt olyan szörnyűségesen szellemszerűvé, no meg a magányos vadász túlfeszített lelkiállapota, a felcsigázott fantáziája, amely hosszú, sejtelmes éjszakai lesvadászatok alkalmával, néha-néha egészen másképpen működik, mint ahogyan az egyébként megszokott.

Ez a megtörtént eset is ezt bizonyítja.

Szabó Bogár Imre

1997 Karácsonyán

Átböjtöltem, Uram

e kurva évadot,

gödrében szememnek

sós, bűzös lé lakott

mindig. Rossz kutyává

lettem, megaláztak,

táncoló szívemre

köptek, fekély támadt

homlokomon, Uram,

jó csontom szitává

ritkult, mintha ősömé

ha jeltelen sírját

az égre kitárná.

Biz’Isten, gondoltam

sokat halálra,

de böjtöltem tovább,

hátha jön a hála

valahonnan, Uram,

mondjam ki: azoktól

akikért koplaltam;

hátha jön a hála,

szomorú raboktól.

De kushadtak, Uram,

majd egymásnak estek,

és bűzösek lettek

az átizzadt testek

a félelemben

szaros gyűlöletben,

gennyes alázatban.

Elfogadták, Uram

a korbácsot attól,

ki

pusztába űzte őket, ha

harang szólt

(hívó, szép szavadtól).

Elfogadták attól!

Csak

néha sandítottak

rám, a böjtölőre

szemen szedett gúnnyal:

“Ez önmaga őre?

Hogy találhat ez a csontváz

vajon követőre?”

Átböjtöltem, Uram

e kurva évadot,

gödrében szememnek

sós, bűzös lé lakott

mindig. Rossz kutyává lettem,

megaláztak,

táncoló szívemre

köptek.

Köptek hármat.

Uram, átböjtöltem!

Most már zabálhatnék

fogatlan pofámat nyomva a fazékba,

hangosan csámcsogva,

mint egy éhes jószág,

hálásan pislogva:

valóság a jóság.

Haj,

sehogyse menne már!

Fájna belem belé,

öklendés rángatna

függönyt szemem elé,

nyelőkémből bomlott

ízek maradéka

párállna föl,

s ájultan puffannék

a koszos fazékra.

 

 

 

 

 

Fecske Csaba

Anyegin elkallódott levele

 

sokat gondolok magára mostanában

ott rejtőzött valahol agyam rejtett zugában

és most megcsillant mint tócsa a napsütésben

ki hitte volna még tegnap nem gondoltam én sem

hogy így lesz életem spirituális része lett

ez az egész olyan váratlan annyira meglepett

hogy válaszol majd nem is reméltem

magával így reményt fájdalmat cseréltem

észrevétlenül bőröm alá költözött ráfonódott

a csontjaimra nem tudom a közelség mire ad módot

ne féljen nem kérek semmit magától

amit érzek gondolok néha röpít néha meg gátol

úgy gondolni magára ahogyan én gondolok

talán tapintatlanság de jó okom van rá

minden kis gesztusát dekódolom merész

fölismerések mocsaráig jutott az ész

elképzelem és ez olyan jó hogy megfogom a kezét

“ha Istent ismer gondolatban se vét” hát jó

visszafogom magam csak az legyen de az nagyon

ami van elhasználódik elvásik az ember míg eljut

a tündöklő pillanat peremére – a vágyig

melynek sötétlő mélyén ott a másik

leszáll az októbervégi est vigasztalanul esik

a világ elveszítette vidámabb színeit

a zöld a sárga lett majd barnaként szelelt el

szél-kócolta dáliákat tett a vázába reggel

a lecsupált kertben még tartja magát néhány zaklatott

őszirózsa és dália megérhetnek még egy-két napot

beleremeg amikor kinéz a párás ablakon

hova menekülhetne nem mutatja semmi nyom

sorstársának érzi a megnyomorított kertet

ahol a szél nedves szirmokat és leveleket emelget

s messze a folyóparton túl sovány fák mögött

hatalmas fehér báláit görgeti a köd

ősz van nagyon de még nincs veszve

minden jöhet szép és jó életembe

lehet hogy egyszer majd meglátogatom

addig is ezt a reményt pátyolgatom

rejtegetem fényesítgetem a bőrömön összegyűlt

napfényt viszem el magának

melegét életem legszebb nyarának

sose kérdeztem még volt-e valaha boldog

körültáncolták-e szívét örömök kis koboldok

voltak-e vannak-e álmai a boldogság tudom mindig

egy fűszál éjjelében tűnik tova

ami emberi csak annyira örök mint vízbe dobott

kő nyomán hangtalanul gyűrűző vízkörök

egy perc sem telik belé és elsimulnak

ránctalan víztükör rejti a mélyt a múltat

a kezdet nem ezt ígérte sokat veszítettünk

de azért még így is megérte sok szép lett

általunk megélve mindazért amit kaptunk és kapunk még

itt vagyunk cserébe éjszaka lesz ha vége a napnak

véget ér az éj és itt a reggel a semmi gödreit

próbáljuk betömni életünkkel mindig minden

átadja helyét valami másnak szeretünk

így vetünk tőrt a halálnak nem tudom eloltani

a tüzet mely lefojtva izzik bennem szakadatlan

Istenem hol vagyok magamra maradtam

vigyázzon eltörök ha durván eltaszít

csorba edénye leszek az eljövendő időnek

mosolyt cseréljünk inkább mint könnyet

adjon lehetőséget hogy szépen visszavonuljak

én nem tudok összekötni jelent és múltat

néha úgy gondolom hogy megszökött innét

és falura költözött ahol csönd van és nyugalom

szívét szelíden körbefolyja az idő

tűnődve gondol az elmúlt és jövendő napokra

kicsiny szigetének uralkodója foglya

ki tudja mit visz és mit hoz a holnap

semmi sem múlik el egészen lesz ami volt

és lesznek akik valaha voltak

 

T. Ágoston László

A férfi, aki alumíniumot tudott hegeszteni

A borostás képű, ápolatlan külsejű férfi a patak menti cserjésben kószált. Látszólag céltalanul ődöngött a magasra nőtt fűben, csak a maga elé mormolt félszavak és a keserű indulatot sejtető karmozdulatok jelezték, hogy keres valamit.

- Azt hiszed, hogy minden a tiéd? – dohogta. – No, nem, haver! Kábel, meg ólom… A sörösüvegeket is te váltod vissza… Ez a szajré legalább ezret ért. És hol van a paplan? Egészen jó paplan volt. Én szereztem. Ja, hogy ki a góré?…

Egy félig kidőlt fa törzse mellett elnyúlva horkolt egy másik, hasonló külsejű férfi. Mellette felborult borosüveg. A másik odament, oldalba rúgta. Ez meg a két karját az arca elé kapva hasra fordult, úgy kiáltotta:

- Biztos úr, én egész éjjel itt feküdtem. Az anyámra esküszöm, hogy el sem mozdultam innét! A haver is bizonyíthatja…

- Az anyádra, arra! Hülye! – rikkantott rá a másik csöves. – Az a buzi meg elvitt minden cuccomat. Miért engedted, hogy elvigye?

- Én engedtem? Meg vagy te húzatva! Én itt se voltam. Mit tudom én, min osztozkodtok… Különben is, mid vagyok én neked, a vagyonőröd? Elmenj innét, mert szétrúgom az agyadat, te köcsög! Találtam az este egy nagyon jó kést. Van vagy huszonöt centi a pengéje. Itt van, nézd csak meg! No nem, csak messziről! Úgyhogy jobb, ha nem macerázol, mert beléd szaladhat, oszt úgy eláslak itt a fa tövében, hogy a vadászkutyák se találnak meg. Értsük egymást?

- Ne dumálj már, itt egy karaj kenyér. Kell?

- Kukábul?

- Az, hülye. Két nap dolgoztam.

- Hol?

- Kertben.

- Ástál?

- Ühüm.

- Oszt adták?

- Na ja.

- Más meló nincs?

- Ez vót.

- Ismerős?

- Régi. Még a gyárbul. Csoportvezető volt.

- Gazdag?

- Túrót. Ismerős.

- Jól van, nem is azért, csak…

- Bemész a városba?

- Be hát. Tudod, a Keletinél mindig van valami. Te nem jössz?

- Nem. Ma más van.

- Csaj?

- Az is. Na, szia. Ha meglátod a Jóskát, mondd meg neki, hogy lefejtem azt a koszos bőrit. Jobb, ha nem kerül a szemem elé. Oké?

- Hacsak nem ver agyon az ólmosbotjával… - ingatta meg a fejét a másik, és elindult a buszmegálló felé. – Jobban tennéd, ha nem kezdenél ki vele, mert már vagy hatszor megjárta a sittet súlyos testi sértés miatt.

- Ott legalább eléd rakják a kaját, és még fűtenek is. Leülök a parkban, hátha jön a gyerek. Már több mint egy éve nem láttam. Talán már meg se ismerem…

És ahogy ott ült a padon a bokroktól rejtve, fölböffent az egész rohadt élete. A tiszaháti kis falu, ahol született. A nagyapja, aki apaállat-gondozó volt, és egy reggel ott találták meg az egyik tizenöt mázsás bika alatt összetaposva. Még az istálló mennyezetére is fölfröccsent a vére. A hatalmas állatnak minkét szarva, a pofája, meg a négy csülke is véres volt. Az anyja figyelt föl a szokatlan kiabálásra, zajra. Rögtön rohant is egy vasvillával az istállóba. Ő meg utána. Lehetett vagy négyéves… Amikor meglátta, mi történt, a gyerek fejére borította a kötényét, és szó nélkül összecsuklott. Ő riasztotta a felnőtteket.

Az apja, a suta Balogh menhelyen nőtt föl. Soha nem keresték a szülei. Holta napjáig nem tudta, ki volt az apja, anyja. Az egyik jómódú gazda hozta ki az intézetből nyárra teheneket legeltetni, aztán valahogy ott ragadt a faluban. Hol az egyiknél napszámozott, hol a másiknál. Az anyai nagyapja se volt valami jómódú ember, meg gyereke is volt vagy hat, így aztán elküldte Julcsa lányát napszámba kukoricát kapálni. Addig-addig kapálgattak, míg egyszer csak elkezdett hízni a kötény alatt. Ki volt az? Ki volt az? Hát a suta Balogh gyerek, a lelenc. Az meg föl is vállalta. Így aztán a harmadik templomi hirdetés után összeadta őket a pap a parókián. Jött a téesz. Beálltak. Elég nyomorúságos kenyér volt az is. Állandóan civódtak a megélhetés miatt. Jól összekaptak. Az apja elment a kocsmába. Berúgott, mint a paraszt hátsó fele, aztán jól megverte az anyját. Másnap kibékültek, és hamarosan elkezdett gömbölyödni a hasa. Mint az orgonasípok, olyanok voltak. Ő volt a harmadik, a középső. Előtte is, utána is kettő. Szép nagy család… Hát persze, mint a rohadt tök. Csak bele ne lépjen az ember… Mondta is az anyja, amikor elvégezte a nyolcadik általánost, hogy “eriggy, fiam, valami városi állásba, mert itt csak megrohadsz, mint mink!”

Egy nap városi emberek érkeztek a faluba. A Nagy Gyárba toboroztak munkásokat. Odament ő is. Nézegették, hogy fiatalka, meg soványka, de azért végül mégis fölírták hegesztőtanulónak.

Életében nem járt még túl a falu határán. Nemhogy gyárat, de még emeletes házat se látott. Ott meg tízemeletesek voltak és lakótelepnek nevezték. A munkásszállón is a harmadik emeleten lakott. Egy másik falusi fiúval aludtak egy szobában. Nemhogy külön ágya, hanem még külön szekrénye is volt. Ja, és minden hónapban adtak fizetést…

Lakott az emeleten egy idősebb fiú, ő már húszéves volt, és három műszakban dolgozott betanított esztergályosként. Állítólag valahonnét a Tisza mellől került oda ő is, ezért pátyolgatta Balogh Pistát, meg a szobatársát. No meg ez volt a KISZ-feladata. Már otthon is hallott a téesz KISZ-szervezetéről, de csak azt látta, hogy bált rendeznek, meg az ünnepségeken ott ül az emelvényen a téeszelnök, a tanácselnök meg a KISZ-titkár. De hogy minek? Különösebben nem is érdekelte. No, szóval ez a srác elvitte őket moziba, várost nézni, meg ilyesmi. Úgy belefeledkezett a városi életbe, hogy fél évig meg se fordult a fejében, hogy haza kéne látogatni. Igaz, nem is nagyon hívták.

Egy nap azt mondta ez az esztergályos gyerek, hogy be kell lépniük a KISZ-be. Beléptek. Kaptak egy szép, piros tagkönyvet, abba kellett havonta beragasztani a bélyeget. Aztán jött egy idősebb pasas, aki szemináriumot tartott nekik. Nyomta az óhéber szöveget Marxról, Leninről, a tőkéről, szocializmusról, kapitalizmusról, csak úgy zsongott tőle a fejük. Többek között azt is mondta, hogy ők a munkásosztályhoz tartoznak, és ez a szocializmus építésének élcsapata. Meg hogy ők a vezető erő. A végén kérdezni is lehetett. Az egyik hegesztő srác megkérdezte, hogy ha ők a vezetők, miért nem a górék bútyáznak? A pasas nem is válaszolt, csak otthagyta őket, mint az a bizonyos Szent Pál az oláhokat. Hát persze, mert civilben az is üzemvezető volt.

Miután levizsgáztak, szétdobták őket az üzemekbe. Ahová éppen hegesztő kellett. Ő a szereldébe került, elég jó kezdő fizetéssel. Állványokat kellett hegesztenie. Hamar belejött. Lánggal, CO-val, villannyal egyaránt jól dolgozott. No meg azért is szerették a főnökei, mert bármikor számítani lehetett rá a rendkívüli túlóráknál. A munkásszállón lakott, nem várta otthon se feleség, se gyerek. Az üzemben egyetlen speciális szakember volt, aki alumíniumot is tudott hegeszteni. Egyik nap valahogy a szemébe pattant valami szikra. Azt mondta az orvos, hogy jó esetben fél év múlva tud újra munkába állni. Az export meló meg ott állt, a górék a fejüket verték a falba, hogy oda a prémium. Aztán az üzemvezető gondol egyet, és leszólt telefonon a művezetőnek.

- Azonnal küldd föl hozzám azt a Balogh gyereket!

- A Pistát?

- Azt hát. De ne kérdezz, drága elvtársam, hanem cselekedj! Ezen múlik a te prémiumod is! Áll a szovjet export. Érted? Ez politikai kérdés, államérdek…

Balogh Pista behúzott nyakkal kopogtatott a főnök ajtaján. Arra gondolt, hogy biztosan eltolt valamit, most azért fogják felelősségre vonni. Különben minek hívatnák ilyen sürgősen? A lépcsőn a csoportvezetőjével találkozott, aki lángvörös képpel, magában motyogva ballagott lefelé. Még a köszönését se fogadta.

- Hívatott, Puskás elvtárs?

- Igen, édes fiam, hívattalak. Először is gratulálni szeretnék neked, hogy ilyen gyorsan belejöttél az itteni munkába. Mondhatnám, hogy szinte fél év alatt te lettél az üzem egyik legjobb hegesztője. De hiszen ezt láthatod a fizetési borítékodon is. Gondolom, te is hallottad, mi történt a Nagy szakival. Tragédia neki, tragédia a családjának, és tragédia az üzemnek is, hiszen ő az egyetlen alumíniumos hegesztőnk. Ha leáll az export, én nem is tudom… Még tán az országnak is tragédia lesz… Drága Balogh elvtársam, mit gondolsz, meg tudnád tanulni?

- Mit? Az aluhegesztést?

- Azt hát. Külön prémiumot utalnék ki neked már a tanulóidődben is. Export prémiumot…

- Tudja, az a helyzet, hogy én már többször is dolgoztam az öreg mellett. Stikában megmutatta. Csak hát papírom nincs róla…

- Édes fiam, drága Balogh elvtársam, leszarom én azt a papírt! Csináld! Délutánonként meg eljársz arra a kurva tanfolyamra, aztán hat hét múlva megkapod az oklevelet. Jó?

- Nekem jó, ha maguknak jó…

Így lett suta Balogh Pista univerzális hegesztő, az üzem legjobb fiatal szakembere.

Teltek-múltak az évek. Balogh Pista lassacskán beilleszkedett a városi környezetbe. Már a beszédén is csak a vájtfülűek tudták fölfedezni a tiszaháti anyanyelvet. Ha nem a munkásszállón lakott volna, akár le is tagadhatná a vidéki rokonait. No igen, a fizetéséből akár albérletre is telt volna, de oda éppúgy nem vihette föl a szerelmeit, mint a munkásszállóra. Akkor meg minek urizáljon? Itt legalább a haverok közel vannak.

Hanem egy nap – éppen délelőttös műszakban dolgozott – egy röhécselős lánycsapat vonult végig a hangáron. Csak úgy visszhangzott a hatalmas csarnok a nevetésüktől. Volt köztük egy hosszú, szőke hajú, hosszúcombú lány. Húsz év körülinek nézte. Szinte a lélegzete is elakadt, amikor kacéran visszaintett neki. Ott helyben megesküdött a hegesztőpisztolyára, hogy megszerzi magának, ha addig él is… Az egyik lakatossal heccelődtek a lányok. Úgy tűnt, ismerik egymást.

- Te, Bandi, kik ezek a viháncoló csajok? – kérdezte, miután elvonultak.

- A formakészítő műhely takarítói. Belevalók. Összehozzalak valamelyikkel?

mondta színlelt közömbösséggel. – Még annál a szőkénél is különb.

- A Veránál? Az nagyon rátarti. Még tánc közben se hagyj tapizni magát.

Így tudta meg a lány nevét. A többi már ment, mint a karikacsapás. Műszak után megvárta a kapu előtt, aztán egy kis etyepetye a buszmegállóig. Kiderült, hogy ő meg a leányszállón lakik. Elkísérte. Másnap este már együtt mentek moziba. Szombat este diszkó, vasárnap séta a folyóparton. Már majdnem sikerült. Úgy remegett a karjában, mint a miskolci kocsonya. Csókolt, ölelt, majd megette… Aztán egyszer csak fölugrott, s olyan hideg lett, mint a márvány.

- Mi van, megbolondultál? – kapta el a karját. – Csak nem vagy szűz?

- Nem, nem azért – mondta a lány lesütött szemmel. – Veled másképp akarom. Tudod, úgy egészen. Ágyban, meg minden…

Hát nem volt könnyű, de összehozták. Az egyik szakinak volt egy kis bungalója a folyóparton. Odaadta a kulcsot.

- Csak nehogy a függönybe töröljétek! – mondta nevetve.

Nem is volt az ablakon függöny…

Hanem ez a Vera tényleg nagyon kitett magáért azzal a hosszú, dús hajával. Egyre csak azt ismételgette, hogy ő így még soha. Balogh Pista meg úgy érezte, hogy ő ugyan már megfordult egy-két leány szoknyája alatt, na de ilyet… A következő héten mindketten szabadságot vettek ki, és újra elkérték a kulcsot. Két hónap múlva meg bejelentették, hogy összeházasodnak. Kinek? Hát az üzemvezetőnek.

- Aztán hol fogtok lakni? – kérdezte Puskás, miközben a pocakján összefont ujjaival malmozott.

- Keresünk valami albérletet, aztán majdcsak lesz valahogy…

- Nem addig a’, édes fiam – derült föl az üzemvezető arca. – Mindketten KISZ-tagok vagytok?

- Azok hát, Puskás elvtárs.

- No, akkor idefigyelj, Pista fiam! Akkora KISZ-esküvőt rendezünk nektek a vállalati kultúrotthonban, hogy az egész város megnyalja utána mind a tíz ujját. – S már előre élvezte, hogyan üti meg a guta a városi párttitkárt, hogy nem az ő beszámolójában szerepel a két vidékről felszármazott munkás fiatal szocialista esküvőjének megszervezése. – Sőt! Tudod, mit? Fél év múlva adják át a gyári lakótelep legújabb lakásait. A mi üzemünk, mármint az üzemi pártbizottság, három kétszobásra, meg két másfélszobásra kapott vevőkijelölési jogot. Az egyik másfélszobás a tiétek lesz. Csak vállalni kell érte két gyereket.

- Azt összehozzuk, Puskás elvtárs, bízza csak ránk!

- No, akkor ez rendben is van – dörzsölgette össze elégedetten a kezét az üzemvezető. – Az esküvő a mi gondunk, a lakásra meg gyűjtsétek a beugrót!

Nagy rumli volt az esküvőn. Vörös zászló, párttitkár, meg díszvendég a főfelügyelőtől. Több volt a szónok, mint egy pártaktívaülésen. Éjfélre lett vége a vacsorának. Mindent kétszer kellett melegíteni, mert a sok duma miatt minden kihűlt. Akkor aztán a fiatalok elkezdtek táncolni, a górék meg nekiláttak a ládaszámra sorakozó sörnek, bornak, pálinkának. Nem is maradt reggelre egy csöpp se belőle. A vécé takarítására kirendelt társadalmi munkások meg úgy szentségeltek, mint az urasági parádéskocsis. De mit érdekelte mindez Verát és Balogh Pistát? Ők éppen a nászéjszakájuk fáradalmait pihenték ki a kétszer három méteres albérleti kuckójukban.

No, de aztán jöttek a munkás hétköznapok. Túlórázni kellett, hogy összejöjjön a beugró a lakásra. Igaz, némi pénzzel a rokonok is segítettek, de hát azt is vissza kellett fizetni. Aztán a törlesztés, meg a bútor… Hazafelé menet már szinte a lépcsőházban elaludt. Nemsokára jött a gyerek. A kislány. Vera otthon maradt vele gyesen. Még több pénz kellett volna, de honnan? Akkor már ünnepi műszakot is vállalt.

Egy nap elkezdtek pusmogni az emberek a gyárban, hogy azért nincs béremelés, mert a górék egymás közt osztják el a dohányt. Olyan emberek mondták, akiknek hinni lehet. Többen föl is szólaltak a termelési értekezleten, kérdőre vonták a vezetőket. Később meg majdnem beverték kővel az üzemvezető, meg az igazgató ablakát. Ő is ott volt. Miért ne lett volna?… Másnap valamennyiüket felhívatták a pártbizottságra, és egy kopasz muksó bejelentette, hogy utolsó figyelmeztetésképp pártbüntetésben részesülnek, és fél évre tíz százalékkal csökkentik a fizetésüket.

- Ne má…á’ – mondta az egyik. – Nem is vagyok párttag…

- Én se – bólintott rá a másik.

- Én meg mától nem leszek az – sziszegte a harmadik.

Másnap reggel zsíros kenyeret találtak a vezérigazgatói iroda előtt álló Lenin-szobor tenyerében. Soha nem derült ki, ki tette oda.

Egyszer csak bejelentették, hogy az üzemvezető nem üzemvezető többé, hanem káefté igazgató. Az egy üzemből lett vagy hat-hét káefté. A párttitkár is káefté igazgató lett. Ügyvezető igazgató úr. A melósok meg lestek, mint Mari a moziban. Mentek, kérdezték volna, hogy Puskás elvtárs… De nem is folytathatták tovább, mert:

- Aki engem leelvtársaz, annak nincs többé helye a káeftémben – mondta. – Vegyék tudomásul, hogy én Puskás úr vagyok!

- Hogy oda ne rohanjak… Ezt igazán jól titkolta eddig… - mondta az egyik esztergályos, és elment a pénztárba fölvenni az utolsó fizetését.

Ekkor már senkit se érdekelt, hogy suta Balogh Pista alumíniumot is tud hegeszteni, s az se, hogy ő mentette meg egykor a szovjet exportot. Egyszerűen ki volt rúgva.

- Nem gond, anyukám – biztatta Verát. – Aki alumíniumot tud hegeszteni, az után két kézzel kapkodnak a górék.

Miután a város összes munkahelyét végigjárta, és a górék mindkét keze a zsebükben maradt, kissé megingott az önbizalma. Másnap a munkaközvetítőben se nagyon biztatták. A villanyszámlát még ki tudták fizetni, de a lakástörlesztésre már nem futotta. Reggel azzal ment el hazulról, hogy szerez valami munkát. Mindegy, mit, csak munka legyen, amiért fizetnek. Ha nem megy, kölcsönt kér valamelyik barátjától.

Éppen a munkaközvetítő előtt beszélgettek néhányan a régi gyáriak közül, amikor egy imbolygó alak kacsázott eléjük, és a fának támaszkodva gúnyosan fölröhögött.

- Nini, a vörös lobogós KISZ-esküvős! Az univer…ver…zálhegesztő elvtárs… Csak nem rúgtak seggbe téged is a haverjaid? A góré haverok… Neki adták az én lakásomat. Hmm… Tudod, ki vagy te? Egy senki. Egy nagy szar senki.

- Oké, Józsi, menj haza! – fogta karon az egyik. – Részeg vagy, nem tudod, mit beszélsz.

- Én-e? Hát beverem a pofáját ennek a KISZ-elvtársnak…

Erre aztán Baloghnak is fölment a pumpa és nekiugrott volna a részegnek, ha le nem fogják a többiek. De lefogták, és elvonszolták a kocsmába, mondván, hogy az effajta idegességre inni kell. Ittak is egy sört, meg még kettőt, meg ki tudja, hányat, aztán az univerzális hegesztő alig fért el a lépcsőházban.

Vera alig akarta beengedni. Még soha nem látta ilyen állapotban. Amikor kiderült, hogy pénzt se tudott szerezni, mindennek elmondta, csak éppen nagyságos úrnak nem. Pista eleinte csak tűrte, és egyre azt hajtogatta, hogy “jól van, anyukám, jól van, anyukám”, de amikor hülye tirpáknak nevezte, és fölemlegette az anyját is, fölegyenesedett, és a jobb tenyerét úgy odaillesztette a bal arcára, hogy végigcsúszott az előszobán.

Az incidenst családi mosolyszünet követte. Heteken át csak kerülgették egymást a szűk másfél szobában. Balogh Pista egyre gyakrabban keresgélte a kulcslyukat. Egyik nap a gyerek is ott sírdogált az anyja szoknyájába kapaszkodva, amikor Vera lekurvaanyázta férjurát. Újra elcsattant a pofon, de ezúttal a visítva toporzékoló kislány is kapott egyet.

Harmadszorra már be se engedte az asszony. Ott üvöltött, döngette az ajtót, amikor megérkeztek a rendőrök. Ezeket is elküldte melegebb éghajlatra. Jól megagyalták gumibottal, aztán a kezét hátrabilincselve lökdösték le a lépcsőn. Két nap után kiengedték ugyan a rendőrségi fogdából, de meg kellett ígérnie, hogy elkerüli az utcát, ahol a felesége lakik.

Nem értette, mi folyik körülötte. Mit jelent az, hogy ahol a felesége lakik? Az az ő lakása! Ő is ott lakik, vagy mi a fene? Aztán egy nap a kezébe nyomták a bírósági végzést, amiben az állt, hogy nincs többé felsége, és a kislányát se látogathatja. Viszont a havi jövedelme húsz százalékát köteles eljuttatni a gyerek gyámjához, a volt feleségéhez. Nem értette. Meghúzta a pálinkásüveget, és újra elolvasta. “Mit? A havi jövedelmem húsz százalékát? Gyere, vidd el az egészet, te hülye tyúk!” Jó nagyot húzott az üvegből, rekedtes hangon fölröhögött, és széttépte a papírlapot.

Azóta kint él az utcán a többi hasonló csöves között. Ha néha elviszik az emberpiacról valami alkalmi munkára, bevásárol az ABC-ben és jól telezabálja magát. Ha nincs ebéd, kéreget, vagy szerez, ahogy tud. Igen, előfordul, hogy a kukából. Az éhes ember nem válogat. A kóbor kutya elől is ellopja a penészes kenyeret…

Verát látta néhányszor az utcán. Először arra gondolt, hogy este meglesi valami sötét helyen, és elvágja a torkát. Szerzett is egy jó hosszú pengéjű kést, de akkor nem jött. Aztán egy nap látta a kislánnyal. Beesett arcú, sápadt, vézna gyerek. Mi lenne vele az anyja nélkül? “Verje meg az Isten azt a lakásbitorló szukát!”, gondolta, és zsebre csúsztatta a kést.

Az utcában, az ő utcájukban nem volt azóta se. Ide a parkba ül ki néha, s a bokrok takarásából figyel, hátha egyszer megláthatja a lányát. Az ő lányát, a kis Balogh Verát. Mert egyszer, majd egyszer még el kell mondani neki, hogy ő az apja, ő az univerzális hegesztő, aki egykor a Nagy Gyárban még alumíniumot is tudott hegeszteni.

 

 

 

 



Gyüre Lajos

Ködös este

 

Tejfehér parttalan hullámzás

árva tengeri kórók menetelnek

a széle se hossza hab tetején

fázós topolyák dárdái sorjáznak

búsan a habfehér távoli parton

intenek búcsút a ködtenger

remegő partjainál könnye

is hull talán az árva fűznek

ágairól cseppenként csordul alá

s koppan az őszi avarban.

Üres kalapját lehajtja a csőszködő

útszéli napraforgó nem veri fel

csendjét hangos verébzsivaj csitul

a nappali lárma csak a köd ül meg

csupán ázott virágként

kalapja foszló karimáján.

Gomba hízik a ködben ilyenkor

szűzi fehéren a rőtszín avarban

szarvasok vedlik a nyári gúnyát

már csak a varjak őrzik a tar liget

fázós gallyai közt az elárvult fészket

Ó szigorú rossz gazda november.

bújik a vad ha sötét felhőket

bőszen kerget az égen a szél,

s száz ördögszekeret görgetve vigad.

 

Szõlõkarók

 

… állnak a hegy bordái közt,

mint lakodalmi bicska.

Gyökerek őrlik a sziklát,

hulljon szét apró kavicsra.

Az őszi felhők résein

félve hull át egy darab nap.

sietős csapással néma

ácsok kopjafát faragnak.

 

Kelemen Erzsébet

A büntetés

- Bocsánatot szeretnék kérni! Megbántam, amit tettem! – állt meg illedelmesen a tanítónő előtt a férfi. Szeme éjfekete komolysággal csillogott: “most őszintén beszélek, higgyen nekem!” Sötétbarna homlokán izzadságcseppek fénylettek. A sietség vagy talán a szorongás verejtékei. De lehet, hogy ez is csak a korral jár. Tizenegy gyermek apja. Már nem fiatal.

A tanítónő egy pillanatra megtorpant – bocsánatkérésre nem számított (nem is tudott mit kezdeni vele) –, de a tervezett forgatókönyvet, jól tudta, mindez nem boríthatja fel:

- Azt hiszi, ezzel fátylat boríthat mindenre?! – szegezte a szülőnek a kérdést előre elszánt lendülettel.

- Nem akartam megbántani – ismételte a férfi.

- Tiszteletlenül beszélt rólam! – folytatta a tanítónő. – Az iskolaudvaron a gyerekek előtt kiabált! Megszégyenített! Pedig jól tudta, minderre nem szolgáltam rá!

