Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALOM, TÁRSADALOM, KULTÚRA ©

© 2000. SZEPTEMBER HÓ © X. ÉVFOLYAM 9. SZÁM ©

Tartalom:

Az idő sodrában...........................................3

VERS, PRÓZA

Cs. Varga István:

Búcsú Szokolay Károlytól...........................4

Apor Elemér: Jegenyefák, hollókkal...........5

Fecske Csaba: Balatoni reggel,

Három miniatűr...........................................7

Murawski Magdolna: Fosszíliák,

Eső-szimfónia..............................................8

Fridél Lajos: Bükkaljai

ösvényeken XXVII....................................10

Gyüre Lajos: Hazai tájakon.......................15

Szabó Bogár Imre: Több ez már...............16

Farkas András: Három váza......................17

T. Ágoston László: Ördögszekér II...........18

Lelkes Miklós: Hiszek benned…,

Mikor az anyag… ....................................24

Cseh Károly műfordítása...........................26

Vezényi Pál: Anyámmal a

Bordélyházban...........................................27

Szokolay Károly műfordítása....................29

Hubai Gruber Miklós fordítása.................30

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

Cs. Varga István: Búcsú Bata Imrétől, Irodalom és küldetés.................................33

Imre László: Irodalom és küldetés............35

Losonci Miklós: Vörösmarty hőskölteménye Egerről..............................40

Bendzsák István: Találkozás Nagy Gáspárral és Görömbei Andrással.............44

Ködöböcz Gábor: “A magyar nyelv mindig szerelmem, mindig boldogságom volt”.....47

Hufnagl Katalin: Alfonz atya Kodály-könyvéről...................................................49

Farkas Krisztina: Élet a szenvedés

Jegyében....................................................52

Losonci Miklós:

Tüskés Tibor köszöntése...........................56

KÖZÉLET

Cserniczky Dénes: EURO 2000................57

Benkóczy György: Egri emlékek..............59

Kaló Béla: Evangélikus metodisták között Svájcban....................................................62

Löffler András: Rendhagyó tudósítás.......63

Bakacsi Ernő: Egy kis berzenkedés..........65

Lelkes Miklós: Gondolatok, aforizmák.....67

Renn Oszkár: Az első nap meglepetései...68

KÉPZŐMŰVÉSZET

Losonci Miklós: Andó Mária rajzi láto-másai, Ladányi Judit képi rendszere.........72

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET

Abkarovits Endre: Három évtizede a népzene bűvöletében.................................74

Murawski Magdolna: Rajtaütés – Finn filmek nagysikerű bemutatkozása

Egerben......................................................78

Jámbor Ildikó: István, a király – rockopera Egerben......................................................80

KÖNYVSZEMLE

Kaló Béla: Szellem és lélek régiói............82

Első borító: Kisnánai vár

Hátsó borító: Debreceni Nagytemplom

Fotó: Molnár István Géza

Illusztráció: Fridél Lajos

 

IMPRESSZUM:

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI Magdolna

Szerkesztőbizottság:

DR. BITSKEY ISTVÁN

DR. CS. VARGA ISTVÁN

DR. LŐKÖS ISTVÁN

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1016 Budapest, Krisztina krt. 83/85. Tel.:1-3567-192

Tipográfia és nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/130; 36/412-688

Nyilvántartási szám: 76. 134/1997

ISSN 1417-7080

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

Szeptemberi számunk megjelenését a következő szponzorok támogatták:

NEMZETI KULTUÁRLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA

NEMZETI KULTURÁLIS ALAP

AGRIA COMPUTER Kft.

RÁDIÓ EGER

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

MOLNÁR ISTVÁN GÉZA fotóművész, Eger

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,

Valamint az Északhír árusítóhelyein,

Budapesten az Ecclesia Köny- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál.

Az ország egyéb területein az újságárusoknál.

Az idő sodrában

Akinek műveltsége nincs, annak gátlásai sincsenek. Akinek pedig gátlásai nincsenek, az kíméletlenül gázol keresztül embertársain, akár az egész világon is. Nemcsak a goethei intelmet nem tartja be (“Ki nagyot akar, szokjék korlátokhoz, / Mert korlátok közt válik el a mester”), hanem igyekszik megszabadulni mindenféle őt korlátozó tényezőtől, embertársaitól, azok kritikájától, végül az egész erkölcsi rendtől, mely a közösséget, melyben él, megtartaná. A rendet fenntartó-összetartó fegyelem semmivé foszlik, és minden rendet szétbomlasztó agresszióba torkollik. Ugye, milyen ismerősnek tűnik mindez? Mintha a XX. századról szólna, az épp csak mögöttünk hagyott kegyetlen évszázadról. A lelki nyomor tombolása legelső szinten abban nyilvánul meg, hogy a Legfelsőbb Lény helyét elfoglalja egy pöffeszkedő, felfújt ego, mely már-már világuralomra törni látszik.

Alig karnyújtásnyira van tőlünk az a korszak, melyben felfuvalkodott diktátorok istenesdit játszottak, s az általuk fanatizált tömegek hódolattal áldoztak nekik, éljenezték, őrjöngve ünnepelték a szegény szerencsétleneket, akikről utóbb mindig kiderült, hogy megszállott őrültek voltak, a hatalom megszállottjai, zárt intézetbe való, félresikerült alakok. Jelenkorukról pedig az vált nyilvánvalóvá, hogy valamiféle lelki vakság telepedett rájuk, és ami számunkra evidens, az számukra nem volt olyan egyértelmű.

A beltenyészet miatt különféle betegségektől (elmebaj, hemofília, stb.) szenvedő európai uralkodóházak, melyek évszázadok óta már csak egymás között házasodnak, nem tudtak többé olyan kiemelkedő egyéniségeket adni, akik méltóképpen képviselhetnék hazájukat. Ezt a pillanatot használta ki a hatalomvágyó kisember, és mielőtt a világ álmélkodásából felocsúdhatott volna, forradalmat csinált, magához ragadta a hatalmat, és ezzel elkezdődött mindnyájunk kálváriája. A balek emberiség szellemi törpéket tűrt meg a nyakán egy egész évszázadon át.

A gátlástalan embernek erkölcse sincs. Az erkölcstelenség megfosztja az embert egyik legfőbb erényétől, az alkotás felszabadító lehetőségétől, lévén, hogy mind a gátlástalanság, mind az erkölcstelenség egyaránt rombolni akar, nem alkotni. Az alkotói szabadság, mely egyaránt ajándék az egyénnek és az őt körülvevő társadalomnak, biztosít valamit, ami nélkül nincs értelmes élet: a fejlődést, a jövő állandó keresését és megalkotását. A kiválóság elérését.

Az a társadalom, mely megadja az általa felnevelt és belőle kiemelkedő értelmes embernek a szabad fejlődés lehetőségét, megszerzi magának a jogot arra, hogy neve méltán fennmaradjon az emberiség késői emlékezetében is. A jelenkor “nagyjai”, a mai hírességek, akik a holnap névtelenjei lesznek majd – átlagos politikusok, városatyák, közhivatalt viselő emberek -, megmenekülhetnek a névtelenség (számukra) lealázó penzumától, ha kiváló kortársaikat időben felismerve tesznek értük, és így cselekvő részesei lesznek egy-egy szép művészi, tudósi karrier megszületésének. Aki viszont ennek az ellenkezőjén munkálkodik, az legfeljebb csúfos szekundákra számíthat a kései utódoktól.

Európa népei sok olyan korszakot tudhatnak már maguk mögött, amikor az ember névre olyannyira méltatlanok vonták meg a fent említett lehetőséget jeles kortársaiktól. Olyan korokat, melyeknek embere barabásokat követelt magának Megváltója helyett. Még több olyan kort, melyben a szólás lehetőségét maguknál tartó bitorlók sugallták neki ezt, vagy követelték meg tőle a kórusban üvöltést, tapsolást, éljenzést. Akik a műveltség jogát magukénak vindikálták, mégse tudtak mit kezdeni vele, csupán hitvány alakokat adhattak az emberiségnek. Vajon miért nem tudják a választ, miért…

Vers, próza

Cs. Varga István

Búcsú Szokolay Károlytól

Most, hogy magunkra maradtunk, hogy eggyel megint kevesebben vagyunk, férfimódra beszélhetünk Veled és Rólad is, aki velünk együtt kristályfogalmakban és az emberben is hittél. Amikor Egerből Budapestre költöztél, fiadhoz, menyedhez, drága unokádhoz, a Megyei Művelődési Központban rendezett esteden, január 25-én még nem tudhattuk, hogy ennyire közel van a végső búcsú ideje.

Mészáros György, Sándor András, Apor Elemér, Moldvay Győző, Kalász László után az Északmagyarországi Írócsoport, az Új Hevesi Napló nevében búcsúzom. Tudatom a képtelen és kifejezhetetlen tényt: “Minden halál hősi halál” (Rákos Sándor).

Főiskolai tanár, mélyen gondolkodó elme voltál, hittél a rendezett világegyetemben, az erkölcsi rendben, miközben átélted századunk csalódásait: “Két terror közt olajág – botorul azt hittük szabadság – pedig már újabb despoták – főszerepeit osztogatták.” Shakespeare-től tudtad: “Dánia börtön” – különösen a szellem embereinek. Megtetted, amit tudtál, amit kellett. Hitted, hogy a szavaktól távolodó világban is lehet még jelentése, hitele a szónak, értelme és foganatja az Eger-völgyi kommunikációnak. Hitted, hogy a baráti párbeszédekből kibontakozhat valami jó és szép is. Velünk is hitetni próbáltad: a Szellem és a Hierarchia embereinek szigeteit nemcsak a víz, de szótértés is összekötheti.

Pedagógus költőként, műfordítóként “igaz ügyet” szolgáltál. Azt vallottad: a műfordítás vértelen szellemi hódítás: értékhonosítás. Mindig hangsúlyoztad, hogy poétaságra kiváltképp alkalmas nyelvünk és jeles költő-műfordítóink érdeme, hogy literatúránk óriási fordításirodalommal büszkélkedhet. A pályád csúcsára érkeztél, amikor az egri Tanárképző Főiskola Szellemidéző címen megjelentette versfordításaid válogatott kötetét.

Tőled tudjuk: “versfordítás-irodalmunk Arany János óta egyedülálló a világon. Ha a magyar versek is olyan mesterek hangján születtek volna meg angolul, németül, spanyolul vagy franciául, mint a nagyvilág költészete magyarul, akkor líránk nem nélkülözné azt a megbecsülést, amelyet érdemel.” Műfordítóként időben-térben tágas horizonton kalandoztál. Célkitűzésed értelemben bizonyságtevés volt: a közelünkben élő “tejtestvérek” és távoli népek szellemi értékeit egyaránt ismerni és tisztelni akarjuk “a létfontosságú megértés jegyében”. Angol, orosz, lengyel, latin, német és spanyol eredetiből fordítottál. A többi nyelv esetében nyersfordítást használtál, vagy némi nyelvi segítséget vettél igénybe.

Versfordításaid számos költői antológiában – Európa Kiadó gondozásában – jelentek meg: Klasszikus angol költők, Amerikai költők, Csillagok órája, Litván költők, Lengyel költők antológiája… A kiválóan válogatott és szerkesztett Szellemidéző műfordítói termésednek csupán a felét tartalmazza. A másik felét kiadásra váró Szellemek a palackból című köteted fogja át. A dalszerű versformákat kedvelted. Sok verset csak a Te fordításodban olvashatunk. Különösen szeretted a lengyel irodalmat, Herbertet, aki hamleti szívvel állt ’56-ban a “Határon”.

Egy életen át tanultál és tanítottál. A hollókarmok és hulló szárnyak ellenére betöltötted a herberti “Pán Cogito küldetését”. Rád érvényes az Írás szava: “akik igazságra tanítottak sokakat, tündököltek, örökkön-örökké, miként a csillagok.” Fogadjon kegyelmébe a Mindenható. Isten veled, Károly Bátyánk!

 

 

Vers, próza

Apor Elemér

Jegenyefák, hollókkal

Az ezeréves időben a világ

minden táján fegyverben,

rabságban vagy bujdosásban

elveszett magyar milliók

emlékére.

Jegenyefák nagy menetben

állnak némán, rezzenetlen

lombjuk nélkül, mint a vázak

utat, tájat így vigyáznak

Ám a kelő, messze szélben

hollók szállnak feketében

hová szállnak ág lehajlik

hol kárognak, meszehallik

Úgy megülnek, egy-egy gyászló

fellobogó borzas zászló

súlyos árnyuk borong a fán

lélek borong hangjuk nyomán

Múltat síró, jövőt valló

minden ágon az a holló?

meg se kérdezd, meg se mondják

Nem viszik el szived gondját

Suhog a szél, gally megreccsen

el az ágról holló hessen

eltűnnek a ködös éjben

ott lebegnek a mennyégben

Így repülnek évről évre

jegenyéről jegenyére

aki látja szíve döbben

egyre többen, egyre többen

néma tájban olykor hallik

lenn a mélyről felmorajlik

rögök alatt minden végen

az én népem, az én népem

holló károg minden fáján

a világnak minden táján

a jaj átsír minden tájon

akinek fáj, annak fájjon.

Jegenyefák nagy menetben

megkísértő rettenetben

jajjal síró őszi szélben

felkiáltó fejfaképpen.

Fecske Csaba

Balatoni reggel

 

rigó füttyére ébredek fel

nézem milyen álmos a reggel

a tó fölött tejfehér pára

friss hűvös szél borzolja hajam

majd meg-meglebbentve szárnyait

hová ki tudja elsuhan

mint az üveg megreped a csend

a túlsó parton karcsú torony

köszönti harangszóval a napot

sirályok jajonganak hallgatom őket

e szálkás hangú orvhalászokat

csipkeként fodroznak a habok

ahogy a víz a partnak csókot ad

a nádasban búvó éjszakát

most űzik el a vadkacsák

amint kiúsznak a zsombékok közül

az égen fecskék villámlanak

hűvös hajnalok langyos esték

jönnek a horgász csak nézi a tavat

zsinórt áztat a fején nagy kalap

Három miniatûr

békésen kérődzik a domb

tomporán bögölyraj: falu

fölötte könnyű pára leng

idők lelke ősi mélabú

*

akár egy vérző fej gördül

hegyek mögé a nap

a vízen fecskeszárnnyal ejt

sebet az alkonyat

*

mintha álmából riadna

megkondul halkan a harang

mint pitypang pihéje lebeg

a háztetők fölött a hang

Murawski Magdolna

Fosszíliák

Fosszíliák vagyunk: kövült idő,

mely mindörökre dermedten ragyog.

Lehettünk volna ékes csillagok,

s lettünk korszak, mely bennünk eltűnő.

Hitünk szülőnk és sírfedő kövünk.

Mit hittünk, mind lehúz és eltemet.

Gyarló fiak vagyunk, “csak” emberek.

Mivé lett fényes ékünk, életünk?

A pajkos szellem bennünk megmaradt.

Ezért e furcsa arckép – torz tükör.

Mert ő maradt szeretni, ám gyötör,

gúnyol s kacag, kiirtja vágyadat.

Kövülten élünk. Színleg létezünk.

Feloldozást remél halott szemünk.

Esõ-szimfónia

 

csepp cseppre hull

csurranva halk folyam

gyanánt

az ablakon

folyik

és mossa mossa szüntelen

az életünk

míg cseppre csepp

és apró koppanás

és csillogás

és fényszilánkokon

törik a hang

e csillanó öröm

csepp cseppre hull

s míg nézzük szótlanul

ablakra koppanó

kis cseppjeit

a csend csillámain

ragyogva hull

és záporozva zeng

e víz-szimfónia

víz-hangokon

fény-csendeken

csillogva gyöngyösen

csepp cseppre hull

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XXVII.

Jobbról a fenyves irányából hallok valamit. Először csak finom reccsenést, majd szinte azonnal határozott lépések zaját, ahogy a hóban roppannak, huppannak a nehéz lépések. De mi ez! – kapom oda a fejem, mert már összemosódik a lépések zaja, a hang egyre erősödik, s már zúg, szinte sistereg a fagyott tetejű hó. És már látom is, ahogy a fekete gombócok kibújnak a sűrű fenyves szélső fái közül, és szaladnak a szóró irányába. Egyenesen ráfutnak a szóróra. Egyetlen hatalmas fekete foltnak látszanak. Malackonda.

Mozdulatlan maradok, s amikor már mind túrja a szóró havas avarrétegét, és mindenről megfeledkezve, mohón keresgélik a maradék kukoricaszemeket, csak akkor emelem szemem elé a keresőtávcsövét.

Igen. Hat malac és egy hatalmas koca. A malacok is szépen fejlett, gömbölyded, jó húsban lévő, harminc-harmincöt kilogramm körüli, gyönyörű példányok. A koca a szóró legszélén marad, a malacok szétszélednek.

Nagy a kísértés. A fehér háttér előtt a gusztusos fekete ördögök kiválóan láthatók. A távcsőben tökéletes célt mutatnak.

Ám nem nyúlok a puskáért. Nem őket várom, hanem az öregapjukat. Hátha már ő is útban van. Hátha ő is erre indult, idetart, hátha ő is megérkezik még.

Gyönyörködöm a szép kondában. Figyelem, ahogy a nagy átmérőjű körben – ahová széthintettük a kukoricát – mozognak, keresgélnek, turkálgatnak. Időnként egyik a másikat orrával keményen oldalba taszítja, az nagyot nyikkan, majd mintha mi sem történt volna, boldog nyugalommal ropogtatják, csámcsogják újra a maradék kukoricaszemeket. Az öreg koca meg vigyáz rájuk. Nem jön lejjebb, ő csak piszkálgat a szóró szélén, legközelebb a fenyveshez. Időnként felkapja a bozontos, nagy fejét, bele-beleszippantva a levegőbe, meggyőződve arról, hogy nincs veszély a közelben. Ám a szél iránya most is jó, fentről lengedez, s szagunkat lefelé sodorja.

Húsz perce tart már ez az idilli, éjszakai előadás, amikor a koca halk morrantására minden malac mozdulatlanná dermed, majd a koca elindul arra, amerről érkeztek. Indulnak a malacok is, az utolsók fürgébben szedik a lábukat, hogy beérjék testvéreiket, illetve anyjukat.

Nem ugrottak el, nem ijedtek meg, csak a kocának gyanússá vált valami, talán hallott valamit, vagy valami olyat érzett meg, ami arra ösztönözte, hogy malacait maga mellé rendelve visszahúzódjon a biztonságot jelentő sűrűbe.

Többször figyeltem már meg olyat, hogy kiváló széllel várakozva disznó közeledett a szóróhoz. Egyedül, óvatosan, halkan lopakodva. Semmiféle zavaró körülmény nem volt. Nem volt erős, lombot rázó, hangos szél, nem verte eső a leveleket, nem volt általam érzékelt vad a közelben, nem járt napok óta ember a környéken, ám ennivaló még volt a szórón. És mégis, a tápláléktól néhány méterre a bokrok takarásában megállt, és hosszú percekig figyelt. Biztos voltam abban, hogy pillanatokon belül kilép a takarásból, amikor még óvatosabban, mint ahogy érkezett, visszahúzódott, és eltűnt. Mint a kámfor.

Ez általában egyedüli, több éves, komoly kan esetében fordult elő. Ezért is volt az, hogy kissé csalódottan, ám hosszasan töprengtem azon, hogy miért is nem juthattam lövéshez. Hogy én ronthattam-e el valamit, hogy én vagyok-e mindennek az oka. De nem, hisz’ én nem mozdultam, engem meg nem hallhatott, még levegőt is hangtalanul, nyitott szájon át vettem. És mégis. Mégis ott állt, s mintha valamin töprengett, gondolkodott volna,

Mintha valami olyan dolgot érzett volna meg, ami számára - legalábbis emberi ésszel – nem megmagyarázható, de valami balsejtelmes, kellemetlen érzés, valami idegen vibrálás vett rajta erőt, s mindez arra sarkallta őkelmét, hogy visszavonuljon.

De nem nagyot fújva, nem elugorva, még csak nem is sietősen kocogva. Nem. Hangtalan észrevétlenséggel, amúgy “lábujjhegyen”. A legnemesebb gének által átörökölt kiváló ösztönök, az évek során olyan finom idegrendszert fejlesztettek ki nála, ami olyan jeleket is fog, amit az ember talán nem is ismer. Mindenesetre a praktikum oldaláról, és az általában tapasztalt gyakorlat vonatkozásában magyarázatot, logikus, emberi ésszel kigondolt és megfogalmazott szakszerű magyarázatot én minderre nem találtam.

A kocának és a malacoknak a távolodó szöszmötölését még percekig hallottam a fenyvesből, azután újra csend lett. Kiürült az imént még oly népes szóró, s újra kezdődött a feszült, de reménykedő várakozás.

Hej, de kíváncsi lettem volna most Diána istenasszony arckifejezésére! Mert bizony az ő kegyes jó szándéka nélkül elücsöröghetek én itt hetekig is lövéshelyzet nélkül. Arra lettem volna nagyon kíváncsi, hogy hogyan értékelte az iménti helyzetet – mármint azt, hogy elengedtem a malacokat. Hiszen egy szép, közel negyven kilogramm körüli malac jó lövéssel való terítékre hozatala is igen szép vadászélményt jelent. S ha nekem ez lett mára kirendelve, felkínálva, és én ezt nem fogadtam el, azaz nem lőttem meg az egyik malacot, könnyen lehet, hogy Diána alaposan megorrolt most rám. S ha valóban így van, hát járhatok én akkor ide jó sokáig, amíg megint pártfogásába vesz, és vadászszerencséhez juttat.

Ám az is meglehet, hogy pozitívan értékeli a történteket, s magában úgy gondolja, hogy ez a jámbor, félig fagyott Nimród nem puskázott bele az utánpótlást jelentő malackondába, hanem higgadt önmérsékletet tanúsítva, nyakasan kitart elhatározása mellett, s ezt a szívósságot, ezt az eltántoríthatatlanságot majd valamilyen formában megjutalmazza. Nagyon bíztam ebben, de hát az ember sohasem tudhatja, hogy odafent hogyan vélekednek ezekről a dolgokról.

Mert egyszerűen elintézhetik azzal is, hogy aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Akkor aztán leshetek. Mos már ugyan mindegy, ez már vissza nem fordítható, a malacok ide ma már nem jönnek vissza, az biztos.

Messzire elkalandozó gondolataimból puskadörrenés ránt vissza ide a deres-havas erdei magaslesre. Talán a szomszéd társaság területéről jöhetett a hang, de nem lehetett túl messze, mert még mintha a becsapódást is hallottam volna.

Persze ebben a tiszta, hideg időben könnyen megcsalja az embert a hang. A lövés irányában, a műút túloldalán, fenn a gerinc alatt, nekünk is van egy társasági szórónk. Évekkel ezelőtt a fővárosi művész úr igen szép süldőt lőtt ott, az egyik vadásztársunk vendégeként. A havas tél az, ami elárulta, hogy a művész úr nem hibázott. Mert a lövés magyarázata akkor így szólt. Pedig a valóság de nagyon más volt!

Véletlenül cserkeltem azon az úton akkor, épp a hó, a nyomok tisztán olvashatósága csábított arra, mert szarvas után nyomoztam. Az akkor már vagy másfél hete havas erdei úton bőségesen volt autónyom, hisz a hivatásos vadászunk rendszeresen hordta a szóróra a silót meg a napraforgó ocsút. Ezért nem volt feltűnő a terepjáró egészen friss nyoma. A műúttól eltávolodva vagy 300 méterre találtam az első vércseppet. Megvizsgáltam, s egészen frissnek találtam. Előző estinek gondoltam. Nem is tévedtem.

Ám ott, ahol a vércsepp virított az úton, a keréknyomokban, és jó néhány méteres körzetben sehol nem találtam friss vadnyomot. Tehát nem valami sebzett vad váltott itt át. Aztán vagy százhúsz lépésre hasonló vércsepp. Ez már nagyon gyanús volt. Itt az út elfordult a társasági szóró felé, meg én is, mert hajtott a kíváncsiság. Ott újabb piros pöttyöt találtam.

Az úttól azt a tisztást, ahol a szóró volt, húsz-harminc méter széles, fiatal, sűrű cseres választotta el. Egy vékony gyalogösvényen hordta be innét a vadőr háton az etetőanyagot. Ez a csapás kitaposott volt, azonos mintázatú gumicsizma-nyomokkal. Ám ettől vagy tizenöt méterre friss embernyomok árulkodtak arról, hogy bizony ott nagy topogás, fürge jövés-menés volt.

No meg egy újabb vércsepp. Ahá! Itt hozták ki azt a lőtt vadat, amitől a vér származik. Hozták, és nem húzták. Bementem a nyomokon, körbejártam a kis tisztást, és nem volt nehéz rekonstruálni az előző esti eseményeket.

A szóró felső szélén az egyébként is letaposott hó szét volt rugdosva. Ott esett el a disznó, feltételezhetően tűzberogyott. A sűrű, sötét vérfolt itt-ott átpiroslott a rászórt havon. Innét a lábnyomok – három embertől származók – bevittek a sűrű cseresbe. Kettő egy irányba, előre lépkedett, egy pedig hátrafelé haladt. Azaz felemelték az élettelen vadat, s úgy cipelték, hogy a vonszolás nyoma ne lehessen áruló.

Aztán a sűrűben, a szélétől vagy két métere egy kis szobányi részen letaposva minden, s otthagyva minden. Már ami egy 40-50 kg körüli süldőből a zsigerelés után maradhat.

A gyomor, a belek, sőt még a tüdő is ott volt. Csak a májat vitték el, mert még a szívet is megtaláltam. Ott hevert félredobva. Jó lövés volt. Abszolút szívlövés. A szívet szabályosan szétrobbantotta, szétforgácsolta a lövedék. Csaknem a fele hiányzott, s a széle mintha darálva lett volna. Akkor csapódhatott bele a lövedék, amikor éppen pumpálta, lökte a vért.

S a tiszta havon volt egy nagy felületű, homorú benyomás. Mint amikor a dagonyában látni a vad testének lenyomatát. Itt tették abba nagy nejlonba, plédbe vagy ponyvába, amiben aztán kicipelték az autóhoz. Természetesen a testüregben összeszivárgó vér itt-ott a széleken csak-csak kifolyt, sőt az autóból is valahol kicsöpögött. Az így, minden elővigyázatosság ellenére is, véletlenül elhagyott öt vércseppet vettem én észre, s ennek alapján találtam rá a tetthelyre. Mert hogy az erdőben történő titkok előbb vagy utóbb, de mindig kiderülnek.

Hazafelé aztán megnéztem e területnek a beírókönyvét. Jelezve volt a vendég, a vendégjegy is ott volt, ahol lennie kellett, csak a megjegyzés rovat kitöltésénél volt egy kis hiba. Ugyanis hibázás volt oda beírva. Azon sem kellett sokat töprengenem, hogy ki volt a harmadik, a segítő személy. Az az ember, aki a legjobban ismerte ezt a területet, a szóró forgalmát, aki rendszeresen járt oda, s aki egyébként is megtalálta volna a nyomokat.

Igen. Az egyik hivatásos vadászunk.

Fél óra telt el azóta, hogy a szórót elhagyták a malacok, s most megint a fenyves felől hallottam egy gyenge roppanást. Hirtelen a malacos kocára gondoltam először, de akkor újra pattant valami száraz fenyőgally bentről a sűrűből, szinte ugyanonnét, ahonnét az előbb.

Hogy valami nehéz testű nagyvad járt ott, az biztos. De nem hallottam, hogy közeledne, sőt semmi olyan jel nem volt, amiről a malacokra ismerhettem volna. Nem. Azok nagyobb zajt csapnának. Talán süldők lehetnek. A hang irányába fordulva hallgatóztam, amikor azt éreztem, hogy barátom finoman megbök és súgja: “Valami van a szórón.” Odakapom a tekintetemet, de nem látok semmit. Felemelem a puskát és belenézek a céltávcsőbe. Azt hittem, hogy álmodom. A szóró kellős-közepén, ahol a sok túrástól, keresgéléstől a legsötétebb volt a tisztás, mozdulatlanul áll egy hatalmas fekete disznó. Mint egy szobor. Keresztben, tökéletesen blattra, feje a fenyves felé néz, két fülét felmeresztve hallgatózik, nyilván ő is a süldőket figyelte. Visszahúztam a puskát, hátranyomtam a biztosítógombot, s újra belenéztem a céltávcsőbe.

Ám a hatalmas fekete folton nem láttam a célkereszt függőleges szálát. Ekkor feljebb emeltem, hogy a havas háttér előtt megláthassam, majd óvatosan visszaengedtem, és leadtam a lövést. De abban a pillanatban már álltam is fel, és az oldaldeszkán áthajolva füleltem, hogy merre ugrik el a disznó. Nem ugrott semerre sem. Távcsöveztem a szórót. Ott a hatalmas folt. Fekszik.

Barátom hangját hallom:

- Baj van! Siessünk oda, mert lehet, hogy gerinctüske lövés. De ha az, akkor mindjárt felkel és örökre itt hagy bennünket. Igyekezzünk!

Már lenn is vagyunk, és amennyire az elgémberedett, elzsibbadt lábainkkal tudunk, gázoljuk a havat a disznó felé. Lövésre készen tartom a puskát és már ott is vagyunk.

Felénk dőlve fekszik a hatalmas disznó, egy mozdulatot sem tesz szegény. Az orrából-szájából meg folyik a vér.

- Fejbe lőtted, a lábát sem rázta meg. Azonnal elpusztult.

- Véletlenül – hebegem, s remegek az idegességtől. Elzárom a puskát.

- Jaj, de nagy! – nyögöm bambán, s letérdelek mellé a hóba. Megsimogatom a fejét, oldalát. Sajnálom.

- Ne haragudj rám, pajtás! Most én voltam az ügyesebb – motyogom az élettelen disznónak. Nézem az opálos szürke szemét, s csak ekkor jut eszembe, hogy megnézzem az agyarát. Ahogy kinyitom a hatalmas, véres-nyálas pofáját, fehéren párolog az imént még élő meleg test. Nagyon komoly fogakat tapintok.

- Hatalmas, csodaszép. Szegényke! Óriási. Hát sikerült – ilyeneket mondogatok, és még mindig nagyon sajnálom.

Beteljesült hát a vágyakozás, megvan a nagy remete. Mert valóban hatalmas disznó, több mint másfél mázsás. S ekkor valami nagyon furcsa, szokatlan érzés árad szét bennem. Nem is értem. Három hete, hogy örökösen ennek a disznónak a terítékre hozatalán elmélkedem. Ezt tervezgetem, latolgatom, nap mint nap ezzel álmodom. Ezerszer elgondoltam, hogy ha netán egyszer mégis! Ó, bárcsak! De jó lenne, ha sikerülne!

S most itt van, itt fekszik előttem, s valahogy nagyon furcsán érzem magam. Valami hiányérzetet, valami kellemetlen kiüresedés félét, valami csalódáshoz hasonlító érzést veszek észre magamon.

Igen. Még nem tudok neki örülni, még szinte fel sem érem ésszel, még nem fogtam fel a dolgot, nem értettem meg a helyzetet. Néhány másodperc alatt túl sok minden történt ahhoz, hogy mindez logikusan, megértve a helyére kerüljön. Csak ülök itt mellette a hóban, és azt sem érzem, hogy már teljesen átázott a nadrágom.

Miután csillapodik a vadászizgalom, kezdek megnyugodni. Simogatom az arasznyi gerincsörtéket, és már mosolygok az örömtől.

- Hát mégis sikerült! A legszebb disznóm. Testre mindenképp a legnagyobb. Gyönyörű óévbúcsúztatás, csodálatos ajándéka az erdőnek. Szájába teszem utolsó falatként a fenyőgallyat. S lassan megértem, hogy az enyém, hogy sikerült meglőni, birtokba venni.

Barátom átnyújtja a sebvéres töretet – gratulál az elejtőnek.

Kezet rázunk és megöleljük egymást.

S a két alaposan középkorú, kicsit talán már megkérgesedett lelkű, de érzékeny szívű vadászember a csikorgóan hideg, éjszakai, havas erdőben boldogan veregeti egymás hátát. S ebben az ölelésben benne van az az ösztön, az a boldogság, amely képes átölelni ezt az egész csodálatos világot is, az erdőt, a mezőt, annak összese vadját, bokrát, fáját, az egész kiismerhetetlen, megfejthetetlen gyönyörűséges természetet. S benne van a hála is, a köszönet is, hogy itt lehetünk, hogy része lehetünk e nagy csodának, mely csodát nemcsak megfejteni, de megunni sem lehet.

Csak alázattal, végtelen nagy tisztelettel szeretni.

Mert az is lehet, hogy ez maga a mennyország.

De ha mégse, énrám ma odafentről akkor is rám mosolyogtak.

Köszönöm szépen.

Gyüre Lajos

Hazai tájakon

I.

Csallóköz

Csenevész bokrok áhítják a napot

a falakról már rég lekopott az iszap

lomhán csillantják a nagy vizet elaggott

lengő nádasok és várják a másikat

ó hát nincsen rossz mi ne lenne jó valakinek

kis semmi vidéki múltunk ki érti meg

ötven Medárd lucskos szennye ránk tapadt

zavaros iszapja kinek hoz bő termő nyarat

II.

Palócföld

Poros girbegörbe utak dombok mögött

alvó falvak elszórt tanyák puszták

lompos kutyák és apró házbörtönök

ólmos botok s mint sárga agyaghegyek lustán

cammogó gulyák s öreg paraszt egy darab múlttal

fitymáló fiatalok kik innen szabadultak

öntelt mosoly: szülőföld közösség – mint giccses filmen

legyintenek: “Mi már elszoktunk innen,

de mi is volna, mi ide kötne még?”

III.

Bodrogköz.

Bolyonghatsz fél napot gyár sehol nem füstöl

olykor úgy érzed: ez a senkiföldje

dűlőút – sátrat itt hol ez hol az üt föl

rakodóállomás hasas vonatok döcögnek s körötte

ott forog országnyi áru közt e táj ezer arca

gondjuk két vagon közt még a ló s legelőn az ökör

kötöznek szőlőt nyitnak s arcukon vaspor tündököl

örömük: múló kis nóták a pince körül úgy éjféltájon

zümmögve befelé hogy se a múlt se a jövő ne fájjon

Ajánlás

Cimbora, hogy is van az a régi-régi zsoltár?

- Itt okos nem lehetsz, szép meg sose voltál! –

Igyál hát, hörpintsd ki borod, s aludj egy nagyot,

s a pincék előtt, ha erre jársz, emeld meg kalapod.

 

Szabó Bogár Imre

Több ez már

 

Több ez már, mint a

zöldszemű!

Itt valódi csalás van.

Nem jött be a régi minta,

kivétel történt,

mennykő csapott

bele a csalánba.

Bűzös kis mennykő,

de mennykő volt ez,

szerelem-halált hozott.

Köröttünk zúgó záptojások:

kénes kő kénes

kövekkel találkozott.

(Persze, hogy csalán voltam

a csalános kertben;

szurkáltam egy másik csalánt

szerelmes önfeledten.

Ő visszaszúrt ezernyi

mérges kis tövissel,

s lihegtünk a bozót alján,

nyári vad melegben)

Farkas András

Három váza

Barátok közt, hű könyveim felett

Karcsú nyakukkal régi vázák

Múló időm némán vigyázzák,

Mosollyal híva a nyarat, telet.

Az elsőn lángokat lövellve

Véres, vaskos sárkány pöffeszkedik.

Fortyogni hallom gyomra bugyrait,

Pedig munkátlan áll a nyelve,

A másikon a festő felleget

És fákat egybeszőtt akarva:

Vének kutatnak erre-arra,

Szemük félénk nyugalmat emleget,

S mi a lelke a harmadiknak?

Két lány ruhája, hangja, kontya

Bezárva, szép simára fonva,

S a lányszemek távolra nyílnak.

A három váza olyan eleven,

Hogy fáj, amit róluk tanultam:

Mutatják a jövőt, a múltam,

Ahogy rokon és ahogy idegen.

Naponta itt a sárkány rám sziszeg,

Tudom, hogy szívesen lenyelne,

Nincs hozzám irgalmas kegyelme,

De kívánom nyelvére a vizet,

A vének felhők, fák tövében

A sorsomat szótlan kérdezhetik,

Fától fáig, felhőtől fellegig

Kísérik hittel szőtt beszédem.

A lányok nem rám néznek, földre le!

Nagy gondban ülnek. Félig értik

Borús mosollyal azt a férfit,

Aki a szélbe szeretett bele,

A szél a percet messze fújja,

Ölel, megráz, elhagy, de visszajön,

Mint bánat, fájdalom, csók és öröm,

S nem hagyja abba, fújja újra.

T. Ágoston László

Ördögszekér

II.

- Ülj le, öreg! – tette a vállára a kezét a párttitkár. – Nagyon jól tudod, hogy ötvenhat előtt se vitettem el senkit a faluból, pedig megtehettem volna. Meg is érdemelték volna néhányan… Akkor valóban csak egyetlen szavamon múlott. Nem akarunk mi rosszat senkinek. Azt akarjuk, hogy nektek se kelljen látástól vakulásig dolgoznotok, mégis meglegyen az ország kenyere. Gépek fognak dolgozni helyettetek. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

- Ezt értem, csak azt nem, miért a más földjén akarjátok kipróbálni a kolhozt. Ott volt a sok urasági birtok, miért nem azon szaladgáltattátok a gépeiteket?

- Mert akkor még nem voltak gépek, az ország meg éhezett. Jól akart végre lakni a munkás, meg a paraszt is, akinek addig csak a kapanyél jutott a gazdaságból. A föld ezután is a tiéd marad, csak könnyebben fogsz élni.

- Lári-fári… a prolinak is azt mondtátok, hogy az övé a gyár, de próbáljon meg hazavinni egy csavart…

- Sohase mondtuk, hogy szét lehet hordani az ország értékeit. A gyár se azért van, hogy hazavigyék a munkások, hanem éppen azért az övék, hogy jobban vigyázzanak rá. A téesz meg olyan lesz, amilyenné ti teszitek.

- Láttuk, milyen volt ötvenhat előtt…

- Ugyan, Ignác bátyám, nagyon jól tudod, kik álltak össze akkor. Csupa volt napszámos ember, akik azt se tudták, hogyan fogjanak hozzá. Most meg ti, tapasztalt gazdák irányítanátok a gazdaságot. Képzeld el: ezer hektáros táblák, száz tehén egy istállókban…

- Aztán majd azt kell vetni, meg oda, ahová a minisztérium mondja. Ott, Pesten, az íróasztal mellett döntik el, mikor kell kapálni… Hagyjatok engem békén! Öreg vagyok én már bohócnak!

- Ez az utolsó szava?

- Ez.

Másnap hatalmas, tölcséres hangszórókat szereltek fel a tanácsháza tetejére, meg az utcákra is került néhány. Reggeltől-estig harsogott a zene, közbe-közbe bemondták azok nevét, akik már aláírták a belépési nyilatkozatot. Ennek külön-külön “Szív küldi....”-t csináltak; a tanács, a pártszervezet és a téesz tagsága nevében feltettek egy lemezt.

Kormos gondterhelten sétálgatott föl-alá az irodájában, és egyre bosszúsabban gondolt a makacs öregemberre, aki miatt megint letolják a főnökei. Már az egész járásban befejezték a szervezést, egyedül ők nem tudnak egyről a kettőre jutni. No meg az a nyilas história is… Természetesen kifelejtette a bátyját az önéletrajzából. Bárki ezt tette volna a helyében. Mindenki tudta, de senki se emlegette föl eddig. Most meg… Eh… és éppen a párttitkár, meg a pesti munkásőrök előtt. Mondták is az este, hogy csúnya folt lehet a káderlapján, ha netán odafönt is megtudják. Ez a randaszájú vénember meg képes lesz följelenteni, ha azt remélheti, hogy ezzel megszabadulhat a szövetkezettől. De mi haszna lehetne belőle? Mindenképpen be kell lépnie, hiszen ő a falu hangadója. Most nyilván azt hiszi, hogy ő, a tanácselnök találta ki ezt az egészet… Ostoba vénember!… De ha följelenti, akár le is válthatják, sőt pártfegyelmi, meg a fene tudja, mi lehet még belőle. Az győz, aki előbb támad. Cselekedni kell, amíg nem késő. Nagyszerű ötlete támadt. Elővett az íróasztala fiókjából egy idéző lapot, és kitöltötte. Aztán behívatta a kisbírót, és megmondta neki, hogy ezt azonnal vigye el Józan Ignácnak.

- Mikorra kéreti az elnök úr?

- Hányszor mondjam magának, Anti bácsi, hogy nem elnök úr, hanem elvtárs?! Este hatra. De feltétlenül itt legyen, mert különben rendőrt küldök érte!

- Gyűlés lesz?

- A fenét lesz gyűlés… Tegye, amit mondtam, ne kérdezősködjön!

Amikor Józan Ignác kézhez kapta az idézést, meg hallotta a szóbeli üzenetet, egy pillanatra megmerevedett az arca. Töltött egy pohár bort a kisbírónak, aztán odaszólt a feleségének:

- Pakolj össze, Örzsikém, három napi hideg élelmet, meg egy váltás fehérneműt! Beszélgetni akar velem a tanácselnök úr. De jól jegyezd meg, amit most mondok: bármivel fenyegetnek, bármit ígérnek is, semmiféle papírt alá ne írj addig, amíg vissza nem jövök. Bármit kérdeznek is, te nem tudsz semmit. Ha a gyerek címét kérdeznék, mondd azt, hogy nálam van minden, mert én szoktam levelet írni neki. Érted? Még a pincekulcsot is elvittem magammal, semmiről nem tudsz semmit.

- Nem tudtam én eddig se – motyogta az asszony. – Hát tudom én, mi történik a mai, felfordult világban? Tik, embörök politizáltok, oszt’ olyan is ez a világ, mint tik. He, Ignác! Osztán vigyázz magadra, néhogy bajod essék! Hagyd rájuk, ögye mög a fene az egész világot, hát látod, hogy nem győzhetsz velük…

- Te csak tedd, amit mondtam, nem asszonynak való dolog ez!

Este hat órakor szép társaság gyűlt egybe a tanácselnök szobája előtt. Ott volt Józan Ignác, Kósa, az öreg juhász, akinek háromszáz birkája járta a határt, Gazdag Kovács József, a Bikahizlaló Kiss Antal, meg Akós Tóth János, a legnagyobb szőlősgazda. A falu egykori kulákjai. Még egyik se írta alá a belépési nyilatkozatot. Valamennyien útra öltözködtek; bekecsben, bundában toporogtak az ajtó mellett. A kezükben csomag: három napi hideg élelem, meg egy váltás fehérnemű. Így várták az éjszakát ötvenkettőben is. Akkor nem jött értük a “meseautó”, most majd bepótolják az elmulasztottakat. Amikor meglátta őket Kormos, éktelen káromkodásra fakadt, hiszen ha ezt megtudják a járásiak, bizonyosan kirúgják hatásköri túllépés miatt. Akkor aztán mehet ő is kapálni a magának szervezett szövetkezetbe…

- Ki mondta maguknak, hogy csomagot is kell hozni?

- Senki – húzta be a nyakát Akós Tóth János. – Csak arra gondoltunk, hogy a deportálásnál is megengedték…

- Micsoda? Deportálás? Anti bácsi! Anti bácsi! Azonnal jöjjön ide!

- Itt vagyok, elnök úr, vagyis hogy elvtárs.

- Idefigyeljen, maga lókötő! Mit mondott maga ezeknek az embereknek?

- Hát… amit üzent. Ha nem jönnek szépszerivel, rendőrt küld értük az elnök úr, vagy elvtárs. Tessék engöm békin hagyni…

- Szó szerint ezt mondta. Csakhogy értünk mi a szép szóbul, Pista fiam. Jöttünk – lépett elő Józan Ignác.

- Szóval már megint maga… No jó. Vegyék tudomásul, hogy nincs semmiféle deportálás! Nem játszhatják a mártírt, de addig innét el nem mennek, ameddig alá nem írták az ívet.

- No, látod, mégis csak kell a csomag…

- A hétszentségit annak a konok kun fejüknek! Tudják, hogy úgyis be kell lépni, minek húzzák az időt?

- Sok beszédnek sok az alja, hívd azt a “meseautót”, essünk túl rajta!

- Ez az utolsó szavuk?

Valamennyien bólintottak és megindultak az ajtó felé.

- No, akkor majd megtanítom én magukat kesztyűbe dudálni! Anti bácsi! Fűtsön be jól a kis szobába, meg hozzon néhány pokrócot is, nehogy megfázzanak a kulák urak! Csinálunk nekik egy kis gőzfürdőt. Meglátjuk, ki bírja tovább. Aki aláírja, máris hazamehet. – Senki se mozdult. – Egy se tud írni? Így is jó…

A repedt vaskályha vörösen izzott, amikor Kormos betessékelte őket a helyiségbe. A báránybéléses bunda tetejére mindenki kapott még egy pokrócot is. Úgy bele kellett burkolózniuk, hogy az orruk hegye se látsszon ki belőle. A kályha tetején egy nagy fazékban víz forrt. A lecsapódó pára végigfolyt a falon.

- Oda üljenek, a kályha mellé! – pattogott a tanácselnök hangja. – Nem venném a lelkemre, ha megfáznának reggelig. Anti bácsi, maga meg ne sajnálja a szenet, tele a pince!

Akós Tóth János beteges öregember volt, évek óta asztmával kezelte az orvos. Hamarosan kivörösödött az arca, a szeme is kidülledt a köhögéstől. Nem bírta sokáig, félóra múlva jelentkezett, hogy inkább aláírja az ívet, csak kíméljék meg az életét. Így következtek sorban. Hajnalra már csak Józan Ignác, meg Kósa, az öreg juhász maradt a gőzfürdőben.

- Gyere, koma, ágyazzunk meg, ideje lepihenni! – szólt Józan, és leteregette a pokrócokat a padlóra.

Kósa nem mozdult. Arcán, kezén csorgott a verejték. Sápadt volt, akár a túlvilágiak. Aztán reszkető lábbal felállt, elment az ajtóig és összeesett. Józan dörömbölésére bement a kisbíró. Az ő arca is sápadt volt, látszott rajta, hogy megviselte ez a különös éjszaka. Amikor meglátta, mi történt, elrohant, majd egy fiatalemberrel tért vissza. Megragadták az ájult férfi kezét, lábát, és elvitték. Fél óra múlva sem telt bele, bekukkantott a tanácselnök, és közölte:

- Egyedül maradtál, Ignác bátyám. Nem akarod még aláírni az ívet?

- Én még alszom rá egyet. De azért szólj Antinak, nehogy kialudjon a tűz. Nem szeretnék megfázni…

Kormos arca lilára változott a dühtől. Szó nélkül becsapta az ajtót, ráfordította a kulcsot, és döngő léptekkel távozott. Másnap délben nyitott be újra. Kezében lobogtatta a belépési nyilatkozatot.

- No, mi lesz, aláírod végre?

- Aláírnám, de ebben a francos hidegben teljesen elgémberedtek az ujjaim.

- Ne színészkedj, komolyan kérdeztelek! Már csak te hiányzol a listáról.

- Akkor se írom alá!

- Rendben van, szedelőzködj!

- Hová megyünk? Lecsukatsz?

- Megmutatom az új birtokodat.

- Miféle új birtokomat? Jó nekem a régi is.

- A régi parcelláid mind a téesz területére esnek. Nem kívánhatod, hogy kerülgesse a traktor a te néhány holdadat. Betagosítottuk. Többet kapsz helyette egy tagban. Neked is könnyebb lesz, ha nem tízfelé lesz a hatvan hold földed, hanem egy dűlőben, egy tagban. Csak azt nem tudom, hogyan szerzel majd hozzá napszámosokat, mert a többiek mind a közösben lesznek. Még csőszt is magadnak kell majd fogadnod, hiszen egyedül leszel parasztgazda. Igaz, az új birtokod egy kicsit távol esik a falutúl, de a te lovaidnak ez nem távolság.

A tornác előtt már ott állt a tanács hintója, meg a mezőgazdász. Hajdan a Sátori grófé volt, de erre már csak az idősebbek emlékeztek. A háború alatt nyugatra menekült az egész grófi család. Ami itt maradt utánuk, államosították, meg széthordták a falubeliek. Néhány év múlva a kastélyból is csak néhány kődarab maradt. Senki se kereste, csak amikor új iskolát kellett építeni, akkor mondogatták:

- Milyen jó lenne most az a régi, szép kastély…

- Szállj föl, a mi hintónkon viszlek! Nekem se árt egy kis kikapcsolódás, egy kis friss levegő. Sokat dolgoztunk az utóbbi hetekben. Megfájdult a fejem.

Érezte az öreg, hogy valami nagy disznóság készül ellene. Gondolta, a tanácselnök nem tűri el szó nélkül, hogy fölemlegette a bátyját… Már bánta is, de valamivel vissza akart fizetni mindazért, amit a szénapadláson gubbasztva hallott. Törte a fejét, hogyan mászhatna ki a bajból, de semmi okos dolog nem jutott eszébe. Amikor elindultak, még abban reménykedett, hátha a vasút menti földekből hasították ki az ő részét. Nem valami zsíros föld, de sok minden megterem benne. Majd ő rendbehozza, csak legyen vége ennek a fölfordulásnak. De félúton balra fordultak, a kaszáló felé. Ezt a határrészt emberemlékezet óta kaszálónak használták. Már egy órája kocogtak a lovak, de még mindig nem értek az út végére. Aztán hirtelen újra balra kanyarodott a hintó. A sziktó – villant át Józan Ignác agyán a gondolat. Van vagy száz holdnyi az a szikes, savanyú legelő. A közepén összegyűlik az esővíz meg a hólé a laposban. Csapadékosabb években annyi benne a víz, hogy ide járnak fürödni a falu gyerekei. Ő is sokat pancsolt benne gyerekkorában. Halott víz az, csak sás, nád, meg béka terem benne. Csak nem?… Ez nem lehet. Ennyire még Kormos se lehet aljas…

- Álljon meg, János! – intézkedett a tanácselnök. – Látod, ez mind a tiéd. Jóval több hatvan holdnál, és mind a tiéd. Egyedül a tiéd.

- Ugye, csak ugratsz, Pista?! Ez is csak csel, hogy beléptessetek a téeszcsébe?!

- Nem, szó sincs róla. A téesz már megalakult, amíg te aludtál rá egyet. Jól megvannak nélküled is. Ezzel meg azt csinálsz, amit akarsz. A tiéd. A saját birtokod.

- De hiszen ez egy merő szik! Az eke se járja…

- Én se örülnék, ha ez után kellene adót fizetnem, de hát ez már a te gondod… Én adjak tanácsot egy ezüstkalászos gazdának? Én, akinek nyilas volt a bátyja? Én, aki képes voltam megitatni a lovaidat, hogy aztán fölmászhassak a szénapadlásra beszélgetni egy konok vénemberrel? Egy megátalkodott kulákkal? Tessék, itt van a hivatalos értesítés a cseréről.