- De most már tudja, mi az igazság! – csattant fel erélyesebben. – Rengeteg problémám van a fiával!

S még sorolni kezdte aprólékosan, a hiányos iskolai felszereléstől kezdve a feladatlap repülővé hajtogatásáig, arcáról a vörösség végigfutott a nyakán. Talán a testét is elborította, mint valami gyógyíthatatlan bőrkór. De az emberi indulat elszáll (előbb vagy utóbb), s a nyakon kiduzzadt erek is lassan visszahúzódnak nyugalmi állapotukba.

- S az osztálytársait is állandóan veri, mert ő a király – fejezte be valamivel csendesebb hangon a tanuló bűnlistáját.

- Király? – csodálkozott az apa, s akaratlanul is végignézett szakadt, zsíros ruháján, még a sáros, kopott cipőjére is rápillantott: lehet, hogy ő egy király apja?!

- Mindig azzal dicsekszik a gyermeke, hogy otthon ő a király – folytatta a tanítónő. – A napközis nevelőnek előbb kell hazaengednie az Ön kisebbik fiát, mert máskülönben a királybáty útközben összeverné.

- Erről nem is tudtam!

- Egyik gyerek se mer panaszkodni, mert félnek tőle. Még az én fiamat is, aki már felső tagozatos, megfenyegette, hogy agyonveri.

- Azóta ilyen ez a gyerek, mióta mellbe szúrták a vasvillával – magyarázta az apa. – Akkor történt vele valami. Tudja, tanárnő, még kórházba is vitték. Ide szúrtak neki – mutatott a mellkasa felé. – De majd otthon előveszem! – intett kezével fenyegetően, még a fejével is bólintott rá. – A sötétben fog kint térdepelni. Fél, ha kizavarom. Attól remeg.

- Minden büntetés hatástalan nála – vette át a szót a tanítónő. S nem is gondolt arra, hogy egy mozdulatnyi simogatás, egy leheletnyi szeretet is elég lenne csupán… - ha már végképp nem lehet vele bírni – folytatta, kissé elgondolkodva az apa szavain -, kiküldöm a folyosóra, hogy üljön a kispadra, s csillapodjon le egy kicsit. Egyedül nem mer kimenni. Láthatóan fél. Ilyenkor megígéri, hogy jó lesz. De csak öt percig tart az elhatározása.

Az apa a fejét csóválja:

- Megbüntetem! – erősködött elszántan. – Meglátja, keményen megbüntetem!

A tavaszi ragyogás már kezdi melengetni az átfagyott földet. De az esték még hidegek. A tél múló köpenyének hűvösségét a föld makacsul őrzi. A kutyák ugatása, kísérteties vonítása időnként megtöri a csendet. A gyerek fogvacogva remeg. Szinte zihál a félelemtől: már megint kint kell térdepelnie a hátborzongató sötétben.

Domokos Sándor

Bronzból vagyok

Bronzból vagyok. Nem aranyból. Nem vasból.

Ötvözet, teremtve két anyagból.

Ősanyám Réz. Az ősapám meg Ón.

Belőlük lettem. Tüzes nászukon,

Pokolként forrott az izzó kohó.

A Tűz szült engem. Örök Alkotó!

Így születik az Új! Nem másolat,

Eredeti… Minőség… Áldozat.

Arany-utánzó réz már nem vagyok,

Ón lustasága régen elhagyott;

Új lény vagyok, kardnak elégtelen,

Ekének rossz, pénznek értéktelen.

Igen, belátom, hasznos nem vagyok,

Ám minden szépet magamban hordozok.

Bennem formát lel minden látomás

Belőlem lesz az örök alkotás,

Mit minden ember magából farag,

Mely időtálló, mivel nem anyag!

Én bronz vagyok és nem arany, se vas;

Egy ötvözet, mely örök álmokat

Hordoz magában, mint az életet

Magából gyúrja a művészetet.

Sasok és verebek

A sasfiók, ha repülni tanul,

Nem énekel, csak lebeg szótlanul.

Neki elég a lég, a kék szabadság.

A veréb alig repül, csak ugrál

De zaja betölti az utcát és az udvart.

A kicsinység ordít míg bereked.

Ezért zajosak a verebek és némák a sasok.

William Butler Yeats

Vajúdó Passió

(Travail of Passion)

Mikor tárul angyal-kapu, fényes lant-torlaszú

Mikor halandó porhüvely örök szenvedélytől lesz csobogó

Szivünk ostort szenved, fonott tövist s a folyosó

torz arcoktól lesz telt, te vérző kezü s oldalú,

Ecet-mázsás spongyát viselsz s Kedron-patak virágait

Lehajolunk s hajunk bontjuk föléd,

hogy harmat-mázsás légy, illatcsepptől alélt,

hol halk halál-liliom, golgota-rózsa virít.

1896

 

Az Öreg Anya Dala

(The Song of the Old Mother)

Hajnalban térdeplek s tüzet fujok

Míg gyönge magva fölcikáz s lobog

Sütök-söprök, a kezem meg nem áll

míg az első csillag lekandikál.

Az ifjak csak hevernek álmatag

Keblük-fejük csinosítja szalag

Naphosszat mindkettő csupán henyél

és nyög ha egy tincset görbít a szél

Míg gürcölhetek, én, öreg anyó

Miként tűz magva: hűlő és hunyó.

Erdődi Gábor fordításai

 

 

 

 

H. Barbócz Ildikó

Jelenlét

átsütsz a havakon

fázós hajnalokon

átsütsz a napokon

csöndes magányokon

átsütsz a hangokon

fáradt éjszakákon

átsütsz a mosolyon

finom mozdulaton

átsütsz a csillagon

minden gondolaton

 

Cseh Károly

Tavaszi napéjegyenlõség

Zs-nek

Ablakkeret derengett elő a homályból,

mint partra sodródó sókristályos csontváz,

mikor csípőnk a tajtékzó tengert megidézte,

s milyen gyönyörű halak lettünk a gyönyörben:

pórusaink nedvesen, fénylőn simultak egymásba,

akár a pikkelyek, és kisiklottunk most is az idő

könyörtelen markából, véltük, - s kint kosfejet

formált a hajnal: csillagképet

egy tőre metszett ágú akácból.

 

Arthur Schnitzler

Andreas Thameyer utolsó levele

Semmiképp sem tudok tovább élni. Mert ameddig élek, az emberek gúnyolnának, és nem látnák be az igazságot. Az igazság pedig az, hogy a feleségem hű volt hozzám, mindenre esküszöm, ami szent előttem, de csak a halálom bizonyítja ezt a tényt. Sok könyvben utánanéztem, mely ezt a nehéz és rejtélyes ügyet tárgyalja, s ha vannak emberek, akik e tényt kétségbe vonják, de vannak tanult emberek is, akik viszont meg vannak győződve igazságuk felől, s ezennel példákat is hozok fel, melyek pártatlanok és ellenállást nem tűrnek. Malebranche meséli el, egy asszony Szent Pius kanonizációs ünnepe alkalmából annak képét oly erősen szemlélte, hogy a fiú, akit rövid idő után a világra hozott, a szentre tökéletesen hasonlított, az arca Pius életkorának fáradt vonásait mutatta, szemét az égre emelte, ezen kívül a vállán látható volt egy lefelé csüngő sapka. Aki ezt a történetet a szemtanúk tekintélyének ellenére sem hiszi el, megemlítem, a szerző a híres filozófus Cartesius követője volt, neki legyen elég talán Martin Luther szavahihetősége. Luther ugyanis – így olvasható ez asztali beszédeiben – ismert Wittenbergben egy halálfejes polgárt, és ez bizonyítható is, ennek a sajátságos embernek az anyja terhessége alatt egy hullát megpillantva rettenetesen megijedt. Az a történet azonban, ami nekem a legfontosabbnak tűnik, minden kétséget kizáróan megtörtént, Heliodor meséli el a “Libri aethiopicorum”-ban. Ezen becses szerző szerint Persina királynő és férje, az etióp király Hydaspes tízévi gyermektelen házasság után egy fehér kislánynak adtak életet, s akit a férj valószínű haragjától való félelmében az anya közvetlenül a szülés után prédául vetett. Útravalóul egy övet adott neki, rajta a végzetes véletlen igazi oka: a királyi palota kertjében, ahol a királynő és fekete férje ölelésétől megtermékenyült, görög istenek és istennők pompás márványszobrai voltak felállítva, melyekre Persina bűvöletbe ejtő tekintetét függesztette. De a lélek hatalma még továbbmegy, nem csupán a babonások és a képzeletlenek hódolnak az alábbi evidens történetnek, melyre a következő eset utal, s 1637-ben Franciaországban esett meg. Ott egy nő férje négyévi távolléte után egy fiút szült, s esküvel állította, hogy az adott időben férjével bensőséges ölelkezés közepette álmodott. Ezt a tényt Montpellier orvosai és szülésznői esküvel megerősítve lehetségesnek tartották. Havre törvényszéke pedig kimondta a gyermeknek a legitim szülésből adódó minden jogát. Továbbá Hamberg “A természet rejtélyes folyamatai” című könyvének 74. oldalán találom egy asszony történetét, aki egy oroszlánfejes gyereket hozott a világra, miután férjével és saját anyjával terhességének hetedik hónapjában egy oroszlánszelídítő mutatványát megtekintette. Továbbá olvastam egy történetet Limböck “A nők tévedései” című könyvében, Basel, 1846, a 19. oldalán olvasható, egy gyermek az arcán lévő nagy anyajeggyel született, mert az anyja néhány héttel s szülés előtt látta, amint egy ház a lángok martaléka lett. Ebben a könyvben más, csodálatos dolgok is állnak. Mialatt ezt írom, a könyv az asztalomon fekszik, éppen belelapoztam, hiteles tudományosan megalapozott tények vannak benne, akárcsak az a tény, melyet én maga is átéltem, jobban mondva a feleségem, aki hű volt hozzám, s ez olyan igaz, mint ahogy ebben a pillanatban még élek. Meg fogsz bocsátani, kedves feleségem, hogy meghalok? Nézd, meg kell bocsátanod. Hogy meghalok, ez a hozzád fűződő szeretetem jele. Mert nem tudom elviselni, hogy az emberek gúnyolódnak, hogy téged és engem kinevetnek. Biztosan abbahagyják a nevetést, és megértik, ahogy én is megértem. Ti, kik engem és ezt a levelet megtaláljátok, tudjátok, hogy ő, mialatt ezt a levelet írom, a mellettem lévő szobában alszik, ahogy az ember jó lelkiismerettel alhat, és a gyermeke, a mi gyerekünk, aki 14 napos, az ágya melletti bölcsőben fekszik és ugyancsak alszik. Mielőtt elhagyom a házat, bemegyek és megcsókolom a feleségemet és a gyerekemet a homlokán, anélkül, hogy őket felébreszteném. Mindent pontosan leírok, ezzel nem azt akarom mondani, hogy őrült vagyok, mindent tökéletesen megfontoltam, és teljesen nyugodt vagyok. Ahogy ezt a levelet befejeztem, elmegyek, azon az úton, melyen a feleségemmel oly gyakran mentünk házasságunk első évében, Dornbach felé, és egyre tovább, egészen az erdőig. Igen, mindent jól megfontoltam, a tudatom teljes birtokában vagyok. Így áll a dolog. Andreas Thameyernek hívnak, az osztrák takarékszövetkezetnél vagyok hivatalnok, 34 éves, lakásom a Hernalser Hauptsrasse 64-ben van, négy éve házas. Hét éve ismerem a feleségemet, mielőtt a házastársam lett, két kérőt is visszautasított, mert engem szeretett és rám várt, egy biztost 1800 Gulden fizetéssel, és egy nagyon csinos szigorló orvost Triesztből, aki albérlőként élt a szüleinél, figyelem, kikosarazott miattam, bár én sem szép, sem gazdag nem voltam, s a házasságot is évről-évre halogattam. És azt állítják az emberek, hogy a feleségem megcsalt, aki rám hét évig türelmesen várt. Az emberek buták és lelki szegények, nem tudnak, ahogy én saját magamat kifejezem, a belsőnkbe látni, ők kárörvendőek és a tetejében közönségesek. De mindannyian elhallgatnak, és azt fogják mondani, milyen jogtalanságot tettek, belátják, a feleséged hű volt hozzád, és egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy te öngyilkosságot kövess el. De én nekik azt válaszolom: az szükséges. Mert ameddig életben maradok, tovább gúnyolódtok, ti mindnyájan. Csak egy van közöttetek nemes és jó: az öreg Walter Brauner doktor. Igen, ő mindjárt megmondta, mielőtt engem bevezetett: “Kedves Thameyerem, ne ijedjen meg és ne izgassa fel magát és a feleségét. Ilyen dolgok többször megtörténnek. Holnap elhozom Önnek Limböck könyvét és mást is a terhes nők tévedéseiről.” A könyvek itt fekszenek előttem, igen, egy udvarias kérésem van a hozzátartozóimhoz, hogy ennek a remek embernek, doktor Braunernek a könyveit alázatos tisztelettel szolgáltassák vissza. További intézkedéseim nincsenek. Végrendeletem rég kész, nincs semmi indokom azt megváltoztatni, mert feleségem hozzám hű volt, s a gyerek, akit nekem szült, az én gyerekem. S hogy neki olyan sajátságos bőrszíne van, immár a legegyszerűbben fogom elmagyarázni. S a magyarázat elől csak a rosszindulat és a műveletlenség zárkózhat el, és merem állítani, ha nem olyan emberek között élnénk, akik rosszindulatúak és ostobák, életben maradhatnék, mert mindenki belátná azt. De mert senki sem akarja belátni, sőt mosolyognak és nevetnek. Itt van Gusztáv Rengelhoffer úr is, feleségem nagybátyja, aki iránt a legnagyobb figyelmet tanúsítottam, a legsértőbb módon hunyorított rám, amikor a gyerekemet első ízben látta, és az én saját anyám megszorította a kezemet, olyan különös módon, mintha a részvétére rászorulnék. Az irodában is a kollégák egymással suttogtak, amikor tegnap beléptem, és a házmester, akinek a gyerekeinek a régi órámat ajándékoztam, mert egy ilyen óratok jó szolgálatot tesz. A házmester magába fojtotta a nevetést, amint tegnap elmentem mellette, és a szakácsnőnk is olyan arcot vágott, mintha részeg lenne, és a fűszeres a sarkon utánam nézett, úgy háromszor-négyszer is, mindig az ajtónál megállva, és azt mondta egy idős hölgynek: ő az. És még egy bizonyíték az értelmetlen híresztelések gyors terjedésére: vannak emberek, akiket egyáltalán nem ismerek, ők ezt mégis tudják, nem tudom, honnan. Amikor tegnapelőtt hazafelé utaztam, három idős hölgyet hallottam, akik rólam beszéltek, én a peronon álltam. Hangosan megkérdeztem (ezt a kifejezést szándékosan használom, bár ezek írásos feljegyzések), - hallható hangon kérdeztem? Mit kell tennem? Mi maradt még nekem hátra? Nem mondhatom mindenkinek: olvassátok Hamberg “A természet csodája” című könyvét, vagy Limböck kiváló művét: “A terhes nők tévedéseiről”. Nem tudok előttük térdre esni és könyörögni: “Ne legyetek olyan kegyetlenek, lássátok be, a feleségem mindig hű volt hozzám!” Hibát követett el, amikor a húgával az állatkertben járt, ahol ezeknek az idegen embereknek, ezeknek a rettenetes fekete embereknek a táboruk állt. Esküszöm, hibát követett el, mert a történet a következőképpen esett meg: Én azon a napon, és néhány nappal előtte is, a szüleimnél voltam vidéken, apám ugyanis beteg volt, nagyon beteg… Ezt az ember abból is felfoghatja, hogy néhány hétre rá meghalt. De ez nem tartozik ide. Nos, Anna egyedül volt, amint én visszatértem, feleségemet ágyban fekve találtam, igen, az izgatottságtól, a vágytól… mit tudom én, lefeküdt. Én csak három napig voltam távol. Így szeretett engem a feleségem. És le kellett ülnöm az ágyára és elbeszélte, hogyan töltötte a három napot. Anélkül, hogy kérdeztem volna, elmesélt mindent. Én az ez esetben szükséges pontossággal jegyzem le azt. Hétfőn egész délelőtt otthon volt, délután azonban Fritzivel elment. Így nevezzük a húgát, keresztneve Friederike, a belvárosba, bevásárolni. Fritzi egy nagyon derék fiatalember jegyese, akinek Németországban van állása, mégpedig Brémában, egy nagy kereskedőházban, és Fritzi is hamarosan utánamegy, hogy a felesége legyen. De ez is mellékes. Ezt is jól tudom. A keddet a feleségem otthon töltötte, mert esett az eső. Vidéken, szüleimnél is esett az eső, erre pontosan emlékszem. Aztán jött a szerda. Ezen a napon estefelé a feleségem és Fritzi az állatkertbe ment, ahol a négerek a táborukat felverték. Itt jegyzem meg, később én is láttam ezeket az embereket, szeptemberben, Rudolf Bittnerrel és a feleségével mentem oda egy vasárnap este. Anna nem akart velem jönni, olyan borzalom maradt benne vissza az óta a szerda óta. Ő azt mondta, soha az életben olyan iszonyatot nem érzett, mint azon az estén, amikor egyedül volt a négereknél… Egyedül, mert Fritzi hirtelen elveszett. Ezt a tényt nem lehetséges elhallgatni. Nos, Fritzi ellen semmit sem akarok mondani, hisz ez az utolsó levelem. Ezen a helyen kell viszont az első figyelmeztetést Fritzihez intéznem, s ezzel nem akarom a vőlegényét megbántani, mert ő, mint tisztességtudó ember, boldogtalan lenne. Sajnos azonban egy dolgot meg kell említeni, azon az estén… Úr, mért is kellene a nevét leírnom: rövidre fogva a szót, ezzel az emberrel, kit én jól ismerek, s nem a legjobb hírnévnek örvend, bár házias, Fritzi eltűnt azon az estén, és az én szegény feleségem egyedül maradt. Ködös este volt, mint olykor későnyáron előfordul, részemről ilyenkor sosem megyek kabát nélkül a Práterbe… emlékszem, a réteket ilyenkor szürke pára üli meg, melyekben a fények visszaverődnek. Nos, egy ilyen este volt azon a szerdán, és Fritzi hirtelen eltűnt, és Annám egyedül volt… egyszerre csak teljesen egyedül… Ki fogja fel, hogy ő egy ilyen helyzetben, az óriási emberek fénylő szemétől és nagy fekete szakállától való iszonyattól mit érzett. Két órahosszat várt Fritzire és azt remélte, hogy visszajön, végre a kapukat bezárták, neki mennie kellett. Ez így volt. Mindezt Anna akkor mesélte el, amikor az ágyán ültem, mint ezt korábban már megjegyeztem, karját a nyakam köré fonta és reszketett, szeme egészen zavaros lett, én magam is féltem, s azon a napon még nem tudtam, amit később igen. Ha tudtam volna, akkor soha, semmikor nem engedtem volna meg, hogy ő Fritzivel ezen a ködös estén a Práterbe menjen, épp a gyerekünket hordta a szíve alatt, s őket ilyen veszélynek kitegye. Mert egy nőnek ilyen állapotban minden veszélyt jelent… Persze, ha Fritzi nem veszett volna el, akkor feleségem nem kerül ilyen iszonyú félelembe, de éppen ez volt az a nagy szerencsétlenség, hogy ő olyan egyedül volt és Fritziért remegett. Nos, minden elmúlt, én senkire sem dobok követ. De mindent leírtam, amit szükségesnek tartok, hogy a dolog teljesen világos legyen. Nem tenném azt meg, ki tudja, ámbár az emberek az ő siralmas állapotukban azt mondanák, öngyilkos lett, mert a felsége megcsalta. Nem, ti emberek, még egyszer, ismételten, a feleségem hű hozzám, s a gyerek, akit ő szült, az én gyerekem. S én mindkettőjüket az utolsó pillanatig szeretem. Ti űztök engem a halálba, ti mindnyájan, akik lelkileg túl szegények és túl gonoszok vagytok, hogy ezt elhiggyétek és megértsétek. És minél többet beszélek hozzátok és megkísérlem az esetet tudományosan megmagyarázni… tudom, annál jobban gúnyolnátok és nevetnétek, ha nem is a jelenlétemben, hanem a hátam mögött, vagy azt mondanátok: “Thameyer őrült.” Nos, vállaljátok el emberek, feleségem meggyőződéséért, igazáért és mindenekelőtt becsületéért halok meg, mert ha halott vagyok, nem fogjátok a feleségemet gúnyolni és engem kinevetni: belátjátok, ilyen dolgok vannak, amikről Hamberg Heliodor, Malebranche, Welsenburg, Preuss, Limböck és mások tudósítanak. Te is, kedves anyám, nem kell a kezemet szorítanod, mintha szánalomra méltó lennék. Te most a feleségemtől bocsánatot kérsz, tudom. Nos, úgy tűnik, nincs mit mondanom. Egyet üt az óra. Jó éjszakát, kedveseim! Nos, még egyszer bemegyek a mellettem lévő szobába, és utolszor megcsókolom a feleségemet és a gyermekemet, aztán elmegyek. Isten veletek!

Fordította. Jobban József

Az eredeti szöveg található: Erzählende Schriften von Arthur Schnitzler, erster Band, Novellen. S. Fischer Verlag, Berlin, o.J. (év nélkül).

 

 

 

Dudás Sándor

Április volt, havasesõs

Koraáprilis

esője-hava mosta

tisztára a tél

ágyneműjét, hajlongva

szél katonái előtt.

Elmentél Anyám,

vigasztaló szavakat

eztán ki hozna,

ha elsírnánk húsvéti

kereszthalálainkat?

Most temetői

csendben kis gyertyalángok

sóhajtozgatnak

velem utánad, immár

huszonegyedik éve.

 

 

Kiss József

Jázminillat Emíliától

Mesterkélten önfegyelmező tartást erőltetett magára az igazgató, ennek ellenére palástolni rendelt gondjából egy leheletnyi érzékelhetővé vált a megbeszélésre összehívottak előtt. A nők ismét jelentéktelen dolgokról fecsegtek, előző órájukon szerzett perc-élményükkel traktálták egymást elodázhatatlan fontosságukat jelezve a csendre intő ceruzakopogtatásig, ezúttal azonban Zólyomi zavarónak érezte a tüntetőleg kicsinyes ügyek szóba hozását, mintegy bevezetőként történő elmondását. Színlelték a közönyt, noha mindenki tudta már, talán az egyetlen Zólyomi kivételével, hogy nagy súlyosságú bejelentés fog elhangzani az igazgató szájából. Az egymás iránt lankadatlan közvetlenséget, netán feltűnően éber érdeklődést mutatók között hamarabb megrezdül a hír akusztikai tartománya, mint az ilyesminek híjával levő kolléga esetében, s bizonyosra vehető, néhányan ismerték is a sorra kerülő igazgatói közlemény tartalmát.

A csivitelés prelúdiuma abbamaradt, az utolsó pillanatban Emília is berobogott a szertárból. Emília, a feketehajú biológia szakos kolléganő, s egy pillanatra összevillant a tekintete Zólyomiéval. A lendület, mely beröpítette a nőt a várakozásra merevült tanári szobába, márkás jázminillatot továbbított Zólyomi felé. A férfit bizsergetőn körülnyaldosta az áramlat – nem mulasztotta el még egyszer gyöngéd mosoly kíséretében a nőre vetni pillantását. Beképzelt vélekedéssel, kissé önző módon még az is megfordult agyában, vajon Emília nem az ő kedvéért nyitotta ki parfümös üvegcséjét a szertárban? De hát éppen most? Ingerkedő üzenet lenne a többieket is elárasztó küldeményben? Csak éppen nem beszélték meg a kódját, a jelentését előzőleg.

Édesnek ígérkező képzelődését szerencsére azonban későbbre tudta halasztani.

Megszólalt az igazgató. Papírlapot tett maga elé, szokása szerint készült ezúttal is kacskaringós jelet tenni az egyes elhangzó napirendi témák után régi Versatil-os és verzatilis ceruzájával, mely egyúttal – kopogtatásra használva – a csendet kérésben is jelesen megfelelt.

Torokköszörüléssel vegyített hangján elöljáróban dicsérett mondott a rajzpályázaton kitűnt diákokról, a felkészítő tanárukról, távollétében megrótta a minap történt károkozás tettesét, a bejárati üvegajtó betöréséért felelős nebulót, enyhített formában pedig a nebulóért felelős napközis nevelőt, s megemlítette még, hogy a madáretetők fölszerelésére további két napot kell várni anyaghiány miatt.

Szünetet tartott. A finom orrú Zólyomi a jázminos illatfürdőben ejtőzve is észrevette, hogy az igazgató mély lélegzetet vesz, feltételezhetően ekként fejezve be mondandójának első felét, ahogy pedig Zólyomi tudatalattijában tiszteletlenül és cinikus minősítésben megvillant, egyszemélyes darabjának első felvonását.

- Ismeretes, hogy az oktatási elöljáróság – folytatta az igazgató, asztalára ejtve ceruzáját – a kormányprogram takarékossági elvét s ennek megfelelő rendelkezését hiánytalanul igyekszik szem előtt tartani, és az adott intézményekben szükségesnek látja a munkaerő-átcsoportosítás bizonyos…

Ekkor kopogtatás hallatszott az ajtón. Bátortalan arcú kislány nyitott be: a furulyákat kérte a zenetanárnő számára. Kiderült, hogy a hangszerek nem voltak időben előkészítve – ki követhetett el mulasztást? – ám a rosszalló tekintetek mégis a megszeppent és ártatlan kislányra vetődtek. Agnus Dei, qui tollis peccata adultorum.

Pici bosszúság szállta meg az igazgat csöppet sem szendergő hevülettel a megszakító interlúdiumhoz kapcsolódón – semlegesítésre odaindult az ablakhoz, kitárta: az érdes utcazajba bele-belekeveredett egy-egy Chopin-dallam a zeneterem felől.

- Tehát szükséges a munkaerő-átcsoportosítás és létszámmódosítás bizonyos fokú végrehajtása – hangzott fel újra és kezdett torokszorítóvá nőni a kihirdetés –, miáltal sajnálatos módon a mi iskolánk sem kerülhetett kivételezett helyzetbe, ennélfogva az oktatási elöljáróság határozata alapján négy dolgozónktól kénytelenek vagyunk megválni. Az ő munkakörük a megemelkedett kötelező óraszámnak megfelelően kerül újrafelosztásra, így iskolánkban a kilátásba helyezett bérnövekedésnek nem lesz elvi és tárgyi akadálya, annak feltételeit lehetőségünkhöz mérten teljesítjük.

Valóban négy név hangzott el, köztük Zólyomié is. Ő, ahogy meghallotta nevét, erőt vett magán; nem akarta, hogy lássák megdöbbenésének nyomait. Az elszánt meg nem adás keménységében bízott, annak külső jegyeit érzése szerint máris összeszedte látható testrészein, s készült a kivergődésre, a védekezésre, lélektanilag előnytelen, megroggyant helyzetéből. “Elvi és tárgyi akadály?” – ismételte magában a határozat megfogalmazását, és rögtön az igazgató szórakozottságára gondolt. Csak tárgyi akadályt képezne a négy ember? Nem mégis személyhez kötött az itt maradók boldogulása? A négy személy megváltásával, jobban mondva megválásával fog növekedni a többiek bére, s ha a következtetést így nézzük, pusztán személyi oka lehetett annak, hogy alacsonyak voltak a bérek. Csakhogy a négy elbocsátott a legalacsonyabb bérkategóriába tartozik. Nem lehet nagy javulást várni a feláldozottak kitessékelése után sem.

Valamiképp a nagy súlyosságú bejelentés fináléjához tartozott a mocorgás és sustorgás megélénkülése is Zólyomi körül. Ő pedig szólásra nyitotta száját, mert szertett volna kimuzsikáltatni a főnökből egy-két elhallgatott részletet.

- Bizonyára meg szabad tudnunk a konkrét okát annak, miért éppen mi kerültünk az elbocsátottak listájára?

Az igazgató mély lélegzetvételét ezúttal már mindenki észrevette.

- Természetesen az értesítést az érdekeltek írásos formában meg fogják kapni, mégpedig… holnap délben. Az indokolás egyénenként változó okokat sorol fel, amelyeket nem szerencsés itt most elmondani.

- De hát mégis – kötötte az ebet a karóhoz Zólyomi -, a munkánk ellen merült föl kifogás? Milyen szempontok szerint folyt az egyeztetés a felettes hatósággal? Tamásiné talán ki sem bírja még egy napig, hogy ne tudja az igazi okát, mi miatt kerül ily hirtelen az utcára.

Ez a hangütés már csaknem kimerítette a rebellis okvetetlenkedés tényálladékát, néhányan elhűlve meredtek a bátor védőügyvéd máskor békés és visszafogottságot tükröző arcára.

- Egyéb okok kerültek megfontolásra és mérlegelésre – mondta szárazon az igazgató, miközben kövérkés ujjával tekergette ceruzájának lecsavarozható végét; korábban már nyilván tapasztalta s szokásává tette, hogy az ujjak részvétele a kinetikus játékban lehűti az izgalmat, mintegy jótékony impulzust továbbít higgadtsága megőrzéséhez –, egészében véve egyáltalán nem merült fel kifogás senki munkája ellen. A fellebbezésnek is helye van, ki-ki élhet e jogával.

Úgy tűnt, ez az utolsó mondat kívánt zárszó lenni a megbeszélésen, s noha Zólyomi felszökő nyugtalanságában, megélénkült kíváncsisága kielégítésére ügyét illetően szeretett volna még megtudni egyet-mást – bár ennek immár semmi esélyét nem látta –, várakozni volt kényszerülve még egy napig, tehát az írásos határozat kézhezvételéig. Aludni kell egyet a keserű pirulára.

Egy mélyülő és táguló völgyet, mi több, szakadékot vélt képzeletében előbukkanni kettőjük között riasztó meglepetéssel. Megfontolatlan elhamarkodottságában az igazgatót is odahelyezte a túlparton állókhoz, azokhoz, akik ily hirtelen összeesküdtek ellene, akik az eddig-és-nem-tovább zászlóintést mutatták neki tízéves ténykedése után az iskolánál.

A kellemes bizsergést okozó jázminillat igencsak eloszlott már a nyitott ablakon át behömpölygő májusvégi friss szellőtől; a látszólag felzaklatott légkör csonka maradványai legördülőben voltak a megszomorítás színpadáról, egyesek már ebédhez készülődtek, mások az otthonukba megtérni, Emília pedig ismét dolga után indult a szertárba: alig hagyta, hogy Zólyominak legyen ideje hosszan utána néznie lemondó szkepszissel, megtört lelkendezéssel, és amikor Vastag Margó hidegen odaszólt a férfinak, mintha az érzéketlenség és realitásérzet legsajnálatosabb kombinációjára jött volna rá velős érdeklődésével, hogy tudniillik: - Mihez kezdesz ezek után? –, a férfi lankadó tetterejével és eltökéltségével alig valami érthetőt s érdemlegeset motyogott neki az illendőség kijelölte határokon belül.