Az öreg reszkető kézzel vette át a papírt. Hivatalos volt, rajta a pecsét, az aláírás… Összemosódtak előtte a sorok, mert az anyja temetése óta először könny szökött a szemébe.

- Ez nem tréfa – hasított belé a felismerés. Odavan, minden odavan, ami eddig az életet jelentette a számára. - Vagy lehet, hogy az egész csak egy rossz álom? Gyorsan föl kellene ébredni… - Megcsípte a karját. Fájt. Hát akkor mégse… Úgy érezte, kifut a talpa alól a hintó.

- Fordulj vissza, János, aláírom – mondta megtört, színtelen hangon. – Isten a tanúm, hogy nem jószántamból teszem, de legyőztetek. Vigyétek a földet, az ekét, az állatokat, nekem már semmi se kell. Két négyszögöl is elég, ami betakar.

Hazafelé menet senkinek se köszönt az utcán, a kucsmáját se billentette meg. Amint befordult az ajtón, ledobta a csomagját, meg a báránybéléses kabátot, és indult kifelé. Hiába szólt utána a felsége, hogy “hé, mi történt, mesélj már!” Mintha nem is hallotta volna. Ment egyenesen az istállóba. Potyogtak a könnyei, amint végigsimította a lovai hátát, megpaskolta a tehenek farát. A gerendán ott lógott a vadonatúj borjúkötél. Az őszi vásáron vette. A nyakába akasztotta. Fölállt a fejőszékre és a kötél végét áthurkolta a mestergerendán. Éppen imádkozott, amikor a tanácsháza tetején megszólalt a hangszóró:

- Szív küldi szívnek szívesen… A következő magyar nótát Józan Ignác ezüstkalászos gazdának küldjük abból az alkalomból, hogy önként, saját józan meggyőződésétől vezérelve lépett a közös gazdálkodás útjára. Termelőszövetkezetünk alapító tagját szívből köszöntik tagtársai, a szervezőbizottság, Kormos István tanácselnök és Kovács József párttitkár.

És harsogott a nóta: “Nincs cserepes tanyám / Sem szűröm, sem subám nékem…”

Keserű düh öntötte el Józan Ignácot. Kioldotta a nyakára tett kötelet, és átvetette a vállán. Aztán befogta a két lovat a könnyű kocsi elé, és közéjük vágott az ostorral. A szokatlan durvaságtól úgy megijedtek, majd elvitték a kapufélfát. Eddig csak szóval vagy nyelvcsettintéssel irányította őket a gazda. Elég volt megállítania a két nekivadult lovat a tanácsháza tornáca előtt. Ott aztán fölállt az öreg, és teli torokból bekiabált:

- Köszönöm a szívküldit, Kormos Pista! Gyere ki, hadd szorítsam meg a kezedet!

A tanácselnök igencsak szabódott odabent, hiszen tudta ő, nagyon jól tudta, hogy nem köszönni jött az öreg… Józan Ignác tovább kiabált. Nem telt bele öt perc, már vagy tízen álltak az udvaron, és egyre türelmetlenebbül várták, mi lesz. Kormos is tudta, hogy oda a tekintélye, ha nem válaszol az öreg paraszt szavaira. Kiállt hát a tornácra, és kényszeredett mosollyal kérdezte:

- Ugye, te is rájöttél, hogy köztünk a helyed?! Igazán örülök, hogy benőtt a fejed lágya…

Az öreg leugrott a bakról és a kezét nyújtva közeledett Kormoshoz. A vállán ott lógott a borjúkötél. Jobb kezével megragadta a tanácselnök jobbját, ballal pedig gyorsan a nyakába húzta a kötelet.

- Nincs cserepes tanyám? A kurva anyádnak küldd az ilyen szívküldit, aki a világra hozott, de ne nekem! Elvetted a földemet, mindenemet, te pocsék! Gyere, odakötlek, ahová való vagy! Ez való neked, marhának marhakötél…

Mire a férfi felocsúdott ámulatából, a kötél másik vége már a saroglyán feszült. Az öreg pedig felhágott a bakra, és a lovak közé csapott. Hiába fogta meg Kormos két kézzel a kötelet, az biz’ nem engedett. Szégyenszemre futnia kellett a kocsi után. Az emberek először szörnyülködve néztek egymásra, aztán kitört belőlük az önfeledt nevetés. Józan Ignác meg csak állt a kocsin a szorosra fogott gyeplőszárral, mint egy eszelős, és válogatott szitkokat szórt a mögötte loholó tanácselnökre. Jókora kört írt le a faluban, aztán újra visszahajtott a tanácsháza elé. Kormosnak ekkorra már a nyelve is kilógott a kimerültségtől. A félelemtől reszketve húzta a vállai közé a fejét, amikor az öreg ostorral a kezében eloldotta a kötelet és leültette a sárba.

- Jegyezd meg egy életre, te csibész, hogy akit megalázol, előbb-utóbb visszafizet! Az Isten számon tartja a vétkeidet. Elég nagy lajstrom lehet, de ott minden föl van írva. Tudom, ezért is megfizetett volna, de nekem nincs már időm kivárni. Kénytelen voltam magam elintézni a dolgot. No, de ne feledd, utazol még te az ördög szekerén…

Ezzel fölpattant a bakra és elviharzott. Kormost némi várakozás után fölsegítették a szájtátók, és betámogatták az irodájába.

Az öreg Józan hazaérve kifogta a lovakat, magához vette a “csomagját” és várt. Hiába szólongatta a felesége, nem válaszolt, oda se nézett. Csak ült a széken és motyogott maga elé, mint aki megháborodott.

Estefelé ment érte a rendőr. Már az ajtóban várta.

- Ignác bátyám, mire volt ez jó? Öregkorára akar börtönbe kerülni?

- Ne agitáljon maga is, őrmester úr! Tegye a dolgát, és menjünk! Hol az a bilincs?

- Ne tréfáljon már, magára bilincset? Azt csak veszélyes bűnözőkre szoktuk rátenni…

- Látta a szekeret?

- Nem láttam én semmit, itthon se voltam, csak mondták, hogy a saroglyához kötötte a tanácselnököt. Elő kell állítanom, ez a parancs. A többi már nem rám tartozik.

- Nem arrul beszélek én, fiam, hanem a másikrul, amelyik az én kocsim előtt szaladt. Négy szép szürke húzta. A bakon meg ott ült maga az ördög. Olyan volt a patája, mint a lovaké. Csak úgy izzott a kezében a bikacsök. Nem láttátok?… Pedig ez jön majd el mindegyikért. Mondta is, hogy addig kocsikáztatja őket, amíg ki nem tüzesedik a kerék. Nem láttátok?… Pedig ez nem éjszaka jön, hanem nappal. Világos nappal!

- Hmm… - csóválta meg a fejét a rendőr. – Miket nem beszél maga… Méghogy tüzes szekér… Mint aki megháborodott. De ez aztán végképp nem az én dolgom. Engem csak azért küldtek, hogy előállítsam. Menjünk, Ignác bátyám!

Sokáig senki se tudott Józan Ignác hollétéről. Egyedül a Pletykás Manci híresztelte, hogy tébolydában ápolják, de biztosat ő se tudott.

Aztán egy márciusi napon Józan Ignác leszállt a buszról. Nem köszönt, nem szólt senkihez. Úgy ballagott hazafelé a kis csomagjával, mint a megvert kutya. A téesztagok éppen akkor jöttek haza a határból. A szőlőt metszették. Azt mondták, szépen mutatkozik a szem. Ha a jég el nem veri, jó termés lesz.

Az öreg csak hallgatott. Összébb húzta magán a kabátot, és beriglizte a kaput. Soha többé nem ment ki a határba.

 

Lelkes Miklós

Hiszek benned

 

Hiszek benned, te tájban élő Ének,

amikor nyárfád súg a messzeségnek,

s mikor hegyeid szétnyitott tenyérben

átsötétkéklenek az égszínkéken.

Hiszek benned amikor fut a nádas,

s zöld fénnyel int távoli szabadságnak,

s patakvized átcsillog volt-csodákon

nyíló szemmel új pillanatba látón.

Hiszek benned mikor e légi lejtő

felett fecske száll, bogárnép veszejtő,

s fehér mellényét villantja a nyárra

az emberszívhez közeli madárka.

Hiszek benned, ha hallgatnak a tölgyek

ölében estnek, csillagos örömnek,

s azt gondolom, míg átkarol az este:

öröm és csillag közelebb lehetne!

Hiszek benned, hogy engem is, te Ének,

úgy temetsz el akár a messzeséget,

magadba: fénybe, aranylón örökbe,

földbe, amely dallamok örök földje,

vízbe, amely átcsillan volt-csodákon

nyíló szemmel új pillanatra látón,

nyugtalan szélbe, mely keres egy zászlót,

mai rabságból szabadságba vágyót,

s vándor-világom adod nyárnak, ősznek,

s télnek – múlással megbékélt időnek,

s újra fehérnek, s rózsásan remeknek, -

szívig hullámzó virágtengereknek.

Hiszek abban: ha majd szemem lezárom,

az maradok mi addig voltam – álom.

Álom, amely van, - s nincs, mert ott a szélben,

föld, víz, felejtés örök Énekében.

 

Mikor az anyag…

 

Mikor az Anyag önmagára nézett:

az volt a hihetetlen Ősigézet,

varázs, mindmáig fájó, érthetetlen,

mely titokként gyúl ki földi szemekben,

s visszfénye pásztáz életen-halálon,

mint lenyűgöző, félelmetes álom!

Semmit sem Alkotunk, ha ezt nem újra!

Tapogat a “tudom!” rút sátánujja,

s hangoskodnak a látszatember-bábok,

a fegyverük legyőzte a világot,

anyagra ömlik rá az Anyag vére,

s törpe létté lesz minden messzesége.

A “nem tudom” más úthoz elvezetne,

ha megértenénk mi is az a Messze:

az nem eljött évezred ujjongása,

melyben csak Szégyen perdülhetne táncra,

mert annyi gyilkost hirdet gőggel szentnek

(másokat meg ördögként emlegetnek),

s oly tetteket emel fel hősi pajzsra,

hogy könnyű látni – sok az ördög majma,

sőt nem az út, mit ember eddig megtett

(s amely miatt inkább csak restelkedhet!).

Szelíd értés az – végtelenbe menni

csak úgy lehet: egymás kezét keresni,

őszinte szót, nem zsebek érdek-elvét,

nem tolvajlás, bűn fekélyes szerelmét.

Tudni: NEM TUDJUK. Az vezetne Messze,

szíveket felemelő végtelenbe!

Kenyértörés helyett kenyeret törne

éhezőknek, s tanítana örömre.

“Külön” helyett többször mondaná: “Együtt

az Embert új Édenkerthez vezetjük!”

Szavak mellé igaz tetteket adna,

s vinne Éghez közeli nagy magasba.

Bolond vagyok – tudom, ezt gondoljátok.

Nem bennetek gyűlöllek – “józanságtok”.

Sem képzelt rémek misztikus homálya,

sem tőrös kéz nem ok e józanságra,

félelem sem és gyávaság sem – semmi.

Alkotás sem, mit gőg annak nevezni:

oly Anyagot máig sem hozott létre,

mely szemét nyitná, s önmagára nézne.

Lehet, nem is fog. Ám igazi Szépség

Messzeség felé viszi messzeségét,

benne jóságot ölel át a béke,

s a homlokán más jövő csillagéke,

nem a jelené (az a Jelen messze,

most még az Embert feszítik keresztre!)

Bennem, tudom, lejáróban az óra:

árnyékot vet szívemre mutatója.

Anyag néz rám – lehet, hogy ez a lélek -,

de én nem rá: a Messzeségre nézek.

E Földön érte gyűlöltem, szerettem,

szívben csillagot érte rejtegettem.

Érte hurcoltak meg, s dobálnak rossz szót

mai jelenben rám hitvány poroszlók.

Ő sír fel bennem, ha e jelent látja,

s reményem: Ő lesz a Jövő Királya,

az Út is Ő lesz, s ha felfénylik Fénye –

parancsszó nélkül hull mindenki térdre.

Christine Busta

Lábmosás

A tanítványok lábai, melyeket Jézus

megmosott az utolsó vacsora előtt,

tisztátlanok voltak.

Ismertem valakit,

aki nem járt templomba vasárnaponként,

de nem csak Nagycsütörtökön

mosta meg önként

nagyanyja vénségtől görbe lábát

s vagdosta le körmét óvatosan.

Harctéren tűnt el ez a férfi.

Hiszem, hogy az örök lakomán,

mint hajdan a kedves tanítványok,

a Mester szívébe zárva nyugodhat ő is,

felebarátian osztozva a helyen

sok más ismeretlennel.

Cseh Károly fordítása

Vezényi Pál

Anyámmal a bordélyban

Anyám már a nyolcvan felé közeledett, amikor az egyik nyáron azt mondta, hogy szeretné az életben még egyszer látni bérmaanyját, Margit grófnőt, aki Bécsben lakott és a száz esztendő felé közeledett.

Margit grófnőt annak ellenére, hogy személyesen soha nem találkoztam vele, igen jól ismertem. Anyám mindig tisztelettel vegyes rajongással emlegette. Karácsonykor, húsvégkor és a névnapjára a bérmaanya rendszeresen küldött egy-egy üdvözlőlapot. A grófnő olyan vágott végű tollal írt, amilyet ma már senki sem ismer, fekete tintás betűi a középkori oklevelek és krónikák pergamenlapjaira emlékeztettek. Tapintatos és udvarias hölgy volt, mert ahogy a korral kézírása egyre nehezebben olvasható lett, leveleinek és üdvözlőlapjainak a szövegét már írógéppel írta.

Sohasem küldött üdvözletül holmi olcsó, giccses levelezőlapot, minden alkalommal egy neves művész valamelyik alkotását ábrázolta a kép. Ennek én is örültem ifjúkoromban, és szívesen nézegettem a szép levelezőlapokat.

Amikor a grófnő még budapesti házában lakott, anyám gyakran ellátogatott hozzá, engem azonban sohasem vitt magával. Kapcsolatuk a háborút követő években átmenetileg megszakadt. Margit grófnő minden vagyonát elveszítette, csak Bécsben maradt meg egy nagy emeletes háza. Szerencsére sikerült elhagynia Magyarországot, az emeletes házat eladta, beköltözött egy bérház kétszobás lakásába, és valami életjáradékból élt. Amikor a sors bennünket is kivetett az országból, bérmaanya és leánya között ismét megélénkült a kapcsolat. Sorra érkeztek a gépelt lapok, csupán az aláírás bizonytalan vonalai utaltak az egyre magasabb életkorra.

- Rendben van – mondtam, amikor anyám közölte velem az óhaját. – Mikor akarsz utazni? Azonnal foglalok szállodai szobát.

- Minek az? – intett le anyám. – Találunk mi Bécsben szállást, ha megérkezünk.

Még a régi világ jellegzetes magyar szokásai éltek a tudatában, amikor valaki idegen városba érkezve mindenekelőtt rokonokat és ismerősöket igyekezett találni, akiknél bekvártélyozhatta magát. Én már rég nem követtem ezt a hagyományt, mert senkinek sem akartam a terhére lenni. Tudtam azonban azt is, hogy idegenbe utazva ajánlatos idejében szállodai szobát foglalni, ha az ember nem a váróteremben akarja töltetni az éjszakát.

Anyám addig erősködött, míg végül nem írtam és nem telefonáltam az osztrák főváros egyetlen szállodájának sem. Utolsó reményem az volt, hogy talán csak akad a pályaudvar közelében valami olcsó kis szálloda vagy panzió, amelyben találunk magunknak üres szobát.

Este tíz óra elmúlt, amikor befutott vonatunk Bécsbe.

Az első szállodában minden szoba foglalt volt. A másodikban, harmadikban és a negyedikben is. Ekkor nem kísérleteztem tovább. Visszatértem a pályaudvarra, ahol szerencsére még nyitva találtam a szobaszerző szolgálatot.

- Jaj, kérem . sopánkodott a hölgy az irodában -, most igen nehéz Bécsben szállást találni, mert a matematikusok ezen a héten tartják itt a világkongresszusukat, és minden jó szálloda teljesen foglalt.

Sohasem gondoltam, hogy a világon annyi kongresszusra utazó matematikus van, hogy Bécs valamennyi szállodai szobáját képesek elfoglalni. Az ördög vigye őket, sohasem éreztem irántuk különösebb vonzalmat. Ezt csak gondoltam magamban, hangosan viszont közöltem a hölggyel, hogy igényeimnek szerényebb szállás is megfelel, mire ő keresgélni kezdett kartotékjai között. Végül bizonytalankodva megállt egy címnél.

- Már csak a Hotel Bauerben van szabad szoba. Ha ez megfelel? – tette fel a kérdést kissé félénken pillantva felém.

Többször jártam már Bécsben, de az egyes szállodák neve nem sokat mondott számomra, így hát minden további nélkül elfogadtam az ajánlatot. Menjünk a Hotel Bauerbe.

Amikor a taxisofőrrel közöltem a címet, furcsa tekintettel mért végig engem és anyámat is, és mintha rosszul értette volna a címet, megkérdezte:

- A Hotel Bauerbe?!

Egész úton egyetlen szót sem szólt, de arcán csodálkozás és valami megbotránkozás-féle tükröződött.

Amint a szálloda utcájába fordultunk, azonnal megpillantottam a járdán az éjszaka jellegzetes hölgyeit, amint kézitáskájukat lóbálva, magas sarkú cipőben fel-alá sétálgatva várakoztak a szolgálatukat igénylő férfiakra… A szálloda bejáratánál is ácsorgott közülük kettő egymással társalogva.

A vörös lámpák ebben az időben már kimentek a divatból, de amikor a portás előre kérte a szobáért járó összeget, azonnal tudtam, miféle intézmény a Hotel Bauer. Ahogy csomagjainkat felcipeltük az első emeletre, elsuhant mellettünk egy pár, és a fordulónál eltűnt az egyik szobában.

A mi szobánk régies, de tágas és kellemes volt. Sem az utcáról, sem a szomszéd szobából nem hallatszott be semmiféle zavaró zaj. Fáradtak voltunk. Jól aludtunk.

Másnap az étteremben egyedül reggeliztünk. A zsemle, kifli friss volt, kávé, tej, tea, vaj, gyümölcsíz minőségben és mennyiségben. Minden tiszta, a kiszolgálás is kifogástalan.

Délelőtt anyám felhívta telefonon a grófnőt egy nyilvános fülkéből. Beszélgetésükből csal félmondatok jutottak a fülemhez, de azt hallottam, hogy anyám kétszer is határozottan ismétli a Hotel Bauer nevet.

Margit grófnő másnap délután négy órakor várt ránk uzsonnával. Bécs egyik külső kerületében lakott. Tolószékben ült, de viselkedése, beszéde magas kora ellenére feltűnő szellemi frissességről tanúskodott.

- Jöhettek volna korábban is – mondta, miközben szendviccsel kínált bennünket. – Akartam is telefonálni a szállodába, de… De nem mertem. Azt hiszem, rosszul értettem, amit mondott, kedves Antónia – nézett kételkedve anyámra. A hotel Bauert említette? Jól értettem?

- Igen – felelte anyám ártatlanul.

- De kedves Antónia – álmélkodott a grófnő. – Hogy tehettek ilyet? Méghogy ott szállnak meg? Hiszen a Hotel Bauer egy… egy igen rosszhírű hely.

Megmagyaráztam, hogy sajnos nem foglaltunk előre szobát, és így kénytelenek voltunk a helyszerző ajánlatára ezt a szállót választani.

Margit grófnő álmélkodott, de azután másról kezdtünk beszélni. A Hotel Bauerben azonban bécsi tartózkodásunk minden éjszakájára előre kellett kifizetni a szoba bérét, akárcsak azoknak a vendégeknek, akik csak egyetlen órára vették igénybe. Mert a szabály, az szabály.

Egy év múlva anyámnak ismét kedve kerekedett egy bécsi utazásra és bérmaanyja meglátogatására. Most már nem volt kifogása az ellen, hogy idejében szobát foglaljak.

Kedves, tisztességes, tiszta és kifogástalan kis panzióban szálltunk meg. Anyám ennek ellenére dohogott, mert lift hiányában gyalog kellett felmennie az első emeletre, amely lényegében a második volt, mivel Bécsben a félemeleteket is számolják.

Margit grófnőnek, akit ismét meglátogattunk most már semmi kifogása sem lehetett szállásunk ellen. Búcsúzáskor megajándékozta anyámat egy régi, gyémántos melltűvel.

Amikor Bécset elhagyva megkérdeztem anyámat, hogy tetszett neki az utazás, meg volt-e mindennel elégedve, kissé elgondolkozva így válaszolt:

- Szép volt, jó volt minden, édes fiam, az idén is. De azért tavaly a kuplerájban mégis jobb reggelit adtak.

Langston Hughes

(amerikai néger költő)

Honvágy-blues

Vasúti hídon a vonat

visz egy szomorú dalt.

Viszi a vágyamat,

ha erre elhalad.

Az állomásra mentem.

Torkomban a szívem.

Marhavagont kerestem,

hogy Délre elvigyen.

Szörnyű, Uram, a honvágy,

ha szívem ellepi.

Szörnyű, Uram, a honvágy,

ha szívem ellepi.

A szívem csak zokogja,

míg a szám neveti.

Szokolay Károly fordítása

 

Karol Gulis

A szívsebész

Hatalmas lámpa fénye alatt fehér arcú beteg fekszik a műtőasztalon. Haja csillog, mint maga az ifjúság. A huszonöt évig tartó – mondaná a költő, ám lehet, hogy ez itt most csak huszonöt percig bírja már. A kés dönti el, ami villan még egy utolsót, de meg is torpan hirtelen, a mezítelen test közvetlen közelében.

A sebész vár, az asszisztens tompán referál. A kocsit a fiú vezette. Szakítani akart. S hogy kivédje a kivédhetetlent, nagyot rántott a kormányon. A mentőautóban halt meg. A lány kar- és bordatörést szenvedett, a vizsgálat szerint azonban a borda szilánkjai a szívet is megsértették.

- Kezdjük.

A szike egyetlen rezdülés nélkül hatolt a mellkas csontjai közé. Hideg, élettelen fénye a dobogó szív irányába tartott. A kés a testtel, az orvos a lélekkel vált eggyé.

Miért tetted? Mondd, miért tetted! Mit gondolsz, én hányszor keseredem el! Uramisten, számtalanszor! S vajon ha én is azt tenném olyankor, mint amit te tettél most, vajon ki műtene most téged? Úgy lehet, senki. Hát ezért nem teszem…

A mellkas kelletlenül engedett a késnek, s tárta fel nagyszerű titkát: Cor humanum – a szív. És él, és vörös. És csodásan piheg. Az orvos szikéje óvatosan közelített hozzá, mígcsak a sebre nem talált. Az asszisztencia feszült figyelemmel követte az orvos minden mozdulatát. Érszorítót hoztak, miközben a szív csak vert és vert…

Azt mondod, elhagyott. Hogy már nem szeretett. Tudod te egyáltalán, mi az, hogy szerelem? Aligha… Mert csak a reményt, meg a hazugságot ismered belőle… Hogyan is érthetnéd hát, hogy az igaz szerelem örök és halhatatlan, s míg csak ember lesz a földön, újraéled minden reményben és minden hazugságban. Miközben az emberi élet… hm…

- Pulzus?

- Gyengül, főorvos úr!

- Vérnyomás?

- Száztizenöt. Tízet esett.

- Strofantint!

S valahol, egy kisvárosi kórház fehér műtőjében fiatal lelket próbál megmenteni az orvosi kés…

Élned kell! Hogy megértsd az életet: a fagyos reggeleket, a ködöt és a napfényt… kémények és vadrózsák… pazar kirakatok. Hogy macska lapul a fal mellett… férfiak, nők, gyerekek… Mozaik

- Vérnyomás?

- Hetven. A maximum.

- Pulzus?

- Alig tapintható. Egyre gyengül.

- Vérátömlesztést!

Forró, nagyon forró a levegő, alig kibírható. Égeti a szemgolyókat, égeti a homlokot, ahonnan kicsalja az első csepp izzadság után a másodikat, a harmadikat… Csak a szikét tartó kéz nyugodt. Nyugodt veszettül, szinte hűt.

Nem szabad meghalnod! Élned kell! Érted?! Ifjúság! Lehetsz meggondolatlan és lázadó, szeszélyes vagy különleges: minden, amit csak akarsz, de légy legyőzhetetlen. Semmi baj, ha mit sem értesz az életből, csak tudod, hogy a legrosszabb, amit tehetsz, az elkeseredés. Ezért hát ha megint élni fogsz, ha majd megint… élni fogsz?

- Főorvos úr, a pulzus szaggatott. Megismételjük a cardiacumot?

- A légzés milyen?

- Gyengül.

- Adrenalint adjon. Meg oxigént…

A doktor arca elsötétül. Teste még jobban meggörnyed, hosszú, vékony ujjai elernyednek. Társai fáradtnak és öregnek látják.

- Varrják be.

- Igen.

- Óvatosan!

- Igen, főorvos úr.

- Vigyék a tizennégyesre.

Ellépett a műtőasztaltól. Arca hideg és kifejezéstelen volt.

Fehér. Minden fehér. A fal, a bútorok, az ágy és a kislány arca is.

Meg a kilincs. Ami most megmozdul, s szabad utat enged a sebésznek. Az ápolónő némán biccentett.

- Megtalálták már a szüleit?

- Nem, főorvos úr. Úgy lehet, senkije sincs.

- S az a fiú? Hogy néz ki?

- De hisz… no… tudja…

- Tudom. Hogy néz ki?

- Magas, vékony, vöröshajú. A bal arcán pici sebhely.

Az orvos a gondolataiba mélyedt. Tanácstalanul simogatta állát.

- Megtenne nekem egy szívességet?

- Természetesen, főorvos út.

- Hozzon, kérem egy nagy csokor vörös rózsát. Szedjen a kertben!

- Kérem.

A nő elment, s az ágy mellé most az orvos ült. Sokáig, nagyon sokáig nézte e kis beteg arcát, s követte szabálytalan légzését. A takarón kicsi, még csaknem gyermeki kéz nyugodott. Érte nyúlt. Ujjai lázasan kutatták az élet jeleit. Pulzust mért.

- Főorvos úr, kérem! A rózsák…

- Köszönöm. Vázát is hozzon.

- Vízzel, ugye?

- Az mindegy.

-Mindegy?
- Hozzon egy vázát!

Nem sokkal rá egy csokor kerül az éjjeliszekrényre, aztán meg… végre… a beteg is kinyitja a szemét. Az orvos hangja lágy és kedves:

- Hogy érzi magát?

- Én… én…

- Nyugodjon meg, minden rendben van.

- Hol vagyok?

- Kórházban.

- Ah…

A beteg szempillái most újra lecsukódnak. Talán emlékeivel harcol ez a lány: az emlékeivel meg a gyásszal… Szomorú, szürke világ tükröződött a szemeiben, amikor ismét felnyitotta őket.

- És ő?

- Kicsoda?

- Fero.

- Nem tudom, kiről beszél. Volt itt ugyan egy magas, vöröshajú fiú, a bal arcán pici sebhely. Kétszer dobtam már ki, hát legalább ezt a csokrot hagyta itt. Most meg… kinn járkál… a kórház előtt.

Fura hangot hallottak, az ápolónőt fojtogatta valami. Talán köhögés.

A beteg a rózsákat nézte.

- Nem, ez nem lehet igaz…

Aztán meg:

- Igen…

Lángoló óceánná lett most szemeiben a szürke világ, s ebből a lángoló óceánból apró patakocskák kezdtek csörgedezni: az öröm apró patakocskái. Bővizűek… könnyek…

- Hát mégis szeret…

- Ki? Az a kócos fiú? Láttam én azt rajta rögtön. És milyen csökönyös… És tolakodó, mint egy…

- A kislány csak mosolygott:

- Mindig ilyen volt, mikor nagyon… szeretett.

És továbbra is csak mosolygott. Úgy is merült vissza az álmai közé. Mosollyal az arcán.

Az orvos visszatette a széket. Az ajtó felé indult.

- Mikor ébred fel? – kérdezte a nővér, s úgy nézett a doktorra, mint valami földöntúli csodára.

- Nem ébred fel. Traumatizált miocard…

Még egyszer visszanézett az ágyra. Erőtlenül bólintott, mintha mondani akart volna még valamit, végül semmit sem szólt. Kiment a szobából, s halkan becsukta maga mögött az ajtót…

Hubai Gruber Miklós fordítása

Élet és tudomány

Cs. Varga István

Búcsú Bata Imrétõl

Bata Imre irodalomtörténész, szerkesztő, könyvtáros Egerlövőn született 1930. augusztus 26-án. Debrecenben végezte az egyetemet 1955-ben. 1955-től 1965-ig a debreceni egyetem könyvtárának munkatársa, 1965-66 – a szegedi Juhász Gyula Tanárképző adjunktusa, 1967-69 között a budapesti Gorkij Könyvtár tudományos főmunkatársa volt. 1969-75: az OSzK kézirattárában a legújabb kori kéziratokkal foglalkozott. 1975-1982 – az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársaként dolgozott. 1982-1991 között az Élet és Irodalom főszerkesztője volt, aztán haláláig nyugdíjas rovatvezetőként dolgozott az ÉS-nél. 1978-91 – a JATE docenseként tanított. József Attila-díjjal (1975) és Darvas József-díjjal (1989) tüntették ki munkásságát.

Művei: Debreceni bibliográfia (1961, Lengyel Imrével és Varga Zoltánnéval együtt) – Ívelő pályák (1964. Tanulmányok, kritikák) – Képek és vonulatok (tanulmányok, 1973.) – Veres Péter alkotásai és vallomásai tükrében (1977), - Weöres Sándor közelében (1979) – Szabó Pál faluképe (1984); Változó Horizonok. Tevan Kiadó, 1996. Legutolsó könyvében szereplő tanulmányai: Az elveszett remény. A Kapcsos könyv “Új folyama”; Világkép a századfordulón. Cholnoky Viktor publicisztikája; Csáth Géza műhelyében; Babits Mihály évszázada; “Kapcsos könyv”-líra a huszadik század végén. Weöres Sándor: Ének a határtalanról, Posta messziről.

Bata Imre Veres Pátert a magyar népi írói mozgalom kiválóságának tartotta: a népi írói mozgalom a magyar literatúra európai pillanata, fényes pillanata. Nagy tehetségek rajban repültek föl és alkottak maradandót számos műfajban: lírában, novellában, regényben, drámában, esszében, szociográfiában.

A népi író kategóriája nemcsak Németh László, Illyés Gyula, de Veres Péter esetében is szűknek bizonyul. Ki is volt Veres Péter? Egy szerelemgyerek, egy basaparaszt gyereke, akit az anyja maga nevelt fel. Rögtön tegyük hozzá: a szerelemgyerekek jól szoktak sikerülni házasságon kívül és belül is. Veres Péter kanászbojtár volt. Társadalmi, politikai, kulturális kíváncsiság élt benne. Balmazújvárosban mozgalmas volt az élet. Az olvasókörben Tolsztoj és mások könyvei is megtalálhatók voltak… Veres Péter pályaalakulásáról szólva Bata Imre hangsúlyozta, hogy két kultúra táplálta gondolkodását, életművét. Az alföldi paraszti, ridegparaszti, kultúra és magas kultúra, a könyvek, a műveltség révén. Újságokból, könyvekből intellektuális élmények érik. “Sokat olvastam, de még többet gondolkodtam” – írta magáról.

Kötelességem, hogy szóljak egy emlékezetes egerlövői látogatásáról, találkozásáról, mert úgy gondoltam, nemzedéktársai közül is kevés embernek, irodalomtörténésznek adatott meg ehhez hasonló élmény. Debrecenbe, Kovács Kálmán temetésére hivatali kocsival, sofőrrel érkezett Bata Imre. Meglátva engem, felajánlotta, hogy hazavisz Egerbe, de útközben még beköszön Egerlövőre, a szüleihez. Így történt, hogy családi körben láthattam Bata Imrét.

Édesanyja készített számunkra uzsonnát. Szinte észrevétlenül teríték került az asztalra, arra pedig kenyér, kolbász és szalonna… Imre jóízűen evett, és engem is biztatott, hogy kövessem a példáját. Beleláthattam abba a közegbe, amelyből Bata Imre indult, ahol elnőtt. Édesapjával együtt Imre felidézte a Veres Péterrel való első találkozás emlékét. A politikus és közéleti szerepvállalás példájaként azt a beszédet is kitűnő memóriával emlegették, amelyet Bata Imre 17 éves korában Mezőkövesden hallgatott…

Bata Imre édesanyja szinte észrevétlenül volt jelen, mindenre figyelt, tette dolgát, aztán csendesen visszahúzódott. Az édesapa és fia vitte a szót. Az uzsonnát követően, a folytatódó koccintgatás közben szó került Csoóri Sándornak a Tiszatájban megjelent, nagy vihart kavart, a szigorú tabutémának tekintett doni katasztrófát értelmező Magyar apokalipszis című esszéjére is. Köztudott, Bata Csoóri Sándorral szemben ellenvéleményt fejtett ki, amire az édesapja leszögezte: “Fiam, Csoóri Sándornak van igaza!” Imre kényszeredetten mosolygott. Édesapja határozottan helyre tette a fiát, mégis az édesapja iránti tisztelet, sőt büszkeség áradt belőle, amikor megadóan ismételgette: “Látod, Csoórinak ad igazat!” Végül megegyeztünk, hogy valóban Csoóri Sándornak van igaza.

Sokszor beszélgethettem Bata Imrével Németh Lászlóról. Mindig nagy szeretettel vállalta az eszmecserét, fejtette ki véleményét. Az sem zavarta, hogy több kérdésben nem értettünk egyet. Emlékszem, milyen keserűen szólt arról, hogy mekkora támaszték a hit azok számára, akik hűséggel megőrizték, vagy ha lázadó ifjúkorukban el is veszítették, később megtalálták. Bata Imre véleményét – Czine Mihályéhoz hasonlóan – hallhattam egész nemzedékükről és a mi generációnk tagjairól is. Nagy érdemének tudom azt is, hogy amikor Kiss Gyula 80. Születésnapját ünnepelte, Bata Mezőkövesden az ünnepi laudációval együtt vállalta a költő, író szerkesztő földi életművének alapos és hiteles értékelését is.

Bata Imre temetésén Juhász Ferenc mondott búcsúztatót, mégis sokunkban a “paptalan”, vagyis nem egyházi temetés hidegnek, sőt ridegnek tűnt. Attól a Bata Imrétől búcsúztam, aki ifjúkora eszményeitől távol, már régóta más úton járt, Czine Mihály mégis ezt mondta róla utolsó találkozásunkkor: “Amíg Bata nem volt hajlandó igazodni a hatalomhoz, addig végigrugdosták az országon. Nem volt maradása Debrecenben sem, ahova pedig gyerekkorának kálvinista hite, egyetemi diákélete, a Barta János-iskola is kötötte. Amikor pedig hajlandó volt igazodni, akkor lehetőségeket kapott, még főszerkesztő is lehetett belőle…”

Az antigonéi princípium jegyében őrzöm meg Bata Imrének, az egerlövői, majd mezőkövesdi diákból lett irodalomtörténésznek, kritikusnak, szerkesztőnek az emlékét, köszönöm meg önzetlen szakmai és baráti segítségét. Hiszem és szívból kívánom, úgy legyen: Bata Imrének élete végpontján, a signo doloris, a fájdalom jegyében megadta a Teremtés Ura az utolsó szó, a miserere kegyelmét.

 

 

 

 

Irodalom és küldetés

Imre László új tanulmánykötetéről

Imre László irodalomtörténész, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem rektor-helyettese, tanszékvezető professzora. Eddig megjelent könyvei: Rákos Sándor (Akadémiai Kiadó, 1973); Brjuszov és az orosz szimbolista regény (Akadémiai Kiadó, 1973); Arany János balladái (Tankönyvkiadó, 1988); A magyar verses regény (Akadémiai Kiadó, 1990); Az irodalmi műfajok és létformájuk (Helsinki, 1996); Műfajok létformája XIX. századi epikánkban (Kossuth Egyetemei Kiadó, Debrecen, 1996.)

Imre László új könyve, az Irodalom és küldetéstudat (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2000.) három részre tagolódik: “Kicsiny nép lélekben mily nagy lehet” (Tanulmányok a két világháború közötti romániai magyar irodalom köréből). Az írások végén megadott dátumok kortörténeti szempontból is fontosak. 1984-ben készített kezdeményező, újrafelfedező jelentőségű pályaképet Reményik Sándorról. 1981 a regényíró Makkai Sándorról szóló remek írás dátuma. Már 1984-ben eredeti szempontból, a nemzetegység regényballadájaként értelmezi Kós Károly Országépítőjét. Berde Mária különös sorsú regényéről, az életművének koronáját jelentő A hajnal embereiről egy 1986-os tanulmányában vall. Berde Mária befejezetlen művének 1943-ban megjelent első két kötetében Szász Károly, Wesselényi Miklós, a Kemény család középpontban állításával Erdély, elsősorban Nagyenyed reformkori életét tárja az olvasók elé.

Imre Lászlót sokan főképpen a tizenkilencedik századi magyar irodalom egyetemi tanáraként ismerik és tisztelik, de tudjuk, hogy kutatóként, az Alföld egykori rovatvezetőjeként és kritikusaként nem feledkezett meg a XX. századi magyar literatúráról, az utóbbi 30 év átélt jelenkor irodalmáról sem, amelynek részese és több szempontból alakítója is volt.

Könyvének gerincét a Németh Lászlóról, a félmúlt perspektívájában fejezetben közölt tanulmányok jelentik: “A feladatok ma megint itt tolonganak körülöttünk” (Németh László XIX. századélményéről). “A csendes eltűnődések verőfénye” Németh László Sillanpaaről alkotott képét vizsgálja. A különbözéstől az azonosulásig tanulmány Németh László Petőfi-értékelését követi nyomon igen tanulságosan. Egy vígjáték jelentésváltozásai Németh Harc a jólét ellen című darabját egyedülálló módon, a rá jellemző gondossággal és alapossággal analizálja. A Görgey-kérdés mélyrétegeibe világít be Az emberundortól a belátásig című értekezés. Németh László-jutatóként is bizonyíthatom, hogy az életművet eszmei szempontból megkoronázó Irgalom interpretációja originális, távlatos eredményeket, fontos inspirációkat adott a kutatás számára. A Németh László életmű-sorozatban napvilágot látott Homályból homályba, Az utolsó széttekintés és az Életmű szilánkokban című könyvekről készített esszérecenziók a szakirodalom értékes etalonját gazdagítják, a szerző fontos hozzájárulást jelentik a 2001-es Németh László-centenáriumhoz.

A Németh Lászlóról szóló írások bizonyítják, hogy Németh László óriásműve – számos könyv, több száz tanulmány és cikk tanúsítja – rendkívül sokrétű és sokoldalú monumentum, kimeríthetetlen forrás. A gondolkodó pedagógus író művei emberségünk, európaiságunk, magyarságunk, történelmünk, társadalmunk, irodalmunk sorsának állandó újbóli értelmezésére, korigényének megfelelő vizsgálatára serkentenek. Olyan adatokat-összefüggéseket tár fel, amelyek a terjedelmes, de messze nem elégséges Németh László-szakirodalomban is újdonságokat jelentenek.

A harmadik fejezet első tanulmánya Szabó Dezsőről szól Az egész látóhatár kapcsán. Nagy Péter 1964-es Szabó Dezső monográfiája és az emigrációban élő Gombos Gyula 1965-ben, Münchenben kiadott Szabó Dezső-könyve után többen is tudatosan munkálkodnak azon, hogy a hiteles valóságismeret, értéktudatosító szemlélet és meggyőződés szellemében felmutassák Szabó Dezső azon érdemeit, értékeit, tanulságait, amelyek érdemessé teszik, hogy jelentékeny íróként tartsuk számon. Schopenhauer igazsága szerint egy író munkásságát nem szabad egyes elkülönített alkotásaiból megítélni, hanem a teljes életműből, dinamikusan születő-rejlődő összességéből kell véleményünket, értelmezésünket és értékelésünket kialakítani.

A méltatlanul feledésre ítélt Veres Péter életművéből nagyszerű érzékkel választ feladatot, amikor a szabadverseket veszi górcső alá. Könyvének zárásaként pedig Illyés Gyula Bartók című költeményének 1971-es, számos szempontból ma is időtálló értelmezését adja közre. A bartóki példa korokon túlmutató tanulsága: “… ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja. (…) Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige”.

Imre László kétségkívül erőteljes szintetizáló tehetsége eddig is méltán szerzett elismerést. Új könyvéhez Irodalom és küldetés kérdés- és problémakörét érdemben és világosan taglaló bevezetőt írt, amely az elért eredmények és a tudatos irodalmárként megélt három évtized tanulságait mérlegelő egyenes beszéd példája. Az Új Hevesi Napló a szerző hozzájárulásával – egy lehetséges vitatémaként – közli ezt a személyes hangú, de a személyességen messze túlmutató, összegző vallomást.

 

Imre László

Irodalom és küldetés

Egy nemzedék számvetése dogmákkal és ellendogmákkal

– egy tanulmánykötet elé szánva

Ritkán volt (és lesz) előnytelenebb helyzetben a művészet küldetéses voltát igenlő (vagy legalább ezt ki nem záró) kritikus, irodalomtörténész, mint éppen a XX. század végén Magyarországon. S ennek okait éppenséggel nem nehéz megérteni azoknak (például e sorok írójának), akik az 1950-es években eszmélkedtek, s a 60-as években kezdtek (még ha gyermekded írásokat is) publikálni.

Persze, egyáltalán nem abban kell keresni a magyarázatot, hogy valamiféle vulgármarxista felfogás jegyében született, kezdetleges “szocreál” tankönyveink, megtanulandó definícióink voltak, hiszen a “termelési regény”-ek divata mindössze néhány évig tartott (legalábbis Magyarországon), s elég korán meghirdették a harcot (legalábbis szavakban) a “lakkozás”, a sematizmus ellen. Ugyanakkor azt észre lehetett venni már kamaszfővel is, hogy Az acélt megedzik, illetve szovjet partizánregények forradalmi aszketizmusa (minden naivság és demagógia mellett is) emlékeztet (többek közt) Petőfi Az apostolának fanatizmusára, az egyoldalúan idealizált alakok (a “pozitív hősök”) kultusza a szentek legendáira, a nagyszabású ember-átalakító, erkölcsnevelő program (szerencsésebb példáiban, mondjuk Makarenko esetében, akiről nem kényszer hatására írt megbecsüléssel Németh László) Tolsztoj utópikus jellegű pedagógiai törekvéseire.

Másfelől viszont egyáltalán nem arról volt szó, hogy tartósan össze lehetett volna téveszteni a sztálinista diktatúra által propagált, legtöbb esetben művészietlen (s a politikai gyakorlat folytán nyomban hazugnak bizonyuló) szocialista realista műveket a kultúra legnagyobbjainak “küldetéses” alkotásaival, hiszen nagyon hamar szembeötlővé vált az etikai és intellektuális, de leginkább a művészi differencia. Azt azonban igenis jelenthette ez az összefonódás (bár az értékrend jócskán megváltozott már a 60-as, 70-es évekre, hiszen Illés Béla és Zalka Máté helyett Déry Tibor, Németh László és Illyés Gyula, Fagyejev helyett Thomas Mann és Dürrenmatt lett a középiskolai kötelező olvasmány), hogy a 80-as és 90-es évekre éppen a legújabb és legszínvonalasabb ítészek körében tartós ellenszenv képződött meg a küldetéses irodalommal szemben.

Természetes, sőt logikus fordulat volt ez már csak azért is, mert a megelőző nemzedék (amelyhez e sorok írója is számítja magát) szintén érezte az aránytalanságok és igazságtalanságok jóvátételének fontosságát, s már korábban igyekezett lehetőleg minél többet megtenni (tanári vagy folyóirat-szerkesztői munkájában) annak érdekében például, hogy Weöres Sándornak vagy Tandori Dezsőnek ne “megtűrt” szerep jusson a magyar költészet történetében. Igaz, inkább csak közvetett polémiát jelentett ez a felfogás (például e sorok írója részéről 1973-ban megjelentetett kismonográfiája a Kortársaink sorozatban az újholdas Rákos Sándorról), mely a nem politizáló irodalom létjoga mellett érvelt.

Talán történelmi, talán egyéb okok vezettek el oda, hogy mégsem vált mindenki a küldetéses irodalom elutasítójává a 90-es évekre. Minderről nem néhány mondatos, eligazító megjegyzést, hanem vaskos könyvet lehetne (kellene) írni, de néhány megfontolás már most figyelemre méltatható:

1. Furcsa módon sokaknál éppenséggel nem az iskolában-egyetemen tanult szocialista jelszavak továbbéléséről volt szó, hanem pontosan ellenkezőleg, az azokkal szemben kialakított, a majdnem tiltott olvasmányokból, családi instrukciókból, jobb tanárok titokban elejtett szavaiból összeálló felfogásról, amely a népi írók, a kisebbségi sorba jutott magyar kultúra, az üldözött (majd később inkább csak háttérbe szorított, illetve becsmérelt) kereszténység, a magyar tradíció nevében valami magasrendű missziót tulajdonított az irodalomnak. Tehát nem “szocreál” maradvány volt ez, éppen azzal szemben mozgósító, a “jobbak összeesküvésé”-t talán kamaszos lázzal megsejdítő (nem heroikus, inkább passzív rezisztenciával jellemezhető) szellemiség inkább.

2. A közéletiséget mereven elutasító “fordulat” ellen hat (minden bizonnyal) egyfajta minőségérzék is. Akik annak idején úgy tapasztalták, hogy az irodalom legnagyobbjai közül sokan (Dantétől Zrínyiig, Dosztojevszkijtől Petőfiig) nemzetileg, politikailag, társadalmilag, erkölcsileg, vallásilag “elkötelezett” művekkel jutottak az esztétikai tökéletesség csúcsaira, nehezen tudják elfogadni az “ellendogmá”-t, hogy t.i. a politikum, a közösségiség eleve gyanakvással kezelendő. Tisztában vannak ugyan azzal, hogy a nácizmus és a sztálinizmus iszonytató figyelmeztetés az osztályharcos és a faji jellegű “közösségiség” veszélyeire nézve, ám még ezek után sem vélik úgy, hogy a közéletiség, a “népben-nemzetben” való gondolkodás valamiféle teoretikusan is igazolható hiba volna. (Tehát csak érzelmi alapon utasítható el.) A minőségérzék tiltakozása itt annyit jelent, hogy az idézett nagyságok (és mások) ismerete folytán nem fogadható el axiómának politikum, embernevelő elhivatottság, valamint művészi nagyság egymást kizáró volta.

3. Működik egy igen tág értelemben vett történetiség, történelmi érzék is (adott esetben művelődéstörténeti szempontrendszer alapján), létezik valamiféle általános és nemzeti hagyomány iránti vonzalom, melynek jegyében (nem marxizmus, még csak nem is a Beöthy Zsolt, sőt Toldy Ferenc óta kötelező hagyományfolytonosság miatt) fontosnak és érdekesnek mutatkozik az, hogy mi is történt a múlt századok egy-egy sorsfordító pillanatában (pl. miképpen alakult ki magyar szellemi élet az 1920-as években Erdélyben). Sokan már csak eme meggondolásból is értetlenkedve fogadják “a szerzőt feledjük el” ellendogmáját.

4. Tagadhatatlanul meglapul itt a mélyben valami az örök ellentmondani szeretés (nem mindig valami magasrendű) reakciójából. E sorok írója például a 60-as évek végétől (amikor az akkor “leidealistázott” Skolvszkij prózaelméletét eredeti, 1925-ös változatában reveláció erejű olvasmányként tartotta számon) például gyakran érezte szükségét annak, hogy az orosz formalistáktól tanult epikai modellek kedvéért elemzéseiben háttérbe szorítson politikai, társadalmi kérdéseket (nyilvánvalóan belecsömörölve a mindig mindent az osztályhelyzettel magyarázó, korlátolt irodalomértelmezésbe9, s bátornak és okosnak vélte magát, amikor “szövegek párbeszédét”, valamely mű idézet, paródia és reminiszcencia elemek révén előálló bonyolult szövegszerűségét állította a középpontba. De 1985 után ezt egyre kevesebb kedvvel tette, mert azt kellett tapasztalnia, hogy a nemrég még kárhoztatott “formalista” megközelítés kedvéért most meg egy másik, a korábbival ellentétes egyoldalúság terjed el. (Ámbár, legyünk igazságosak: amiképpen a 60-as, 70-es évek legkülönb, akár marxistának is mondott irodalomtörténészei sem feledkeztek meg sosem a “szöveg”-ről, a “formá”-ról, mint autonóm művészi világról, éppúgy a hermeneutika, a dekonstrukció, a recepció-esztétika stb. legkiválóbb művelői sem mellőzik a történetiséget, a jelentést.)

Mindezek után talán megsejthető, miért is remélheti úgy valaki, hogy az itt következő tanulmányok érdeklődésre tarthatnak számot. Hiszen nagyon régen íródtak (az Illyés verselemzés 1971-ben jelent meg). Érdemes-e egyáltalán újraolvasni őket? S ha igen, miért?

1. Talán azért, mert bizonyos szóba kerülő területeken (Veres Péter belletrisztikai értéke, Makkai Sándor regényírói szerepe, Reményik igazi helye, Németh László életművének több dilemmája) a kutatás azóta sem jutott megnyugtató megoldásokhoz, illetve évek-évtizedek során nem vagy keveset írtak róluk.

2. A rendszerváltás előtt született írásoknak sajátos, “olvasástörténeti” érdekessége is van. Megmutatják, hogy a 70-es vagy a 80-as években mivel szemben kellett (lehetett) “védeni” Reményiket vagy Németh Lászlót. A korabeli olvasói (és értelmezői) beállítódás dokumentumai lehetnek ezek a tanulmányok, melyek egy adott irodalompolitikai helyzetben igyekeztek megszüntetni vagy szűkebb körre korlátozni bizonyos tabukat, anélkül, hogy a teljes igazság valamikori kimondásának reményéről lemondtak volna, sőt azzal a megfogható szándékkal, hogy ha egyelőre nem is nevezhető minden néven, de az irány, amely felé haladni kell, megjelölhető. (Azaz az elemzésben többnek kell lennie, mint amennyi betű szerint benne van).