Délután Zólyominak volt még egy órája: grammatika-stilisztikai foglalkozás lemaradozó és érdeklődő tanulóknak. Az egy órával korábbi elszántságát, keménységi fogadalmát túlérlelte az idő: puhulni kezdett benne a kiállás próbája; hirtelen összetákolt erélye naspolyás tapintásúvá lágyult, és ez érezhetően befolyásolta a foglalkozáson az igenevekről és a mondatszerkesztés stilisztikai változatairól tanultak átismétlését. Egy jóságos kísértő szellem azonban karon ragadta, mert amikor zsibongást hallott a folyosóról, kinézett, s bár a pajkos lárma elcsitult, foszlányaira hullt a lépcsőházba tovavonulva Emília korholó fellépése nyomán, az illatuszály, amit Emília keltett végighaladtában a folyosón, s amelynek sodró áramlatába belekerült egy pillanatra, földerítette hangulatát, azon nyomban átgondolta azt is, nem tulajdonít-e túl nagy jelentőséget a szaglószervi jelzésnek, a kedvestől érkező signification de bonne odeur, még pontosabban a signalisation avec parfum tüneményének, s tudható-e, hogy mindez így van, neki szól-e az illatgesztus, Zólyominak egyedül, vagy az is jó, hogy csupán képzeli.

Hazafelé menet az autóbuszmegálló felé haladt szokása szerint a liget mellett, amikor szembejött vele az erdész. A járda egy helyen elkeskenyedett – a vízmosta árokpartszakaszt faágakkal tűzdelték ki későbbi javításra kijelölve; a két férfi egyszerre ért oda, meg- állni kényszerültek, ez pedig a szóba elegyedést vonta maga után.

- Látom, a tanár úr is feltette a sapkáját. Így estefelé, de különösen reggel még hűvös van. Fönn a Nyesettbércen hajnalban még az erdei munkások is fölveszik a lélekmelegítőt, mert hideg van.

Az erdei munkások említése valamiképp most jobban megragadt Zólyomi gondolatában, mint máskor. A terjeszkedő árnyak késődélutánján figyelmesebben nézett bele az erdész arcába, a kiszámíthatatlan célú mosoly ama foglalatába, amelyből kiolvashatna-e reményt egy feszélyezetlenebb barátkozó hajlamra, vagy maradna továbbra is köztük a megszokott korrekt, de szűkkeblű nyájasság a ritka utcai találkozások rendje és engedhetősége szerint.

- Milyen munkák folynak ebben az időszakban fönt a hegyekben? – kérdezte Zólyomi nekibátorodva, és egy szórakozott lépést tett az alattomos árokpart irányában.

- Jelenleg kerítést készítenek az emberek egy csemeteterület védelmére. Az őz meg a vaddisznó könnyen kárt tehet a fiatal hajtásokban. Aztán a villanyvezeték környékét fogják tisztogatni, ősszel pedig beindul a favágás. Csak kevés az ember. Vigyázzon, bele ne essen a vízbe.

A liget felől erőteljes, ujjongó madármuzsika versengett az úton robogó autók bűnös zajával. (Folytatjuk)

Murawski Magdolna

Csillagpor

Ma csend az úr. Sallangok nincsenek.

Közöttünk járnak fényes istenek.

A csend ragyog. Szétszórva száz sugár.

A lélek éled. Élet-óra jár.

Sziporka-fényben ég a volt-homály.

Az óra ütne, mégis egyre vár.

Már elsuhanni tűnt a perc, a lét,

s egy néma hang susog: itt lenni szép!

Kinyílt egy más dimenzió: lebeg

a lélek és a lény. Volt-emberek

suhannak csendesen. Kitárt karok

fogadják érkezésük s csillagok

zenéje zeng. A végtelen zenél.

A lény szabad. Csillagport hord a szél.

Csendes esõ

Csepp cseppre hull és fényesen ragyog

az út a kockaház s az értelem

mely haldokló világban is csodát terem

halkan felel: melletted itt vagyok.

A kockaházak szürkesége is

eltűnni látszik, fű csodája zeng

rá lomb a rím. Harmóniát teremt.

Egyetlen hangja sincs, mely rossz hamis.

Csepp cseppre hull lemossa mind a port

Gyökérben száll a nedv s tovább kering.

Míg fényben élni és teremni hív megint

emlék dereng mely égi tiszta volt.

Virágot álmodik a kert a park.

Holnapra élni fog mit ő akart.

Élet és tudomány

Romhányi László

Egy várszínház születése

VI.

1979

Az előkészületek során sorozatos támadás ér. Érzem, az Agriai Játékszín a végóráit éli. Kritikaözön fogadja az alapkoncepciót. Túlságosan magyar, túlságosan sikeres a mi szabadtéri csillagszínházunk…

Egert válaszút elé állítom. Bejelentem: 1979-ben az Egri csillagokat viszem színre, Sütő András adaptációjában. Fekete Sándor a dramaturg. A bejelentés meghökkenti a mecénásokat, de főképp az ellenfeleket. Előbb hitetlenkednek Sütő András nevére.

Fekete Sándorral Marosvásárhelyre megyek. A nagy író rettegésben él. Senkit nem fogad. A Vörösmarty utcai lakóházával szemközti házból éjjel-nappal megfigyel és lefényképez minden látogatót a Securitate. Fekete miatt kettőnket fogad Sütő András. Szinte nem is reagál a felkérésemre. Roncs ember. A bukaresti sajtóból rázúdul a rágalomáradat és megbontja idegrendszerét… Fél. Alkoholizál. Agonizál. Örül kettőnknek. Mondja: megmentjük az életét. Erőt öntünk bele. Megegyezünk: az Egri csillagok a hazaszeretet, a hazaféltés nagy drámája. Erdélyt és Magyarországot összeköti Dobó István várkapitány alakja, hiszen az 1552-es világraszóló sikert követően Dobó Erdély vajdája lesz. Megegyezünk: meg kell írni a darabot. Ha erre Sütő András idegileg-szellemileg képtelen lesz, Fekete Sándor fogja adaptálni Gárdonyi Géza halhatatlan klasszikus remekművét.

Egy hónap múlva Sütőnél vagyunk. A nagy magyar író kedélyállapota sokat javult, örömünkre dolgozni kezdünk, jelenetezzük a Gárdonyi-regényt.

Mikor Marosvásárhelyről visszatérek, Eger lemondja Sütő András drámájának ősbemutatóját, pénzhiányra hivatkozva.

Én önérzetesen lemondok. Illetve magammal viszem a teljes színtársulatot, az egész stábot. Kivonulunk Egerből.

Megtudom: Aczél György okos sakkhúzása hajt ki bennünket az egri várból. Aczél ugyanis beleegyezik az önálló egri színház visszaállításába, amennyiben a Romhányi-féle nacionalista színtársulattól a város és a megye megválik. Évtizedek óta hasztalan követelték az egriek a Miskolci Nemzeti Színháztól való leváltásukat, óhajuk süket fülekre talált. Most Aczél megadja a zöld utat, megegyeznek az önállósulás ütemtervéről, időpontjáról és anyagi támogatottságáról.

Eger kapitulál.

Az Egri csillagok helyett, amely bizonyára emlékezetes nagy előadása lett volna az egri várszínháznak, Vámos Miklós: Háromszoros vivát! című történelmi parafrázisát viszik színre Valló Péter rendezésében. Hatalmas a bukás. Alig lézeng néhány néző a másfélezres nézőtéren. Megideologizálják a kudarcot: rossz a helyszín, nagy a nézőtér a város lakosságához mérten… A következő nyáron már a gyönyörű püspöki palotát is elhagyják egy lehetetlen helyszínért…

Az Agriai Játékszín stábja együtt marad: 1979-ben a diósgyőri királynői várba vonulunk be. Ott, előttünk soha nem volt még szabadtéri színház. Öltözni csak sátrakban lehet. A szereposztás változatlan. A nagy előadás osztatlan közönségsikert arat. Tele a nézőtér, mint Egerben.

Aczél Diósgyőrben is utolér: nem telepedhetünk le a hűvös, szélfútta várban, mivel a következő esztendőre Kaláka Fesztivált fizet a költségvetés…

Az Agriai Játékszín Diósgyőrben fejezi be történelmi küldetését.

Nagy előadások születtek Egerben, a négy esztendő alatt. A magyar drámatörténet óriásait vittük színre. Heltai Gáspár, Balassi Bálint, Bethlen Miklós, Fazekas Mihály, Madách Imre fémjelzik a rangos sort.

A régi magyar színjátékok közül bemutattuk két ismeretlen szerző két művét, a Kocsonya Mihály házasságát és a Constantinus és Victóriát.

Az iskoladrámák értékeiből műsorra tűztük professzor Szentes Regináld és Kertso Cirjék művét.

Csak a puszta felsorolás is imponáló:

Heltai Gáspár: A nemes emberről és az ördögről (1566)

Heltai Gáspár: Magyar Dekameron (1572)

Balassi Bálint: Szép magyar komédia (1587)

Ismeretlen magyar szerző: Constantinus és Victória (1648)

Bethlen Miklós: Noé galambja (1710)

Kertsó Cirjék: Borka asszony és György diák (1773)

Ismeretlen magyar szerző: Kocsonya Mihály házassága (1773)

Prof. Szentes Regináld: András kovács királysága (1780)

Simai Kristóf: A szerelemféltők (1792)

Fazekas – Balogh: Lúdas Matyi (1838)

Madách Imre: Férfi és nő (1843)

Utolsó összegzés: négy esztendő alatt 90 előadást tartottunk, és 65. 000 fizető néző tekintette meg színházunkat, 100%-os látogatottsággal.

Az Agriai Játékszín bebizonyította: létezik a magyar múlt színháztörténete, és a mai magyar színház nem létezhet e nemzeti kincsek nélkül.

Nemeskürty István írja: “A régi magyar színjáték napjainkig nem került át a színházak műsorába, s ezáltal a köztudatba. A legrégibb magyar színdarabok, amelyek nagy néha műsorra kerülnek, a reformkorban keletkeztek (Kisfaludy Károly, Katona). Néha Csokonaiig és Bessenyeiig is visszamerészkedünk, és legutóbb a Nemzeti Színház műsorára vette az eredeti átdolgozatlan Magyar Elektrát. De még mindig nincs műsoron Balassi Szép magyar komédiája és egy sereg barokk színjáték.

Ezért hát úttörő jelentőségű Romhányi László és az Egri Városi Tanács kezdeményezése: évek óta rendszeresen játszanak az egri várban nyaranta régi magyar színműveket…

Annál is fontosabb a régi magyar színjáték korszerű rekonstruálása, mert hajdan a színjátszás a magyar kulturális élet elengedhetetlen, természetes velejárója volt. Csakhogy éppen nem színtársulatok dolgoztak, hanem iskolák növendékei adták elő a darabokat. Régi tananyagok természetes feladattípusa volt, hogy a diáknak jeleneteket, kis színdarabokat kellett írnia. Köztudott, hogy a reformáció eszméit is úgy népszerűsítették falusi lelkészek, hogy a mezővárosi és falusi lakossággal színdarabokat játszattak el (Sztárai Mihály). Teljes feledésbe merült, hogy a ránk maradt legrégibb magyar színjátékaink egy Shakespeare előtti állapotot őriznek, ha tehát az egri kezdeményezések folytatódnak, kialakíthatnánk itt Magyarországon a Shakespeare előtti színjáték egyik közép-európai változatának modelljét.

Már ami eddig is történt Egerben, az Agriai Játékokon, kultúrtörténeti tett.”

Bánffy György mint az egri várszínház alapítója a kiebrudalásunkat követően a négy Agria-nyárról tette közzé gondolatait: “Négy esztendő emlékeit rendszerezni egy színésznek kétféleképpen lehet; személyes benyomásai alapján, vagy szakmai jártassága és tudása alapján. Mindkét megvilágításban életem legszínesebb és tanulságosabb nyaranként él bennem a négy Agria nyár…

… Úgy éreztük magunkat négy nyáron át, mintha valami – a színházi világtól távoleső – oázisban élnénk, ahol az általános színházi pangás ellenére pezsgő, jókedvű és hatalmas közönségsikerre jutó színházi esték születtek. Előadásról előadásra a zsúfolásig telt, pótszékekkel megtűzdelt nézőtéren, egriek, turisták, várfalon kuporgó vagy földön ülő, pokrócba csavarózott diákok felszabadult, szárnyaló nevetése és tapsa ajándék volt nekünk, színészeknek is.

Nem tudtam, de éreztem, hogy amikor 1975 júliusában reneszánsz diákruhában a Köszöntő szavaival léptem az egriek elé, nemcsak a kezemben tartott fáklya lobogott… a fáklyafény másfelé is világított. A magyar történelmi múltba, ahonnan szorgos, színháztörténeti és irodalmi kutatómunka bányászta ki és fedezte fel a még soha nem játszott, vagy rég elfeledett magyar színműveket. Egyetlen szabadtéri magyar színpadnak sem sikerült még eddig négy éven keresztül ősbemutatókat tartani a régi magyar irodalomból. Mennyivel könnyebb lett volna a nyári színpadhoz még nem szokott közönséget olcsón szórakoztató darabbal becsalogatni. De vállaltuk a kockázatot, és a színészcsapat nyert! Ez színháztörténeti érdeme az eddigi Agriának! A fel-fellobogó fáklyafény bevilágított az egriek szívébe. Megérezték, hogy a Pestről jött színészek is más hangon szólnak ezen a színpadon. Megérezték, hogy egy egészséges, feltörekvő, megújuló szellemiségnek lehetnek tanúi estéről-estére…

Négy év nyarán álltam az egriek előtt. Az első évben, az András kovács királysága alatt azt éreztem, ebben az egyedülálló környezetben létrejött valami csoda. Emlékszem Bessenyei Ferenc tréfás mondására: »A török 150 évig élt itt a falak közt. Reméljük, bennünket sem vernek ki hamarabb az egriek…« Így hittük, és így játszottunk. A második évben Heltai Gáspár személyében az egriek elé az 1500-as évek vége felé ismert erkölcsnemesítő világot tártuk: csupa ötlet, jókedv, meghökkenés jelenetsora a színpadon. Aztán a 77-es nyár: az egri végvári vitéz, Balassi Bálint szerelmes játéka, Fazekas Lúdas Matyija (abban a formában, ahogyan még Petőfiék is játszották)… Kétszeres volt az én örömöm a Balassi-műben. Estéről-estére úgy éreztem, maga a költő is figyel bennünket az általa is jól ismert várfalak közül. A Prológusban őt idéztem, szinte neki kurjantottam: Halld! Figyeld! Szeretünk, ismerünk, vitéz Balassi! Aztán a darabban megszólaltam, mint juhászlegény, és egri gyermekkorom ismerős ízeit-zamatát, szinte forgattam ki magamból. És számomra a csúcs, a legszebb élmény a Noé galambja. Bethlen Miklósnak, történelmünk egyik legbölcsebb vezetőjének Nemeskürty által életre hívott alakját színpadra vinni a Földbástya Európa-szerte is ritkaságszámba menő díszletében.

Úgy éreztem, ott, az előadások belső tüzében égve, hogy ennek a gyönyörű egri vállalkozásnak valóban csak egy határa van.

Ha fölnézek. A csillagos ég.”

Tavaly a negyedszázados jubileumát ünnepeltük az Agriai Játékszín nyitányának.

Tusnády László

Gondolatok Németh László esszéirõl születésének századik évfordulóján

Ha legnagyobbjaink sorsán tűnődünk, hamar felvetődhet az a kérdés, mely így hangzik: mi lett volna belőlük, ha szerencsésebb csillagzat alatt születnek? Ám erre a kérdésre maga a nagyember válaszol: ő ilyen gyökerekkel, a mi nyelvünkön, a mi hagyományaink alapján valósította meg önmagát. Arculata, emberi valója ezek nélkül elképzelhetetlen. Olyan életművet hagyott hátra, amellyel a mi kiteljesedésünket lényegesen segíti, gazdagítja; emberi, szellemi létesélyeinket fokozza, tehát a csillagpárhuzamot folytatva, épp az ilyen nagyok által csökken a mi balcsillagzatunknak az ártó hatása.

Németh László születésének századik évfordulóján méltán gondolunk erre. Életművét tengermélység és hallatlan terjedelem jellemzi. Egész életre szóló útitársunk: magyarságtudatunk bölcs mérnöke, emberi létünk nehézségeinkben, gondjainkban segít művészete, eligazít józan szemlélete.

Mindezt egész életművéről is elmondhatjuk, de állításunk igazát esszéi is megerősítik.

Ezen a téren is akkora bőséggel találkozunk, hogy különböző remekek sorjázása és gyarló felvillantása helyett elsősorban néhány fő gondolatot említek magyarságtudatunk kapcsán.

Úgy látszik, hogy megmaradásunk egyik fontos pillére az, hogy akár a keleti, akár a nyugati birodalmak szorításában, komor évszázadok során, Zrínyivel együtt kell hangsúlyoznunk, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak.

Németh László Balassinak, Zrínyinek, Csokonainak, Petőfinek és Arany Jánosnak abban is hű rokona, hogy óriási nyelvtudása volt. Míg különböző idegen uralmak káros hatását szellemileg fékezni akarta, addig az igazi idegen értékek hű és alázatos befogadója, fordítója, értelmezője volt. Sőt arra is számtalanszor felhívta a figyelmet, hogy az idegen eszme, alkotás hogyan tud a magyar glóbuszon a legtermészetesebben, a számunkra legkedvezőbben hatni. Hogyan gazdagodhatunk általa úgy, hogy eredeti gyökereinket ne veszítsük el.

Magyarságlétünk alapja az, hogy a mi művelődésünkben nagyon erősen ötvöződik egybe az egész Eurázsia szellemi öröksége, tehát annak múltja, hagyományainak kútmély világa. Ez teszi oly különlegessé, eredetivé művészetünket, nyelvünket, látásunkat, gondolkodásunkat – feltéve, ha eredeti gyökereinket őrizzük.

Mindezt azért fontos ma hangsúlyoznunk, mert gazdasági, pénzügyi álomfutamok pengetése közben elveszíthetjük önmagunkat; elfelejthetjük azt, amit Németh László annyira hangsúlyozott: művelődésünk nyugati elemei mellett örökre ápolnunk kell keleti kapcsolatainkat is. Nagy írónkat Grúziában érte az a meglepetés, hogy ott Petőfinek kultusza van. Ekkor fogalmazta meg azt, hogy nekünk a keleti népek irántunk való érdeklődését, szeretetét tisztelnünk kell, és segíteni kell őket abban, hogy közel jussanak művelődésünkhöz, hiszen sorsunk is olykor közelséget mutat, szinte közös, pontosabban szólva, időnként közös volt. Németh László szerint ezek a népek ránk akkor is kíváncsiak voltak, amikor a nyugatiak a maguk formabontásával vesződtek, és irántunk rideg közönyt mutattak. Nekünk is kötelességünk viszonozni a minket megbecsülő népek szeretetét. Művelődésük, szellemi értékeik iránt érdeklődnünk kell.

Németh Lászlót az idő igazolta. Az ő halála után került be Kosztolányi egyik gyönyörű gondolata az egyik nagyon fontos török középiskolai irodalmi tankönyvbe, szöveggyűjteménybe. Ez az idézet a Török Pen Klub elnökének, Yaşar Nabi Nayirnak a költői mesterségről írt könyvéből való. Ebben a nem túl terjedelmes, összegző művében a szerző háromszor hivatkozik a mi Kosztolányinkra. Sőt nem olyan régen nyilatkozott Petőfi kínai fordítója, Hszing Van-seng arról, hogy a nagy magyar költő minden versét lefordította anyanyelvére, és Petőfi középiskolai anyag Kínában.

Ezek a jelenlegi és Németh László hajdani gondolkodását igazoló jelenségek, adatok fölöttébb örvendetesek a számunkra. Németh László éles szeme ezeket látta meg előre, ezeket sejtette meg. Ezek a tények, és hasonlóak voltak nagy íróink életében is, és nem a nyugati művelődés tagadásaként, nem a jó értelmű nyugati kapcsolatok csökkentése, esetleges támadásaként mondta el, tárta fel őket.

Nem csupán ezen a területen jellemezte őt a nagy nyitottság. A művészetek és a különböző tudományágak békés párbeszédét is lelkesen, meggyőző erővel hirdette. Hódmezővásárhelyi boldog tanári éveiben megismerte foglalkozásunk varázsát, egyedüli igézetét. Tudta jól, hogy másképp, más logikai megközelítésben ragadja meg a különböző tantárgyakat egy serdülőkorban lévő fiatal, és ettől nagyon eltérő módon egy olyan felnőtt, aki egy-két évtizedes kihagyással ül be az iskolapadokba. Ennek az utóbbinak mélyebb lehet az általános látása, de nehezebben alkalmazkodik egy-egy tantárgy logikájához. Fontos volt a számára, hogy hidat építsen a különböző művészeti és tudományos ágak között.

Fő gondja volt ekkor a hátrányos helyzetű, alföldi fiatalok felemelése, szellemük pallérozása. Hallatlan öröm töltötte el, ha sok évvel később egy-egy ilyen tanítvány szép eredményével, sikerével találkozhatott.

Rendkívüli szerepet tulajdonított a tanítóknak. Különös, ahogyan éppen ő, a híres író hasonlította össze azt, hogy hogyan hathat az író és a tanító az emberekre, a jövőre. Az író kiszolgáltatottabb. Nagy távolság választja el, választhatja el az emberektől. Befogadásában sok a véletlen elem. A tanító közvetlenebbül érhet el eredményt. A nemzet, a jövő sorsa ténylegesebben ott van a kezében. Szép a küldetése, de ezzel párhuzamosan nagy a felelőssége is.

Külön hosszan lehetne csak kifejteni azt, hogy Németh László abban is hű nagy hazai elődeihez, hogy hozzájuk hasonlóan a nyelv az ő számára sem volt holmi rideg üzleti eszköz. Tisztában volt azzal, amit egy perzsa közmondás úgy fogalmaz meg, hogy a nyelv a lélek tükre (hasonló gondolata Senecának is volt). Érdeklődése majdnem határtalan, korlátlan volt. Annyira az volt, hogy szinte túljutott az emberi lehetőségeken. Örökké törekedett a tárgyilagosságra, és néhány indokolt, ritka kivételtől eltekintve, mindig is az volt. Zsenialitása segítette legjobban, leginkább abban, hogy annyi és annyi területen sikerült meglátnia a lényeget. Műveiből eleve az sugárzik, ami a nagy olasz reneszánsz alkotókat is jellemezte: Az emberi szellem számára nincs lehetetlen.

Óriási nyelvtudása tette lehetővé, hogy az egyik igen gazdag magyar műfordítói életművet hagyta hátra. Közvetlen tapasztalatait több írásban összegezte. Nyelvünket egy olyan óriási fához hasonlította, amelynek bizonyos ágait a történelem viharai megtépázták, törtek le belőlük. Ezt a hiányt pótolta a nyelvújítás. Ez szükséges beavatkozás volt, ám általa az újabb és újabb nemzedékek egyre inkább eltávolodhatnak az ősi gyökereinktől, attól az állapottól, amelyben a nyelvünkön még a későbbi beavatkozás nélkül szinte mindenki ki tudta magát fejezni eredetien, magyarosan. Nem Kazinczy szelleme ellen, hanem annak a világában, hangsúlyozta Németh László azt a nyelvi erőt, tiszta zamatot, törzsökösséget, amely a régi irodalmunkban felfénylik. Ehhez a hagyományhoz, patinás nyelvi tisztasághoz kell hűségesebbnek maradnunk ősi forrásainkhoz. Hiszen jól tudjuk, hogy lehet valami magyartalan még akkor is, ha az egész szövet csupa magyar szóból áll, de ha valaki a szakmáját nem tudja elmondani, átadni eredeti magyar szavakkal, akkor hogy lehet ugyanezt elvárni azoktól, akik az adott szakmát éppen hogy csak ízlelgetik? Azt is nehéz elhinni róla, hogy valamelyik idegen nyelven mindent tökéletesen ki tud fejezni, hiszen akkor hogy van az, hogy ez épp anyanyelvén nem sikerül.

Lehet, hogy mindez így tömören, első pillanatra furcsán hat, hiszen Németh Lászlót szokás úgy idézni, mint a nyelvújítás és egyben Kazinczy ellenfelét. A valóság viszont az, hogy Németh László bizonyos görcsöket, merevségeket akart feloldani. A megújított nyelv a “fentebb stíl” a mi nyelvi valóságunknak az egyik oldala. Viszont a nyelvújítás óta az egykori görcsöknek oldódniuk kellett volna – oldódtak is a legnagyobbjaink műveiben, de bizonyos esetekben inkább romlott a helyzet.

A jelenlegi és a hajdani, a Kazinczy korabeli állapot már nem azonos. A szükséges és új szavak megszülettek. A jelenlegi egymilliónál több szavunk épp a gazdag képzési, szóösszetételi lehetőségeink, a poétikai réteg további fejlesztése alapján, alkalmas arra, hogy a távoli jövőben akár huszonöt-harmincmillió új szóval gazdagodjon nyelvünk, ezért szókincsbeli elszegényedésünk egyértelműen lelki sorvadást, szellemi sivatagosodást jelent, és nem lehet és nem szabad nyelvünk állítólagos gyengeségeivel védekezni, takarózni.

Maga Kazinczy Ferenc elismerte, hogy az újítók és a változtatást nem kívánók a nyelvünk szeretetéből indultak ki. Most viszont más az alaphelyzet: bizonyos idegen szavak fétisként jelennek meg, és felfalják a már meglévő, gyönyörű eredeti szavainkat. Erről a káros divatról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy a magyar nyelv iránti szeretet irányítja.

Ha Németh Lászlónak fenntartása volt is valamivel kapcsolatban, ő az adott kérdést nagyon árnyaltan vizsgálta meg, és mind ő, mind Kazinczy Ferenc anyanyelvünk igazi szeretetéről tett tanúbizonyságot. Én ezt akarom hangsúlyozni.

Németh László érdeklődésében is fel lehet fedezni a mi művelődéstörténetünk erővonalait: nem véletlen, hogy kiemelt szerepet kap munkásságában az olasz kultúra. Izgatták Dante “érckürtjei”, azok a csodálatos terzinák. Eredetiben figyelte ezt a páratlan verszenét. Rendkívüli módon érdekelte a költőnek és a korának a kapcsolata. Dante kinőtt az időből, de adott korában leginkább az akkor felvetődő kérdésekre kellett válaszolnia. Ahogyan ő ezt megtette, amilyen tehetséggel, amilyen szinten, azáltal vált ő oly egyedülivé.

A későbbi korok legkiválóbb kutatói sem tudnak megnyugtatóan eligazodni abban a kérdésben, hogy jóval korábban milyen volt egy-egy géniusz és a kor kapcsolata, és mindez miért lehet érték nekünk, későbbi embereknek, olyanoknak, akiktől az a hajdani kor fölöttébb távol áll. A roppant méretű ariostói eposz lényegét több hazai irodalmárunk nem látta, félreértette. Németh László viszont az eposz-őserdőben olyan összefüggéseket fedezett fel, amelyeket a mostani, magyar Ariosto-kutatóink is boldogan idéznek.

Giordano Bruno fordításra, Galileo Galilei drámaírásra ihlette. A nagy olasz fizikus, matematikus, csillagász sorsában a saját helyzetére, végzetére ismert. A nagy tudósok, történelmi hősök élete, sorsa, gondolkodása, lelki mozgása rendkívüli módon érdekelte, izgatta. Ez összefügg az ő igen sokrétű gondolkodásával.

(Folytatjuk)

 

Rácz J. Zoltán

Mûvészetek az ember szolgálatában

Bevezetés

Ha megállunk egy-egy alkotás előtt, nehéz dolgunk van a tekintetben, ha meg kell ítélnünk, hogy valóban maradandó művészi alkotást látunk-e vagy sem. De nem jobb a helyzet irodalmi mű, vagy zenei alkotás esetén sem. Mert nem áll semmiféle eszköz a rendelkezésünkre, amely ítéletünket csalhatatlanul alátámasztaná. Sem hosszmérték, sem súlymérték, sem egyéb mérték. Akkor mégis, milyen esetben mondhatjuk egy tárgyra, hogy ez művészi alkotás, míg egy másik tárgy nem az.

A művészi alkotás legfőbb ismérve, hogy kódolt üzenetet hordoz. Ez az üzenet teszi lehetővé, hogy ma is értjük, és gyönyörködhetünk, a sok ezer évvel ezelőtt élt mesterek munkáiban, szobraiban, képeiben, irodalmi alkotásaiban. Mert az emberiség emlékezete nem őrizte meg azoknak a mestereknek a műveit, amelyek nem hordoztak számukra valamilyen értékelhető üzenetet. Így maradhatott fenn évezredek viharai közepette is a sumér Gilgames-eposz, a finn Kalevala. De az emberiség emlékezete képes volt megőrizni évezredeken keresztül azokat az alkotásokat is, amelyeket ma az ókor hét csodájaként szokás emlegetni, s amelyek nagyrészt elenyésztek. Ki tudná megmondani, hogy milyen is volt valójában Szemirámisz függőkertje. Az a körülmény, hogy századok, sőt évezredek után is értjük az egykor élt mesterek műveiben kódolt üzenetet, azt jelenti, hogy az emberiség nagyon korán kialakította a maga archetípusait, tehát alaptípusait, amelyekbe belekódolhatták az egyes korok eszmerendszerét.

Az egyes művek kódrendszereinek megfejtése nem mindig egyszerű feladat, mert nem mindig csak az írást kell elolvasni, hanem ismerni kell az adott kor társadalmi viszonyait, és vallási szokásait is. E tekintetben még nagyon sok műalkotás vár megfejtésre.

Ahhoz, hogy jobban megértsük, mik is azok az archetípusok, hadd említsek néhány példát. Gondoljunk Oidipusz király, Elektra vagy Prométheusz történetére, melyeket a görögöktől vettünk át, és amelyek az egész történelmünk során végig, más-más alakban bukkannak fel. Néhány példát említsek megint: William Shakespeare Elektra történetét írta át Hamlet címmel. A Prométheusz-monda elemeit viszont megtaláljuk Zarathusztra és Jézus legendáriumában.

A művek azonban nem légüres térben keletkeznek. Egy-egy műalkotás szoros összefüggést mutat az adott társadalom gazdasági, technikai, kulturális színvonalával. (Johann Sebastian Bach muzsikája aligha keletkezhetett volna az ókorban, vagy a koraközépkorban.)

  1. fejezet: A művészetek bölcsője

A művészetek megjelenése itt a földön egyidős az ember megjelenésével. Kialakulását három tényezőnek köszönhetjük:


A természet

Az ember meglehetősen korán észrevette, hogy őt a Teremtő egy óriás forgószínpad kellős-közepébe helyezte. Nappalok és éjszakák váltakozásai a napfelkelték és naplementék tűzijátékai bizonyára elgyönyörködtették. Fények és árnyékok állandó változása, a természet színpompája, a felhők, az ég kékje, mind-mind elragadta a fantáziáját. A kinyíló éjszakai égbolt végtelen mélysége borzongással töltötte el. Talán megsejtette, milyen kicsinyke is, milyen parányi is az ember és ez a világ, ami őt körülveszi. Mindezek óriási hatást gyakoroltak rájuk. Népköltészetünk, népdalaink máig telis-tele vannak gyönyörűbbnél-gyönyörűbb természeti képekkel. Elmondhatjuk tehát, hogy a művészetek kialakulásának első eredője a természet pompás színjátéka volt.

Szakralitás

De az ember nemcsak a természet nyájas, mosolygó arcával találkozott, hanem a viharokkal, a földrengésekkel, a betegségekkel, amelyekkel szemben teljesen védtelen volt. Megpróbált tehát segíteni magán. Ugyanazokat a módszereket alkalmazták, amelyekkel a náluknál erősebb törzs jóindulatát próbálták elérni, ajándékokkal, áldozattal. Így születtek lassan a jó és az ártó szellemek. A megszemélyesített természeti erőkből, amelyeket azonnal igyekeztek korrumpálni. Megszülettek először agyagból, később bronzból a különböző istenszobrocskák és amulettek.

De a művészetek nemcsak a rontások kivédésében és elkerülésében álltak az ember szolgálatára, de közvetlenül is segítették őket, a létért folytatott küzdelmükben. Az altamirai barlang bölényei azt a hiedelmet tükrözik, ha valaki bármely állatnak, vagy embernek a képmását lefesti, az a jövőben uralkodni is fog felette. Tehát ahhoz, hogy a bölényt elejtsék, először le kellett festeni – az iszlám szigorú emberábrázolás tilalma valószínűleg ide vezethető vissza.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a művészetek kialakulásának második eredője szakrális jellegű.

A divat megjelenése

A társadalmak bizonyos fejlettségi fokon túl kezdtek fölösleget is termelni, önellátóvá válni. A fölösleg megjelenésével kezdetét vette a cserekereskedelem. Kezdetben élelmet cseréltek élelemért – sót állati termékekért, vagy állatokért, esetleg mézért –, később azonban a paletta bővült. Az ekkor még matriarchális társadalomban élő nők nem elégedtek meg az úgy-ahogy összeeszkábált bőrgúnyákkal, megpróbáltak, ahogy ma mondanánk, csinosabban járni. Csontokból, bronzból, aranyból kar-, bokaláncokat készítetek, és szebbnél-szebb nyakékeket. Természetesen a férfiak sem akartak lemaradni, mívesen megmunkálták dárdáikat és egyéb harci eszközeiket.

Amely kor megteremtette a szakrális művészetet, ugyanaz a kor egyszerre megteremtette magát a világi művészetet is. Tény azonban, hogy a művészetek, a szakrális és a világi művészet egyaránt szorosan az ember szolgálatában állt.

2. fejezet: Európa és az európai művészetek kialakulása

A görögök megteremtették az európai klasszikus művészetet. A fennmaradt szobrok és irodalmi alkotások csodálatos arányérzékről tesznek tanúbizonyságot. Homérosz, az Odüsszeiában méltó emléket állít a görög férfiről, aki akár korunk hőse is lehetne leleményességével, furfangosságával és találékonyságával. Ő az, aki minden helyzetből kivágja magát, és túljár mindenki eszén. Arisztophanész, a nagy vígjátékíró, Lüszisztraté című színpadi játékában, kora nagy problémájával, az értelmetlen peloponnészoszi háborúval foglalkozott. A maga nemében máig egyedülálló megoldást kínált a háború ellen, azt tudniillik, hogy az athéni nők addig ne szeretkezzenek férjeikkel, amíg azok háborúznak. Így kényszerítsék ki a békét. Ezek után kézenfekvő az a kijelentés, hogy a művészetek minden módon, közvetlenül és közvetve az ember szolgálatában álltak.

A rómaiak építészetben és szobrászatban nagyjából átvették a klasszikus görög formákat. A pompeji ásatásokon talált falfreskók egyiptomi és görög hatást mutatnak. A költészetben, például a lírában meghaladták a görögöket. Említhetnénk példaként Ovidiust, akit Babits Mihály is példaképének tekintett lírájával. Vergilius az Aeneisben megírja az Iliász folytatását, vagyis Róma keletkezésének legendáját. A cirkuszi játékok korai elterjedése miatt drámairodalmuk meg sem közelítette a görögökét. Mégis említésre érdemes Plautus, a komédiaíró. Közismert műve a Hetvenkedő katona.

A középkor és a reneszánsz. Róma bukása után Európa ezer esztendőt zuhant vissza – állítják egyes történészek. Nem minden alap nélkül. A vallási türelmetlenség máglyái, a barbárok meg-megújuló támadásai és a hűbérurak egymás közötti szakadatlan háborúi szinte megbénították a kontinenst. Az e világtól való elfordulás és a vallásos révület jellemezte ezt a korszakot. Az első fénysugár a reneszánsszal érkezett meg. Petrarca lírája igazi földi szenvedélyes szerelmi líra. Boccaccio elbeszéléseiben lerántja a leplet a képmutató, hazug, szemforgató társadalomról. Dante Alighieri olyat tesz, amit előtte még soha, Isteni színjáték című művében pokolra ítéli a papokat, főpapokat és magát a pápát. A festészet is kiszabadul az ikonok kötöttségéből, és valóságos embereket ábrázol és földi asszonyokat, még akkor is, ha Szűz Máriának vagy Jézusnak festi őket. William Shakespeare a királydrámákban mutatja be a nézőnek, az urak véres marakodását a koncért, intő figyelmeztetésképpen, a bűnös a drámákban rendszerint elnyeri méltó büntetését –ld. III. Richárd, Macbeth.

A felvilágosodás új csillagai. Molière, az irónia eszközeivel bírálta kora társadalmát. Az irónia, valakinek a nevetségessé tétele, rendkívül hatásos eszköz, mert fáj, mint a korbácsütés. Ekkortájt írta a mi Fazekas Mihályunk a Lúdas Matyit. A korszak kiemelkedő festője, Watteau, aki a versailles-i udvart, mint egy babazsúrt ábrázolta, teli üres tekintetű marionettfigurákkal. Idehaza a felvilágosodás legnagyobb alakja Csokonai Vitéz Mihály volt.

Szabadságmozgalmak Európában a XIX. században. A művészet feladatát a legpregnánsabban Petőfi Sándor fogalmazta meg a XIX. század költői című költeményében. “Újabb időkben Isten ilyen lángoszlopoknak teremté a költőket, hogy ők vezessék a népet Kánaán felé.” Giuseppe Verdi Nabucco című operájának a rabszolgakórusát himnuszként énekelték az olaszok az egységesülő Itáliában. Említhetném Katona József nevét, akinek Bánk bán című drámájából Tiborc panasza, a szegény ember, a kétségbeesett kisemmizett szegény ember jajkiáltása. Ami pedig a képzőművészetet illeti, Munkácsy képein jelent meg először a szegény ember, a kisember, a rőzsehordó öregasszony, az ásító inas, a siralomházi elítélt.

(Folytatjuk)

Ködöböcz Gábor

“halálunkig halljuk a csengõt”

Értékjelkép és értéktudat összefüggése Kányádi Sándor hitvallásszerű verseiben

(Lakodalmas, Öreg iskola ünnepére, Koszorú)

II.

A transzcendens irányultság, az oltalomkeresés és megváltásremény talán sehol sem artikulálódott olyan műfaji-hangnembeli változatossággal, illetve olyan alaki-formai sokszínűséggel, mint az erdélyi magyar irodalomban. A transzilván tradíciót ilyen nézőpontból áttekintő tanulmányában Bertha Zoltán a következőket írja: “A kínra kárhoztatott evilágiság és a mártírium mitizálása szükségképpen és közvetlenül a végső összefüggésekre mutat – a lélek viszonyulás-változatainak sokaságában. Az értéksorvasztó realitás földi gyötrelmei közül kiált a szó, száll fel a sóhajos vallomás, a minőségelvű gondolat. Innen hullámzik elő a vigasz- és oltalomkereső szenvedély, az égi támaszt óhajtó kapaszkodásvágy: a metafizikai sorsigazodás reménye”.6

Kányádi vezeklésszerűen konfesszionális, keresztényi ihletettségű versei közül artisztikus szépségével, áttetsző formarendjével, intellektuális fegyelmével és emberi mélységével is kiemelkedik a Simón Bolivar és San Martín emlékének ajánlott Koszorú című kompozíció. A Dél Keresztje alatt ciklus eme darabjában a latin-amerikai forradalmár politikusok szabadságküzdelme a messiási szenvedéstörténet személyessé stilizált közegében kap távlatosabb jelentést, s szinte észrevétlenül válik a közösségért hozott áldozat példaértékű modelljévé, a szabadságérdekű létforma egyetemes érvényű, apoteózisszerű példázatává. A későromantikus kiválasztottságon alapuló helyzet- és azonosságtudat a bibliai allúzió mitikus fénytörésében jeleníti meg az “itt állok, másként nem tehetek” gyötrelmes-gyönyörű éthoszát.

Az Illyésre és Babitsra utaló ’koszorú’ révén Kányádi saját lírai hagyományát is felidézi: “Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba” (Halottak napja Bécsben). A vers címében szereplő ’koszorú’ mindenekelőtt a kegyelet és emlékezés szimbóluma, de a megalázottság jelképeként Jézus tövisből font koszorúját is jelentheti. Utalhat még a dicsőségre (babérkoszorú), mely a két forradalmárt illeti, de az összetartozást, az egységet is kifejezheti (hölgykoszorú, szonettkoszorú). A pozitív és negatív értékképzeteket magába sűrítő ’koszorú’ azért is találó, mert a globális kohézió eszközeként anticipálja a vers értékszerkezeti prófétai küldetéstudat (“valaki engem kiszemelt / valamire valakikért”) csak látszólag meghatározatlan, a vers kontextusában a szolgálat parancsa, a közösségi érdekű cselekvés morálja nagyon is egyértelmű (’hullatni verejtékemet / s ha nincs kiút hullatni vért”). A herderi paradigma dominanciáját legföljebb csak árnyalják, de nem teszik kétségessé a következő sorok: “sorsomat én nem tudhatom / a célom is tétova volt // gyanútlan jöttem mint simon / a cirénei jődögélt”. Ráadásul ez a szövegrész olyasféle olvasatban is létezhet, hogy “nem kell ismernem a célomat; a célom ismer engem” (Weöres: A teljesség felé), avagy a költői létformára gondolva: “nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét” (Babits: Mint forró csontok a máglyán). Az evangéliumi szenvedéstörténetet parafrazáló költő Jézus passiójárása kapcsán említi meg Cirénei Simont, akit voltaképpen kényszerítettek a kereszthordozásra. A keresztény hagyomány viszont egyfajta bizonyságtételnek fogja fel Simon cselekedetét, mondván, hogy az elesett Jézus iránt szánalmat érzett, vele közösséget vállalt. Kányádi itt a szerepvállalás ellentmondásait villantja föl: a kisebbségi léthelyzet és saját költői vágyai esetenként talán szembenállnak egymással. A költő azonban históriai szereplő is, akinek a sorsvállalás morális kényszer és elemi kötelesség: “vállamra tették cipelem / hiába kérdezném miért”. Semmi meglepő sincs abban, hogy a lírai alany a prófétalétnek s a vele járó feladatnak elsősorban a keresztjét, a szálkáját érzik, dicsfényre, koszorúra viszont nem tart igényt: “s megvetek minden protokollt / és minden kincstári babért”. Mintha a mester, Arany János puritán életfelfogása köszönne vissza – ironikusan kesernyés önszemléletével együtt. Mint ahogy Petőfi és Ady nobilis jelleme is tetten érhető az alábbi sorokban: “a közönyöst a langyosat / kiköptem ha nyelvemhez ért”. A verszárlatban a szabadság mint a nembeliség legfőbb értelme, a költészet örök eszménye emelődik már-már mitikus magasságokba; az elmúlás rettenetét is az értelmes mártírium s az életszentség holdudvarába vonva: “ó te annyiszor megdalolt / szabadság ó te nem remélt // gyolcsoddal hogyha meghalok / törüld le ajkamról a vért”. A gyolcs és vér katartikus hatású képei úgy idézik föl a megváltásmítosz Bárányát, hogy eközben az informális helyzet nyugtalanító drámáját, “el-ellobbanó fakó reménység”-ét is képesek kifejezni.

A Koszorú szembeötlően liturgikus szövegét a passiójárás, a kereszthordozás és vérhullatás misztériuma avatja a Kányádi-líra egyik legszakrálisabb darabjává. Az értékszerkezetében és nyelvi megformáltságában erősen rétegezett alkotás a prófétai, a hitvalló, a himnikus és köznapias beszédformák segítségével tárgyiasítja a karitatív-altruista, illetve az eszménytelen-pragmatista élet morálját. A bináris oppozíció egyik eleme a fenséges és magasztos minőség primátusával mutatja föl az imitatio Christi kétezer éves hagyományát (1-2. vsz.), a másik pólus pedig az alantas és profán minőség kihívásával, egyszersmind méltatlanságával vet számot (8-9. vsz.). A krisztusi életpélda tanítását (“ne hagyd, hogy győzzön a rossz: te győzd le jóval a rosszat” – Róma, 12, 20-21) magáénak valló lírai személyiség jól tudja azt, hogy az emberi lét egyszeri, kockázatos lehetőség; kényes egyensúly az animalitás és divinitás között. Miként Cs. Szabó László Firenze című versében szerepel: “Rang az ember, ezt példázza / tekintet és tartás, / angyal között, barom között / szabad a választás”.

Költészetének eszmei-erkölcsi mélyrétegét tekintve, versvilágának metafizikai beágyazottságát, ontológiai motiváltságát és transzcendens ihletettségét vizsgálva nyilvánvalónak látszik, hogy Kányádi-versek lírai alanya is bejárja azt az utat, amelyet Szent Ágoston fogalmazott meg minden időkre: “Magadhoz igazítottál bennünket, Uram, ezért nyugtalan a mi szívünk, míg Benned meg nem nyugszik.”7

Jegyzetek:

  1. Bertha Zoltán: “… egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten” – Vallásos alapélmények a klasszikus erdélyi lírában. In: Uő: In honorem Czine Mihály. Szerk. Görömbei András és Kenyeres Zoltán. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999. 180.
  2. Aurelius Augustinus: Vallomások. Gondolat, Bp., 1982. 83.

Zimányi Árpád

Stílustalanságok

A nyelvhasználat összetevői között megkülönböztetett szerepe van annak a módnak, ahogy közlendőnket megfogalmazzuk. Stílusunk akkor jó, ha figyelembe vesszük a beszédhelyzetet (illetőleg az írásmű műfaját), a témát, a közlemény célját, és természetesen azt, hogy kivel beszélünk, vagy kinek szánjuk írásunkat. Bár nem túl szerencsés fontossági sorrendet felállítani, mégis azt mondhatjuk, hogy a stílus sokszor fontosabb, mint a nyelvi helyesség. Egy kisebb nyelvi hiba ugyanis lehet akár egyszerű tévesztés, ám bizonyos stílustalanságok igen feltűnőek és rendkívül zavaróak.

Napjaink értékválsággal küzdő világában, a hagyományok felbomlása idején meglehetősen gyakoriak a fogalmazási és nyelvi stílustalanságok. Meggyökeresedett közszokás és az igényesség felől nézve elmarasztalólag szólhatunk róluk, másfelől azonban látnunk kell, hogy a nyelvi és stílusbeli változások minden korszak velejárói. A mai helyzetre jellemző, hogy a stílusrétegek összekeverednek, és általános fellazulási folyamat figyelhető meg. A választékosnak szánt beszédhelyzetekben is mind gyakrabban feltűnnek az alsóbb stílusrétegek elemei (szleng, durvaságok). Igaz ez a közéleti, politikai nyelvre, a parlamenti viták hangnemére és a tömegtájékoztató eszközök egynémelyikére. Példáinkat jórészt az utóbbi területekről válogattuk.

Korszakonként változik, hogy mit tart elfogadhatónak, mennyit bírt el ez ízlés és közszokás. Az alsó nyelvi rétegekből való bővülés folyamata nem egészen új dolog, most mégis úgy érezzük, hogy a nemkívánatos jelenségek fokozódnak. Az 1940-es években nyelvművelőink még tiltakoztak az édesapa jelentésében feltűnt öreg, öregem szavak ellen. 1965-ben országos felzúdulás követte a Tenkes kapitányáról írt ifjúsági dalt annak szóhasználata miatt: “… úgy imádom ezt az irtó klassz kapitányt!” De hol vagyunk már ezektől!?

Mai nyelvhasználatuk egyik jellemző hibája a helytelen szóválasztás, amikor a kifejezés stílusértéke élesen elüt a szöveg hangvételétől. A Kossuth rádió Krónikájából származik a következő idézet: “Hazámat életem feláldozásával is megvédem – hangzott a rendőrtiszti fogadalom utolsó mondata, amelyet 512 most végzett hallgató mormogott vissza.” Az esemény ünnepi hangulatával. s a hír választékos megfogalmazásával éles ellentétben álla mondat vége: a fogadalmat tevők mormogása szerencsétlen szóválasztás – ezt a jelenséget nevezzük stílustörésnek. Itt minden bizonnyal a kevésbé gyakorlott tudósító véletlen hibájáról van szó, de létezik – a szépirodalomban úgyszintén – szándékos stílustörés is. Példánkat a kereskedelmi televízió híradójából vettük: “Hajnalig tartott a királyi család esküvői bulija Windsorban”. A könnyedebb hangnem oka a megcélzott tömegek nyelvszokásaihoz való alkalmazkodás, a hivatalos fordulatok tudatos elkerülése, egyszerű jópofáskodás; az eredmény pedig látszólagos összeférhetetlenség: a királyi család bulija.

Más esetben viszont nem térhetünk napirendre a hallottak felett. A tavalyi nagy esőzések idején hangzott el a következő bejelentés, szintén a kereskedelmi híradó műsorvezetőjétől: “Az árvíz közepén rájött a szülés egy asszonyra”. Sokféle testi szükséglet “jön rá” az emberre, de ez a fogalmazás a szülés megindulásának kifejezésére a legkevésbé sem alkalmas a nagy nyilvánosság előtt.

De ne csak a médiát kárhoztassuk! Az általános érték- és stíluszavart jelzi, hogy másféle körökben sem kell messze menni efféle példákért. Jeles történészünk nyilatkozott a rádióban kutatásairól. A figyelemfelhívásnak és a fokozásnak sajátos módját választotta, amikor megállapította: “Ferenc József baromi kötelességteljesítő volt.” Ehhez képest már igazán semmiség, amit más alkalommal hallhattunk egyik kollégájától, akivel Mária Teréziáról beszélgettek, szintén a rádióban: “A hölgy 1741-ben szülte első gyermekét.” A császárnő mint hölgy? Ezzel a témával – a hölgy és az úr megnevezések mai használatával – akár külön is érdemes lenne foglalkozni, egy évtized alatt annyira kitágították a jelentéskörét. Lassan elveszti korábbi választékos stílusértékét, s hovatovább a semleges szinonimájává válik. A női sportolók szinte már csak hölgyek lehetnek a riporterek szóhasználatában, ám a legszélsőségesebb példa, hogy bűnözőket is gyakran e szóval említenek: “A hölgy hátba szúrta férjét.”

Kirívó stílustalanságok hallatán nekem mindig az jut eszembe, hogy miért ítéljük el azokat a gyerekeket, akik iskolai, érettségi vagy felvételi dolgozatukban efféle hibákat követnek el. Milyen nyelvi közegben nőnek föl? Milyen nyelvi hatások érik őket? Találkoznak-e követésre méltó nyelvi mintával? Megérinti-e őket a szépirodalom? Attól tartok, közülük sokan meg sem értenék, hogy mi a baj idézett példáinkkal. Nem ők vagy nem csak ők tehetnek arról, hogy nem érzik a stílusárnyalatok különbségét, hogy nem tudnak a helyzethez, az alkalomhoz illően fogalmazni. A lényeget elkendőző választ kapjuk általában: hja kérem, a társadalom, a kor – “hát erről szól a mai világ.”

Biztos vagyok benne, hogy hosszú távon nem ez a jövő útja. A biztató jövő záloga éppen az iskola lehet, a műveltség presztízsének emelkedése. S a műveltség nem szűkülhet le a természettudományok, a számítástechnika meg az idegen nyelvek területére. Az elhivatott és lelkes magyartanárok munkája önmagában ugyan szélmalomharc maradna csupán. Ám amikor egyre több kommunikációs szakembert képeznek, amikor mind több álláshoz megfelelő nyelvi készségeket is előírnak, amikor kezdünk jobban figyelni egymásra, akkor igenis van jövője a stílusnak. Persze nem a múlt eszményeit kell keresnünk a holnap nyelvében. A változások törvényszerűek, de hogy milyen irányban hatnak, abban nemcsak a tanároknak, nemcsak a nyelv művelőinek és művészeinek van szerepük, hanem a ma emberének, egy kicsit mindnyájunknak is.

 

Közélet

Krupa Sándor

Legyőzve győz

“A marxizmus ópium az intellek-

tueleknek!”

(Raymond Aron)

“A politikai rabok börtöne

tulajdonképpen nem más, mint

olyan hely, ahonnan nem szabad

az elítélteknek élve kikerülniök.”

(Rákosi Mátyás)

I.

A szenvedés által lesz ember az ember!

Igaz, testileg olykor csak roncs-ember!

Csak az érti meg mások szenvedéseit, aki maga is szenved!

Aki szenved, hamar a kereszt tövében találja magát: átkarolva azt, vagy káromolva!

Az előbbi erőt talál a keresztben, az utóbbi kétségbeesést!…

Ezek a gondolatok foglalkoztatták dr. Baranyai Jusztin volt budapesti egyetemei professzort a váci börtön úgynevezett Doberdó-részlegében. Doberdó a bolseviki ávósok mérőszalagja szerint is a legkegyetlenebb büntetőhelynek számított. Azért ide vágták be azt, akit halálra akartak senyveszteni.

Ez a kistermetű, hetvenéves, törékeny testű szerzetes, akit a teológia világhírű tudósaként s Mindszenty hercegprímás tanácsosaként ismert a világ – vele kapcsolatban buktatták is le –, még nem ment át Dante poklának minden kínján. Még “nem döglött meg”, mint őrei szokták mondani. Kárhozatba taszítására hóhérai találtak elegendő okot, ürügyet. Most azt, hogy munkahelyén asztalnál nyilvánosan imádkozni merészelt. Ez pedig nemcsak törvénysértés, hanem nyílt lázadás is a rendszer ellen. Hóhérai remélték, ez lesz az utolsó állomása.

Kint a barkák már cirmosodtak. A tulipánok pattantgatták bimbóikat. A nárciszok próbálgatták tavaszi illatukat. Délutánonként a város templomharangjai keresztútra hívogatták a szenvedőket.

Dr. Baranyay lélekben velük tartott. Hol lehetne üdvösségesebben elmélkedni Jézus szenvedéséről saját keresztutunkat is járva, mint a börtönben? Hol dönthetné el biztosabban az ember, hogy Jézus nyomában jár-e, vagy tőle messze elmaradt keresztjének hordozásában? Cirenei Simonként halad Jézus mellett, vagy valahol hátul latorként lődörög hóhérok korbácsától biztatva? Megdöbbentőbben hol hallhatná az ember Jézus szavát, mint itt: “Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét, s úgy kövessen engem!”

Földalatti zárkájában szerette volna a stációkat legalább kereszttel jelölni. A falak tele voltak frivol, üres rabírásokkal, bántó és bátorító firkálásokkal, rajzokkal. A sok piszok között a kis keresztek meghúzódhatnának észrevétlen. Ám semmi eszközt sem talált, amellyel ezt a pár vonást meghúzhatta volna.

Minden másnap-harmadnap gömbsúlyokkal terhelt láncot vertek csuklójára. Ezzel sétáltatták olykor. Egyik visszatérésnél a lelógó láncában megbotlott, s elvágódva csuklóját felhasította a bilincse. Bőségesen csorgott vére, mintha minden cseppje szabadulni szeretne nemkívánatos börtönéből. Pár pillanatig nézte e kis piros csermelykét. Örült neki. Enélkül börtön a börtön? Bilincs a bilincs vér nélkül?… Belemártotta csont-bőr ujját, s tizennégy keresztet rajzolt vele a falra. Lehetne ennél alkalmasabb festék a stációk ábrázolására? Az élet még senkinek sem burkolt keresztutat másból, csak vérrögökből. Ezért nem is lenne szabad másként járni, mint kereszttel vállunkon, vagy legalább szenvedésünk mankójával a kezünkben.

Ő ezután, ha tehette, mindig bilincseivel járta zárkájának keresztútját.

Ha cellájában a rab járkál, mint a ketrecbe fogott állat – s ez egyébként nincs neki megtiltva –, olyan természetes, mintha kint sétálna. De ha a rab, mint Baranyay is, fal felé fordulva járkál, s ezt is csak ritka lépésenként, sőt: közben térdet hajtva, ez az őrnek már gyanús. Sőt: bizonyos, hogy valami tilosat cselekszik, ha ugyan nem az elméje borult el, ami itt eléggé gyakori.

Nem meglepő tehát, hogy az ügyeletes főhadnagy rajtaütéssel beugrott a zárkájába. Ez a tiszt nem a legrosszabb hírnek örvendett. Arca intelligens. Mozdulatai fegyelmezettek. Sohasem adta jelét, hogy a papok nyomorgatására különösebben vadászott volna. Talán ezért is nevezték a rabok “Jámbor” főhadnagynak. Kérdése most is nyugodtan hangzott:

- Mi csinál, Baranyay?

- Elmélkedem – hangzott az éppen olyan nyugodt felelet.

- Miért kell ahhoz a fal felé fordulni? A cellát így körbejárni? Olykor térdet hajtani? S melléje bilincseivel!

- A keresztutat végzem.

- Ó, a keresztutat? Így már érthető. Mondja, Baranyay, nem elég a sajátja, hogy még Jézuséval is gyötri magát? A józanok futnak a kereszttől. Az eszelősök veszik fel önként.

- Igaz. A keresztutat, illetőleg a keresztet csak az eszelősök veszik fel önként, s járják vele a keresztutat. A szeretet eszelősei, főhadnagy úr.

- Eszelősnek tartja magát, Baranyay?

- Szeretnék a szeretet eszelőse lenni. De nem könnyű az, főhadnagy úr. Nem könnyű! Önzésünk jobban szeretné lábunk alatt látni a keresztet, mint súlyát vállunkon érezni. Ezért kell Jézus keresztjére gondolnunk, hogy példáján buzdulhassunk.

- Vigyázzon, Baranyay, mert itt már sokan lettek eszelősök, ha nem is a szeretet eszelősei. Vigyázzon! A kereszt könnyen eszelőssé teheti az embert. S legtöbbször nem a szeretet eszelősévé. Egyébként a keresztút végzéséhez kép is kell.

- Nem föltétlen. Olykor elég csak a keresztjel.

- Itt van keresztjel?

A főhadnagy nem várta meg a választ. A falhoz ugrott, s tüzetesen megvizsgálta. Hamar ráakadt a kis piros keresztecskékre. Végigfutott rajtuk. Haragba indulón kérdezte:

- Mondja, honnét szerezte a festéket?

- Nem festék az!

- Nem? Mi más lehetne?

- A vérem!

A főhadnagy hátrahőkölt:

- Vére? Lehetetlen! Ezért csak nem vágta fel erét? Öngyilkos akart lenni? Mutassa, honnét vette vérét?

Baranyay megmutatta az elgennyesedett, vörös szegélyű, bekötetlen sebét a piszkos rabgúnya és bilincse alatt, a bilincstől most is elevenre dörzsölve.

A főhadnagy hol a rabra, hol a sebre nézett. Látszott rajta, kezdi hinni, hogy a szerzetesnek már nem tiszta az elméje:

- Felvágta?

- Nem. Esés közben a bilincs szakította ki.

- S maga, ahelyett, hogy bekötötte volna, piszkos kezével belemászott a sebbe. Elfertőzött seb. Vérmérgezés lehet belőle. Miért nem kötözte be azóta?

- Lehet? Szabad?

- Imádkozni sem szabad, mégis megtette!

- Reméltem, nem veszik észre. De a kötést már másnap meglátták volna. Mondja, főhadnagy úr, mit kaptam volna én azért a kötésért?

- Baranyay, miért kellett a vérével festenie?

- Van más? Van-e nekünk még másunk, mint pár el nem vett vércseppünk? És testünkbe vágott keresztünk?

- Miért gyötri magát a keresztúttal?

- Már mondottam, hogy Jézus példájából erőt merítsünk sajátunk elviselésére!

- És merített?

- Ha nem merítettem volna, már nem élnék. Régen azt tettem volna, amit az imént emlegetett. Élet ez itt? Ennél nem kívánatosabb-e a halál? De ha ő kitartott szenvedésében haláláig, mégpedig a kereszthalálig, nekünk is ki kell tartanunk utolsó leheletünkig!

- Miért?

- Mert ha az ő szenvedésének volt értelme, a miénknek is kell, hogy legyen! Ezen a világon mindennek van értelme. Csak a szenvedésnek ne lenne? Nemhiába viselt töviskoronát! Nemhiába viselünk mi sem!

A főhadnagy vonásai meglágyultak. Szinte kedvesekké váltak. Szemével messze nézett, mintha emlékei között járna, s ott kutatna. Mintha nem a bilincseit csörgető szerzetes válaszait hallaná, hanem egészen mást…

Egészen más emberként fordult véres kezű rabja felé:

- Tudod-e, Baranyay, hogy általad a börtönben másodszor találkozom a szenvedő Jézussal? A tövissel koronázottal? Az első találkát nem felejtem el. A másodikat sem fogom. De mindkettő érthetetlen számomra. Veronikaként mutattok nekem egy arcot, amit én én el nem fogadhatok.

- Ki volt az első?

- Mindszenty. A gazdád. A bűntársad!

- Ő is itt van?

A főhadnagy felelet helyett kinézett a folyosóra, nem hallgatja-e őket valaki. Aztán suttogóra fogta hangját:

- Ilyet ne kérdezz! Hol van, hol nincs! Inkább elmondom esetemet vele. De hallgass róla, mint a sír. Én nem vadászom keresztre, és nem óhajtok töviskoronát.

 

(Részlet a szerző A sarló-kalapács áldozatai c. könyvéből. DeWitt Michigan, 1979)

Patkós Attila

Ha megnyílnak az ajtók…

Az ünnepek múltával némelyek kiürültnek érzik magukat, mások feltöltekezve élményekkel, telítve erőforrással, bizalmukat vetik a jövőbe. A húsvéti életöröm alapja a belső hitből fakad, s ez a hit ajándék, ami nélkül aligha beszélhetünk boldog, bizakodó életről.