3. Az itt következő cikkek ezen túl szerzőjük “makacsság”-áról is tanúskodnak. Ha akkor, úgy most sem gondolja úgy, hogy Makkai jelentős regényíró volna, hogy Reményik a kor legkiemelkedőbb géniuszai közé tartozik, stb. Vagyis: a rendszerváltás előtt jóval próbálta meg (a körülményekhez képest) rehabilitálni (vagy legalábbis valamilyen mértékben az irodalmi emlékezetbe visszahozni) őket, viszont sem 1989 utáni időnkénti túlértékelésüket nem fogadva el. Ennek szellemében van egy kis baja e sorok írójának napjaink Márai-kultuszával is. Nyilvánvaló, hogy szükségesek az erőfeszítések megismertetésére és méltánylására a négy évtizedes tilalom után. Ám a jóvátétel buzgalma túlzásokra ragadhat: nem bizonyítható írói nagyságot tulajdonítva neki. (Jellemző, hogy rendre osztályhelyzetében, polgár voltában, társadalmi beállítódásában ismerik fel kivételes fontosságát – ami tökéletesen jogos is -, az érvelés azonban sajátosan szociológiai, de semmiképpen nem textuális.)

Végül: tanácsos megbarátkozni a gondolattal, hogy a sok esetben ellentétekben fejlődő (tehát önmagát mintegy az előzményekkel szemben definiáló) kortendenciák túlzásaival, illetve az azokat követő ellentendenciák egyoldalúságaival lehet és kell perlekedni, de az irodalom ilyesfajta alakulásrendjét igazán befolyásolni nem áll módunkban. (Ady vagy Illyés manapság divatos aláértékelésével nem békíthet meg, de valamelyest mégis magyarázattal szolgál analóg jelenségek emlékezetbe idézése: Berzsenyit halála után igen tartósan alábecsülték, egészen a XX. század elejéig; Aranyt öregkorában, majd halála után a fellépő ifjabb nemzedékek inkább elutasították, mint igazán megértették, mígnem elérkezett Babitsék revíziója, ami nem is nagyon volt időben “előrehozható”.)

Sőt, belátóak is lehetnénk: mindegyik egymást váltó irány valamely lehetőséget vagy értéket preferál, a reá következő meg az időlegesen háttérbe szorított másik nézet mellé áll vehemensen. Ám mindennek révén az igazság is utat tör magának, még ha féligazságok vagy egyoldalúságok kíséretében is. Az itt következő tanulmányok egykoron, keletkezésük idején egy szűkös irodalompolitikai koncepció ellenében próbáltak érvelni vélt értékek mellett. Ma újraolvasva őket azon felfogással szállnak vitába, amely a küldetéses irodalom és az irodalmi misszió lehetőségében, értelmességében, kilátásosságában, hasznosságában kételkedik.

Ez utóbbi állásponttal szemben megszívlelendő, amit a sem populista, sem szocialista felszínességgel nem vádolható Babits Mihály írt (nem ok nélkül került a kötet élére az őt idéző Reményik tanulmány) arról, hogy költői és emberi életmű nehezen választható el, s emberi-közösségi misszió és művészi teljesítmény összhangban lehetnek: “A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek.”

Ebben a tételben, ha nem is mint végső és megcáfolhatatlan, de mint méltánylandó igazságban sokféle módszertani irányhoz kötődő literátor megállapodhat immár. Mert nem irányul senki és semmi ellen, pusztán emberi és művészi vállalkozások indokolatlan háttérbe szorítása ellen nem emel szót.

 

Vecsési Sándor: Rózsás ház

70x100 cm, olaj, vászon

Losonci Miklós

Vörösmarty hõskölteménye Egerrõl

Igazságtételre vállalkozom, melyre a minőség föl nem ismert értékrendje kötelez. Ugyanis Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regénye, melyet több nyelvre fordítottak, joggal érte el világhírét, Székely Bertalan Egri nők c. festménye országosan közismert alkotás. Pontos fölismerés alapján az. Vörösmarty Eger helytállásról írt hőskölteménye azonban olyan mestermű, melyet nemcsak a közvélemény nem ismert el, hanem az irodalomtörténet sem. Nem érkezett el a mű kimagasló szépsége a köztudatba, s mivel nem érkezett el, nem is formálja azt az alkotás esztétikai energiáinak tömkelegével. Tiszta, nemes, magas értékrendje eddig, hangsúlyozom, eddig nem érte el jó sorság.

Irodalmunkban erős hagyomány övezi a hőskultuszt, melyet az Ének László királyról, Szabács viadala c. művek is reprezentálnak. Az 1552-es egri várostrom krónikása Tinódi Lantos Sebestyén. A helytállás után szinte azonnal, frissiben összegezte Tinódi az Eger vár viadaljáról való ének”-et, megjegyezve, hogy “Jámborok, Vitézök ők vattok ez várban” – a borzalmakat is sorokba sűrítve: “Nemes vitéznek ottan fejét vették, / Fejét megnyúzák, szalmával megtölték, / Egy házoromra az csontját feltevék”. Utóbbit “Losonczi Istvánnak haláláról” írta, jelezve, hogy a török nem állja szavát, kegyetlenségének nincs határa. Tinódi Lantos Sebestyén forrása lett utódainak, sorait Balassi Bálint a költészet magasságába emeli: “Egriek! Vitézek, végeknek tüköri! / Kiknek vitézségét minden föld beszéli, / Régi vitézséghez dolgotokat veti, / Istennek ajánlva legyetek immár ti!” Megosztoznak a méltatáson. Tinódi a környezetet, Balassi az embereket dicséri: “Csuda szép helyen Egör vára vagyon, / Az völgyre fekszik a hegyoromzaton” – és példává magasztosul “Eger vitézeknek ékes oskolája, / Jó katonaságnak nevelő dajkája”.

A város hős pillanata 1552, de az is nevezetes idő, amikor az egri huszárok rátörtek a martalócokra 1596 körül, ezt az eseményt verselte meg Bocatius János kassai főbíró. Török miniatúrát is láthatunk az isztanbuli Top Kapiban immár a szultán seregének győzelmét láttatva 1596-ból, azt meg egy rézkarc örökíti meg, ahogy 1687-ben visszafoglalja a keresztény had Eger várát. Egerből nem tudunk kifogyni – Zalka György domborműve, Kisfaludy-Stróbl Zsigmond remek szoborcsoportja, Tar IstvánIllés Gyula bronztáblája, Dobó István márvány síremléke is az emlékezés nem csökkenő főhajtását példázza. Vonzó a lengyel Adam Czahrowski együttérző költői följegyzése is Eger 1596-os elestéről: “Szívemet átjárja a bánat miattad egri vitézség.” Kálnoky László oldja “békévé” Eger hősi évszázadait immár századunkban: “Kockaköveid bennem súlyosbodnak, / bennem görbülnek nagy boltíveid.”

Eger ikre Szigetvár, az 1556-os ostromot a “Szigeti veszedelem” örökíti meg: “Meghagyá Zrini Miklós pattantyúsoknak, / Ágyúból köszöntést töröknek adjanak”. E fogadtatást a várvédő Zrínyi Miklóshoz hasonlóan Dobó István is megtette, példának maradt holnapra is Szigetvár és Eger párhuzamos helytállása, mely följegyzésre azért is érdemes, mivel Vörösmarty egri tartalmú művének Zrínyi és Szigetvár egyik forrása lett. Ifjúként járt is Zrínyi várában, ez lett mintája az eposzában megírt egri ostromnak, hiszen itt soha nem járt.

Nagy visszapillantás kezdődik Vörösmarty “Eger” eposzával. A kitűnő irodalomszervező, Kisfaludy Károly kérte föl Vörösmartyt a mű megírására, s ő belső indítékból is teljesítette. A hősi hagyományok föltárása ebben az időben általános, mindenesetre a nyitány “A vén cigány” szerzőjének nevéhez fűződik. Arany János is írt balladát “Az egri lány”-ról, ő Drégely vára védőjét, Szondit is megörökítette – a végvárak nem maradtak versek nélkül. A Hunyadiak korát Petőfi, Arany, Madarász Viktor, Erkel Ferenc is muzsikára hangolta, költeményekké fokozta, festményeken elemezte úgy, hogy a történelem, Ilosvai Selymes Péter, Tinódi Lantos Sebestyén, a költő Zrínyi Miklós lett a forrás.

Vörösmarty az “Egri bor”-ról is elmélkedett, ízét zamatát a hősi évszázadra transzponálta: “Ittanak a hősök s egyik így pendíte: / (Török vér!) / (hogy folyjon) mondá hévvel az Egri Dobó / S folyt az azóta határ nélkül is a barna pogány vér / S lelke Dobónak lángboraidban, Eger!” E magasztos epigramma hangvétele a költő eposzával teremtődik mély rokonságban. Érdekes történet kerekedik, mely némi sérelemmel kezdődik, hogy tréfa egészségéből nemes tetté tisztul. Idézem Vörösmarty “Rossz bor”-ának sorait: “Mondják: Egerben híres bor terem. / Verembe szűrik tán? nem ismerem. / Megénekeltem harczait, borát, / s mind e napig nem ittam áldomást.”

A Dr. Borovszky Samu szerkesztette Heves vármegye c. kiadványban olvashatjuk a következőt: “E szemrehányó versre csakhamar megérkezett a felelet: egy hordó jó egri bort kapott a költő Joó János pincéjéből. De Vörösmarty sem maradt adós, megírta az egri bor újabb dicsőítését, a »Jó bor« c. költeményét.” Joó János különben az egri líceum rajztanára és nyomdavezetője volt 1825-től 1874-ig.

Ami a város fénypontját, 1552-t illeti, ezt a dicső helytállást már 1558-ban Csabai Mátyás versben is megörökítette, foglalkozott vele Istvánffy Miklós és Forgách Ferenc, de Perczel Mór azt is följegyezte, hogy Vörösmarty járt Szigetváron, kedves olvasmánya volt a “Szigeti veszedelem”, így az ő egri forrása nemcsak Tinódi, nemcsak a korabeli följegyzések, hanem Szigetvár, a két Zrínyi Miklós is – a hadvezér és a költő – kard és toll.

Akad egy rejtélyes találkozás Vörösmarty és Eger között, pedig – talán nem is járt e hős város utcáin a költő. Az, hogy Egernek ismerjük Árpád-kori, török, reneszánsz, barokk, klasszicista rétegeit: Köztudott. Az is, hogy a stílusok összetartozó egysége és folyamata: a hely varázsa. Akad azonban földerítendő rejtélye is. Az egyik, hogy a vár erődítésében az itáliai mesterek láthatatlan keze-nyomát is föltárhatjuk, gondolataikat is. Az is tény, hogy Leonardo da Vinci foglalkozott elméletileg és a gyakorlatban is várak erődítési munkálataival. Egerben is nyoma lehet ezen tevékenységének, igaz, immár a névtelenség tárgyiasságába süllyedve. A különös, hogy Vörösmarty eposzában leonardói értékű leírásra bukkanunk, annak tanúbizonyságául, hogy e két géniusz az időinterferencia ellenére – hiszen más-más időben éltek – rokonok: “kinyílék Leilának alakja, / Mint gyengéd ibolyák nyílnak kikeletkori hóból. / A deli lány ott állt, legszebb csemetéje keletnek, / Szép nap az éjnek fürteiben. Fájdalma derengett / Arcain, és amint az ajak rózsáit eléré / Elhalt, s föltámadt mint egy félégi mosolygás:”.

Leonardótól függetlenül csak minőség függőségében Vörösmarty is Mona Lisa egyetemes földi-égi mosolyára döbben Leila tekintetében. Leonardo és Michelangelo anghiari csatavázlatai is folytatódnak akaratlanul is, nem tudatosan, de hasonló érték szerint – csak itt a festészet költészetre vált: “Dobó most szállt a falra hadával. / Reng nagy arany sisakán barnás lobogója, setéten / Domborodik rojtos paizsával balja;… / Oly sűrűen nem hull tavi nádnak rende kaszától, / Mint itt elhullnak teke által harci pogányok. / Száz iszonyú alakot visel a váratlan enyészet: / Itt kéz, ott a fő szakad el roncsolva, deréktól / Elmarad a gyors láb, a mell be van ütve, s az elszórt / Tagzatok, egy testnek szépségi, nem ösmerik egymást”.

Ezt a remeklést nemhogy a közvélemény nem vette eddig észre, irodalomtörténetírásunk e, bár Gyulai Pál annyit megjegyez, hogy “Széplak szép részletekben távolról sem oly gazdag, mint Eger, de kerekebb”. Egy biztos – a középkori várat Egerben Da Podzo főépítőmester továbbfejleszti közvetlenül az ostrom után 1553-ban, Mirandola és az itáliai Carlo Theti is közvetíti Leonardo ezen műszaki eredményeit is a bástyák kecsesnek tűnő szilárdságában. Baldigara tervezte a kazamatákat a leonardói örökségnek megfelelően is, olyannyira, hogy a reneszánsz Itália építészeti kultúrája találkozik a hősi magyar magatartással, melynek csúcsa Vörösmarty költészete, jelesen hőskölteménye, az Eger.

Vörösmarty belső mintája és mértéke Zrínyi, olyannyira ő, hogy jellemben is mélyen rokona. Perczel Mór jegyezte föl ifjú nevelőjéről, hogy “Sok éven át együtt voltam, egy szobában háltam, folytonosan együtt éltem velem de soha egy tisztátalan szót, egy szemtelen hangot nem hallottam, soha egy aljas tettét, egy rossz érzését, egy gyanús eredetű vagy gonosz szándékú cselekedetét nem láttam”. Ez az állandóság Zrínyi és Vörösmarty tántoríthatatlan egyénisége. Emlékeznek arra is, hogy Vörösmarty “Zrínyiben járt és magas tetejű kalapban.” Az “Eger” annyiban is a “Szigeti veszedelem” folytatása a művészeti megoldásokban, hogy mindketten szerelmi epizódokat iktatnak eposzukba betétként, mintegy a harci cselekmények hősies küzdelmeit ellenpontozva, az “Eger”-ben Uleman, Hannivár, Leila, Musztafa érzelemvihara példázza ezt a teljessé bonyolódó szerkesztést, hiszen mindketten, Zrínyi és Vörösmarty is az élet teljességét ábrázolják – nemcsak a csatát ugyanúgy, mint azt Homérosznál és Tolsztoj “Háború és béké”-jében is megfigyelhetjük. Az óriások egyetemesek. Vörösmarty sem kivétel, testesíti ezt a törvényt. Lázas gyorsasággal írta meg eposzát Vörösmarty 1827-ben Kisfaludy Károly fölkérésére, aki pénzben is honorálta munkáját, amiért már azért is nagy szüksége volt – édesanyja betegeskedett akkortájt. Így kapóra jött számára Eger leírásánál szigetvári emléke, visszatért Zrínyi alakja, a hadvezéré, akit Dobóvá alakított, teremtett. Íme az “Eger” egyedi varázslata, hiszen minden mesterműnek más jellegű a természete, a készülődése.

Hősköltemény először Eger a valóságban lett 1552. szeptember 9-étől október 18-ig húzódó harci helytállásban – az eposz szerzője, Új Zrínyiászként Vörösmarty. Talán e példa nyomán is fogalmazódott meg a Szózat sora: “Hazádnak rendületlenül”, hiszen Dobó és népe “rendületlenül” állta a pörölycsapásokat és győzött. Árnyalt főhajtással nevezi meg a költő e hős várost “kisded kőrekesz”-nek, “Kisded Eger”-nek, sasfészke Dobónak, puszta Egernek és hirdeti, hogy “Még Eger áll”, “Díszesen áll Eger”, “megzendül Eger”, “rabláncot csörgetnek Egerre”, a török jön “Megdúlatni Egert”, de nem nem, nem sikerülhet az ármány, Eger legyőzhetetlen. Mohács után ez az első magyar győzelem – azt kopogtatta le az esemény, hogy jobbra fordul történelmünk, mert a bátorság megfordíthatja a süllyedést. Kérdezi is Vörösmarty: “Nem magyar a magyar”, a vitézek, az egri nők válasza nem késett már megelőzően: De magyar a magyar. Minden bajunkban, vereségünkben, Mohács és Trianon után Eger, az örök 1552-es Eger példánk, hogy van és lesz magyar föltámadás. Vörösmarty kijelentő mondata is módosul: “A nemes országot mint hagyjuk lenni vadonná” – s a fogalom teremtő módosulása napjainkban is tart: A hazát nem hagyjuk vadonnak, parlagnak. Eger az 1848-as Pest márciusának dicső előzménye, fénypontja históriánknak – nem deklarált, de tényleges nemzeti ünnepünk, az egyik legnagyobb.

Vörösmarty választékosságára jellemző, hogy a setét szót mindig az e magánhangzós változattal írja, mint az ő nyomán később Tóth Árpád is, s használja e tájszólást is Szöged megnevezésével. Az is fordulata, hogy a Zagyva – eposzában nevet és patakot is jelent.

Rendkívül gazdag az “Eger” gondolatokban, nyelvi kifejezésekben – “elhamvadt szerelem”-ről és “erőtlen fény”-ről tesz említést Ady és Einstein előtt, nagy elődként. Freud előtt Ali basát is korszerűen jellemzi: “gyönyörök forrási előtt ott / Áll vala vágy nélkül sanyarún / az időtlen aggság”.

Vörösmarty Beethovenhez hasonlóan ellenpontoz – az ostrom dörgését esti harangszóval lágyítja. Markáns figura az ő értelmezésében Dobó, Zoltay, Bornemissza Gergely visszafogottabb megjelenésű. Elemében van a harci jelenetek ábrázolásában – ebben méltó társa Rubens, Delacroix festményeinek. Pazar a megoldása abban is, hogy hősei megjelennek, eltűnnek és visszajönnek -, nem feledkezik meg róluk. Az ostrom robajában csöndre halkulnak az epizódok, fenséges, amikor Zoltay elrabolja a török Leilát Hannivártól és a szívnek nem lehet parancsolni, hiába magyar Zoltay, hiába török Leila, hiába foglalt, egymásba szeretnek. A befejezés záró mondatai Shakespeare Hamlet-jének búcsúzásával tart rokonságot a minőségben: “Így a harc, mely kezdődött nagy rettenetekkel, / S tíz ország ordítását hordozta magával, / Elhagyván fiait százféle halálnak ölében, / Végződik csenddel, s tévelygő lassú nyögéssel. / És Eger áll, többé meg nem kísértve töröktől. / Omladozott kövein vérengző férfiak ülnek: / Ők tarták meg Egert, s ez volt sasfészke Dobónak”.

Nemcsak Vörösmarty, hanem Székely Bertalan is – eposzban és festményen örök emléket állít a hős egri nőknek, akik döntő pillanatban fordították a hadi szerencsét javunkra – egyesek neve, így Csákányné Rózsa, Kántorné Borbála asszony, ők öntöttek lelket a magyar férfiakba, forró vizet az ellenre.

Istvánffy Miklós állapította meg, “hogy a várnak ily rettenthetetlen bátorsággal és állhatatossággal lett védelmezése, a külső nemzetek előtt elveszett Magyar vitézi névnek becsületét vissza szerezni látszatott”. Több ez látszatnál, Dobó és katonái vissza is szerezték a hírnevet, s mindezt Vörösmarty eposza költői erővel dokumentálja. Elsőként, mert Székely Bertalan és Gárdonyi Géza utána következett. Székely Bertalan és Vörösmarty is megemlékezik az egri nőkről. Székely Bertalan úgy, hogy festményén középpontba állítja őket, Vörösmarty ekként: “Őt forró lúggal Robogónak hölgy megönté. / Áll vala sasnőként, férjéhez szűre hasonló, / Nagy deli némberi fenn, nevezék őt Zondorilának. / … Küzdenek a nők is, a gyenge leányka felejtvén / Ártatlanságát, vad ölés munkája közé megy”.

Az egri nők tette: Történelem. Olyannyira az, hogy a korabeli német történetíró, Ortelius Jeromos is megdöbben e különös hősiességtől: “Az asszonyok is kövekkel, forró vízzel és szurokkal rohantak a falakra, az ellenségben nagy kárt tesznek, és nem is emberek, hanem dühös oroszlánok módjára viselkednek. Többek között egy asszony a leányával együtt ott volt a bástyán harcoló férje mellett. Mikor a férfi golyótól találva holtan rogyott össze… Fölkapta férje kardját és pajzság, hamarosan három törököt levágott, csak azután emelte fel elesett férje holttestét és vitte temetni. Egy másik asszony követ vitt a fején, de fejét szétlőtték. Ekkor leánya kapta fel az anyja vérétől pirosló követ és ledobta.” Egymást erősítve hirdeti az egriek igazságát, történetírás, festészet és költészet – Ortelius Jeromos, Vörösmarty Mihály, Székely Bertalan.

(Folytatjuk)

Bendzsák István

Találkozás Nagy Gáspárral és Görömbei Andrással

Miszerint

Már csak ezekben a kezekben

ebben a letagadott szegénységben

tudok hinni

Már az eligazodási

nehézségek ismételgetése

teszi bonyolulttá

a világot

a kard és a zászló elavult

fogalmaink fele ultra-ultrább

bár még lenne több javaslatom

már csak ezekben a kezekben

ebben a letagadott

szegénységben tudok hinni.

1968

TEJFOGAK

(a “prae korszakból”)

2000. április 4-én Budapesten az ELTE FTK épületében Cs. Varga István vendége volt a Kossuth-díjas költő, Nagy Gáspár és Görömbei András Kossuth-díjas egyetemi tanár. Előadásukból merítettem néhány gondolatot. Tapasztalataimat a történelmi érzékenység – morális tisztaság – egyéni látásmód vezérgondolatsor mentén összegeztem.

A költőt, Nagy Gáspárt Görömbei András mutatta be, majd pedig a költő beszélt életéről:

“Apai nagyapám és anyai nagyanyám születési dátumaik szerint Ady és Móricz kortársai. Csak éppen a sorsuk, az a kemény, leroskadást sem engedélyező paraszti sors a Mindenható kegyelméből úgy adta ki életük hosszát, hogy bölcs öregkorukban még találkozhattam velük. Mintha megvártak volna engem, a kései unokát… legfogékonyabb, romlatlan csikóéveimben. Ha erre gondolok, azt hihetem, nem volt ez teljesen véletlen találkozás… Hiszen, ha írhattak volna, a dolog lényegét nagyon is értve, írtak volna csak: vízre, levegőre, füstre… De mintha most énekelnénk együtt ismeretlen szövegű máriakék zsoltárokat…, és ha belehallgatóznék a féktelen kedélyű lakodalmi rigmusokba, betyártörténetnél százszor izgalmasabb, »posztmodern«, tollfosztós-mesékbe…, akkor mindaz csak az ő hanglejtésükkel, gesztusaikkal lehet hiteles. Ma úgy látom, hogy lényük szerint szándéktalan, ám vérbeli népköltőként jártak-keltek előttem.

T.S: Eliot írja valamelyik kései esszéjében: “A költészet örökös emlékeztető mindazokra a dolgokra, amelyek csak egyetlen nyelven mondhatók el és lefordíthatatlanok.” Óriási paradoxonnak tetszik első hallára, olvasva méginkább. És mégis igaz. A költészet minél teljesebb szabadsága egyúttal azt is jelenti, hogy azonnal fölépíti maga körül a személyesség vonzó börtöneit: ahová csak keveseknek lehet ihletett bejárásuk. Amitől a nappal éjszaka, és az éjszaka nappal. A múlt pedig teljes értékű jövő. S mindez jelen időben, ismétlődhet, ahányszor csak akarja az a kulcs, amelyik pontosan sejti a zár titkát. De hogy nyitja-e, s nyílik-e? A vers mégis maga a remény.”

Nagy Gáspár

Nagy Gáspár 1949. május 4-én született a Vas megyei Bérbaltaváron.

A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett. 1971-ben Szombathelyen szerzett népművelő-könyvtárosi diplomát, majd Budapesten esztétikai és szociológiai tanulmányokat folytatott. Több országos folyóiratközlés után 1973-ban Kormos István mutatta be az Élet és Irodalomban, s ugyanő szerkesztette és adta ki első kötetét is, 1975-ben Koronatűz címmel.

1976-1980 között a Móra Kiadó lektora. 1981. december 21-től 1985. március 12-ig a Magyar Írók Szövetsége választott titkára. 1988. novemberétől a Hitel című folyóirat szerkesztője. Versei számos idegen nyelvű antológiában is olvashatók. Hazai és külföldi díjak, elismerések mellett 1990-ben József Attila-díjjal jutalmazták.

Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint épül Nagy Gáspár költészetének morális és poétikai rendje. Verseinek gazdag metaforikus világába az általa “helybenzsákbanfutós”-nak nevezett kor égette bele az ítélkező játék, a keserű groteszk és irónia szilánkjait. Tényeket és látszatokat, valóságot és hamis ideológiát eltökélten szembesítő költészete könnyen felismerhető, csak rá jellemző költői látásmódot és nyelvet teremtett a szinte szakrálisan morális költői személyiség és a rafináltan, leplezetten amorális kor ütközésének pontos megnevezése révén.

A hazudság, a történelmi tudatzavar, a történelmi és kulturális nemzetszűkítés, öncsonkítás ellen küzdve adott és ad példát arra, hogy modernség és közösségi küldetés, hagyományok gazdag sokféleségéhez való kötődés és korszerű újítás, erkölcs és esztétikum nem kizárják, hanem feltételezik egymást. Nemcsak néhány történelmi jelentőségűvé vált versével járt ösztönzőn, eszméltetően előtte a magyarországi és kelet-közép-európai változásoknak. Egész személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel.