Milyen sokan bezárkóznak lakásaikba, az ünnepeken talán ki sem moccannak. Mondhatnók, a tanítványok is ugyanezt tették, mármint bátorság és hit nélkül.

A bezárkózottság idején végbement a nagy misztérium, a feltámadás, amely a döbbenet erejével hatott mindenkire. Az egyik tanítvány olyannyira hitetlen volt, hogy a megelevenedés tényét csak úgy volt hajlandó elhinni, ha a sebeket közvetlenül megérinthette. A mi hitünk töredékes a tanítványokéhoz képest. Mi nem láthattuk azokat az akár kézzelfogható csodákat, amelyeket ők az első században átélhettek. Kétezer év múltával annál inkább át kell esnünk nekünk is a kétségeken és megnyugvásokon, a lelkendezés és hitetlenség fokozatain, vagyis a lelki-szellemi élet minden megrázkódtatásán, mert a körülmények sokszor Jézus Krisztus ellen szólnak. Azok az emberek, akik földi jólétben, világi mámorban élnek, esetenként még a hívőket is meg tudják téveszteni hitükben, sőt akár ellenségeskedést is szítanak.

Tamáshoz hasonlatosan a jövőben is lesznek nehezen hívők, akik megtévesztve, bátortalanítva, lelkük minden korábbi békéjét és hitét önmaguktól elvetik, mígnem egy soron következő betegség ágyhoz kötöttségében és kiszolgáltatottságában megtapasztalhatják a krisztusi személyes jelenlétet, ami által felgyógyulhatnak.

Mindössze azt kell észrevenni, hogy a gyógyulás miként ment végbe, nem kicsinyítve az ápoló személyzet áldásos tevékenységét! Aki így vizsgál összefüggéseket, az rá is talál a lényegre, és az emberi erőfeszítéseknek már nem tulajdonít olyan nagy fontosságot, mert ráeszmélhet a természetfelettire, s attól kezdve hisz, és bizodalma van. Teremtőjében, földi zarándoklatának elhívójában.

Amíg a krisztusi korban a lakás volt az elreteszelt, bezárt ajtókkal, az ma valamennyiünk szíve-lelke, amely a szellemiekben nem enged bebocsátást. Hogyne áhítoznánk az ilyen zárkózott állapotban a “Ne féljetek” és a “béke legyen veletek!” szelíd szózatot, amely nélkül elveszettnek, alámerültnek, örökös kétkedőnek, zsörtölődőnek tudhatjuk magunkat. A jövőben is lesznek olyanok, akik a csodáét várják, mert csak akkor hajlandók hinni, ha látnak…

Abban az időben Tamás ezt hallotta, miután ujjait a sebhelyekre tette: “Te most hiszel, de mondom neked: Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek!”

Mi sem vagyunk egy hajszállal sem jobbak, mint az egykori tanítványok. Elcsüggedünk, kicsinyhitűségünkben kételyekbe bocsátkozunk, tépelődünk, rágódunk, ha nem egészen úgy mennek a dolgok, ahogyan elképzeltük. Esetenként mi is bezárkózunk, mint csiga a házába, és sem a belső, sem a külső világról nem akarunk tudni, ha látszólagos ellentmondások merülnek fel. S akiről azt gondoljuk, hogy eltávozott tőlünk, közel van hozzánk, csak – nem mint az első században testileg láthatóan –, hanem szellemileg!

Már Magdolnának is azt kell mondania: “Asszony, ne nyúlj hozzám!” Ugyanis átszellemült test volt az, amelyet láthatott, és amely embertesti érintésre nem volt alkalmas. Amikor később tanítványaihoz a bezárt helyiségbe érkezett, már megengedte, hogy mint testet észleljék a sebekkel. Amíg testileg élt az emberek között, nem tudatosodott mindenki előtt istenszerű lénye, vagyis az, hogy olyan erők és tulajdonságok birtokosa, melyekkel a mindennapok embere nem rendelkezik.

Ha nem következett volna be a dicsőséges feltámadás, és nem tartotta volna meg valamennyi korábbi ígéretét, akkor egy hónap sem telt volna el, tanítványai rögvest visszatértek volna eredeti foglalkozásukhoz, és a Vele átélt eseményeket csak álomnak tekintették volna. Mivel azonban még egyéb csodákat és jeleket is tett az életükben, megnyitván szellemi szemüket és fülüket, a legkisebb megrázkódtatás nélkül dacolni tudtak minden eljövendő veszedelemmel, amelyeket az akkori körülmények és a tanítói hivatásuk a felszínre sodort, beleértve a keresztényüldözést és a mártírhalált. A feltámadás után negyven napig a követői körében marad, megerősíti őket, és szemük előtt lezajló mennybemenetelével megpecsételi missziós tevékenységét. Átszellemesedve istenlényének Forrásához visszatér.

Mi, akik maradtunk viszontagságos körülmények között, látszólagos távollétében, arra emlékezünk, amit Ő egykor mondott övéinek: “Egy kevés ideig nem láttok engem, de rövid idő múlva újra látni fogtok!” Addig pedig bennünk él a szívünkben, cselekedeteinkben.

 

Munka nélkül, kényszerpályán, kiszolgáltatva

Nem szül ez jót…

Mostanság alighanem csak kevesek mondhatják el magukról, hogy állásuk rendíthetetlen és biztos. S ha úgy is érzik, még akkor is történhetnek váratlan fordulatok. Valljuk be nyíltan – legalább önmagunknak –, hogy a munkanélküliség réme tömegeket foglalkoztat. Aki a munkanélküliek keserű kenyerét eszi, azért, aki még nem –, hát azért. Elvégre bárkinek fel lehet mondani.

A megfellebezhetetlen varázsszó: az átszervezés. Ebbe aztán minden “vegyesfelvágott” belefér. Ki-ki kénye-kedve szerint úgy magyarázza, ahogy éppen pillanatnyi hangulata diktálja. Ettől még a rendszer jól működik. Átszervezni pedig keresztbe-kasul is lehet. Sőt, oda-vissza. Ezzel ugyan lehet időt strukturálni, de leélni egy tartalmas életet már kevésbé. A lélekromboló hatás nyilvánvaló. Ezt a tényt az is elfogadja, akit nem érint. A helyzeten mit sem változtat, hogy milyen indok alapján került perifériára, kényszerpihenőre a hajdanvolt aktív dolgozó. A lényeg, hogy itt és most elvesztette azt, ami a legelemibb: a munkához való jogát.

Mondhatnánk, ez egy átmeneti állapot, ugyan miért is kellene ebből problémát csinálni? Csakhogy az életben valójában nincsenek átmeneti dolgok, mert az egyszeri és megismételhetetlen földi élet szerves részévé merevedik a kényszerpálya. Ha alaposan belegondolunk, ez is megállja a helyét. Milyen sokan elmondták, leírták már, hogy a munkanélküli szociálisan, mentálisan veszélyeztetett, nem ura önmagának, időbeosztása felborul, megalázott, önértékelési zavarokkal küszködik, szélsőséges és kontrollvesztett esetben a személyiség szétesése is bekövetkezik. A potenciális munkaerő napról-napra devalválódik. Mindez azért, mert a nyilvánvaló problémák kezelésére nincs intézményrendszer. Magasan képzett munkanélküliek viszont vannak.

Az elbocsátottak béréből emelni lehet a maradók fizetését. Aki kiválasztott, úgy érzi, megérdemli, mert hiszen a távozó munkáját is elvégzi, még akkor is, ha a rálőcsölt szakterülethez nem ért, vagyis dilettáns. Soha nem látott mértékben virul a konformizmus. A “ne szólj szám, nem fáj fejem” és a pletyka mint verbális agresszió, jól megfér egymás mellett. Csakúgy, mint a rejtett haszonként megjelenő másik embertárs lejáratása. Nem szül ez jót, mert demoralizál. Túl azon, hogy normavesztett és erkölcstelen, vállalni kell a más a kollégákat. Jó lenne világos, tiszta statisztikát látni, mert sokkal több a nem jegyzett munkanélküli. S az ő helyzetük az igazán húsbavágó! Tegyünk értük!

Kaló Béla

Iluska és az automata mosógép

Általános iskolában tanító magyartanár ismerősöm elborzadva meséli, hogy az egyik ötödik osztályos tanítványa irodalomórán készítendő János vitéz-illusztrációhoz a patakban lábát áztató Iluska mellé aggregátorról működő automata mosógépet rajzolt, ugyan töltse már hasznosabb tevékenységgel szabadidejét az a lány, “hagyja a mosott ruhát másra”.

(Ennél már csak egy felelet kezdete jobb, ugyanezen témában. – Helyszín: faluvég, délután, két szereplő. Vagyis három, a mosóteknővel. Jobban mondva négy, a házőrző pulival, ő a kíséret. – Mint egy filmnovella nyitó képe.)

Ím, a képzelet és fantázia játékai Minimax-módra. Hazai szociológusaink szerint az iskolák serényen végzik a legtehetségesebb és legszorgalmasabb tanulók kiválogatását, az emberi beruházás fontossága mindenekelőtt való, ugyanakkor a francia Bourdieu már jó harminc éve megmondta, hogy a valóságban az erős differenciálódás révén mindössze kijelölődik egy-egy tanuló helye a társadalomban, ahol a privilegizáltabb családok gyermekei otthonról készen hozzák magukkal a muníciót (mellékelt két példa ilyen).

Hogy jön ez ide? Úgy, hogy gyermekeink ma már máshogy gondolkodnak; a szülői házban, a baráti csoportokban és a média által elsajátított kultúra olyannyira meghatározó erejű, hogy az iskolai oktatás képtelen változtatni rajta. A nyelvhasználat, a kommunikatív képesség, a kreatív gondolkodás – a kulturális tőke mára átalakult, a hagyományos nyelvi formákkal és pedagógiai metódusokkal alig-alig megy valamire a konzervre szoktatott tanár. Baj-e ez?

A meggyökeresedett szokások, az elvárások, a szabályokkal és dokumentációval kiépített iskolai rend (a tanóra rendje, a számonkérés rutinvizsgája) gépiessége, a poroszos stíl ugyan fölváltható a liberálisabb, mondjuk a fajtatiszta holland-amerikai módszerrel (bár utóbbi totális bukása kész tényként kezelhető), de inkább a kettő vegyítése kívánatos, beletörődve gyermekeink megváltozott kommunikációs-kreációs világába.

Hatéves kor körül bajos a gyermek intelligenciáján belül az öröklés és a környezet hatását különválasztani. Ha korreláció mutatkozik a szülők és a gyermekek intelligenciaszintje között, akkor sem tudjuk pontosan megmondani, hogy ebben mekkora szerepet játszik a genetikai értelemben vett öröklés és a “társadalmi öröklés”.

De flashback a patakban ázalgó Iluskára, több mint másfél évszázad “meselátása” változott meg itt, a hangnem és a vizualitás: a népi mese anekdotikus hangvétele groteszkké vált, merthogy az eredeti – urambocsá’ 2001-ben anakronizmus egy tízéves forma lurkónak. Anakronizmus úgy, hogy ma már nincs tere a folklorizmusnak, a parasztkultúráknak. Ha akarjuk, ha nem – az oktatásban a legkevésbé.

A János vitéz, mint hausmärchen, tündérmese talán nem hat annyira a gyermeki képzelőerőre (s itt megint figyelembe kell venni a hozott otthoni örökséget és a társadalmi tagozódást is) mint gondoljuk, de nem-tanítása ugyanolyan badarság lenne, mint házat építeni fundamentum nélkül. Csak akkor fogadjuk el, hogy a 21. század elejének gyermeke máshogyan fogadja be, mint ahogyan azt a középkorú pedagógus konzerv-attitűdje megelőlegezte neki. A mese lényege éppen valamely leleményes módszer, amelynek segítségével a hős valami nehézségen vagy veszélyen győzedelmeskedik. A gyerek persze magyarázkodik: ha nem kell a mosásra figyelni, akkor könnyedén létrejön a szerelmi bájcsevely Jancsi és Iluska között, s akkor talán (továbbszőve a fonalat) a gondos leány figyelmezteti a fiút az elkóricáló nyájra – s akkor nincs konfliktus, de történet sem. A praktikum ez esetben megöli a szüzsét. (A történet persze folytatható, s elvihető más irányba is, talán éppen a szappanoperák törvénye szerint).

A ma gyermeke mítoszra vágyik, nem szimpla parasztmesére. Ha ez utóbbit kapja, önkéntelenül is ironikussá válik, parodizál. Fölújítja a kopottas kópiát. Megnyugtattam hát aggódó ismerősömet: a hiba nem benne, s nem is Petőfiben van. Sőt, egyáltalán nincs is hiba. A hiba talán az elvárásban van. A “kollektív képzelet” – mint várható válaszlehetőség alfája egy időszakot véglegesen és bizonyosan lezárt, jöhet a hagyományt nem tisztelő individuum, ami ismeret hiányában kedvesen pimasz, meghökkentő és eltérő, a konzervatív klisék ellenében őszinte és pofonegyszerű.

Akár maga az élet.

 

Cserniczky Dénes

Derûs percek

Az élet komoly dolog. Komolyan is kell venni. De humor nélkül végzetesen komoly, sőt komor lenne.

Az ember jön-megy, csetlik-botlik a mindennapi életben. Itt is történik valami, ott is hall valamit. Ezek aztán lerakódnak az ember tudatában, vagy még lejjebb, a tudatalattiban. Most fogtam egy kis csákányt és nekiláttam, hogy ezeket az apró-cseprő dolgokat kibányásszam.

Kezdjük talán XXIII. János pápával. Rendkívül szimpatikus, színes személyiség volt. Tudott dolog, hogy végtelen egyszerű családból származott, így keményen meg kellett küzdenie mindenért. Ő pedig szelíden küzdött, és egyre feljebb került a mennybe vezető ranglétrán már itt a földön. És eljött a nap, amikor a világ minden tájáról összehívott bíborosi konklávé őt választotta pápának. Ő lett a katolikus egyház látható feje. Ez a szelíd, mindig mosolygó ember egyik pillanatról a másikra a földi ranglétra talán legmagasabb fokán találta magát. Egy világ hódolt neki. Ő pedig továbbra is mosolygott és hordozta a keresztet, mely meg volt terhelve a rábízott nyáj milliónyi gondjával-bajával. Mivel a papok is emberek, így napjai nagyjából úgy teltek, ahogy más embertársának is: reggel felkelt, intézte a dolgait, délben megebédelt, délután folytatta tevékenységét, este megvacsorázott és lefeküdt. Megválasztása után pár nappal is éppen, hogy ágyba került, amikor eszébe jutott egy igen talányos teológiai kérdés.

- Majd megbeszélem a pápával – gondolta.

Hirtelen felült.

- De hiszen én vagyok a pápa…

Szelíden mosolyogva hajtotta fejét vissza a párnára.

- Majd megbeszélem az Úrral.

Ugyancsak Olaszország. Maradjunk Rómában (hisz minden út Rómába vezet). Élt itt Rómában egy márki. Nem volt ő híres semmiről. Nem volt sem hős, nem volt hihetetlenül gazdag, egyszóval nem volt semmi olyan, amiért lépten-nyomon emlegették volna. Egy valamije volt csak, amivel kiemelkedett embertársai közül. Azzal, hogy 106 éves volt. Ez bizony nem semmi, pláne, ha hozzátesszük azt is, hogy ép, egészséges, mozgékony öregúr volt.

Az olaszok általában vallásos, templomjáró emberek. Így volt ezzel a mi márkink is. Mígnem egyszer elmaradt. Heteken keresztül nem látták megszokott templomában a megszokott helyen ülni. Beteg? Nem volna csoda, hiszen túl van a legszebb férfikoron. Az sem volna csoda, ha még komolyabb történt volna. Egy napon Róma valamelyik zegzugos utcácskájában sétálgatott egy fiatalember, akit szorosabb kötelék fűzött az idős arisztokratához, és mit lát? Szembejön vele az öreg márki a maga 106 évével.

- De örülök, hogy látom, kedves márki – lelkendezett. – Mi történt Önnel, hogy heteken keresztül nem láttuk a templomban, hiszen Ön olyan vallásos.

- Tudja, fiam – válaszolt a márki –, ennek nagyon egyszerű magyarázata van. Ha már a Jóisten ilyen sokáig megtartott erőben-egészségben, nem akarom felhívni magamra Őszentfelsége figyelmét!!!

Huszti Zoli bácsi jól ismert alakja volt Egernek (no, most már itt vagyunk a magyar Rómában, Egerben). Nagyszerű muzsikus, kiváló karmester hírében állt, és ezek mellett örökmozgó is volt. Kulturális eseményt elképzelni sem lehetett nélküle. Szerencsés emberként atyai jó barátomnak mondhattam Zoli bácsit. Ő mesélte el a következő történetet.

Jó barátom volt X.Y. (a mostani népszámláláskor sem kellett feltüntetni a személyi nevet – Szerző megjegyzése). Frissen végzett jogász volt, s mint ilyet, kinevezték egy vidéki városba valamilyen funkcióba. Leköltözött. Kivett egy albérletet, ahogy ez szokás ilyen független legényembernél. Iratait egy orvosi táskához hasonló alkalmatosságban hordta. Ez lett a veszte.

Egyik éjjel zörgettek az ablakán.

- Doktor úr, keljen fel! Édesanyám nagyon beteg. Tessék kijönni hozzánk!

Barátom kinyitja az ablakot.

- De, jó ember, én nem vagyok orvos, én jogász vagyok!

- Doktor vagy nem doktor?

- Doktor vagyok, de jogi doktor!

- Doktor vagy nem doktor?!! – ez már igen fenyegetően hangzott.

Mit volt mit tenni, felöltözött, felült a szekérre.

A tett színhelyén azonnal látta, mint laikus, hogy egy egyszerű megfázásról van szó, ami magas lázzal jár. Elküldött a patikába valami lázcsillapítóért. Ezt beadta a betegnek és hazament.

Másnap jött a fiatalember.

- Doktor úr! Édesanyám meggyógyult. Maga egy csodadoktor!

El kellett menekülnie a városból.

Az orvosi táskát kicserélte.

Maradjunk Egerben.

Itt tevékenykedett annak idején mint újságíró Herbst Ferenc, akit később Ősz Ferencként ismert meg az egész ország. Jó barátok voltunk. Ismerte a házasságellenes elveimet. Sokat beszélgettünk, sokat vitatkoztunk erről is. Azután, ahogyan ez lenni szokott, ő is megnősült, én is megnősültem.

Tomboló nyár, rekkenő hőség: irány a strand. Ki az, akivel összeakadunk? Feri.

- Ferikém! Bemutatlak a feleségemnek.

A strandon alig pár tízezer ember. A politikában a fejünk felett Damoklész kardjaként a minden nyárspolgári csökevényt elutasító Rákosi-rendszer. Feri gálánsan meghajol, és kezet csókol a nagy nyilvánosság előtt, és azt mondja:

- Gratulálok! Asszonyom, Ön nagyobb tettet hajtott végre, mint egy bolhacirkusz betanítása!

Majd rám nézett:

- Te pedig beléptél a hülye, de becsületes emberek sorába!

Fáy István

Tegnap és ma

Lapunknak több ezer olvasója van, akik tanulmányaikat a két világháború között végezték. Ezek valamennyien jól tudják, hogy abban az időben a nádpálca egészen 14 éves korig a nevelés nélkülözhetetlen eszköze volt. Jól emlékeznek tehát a “tenyeresre”, “körmösre” és a “fenekesre”, amelyet a szülők által erre felhatalmazott “szülő” – a tanító – osztogatott, kinek-kinek aszerint, ahogy megérdemelte. Odahaza a csintalan nebulót apja vagy anyja egyszerűen a térdére fordította, és attól függően, hogy mennyi “rossz fát tett a tűzre”, tenyerével vagy nadrágszíjjal tángálta el, és ezzel elintézte a “családi ügyet”. Nem hiányzott azonban – különösen a szájaskodás és szemtelenkedés esetén – néhány jól irányzott atyai pofon sem.

Ha mai szemmel nézzük azt a világot – amikor a szeretetteljes szigor tettlegességet alkalmazott, hogy a csemete vadhajtásait nyesegetve egyszer sűrűlombú, egészséges, sudár fává nőjön –, úgy tűnik, mintha ez a kőkorszak brutális gyermeknevelése lett volna. Egy nagy eredményt azonban nem lehet letagadni: az általános képességű gyerek 10 éves korában helyesen írt, fogalmazott, hibátlanul tudta a négy alapműveletet, a szorzótáblát, ismerte hazája történetének legfontosabb eseményeit és földrajzát, a bibliai történeteket, nem is beszélve a sok versről és dalról. Az egészen természetes, hogy a negyedik parancsolat maradéktalanul megvalósult a gyakorlatban. E kemény nevelés ellenére sem jutott egy lánynak vagy fiúnak sem az eszébe, hogy lázadozzon, mert érezték, hogy e szeretetteljes szigor a jövőjüket szolgálja.

Mikor tízévesen a középiskolába (polgári, gimnázium) kerültünk, osztályfőnökeink mindjárt az első napon kiosztották a kis szürke “ellenőrző könyvet”, melyben még egy-két óra mulasztást is igazolni kellett a szülőknek. Ebbe írták be negyed- és háromnegyed évenként az “intőt” abból a tárgyból, melyben a diák előmenetele nem volt megfelelő. Ugyancsak itt örökítették meg az “osztályfőnöki megrovást” is, ha arra a tanuló okot szolgáltatott. Mindezeket azonnal alá kellett íratni otthon, és másnap reggel bemutatni tanárunknak. Ilyen módon az iskola és a szülők kapcsolata folyamatos és nagyon harmonikus volt.

Ha ma erről beszélünk a TV és a diszkók által nevelt ifjaknak a komputerek világában, magunk is érezzük, hogy olyan ez nekik, mintha az elsüllyedt Atlantiszról regélnénk. Teljesen megfordult a világ fél évszázad alatt, mert a szülőkből lett a gyermek, a gyermekekből pedig a mindentudó felnőtt. A különbség mindössze az, hogy abban az időben apánk, anyánk és tanítónk ismerte jó és rossz hajlamainkat, így nagy szeretettel igyekeztek helyes irányba terelni bennünket. A mai fiatalok azonban kézlegyintéssel intézik el a maradinak nézett “my old man”-t vagy a “mom”-ot.

Napjaink pedagógiai elve, hogy minden gyerek hajlamainak megfelelően, teljes szabadságban fejlődjön a szülők és a tanítók befolyása nélkül. Nagyszerű példát láttam erre néhány héttel ezelőtt az egyik félórás TV “comic” műsorában.

A 35-40 év körüli jóarcú, nyilván tisztességes keresetű apa felmegy az emeletre, ahol bekopogtat egy ajtón. Háromszori kopogtatásra nincs válasz. Először a szobát látjuk. A falon Elvis Presley és Michael Jackson bekeretezett képe, azonkívül rock-sztárok és marslakónak öltözött gladiátorok, azaz néhány futball-szupersztár portréja. Ezután az ágyra irányul a kamera, amelyen egy 10-12 éves fiú, fülén hallgatóval, eltorzult arccal rángatózik, mintha vitustánca lenne. Az apja háromszor szólítja: “Frankie, Frankie, Frankie”. Mivel nem kap választ, megérinti a fiú vállát. Az dühösen lekapja a fülhallgatót, és gyilkos szemekkel ráordít az apjára: “Mit akarsz, nem látod, hogy dolgom van?” (Don”t you see I am busy?) Mire az idiótát játszó papa: “Bocsáss meg, fiam, hogy zavartalak, majd ha már ráérsz, megint feljövök, mert szeretnék veled beszélni.”

Mindenki jól tudta, hogy az apa nem gyengeelméjű és legszívesebben lekevert volna a pimasz kölyöknek két hatalmas pofont. Mégsem tette, mert ott áll a személyes szabadság és az “alapvető emberi jogok” tilalomfája. Ezt a gyermekek “védelmében”, a “child abuse” (gyermekkínzás – a Szerk.) megakadályozására, törvény erejével biztosították oly módon, hogy tettlegesség esetén a suhanc, vagy az ifjú hajadon bemegy a rendőrségre és feljelentheti apját és anyját. Sajnos, ez már sokszor előfordult, főleg amikor az apa kábítószert élvező gyermekének – aki lopni is képes volt, hogy napi adagját megszerezze – egy-két kijózanító pofont adott.

Mondani sem kell, hogy a törvény előtt minden alkalommal az ifjúnak lett igaza, “demokratikus jogainál” fogva. Több ilyen esetről olvastam. Érdekes módon az általános 3-8 hónapi szabadságvesztés végrehajtását minden ítéletnél felfüggesztették, hogy az elítélt apa, felperes gyerekének biztosítani tudja a lakást, élelmet, ruházkodást és a zsebpénzt. Mert ebben a “lótuszevő” szabadosságban a törvény kizárólag a gyermekeknek biztosítja a “jogát”. A szülőknek csak kötelességei vannak.

Január 8-án aztán a lapok közölték demokráciánk minden nemzetet és jogrendszert felülmúló új törvényét az ifjúság jogainak védelmére, mely a szülőket és a tanárokat, illetve azoknak már régen nem létező jogait végérvényesen kikapcsolja vadon burjánzó utódaik neveléséből. Többen nagyon megdöbbentek ennek nyilvánosságra hozatala olvasásakor, még a törvényhozás egyes tagjai is. Én nem, mert számomra a mai világban már semmi sem meglepő.

Arról van szó, hogy egy törvényjavaslat törvényerőre emelkedett Ontarióban. Ezt Mr. Frank White, a “tájékoztatás szabadságának koordinátora” (Freedom of information coordinator) fogalmazta meg. A javaslatot tartományunk parlamentje elfogadta. Két egészen meglepő újítást tartalmaz:

1. Minden 16. évét betöltött személy tanulmányi eredményeinek és magatartásának nyilvánosságra hozása szigorúan tilos. Így bizonyítványukat és rekordjukat az igazgató vagy az osztályfőnök csak a tanuló írásbeli engedélyével közölhetik a szülőkkel. Azért szükséges ez, mert nevezettek esetleges befolyása sértené az ifjak “alapvető emberi jogaiban” meghatározott személyes szabadságát.

2. Az iskolaszék (school board) nem közölheti a szülőkkel, ha gyermekük két hónapig igazolatlanul távol van a tanórákról. Ezután is csak úgy, ha a tanuló erre írásbeli engedélyt ad az iskolának, az igazgató kérésére. Ha ez nem történne meg, úgy a fiú vagy leány kártérítési pert indíthat a középiskola, illetve a Board of Education ellen.

Ez aztán az igazi demokrácia és az ifjúság védelmének kimagasló példája! Befogadó hazánk legnépesebb tartománya bebizonyította, hogy nemcsak a színesek, hanem a Közép-Európát kivéve minden emberi jog és szabadság védelmének rettenthetetlen harcosa, ahol lassan már az óvodások is teljesen önálló utakon járhatnak a szülők kötelező anyagi támogatásával, anélkül, hogy “magánéletükbe” beleavatkozhatnának.

Vannak, akik nem értenek egyet a törvénnyel, mint Can Jackson, a burlingtoni kerület képviselője, aki interpellált, de a miniszterelnök azonnal kijelentette, hogy semmi garanciát nem adhat ennek megváltoztatására. (…could not give any guaranties)

Hát itt tartunk! Fiaink, lányaink elvégeznek 13 osztályt, de írni, olvasni vagy számolni nem tudnak, mert az régen kiment a divatból. Legfeljebb a nevüket tanulják meg leírni, mert mégiscsak szégyen lenne kereszttel aláírni a csekkjüket, ha ebben a “minimális” munkanélküliségben valahol alkalmaznák őket. Jogaik azonban vannak! Ezeket szigorúan érvényesítik a hatóságok is, mert inkább a szülők legyenek néhány hónapot börtönben, minthogy a jövő letéteményeseinek a haja szála is meggörbüljön. Sokan megkérdezik: milyen lesz az általuk vezetett jövő? Teljes őszinteséggel válaszolom: Nem szeretném és nem is akarom megérni. Ehelyett elhunyt szüleimnek, tanítóimnak és tanáraimnak hálásan csókolom meg gondolatban a kezét, éppen úgy, mint katonai elöljáróimnak, mert keménységük szeretetével embert neveltek belőlem társaimhoz hasonlóan, akik abban az elsüllyedt világban nőttek fel, amelyben én.

 

Murawski Magdolna

Két világ pedagógiája

A fenti cikket másodközlésre vállaltuk el. Először a Magyarság c. amerikai lap 2000. december 23-i számában jelent meg. Természetesen nem azért tettük közzé, mintha minden megállapításával egyetértenénk. Hogyan is lehetne visszasóvárogni a nádpálcás, pofonos, elfenekelős világot azoknak, akik a pedagógiát nem valami utálatos tantárgyként tartják számon, hanem naponta gyakorlatban alkalmazzák?!

Negyedszázados tanítási gyakorlat és szülői tapasztalatok mondatják velem a következőket: a gyermeknevelésben és az ifjúság pallérozásában az erőszaknak semmi keresnivalója nincs. Az agresszió ugyanis mindig csak önmagát reprodukálja. Az agresszíven, csak ütlegekkel és büntetéssel “nevelt” fiatalok ugyanis nemcsak szorongó, gátlásos, frusztrált felnőttekké válnak, hanem a megfelelő impulzusok hatására ők maguk is váratlanul agresszívekké válnak, és az erőszakot mindig a legkisebb ellenállás irányában adják majd tovább (nők, gyermekek, idősek, védtelen állatok, stb.). Aki az amerikai szerző által vázolt helyzettől meg akarja kímélni magát, annak nemcsak az amerikai közneveléssel ellentétes irányban kell tájékozódnia, hanem tartózkodnia kell mindennemű szélsőségtől. Az a két szélsőség, mely a legtöbb anomáliát produkálja, egyrészt az ún. germán típusú vagy porosz nevelés, másrészt a túlzott vagy rosszul értelmezett liberalizmus.

A porosz nevelési elvek, már ahol még gyakorolják őket, nemcsak többségében neurotikus, felszabadultan viselkedni képtelen, mindenféle lelki nyavalyáktól sújtott felnőtt nemzedékeket produkálnak, hanem egy könnyűszerrel fanatizálható tömeget, melytől igen távol áll az önálló gondolkodás. Ergo egyértelmű, hogy kinek áll érdekében az effajta nevelés meghonosítása és kultiválása… diktátoroknak, zsarnokoknak, az “Oszd meg és uralkodj!” elvét valló, számító és mások sorsa iránt érzéketlen, csupán a saját hasznukat néző alakoknak.

Az ún. “liberális” iskola szorgalmazói sem sokkal különbek az előbbieknél. Aki a rábízott lelkeket nem tekinti embernek, tiszteletben tartandó és minden lépésében segítendő egyéneknek, az sem tud a nevelésről semmit. A formális tisztelet, mely az ő interpretációjukban csak egyet jelent: mindennemű perverzió és aberrált vagy deviáns viselkedésforma tiszteletben tartatását, egészségtelen kultuszát, valójában nem tisztelet, csak erőszakos szektásság. A hangoskodó kisebbség erőszaktétele a csendes többség fölött, mely ezt undorodva vagy dühöngve tűri, de semmiképpen sem ért egyet vele. A túlzott liberalizmus következménye hosszútávon végül is az, amit Fáy István cikkében vázolt, vagyis nem tekinthető követendő példának. Jó évtizede hajtogatjuk már, hogy az amerikai nevelés importját tűrjük kénytelen-kelletlen. Nos, ezek a nevelési elvek már szülőhazájukban is levitézlettek, amint a fenti példa is illusztrálja, épp ezért semmi értelme, hogy ezek után meghonosítsuk, hiszen bennünket is ugyanarra a következtetésre fog juttatni – pár évtizedes késéssel. Akik viszont tudván-tudva, hogy amit ránk tukmálnak, az nem jó, ismét csak nem tekinthetők úriembereknek, mert hiszen miféle úr az, aki a lovagiasság elemi szabályait nem ismeri…?

A háttérben egy világméretű szellemi rabszolgaságon dolgozó team nemtelen “munkája” érhető itt tetten, ha figyelmesen gondoljuk át, mi a fenti tettek mozgatórugója: az agymosodának tekinthető TV-műsorok, sajtóorgánumok, rágógumi-zenerádiók, ízléstelen könyvek és sajtótermékek és mindazon “szellemi termék”-nek csúfolt szubkultúra egyazon alantas terven dolgozik, vagyis az önálló gondolkodásról való leszoktatáson, a szellemi-lelki terroron, a társadalom manipulációján, kiszolgáltatva azt egy maroknyi csoport alantas igényeinek és sorsrontó szándékának. Ezt sugallják már az óvodáskorúak számára készített rajzfilmek is, melyek erőszakos viselkedésformát tanítanak a kicsinyeknek, mint afféle jópofaságot, majd folytatják a “másság” mindennapos sulykolásán ifjúsági és felnőtt műsorokban, filmben és kabaréban “jópofizva”, és a normális viselkedésformákat kiszorító lelki-szellemi salaktermékekkel betetézve. S hogy kik azok, aki mindig csak másak akarnak lenni, mindenki mást letaposva, kiszorítva, azon már egy ötéves gyermeknek sem kell túl sokat filozofálnia, hogy megtudja.

A helyes nevelés nem az atyai pofonoktól lesz hatékony, hanem a mindenkori következetesség miatt. Minden gyerektől lehet követelni, de a pedagógiában a leghelytelenebb, a legdurvább hiba az, ha egyszer megkövetelünk valamit, amit máskor megengedünk. S ha valamit igazán követendőnek fog tekinteni az ifjúság, az a helyes viselkedésmodell, magyarán szólva a szülőnek kell példaadóan viselkednie a saját és gyermeke érdekében. A XX. század pedagógiájában a leghelytelenebb modell pedig azon generációk viselkedése volt, melyek megterveztek, kiviteleztek két világháborút, majd egy sor lokális háborút és helyi konfliktusokat (szigorúan mindig csak a fegyvereken megszerzendő profit kedvéért), majd szemforgató módon másokra mutogattak ezek előfordulása miatt. A gyermek nem tiszteli azt a szülőt, aki agresszíven viselkedik, de azt sem, aki gyáván tűri, miközben mások “balhéznak”, azaz a fiataloknak épkézláb, egészséges, büszke felnőtt modellekre van szükségük ahhoz, hogy maguk is rokonszenves, egészséges felnőtt egyedekké válhassanak.

És végül, de nem utolsósorban, van két dolog, mely soha nem nélkülözhető a nevelésből: a szeretet és a gondos figyelem. Nem kirakatba téve, ünnepi alkalmakon, mások megtévesztésére, hanem mindennapi lelki táplálék gyanánt. Aki csak világra hozza gyermekeit, de soha “nem ér rá” számukra, annak legfeljebb véletlenül lesznek jólneveltek a gyerekei (ha mások megnevelik őket), ám ő maga mint szülő, mindig sikertelen lesz.

Közügy-e a pederasztia (és egyéb “másságok”)?

A szexualitás normális körülmények (és normális emberek) között magánügy. Egyike a legbensőbbeknek, legintimebbeknek, mely a két érintett félen kívül senki másra nem tartozik. Ősidők óta így van ez, és egészen napjainkig nem is jutott eszébe senkinek, hogy ezt megcáfolja vagy megmásítsa. Akik nem hisznek a teremtéstörténetben, csak az evolúcióban meg az ősemberben, azokat is megnyugtathatjuk: különös módon már az emberszabású majmok is elvonulnak intim együttlétekre életük társával, akit egy életre szólóan választanak (ld. gorilla, orangután).

S hogy miért kell ezzel a kérdéssel mégis a nagy nyilvánosság előtt foglalkozni? Mert napjaink őrjöngő “másság”-mániája már az utcán tombol, és a hivalkodó magamutogatás időnként olyan méreteket ölt, hogy kénytelenek vagyunk vele szemben védekezni. Mi, a csendes többség, a minden szempontból normálisnak, átlagosnak tekinthetők, akik – tetszik, nem tetszik – mégis csak többségben vagyunk, tehát a többség jogán is eldönthetnénk a nem túl gusztusos kérdést.

A mai világ azonban nem erről szól. Az erőszakos, hangoskodó kisebbség tüntetéseket, felvonulásokat szervez, karnevált, bulit, miegyebet, és az utcán hiányos öltözékben felvonul, platóról integet, invitál mindenkit, hogy csak bátran, tessék, tessék, akárki beszállhat, nem szégyen az, ami nekik másként dukál, máshogy tetszik, és akinek ez nem tetszik, az kirekesztő, maradi, sovén és minden rossz, ami csak lehet, mert nem ért egyet a vásári komédiának túl rossz, emberi tragédiának pedig túl szánalmas produkcióval. De ez még mind nem elég, perverz szexreklámjukat most már becsempészik az iskolába is, mondván, hogy őket mindenki elnyomja, kirekeszti, bezzeg milyen jó az, ha valaki csak úgy szabadon engedi a “melegségét”, melyet ma már nem illik hagyományos jelzőkkel illetni. Mindezenközben egyetlen szó sem esik arról, hogy nem maga a homoszexualitás vagy egyéb perverzió a tét (mely genetikailag már úgyis jó előre eldőlt), hanem az, hogy az iskolákat járva potenciális (kiskorú!) partnereket keressenek, azaz legális kereteket keresnek maguknak arra, hogy megronthassák az ifjúságot. Épp abban a korban, amikor még nem teljesen döntőképes egy fiatal, tehát nem megfelelő befolyásolással akár el is fogadtathatók vele a természetellenes szexuális megnyilvánulások.

Felvállalva akár azt is, hogy konzervatívnak tartanak, szükségesnek tartom megfogalmazni tiltakozásomat azzal a tolakodó (és deviáns) magatartással szemben, mely nem tűri el a normálisak másságát – a “másokkal” szemben, hanem rákényszeríti, hogy kénytelen szemlélője legyen az utcán exhibicionista módon felvonuló, majd a TV képernyőjén keresztül az otthonunkba is beszemtelenkedő és nem túl esztétikus látványt nyújtó csapatával, melynek egyetlen problémája van a világon, hogy mindent “másképp” csinálhasson. Vagyis a többség helyett akarja eldönteni, hogy mit gondoljon, érezzen, mit hogyan szeressen, és ezt a fülébe üvöltve, harsogva teszi, minden diszkréció, tapintat, finomság nélkül, mely a hagyományos szexet kedvelőknek nem nélkülözhető igénye. Csak rá szabad figyelni, mert ő “más”, mert ő nem olyan szemforgató, mint a többi 99%, mert ő így és úgy…

Bármelyik pszichiátert kérdezzük meg, mindenképpen igenlő választ fog arra a kérdésünkre adni, hogy az exhibicionizmus abnormális viselkedésforma-e. Ha egy rendőrt kérdezünk meg, szó nélkül kell-e tűrnie, ha valaki az utcán mutogatja magát, netán ott próbálja intézni a szexuális életét, akkor is azt a választ kapjuk, hogy ez a deviancia minden jogállamban büntetendő, tehát nem hunyhat szemet fölötte. A másokat zaklató ember tolakodását se kénytelen eltűrni senki, erre is vannak vonatkozó jogszabályok. Miért épp az ifjúság lenne védtelen a tolakodó “mássággal” szemben?!

A normális nemi szerepet minden ember a családban tanulja. A társadalom is tanít erről ezt-azt, de a legfontosabb – akár műveltségünk alapjai – a család hatása ebben. Ennek hiányosságai esetén a következő legfontosabb színtér és tanító: az iskola. Éppen ezért fontosnak ítélendő, hogy az iskola ne deviáns magatartásformákat oktasson (akár fakultatív formában is) a serdülőkorúaknak. Ezzel szemben igen fontos, hogy a jó szándékú szülők által odairányított fiatalok nevelését ne rombolják, hanem elősegítsék NORMÁLIS fejlődésüket. Ez talán nem túl nagy elvárás a szülők részéről. Úgy hisszük, ez a minimum, amit egy magát normálisnak tartó iskola nyújthat.

A magunk részéről pedig talán nem túl nagy kérés, ha annyit várunk, hogy ne kelljen végignéznünk, hallgatnunk, elképzelnünk, ki hogyan csinálja azt, aminek nyilvánosságra hozatala exhibicionizmus. Hogy szexparti helyett ne legyünk kénytelenek automatikusan fekáliapartira gondolni, s hogy a nemtelen melléktermékekkel összemocskolt keresztény jelképeket ne kelljen “műalkotásoknak” tekintenünk, netán azokat végignéznünk. A “másságban” tobzódókat pedig szépen kérjük: ne kerítsenek túl nagy feneket a dolognak. Ha nem szóltak volna, a kutya nem vette volna észre, nekik mihez szokott gusztusuk lenni.

M. Nagy István

A tömeg

Hogyan lehet a tömeget definiálni? Mondjuk így: mennyiség minőség nélkül. Nézzük részleteiben.

A tömeg kifejezést egyaránt alkalmazzák emberek csoportjára és egyes ipari, mezőgazdasági termékekre is. Amikor már olyan nagy számban gyártanak vagy termelnek valamit, amit már számolni sem lehet, az a tömegáru. Tömegcikk a nagy általánosságban előállított termék, nincs semmilyen személyre szabottsága, konkrét terve, célja, feladta, irányultsága. Vagy megveszik és akkor profitot hoz, vagy nem veszik meg, de a világ forgásán és mozgásán semmit sem változtat. A tömegcikk az automatizmus terméke, értéke már a létrehozatalakor is csekély, vagy teljesen nulla. Bizonyos értéket csak tömeges megjelenésében képes képviselni. Egyetlen számottevő előnye a könnyen és olcsón történő hozzáférési lehetőség.

Nézzük az embertömeg specifikumait. Hány főből állhat a tömeg? Állhat kettőből is, meg százezerből is. A sok ember nem azonos a tömeggel. Tömeg az olyan emberek csoportja, ahol nincs jelen a lélek, nincs szellem, nincs lelkiismeret, nincs felelősség és nincsenek elvek. Csak hangadó van, és az őt követő hangzavar. A tömegben feloldódnak a személyiségek, a pszichikum pszichózissá alakul át. A tömeg a világ legkönnyebben befolyásolható komponense, bármire, de annak az ellenkezőjére is könnyen rávehető. Könnyűszerrel meggyőzhető, és fölöttébb kiszámíthatatlan. Önálló gondolkodásra képtelen, mozgása tehetetlen, mely kényszerpályán valósul meg. Megismerésre nem törekszik, csak a belső zabolátlan hullámmozgásával van elfoglalva.

Ha két emberre jellemzőek az előbb leírtak, akkor már mint tömegről beszélhetünk. Ugyanakkor nincs tömeg egy hangversenyen, ahol a közönség ütemesen tapsol, nincs tömeg egy sportszerű labdarúgó mérkőzésen, vagy egy olimpiai megnyitón. Ezeken, és az ehhez hasonló helyeken csak sok ember van, mert valami emberi dolog, minőségi alakulás, teremtő jellegű formálódás, lelki és szellemi szférát érintő történések mennek végbe.

A tömeg megjelenésének két legáltalánosabb területe a politika és a vallási szféra. Szerepe meglehetősen sajátos, ugyanis eszközként, plasztikusabban kifejezve nehezékként használja mind a két terület. Minden társadalmi formátumhoz tartozik egy kisebb-nagyobb tömeg formátum, mivel a társadalom minden főszereplője tömegtámogatásra próbál szert tenni. Még akkor is, ha tudják, a tömeg csak egy passzív súly. Olyasféle, mint a tolató mozdony által útjára bocsátott vagon, mely tehetetlenül robog a (kényszer)pályán. Tolató mozdony, azaz vezető és irányító nélkül a tömeg egy statikus megtestesült tehetetlenség. Igényli, hogy vezessék, irányítsák, mozgassák, fanatizálják. A pszichológia tudománya ezt a “vezérürü” elvként emlegeti annak mintájára, hogy a nyáj feltétel és kritika nélkül követi a vezéralakot. Ugyan kell-e utalni a történelem “vezéralakjaira” (Hitler, Sztálin, stb.), akik a legnagyobb képtelenségekbe és irrealitásokba is könnyen belevezették a széles néptömegeket.

A formális logika azt diktálná, hogy ahol több ember összegyűlik, ott az értelmi képességek összeadódnak, és érvényesül a kollektív bölcsesség. Nos, a valóságban éppen az ellenkezője történik, az individuumként értelmesnek és okosnak tartott emberek egymást kioltják, és a kollektív butaságban találják magukat. Úgy gondolom, a parlament képviselő tagjai kevés kivételtől eltekintve iskolázott, művelt, felelős, okos emberek. Mégis egy-egy parlamenti ülés hol egy cirkuszi bohócszámra, hol egy útszéli alpári adok-kapok-ra emlékeztet.

Az ember, mint egyszeri és egyedi, fogalmilag kizárt, hogy egyben tömeg is legyen. Pontosabban kizárt volt, míg a klónozással karnyújtásnyira közeledett az individuum sokszorosításának a lehetősége. Mint mindennek, ennek is vannak fény- és árnyoldalai. Azt mondják hozzáértő tudósok, hogy a klónozás sok száz rettegett halálos betegség gyógyítását eredményezheti. Ugyanakkor potenciális veszélybe került az egyedi és az egyszeri élet. Ma még nem tudjuk, a klónozás az emberi élet áldása lesz-e, avagy a világ eldologiasításának és tömegesítésének egyik szörnyű állomása.

Az esszéíró is csak egy kiszolgáltatott egyén, és csak reméli – mint mindenki –, hogy gyermekeink is még az egyszeri és egyedi életüknek örülhetnek!

Azt hiszem, az a kívánatos, hogy ahol lehet, kerüljük a tömeget, s adjunk esélyt az egyszerinek, az egyedinek és a minőségnek, hadd győzzék le a sokaságot és a mennyiséget.

Lelkes Miklós

Gondolatok, aforizmák

A leghosszabb és legnehezebb út az önmagunkig tartó. Sokan el sem érnek eddig a célig.

A jelen szájal és egyre-másra gyártja a múltbeli hősöket – szájjal.

Minél magasabb polcon van valaki, annál könnyebben megél a semmitmondásból.

A semmitmondás oka sokkal ritkábban a tehetségtelenség, mint a haszonleső ravaszság.

Szókimondó, de megválogatja, mikor.

Más szemében a szálkát is észreveszi, magáéban a gerendát sem. Okos mondás. Napjaink közéletében, sajnos, mégis másik változata a gyakoribb, ugyanis rendszerint a másik politikus szemében sem szálka van, hanem gerenda.

Az egyik nem hitt önmagában – és ezt rosszul tette. A másik hitt önmagában, és ezt még az előbbinél is sokkal rosszabbul tette.

A hit hegyeket vitt. Sajnos, többnyire rossz. És ritkán jó irányban.

Jó néhány ember halhatatlanságának titka részben mások, a kortársak hallgatásában keresendő.

A “primitív törzseket” a “civilizált” népek azért mondják primitíveknek, mert az utóbbiak még sohasem néztek kritikusan önmagukra, önmagukba.

Az emberek elhiszik a díszes köntösbe öltöztetett hazugságot egy ideig, és a bajt még tetézi, hogy – jó ideig.

A történelem a leghosszabb színdarab. A fő baj azonban, hogy nemcsak dráma, de tragikomédia formájában is véres a tartalma, és két felvonás között többnyire nincs egy rendes lélegzetvételre elegendő szünet sem.

Viselete és viselt dolgai nincsenek összhangban, de ma ez a divat. Kóros kordivat.

Megfigyelhető, hogy rossztetteket mindig rossz magyarázatokkal indokolnak.

Hiába öntesz tiszta vizet a pohárba, ha az a pohár kívül-belül visszataszítóan mocskos.

Neki is megvan a saját keresztje, bár az is igaz, hogy másokkal cipelteti.

A Költészet Napján ma már nem a költészetet ünneplik, hanem a földhözragadt megszokást, hogy ilyenkor ünnepelni illik.

Renn Oszkár

Uluru

(Ausztrália, 1995)

Pukulpa Pitjama Ananguku Ngurakutu!

(Üdvözöljük az ananguk országában!)

Ayers Resort nagyon fiatal kisváros Ausztráliában, a déli félteke huszonötödik szélességi fokán, és Greenwichtől keletre a százharmincegyedik hosszúsági fokon, csaknem a kontinens óriási sivatagainak közepén. A buzgón ásató régészek hiába keresnének a városka építményei alatt korábbi épületmaradványokat, mert csak sajátos sivatagi hordaléktalajt furkálhatnának eredmény nélkül. Az ultramodern város a Föld egyik turistalátványosságának, világörökségének tiszteletére, pontosabban az ideözönlő látogatók rövid tartózkodására épült, a huszadik század utolsó negyedében. 20 kilométerre a természet és földtörténet csodáitól, az ULURU (Ayers Rock) és a KATJA TJUTA (Mt. Olgas) hegyektől.

A turisták Alice Springsből (440 km) repülővel és autóbusszal érkeznek tízezrével a jellegzetes alakú “vörös hegy” megtekintésére. Az Uluru Ausztrália jelképévé vált 1872-es felfedezése óta, a kontinensről készült fotóalbumok borítóján ez a különös hegy látható.

A városka háromezer lakosa kizárólag a kifogástalan vendéglátást és a korszerű infrastruktúra-működtetést szolgálja. Szállodák, strandok, szórakozóhelyek, éttermek, bevásárlóközpontok, csodálatos parkok a legmagasabb színvonalú szolgáltatásokkal állnak a jól fizető turisták rendelkezésére.

A két magyar utazó repülőgépe, nyilván program szerint, egy “bemutató kört” repült a híres hegyek felett. A két kőtömb és az Amadeus-tavak (inkább mocsarak) magánya a beláthatatlan sivatagban, még inkább különössé tette a nagy magasságból is impozáns “kövek” itteni jelenlétét. A leszállás után 5-6 km-es buszozás után érkeztek megrendelt szobájukba, ahol már kézhez is kapták a háromnapos hegy-bejáró programot, azaz a szerevezett látogatást az Uluru Nemzeti Parkban.

Az Uluru (“Árnyékos hely”) megnevezést csak újabban használják, korábban az angol felfedező által adott Ayers Rock nevét írták a térképekre. Az ősi név akkor lett hivatalos, amikor a bennszülöttek két törzse visszakapta jogait a fehér hódítás előtti területekre. Az aboriginálok (bennszülöttek) yankuntjatjara és pitjantjara törzsei, az ananguk népének tulajdona a kb. 22.000 négyzetkilométeres terület, melyet az állam 99 évre bérbe vett és bérleti díjat, valamint a bevételből 20 százalékot fizet az ananguknak, akik építettek egy centrumot a Nemzeti Parkban és felügyelik szent hegyük látogatását.

A vörös hegy sokak szerint a világ legnagyobb monolit kőtömbje. Magassága csak 867 m, de a geológusok állítják, hogy 3000 m-es nagyobbik része a föld alatt egészen a kontinens alapzatáig ér. Kerülete 9 km, sík sivatagi környezetből emelkedik ki, és ez még inkább fokozza monumentális hatását. A “meztelen” hegyen növényzet nincs. Megmászni, nem képzett hegymászóknak egy helyen lehetséges, bizonyos feltételekkel. A nagyközönség is leginkább a “napnyugta-fotó” elkészítésére készül. (Ezt reklámozzák az utazási irodák is!) Egy meghatározott, jól kiválasztott helyről, tiszta napnyugtakor az óriási fekvő szarkofág-kőtömb percenként változtatja színeit, rajzolatait, ráncait. A halványsárgától a vérnarancsig pompázik a lemenő nap sugaraiban. A fényképezéshez, filmezéshez a buszok százai érkeznek már órákkal a naplemente előtt a helyszínre. Az állványos, a kézi fotósok, hivatásosak és amatőrök, a videokamerások serege helyezkedik mindennap az “eseményre”. Azután egy órán keresztül kattognak, zúgnak a gépek, és naponta ezer méterekben mérhető a filmek felhasználása.

A két magyar már az érkezés napján hivatalos volt erre a különös fotó-fiesztára, és szerencséjükre a jó időben átélhették a hatalmas “vörös kavics” színeváltozásait és sejtelmes elsötétülését is. Másnap hajnalra készülniük kellett a reggeli hegymászásra. Előírás szerint az indulás feltételeként szükséges egy fejen biztosan rögzíthető sapka, 2 liter ivóvíz, védőkenőcs a szabad bőrfelületekre és jól befűzött sportcipők. De nyilatkozni kellett a kifogástalan egészségi állapotról is.

A 15 fős vállalkozó csoport korán reggel, napkelte előtt egy kis autóbusszal utazott a hegy tövéhez. A mászóút egy viszonylag lankás nyergen vezetett a magasba. A sziklába erősített 40-50 centiméteres acéloszlopokra több száz méter hosszú, már fényesre markolászott acélláncot rögzítettek, melybe kapaszkodva, araszolva lehetett a kőfelületen a tetőre jutni. Az Uluru felülete olyan volt, mint egy régen rozsdásodó vastartályé. A vörös kőrétegek itt-ott elváltak az alapkőzettől és a félmillió éves kőtömb így kopott állandóan az eső, a szél és a nagy hőmérséklet-ingadozás hatására. A reggel nagyon hideg és szeles volt, így a 38 fokos mászási hőmérsékletmaximum megközelítésére nem volt esély. Egy japán csoport is elindult a hegynek. Tagjai az előírtakon kívül a gondos vezetőtől egy-egy pár fehér pamutkesztyűt is kaptak, hogy a finomkezű turisták a láncfogási sérüléseket elkerüljék.

A nagy nekibuzdulással indult csoportok az első száz méter után lelassultak, a második száz után már a fele állomány megállt, lihegve kapaszkodott, majd vissza is fordult. A szél feljebb egyre erősödött, és a hegynyereg élén a láncba kapaszkodó és egyensúlyozó hegymászók nem is mertek a két oldalt elrettentő mélységbe pillantani. A negyedik száz méterre már kevesen maradtak. A két magyar is lassan, néhány szusszantó pihenővel győzte le a magasságot és jutott fel a tetőre. Fent egy sziklaasztal fogadta a remegő lábú, levegőt kapkodó befutókat. A szél és a hideg már nem számított. A látvány, a felhők mögül elővillanó felkelő nap, körben a végtelenbe tűnő bozótos, színeket váltó sivatag és távolabb a hegypáros másik tagja, a Katja Tjuta (“Sok fej”) kupolaszerű formáival, lenyűgöző volt és minden fáradtságot feledtetett. Senki nem szólt egy szót sem. Nem is fényképeztek. Úgy érezték, hogy egy kontinens szívén állnak.

Vissza az út nem kevésbé vette igénybe a lábakat, miközben a kapaszkodó láncon megosztoztak a felfelé igyekvőkkel. A hegy tövében, az indulási ponttól néhány méterre egy táblán olvashatták azok nevét, akik a múltban szerencsétlenül jártak a könnyednek látszó hegyi sétán.

A kilenc kilométeres séta az Uluru körül sok meglepetést tartogatott a két magyar számára. A vezető részletes magyarázatai után el kellett kerülniük a bennszülöttek kultikus helyeit, a nők barlangját, a vízadó üreget, a férfiak barlangját, ahová csak felavatottak léphettek be, és különböző szertartások helyeit. A barlangrajzokat megnézhették. A több ezer éves rajzokat a kő már ledobta, de a 150-200 éves rajzok még teljesen épen gyönyörködtetnek.

A csoport vezetője mesélte, hogy az Uluru a nagy esők alkalmával olyan, mint egy óriási szökőkút. Oldalán számtalan sugárban csapódik le és szóródik szét a vízcseppek milliárdja. Ilyenkor különös hangokat is hallat a szent hegy lelke.

A bennszülöttek kulturális központjában a turisták egy más világba kerülnek, és szokatlan dolgokról hallanak, nem az idegenforgalmi reklámgépezet képviselői kábítják őket.

Az egykor 200.000-s őslakos-létszám napjainkra jelentősen megfogyatkozott. Az összlakosság 1%-át teszik ki, és csak az utóbbi 25 évben tettek valóságos kormányzati lépéseket az aboriginálok társadalmi beilleszkedésének elősegítésére. Ebben a centrumban az ananguk mutatkoznak be. Előadásokon, falitáblákon és szórólapokon hívják fel a látogatók figyelmét szent hegyük tiszteletére, védelmére, a vidék (az ő országuk) megőrzésére. Tanult és jól képzett, több nyelven beszélő anangu hölgyek ismertetik népük ősi törvényeit, az Uluru kultikus jelentőségét és udvarias üdvözletük után kérik a látogatók megértő figyelmét és önmérsékletét. A kissé szomorú tekintetű bennszülött asszonyok néhány intelme szó szerint is idézhető:

- Mi akarjuk, hogy a látogatók tanuljanak országunkról, minket, anangukat meghallgassanak, és ne csak a naplementét fényképezzék, ne csak a hegyet másszák... Mi tanítjuk Önöket a Tjukurpáról, megmutatjuk ősi táncainkat, fafaragásainkat…

… Az ananguk nem engedik fényképezni magukat, és tilos a szent, spirituális helyek fényképezése is. Ezeket megjelöltük. Kérjük, vegyék figyelembe… Nagyon fontos, hogy a vidék (a mi országunk) olyan érintetlen maradjon, mint az lehetséges. Ne vigyenek magukkal a hegyből darabot, a talajból homokot és követ, ne bántsák a növényeket és állatokat. Az ananguk az Uluru és a Katja Tjuta tulajdonosai nagyon szomorúak lesznek, ha az emberek országuk, hegyük, életük részeit magukkal viszik…

- Ez egy valóban szent hely. Itt nem kell felmászni. Ez nem arra való hely. Itt csak figyelni kell és mindent meg kell hallani. Mondani ezt kötelességünk, még akkor is, ha ezt Önök szomorúan hallják. Nem akarjuk, hogy itt emberek megsérüljenek, meghaljanak… ((B. Tjamiwa)

Szólt az egyik magyar: A fenébe is, mi meg megmásztuk…

A másik hozzátette: Meg fényképeztünk is…

Egy másik előadásból is hallgattak:

- A Tjukurpa az anangu kultúra fundamentuma. Nagyon helytelenül fordítják idegen nyelvre “álomidő” vallásnak. A Tjukurpa a szokásos értelemben nem azonos az álommal, nem valótlan vagy képzetes. Ez a Törvény, amely a létezést megalapozza és a mindennapokat meghatározza! Ez az Élet maga, a múltban, a jelenben és a jövőben. A Tjukurpa megválaszolja a legfontosabb kérdéseket, mint a világ keletkezését és azt, hogyan illik minden ember és élőlény a létezés összképébe. Megmagyarázza a természetet és az élet minden jelenségét. Az Uluru és annak minden sajátos formája, jelensége továbbra is a Tjukurpáról mesél… (B. Tjikatu)

Az idegenek arcán az előadás alatt hol a döbbenet, hol a kétkedés, hol a csodálkozás jeleit lehetett leolvasni. A magyarok is elgondolkoztak: Elképzelhető, hogy az ide özönlő, más irányban már motivált turistatömeg egyértelműen méltányolja a néha már segélykiáltásnak tűnő kéréseket az ősi kultúra, az ország, a vallás védelmében?
A Kulturális Centrum kia
lakítása, a bemutatott fafaragások, a festékpettyek tízezreiből alkotott festmények, a 20.000 éves barlangfestmények másolatai és maszkos táncbemutató bizonyították az ősi anangu kultúra egykori virágzását. A központ fenntartása és színvonala pedig azt tanúsítják, hogy az utolsó pillanatban még feléleszthetők a már elhaltnak vélt hagyományok, vallások, hitek és erkölcsök, ha annak hordozó népe életteret kap.

Az Uluru és a Katja Tjuta Nemzeti Parkban a turisták nem gyűjthetnek vihető emlékeket. Érintetlenül virágzik az ezüstlevelű eukaliptusz, a mérhetetlen mennyiségű sündisznófű és sósbozót. Vigyázva közelítenek a kényelmes mozgású tüskés állathoz, a felettébb ronda képű moloch-hoz. Itt a fák állítólag megélik a 700-1000 évet is. Alig néhány méter magasak, de gyökerük még 45 méter mélyen is keresi a vizet. Az importált tevék is elszaporodtak a vidéken, és a legváratlanabb helyeken bukkannak fel a vadkutyák, a dingók kíséretében. A két hegy kengurufajtája a feketetalpú, amely a köveket zergeként, hihetetlen sebességgel ugrálja. A magyarok keresték a madarakat, de hiába, egyet sem tudtak felfedezni a környéken.

Utolsó estéjükön a magyar utazók, eltelve a sokszor meghökkentő élményekkel, egy folklóresten lazítottak, majd az előkelő Gecko’s kávéházba ültek be egy italra. Az itallapot tanulmányozva meglepetten fedeztek fel egy nem hibátlanul írt sor:

Egri Bikava Bulls Blood…………………………………………..15.00 Dollars

(RED) (By the Bottle)

A pincérnél azonnal rendeltek egy üveggel, bár a legdrágább bornak számított az itallapon. Amikor a pincér kezükbe adta az üveget, csak ámultak. Az Egervin 1993-as címeres, számozott Egri Bikavérének címkéje jelezte az ismert, eredeti, egri palackozást.

Búcsúzásul, Ausztrália közepén, nem szabadulva a kultikus hegy és népe hatása alól, a más világból idevetődött utazók magyar bort, egri bort ihattak.

Murawski Magdolna

A Makovecz-uszoda igaz története

IV.

Természetesen a történet nem lenne teljes annak ismerete nélkül, hogy kik és hogyan lobbiztak a nagyszabású építkezés, azaz Makovecz Imre impozáns tervének megvalósulása érdekében. Minden ügynek megvannak s szürke eminenciásai is, akiket többnyire szerénységük akadályoz meg abban, hogy szívós munkájuknak részleteit, vagy egyáltalán meglétét bármilyen formában is közzétennék.