Nagy Gáspár a következő műveivel érdemelte ki a magas elismerést, a Kossuth-díjat: Koronatűz (1975), Halántékdob (1978), Földi pörök (1982), Áron mondja (gyermekversek, 1986), Kibiztosított beszéd (19879, Múlik a jövőnk (válogatott versek, 1989), Mosolyelágazás (1993), Fölös ébrenlétem (1994), Zónaidő (vers, műfordítás, esszé, 1995), Augusztusban, Ludvík és Jahn nyomában (Legény-részlet, 1995), Tudom, nagy nyári délután lesz (1998), Szabadrabok (egybegyűjtött versek, 1999)

Nagy Gáspár művészetére, költészetére jellemző, hogy gazdag nyelvi hagyományokat újít fel posztmodern elemekkel. Nagymértékben figyelembe veszi a történelmi eseményeket, hagyományokat. Soha sem felejti, hogy hol élünk, mi a jelen időszak legfontosabb feladata. Az “egyenes testtartás” és “hibátlan magatartás” költője. Költészetében számos esetben fellelhetők Pilinszky inspirációk. A történelmi érzékenység, morális tisztaság, egyéni látásmód jellemzi.

Előadásának végén a költő szavalta el Békebeli kannibálok című, 1989-ben íródott versét.

Békebeli kannibálok

1.

Mint a békebeli

kannibálok

egymást zabálják

föl a barátok

mintha nem volna

már ki ellen

hurrá hajrá most

egymás ellen!

2.

Eljött itt van

ütött az óra

álmainkból mi

válik valóra

ha már az első

szabad percben

“perben haragban”

egymás ellen.

3.

Akikkel eddig

egy asztalnál

most külön ülünk

hamis boroknál

nézzük a jövőt

ködbe térül

fölös homállyá

hitünk nélkül.

4.

Csontjaink vádlón

ittmaradnak

nevezik őket

ENNEK ANNAK…

kiken fogott a

magyar átok

hetedíziglen

kannibálok!

1989

 

 

Ködöböcz Gábor

“A magyar nyelv mindig szerelmem, mindig

boldogságom volt”

Szubjektív jegyzetek a 90 éves Faludy Györgyről

A 20. századi magyar irodalom élő legendája s egyik legszínesebb egyénisége mindenekelőtt a recski munkatáborban írott műveivel (Börtönversek 1949-1952), a Sztálin-, Rákosi-, Kádár-féle “vörös Bizáncról” szóló verseivel (Emlékkönyv a rőt Bizáncról), vezeklésszerű önéletrajzi regényével (Pokolbéli víg napjaim) és a Villon-balladák magyarításával (François Villon balladái Faludy György átköltésében) vált ismertté az olvasóközönség előtt. Utóbbi munkája páratlan sikernek számít, hiszen itthon és külföldön negyvenhárom kiadást ért meg.

Az érdeklődését, életkedvét és szellemi frissességét mind a mai napig megőrző Faludy a jelenkori folyamatokról, a túlzottan racionális, számítógépcentrikus kultúráról igencsak kritikusan vélekedik: “az a rettenetes, hogy miközben elhagyunk egy kultúrát, nincs helyette más, azonos értékű kultúra!” (…) A világ kulturálisan elszegényedik és örömtelenné válik. Totális romlást érzékelek, amely talán visszafordíthatatlan.” (…) “Kitágult a világ, s ez nagyon jó, de nincs erkölcsi tartás, erkölcsi erő, s enélkül csak tévelyegni lehet.” Mondja ezt egy 90 éves lélek küzdelmes élete minden bölcsességével, az ezerszeresen megszenvedett igazság kikezdhetetlen hitelével. Faludy György élettörténete a veszélyek, a kalandok, a vándorlások, a kényszerű emigrációk, a sorozatos kihívások és megpróbáltatások története, de legfőképpen egy derűs, a maga erejében, hitében és szerencséjében bízó ember belső szabadságharcának története. Egy olyan egészséges lélek históriája az övé, aki veleszületett vagányságával, leleményességével és humorával mindig képes volt kiküzdeni a túlélés esélyét, aki valami utánozhatatlan eleganciával és bölcsességgel még a vele megtörtént rosszat is jóra tudta fordítani, s aki rendre túlélte azokat, akik őt idejekorán leírták. Egy olyan ritka tünemény története az övé, aki a fájdalomból is energiát, az embertelenségből is emberséget tudott csiholni. Az orvosok által többször is anatómiai csodának titulált s úgymond a halállal packázó Faludy a túlélés “művészeté”-t is a tőle megszokott rendíthetetlen nyugalommal szemléli: “Egyszerűen – szeretek élni. Sokszor volt hihetetlen szerencsém is. Malária orvosság nélkül, sárgaláz Marokkóban, menekülés egy hajón német tengeralattjárók gyűrűjében, gennyes tüdőgyulladás, trombózis, rák… Legutóbb érszűkület miatt dugtak kórházba az orvosok; beküldtek, hogy segítsenek meghalni. De én - kijöttem. Nagyon sok orvos nyíltan rám csodálkozik, ha szembetalálkozunk valahol. Hogy-hogy még élek?”

Faludy György életútját sokféleképpen lehet értékelni, csak egy valamit nem lehet rá mondani: azt, hogy eseménytelen, üres, értelmetlen és unalmas lett volna. Még végiggondolni és elmondani sem könnyű, hogy mi minden fért bele ebbe a pikareszkbe illő pályába. Néhány fontosabb mozzanatot kiragadva csak utalok a bécsi, berlini és párizsi egyetemi tanulmányokra, az emigrációs évekre (Franciaország és Marokkó), majd a három éves katonáskodásra az Egyesült Államok hadseregében (1941-1944) a Csendes-óceáni hadszíntéren. Aki azonban olyan verset írt 1940-ben, mint amilyen az Óda a magyar nyelvhez, az szívben és lélekben sohasem hagyta el hazáját, s a külföldet mindig csak ideiglenes állapotnak tekintette. “Magyar nyelv! Vándorútakon kísérőm, / sértett gőgömben értőm és kísértőm / Kínok közt, gondjaimtól részegen, / örökzöld földem és egész egem” (…) “Magyar szó! Ajkamon és gégém lazán / vont hangszerén lázam, házam, hazám” (…) “Te vagy jelenünk és a hajdani / arcunkat rejtő Veronika-kendő / ás a jövendő. / Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk.” Ezek a sorok mindig is túlragyogták a koholt vádakat, a kényszermunkát, a kőtörés robotját, s ezt az éthoszt semmiféle földi dolog nem képes elpusztítni, de még gyengíteni sem. Mindez akkor is érvényes, ha tudjuk, hogy 1956 után újra külföldre kényszerült, ahol versekbe menekítette féltve őrzött eszményeit (Ezerkilencszázötvenhat, te csillag, Nagy Imre, Egy helytartóhoz, 25 év után). Először Londonban szerkesztette az Irodalmi Újságot, majd az olaszországi és máltai kitérő után Kanadában telepedett le. Itt és az USA több egyetemén tanított, miközben számos verses-, próza- és esszékötete angol nyelven jelent meg (Levelek az utókorhoz, Faludy György összegyűjtött versei, Hullák, kamaszok, tücsökzene).

Az immáron történelemmé szelídült közép-kelet-európai abszurdnak köszönhetően csak 1989-ben térhetett haza, és ez a haza – az ő szavaival élve – már nem az “éjféli letartóztatások hazája” többé, hanem a szabadságé. A művészi nívót a létezési nívónak alárendelő Faludy kényes erkölcsét a következő interjúrészlet is jól mutatja: “Meghalni jöttem haza. Még 1988-ban egy torontói orvos rákos daganatot diagnosztizált bennem. Fél évem van hátra, annyit jósolt. S én itt akartam meghalni. Először három és fél hetet töltöttem itthon; három feltételem volt az utazás előtt. Egy: olyan ember vezesse az országot, akinek az 1956-os forradalom leverésében s az azt követő halálos ítéletekben nem volt része. Teljesült. Kettő: ne csak testemet engedjék be, hanem szellememet is; adják ki könyveimet, engedjenek előadásokat tartani. A harmadik: ne kelljen hivatalosan kérelmeznem a vízumot".

Hazatérése után Faludy György egyik első útja Egerbe vezetett, ahol a tanárképző főiskolán mintegy háromszáz főnyi hallgatóság itta a szavait s részesítette őszinte ünneplésben. Néhány szerencsés embernek (közöttük e sorok írójának) az az öröm is megadatott, hogy jóízű borozgatás közben hajnalig élvezhettük csillámló játékossággal s ragyogó humorral fűszerezett történeteit. A ritka anekdotázó- és emlékezőtehetséggel megáldott Faludy úgy elevenítette föl éltet regényét, hogy számunkra is jelenvalóvá tette azt. Azóta tudom, hogy – Kányádi Sándorral, Mészöly Dezsővel és Gyurkovics Tiborral együtt – az utolsó fenomének egyikét tisztelhetjük benne. Maradjon így még sokáig!

Vecsési Sándor: Derűs szoba

60x80 cm, olaj, farost

Hufnagl Katalin

Alfonz atya Kodály könyvérõl

“Deo gratias!” – mondta Alfonz atya, ha valaminek igazán megörült, legyen az valami értékes alkotás létrejötte, vagy hasonlóképpen vidáman kiáltott fel, mikor egy hosszú út után kiszállt az autóból.

Ez jutott eszembe először, mikor végre a kezembe fogtam a frissen megjelent Kodály-könyvét. Deo gratias! – hát ezt is megéltük.

Alfonz atya hosszú élete során mindig csak akkor szólt Kodályról, ha erre felkérték. Nekünk, szűkebb baráti körének is csak akkor szólalt meg, ha annak valamilyen szempontból pedagógiai vagy elvi jelentősége volt. Egyszer éppen a győri rendházban, könyvekkel telezsúfolt szobájában válogattuk a hangzó zenei anyagot egy előadáshoz. Odaküldött a polchoz és én akkor szemtelenül leemeltem egy kis füzetet, amely tele volt feljegyzésekkel. Éreztem, hogy itt nem akármilyen jegyzetekről van szó, de ő egy rövid morgással visszatetette velem, hogy most más a dolgunk. AZ élet ment tovább. Majd egy kora nyári reggelen igen komor hangulatban találtam mise után.:

- Te hallottad azt a baromságot tegnap a televízióban, amit Kodályról összehordott valaki? – tette fel a kérdést indulatosan.

- Igen, hallottan.

- És te mit gondolsz erről?

- Tudod te azt nagyon jól, hogy mit gondolok, de az senkit nem érdekel. Édes gyerekem, erre nem legyinthetsz! Itt Kodályról van szó, és amennyiben van véleményed, akkor azt erkölcsi kötelességed kinyilvánítani! Ülj le és írd meg! – hangzott az ellentmondást nem tűrő felszólítás. Megírtam. Hazudnék, ha azt mondanám, osztatlan sikert arattam vele, viszont a legfőbb kritikusom, Alfonz atya, Kodályhoz hasonló rövidséggel hívott telefonon:

- Jól van. Ezt vártam tőled – majd letette a kagylót. Mindjárt kiderül, miért mondom el mindezt.

Nem hagyott nyugodni, hogy látszólag semmi hajlandóságot nem mutat egy Kodályról szóló könyv megírására, pedig ha valakinek volt mit mondania róla, az éppen ő volt. Akárhányszor provokáltam, mindig falba ütköztem. Egyszer aztán összeszedtem minden bátorságomat és saját módszerét vetettem be:

- Tudod, Alfonz bácsi, én nem értelek. Nekem arról prédikálsz, hogy mi az én erkölcsi kötelességem, de neked is van ám erkölcsi kötelességed! Megírni Kodályról mindazt, amit lehet.

Az Atya felkapta erre a fejét és felkiáltott:

- Az iskoláját, miből lesz a cserebogár! – de azért a mosolygós szeméből kiderült, valójában nem haragszik.

Egy napon baleset érte, s frissen operált lábával szobafogságra volt ítélve.

- Most mit csinálsz? – kérdeztem a telefonban.

- Mit csinálnék? Járni tanulok – volt a kurta válasz. Másnap meglátogattam. Amikor cellájába léptem, már láttam az arcán, hogy valami meglepetést tartogat. Nem tévedtem!

Na, ülj le az íróasztalomhoz. Találsz ott valamit. Olvasd: “Mi mindenre emlékezett Kodály? Kedves Barátaim!” – és ott volt már a bevezető, s az első fejezet kézirata. Ennek több mint öt éve, s most végre mindenki a kezébe foghatja és olvashatja!

Mit rejt ez a könyv? Évezredek történelmét, kultúráját, de mindenekelőtt két szellemi ember gondolatait, világnézetét, szeretetét és bölcsességét. Mindazt, amit az iskolában és a zenei intézményekben elfelejtettek megmutatni Kodályból. Csupán az alapokat felejtették el, amire az egész mű felépült! Helyette kaptunk egy módszert, amit jó pénzért el lehetett adni. Nem vagyok hálátlan, tudom, közben a hallásunk is kifinomult… A nagy Egészből egy kis darabkát. Ebben a könyvben a nagy Egészről és nagy Dolgokról van szó. Mondhatnák erre sokan, hogy igen, de minket a hétköznapok kicsiny kérdései fojtogatnak! Kodály és Alfonz atya tudták, hogy a kicsiny kérdéseket nem lehet megoldani a “NAGY DOLGOK” ismerete nélkül.

Jézus azt mondja, először az Isten országát kell megismerni, a többi majd hozzáadatik. Ők tudták, hogy az élet olyan, hogy már az út legelején fel kell ismerni a Legnagyobbat, különben nem tudjuk, hová megyünk!

Ez a vékony kis könyvecske több dologgal szembesíthet. Egyfelől könyvtárnyi kötet olvasásába foghatnánk bele, a görög drámáktól egészen a tomista filozófusokig. Újra olvashatjuk az egész Szentírást, természetesen mindezt eredeti nyelveken! Mert az itt olvasható rövid szemelvényekből és párbeszédekből világosan látszik, hogy ez itt csak a jéghegy csúcsa! El lehet képzelni, hogy mi volt Kodálynak és Alfonz atyának a fejében, ha ezekből a századokat átívelő félszavakból értették egymást. Mi, legalábbis azt gondolom, hogy az olvasók nagy többsége, ha két életünk is lenne, akkor sem lennénk képesek megtanulni hirtelen görögül és latinul, s ebben a kötetben szereplő irodalmi és filozófiai művek elolvasásával egy élet alatt nem is végeznénk, de apránként olvasgatva, mondatról mondatra egy új világ tárul elénk. Példát idézek:

“Az emberek és én. Csak egyféle viszony lehet köztünk. Vagy egészen intim vagy semmilyen. Azaz, hogy van más is, de az csak átmenő. Ami félig megnyílt, azt egészen megnyitni, lejutni az alsó rétegekig. De ez csak akkor tudom, ha érdekel az ember: ez meg csak akkor van, ha szeretem.” (Kodály: Napló-szerű följegyzések, 1906.) Folytatom az idézést. Alfonz atya Kodályról:

“Jómagam lelkiségére is ő tette a végső pontot. Pedig bencés diák voltam, cserkész lettem, bencés vagyok, voltam katona fogoly büntetőtábori senki, de a vele töltött 30 év mindenhez hozzáadott valamit.”

Ki ismerte ezt a Kodályt és ki ismerte ezt az Alfonz atyát? Ki ismerte azt a szereteten alapuló szellemi és lelki közösséget, ahogy az évtizedek közös gondolkodásának eredményeképp ez a két ember megismerte a világot?

Ahogy olvasom, napról-napra többet értek belőle. Az ész megértései igen fontosak, ez az a szint, ameddig a tanulással el lehet jutni, de ha valaki is megreked, az nem lesz több tájékozott, okos embernél, aki az úton megállt. Éppen ez a megtorpanás lesz a legnagyobb vesztesége, mert ésszel csak megérteni lehet valamit, megismerni soha! Ahhoz le kell jutni az “alsó rétegekig”, ahogy Kodály tanítja. Ezek után merje valaki azt mondani, hogy a Kodály-módszer elavult…

Korunk rendkívül okos, de ami a bölcsességet illeti, teljesen idióta! Itt két bölcs ember gondolatai tárulnak elénk. Kodály és Alfonz atya bölcsen szemlélték azt a torz világot, amelyben éltek. Tudták, hol a helyük, mi a dolguk. Volt méltóságuk, mert volt igazodási pontjuk. Volt Istenük! Az igazságot sosem féltek kimondani. Bárhol nyitjuk ki, egész nap meditálhatunk, néha akár ilyen kétszavas mondatokon: Hominem quaero! Embert keresek! (Diogenész VI.2.50.)

Kodály értelmezése: “Úgy látszik, hasonló körülményeket látott maga körül, mint mi. Ma nagyon elfáradna a keresésben! Hogyan züllhet le ember annyira, hogy arra érdemeseket nyugodtan tönkre tesz.” Diogenész problémáját éppen az ötvenes évek elején élték át. Vagy milyen csodálatos a Szophoklész idézethez fűzött kodályi gondolat. Az ellenségnek végzetes ajándékai vannak, nem is hasznosak. (Aiasz 665.) Rólam is azt gondolták a kommunisták, hogy a Kossuth-díjjal mássá tehetnek.”

Kemény mondatok ezek abban az időben, amikor a hazugság már világrenddé vált, s a diktatúra be akarta bizonyítani, hogy a nem e világból való igazságnak nincs helye a világban, de pirruszi győzelmet aratott, mert megerősítette azt a távoli múltba vesző tudást, hogy az igazság csak a neki elkötelezett ember által kerülhet a világba. Kodály Zoltán és Nádasi Alfonz erre voltak élő példák azokban az időkben.

Végezetül egy igaz történet napjainkból: 1999. március 21-én Szent Benedek napján készültünk Alfonz atya születésnapját megünnepelni. 90 éves lett volna. Kiállítással, sok fényképpel és tárgyi emlékkel is felidéztük hosszú küzdelmes életét. Nekem szükségem lett volna pár képre a temetésről, s japán barátomnak is egy szép Kodály-kép kellett egy tanulmányához. Felmentünk hát az MTI fotóarchívumába és kikértük az összes Kodály-képet. A temetésről egy külön zsákban legalább száz kép volt, de olyan, amilyet én kerestem, egy sem! Én Alfonz atya fekete papi palástos alakját kerestem, amint beszenteli a sírt, vagy megáldja a koporsót. Erről egyetlen képkocka sem volt! Még egy ministráns szoknyájának a szegélye sem látszott egyetlen fotón sem. Ezzel szemben pártunk és kormányunk díszsorfala a ravatalnál, minden szögből sorozatban.

Egész egyszerűen nem értettem. Az archívum kedves munkatársa, látva tanácstalanságomat, segíteni akart! Mondom, én Nádasi Alfonz bencés atyáról szeretnék egy képet, aki Kodályt temette. Erre a kedves hölgy képedt el! Miféle atyát keresek én? Hiszen Kodálynak állami temetése volt, nem egyházi! Különben is, nem is volt vallásos az öreg, tette hozzá jól értesülten az archívum munkatársa. Japán barátom, aki még ismerte Alfonz atyát személyesen, szintén álmélkodva állt mellettem.

Most tisztelettel ajánlom dr. Nádasi Alfonz OSB könyvét minden jól értesült kételkedőnek: “Mundus vult decipit, ergo decipiatur.” (A világ azt akarja, hogy becsapják, hát csapják be”.) “Mennyi érték veszett el, ennek a tehetséges népnek az életéből éppen emiatt!” – kiáltott fel Kodály. És ennek hatását érezzük még napjainkban is.

Azért adnám kezébe mindenkinek ezt a könyvet, mert ez nem teológia, nem irodalom, nem filozófia, nem pusztán intellektuális ismeretek halmaza, hanem a lényeg tudása – egyszóval: Bölcsesség. Erre senkit nem nevel a világ. Pedig bölcsesség nélkül az élet megoldhatatlan. Kodály Zoltán és Alfonz atya mindig helyt tudtak állni az élet viharaiban, mert a Bölcsesség erőt adott nekik. Ők, miközben két lábbal szilárdan álltak a földön, fölfelé éltek… Titkuk talán az lehetett, hogy mint jó zenészek, mindig hallgattak a belső hangra! Felismerték, melyik hang a hamis, s melyik az igazi!

 

 

Farkas Krisztina

Élet a szenvedés jegyében

Sinka István és a Szigetek könyve

Sinka István, az alvó Körösök-vidékéről, apró tanyák, sötét cselédházak, grófi uradalmak csendjéből érkezett a magyar irodalomba. S furulyáján dal csendült, fájó, szomorú, e pusztai mélyvilágot, s a bihari jobbágysorsot idéző ezeréves dallam.

Gyermekkora örökös küzdelmek, szenvedések sorozata, de ő győzni akar a mágikus erejű szó, s a bájoló ige segítségével. Bátyjára és apjára “a szigorú hallgatag emberre”1 korán ráborul a bihari föld. A sovány, kicsi, fekete fiú legnagyobb álma, hogy ő is bojtár lehessen valamikor, s nyájával a kietlen, vigasztalan urasági földeket járja. Eszményképei szülei mellett a bojtárok: Szabó Károly, Csupros Gyurka, Ács Laji és Kéri Jankó, a jeltelen mélységbe hulló boldogtalan csillagok. Sinka mindig, s mindenütt őket, a majorok rongyosait, a magyar sors vad fiait idézi.

Az iskolában érik az első kudarcok, megaláztatások. Már ekkor megkezdődik soha véget nem érő harca a “cipősökkel”.2

Hamarosan rá kellett döbbennie, hogy hiába minden. Hiába a tudás, a szorgalom, a kitartás. Ő talán örökre csak egy szegény, gúnyolt cselédkölyök marad, s iskola helyett rá is a néma ősök keserű, reménytelen élete vár.

Pusztai magányában egyedüli társai a libavirágok, a kerek szemű juhok, csaholó kutyája s a “kegyelmes déli nap.”3 A kankalinok között heverészve egyre azon tűnődik, hogyan győzhetné le a gimnáziumot egyedül, a maga erejéből. A napi robot után az istállók homályában könyvek fölé görnyedve végzi a “törvénytelen algimnáziumot.”4 Első mestere a fájdalmak, kínok embere, meggyötört Jézus. A mesterek sorát folytatják a többiek: Tolsztoj, Petőfi és Mikszáth. Majd a Nyugat költői: Juhász Gyula, Tóth Árpád s elsősorban Ady. Ragyogó éjjeli lámpásként vezetve a nyomtatott betű bűvöletében él. Tolsztoj maga a csoda. Rabul ejti Mikszáth varázslatos, babonás világa. Petőfi és Ady költészetéből a lázadó indulatot és a szabadság szeretetét viszi tovább.

Tizenkét éves korától a Körös-medence nyugtalan vándoraként hányódik egyik tanyáról a másikra. Basaparasztoknál és idegen bérlőknél szolgál. Gazdái emberhez méltatlan sorban tartják, annyi értéke sincs, mint a legutolsó jószágnak. De ő mindent följegyez, lelkének apró rezdülése kitörölhetetlenül őrzik a megaláztatások s az örökös ütlegek nyomait. Egyre dacosabbá, keserűbbé válik, s ha kell – megszegve a cselédtörvényt – lázad nyomorult jobbágysorsa ellen: Szembeszáll a végtelen magyar puszták uraival is.

Körötte csend van, szenvedés és halál. Egyre erősebb benne a vágy, hogy a költészet erejével törjön ki ebből a világból. Szúrós, napégette tarlókon kóborolva már szíve alatt hordja az első, bizonytalan, dadogó verssorokat. Mígnem egy őszi délelőtt – tizennégy-tizenhat éves lehetett ekkor – a szilfák árnyékában egy öreg csizmaszárra írja fel az első verset. Ettől a pillanattól fogva tudta, hogy költővé kell lennie: a majorok halálos fogságában vergődő zsellérek fájdalmának énekesévé. Első megszólalásáig azonban még hosszú az út.

A Fekete-Körös partján Hórindzsán tiszta, szép szerelem születik a Fekete Bojtár és a kis kospásztorlány, Papp Piroska között. 1919 őszén Erdőgyarakon kötnek házasságot. Sinka először Bélmegyeren a Kárász-uradalom gereblyési majorjában falkásbojtár, majd 1925-től a Szeghalom melletti Sárga-Mágoron számadó juhász. 1928-ban szegre akasztja a pásztorbotját, feleségével és három gyermekével Vésztőre költözik. Napszámból, alkalmi munkákból tartja el családját.

Éjszaka a kis konyhai lámpa fényénél fáradhatatlanul rója a sorokat. Így születnek meg a himnuszos kötet első darabjai: a Napimádó és az Új dal a magyar mezőn. Mindkét verset Féja Géza közli Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjában, a Szabadságban. 1933 decemberében pedig napvilágot lát az első Sinka-kötet is Féja Géza ajánlásával. “A győzelmes, fényes napba tekintő táltosként, s a tanyák népének követeként érkezik meg Kelet kapujába. A Himnuszok országosan ismertté tették Sinka István nevét, azonban a várt elismerést mégsem hozták meg számára. De barátokra, küzdőtársakra talált Szabó Pál, Veres Péter és Barsi Dénes személyében. Életkörülményei változatlanok: felsége beteges, a család éhezik, fázik, nyomorog.

Veres Péter felkeresi Vésztőn, s arra próbálja rávenni, hogy a valóságot írja meg, “a pásztorélet valóságát, amelyet még nem írt meg soha senki.”5

Felesége betegágyánál születik meg az évszázados szegénység nevében vádoló lírai önvallomása, a Pásztorének. Hamarosan Papp Piroska is feladja a reménytelen küzdelmet, és a gyulai temető földjébe tér pihenni.

1935 őszén a Sebes-Körös hídján a “független szíkfűszedő”6 “a nihilista napszámos”7 és a dobai tanító megalapítja a népi tehetségek lapját, a Kelet Népét. A pásztorköltő 1936 telén eladja a vésztői házat, gyermekeit a rokonok, ismerősök gondjaira bízza, maga pedig zsebében három pengővel és egy csonka ceruzával az országutak “hontalan vándoraként”8 érkezik meg Pestre.

Pesten éhezett, napi tíz-tizenkét fillérből élt. A Városliget és a Gellérthegy fái alatt húzta meg magát éjszakára, vagy a Váci utca mosodájának gőzében lehelt életet átfagyott tagjaiba. 1937-ben házasságot köt Péczely Katalinnal. Fiuk születik: Péter.

A Márciusi Front zászlóbontása idején a Hídban és a Válaszban jelennek meg versei, a legerősebb szálak mégis a Szabó Pál szerkesztette Szabad Szóhoz és Fitos Vilmos lapjához, a Magyar Élethez fűzik a Fekete Bojtárt.

1939 tavaszán Püski Sándor Magyar Élet kiadója jelenteti meg, az úri Magyarország elleni izzó gyűlöletét világgá kiáltó könyvét, a Vádat. A kötetben az elesettek, kisemmizettek jogaiért perlekedő lázadó versek mellett a puszta rongyosait, a sors számkivetettjeit elsirató gyászénekek és balladás dalok szerepelnek. Itt szólal meg először a bihari sík tájról, rideg pásztorok közösségből magával hozott legősibb kifejezési forma, a ballada. S e versgyűjteményben található meg Sinka talán legszebb, a balladát táncoló anya alakja köré szövődő, halottbúcsúztató szertartást megörökítő költeménye is.

A Magyar Élet kiadónál a Vádat újabb kötetek követik. A Harmincnyolc vadalma elbeszélései főként a balladák tragikus hangoltságú, fojtott atmoszférájú világát idézik. A novellák lapjairól sorra lépnek elénk a földesúri hatalommal szembeszegülő, majd az “őszi távolba”9 tűnő pásztorok, szegényparasztok. Nemcsak indulataikat, tisztaságukat látja, hanem ábrázolja hiedelmeiket, babonáikat is. Novelláinak másik csoportját a furfanggal, leleménnyel győzedelmeskedő népmesei hős, Fütyöri kalandos történetei alkotják.

Az 1943-ban megjelenő Hontalanok útján a népköltészet tiszta forrásaiból immár tudatosan merítő költő az elmúlás motívumait megzendítő dalait s balladáinak többségét tartalmazza. Sinka egymástól elszakított boldogtalan szerelmesek, megesett, s a “halál csendjébe”10 menekülő leányok, némán szenvedő, majd a semmibe hulló zsellérek, cselédek, az igazságtétel szándékával érkező s végzetszerűen elbukó bojtárok, szegénylegények, a rontást, gonosz varázslatot előidéző bábák, boszorkányok tragikus balladai témáit kelti életre a Nagyszalonta környéki települések színterein.

Az ugyancsak 1943-as kiadású Balladáskönyv reprezentatív kiállítású, gyűjteményes kötet a költő huszonnégy versével és Muhoray Mihály festőművész baljós, sejtelmes hangulatú illusztrációival.

A szárszói találkozón e fehér kastélyok, nemesi kúriák idegen lakóira szórta évszázados átkait Sinka. Olyan híres a királyi ügyészség által tiltott forradalmi verset hangzottak el itt, mint a Magyar hatodosok, a Vádló hangja és A pór megszólal a magyar úriszék előtt. A második világháború gyászos esztendeiben a Don és a Dnyeszter mentén értelmetlenül elpusztult hős katonáinkat siratja el.

A Fekete Bojtár vallomásaiban az emlékek útjait járva az önigazolás szándékával vezeti végig, olvasóit szenvedéstörténetének stációin.

Kadocsa merre vagy? című önéletrajzi fogantatású – az 1945 előtti korszakot lezáró – kisregénye a remények és kétségek között hánykódó cselédek kemény, zord életét mutatja meg Nehéz Balogh András sorsán keresztül, de a költő a túlélés, a szabadulás lehetőségét is felvillantja. A háború utolsó hónapjait s a főváros ostromát Budán, a Toldy Ferenc utca egyik bérházának pincéjében vészeli át.

1945 után a polgári radikális és baloldali sajtóban igazságtalan vádakkal illetik – nyilasnak, zöldingesnek nevezik – a Fekete Bojtárt. A “fényes szelek”11 időszakéban a megszülető szabadságot és a henyélő, élősködő úri had eltűnését ünnepli verseiben. 1949 júniusában a politikai élet törvénytelenségeinek idején, Sinka István is “elhallgat”12, magányának szigetére húzódik vissza.

Az 1950-es évek első felében írt lírai versei hitvány, hazug eszmék szorításában sínylődő országának és szabadságától ismét megfosztott népének gyötrelmeit idézik. Az idők mélyéről felködlő emlékek szépsége vezeti tollát két hatalmas terjedelmű verspikai művének – a Mesterek uccájának és a Szigetek könyvének – írásakor, melyek első változatain már akkor dolgozik. Költeményeit kiadási lehetőség hiányában maga másolta kéziratos füzetekben terjeszti. Ezekben a nehéz, küzdelmes esztendőkben a régi barátok, Püski Sándor és Veres Péter segítik.

1956 őszén a forradalom lángjaiban újjászülető nemzet hős fiait köszönti. Üdv néked ifjúság című versével. November 2-án beválasztják a Magyar Írók Szövetségének Forradalmi Bizottságába. A magyar szabadságot eltipró, a kiszolgáltatott országot gyászba borító szovjet tankok árnyékában írja meg a mártírokért, áldozatokért kesergő költeményeit.

A későn megtalált boldogság fénye ragyogja be az öregedő költő végső napjait. Énát, a “tündérré szépülő kedvest”13, 1957-ben fogadja hű társává, miután elválik második feleségétől, Péczely Katalintól.

Az 1960-as évek elejétől a Magvető Kiadó gondozásában újra megjelenhetnek Sinka-kötetek. Az Eltűnik a hóri domb zártabb szerkesztésű, árnyaltabb jellemképet mutató novelláit, elbeszéléseit tartalmazza.

Az 1964-es kiadású Végy karodra idő a költő háború utáni lírájából válogat.

A Dózsa-hagyományt idéző történelmi ihletésű versek mellett helyet kapnak az öregkori szerelem derűs nyugalmát, békéjét feltündököltető Éna-dalok, a halál elleni küzdelmet és az ószövetségi zsidóság történetét megörökítő bibliai költemények is. A Mesterek uccája a költő vallomása a sorsuk szigorú börtönébe zárt falusi iparosok világáról.

A hetvenedik ősz hozza meg számára a rég megérdemelt, de sajnos későn érkező elismerést. Pomogáts Béla és Veres Péter a Kortársban méltatják írásművészetét. Az Írószövetség Bajza utcai székházában pedig barátai, tisztelői körében üli meg az emlékezetes születésnapot.

Ekkor már évek óta gerincbántalmaktól szenved, betegségének embertelen kínjai kényszerítik “száraz koporsóba.”14

1969. június 17-én a meggyötört test megadta magát. A Fekete Bojtár visszatért Teremtőjéhez, hogy immár a mennyek országútján daloljon “angyalfaragta furulyán.”15

Végakaratának megfelelően csak halála után, 1972-ben jelenik meg a Magvető Kiadónak lírai testamentuma: a Szigetek könyve.

Jegyzetek:

1 A Fekete Bojtár vallomásaiban jellemzi így apját. SINKA István, Fekete bojtár vallomásai: Önéletrajz, Bp., Püski, 19894, 25.

1 Jómódú osztálytársait nevezi így. Uő, Uo., 18.

2 Szintén a Vallomásokban szerepel. Uő., Uo., 52.

3 Egyedül, a maga erejéből szerez műveltséget. Uő., Uo., 63.

4 E látogatásról Veres Péter számol be. VERES Péter, Ember és írás, Bp., Magyar Élet, 19422, 132.

5 Szabó Pálra utal. SINKA, 1. jegyzetben i.m., 235.

6 Saját magára utal. Uő., Uo., 235.

7 Uő., Uo., 256.

8 Uő., Uo., 215.

9 Uő., Nagy útakról hazatérve: Összegyűjtött versek, Vál., szerk., utószó MEDVIGY Endre, Bp., Püski, 1997. I., 221.

10 A koalíciós pártok és a NÉKOSZ működésének 1948-ig tartó időszakát nevezték így.

11 Csak a nyilvánosság előtt nem szerepel, valójában már ekkor dolgozik versepikai művein.

12 SINKA, 10. Jegyzetben i.m. 362.

13 A költő maga nyilatkozik így betegségéről. CSÁK Gyula, Élet és irodalom: Látogatóban Sinka Istvánnál, Élet és irodalom, 1967/40, 12.

14 Utalás a pásztorének szövegére. SINKA, 10. Jegyzetben i.m. 268.

15 Uő., Szigetek könyve: Szomorúságok szép beszélgetése Mumm mezején, Bp., Magvető, 1972, 9.

 

 

Losonci Miklós

Tüskés Tibor köszöntése

Özönlenek felé a legek. Joggal. Megérdemelten. Tüskés Tibor hetven esztendős. Elkerülöm a fölsőfokot. Mondom, írom a meggyőződésemet. Született, teremtődött érzelmeimet a tapasztalat alapján. Ő, Tüskés Tibor – azonos önmagával. Kifejtem e megállapításom. Műveit, munkásságát régóta ismerem, becsülöm. Kialakítottam róla magamnak magas véleményt, s ahogy megismertem – az immár hús-vér-szellem ember testesítette belső definíciómat. Amit mondott, annak jegyében cselekedett, huszonnégy órán belül – hej, de ritka! – válaszolt leveleimre. Amikor közös vacsorához ültünk, megtelt a levegő csöndes határozottságával. Amit hiányokkal magamban is szeretnék, Tüskés Tiborban fölleltem – az állandóságot. Ő mindig Tüskés Tibor, se kevesebb, se több önmagánál, mint Fra Angelico.

Fra Angelicót csak példának említettem, mondhattam volna Tóth Árpádot is. Az állandóság, a művészi-emberi állandóság és megbízhatóság a példás benne, ezért mértékünk. Ha valamit tesz, vállal, végez, biztosak lehetünk benne, hogy azt Tüskés-módra hiánytalanul megoldja. Egyszer, százszor: Mindig. Soha nem sebeire, a méltánytalanságra összpontosított, a távlatait figyelte, a föladataira, mely hivatása lett. Tüskés Tibor ugyanis író és irodalomszervező. Azonos fontossággal mindkettő. Lankadatlanul dolgozott tegnap is, ma is – esszégyűjteménye a “Közelítések” is erről tanúskodik – Kodolányi Jánosról írt kitűnő, hézagpótló könyve -, számtalan írása nemkülönben. Világszemlélete tág és nyitott. Népi, nemzeti, európai, kozmikus igazságot gyűjt és értelmez. Mestere Várkonyi Nándor, Fülep Lajos, Martyn Ferenc – s ő is mestere lett sokaknak -, szellemi híd múlt és jövő között. Erkölcsisége szilárd, egyensúlyban van, azonos értékrendben esztétikai ítéleteivel, Mérleg. Szellemi aratása nemcsak a kincsek nagyját észrevételezi, az apraját is csűrbe gyűjti. Mindent, mindent.

Baj, ha azt mondom: jó ember? Dehogy baj, hiszen művei és személyisége révén nemcsak gyarapodunk műveltségben, fölismerésekben, örömökben, hanem vágyódunk arra, hogy jobb emberekké váljunk. Nincs benne semmi magyarázkodó melldöngetés. Ő magyar, európai és ember. Ember nagybetűvel írva, anélkül, hogy önmagát nagybetűvel írná, képzelné. El ne felejtsem, Tüskés Tibor irodalomszervező napjaink Pannóniájának Kazinczy Ference, régebben a JELENKOR, ma SOMOGY kincseket érlelő, gyűjtő, sugárzó szerkesztője. Éljen Soká Tüskés Tibor, terebélyesedjen oly nemes, oly fontos írói életműve, irodalomszervező tevékenysége.

Közélet

Cserniczky Dénes

EURO

II.

A Millennium évében vagyunk. Most ünnepeljük honfoglalásunk 1100-dik, államiságunk, a kereszténység felvételének és Szent István koronázásának 1000. Évfordulóját. Egy szó mint száz, van mit ünnepelnünk. Meg is tesszük becsülettel. Nemzeti múltunkkal foglalkozva sokszor megállapítást nyert, hogy LOVAS nemzet voltunk, aztán FUTBALL nemzet lettünk. Mostanára megkopott a ló is, meg a futball is, de azért nem árt, ha tudományos kutatásunk kitér ezekre a területekre is.

Nos hát: a “lovas nemzet” fogalmát már annyiszor tárgyalták, hogy ahhoz hozzátenni nem nagyon lehet. Nagy hiányosságok mutatkoztak azonban speciális futball-ismereteink terén. Itt van mindjárt egy igen fontos műszó, mondhatnám szakkifejezés: BUNDA. Na ugye, Önök azonnal egy téli ruhadarabra gondoltak, pedig egy vájtfülű futballszurkoló azonnal tudja, hogy ez nem az. Mert a BUNDA szakkifejezés annyit jelent, hogy egy futballcsapat anyagi előnyökért lefekszik az ellenfél csapata előtt (a bundára), magyarul eladja a meccset. Tömören szólva ez disznóság. Szegény szurkoló kimegy a meccsre, a lelkét kiszurkolja kedvenc csapatáért esőben-sárban, miközben a feje fölött ugrifüles ügyeskedők már réges-régen elintézték, hogy csapata veszíteni fog. Ez felháborító!

Mikor kezdődött, senki sem tudja. Voltak politikai indíttatású bundák, voltak anyagi indíttatásúak. Voltak pletyka szinten mozgók, de voltak valódiak is. Mondom, ezt konkrétan igen kevesen tudják, de sokan tárgyalják, találgatják. Mondanak ezt-azt. Hát kérem, az igen sok gyanús eset közül biztosat nem lehet tudni. Most elárulok Önöknek egy nagy titkot. Egy bundáról 100%-os biztonsággal tudom, hogy az volt. Honnét? Mert ÉN csináltam.

Időpont: 1952. Gyöngyös (háttérből zene: “Rákosi elvtárs népünk ma erős vár”). Futballbajnokságot hirdettek az MHK-mozgalom égisze alatt (Tudják, mi volt az MHK-mozgalom? Munkára Harcra Kész). A városban működő üzemek között. Én akkor a Gyöngyösi KIOSZK étteremben muzsikáltam a Suha fiúkkal. Természetesen a Vendéglátó Vállalat is benevezett. Erős csapatunk volt, mert a pincérek között jó néhányan korábban aktív futballisták voltak. Edzettünk, futottunk, stb., ahogyan ez egy komoly bajnoksághoz illik. Meg is lett az eredménye. Sikert sikerre halmoztunk. Halmoztunk, mondom én, mert azt elfelejtettem említeni, hogy én is játszottam a csapatban. Elérkeztünk a döntőhöz- Igen ám, de az iskolai év közben véget ért, és a diákok közül sokan egy kis nyári mellékes reményében az ÚTFENNTARTÓ Vállalathoz mentek dolgozni. Így a döntőben szembetaláltuk magunkat egy erőtől robbanásig feszülő fiatal gárdával. Vége a világnak! Már az ötödik percben gólt kaptunk. Ennek szörnyű vége lesz! Ahogy állok a pályán önmagam romjai alatt, jött a mentő ötlet. Odaszaladtam az Útfenntartó Vállalat csapatának kapitányához:

- Attila, figyelj ide! Ha ezt a meccset mi nyerjük meg, ma éjjel kaptok tizenegy éjjelizenét ingyen!

2:1-re győztünk.

Aznap éjjel muzsikától zengett a város, hirdetve a szerelemes szívek és a Vendéglátó Vállalat futballdiadalát.

A következő futballtörténet főszereplője KORÁNYI LAJOS. A két világháború közötti időknek legendás futballistája. Sok apai és nagyapai kabátról levágott gomb alakult át akkoriban gombfocicsapattá, és ezek egyikén mindig ott volt Korányi neve.

Muzsikus pályafutásom egyik szép emlékű állomása a “Kis Rabló” bár. Budán volt, a Zenta utcában. Fent étterem, lent bár. Az étteremben cigányzenekar és egy énekes működött, Dönci (tisztességes polgári nevén Éber Jenő) és én zongora-dob duó formájában a bárban. Az éttermi énekest Szegedi Oszkárnak hívták. Rendkívül színes egyéniség volt, és maga volt a jókedv. Emellett korábban NB I.-ben futballozott. Hasonlított ahhoz a viccbeli Berger bácsihoz, akit mindenki ismert, úgyannyira, hogy amikor a Szent Péter Bazilika erkélyén megjelent a pápával, lent a tömegben megkérdezte valaki:

- Ki az a fehérruhás férfi Berger bácsi mellett?

Valahogy így volt Szegedi Oszi. Mindenki ismerte. Az AJAX akkori edzőjétől kezdve, a hazalátgató híres futballistákon keresztül, csapatostól jöttek hozzá a “Kis Rabló”-ba. Mivel én rendkívül jó barátságban voltam vele, ha egy híresség bejött a csárdába, ő már szaladt értem:

- Dini, gyere!

Rohantam.

Egyik nap:

- Dini, gyere, itt van Korányi Lajos!

Odainvitáltak asztalukhoz. Oszi bemutatott. Én levegő után kapkodtam. Lajos bácsi pedig mesélt:

1934-ben Milánóban volt egy olasz-magyar válogatott mérkőzés. Kegyetlen gyors és erőszakos szélsőt kaptam. Néhányszor összecsaptunk. Egyik összecsapásnál reccsenést hallok: “eltörtem az olasz lábát!” – rémültem meg. Fel akarok állni. Nem tudok. Lenézek a lábamra: nyílt törés. Fél évig tartott a gyógyulás. 1935. november 24-én magyar-olasz itthon. Ugyanazt a szélsőt kaptam. A meccse döntetlen lett. Este bankett. A protokoll szabályai szerint a két csapat barátságosan kezet ráz, mielőtt asztalhoz ül. Mikor hozzám ért a szélső, én kézfogás helyett olyan pofont adtam neki, hogy kórházba kellett vinni. Persze óriási botrány. A bankett igen kínos légkörben folyt. Ugyancsak a protokoll szabályai szerint, meg hát emberségből is, másnap délelőtt meglátogattam a kórházban. A főorvos fogadott:

- Az olasz fiú pár perccel ezelőtt tért magához. Mondja, KRÓNI (ez volt Korányi beceneve), hogy csinálta?

És itt Korányi Lajos elém tárta két kezét. Életem során voltam cementgyári munkások között Bélapátfalván, voltam vasasok között Ózdon, láttam sok szénhordó munkást, de én még ilyen, az óriások között is a nagyméretű kategóriába tartozó két tenyeret még nem láttam.

- Hát drága főorvos úr – folytatta Króni -, ki lehet próbálni.

 

Benkóczy György

Egri emlékek

A Szürke Nénikék kis templomán is ispotályán túl lévő házban Tóth Árpád egy sorával élve “érkeztem földi útra én” a Széchenyi utcán, amelyet közönségesen csak főutcának nevezett az egri szólás, de legelső emlékeim már egy vásártéri házhoz kötődnek. Csengetésre rohantam kaput nyitni, de a keramitos kapualjban elvágódtam. Vérző orral nyitottam kaput édesapámnak, aki a fronton lőtt lábsebével kórházból érkezett haza. Besántikált velem anyámhoz, aki alig tudta hirtelen támadt örömében, melyikünket vegye előbb gondozásába.

Később már egy kettővel lejjebb levő házba költöztünk. Utcára néző négy ablakával, nagy és kiskapujával elég szerény kinézetű volt, de belül annál tágasabb, L-alakban az egész telekhatáron beépítve helyiségekkel, istállóval, kocsiszínnel és fáskamrával a végén. Az udvaron három diófa, a padláson rengeteg lim-lom, felfedezésre váró érdekességgel.

De az igazi csodavilág a vásártér volt egyetlen házsorával. Közvetlen mellettünk egy emeletes épület, vele együtt a Dohánygyár sarkára néztünk, amely hosszú vaskerítéses járdájával egészen a Werbőczy utcáig nyúlt. Túlsó végén látszottak a Törvényszék és a fogház hátulsó falai, a főutca felé eső oldalán az Aranyszőlő vendéglő, azaz kocsma, meg a Foglár internátus drótkerítéses játszótere.

A Vásártéren nevének megfelelően tartották a nagyvásárokat, amelyekre összecsődült az egész környék. Ott húzódtak hosszú sorban a csizmadiák sátrai, a szűcsök és a ruhaárus szabók, kalaposok, majd a kádárok kádakkal, hordókkal, sutukkal, léhó meg cserpák kínálatukkal, a fazekasok cserépedényeikkel. Kedvelt cikk volt a kékfestők áruja, de lehetett vásárolni kartont, olcsó méterárut, függönyt s nagy volt a választék fejkendőben. Itt árultak a szappanosok és a mézeskalácsosok, az ékességeket kínálók. Nevezetes volt a júniusi fokhagymavásár, szép füzérekbe fonva árusították s a vásárlók gyakran a nyakukba akasztva hordozták hazafelé.

Gyümölcsöt, zöldségfélét, tejterméket, egyebet a Dobó téri piacon árusítottak. A Városházával szembeni oldalon sorakozott a Hangya Szövetkezet két boltja, az innen nyíló utcán a hentesek és mészárosok húsüzletei vörös téglás alacsony bódésorral. A Kaszinó utca végén levő kis téren volt a Halaspiac. Nem tudom, él-e még ez az elnevezés, ám ha a bécsi belvárosban megmaradhatott a Fleischmarkt név, az egriek is megőrizhetik a magukét. Ki a múltat nem becsüli, az a jövőt nem érdemli.

Nekünk, gyerekeknek azonban a legvonzóbb volt a mai Domus Áruház és az Autóbuszpályaudvar közötti kisebb tér, ahol sürögtek a ringlispílek, lendültek a felhők felé a hajóhinták és mindenféle csodás látványt hirdettek a mutatványos sátrak kikiáltói. Itt hirdették hangos szóval a sebtében felállított asztalokon vagy csupán gyékényen a különböző csodaszereket, újszerű használati tárgyakat, lett légyen az bajuszpedrő vagy éppen krumplihámozó. Ha szabadidőnk volt, egész délelőtt itt bámészkodhattunk.

De a vásártér és környéke máskor is kínálta a legkülönbözőbb látványokat. Erre masíroztak észak felé a Vörös Hadsereg maradék hadsorai a kapuk elé kiálló cselédlányok gyönyörűségére, itt táboroztak a megszálló románok alakulatai, itt égették el a Tanácsköztársaság mindenféle iratát vagy nyomtatványát. A legkedveltebb látnivaló azonban az itt megtelepedő cirkuszok megjelenése volt. Órák hosszat bámultuk a felsorakozó lakókocsikat, a hatalmas sátrak felállítását, végül meg az elbontásukat. Az előadásokra nemigen jutottunk be, de így is érdekes volt minden. Ha jól emlékszem, itt volt Horthy Miklós nemzeti hadseregének tábori miséje is nagy papi segédlettel.

Ha üres volt a tér és száraz az idő, az átlósan végignyúló gyalogösvényen jártunk iskolába. De előbb még el kellett haladnunk az érsekség árokkal szegett hátsó fala és a Nagytemplom belső oldala mellett, ahol a Káptalan utca barokk kanonoki palotái ellentéteképpen nyomorúságos viskók szorongtak, s így jutottunk el a lépcsőkön letrappolva a líceumi elemi iskolába. Osztályaink a földszinti fehérre meszelt boltozatos, csak kissé sötétebb folyosókról nyíltak, az első éppen a Népújság szerkesztősége és az érseki nyomda között. Nyers szavú tanítóim között csak Szalai bácsit kedveltem, akitől az egyetlen “megfelelt” bizonyítványt kaptuk. Nem voltam soha olyan merész, hogy a tanításról elcsavarogjak, mint jóval később egyszer az öcsém készületlensége vagy házi feladata hiánya miatt. Amikor apám felelősségre vonta, így védekezett:

- Mert ki van írva, hogy idegeneknek tilos a bemenet.

A negyedik osztályos év végi záróvizsgán természetrajzból kaptam kérdést a tehénről. Feleletem így hangzott:

- A tehén igen hasznos állat, mert nekünk tejet, tejfelt, vajat, túrót és kávét ad!

Derültség támadt s tanítóm leültetett. Igazam volt, meg nem is. Mert reggelire mindig tejeskávét kaptunk, de annak csak kávé volt a neve, de abban csak Frank pótkávé volt, igazi egy szem sem, arra már nem jutott az ínséges időkben.

Még annyit az elemista időkről, hogy padtársam, Ringelhann Gyurka egyszer eljött hozzánk, de csak tengeri csatával szórakoztunk, mert ahhoz csupán két kockás papír kellett. Nem is jött többé. Nekem nem volt, mint más, tehetősebb osztálytársaimnak sem, játékvasutam, kisautóm, gőzgépem, laterna magicám vagy gramofonom, más ilyen technikai holmim, karácsonyokra is csak egy-egy könyvet kaptam szükséges ruhadarabokkal, harisnyával, zsebkendővel. Másra nemigen tellett a vékonyan csordogáló pedagógusfizetésből.

Az elemi után apám a reáliskolába íratott, mert hasznosabbnak ítélte. Valóban, ott a német már az első osztályban kezdődött, a francia meg a harmadikban. Nem sejthette, hogy sajátosan indult pályámon a klasszikus nyelvekre lesz égető szükségem. A görög és latin auktorokat sok nehézséggel, segítség nélkül autodidakta módon fordítgatva sajátítottam el. Gondoltam is sokszor Berzsenyi Dánielre, akit – mores non probavit – eltanácsoltak a soproni evangélikus líceumból, s mindvégig érezte latinossága hiányosságát.