Az elmúlt két és fél év jelentős fegyverténye viszont, hogy Heves megye, és ezen belül is Eger jelentős kormánytámogatásokat kapott nagyobb beruházásokhoz. Erről kérdezzük Homa János országgyűlési képviselőt, aki a Makovecz-uszoda körüli csatározásokban is többször érintve volt, gyakran kitéve nem éppen úriemberinek mondható támadásoknak.

- Képviselő úr, hogyan látja a Makovecz-uszoda történetét Eger történetében?

- Igen fontosnak ítélem, mivel Eger idegenforgalmi szempontból igen jelentős település hazánkban. Ezen belül gyógyvizeiről is híres. Komoly hagyományai vannak az úszó- és vízilabdasportnak. Ezek szerves folytatását hivatott segíteni az új uszoda is. Az idegenforgalmat élénkíti továbbá, mert hiszen egy ilyen építészeti remekmű vonzza a külföldieket. Maga az esztétikus épület erőt adhat a sportolóknak is, újabb, nagy eredmények elérésére ösztönözheti őket. Nem mindegy, milyen körülmények között edzhetnek és versenyezhetnek, itt pedig a feltételek ideálisnak mondhatók.

- Minek tulajdonítja a sok vitát, mely megépítését mégis megelőzte?

- Politikai vitaként aposztrofálnám. Ha az egyik oldal az építés mellett kötelezte el magát, a másik az ezzel való szembehelyezkedéssel, politikai csatározással igyekezett híveket szerezni magának. A demagógiának mindennemű eszközét felhasználva próbálták félrevezetni az egrieket, majd amikor már belátták, hogy ez nem megy, akkor hirtelen fordulattal “álltak az ügy mellé”. Jellemző erre a fajta köpönyegforgatásra, ahogyan az RTL Klub csapatát meghívták Egerbe, és itt készítettek felvételeket szilveszteri műsorukhoz.

- Hogyan látja a jövőt? Mi a véleménye a privatizációs tervekről?

- Értetlenül állok előtte. Részletes terveket még nem ismerek, de úgy vélem, hogy a Bárány-uszoda felújítását mindenképpen egyéb forrásokból kell fedezni, mint egy ilyen kulturális érték elkótyavetyélésével. Talán a két uszoda együtt könnyebben működtethető, funkciójuk egymáshoz kapcsolódik. A városnak erre kellene törekednie, és meg kellene őriznie többségi tulajdonát, nem pedig erőltetnie a privatizációt.

- Közismert, hogy Ön is kiállt az uszoda ügye mellett és lobbizott azért, hogy az eredeti tervek szerint megvalósuljon Makovecz Imre különleges alkotása. Milyen tapasztalatokat szerzett ennek során?

- Míg az volt a tét, hogy az uszoda megvalósul-e, állandó támadások célpontja voltam. Kezdve a balsikerű aláírásgyűjtő akcióktól, mikor az uszoda ellen kampányoltak, az eszdéeszesek részéről az a képtelen vád ért, hogy miattam nem lehet összegyűjteni az aláírásokat, mivel az én kijelentéseim akadályozzák őket ebben, és ez a vádaskodás mindvégig folytatódott. A városi polgárság viszont lelkesen támogatta az ügyet, és sok pozitív élményem volt ebből az időszakból.

- Mi a véleménye Eger fejlődéséről? Milyennek látja az elmúlt időszakot?

- Örülök neki, hogy Eger szépen fejlődik. Elmondható, hogy az Orbán-kormány minden jelentős beruházást komoly összegekkel támogatott a városban. A kormány fizette ki a Gárdonyi Géza Színház felújításának költségeit, összesen 1180 millió forintot, a Makovecz-uszoda fenntartásához tíz éven keresztül évi 170 millió forinttal járul hozzá, és elmondhatjuk, hogy nincs a városban olyan beruházás, melyet a kormány ne támogatna. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy a beruházások nem a jelenlegi ciklus munkája nyomán váltak lehetővé, sőt elmondható, hogy ezekhez fogható jelentős tervek nem voltak és nem születtek a közelmúltban. Ehhez koncepció és jelentős szellemi, valamint anyagi bázis szükséges.

- Kérem, tájékoztassa olvasóinkat az elmúlt időszakban végzett munkájáról!

- Fogadóórát havonta 1-2 alkalommal tartottam. Ezeken átlagosan 10-30 érdeklődő jelent meg. Problémáikat igyekeztem megoldani. Önkormányzati üléseken – ha a parlamenti munkám lehetővé tette, részt vettem. A választókerület nagy rendezvényein megjelentem. Több alkalommal mondtam ünnepi beszédet: március 15-én, augusztus 20-án, a Magyar Kultúra Napján, a millenniumi zászló átadásakor, iskolai évzárón, történelmi, tudományos tanácskozáson és más összejöveteleken. Rendszeresen találkoztam a szakmák helyi képviselőivel, meghallgattam a borászok, a tanárok, az egészségügyiek, a műszakiak gondjait. Szükség szerint összehoztam őket szakmájuk irányítóival. Heves megye sok polgármesterének kérésére kezdeményeztem két képviselővel az 1998. évi LXIV. törvény módosítását oly módon, hogy a szennyvízcsatorna-hálózat építésének beruházási költségeihez befizetett lakossági hozzájárulás ÁFA-mentességét 1999. január elseje előtti hatállyal is lehessen alkalmazni. Országos közművelődési tanácskozást szerveztünk választókerületemben a helyi közművelődési szakemberek hatékony támogatásával.

A Pénzügyminisztérium és a Szerencsejáték Rt. Támogatásával sorsjegy kiadását kezdeményeztem az egri vár felújítására. Ennek várható bevétele 30 millió forint lesz. Az egri uszodáért szervezett koncert egyik védnöke voltam. Választókerületemben több vezetőt, minisztert is sikerült vendégül látni. Többek között Egerben járt Áder János, Stumpf István, Pokorni Zoltán, Deutsch Tamás, Rockenbauer Zoltán, Latorcai János, Kövér László, Németh Zsolt, Martonyi János, Várhegyi Attila, Szakács Imre, Pintér Sándor és Sasvári Szilárd. Több egri cég érdekében jártam el a Gazdasági Minisztériumnál, hogy támogatást kapjanak. Ennek jegyében a ZF Hungária Egerben kívánja megvalósítani fejlesztéseit, a Berva Rt-nek pedig nem kellett elbocsátania 500 dolgozóját.

A legjelentősebb sikernek azonban azt tartom, hogy az építkezés alatti hosszas huzavona után az ISM nevében Deutsch Tamás átvállalta az egri Makovecz-uszoda 10 éves működtetési támogatását.

- Választókerületi munkáján kívül mely bizottságokban vesz részt?

- Az Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságban, valamint a Kulturális és Sajtóbizottság tagja vagyok. A Kulturális Bizottság integrációs albizottságának tagja, a Millenniumi albizottság elnöke vagyok. Ez utóbbi minőségemben több alkalommal hívtam össze az albizottságot. Az albizottság meghallgatta a minisztériumok, a történelmi egyházak, a kulturális intézmények, a könyvkiadók, a média, valamint az országimázs központ vezetőinek a beszámolóját a millennium előkészületeiről. Nem egy alkalommal igyekeztem segíteni, hogy a millenniumi kormánybiztosi hivatal vezetői a lehető legeredményesebben tevékenykedjenek. A millenniumi pályázatokon résztvevő települések vezetői, országgyűlési képviselői gyakran kértek tőlem információt e témáról. Választókerületem: Eger, Noszvaj, Felsőtárkány a millenniumi pályázatokon eredményesen szerepelt. Több mint 100 millió forintot kaptak a műemléki épületekre, illetve a millenniumi programokra.

- Milyen a kapcsolata a médiával?

- Mivel képviselőségem előtt újságíróként dolgoztam, így megragadok minden alkalmat a médiában való szereplésre. Több alkalommal megszólaltam millenniumi, műemlékvédelmi és sajtó témákban a közszolgálati és a kereskedelmi televíziók műsoraiban. Egy alkalommal pedig a Kossuth Rádió Parlamenti szorítójában szerepeltem. Az órás műsor másik meghívottja Keller László volt, a téma pedig az ORFI (mint egyházi tulajdonba kerülő intézmény). Két említésre méltó tanulmányom jelent meg az elmúlt időben. A Világgazdaságban a kormány egyházpolitikájáról, az Új Hevesi Naplóban pedig a magyar sajtószabadságról írtam. Az egyik egri alapítvány kuratóriumi tagjaként, mint az Egri Riport szerkesztőbizottságának elnöke, újraszervezem a nevezett hetilapot, amely segíthet a városi polgárság korrekt tájékoztatásában, valamint a kormány politikájának népszerűsítésében.

- Visszatérve a Makovecz-uszodára, milyennek látja a jövőt, az úszósport helyzetét Egerben? Érzései szerint bevált, szimpátiára talált a városi polgárság körében?

- Feltétlenül. Eger épített kultúrája szempontjából mindenképpen jelentősnek tekinthető ez az épület. Funkcióját tekintve egyértelmű, hogy a hagyományosan jó színvonalú egri sportéletet szolgálja, de nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a nagyközönség igényeit is kielégítő intézmény, mely az idegenforgalmat is serkentő tényező városunkban. A jövő pedig az egészséges fiatalságé, a mozgásé, a kulturált környezeté.

KépzÕ mÛvészet

Losonci Miklós:

Szabó János mûtermében

Ő a Motivart Stúdió vezetője, hosszú ideig a Magyar Iparművészeti Főiskola tanára, festőművész, aki több önálló kiállításon bemutatkozott Budapesten, Szentendrén, Kaposvárott, Ausztriában, Grazban, Bécsben és Svájcban is. Több köztéri műve közül kiemelkedik nagyméretű, Múzsákat ábrázoló gobelinje, mely a szegedi Nemzeti Színházban látható. 1942-ben született Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán kapott diplomát, nemcsak Derkovits-ösztöndíjas volt, hanem a belgrádi Akadémia továbbképzős hallgatója is.

Képi kiemeléseihez tömöríti a szükséges, kiegészítő epizódokat, nem idill a világa, hanem szelídség a formák hullámzásában, a színek harmóniájában. A belső béke sugárzik felületein, Tóth Árpád portréján egyszerre jellemzi a költőt és önmagát a lírikus szavaival: “Halk remegések az erőm”. Ez Szabó Jánosra is érvényes, nemcsak modelljére. Adyt görgeteges darabossággal minősíti, Johann Sebastian Bachot plasztikus megoldással. Lágy erővonalak, tömbösített színpászmák, érzékeny barna ritmusok. Élénkít is halkvörös szigetekkel, a lélek teremtett bensősége a törvénye. Emberileg, festőileg nemkülönben. Ezek az ő örömkeltő aprózásai, lágy omlások, szakadások, melyek soha nem sebek és sérülések, hanem a harmónia színes áramlása. Ez a csönd Szabó János határozottsága, a lét feminin jellege az a mérsékelt sodrás, átlós iramlás, ami az egyénisége. Mindez az élet egy-egy szelvénye, a színmezők rendezett foszlányai ringatják bennünk az időtlenné gyarapodó időt. Az egyensúly testesül, soha nem a kétség, hanem a remény, művészete így erkölcs. Minden műve rejtetten a jövő egy-egy téglája, út előre és magasra. Minden feszültség nyugalommá tisztul képein – lassú ritmusban ötvöződnek a természeti és érzelmi jelenségek. Rajzi tehetségét emberségének szilárdsága határozza meg, szépségeit az erkölcs. Tiszta energiákkal élteti a reményt, mely hatékonyan szelídíti művészettel az élet görcseit, vadságát. Felületeinek puha sávjai nemcsak formák, hanem életszemléletének állomásai is. A humánum szívós állandósága jelződik a kellemes látványban. A jövő csöndes szigeteit építi képzeletének ellenőrzött fegyelmével. Olvasható minden sűrítménye, markáns motívumait vízringással, dombritmussal árnyalja – nemcsak fa, horhos, híd, kerítés a motívuma –, hanem bennük az Ember. Művészete föltárja a létezés anatómiájában a formák rokonságát. Pontosak színarányai, nem nélkülözik, de túllépnek az ábrázoláson. Élete a kép, csak a kép. Boldog ember, boldog festő Szabó János, mert az élet drámáját hitelesen szerkeszti, módosítja, alakítja megnyugvássá művészetével.

 

 

Balogh László, a teremtett rend festõje

Ő a szentendrei festészet konstruktív irányának egyik meghatározó egyénisége, Barcsay Jenő tanítványa, utóda, szellemi örököse. Eszményeit ott folytatja, ahol a Mester abbahagyta. Most a tanítvány a Mester, annál is inkább, mivel mindketten a látványból indultak ki – mindkettejüknek a szentendrei labirintus lett az önmagukhoz vezetett nyomjel –, közösen találtak rá az oly rokon kincsekre.

Balogh László művészete tiszta hangzás, világos és áttekinthető formavezetés jellemzi – összetett rend. A színátmenetek finomsága is törvénye lett, a megálmodott alakzatok végérvényessége. Művészete nem ábrázolt, hanem teremtett világ – szellemiségének mértani égitestje. Ritmusok, hajlások organikus játéka keletkezik képei felületén. A barna és piros válik a fekete családtagjává, máskor a szürke a főszereplő. Szomszédos, máskor ellentétes színek lépnek egymással szövetségre, s az lesz pazar pompája, ahogy a fekete ívből szürke, lilás tömbök nyúlványaiból megszületik győztesen a fehér. A rend az ő ünnepe, a rend az ő diadala, Balogh László ábrái: Létjelek. A ringás belső táj, idézet a lélek évszakaiból.

Balogh László legfőbb törvénye, s ez egyénisége: száműzi a fölösleget. Ez az ő számára fönntartott laudáció, mely oly sokak között csak őt illeti, a rajzi tisztaság, a szerkezet világosságnak dicsérete. Minden egyensúlyban van, szín, forma, szerkezet, s ez maga a harmónia, a nyugalom feszültsége. Azt vizsgálja, hogyan keletkezik, hogyan születik maga a forma, mely létezése pillanatától, melynek ő az alkotója, megfellebbezhetetlen.

Teremtett világ a művészete – értelmezi az emberpárt, az elmúlást, ünneplőket, egy betűt akár – szelet naplementét, torlódó, de mindig rendezett alakzattal. A Duna is megjelenik, szentendrei udvar, tűzfalak, fények és árnyékok, az élet színes ritmusa, de soha nem magányosan, mindig a létezés családtagjaként. Művészetével egybevágó élete – érzelmeit és fölismeréseit is hordozzák ábrái. A ház, melyben lakik, s melyet együtt tervezett Kuba Gellért építésszel, tagolásainak fenséges ritmusával a saját rejtélyes önarcképének is nevezhetjük. Le Corbusier és Mondrian festészetének szellemiségét érezhetjük a falak “beszédében”, melyhez társul a zöld, a fák vastag hajlású törzsei, a kert végében folydogáló titok, a bükkös patak. A ronchampi kápolna aszimmetrikus fényfogadása kelti itt is a meghittség izgalmát, ugyanolyan pontosak az épület arányai, mint műveiben. A tartalom maga a forma, olvasható és értelmezhető absztrakció. Otthon, a mi otthonunk is. Tömörségének lényege az egyszerűsítés. Nem szemetes a fogalmazás, minden higiénikus. Még a választott szobor is, Farkas Ádám plasztikája, mely a kert szíve. A türelem türelmetlenségével ajándékoz meg valamennyiünket Balogh László művészete, azzal, hogy időszerű életünket felülvizsgálni és rendezni, s miközben látjuk, halljuk és átvesszük kérlelő, parancsoló üzenetét – gyönyörködünk.

Fonyód-Alsóbélatelep ifjú festõjelöltjei

Shakespeare is a “kizökkent idő” szakadékáról beszél, és korunk általános gondja szintén az, hogy kibillent az egyének, népek egyensúlya – mindezt helyreállítani szükséges, hogy zavar és téboly helyett végre a harmónia uralkodjon a Földön. Immár nincs más választás – vagy a pusztulás, vagy a harmónia – a világboldogság, hogy a “kizökkent idő” meggyógyuljon a következő nemzedékek életében. Fonyód-Alsóbélatelepen 50 esztendeje működik a II. Rákóczi Ferenc Gyermekotthon és Általános Iskola. Árva és veszélyeztetett gyermekeknek ad otthon helyett otthont. A kétségbeesésből fakaszt reményt. A jubileum alkalmából képzőművészeti kiállítás nyílt a fiatalok munkáiból. Szövényi Balázs festőművész, aki az intézmény igazgatója, évek óta foglalkozik azokkal, akikben föltámadt, mert föltámasztották, a rajz, a kép iránti képesség alkotókedve. Számukra ez jelenti az előrehaladást, a kibillent egyensúly visszaszerzését. Szabadidejük az alkotás lehetősége lett, a boldogulás távlata, új, magasabb életminőség.

Mi jellemzi Kerti Károly, Karácsonyi Balázs, Raduly Gyula, Molnár Fonódi Krisztina munkáit? A rajz iránti fogékonyság és a gondolkodás, az, hogy ők a család hiánya miatt előbb lettek felnőttek. Apát is kaptak apa helyett a képzőművészetben és irányítójukban, Szövényi Balázs festőművészben, aki a közös munkát szervezi a létrehozott vizuális kabinetben. Olyan erő, tisztaság és őszinteség sugárzik a művekről, hogy bármely hazai kiállítás része lehetne. Mindez érték, eredmény. Az is, hogy amikor Szövényi Balázs Dantéra emlékezve, képein a Pokol és a tisztítótűz – az Inferno és a Purgatorio – látványát kutatja izgalmas csoportosítással, addig a Balaton-part szemben a Badacsonnyal, paradicsomi látomással boldogítja a hajdani sérülteket, akik festészettel készülődnek a jobb és boldogabb életre.

 

 

Színház, zene, tánc

Abkarovits Endre

Csángó Fesztivál Budapesten

A népzene és néptánc szerelmesei az év egyik legjelentősebb eseményeként tartják számon a farsangi időszakban évente megrendezett Csángó Fesztivált a budapesti Petőfi Csarnokban. Ezúttal már ötödik alkalommal került sor az eseményre, mely minden különösebb hírverés nélkül is hatalmas tömeget vonz. Miközben évek óta inkább az a probléma, hogy hogyan lehet megtudni a rendezvény időpontját, addig a korábbi évek tapasztalata azt jelzi, hogy érdemes időben a helyszínre érkezni, mert különben a főváros egyik legnagyobb koncerttermében sem valószínű, hogy ülőhelyet talál az ember.

De minek köszönheti a rendezvény nagy sikerét? Miért tanúsít a politika is megkülönböztetett figyelmet neki? S honnan szerez ennyi ember tudomást róla, ha szinte alig van propagandája?

Ami a politikát illeti, elsősorban a polgári erők demonstrálják évek óta, hogy fontos nekik az esemény. Ebben az évben is Orbán Viktor miniszterelnök volt az est fővédnöke, a megnyitót pedig Martonyi János külügyminiszter mondta. De ott volt ezúttal is Németh Zsolt, a külügyminisztérium államtitkára. Tavaly emlékezetes beszédet mondott. Éppen akkor érkezett vissza Csángóföldről, ahol több száz év óta ő volt az első magyar államférfi, aki hivatalos úton járt ott. Látogatásának külön pikantériája volt, hogy míg a diktatúra idején kitiltották Romániából, most motoros rendőrök vezették fel autóját, amikor a moldvai Bákó megye vezetőit, illetve a magyarok lakta csángó falvakat felkereste. Akkor újfent ígéretet kapott, hogy nem fogják akadályozni a hatóságok a magyaroknak azt a most már törvényben biztosított jogát, hogy a magyart mint idegen nyelvet tanulhassák az iskolában. Bár ez nem tűnik túl nagy eredménynek, még ez is ábránd a legtöbb helyen Moldvában. A politikusok viszont a fesztiválon történt megjelenésükkel is nyilván azt akarják évek óta kifejezni, hogy még egy olyan reménytelen helyzetben levő népcsoportról sem akarunk lemondani, mint a moldvai csángók, őket is a magyar nemzet részének tekintjük, jóllehet ők még a történelmi Magyarország határain is kívül élnek. Igaz, nem jószántukból mentek oda többnyire, hanem a tatárjárás, a madéfalvi veszedelem és más kényszerítő események következtében.

De miért olyan népszerű ez a rendezvény az egyszerű résztvevők között? Nyilván sokan vannak, akik jelenlétükkel szintén szolidaritásuknak akarnak hangot adni a csángók ügyét illetően. Másokat csak egyszerűen a csángó kultúra vonz, mely különösen a zene és a tánc vonatkozásában rendkívül népszerű lett az utóbbi időben a magyarországi táncházakban. S az előző években azt láthattuk, hogy aki ezen a területen művészileg számít, az szinte mind színpadra lépett. Természetesen nem léphet fel mindenki minden évben, de sok visszatérő szereplő van az ittenieket is és a romániaiakat illetően is.

Az idei műsor olyan volt, mint egy háromrészes szárnyasoltár. Először pesti zenészek és énekesek léptek fel. Ezt a műsor középső, legfontosabb, legfelemelőbb része követte, amikor a csángók népviseletükben mutattak be életképeket népszokásaikról, az élet legnagyobb eseményeihez kapcsolódó rítusaikról. Ezt három csángó együttes adta elő: a moldvai Pusztinából és Somoskáról, valamint a gyimesi Setétpatakból. Az előadás annyira összecsiszoltnak tűnt, hogy nem akartam hinni a fülemnek, amikor az előadás után a szereplők elmondták, hogy előző nap volt először alkalmuk együtt gyakorolni. A koreográfusok nyilván komoly munkát végeztek a felkészítés során, hogy a fellépésre a részletek rendben legyenek.

A harmadik rész megint a magyarországiaké volt. Olyan előadók léptek fel, mint Magyarország talán legjobb férfi népdalénekese, Berecz András, a táncházakban hallatlan népszerűségnek örvendő Zurgó és Tatros együttesek, vagy a fergeteges moldvai táncaival már nem először feltűnést keltő Nyírség Táncegyüttes. A műsorvezetést – a nyári jászberényi Csángó Fesztiválhoz hasonlóan – ezúttal is a Zurgó együttes tagja, Nagy Bercel látta el igen magas színvonalon.

Sok híres művész a határ mindkét oldaláról csak a nézőtérről nézte társait ezúttal, de épp azt volt jó látni, hogy nemcsak akkor vannak jelen, ha ők a főszereplők. Láthattuk például a nézők között Sebestyén Mártát, s ezúttal második magyarországi CD-jét dedikálta “csak” a gyönyörű hangú, Onest városában élő Nyisztor Ilona.

Az est igazi csúcspontja azonban még csak ezután jött. A televízió nézői a híradóban csak Martonyi Jánost láthatták és a csángók műsorából egy bevágást. De nem láthatták azt a fergeteges táncházat, ami a műsort követte. Pedig de jó lenne, ha mindenki legalább egyszer életében ki lenne téve ilyen élménynek! Ha többen kapnának ízelítőt abból, hogyan táncolja hajnalig több száz résztvevő, főleg fiatalok, a magyarság legarchaikusabb táncait, akkor bizonyára még többen kapnának kedvet ilyen színvonalas szórakozáshoz.

A csángók pedig talán lélekben kissé megerősödve térhettek haza, mert ha a magyar fővárosban ennyi fiatal választja táncaikat szórakozási formájának, akkor talán egy nap saját gyerekeik, unokáik is elkezdik becsülni kultúrájukat, s a diszkó helyett vagy mellett visszatérnek a táncházakba. S hazafelé bizonyára eszükbe jutott az est mottójának szánt, Csíkrákosban feljegyzett ének:

“Azt is tudom nem én kezdtem

Tudom nem is én végezem

Most is halnak és születnek

Nem lesz vége a nemzetnek”

 

Sebestyén Márta a Gajdos klubban

Novemberben indult az egri Gajdos együttes klubja azzal a szándékkal, hogy a népzenét kedvelők ne csak a táncházakban hallgathassák a zenét, hanem egy olyan környezetben is, ahol a muzsikálás mellett lehetőség nyílik beszélgetésre az együttes és közönsége, illetve a meghívott vendégek és az egriek között. Az első alkalommal az ifj. Csoóri Sándor vezette Ifjú Muzsikás együttes volt a vendég. Emlékezetes esemény volt a második rendezvény, amikor a karácsonyi hangulatban az együttes “vendége” saját énekese, Maczkó Mária volt, aki beszélgetőpartnere, Szabó Attila kérdéseire igen szép gondolatokkal idézte fel eddigi életének és művészi pályájának legfontosabb mozzanatait.

Januárban az együttes színházi elfoglaltsága miatt elmaradtak egyéb rendezvényei, ezért aztán a februári klubestét kárpótlásul újévköszöntő dallal kezdték. A meghirdetett kezdési időpontra zsúfolásig megtelt az Érsekudvarban található Keresztény Ifjúsági Klub, olyannyira, hogy sokan nem is jutottak be. Erre számítani is lehetett, hiszen az est vendége a nemzetközileg is legismertebb magyar népdalénekes, Sebestyén Márta volt.

Ő nem először járt városunkban, hiszen már a hetvenes évektől előbb a Sebő együttessel, majd a Muzsikással számos alkalommal megfordult itt, legutóbb a Bartók Album lemezbemutatóján és a tavalyi Maratoni Folk Hétvégén. Ez a látogatás azonban más volt, mint a korábbi alkalmak, amikor elsősorban énekesként hallgathattuk, időnként egy-egy szám erejéig táncosként is feltűnt vagy hangszereket (tilinkó, furulya) is megszólaltatott. Akár Sebő Ferenccel, akár a Hamar Dániel vezette Muzsikás együttessel jött, a férfiak mellett – meglepő módon – az összekötő szövegekben kevésszer jutott szóhoz, még a róla szóló információt is inkább a többiektől hallhattuk. Ez, mint most kiderült, nem azon múlott, mintha nem szeretne magáról mesélni. Ellenkezőleg, ezt a rendhagyó, inkább beszélgető, mint muzsikáló alkalmat, láthatóan a művésznő maga is nagyon élvezte.

Muzsika azért természetesen most is volt, részint a beszélgetést megelőző és követő részben a Gajdos együttes előadásában, másrészt a beszélgetést is úgy irányította a házigazda Okos Tibor, hogy a vendég zenei-leg is illusztrálja életének azokat a fontosabb állomása-it, melyekre a műsorvezető kérdései vonatkoztak. A bevezető részben a zenekar néhány újdonsággal is szolgált, mint amilyenek például Szabó Attila játéka tölcséres hegedűn vagy a Maczkó Mária által előadott farsangi énekek voltak. A nézők első sorában Sebestyén Márta is szeretettel figyelte művésztársai bemutatóját.

Okos Tibor először is arról érdeklődött a Gajdos műsort követő beszélgetés kezdetén, hogy a mára világhírű énekes hogyan éli meg népszerűségét, mennyire jelent az terhet számára, hogyan változott meg az élete. Válaszában a művésznő elmondta, hogy ugyanazt csinálja, amit eddig is csinált, s mindig is szeretett. Azt a hasonlatot használta, hogy ez olyan, mint amikor valaki ül egy szobában, teszi a dolgát, s egyszerre csak ráesik egy fénysugár. Az ő útját nem menedzserek, nem image-csinálók egyengették. Az, hogy mikor és hol hallja meg valaki egy dalát, s hogy megtetszik-e neki, s ha az illető éppen egy filmrendező (“Az angol beteg”-re célozva), akkor egy filmben fel akarja-e használni, ezek véletlen dolgok, Isten kifürkészhetetlen útjai. Örül, hogy ha ilyen véletlenek révén is, de a magyar népzene eljut olyan helyekre is, ahová egyébként nem jutott volna el. Hiszen még magyar filmekben is ritkaság magyar népzenét hallani. (Kivételként említi Szomjas Györgyöt, aki még saját népe kultúráját is szereti…!) Márta szerint furcsa egy országban élünk. Itt nem győzik a másság tiszteletét hangsúlyozni, ami rendben is lenne, de mindenekelőtt a sajátot illene ismerni és ápolni. S ennek valahogy úgy kellene működni, hogy ha a saját kultúrámat szeretem, akkor kezdem értékelni a másét is. Ez olyan nagy emberek esetében, mint például Bartók Béla, valóban így is volt. És nem véletlen, hogy ha Bartók nevét bárhol kiejtik a világban, akkor az Magyarországot idézi fel az emberekben. Általában fordítva is igaz, hogy sok külföldi számára az elsődleges asszociáció: Magyarország = zene. De hogy ez az egyes előadók esetében pontosan hogyan működik, miért lesz valaki pont akkor sztár, amikor, annak mikéntjét ő sem ismeri, de örül a népszerűségnek, s hogy ezáltal a magyar népzene ügyét is szolgálhatja. Annak persze szerinte is szerepe van, hogy ki hova, milyen körülmények közé születik. Nem véletlen, hogy ő a népzene lelkes híve lett, hiszen édesanyja népzene szakra járt Kodálynál, s bár budapesti lakos, gyökerei vidékiek, édesanyja Békés megyei, édesapja Vas megyéből származik. Édesanyja nyugdíjas zenetanárnő, de ma is aktív, s Márta két gyermekének zenei nevelését is ő végzi.

Okos Tibor felidézi azt a már anekdotaszámba menő történetet, hogy Kodály azon megállapítása, hogy egy kisgyermek zenei nevelését már kilenc hónappal a születése előtt el kell kezdeni, Márta esetében szinte szó szerint megvalósult. Ahogy mondja, ő kilenc hónapot végzett el méhen belül a Zeneakadémia népzene tudományi tanszakán, s olyan előadókat hallhatott, mint Szabolcsi Bence, Lajtha László, Kodály Zoltán. Szüleinek ekkor még lakása se volt, a Zeneakadémia kollégiumában laktak, s minden helyiségből zeneszó áradt. Születése után édesanyjának karvezetésből kellett diplomázni, s amíg vezényelnie kellett, síró gyermekét kénytelen volt egy mózeskosárban a ruhatárosra bízni. Kodály nyugdíjba vonulása után sajnos évtizedekig nem volt a Zeneakadémián népzene tanszak, s zenészek generációi végeztek anélkül, hogy ilyen jellegű képzésben részesültek volna.

A beszélgetőpartner ezután arról faggatja, hogy vajon fel tudja-e idézni, hogy melyek voltak azok az első dalok, amiket megtanult. Márta elmondja, hogy szülei visszaemlékezései szerint, még egyéves sem volt, s járni se tudott, de már vissza tudott dalolni olyan dallamokat, amiket hallott édesanyjától, aki egyébként is az éneklést eredeti funkciójában használta, munka közben, akár főzött, akár mosogatott. Ilyen természetes közegben a kisgyermek is sokkal hamarabb eltanulja a dalokat szüleitől, mint ahogy az életkora szerint egy óvodai-iskolai képzésben várható lenne. Példának egyik 1977-es élményét említi, amikor Moldvában járt, s egy kétéves gyermektől egy elég bonyolult dallamú éneket hallott, aminek ráadásul a szövege se volt akármilyen:

“Asszonyok, asszonyok, értsük meg egymást,

Szeressük az urainkat, de még jobban mást!”

Ő maga már hároméves korában zenei óvodába járt, s természetesen elsősorban az óvodai repertoárt ismerte, de édesanyjától is számos dalt megtanult, melyek közül egyet el is énekel. Azt vallja, hogy bár általában a gyermek életkorától függően bizonyára vannak minden korosztálynak jobban megfelelő tananyagok, természetes környezetben egy négy-ötéves gyermek egy nyolcadikos vagy tizedik osztályos iskolai tanuló fejlettségi szintjének megfelelő dalokat is képes megtanulni. Ráadásul a kisgyermek egyéb vonatkozásban is nagyon komolyan veszi, amit apjától, anyjától tanul, azok alapján kialakul benne egy világkép, egy értékrend. Elmeséli, hogy ötéves kora környékén családjuk gyakran összejött Vásárhelyi László, a híres koreográfus családjával. Ilyen alkalmakkor őt és testvérét is gyakran megkérték, hogy énekeljenek, s erre nem kellett sokat unszolni őket. Laci bácsi ezekről titokban felvételt készített, s néhány évtized elteltével CD-re másolta azokat, s meglepetésként átadta az énekesnőnek. Ő csodálkozva hallgatta, hogy a népdalokat mindjárt a “Talpra magyar” elszavalása követte, ami azt mutatja, hogy valahogy már akkor gyermeki fejében összeállt valami, ami a “hazát” jelentette.

Édesanyjától megtanulta az éneklés örömét, ennek a tevékenységnek egész szelleme, érzete ráragadt, s természetessé vált számára, hogy az éneklés jó dolog. Még akkor is, ha valami szomorút énekel az ember, mert akkor legalább megkönnyebbül. Pont az a fantasztikus a népzenében, hogy mindenféle érzelmet ki lehet fejezni vele. Bár vannak, akik úgy érzik, hogy a népdalok szövege avítt mára, de nem a bennük szereplő tárgyak neve érdekes, a tárgyak behelyettesíthetők.

Tapasztalata szerint a népdalokat nem elsősorban a katedráról lehet megszerettetni, hanem élményeken keresztül. Ő maga se nagyon élvezte az iskolai zeneoktatást, nem mintha a szolmizálás számára nehézséget jelentett volna, csak nem okozott olyan élményeket, amilyeneket később a gyűjtések, a személyes találkozások jelentettek. Akinek nincs ilyen élménye, annak az iskolában tanult dolgok esetleg csak kötelező tananyagnak maradnak meg.

Okos Tibor, aki maga is ének-zene szakos tanár, ezt megerősíti egy történettel a saját tapasztalatából, mely azt mutatja, hogy már a tanárok képzésénél is alapvető hibákat követnek el. Egy zárótanításon a gyakorló hallgató nem túl sikeresen birkózott meg az egyik legszebb palóc népdal, “A Vidróczki híres nyája” tanításával. Az óra utáni értékeléskor a gyakorlatvezető tanár erre még rátett egy lapáttal, mondván: “Hát nem valami jól énekelték a gyerekek, ami nem csoda, mert nem valami szép dal.”

Az énekesnő persze elismeri, hogy közvetlen élményekhez városi fiatalok nehezebben juthatnak, de éppen ezért fantasztikus az, hogy a hetvenes évek elején pont a városi fiatalok voltak azok, akik felismerték a népi kultúra jelentőségét, s elindították a táncházmozgalmat. Amit egyébként azóta már többen szerettek volna temetni, de szerencsére a mozgalom virágzik továbbra is.

A házigazda ezután az énekesi karrierje kezdeteiről faggatja Mártát, hogy hogyan került kapcsolatba a Sebő – Halmos duóval. A válaszból megtudhatjuk, hogy Sebőék, s más énekesek (Faragó Laura, Budai Ilona) a televíziós Röpülj páván történt feltűnése előtt nem lehetett igazi, autentikus népzenét hallani a rádióban vagy a televízióban. Ezért szereplésük elementáris hatással volt rá, bár Sebőékre kígyót-békát kiabáltak, mert gitárral merték a népdalokat kísérni. A Röpülj pávás műsorukról készült kislemezüket “rongyossá” hallgatta. Ezért aztán egy nap igencsak felvillanyozta, mikor az általa bálványozott Halmos Bélával a házukban találkozott, mert mind kiderült, oda udvarolt. Hamarosan megtudta a zenész, hogy Márta mennyire szereti a népzenét, s az akkor még csak általános iskolás kislányt elvitte a rádió hatos stúdiójába népzenei koncertre. Később Halmosék a Bartók Együttesben Tímár Sándoréknál meghallgathattak olyan eredeti felvételeket, amikből láthatták, hogy hogyan kell táncot kísérni. Ekkor erdélyi utakra indultak, s tanulmányozták a népi tánczene hegedű és kontra játékát. A hagyományos táncházak mellett a Kassák Klubban pedig olyan esték kerültek megrendezésre, ahol a népzenészek mellett neves írók és irodalmárok is szerepeltek a vendégek között. (Illyés Gyula, Féja Géza, Nagy László, Csoóri Sándor, stb.) Hamarosan egy kerületi népművelő megsúgta Sebő Ferencnek, hogy van itt egy kislány, aki nagyon szeret énekelni. Sebő bevitte egy könyvtárszobába, bemutatkozott, s kérte, hogy énekeljen valamit. Akkoriban csak az akadémiai népdalarchívumból készített válogatás volt kapható a lemezboltokban, s ő úgy tanulta meg a dalokat, ahogy azok ott szóltak: amit egy csángó kislány énekelt, azt kislányosan, amit egy dunántúli öregasszony, azt öregesen. Mivel Sebő is ismerte ezt a lemezt, nagyon elcsodálkozott a kislány előadásán, s percek alatt döntött arról, hogy szerepeltetni kezdi. Másnap reggel már a rádióba kellett mennie iskola helyett, s a próbák és szereplések ezután már olyan gyakoriak lettek, hogy a sok hiányzás miatt tanárai a Radnóti Gimnáziumban már alig várták, hogy leérettségizzen.

Elmondja, hogy az az akadémiai válogatás döbbentette rá, hogy milyen gazdag a magyar nyelv is, s a népzene is, s tájanként is milyen változatos. S hogy az ember minden életkorhoz megtalálja a megfelelő dalokat hangnemben is, stílusban is.

A Sebő együttes nemcsak népzenét játszott, hanem megzenésített verseket is. Az egyik ilyen nevezetes dalt, Horatius “Lídiához”-át ezen az estén Sebő Ferenc helyett Horváth Attilával adja elő, aki méltó partnernek bizonyul.

A Sebőékkel történt találkozást évekig közös fellépések követték, melyeknek az vetett véget, amikor Halmos Béla családja már sokallta az állandó szerepléseket. A felbomló együttes két tagját, Sebestyén Mártát és Éri Pétert a Muzsikás együttes örömmel “leigazolta”.

Arra kérdésre, hogy mennyire számított ezen együttesek állandó tagjának, az énekesnő elmondja, hogy Sebőéknél soha nem jelentették ki, hogy ő az együttes tagja lenne, míg a Muzsikásnál kezdetben hivatalosan is annak számított, míg először egy angliai szereplés alkalmával hirdették őket úgy a szervezők, hogy “Sebestyén Márta és a Muzsikás együttes”. Azóta ez gyakran így történik. De az elnevezéstől függetlenül állandó partnerek, akkor is, ha időnként külön is vállalnak fellépéseket.

A beszélgetés végén Márta két olyan nemzetközi sikerére kérdez rá Okos Tibor, melyek azok figyelmét is felkeltették, akik egyébként nem érdeklődnek a népzene iránt. Az egyik a Grammy-díjas Deep Forest album. Erre az énekesnő láthatóan kevésbé büszke. Tudta nélkül, dalának többszörös összevágásával vették fel a “Márta dalát” a belga zenészek. Meg is kérdik tőle sokan, hogy miért ismételgeti többször egymás után, hogy “Három mérő (piros szalag)”, de ezt nem ő találta ki, a zenészek vágták így össze.

“Az angol beteg” című film betétdalához másféle emlékek fűzik, bár ott se tudott előre arról, hogy dalát a rendező fel kívánja használni. A “Szerelem, szerelem” című dal története évekkel korábbra megy vissza. Valamikor táncházas társai figyelmeztették, hogy a híres magyarszováti prímásnak, Maneszes Mártonnak van egy nagyon szép nótája. Ezt lejegyezte magának és kedvenc dalává vált. S mikor kórházban volt vagy lelki gondok gyötörték – elmondása szerint – ez a dal tartotta benne a lelket. A lemezről ismert dalban azonban van egy hümmögő rész, ami nem volt az eredeti népdal része. Erről most elárulja, hogy az tulajdonképpen egy bolgár népdal, ami nagyon illett a magyarhoz, de hogy ne lógjon ki belőle, úgy csempészte bele, hogy szöveg nélkül énekli. Az egész egy szóló dal zenekari kíséret nélkül. Mikor ifj. Csoóri Sándor, a Muzsikás egyik akkori prímása meghallotta, rábeszélte, hogy tegyék rá a Muzsikás lemezére. Ezt a felvételt hallotta meg “Az angol beteg” rendezője, Minghella, s első hallásra annyira beleszeretett, hogy elhatározta, hogy felhasználja a filmjében, melynek főhőse a magyar Almássy gróf. Ez az elhatározás már három éve megvolt, amikor Márta is értesült róla. Épp egy koncertkörúton jártak, amikor Minghella felfedezte, hogy az az énekesnő lép fel városában, akinek a dalát filmjében fel kívánja használni. Amikor a rendező erről tudomást szerzett, stábjával együtt a koncert szünetében felkereste, s elmondta tervét. A zeneszerző szerette volna, ha az ő saját szerzeményeit is elénekli Márta a filmben, de ő úgy érezte, hogy az olaszos jellegű dalok csak attól nem válnának a magyar népdalhoz hasonlatossá, hogy magyar énekes adná elő őket, ezért ezt nem vállalta. A kilenc Oscar-díjat elnyerő film olyanok figyelmét is felkeltette a magyar népdal iránt, akik addig nem tudtak róla semmit. A történet elmesélése persze nem záródhat anélkül, hogy Sebestyén Márta el ne énekelné a “Szerelem, szerelem” című dalt, mely minden bizonnyal az est csúcspontja.

Bár a művésznő is szemlátomást szívesen mesél, s a közönség is elhallgatná még egy darabig, a házigazdának egy ponton természetesen el kell vágnia a beszélgetés fonalát. Még egy közös dal, amibe a közönség is belekapcsolódhat, azután a Gajdos folytatja műsorát. Az énekesnő előtt meg kialakul egy sor az autogramra, riportra, vagy csak egyszerűen jó tanácsokra várókból. Ő pedig közvetlenül és türelmesen beszélget mindenkivel, semmi jele annak, hogy egy világsztár allűrjeivel fogadná rajongóit.

Sok mindenről volt szó ezen az estén, de annyira gazdag Sebestyén Márta pályája, hogy még legkiemelkedőbb teljesítményeiről, kitüntetéseiről sem eshetett szó. Az utóbbiról talán azért se volt szükséges, mert a jelenlevők közül remélhetőleg mindenki tudta, hogy műfajában ő volt az első Kossuth-díjas. S első szólólemezét, a “Dúdoltam én”-t leszámítva nem esett szó lemezeiről se, de talán már neki is nehéz lehet számon tartani, hogy hány lemezen is szerepelt. És még sorolhatnánk, mennyi mindenről lett volna még jó hallani tőle. De így is hálásak lehetünk az est szervezőinek ezért a kivételes élményért!

 

Jámbor Ildikó

Kinek a fészke?

Ken Casey – Dale Wassermann: Kakukkfészek

egri Gárdonyi Géza Színház

Az előadás egy fontos dramaturgiai pontján a két főhős, a börtön elől az elmegyógyintézetbe “menekült”, egészséges kedélyű Mc Murphy (Bregyán Péter) és a személyében és identitásában meghasonlott Bromden, az indián (Pálfi Zoltán) egy gyerekmondókát kántál hangosan. A négysoros versike utolsó sora a szabad madarak röptét idézi: “Száll a kakukk, száll a kakukk fészkére”.

A hatvanas években keletkezett regényt, s a rá tíz évre készült Miloš Forman rendezte filmadaptációt is ezzel a címmel ismerjük. (Később, ezzel a címmel lett világhírű a mű). Az elmegyógyintézetben játszódó történet nagyon is valóságos síkon mozog. A közösségbe kívülről érkező McMurphynek azt kell tapasztalnia, hogy az ápoltak mindegyike nagyon is normális. Betegségük ugyan valóságos, de közelebbről nézve inkább csak gyengeségnek mondható, hiszen az élethez való ilyen-olyan bátorság hiányzik belőlük. Ám a “fogvatartók”, azaz a főápolónő (Dimanopulu Afrodité), az orvos és az ápolók viselkedése és módszere nagyon is aberrált, természetellenes. Egy egészséges és optimista ember szemszögéből valójában ők szorulnának kezelésre, az ő módszereik kelthetnek megütközést és ellenérzést, nemcsak a nekik kiszolgáltatottakban, hanem mindenkiben, aki látja őket. (Következésképp nekünk nézőknek is lelkiekben és rokonszenvben az ápoltak mellé kell állnunk.)

A darab tehát a cselekmény valóságos síkján túl, egy másik, jelképes értelmezési lehetőséget kínál, amelyet az egri előadás rendezője, Szegvári Menyhért ki is használ. A játéktér is (miként a szereplők élettere is) rideg, erősen behatárolt, szűk folyosókkal és ketrecekkel zárt. Ebben a nyomasztó közegben kell “gyógyulnia” a darabbéli elmegyógyintézet betegeinek. A szabad gondolatot és kommunikációt harsogó zene, pattogó vezényszavak és erőszakosan betartatott szabályok teszik lehetetlenné. A tévedésből, azaz téves menekülésből idecsöppent Mc Murphy előbb természetesen reagál, s megpróbálja szétfeszíteni e kereteket. Minél harcosabban és magávalragadóbban teszi ezt, annál inkább kivívja a “gyógyítók” ellenszenvét, s ez a harc az ő testi bukásával végződik. Fizikai megsemmisülése azonban (az elektrosokkon és a lobotómián, azaz hülyítő műtéten túl) furcsa módon még inkább megnöveli lelki és erkölcsi nagyságát, s tettekre sarkallja a többieket. Az addig mindvégig szótlan indián, barátja Mc Murphy megsemmisítését látva “felnő”, elég erőt merít a lázadáshoz, s egyetlen mozdulattal kiszakítja a nővérek elektromos kábelekkel rögzített műszerszekrényét, s kihajítja az ablakon. Meri a szabadságot, a kinti világot választani. Kisebb és nagyobb kakukkfészkek mai életünkben is vannak, miként zsarnokok és megalázottak, cselekvésre bátortalanok is. Nem nehéz a párhuzamokat megtalálni, tán még egy lépést sem kell tennünk, ha körülnézünk saját életünkben.

A jó művek mércéje az idő, úgy látszik, ez az amerikai sikerregényből lett sikerdarab valóban erős alkotás, mert csaknem negyven év múltán is megállja a helyét. No persze, olyan feszes, fegyelmezett rendezés kelletik hozzá, mint a Szegvárié. Az előadás sikere a színészvezetésen múlik, hogy a darabbeli közösség, s annak tagjai mennyire érzékenyen képesek viszonyulni egymáshoz. Sok kis lélektani drámából áll össze a kakukkfészek. Noha kétségtelen Bregyán Péter vállán nyugszik az előadás megérdemelt sikere (s mennyire szüksége is volt erre lelkileg!), olyan színészi kibontakozásnak lehetünk tanúi, mint az indiánt alakító Pálfi Zoltáné, akinek ugyan alig van néhány mondata a darabban, mégis jelenlétével, testtartásával egy egész emberi (mi több etnikai) tragédiát képes közvetíteni. Kiemelkedő színészi élményt nyújt Venczel Valentin és Nagy András, s a “reménytelenek” egyikét megformáló Szarvassy Csaba Zsolt is figyelmet kelt teljesítményével.

A Ratched nővért alakító Dimanopulu Afrodité talán maga sem gondolta, hogy ennyi keménységet és kegyetlen szigort képes előhozni magából. Igazolta a rendező szereposztási elgondolását, s nem okoztak csalódást a többiek sem, egyebek mellett a két félvilági barátnőt alakító Varga Lívia és Lehoczky Andrea. Kátay László zenéjéről kell még szólni. Az egri zeneszerző hangeffektjei együttgondolkodásból és empátiával születtek.

Az előadás katartikus lelki élményt nyújt azoknak, akik vállalkoznak erre a “kegyetlen utazásra”. A maga műfajában ezzel az évad legjobb produkcióját láthatjuk a Gárdonyi Géza Színházban.

Könyvszemle

Benkóczy György

Egy elsüllyesztett õstörténet reprint kiadása

Népünk javarésze közönyös a magyarság eredete iránt, kevés tudós foglalkozik őstörténetünkkel, de országszerte vannak azért, akik szívesen tanulmányozzák a rá vonatkozó történeti műveket, vagy szívesen olvasnak, illetve hallgatnak meg ilyen tárgyú közléseket. Van már ezzel foglalkozó folyóiratunk is, a Turán (Bp., Semmelweis u. 1-3.)

1870-től kezdve a hivatalos származáselméletet elfogadók ellenére voltak neves tudósaink is, akiket azonban műkedvelőknek tekintve, igyekeztek lejáratni, így pl. a szumír nyelvészettel foglalkozókat szumirkodóknak gúnyolták. 1910-ben azonban megjelent egy könyv, amely az akadékoskodóknak torkára forrasztotta a szót, mert olyan területre vezette volna őket, amelyen teljesen járatlanok voltak, s többnyire ma is azok. Ezek azok a történeti művek, amelyeknek szerzői híres európai tudósok: filológusok, nyelvészek, mint F. Lenormant, A.H. Sayce, G. Rawlinson és még számosan, akik feltárták a régi Közel-Kelet ókori, illetve történelem előtti világát, és óriási érdemeket szereztek az ékiratok megfejtésében. Szerzője dr. Fáy Elek, annak a nevezetes Fáy családnak a tagja, mely Fáy Andrást is adta irodalmunknak. Címe: A magyarság őshona. A legrégibb nyomokat feltáró művet azonban hivatalos szerveink tökéletesen elásták. A szerző 1914-ben meghalt. Egyetlen folytatója, Magyar Adorján szerint az akkori közoktatási miniszter az iskolákhoz juttatás ürügyével papírmalomban összezúzatta a példányokat. Ha nem is igaz ez az állítás, tény, hogy a példányok eltűntek, csak néhány menekült meg közülük. Szerzőjének neve, a könyv megléte semmiféle bibliográfiában, kézikönyvben nem szerepel. Az 1999-ben megjelent reprint kiadáshoz Szőcs István (Kolozsvár) írt előszót, a fentieket ebből merítem.

“Már csak azért is érdemes kiadni Fáy művét – írja Szőcs - … hogy eltávoztassuk a magyar nyelvtudományból az álnok ignorancia alattomos szellemét, melynek oly végzetes romboló hatása volt a magyar nyelvészet és történetírás 1870 után bekövetkezett, s több mint száz évig tartó külső kényszerítő eszközök által fegyelmezett meddő korszakára.”

Szőcs ismerteti még, hogy Fáy kiindulópontja Moversnek a föníciaiakról szóló műve. Az ókornak ez a hatalmas népe eredetileg valahol a magyarok őshazájának a szomszédságában alakult ki a Fekete-tengertől és a Kaukázustól délre fekvő területen.

Fáy mintegy 300 oldalas műve két főrészből áll. Az elsőben ismerteti a tárgyalt ókori népeket: protomédeket, elamitákat, szumírokat, asszírokat, az arméniai és kurdisztáni ősnépeket, a hikszoszokat, khétákat, főként a károkat, s végül az őshazából való szétvándorlásukat. A második részben sorra veszi e népek állami és társadalmi szervezetét, hadászatukat, foglalkozási ágaikat és hitvilágukat.

Munkájában kimutatja, hogy ezek az őslakosok mind turániak, a mi őseink voltak, akiket a sémiek és árják szorítottak ki ősi fészkükből és beolvadásra vagy elvándorlásra kényszerítettek.

Megemlíti a Dáriusz Hisztapszesztől származó óriási behisztáni hármas szövegű táblát, amelyen a protoméd nyelvű is szerepel. A magyarral való hasonlóságát Csengery Antal mutatta ki. Teljes azonosságú a nap és a szám, kis eltérésűek a szi - szem; kaz - kéz; kat - két; katta - kettő; at, ata - atya; lub - láb; asz – ész és még 18 egyéb.

Fáy könyve a különböző fejezetekben sok ősnépi – magyar szó összevetését tartalmazz, ezekből csak néhányat sorolhatunk fel meggyőző példaként:

Úr szavunk már a föníciaiaknál és a hikszoszoknál is forgalomban volt, valamint a perezit – paraszt is, amely a héber nyelvű Genezisben is fennmaradt.

A károk rokonai, a szolimok fejükön lenyúzott és füstön kiszáradt lófejbőrt viseltek. Minthogy a székelyek a szolimok ivadékai, ez a nyom rávezet a székely előkelőségnek lófő nevezetére is.

Az arméniai, kurdisztáni kurd utódoknál ma is él a kard mint fegyver és kés jelentéssel.

Kár őseink a búza és a szőlő termesztését nagyban űzték, a tudósok bőven írnak erről. A ló kér nyelvi szava az ala volt. A tehén és a bika ősi örökségünk. Tábornak nevezték azt a helyet, ahol a barmok legeltetésére tanyát ütöttek. Erre a szóra a Czuczor-Fogarassy szótár is utal állatsereg jelentéssel: “A vidéket ellepte a sáskák tábora.”

Kár eredetű ősszavunk lehet a mi ked – kedv szavunk, amelyből a kedves származik. Megvan a Jordánszki kódexben (yo keddel), valamint Szt. Pálnál a kedhuel alakban, a föníciaiaknál pedig kedes formában szerető jelentésben.

Fáy művének lényege azonban nem a szóösszevetés, szómagyarázat, hanem a fejtegetések, feltételezések sorozata, amelyeket az egyes foglalkozások vagy iparágak, fogalmak: a hetes szám, a menny, a nedves őselem, a tűz, a nap, a villám, az idő és a tér, a jó, az Isten, stb. Olvasásuk rendkívül érdekes, de bizony nem könnyű.

A reprint kiadás mindenesetre ösztönző hatású lehet a további kutatásokra.

Losonci Miklós

Szívzûr

Ő újságíró, költő, író egy személyben, képzőművészeti kiállítások szervezője, affinitása van a zenéhez, a kultúra mindenese. Nem polihisztor, több közegben alkot. Szünet nélkül, folyamatosan. A mai ember érzésvilágát ragadja meg, a fogalom fölemelő értelmében hétköznapi.

Mi a lényege irodalmi művének, a “Szívzűr” novelláskötetének? Az, hogy kellemes stílusban mai történetek kincseit tárja fel azzal az igénnyel, hogy az írás művészet és dokumentum legyen. Hűséggel föltárja, hogy mennyi kapcsolat törik szét, mennyi öröm és boldogság süllyed fájdalommá, s hogy az élet ember által okozott sebeit vajon lehet gyógyítani? Immár az olvasó teszi föl a kérdést, amit az író oly lelkiismeretesen jegyzett, vajon az élet természete, hogy elromlik? S lehet ezen változtatni? Egyeseknek igen, ők a ritka szerencsések, de hogy lehet-e ezt a jellem-teljesítményt közállapottá lombosítani? Drámai sorsok helyett általános derűt fakasztani személyes és társadalmi akarattal? A “szívzűr”, a “kalitka” a “viszony” hogy oldódhat föl, hogy szüntethető meg, hogy kerülhető el, hogy válhat nemessé? Baj van. Szükségtelenül szakadnak az érzelmek, mert nem vagyunk művészei az életnek. Boór András történéseiből kiderül, hogy csapdába, zátonyra azért jutunk sokszor, teljesen fölöslegesen, terhet nem kívánt fájdalmat okozva önmagunknak és környezetünknek, azért pusztulunk és pusztítunk, mert nem ismerjük föl ma maradéktalanul életünk törvényeid, és ennek hiányában érzünk, cselekszünk. Mohók vagyunk és kapzsik, pedig szerényeknek kellene lennünk, minden ápolónőnek és orvosnak is, bilincseket rakunk hétköznapjainkra. Nem a mosolyt, hanem a könnyeket növeljük önmagunkban, így másoknak is kevesebb örömöt tudunk sugározni. Önuralom, önismeret a jó terápia, nem véletlenül ajánlották a görögök: Gnoti seauton – ismerd meg önmagad.

Boór András valósághű novellái szerint nem ismerjük lelkünk, testünk rendszerét, nem ismerjük föl távlatainkat, így világos jövőnk is zavarossá válik. Felelőtlenség okán csúszunk, zuhanunk a bűn szakadékába, mely a legtöbbször elkerülhető és elkerülendő lenne, lehetne. Igaz, “Megvadult a világ”. Miért? Mi is vadak vagyunk, sokszor nem emberek, ahogy már József Attila jelezte a “Thomas Mann üdvözlésében”. Vakhitek kormányoznak, nem a realitás. Nem mérjük fel, hogy minden tévedésünkért, hibánkért, bűnünkért tandíjat kell fizetnünk, súlyos büntetést.

Sokszor hagynak cserben ösztöneink, mert nem hallgatunk rájuk kellő mértékben, vagy száműzzük gondolkodásunk. Fontos a karrier, de nem minden áron, csak úgy, ha a becsület medrében keressük. Akkor rátalálunk. Előbb-utóbb megleljük. Vajon kikecmereghetünk az útvesztőkből, zsákutcákból, van, marad utolsó esélyünk? Föltétlenül. Boór András rejtett bölcselő kellemessé varázsolt írásaiban, nemcsak jók, ezért fontosak, használhatók elbeszélései. Szigorodás, őszinteség esetén minden élet alkalmas a módosításra, melynek oly ritkán elért végállomása a boldogulás, a boldogság. Igen, nem vagyunk védtelenek, igen, megszüntethetjük szorongásainkat, bánatunkat, félelmünket, föllobbanthatjuk magunkban a “gyermekszívet” – ez az író üzenete. Rádöbbent valamennyiünket a magyar köznyelv közvetlenségével – egyik fő erénye –, hogy küldetésünk van a jóra, szépre, hogy általunk, velünk és bennünk jó és szép, jobb és szebb legyen a világ.

(Boór András: Szívzűr. Bp. 2000)

Pilátus regénye

Nem túl gyakran esik meg velünk, hogy Jézus korába invitálnak bennünket szellemi utazásra, hacsak nem a ma divatos musicalek kétes értékű eszköztárával élve. Arra pedig még ritkábban vállalkozik szerző, hogy a már közismert történeteket másféle interpretációban tárja elénk.

Domokos Sándor Krisztus-regényének főszereplője nem Jézus, hanem egy római katona, aki úgymond “véletlenül” csöppen bele a művelt világ által ismert eseményekbe, méghozzá úgy, hogy mások által felhasznált eszköz, epizódszereplő egy császárellenes összesküvésnek, majd ennek következtében válik száműzötté, s még így is szerencsésnek mondhatja magát, hiszen életét megkímélik, nagyhatalmú pártfogója jóvoltából.

De nemcsak Cordus, a felszabadított rabszolga története kapcsán rendhagyó ez a regény. Ugyan kinek jutna eszébe manapság, hogy Pilátust pozitív hősként állítsa be a keresztény világ előtt? Domokos Sándor valami effélét tesz A római századosban. Nem mentegeti Pilátust, hanem emberközelbe hozza. Hosszú évek kutatásai alapján állítja, hogy Pilátus azért kerül szorongatott helyzetbe, mert pártfogoltja annak a bizonyos Sejanusnak, aki Tiberius császár ellen szervezett összeesküvést. Ezen kapcsolata miatt nem azonnal kerül veszélyes helyzetbe, hanem később, egy szövevényes intrika kapcsán.

Maga a történet több szálon fut, és nem is igazán a Krisztus-történet a központi eseménye, hanem az a fejlődéstörténet, melyet Cordus, Claudia Procula szabadosa él át, a felszabadított rabszolga sorsától a kegyencnek számító, ám mégis kétes egzisztenciaként létező légionárius állapotáig. Szerelmi történet és érdekházasság, hatalmi harc a háttérben és a középpontban, az elegáns római világ és a provinciák fojtott légköre, példás családi életek és bordélyban mulatozó katonák, majd elérkezünk ahhoz a helyszínhez és légkörhöz is, melyben Krisztus fellépése szinte szükségszerű, valamint a felesége másféle vallásosságát ellenző római katona átéli a megvilágosodás élményét, azaz megtapasztalja Jézus közelségét, annak erejét, holott fizikailag nagy távolságra vannak egymástól.

Egy olyan világ tárul elénk, melyben a felszabadított rabszolga egyik napról a másikra visszazuhanhat a teljes jogfosztottság állapotába, azaz letartóztathatják és a gladiátorok közé lökhetik, vagyis élete örökös veszélyeknek van kitéve, míg… a szabadulás útja – egy utcai szajha segítségével – meg nem nyílik előtte. Bármennyire is kerülendők a fölösleges párhuzamok, Domokos Sándor esetében mégsem lehet elhallgatni azt a tényt, hogy maga is hajdani jogfosztott, azaz elhurcolt, kitelepített ember volt, aki ezt az egyik napról a másikra történő sorsfordulást maga is megélte, megszenvedte. Írói és emberi világa azonban nem egy megkeseredett emberé, hanem mindig szolgál számunkra megfelelő tanulsággal, a műveiből áradó hangulat pedig emberi és harmonikus.

Egy olyan hiányosságot azonban mégis szükséges megemlíteni, mely voltaképpen nem az ő hibája, annál beszédesebben szól viszont a hazai könyvkiadás jelenlegi helyzetéről, arról a felületességről, mely nem csinál presztízskérdést abból, hogy az általa megjelentetett könyvek, kiadványok hibátlan minőségűek legyenek. Arról a tényről, hogy Domokos Sándor írásait nem lektorálja senki. Mivel a szerző évtizedek óta külföldön él, nem kívánható meg tőle, hogy ugyanúgy beszélje anyanyelvét, mint aki ebben a nyelvi közegben él, mindenképpen a kiadónak róható fel hibájául, hogy Domokos Sándor műveit nem gondozza megfelelőképpen.

M.M.

(Domokos Sándor: A római százados. Jel Kiadó, Budapest, 1994.)

 

Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT ©

© 2001. ÁPRILIS HÓ © XI. ÉVFOLYAM 4. SZÁM ©

Millennium

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tartalomból:

APOR ELEMÉR: Az elbocsátott poéta

TUSNÁDY LÁSZLÓ: Gondolatok Németh László esszéiről

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ: A férfi, aki alumíniumot tudott hegeszteni

ZIMÁNYI ÁRPÁD: Stílustalanságok

ABKAROVITS ENDRE: Sebestyén Márta a Gajdos klubban

KRUPA SÁNDOR: A sarló-kalapács áldozatai