Az első osztályban sikeresebb lettem, mint az elemiben. János vitézről írott dolgozatom Czunya tanár úr megdicsérte, mert nem kezdtem minden mondatomat ezzel az alannyal. Meg is tett füzetnézőnek, az volt a feladatom, hogy valamennyi óráján jelentsem: megvan-e padsoromban mindenkinek a házi feladat.

Egyszer egy délelőttön hozzám sündörgött az egyik padsoromban ülő osztálytársam, egy Nádasi nevű fiú és megkínált egy sóskiflivel. Mikor elropogtattuk, azzal állt elő: ne jelentsem, hogy nincs meg a fogalmazása.

Szörnyű dilemmába kerültem. Kínok kínját álltam ki, nem tudtam eldönteni, mit csináljak. Viszonoznom kellett volna a kiflikínálás szívességét, de ha kiderül a hazugság, nemcsak letesz az osztályfőnök úr a tisztségemről, hanem szégyenbe is kerülök.

Hallatlan szerencsém volt. Az osztályfőnök úr valami a diákságot érintő rendelkezésről kezdte az óráját, elmaradt a jelentés, még a feleltetés is, tovább mentünk az anyaggal.

Másnap reggel kiflipénzt kértem anyámtól.

- Tettem a táskádba vajaskenyeret meg egy almát. Nem halsz meg ebédig. Pénz nincs!

Így a szép piros almát adtam oda Nádasinak e szavakkal:

- Itt ez az alma a kifli fejében. De ne kívánd, hogy miattad hazudjak!

Iskolába menet a Kacsapart lépcsőin ugráltunk lefelé, vagy pillanatra megállva Prettenhoffer Jancsit hallgattuk meg: hogyan lötyög a hasában a tej. Aztán nyolc éven át haladtunk el a ciszterek magas kerítésfala mellett, szemben iskolánk barokk pompában ékeskedő oldalhomlokzatával, mely a főutcára nézett. Egész diákkorunk idején egyetlen szó magyarázat nem esett arról, hogy ez az épület már 1754-től jezsuita gimnázium volt, s csak 1890-96-tól lett előbb al-, majd főreáliskola. A mellette kiinduló Csiky utca lejtőjén ródliztunk, ha leesett a hó, de soha egy szót sem szóltak arról, hogy Csiky Sándor volt Eger főügyésze, Kossuth kormánybiztosa és első nemzetgyűlési képviselője. Ugyanígy nem tudtuk, hogy a velünk párhuzamos utca Rózsa Károly polgármester emlékét őrzi. Csak a mi utcánknak nevet adó Dr. Nagy János teológiai tanár, képviselő tragikus vége élt tudatunkban, de ez már az akkori jelenkor volt. Eger akkori társadalma nem sokat törődött a város múltjával, vagy még olyan képtelen mendemondát is lehetett hallani, hogy a megyeháza csodálatos kovácsolt vaskapuit egy rab cigánykovács készítette. Tökéletesen megfeledkeztek a würzburgi Fazola Henrik gazdag polgár művészi vasmunkáiról.

1922 októberében hunyt el országos hírességű írónk, Gárdonyi Géza. A város saját halottjának tekintette és temetési menetének minden diák sorfalat állt a Káptalan utcán. A várban a Baldigara-Bebek bástyán temették el, sírján csak egyszerű, de jelentős felirattal: Csak a teste.

Harmadikos koromban hozta haza apám az Egri csillagok c. két kötetes remekművét, s egész életem legcsodásabb hatású olvasmánya lett. A könyvnek tulajdonítható, hogy három-négy diáktársammal később felkerekedjünk s megpróbáljuk bejárni kincskereső céllal a kazamatákat. Persze teljes sikertelenséggel, mert be voltak omolva. A vár ásatási feltárása azonban már 1925-ben megkezdődött Pálosi Ervin, Pataki Vidor és Lénárt János tanárok vezetésével és részben a diákság munkájával. A nagy vállalkozás eredményét Pataki tanár úr “Az egri vár élete” 1931-ben megjelent műve tartalmazza.

A város fóruma, a társadalmi élet nyilvános színhelye a főutca volt. Tavasztól őszig, a Kaszinó utcától a Líceumig itt állt a korzó, ahol minden nevezetes és nem nevezetes városi végezte öttől hétig délutáni sétáját. Vasárnaponként a tizenegy óra tájban a székesegyházi tízórai miséről itt sétáltak végig a hóstyák felé az egyszerű népviseletet hordó lányok, majd a barátok szagos miséjéről jövőknek itt volt a déli korzó. A főutcán számomra emlékezetes hely volt Franz József neves egri építőmester 1763-ban épült nagy emeletes háza a cisztercita templom meredek feljárójával szemben, amelynek jezsuita gyógyszertári berendezése ma már múzeumi emlék, de patika ma is van itt. (Patikamúzeum. – A Szerk.) Az épület hátulsó földszintjén volt az Uránia mozi. A másik emlékezetes, ezúttal üzlethelyiség a Lustig-féle kereskedés volt, amelynek kirakatában mindig meg lehetett bámulni a technikai újdonságokat: rádiókat különálló hangszórókkal, fényképező masinákat, gramofonokat, vagy éppen sínen körbefutó vasútmodellt, kisautót játékokként. A Kállay Zoltán utca elején a Líceum oldalával szemben állt a Mórász-féle cukrászda. Mórász úr édesapám beosztottja volt a világháború során Galíciában, ennek az ismeretségnek köszönhette, hogy megtanította szaloncukrot készíteni a karácsonyfára, aminek házi előállítását sokan gyakorolták az ínséges húszas években. Mórász úr egyébként azt is elmesélte apámnak, hogy az ő gyerekeinek virslit hoz a Mikulás.

(Folytatjuk)

Kaló Béla

Evangélikus metodisták között Svájcban

Aarau – Zürich és Basel között talán félúton – az aaraui kanton székhelyeként alig több, mint 15 ezres kisváros. De mint minden svájci település, testesebb és nagyobb léptékűnek látszik a valódi nagyságnál, ennyit tesz a jólét, a harmonikusan magas életszínvonal.

Az ember többnyire a nagy vallások között forgolódik, amennyiben érdekli a transzcendens világ. Az evangélikus vallás ezen a vidéken természetesen primátus pozícióban van, de a szabadabb, kötetlenebb formát kereső emberi hajlandóság még a tekintélyesebb felekezeteket is fölaprózza, így jöhetett létre Aarauban is egy evangélikus-metodista gyülekezet, alig több mint 150 hívővel, s egy saját erőből felépített csodálatos templommal, ami nem is templom. Több. Valamit a metodistákról: erről a kisegyházról keveset tud az átlagember. Legföljebb annyit, hogy Angliában, a 18. századi Oxfordban, egy egyetemi teológus csoportból indult világkörüli útjára, John Wesley és társai jóvoltából.

Lényege működésüknek, hogy nemcsak együtt olvassák a Bibliát, ők is tartanak istentiszteleteket (bár nem hagyományosat, inkább az amerikai stílusú egyházak szellemében afféle vallásos rendezvények ezek, sok énekléssel), van vasárnapi iskolájuk, de a legfőbb tevékenységük a misszió. A karitatív tevékenység, a szeretetszolgálat, amelyet itt nagyon komolyan vesznek, s már a fiatalokat is erre nevelik, s ösztönzik (vendéglátóim legidősebb gyermeke éppen Romániából tért haza ilyes tevékenységét befejezve.)

A templom. Ahol természetesen van imaterem, fényes-világos, inkább egy kultúrotthon nagyterméhez hasonlatos, a technika minden vívmányával fölszerelve. Beszélgetőterem a fiataloknak, gyermekmegőrző (kindergarten-óvoda), s a fogadóterem, ahol az istentisztelet végeztével beszélgetésre gyűlnek össze a hívek. Vasárnapi iskola helyisége, konyha-étkező (!) és WC-helyiségek egészítik ki a széles üvegablakokkal, üvegezett ajtókkal ellátott egyszerű, tiszta formáival szembetűnő épületet.

Hans Roser építész szerint (Aki maga is az egyházi közösség tagja), már a teret úgy képzelték el, hogy mindenhonnan látható legyen, egy levegős, tágas park közelében, körbejárható, szabad terület, nyitva a világ előtt.

Egy közösség Luther és Albert Schweitzer között.

Ezek az emberek nyitottak és jókedvűek, a pesszimista-dekadens vagy éppen hedonista magyarnak ez a kiegyensúlyozottság föltűnő. Étkezéseknél valamit mindig énekelnek (többnyire az egykori Eurovíziós himnuszra ismertem rá), egymás kezét fogva kívánnak jó étvágyat.

Természetesen nem vált evangélikus metodistává a katolikus kolostori súlyú hangulatokhoz, vagy a puritán református istentisztelethez szokott honi utazó, de azért az elgondolkoztató, hogy a hazai egyházak megújításán (“fiatalításán”) fáradozó papok, lelkészek, hívek miért szégyellnek bekukkantani mások mindennapi életébe, hátha lenne ellesni való.

Az istentisztelet (közös énekléssel, orgona- és gitárkísérettel) hochdeutsch nyelven zajlik ezúttal, a magyar vendégek (alig hárman) nem értik a svájci dialektust, a schwytzertütsch-öt, a tolerancia és a tapintat az első benyomás. Az igehirdető (aki nem prédikátor, inkább egy joviális előadó, sok apró humoros történettel fűszerezi a mondandóját, váltva, ahol kell) nem primus inter pares, többen is kimennek a színpadnak kiképzett emelvényre, bibliai idézeteket olvasni, felhívásokat közzétenni, missziós tevékenységet hirdetni. Itt működik a demokrácia.

Isten igéje és Koszovó áll eme vasárnapon a vezérgondolat centrumában, az aurea mediocritast kedvelő svájciak azért kitekintenek a világra, a lelkiismeret szólal itt meg egy botrányosan gazdag és jólétű ország polgáraiban, akikben a polgár mentalitás (bauerbürger) több évszázados, s nem tíz éve tanulják, mint derék magyarjaink.

A beszélgetés az ünnepi istentisztelet után nem formális. Csecsemőtől aggastyánig mindenki közös asztalnál. A magyar triót körbefogják, kínálják (svájci hűvösség?) és faggatják. Teszik ezt kedvesen és őszintén. Magyarország nagy, a nagy keleti másodszomszéd.

Ahogyan lelki vezetőjük fogalmazott:

- Magyarország nagy – itt elmosolyodott -, és ne felejtsük a Tokaji Aszút!

Itt pedig egy kicsi, de korántsem zárt közösség, az egyházak minden konzervatív drillje nélkül.

Igen, mi is szeretnénk, ha Magyarország nagy lenne.

 

 

 

Löffler András

Rendhagyó tudósítás

A rendszerváltozás egy évtizedének, a határon túli magyarság helyzetének megfogalmazása szempontjából jelentős fórummá nőtte ki magát az eredetileg FIDESZ által kezdeményezett Bálványosi Szabadegyetem. A rendezvény továbbélésének jót tett, hogy az eredetileg lelkes és ifjú szervezők mára kormánytényezőkké váltak. Az idei, immár másodízben Tusnádfürdőn rendezett esemény közéleti, politikai szempontból is kiemelkedő volt, hiszen fajsúlyos szereplők jelentek meg mind román, mind magyar részről. Természetes, hogy a legnagyobb figyelem a magyar miniszterelnök előadását kísérte, ő kapta a legtöbb kérdést a hallgatóság soraiból. A román miniszterelnök ezúttal is távolmaradt a rendezvénytől, tehát a választás évében ekkora gesztus a magyarságnak nem tehető. Miként tavaly is, ezúttal is konstatálhattuk, hogy országunk miniszterelnökére büszkék lehetünk. Megnyilatkozásainak bölcsessége, az elegáns mértéktartás, a másik nemzet iránti türelem és megértés, mind-mind igazolták a választók két évvel ezelőtti döntését.

Igen fontosnak látszó körülmény, hogy az erdélyi magyarság körében a miniszterelnök és kormánya soha nem látott népszerűségnek örvend. Aztán az is igen jó, hogy a határon túli magyarság ügye fontosságát több száz fiatal egyetemista és főiskolás ismerte fel, akik részt vettek a különböző előadásokon és vitafórumokon. A szabadegyetem rendezvénysorozata rávilágított hangulata mellett azokra az anomáliákra is, amelyek a határon túli magyarság gondjait jelentik. Szenvedélyes ütközések tanúi lehettünk pro és kontra az RMDSZ politikáját illetően. A közelmúlt önkormányzati választásának RMDSZ-es kudarca, a Markó Béla és Tőkés László által képviselt felfogás ütközése, a mélyben rejlő, nem elhanyagolható feszültségek kiütköztek. Kormányban maradni sok kis kompromisszum révén, vagy harcolni a magyarság ügyéért, nyelvhasználatáért, egyetemért, vallásért, az egyházak javaiért és egyáltalán a megmaradásért. Látszott az is, hogy sokaknak nem szimpatikus immár Tőkés püspök szerepvállalása. Sokan bántónak vélték a romániai kisebbségpolitika egyértelmű elutasítását. Annak a kisebbségpolitikának, amelyet Clinton elnök a mennyekig magasztalt. Igen, a média és a közélet megpróbálja a püspököt negligálni, partvonalon kívülre szorítani. Az élő lelkiismeret, a kitartás és a hit szimbóluma sokakat zavar.

***

A rendezvényt követő napon a tusnádfürdői római katolikus templomban ökumenikus istentiszteletet tartottak. Az erdélyi történelmi magyar egyházak, a katolikus, a református és az unitárius hívek gyűltek össze. Abban a templomban, amelyet a hősies hit emelt a hetvenes-nyolcvanas években. Amelyet Ceacescu terrorisztikus hatóságai rendre lebontottak, majd a hívek mindig újraépítettek. Ezen a két és fél órán át tartó áhítaton megértette az ember a kétezer éves kereszténység, az ezeréves keresztény magyar államiság lelki arculatát. Torokszorító volt hallani a Boldogasszony Anyánk refrénjét, katolikus, református és unitárius hívektől: “Erdélyországról, édes hazánkról ne feledkezzél el, szegény magyarokról”. Tőkés püspök prédikációjában igen egyszerű dolgokról szólt. Tisztességes és lelkesedéssel végzett cselekvésről, munkáról, a keresztény hitről és bizalomról. No meg az ifjúságról, amely a magyarság megmaradásának záloga. A miniszterelnökkel együtt arról beszélt, hogy meg kell tanulni a kommunizmus babiloni fogságából kiszabadulva önnön sorsunkat kézbevenni. Mert Európa nem fog segíteni, csak mi magunk tudunk magunkon segíteni. Sokan és sokféleképpen elmondták már ezt, mégis ott és akkor e szavaknak különös ereje volt. Miként valami különleges térerő alakult ki, amikor ott a Himnuszt énekelték. Könnyekkel küszködve, átérzéssel, ahogy itthon azt soha nem lehet hallani.

***

Mert azt innen nem látni és nem lehet megérteni, hogy a hit, az ezeréves magyar kereszténység nemzetmegtartó erő. Hogy a magyarság és a románság erdélyi, romániai együttélése a vallás és az egyházak által meghatározott dimenziók között zajlik. Nem érti ezt Európa és nem vett tudomást róla a Vatikán sem, hogy a legnagyobb európai kisebbség nemzeti léte megélésének legfontosabb színtere a hit, a vallás és az egyház. A kisemmizett, földre fektetett történelmi egyházak küzdenek elkobzott javaikért. Miközben a román ortodoxia bizánci kultúrát szimbolizáló gótikus és barokk templomok közé. Oda, ahol sosem volt az ortodoxiának gyökere, építészeti emléke. Ott, ahol a gótikus evangélikus templomok, a német nemzetiség egykori kiárusítása miatt kiürültek. Igen jól mondta Tőkés püspök: az európai civilizáció, a kultúra Brassónál véget ért. Ott van a legkeletibb gótikus katedrális, amely keresztény Európa szellemiségének legfőbb kifejeződése. Szemben a keleti kultúrák eltérő gyökerű ortodox, iszlám, balkáni kevert jelenségeivel. És mindez tör előre, egészen a jelenlegi magyar államhatárig, elutasítva közben a magyar egyetemet, kiűzetve a nagyváradi püspököt székházából, elszívatva a levegőt, az európai fuvallatot minden és mindenki elől, aminek bármi köze is van az ezeréves keresztény magyar nemzethez.

***

Biztató, hogy a Bálványosi Szabadegyetemen évről-évre egyre több román és magyar értelmiségi, mértéktartó és hangadó politikai erő jelenik meg. Egyre többen lesznek, akik érzik a kimondott szó súlyát, egyre többen lesznek Magyarországon és Romániában, akik az együttélés emberi arcát felfedezik.

 

Bakacsi Ernő

Egy kis berzenkedés

Nem szokásom különbözõ újságok, folyóiratok cikkeirõl, írásairól véleményemet írásban közölni, a szerkesztõségeket ezzel bombázni. Most mégis ezt teszem. Erre Kaló Béla A pedagógia mint szerelemgyerek c. írása késztet, amely az Új Hevesi Napló júliusi számában jelent meg.

Kaló Bélát személyesen nem ismerem, de a fenti folyóiratban megjelenõ írásait rendszeresen olvasom és tisztelõi közé sorolom magam.

A pedagógusok a társadalom egyik alappillére. Egyáltalán nem mindegy, hogy ez az alappillér milyen, mibõl készült. Hogy ez az alappillér bauxit beton-e vagy jó minõségû vasbeton. Azt hiszem, ebben egyetértünk, és abban is, hogy a pedagógusok bizony alulfizetettek. Nagyobb anyagi megbecsülés jár nekik, és ezért harcolni kell. De nincs meg a megfelelõ erkölcsi megbecsülés sem! És ezt nemcsak a hatalomtól nem kapják meg, hanem a társadalomtól sem, a széles néprétegektõl sem. Ez pedig már baj. De rögtön hozzá kell tenni, hogy ezt a negatív megítélést maguknak vívták ki. Ugyanis az utóbbi pár évtizedben csak tanítottak, de nem neveltek. Persze hál’Istennek mindig van kivétel. A mostani középkorú és ifjú nemzedékeket nem nevelték hazaszeretetre és a másik ember tiszteletére, becsülésére. Pedig ezt még a kádári korszak alatt is megtehették volna.

Kapiskálom én, hogy Kaló Béla mit akar közölni az olvasóval. Osztom is véleményét, de ellentmondást vélek benne. Mert õ ostorozza ugyan a pedagógusképzést is, de ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ilyen fizetésekért nem lehet, nem szabad jobb munkát végezni. Hát ez az, ami véleményem szerint nem így van. Idézek tõle: “A tanár azt tanítja, amit maga diákként megtanult… Szögezzük le: a magyar pedagógusok általában jók… sírós, pesszimista, sõt deviáns (!) pedagógusokkal van teli a kosár.”

Van ellentmondás jócskán.

Hangsúlyoztam már, hogy a fizetés kevés, sokkal nagyobb anyagi megbecsülés kell. Az sem vigasztalhatja a pedagógusokat, hogy a magyar társadalomban mindig alulfizetettek voltak. (Gondoljunk csak Gárdonyi Lámpás-ára.) És az sem, hogy van még egy réteg, amelyet nálunk is rosszabbul fizet a hatalom, ez pedig az egészségügy. De a régi, nyomorgó fizetések ellenére milyen csodálatos néptanítók voltak! És még egy kitétel a fizetéshez. A fizetés nagyságától függetlenül dolgozni, munkakört betölteni csak a tudás legjavát adva szabad. Ez független a beosztástól, szellemi vagy fizikai munkától. A hivatásra ez még hatványozottabban vonatkozik, és többek között a pedagógusi munka hivatás. Aki a munkájából nem tud megélni, nem elégíti ki a javadalmazása, az, ha teheti, kereshet más munkát, elmehet más munkakörbe, de nem indok arra, hogy ne lássa el feladatát, hivatását. A kádári idõk alatt sem tudtam elfogadni azt a filozófiát, hogy fizetgetnek, tehát csak dolgozgatunk.

Ha Kaló úrtól az általam idézett szöveg eleje igaz, akkor nagy baj, sõt tragédia van. A mai korban egy frissen végzett diplomás, ha szakterületén érvényesülni akar, akkor állandóan képeznie kell magát, olvasnia kell a szakirodalmat. Egy pedagógusnak is olvasnia kell, ismereteit gyarapítani még olyan területen is, mint mondjuk a magyar vagy történelem szak. Én bízom benne, hogy van még olyan gimnáziumi magyartanár, aki – a megfelelõ helyen és idõben – beszél Vas Gerebenrõl, Sütõ Andrásról, Márairól, esetleg Wass Albertrõl, akkor is, ha ez nem tananyag.

Jól nézünk ki, ha egy történelemtanár úgy tanítja a XX. század magyar történelmét, ahogy õ húsz évvel ezelõtt tanulta!

A pedagógus társaságnak sajátmagát kell megújítania, mégpedig minél hamarabb. Ezt alulról és belülrõl kell kezdeményeznie. Minél hamarabb ki kell gyomlálnia maga közül a gazt. Mert ne felejtsük el, hogy a fõiskolai, egyetemi oktatók, sõt a minisztériumi dolgozók is pedagógusok! És hogy a NAT-ot, melyet már sok pedagógus rossznak minõsít, alulinformáltságot ad, stb., is pedagógusok készítették, és ezért nagy pénzeket vettek fel.

Szó sincs arról, hogy a felelõsséget csak a pedagógusok nyakába varrjam. Van itt a társadalomnak és a mindenkori kormánynak is jócskán tennivalója.

Eger egyik patinás iskolájában volt egy igazgatóhelyettesnõ. A Kádár-rezsim alatt mindent elkövetett az iskolai hitoktatás fékezése érdekében, habzó szájjal ágált, fenyegetõzött. Személyesen leste tanártársait és a diákokat, hogy ki jár templomba, akit rajtakapott, azzal ezt éreztette, hátrányos helyzetbe hozta. Alaposan túlteljesítette az elvárt normát is. Aztán jött a rendszerváltás és nyugdíjba ment. És mint nyugdíjas, az Angolkisasszonyoknál tanított!

Míg ilyenek vannak, elõfordulnak vagy elõfordulhatnak, addig tõlem ne várja senki a pedagógusok kiemelt megbecsülését. Pedig a jó pedagógusnak az jár. Az anyagi megbecsülés is akkor tudja igazából áldásos hatását kifejteni, ha ez az erkölcsivel együtt van.

 

Lelkes Miklós

Gondolatok, aforizmák

A szívekbe nemcsak tõrrel, karddal lehet döfni, hanem hazug ígéretekkel is.

Vigyázat! Nyakatekert magyarázat agyat rázhat!

Különös, hogy vizsgán a legegyszerûbb, leglogikusabb válaszra gondolnak a vizsgázók legkevésbé. Még különösebb, hogy ez így van a mindennapok vizsgáin: az életben is.

A nõ esze, ha szerelmes, rendszerint a szívében van, a férfi esze pedig ilyen állapotban többnyire mûködésképtelen.

Sok olyan gyönyörû vers alussza csipkerózsika-álmát régi folyóiratok lapjain, amelyik ítéletnapig várhat ébresztõ hercegére.

No, igen, Aesopus, a nagy meseíró, aki rabszolga volt… Lehet: a Jövõ rájön majd, hogy én voltam az egyik magyar Aesopus, de – úgy vélem -, rabszolga-státuszom már a Jelen sem vitathatja.

A közízlés többnyire papagájként dicséri, hangoztatja azt, amire gazdái betanították, de az igazi papagáj mulatságos bája nélkül.

Jó néhány vizsgázó nem annyira tankönyvébõl, mint inkább a tévévetélkedõkbõl tanult – az utóbbiakból inkább rosszat: végig sem hagyja mondani a kérdést, máris rávágta a helytelen választ.

Ha egyetlen mogyorót sem találunk a bokron, az kevésbé kedvetlenít el bennünket, mint ha találunk ugyan néhány szemet, de mindegyik lyukas.

Minden háború legalább az egyik fél részérõl rablóháború. Sokszor mindkét oldalról nézve az.

Az igazi költemény híd egy szebb és jobb világba, még akkor is, ha ez a szebb és jobb világ a jelenben sehol.

No, ha Trianonban csak tri non lenne…

Néhány éve gabona-túltermelés volt. Liszt, kenyér ára felment. Most: rossz a gabonatermés. Liszt, kenyér ára felmegy. Olcsóbb lett a kõolaj világpiaci ára. Benzin ára felment. Most: drágább lett a kõolaj világpiaci ára. Benzin hûséges kutyaként felment. Milyen tanulság vonható le ebbõl (és a sok hasonló esetbõl)? Nem Isten, hanem a külföldi érdekû-érdekeltségû Business Logic Ltd. Kezében vagyunk valamennyien!

Valójában minden párt népszerûsége a béka köldöke alatt van, ezt nagyon is megértem, de hogyan fér el a köldöke alatt az a hosszúfülû szamár, amelyik folyton azt firtatja: ki vezeti a köldök alatti listát?!

Renn Oszkár

Az elsõ nap meglepetései

(India 1978)

Új- Delhi, akkor még földszintes repülőterén, az óriás fogadócsarnok számtalan beléptető kapujánál ezrek álltak sorban az útlevél-ellenőrzéshez. Fejük fölött lustán forogtak a nagy ventillátorszárnyak, kavarva a fullasztó meleg levegőt. A magyarok már izzadtak és többeket fejbevágott a trópusi hőség, az előző napon még Moszkvában átfagyoskodott este után. Az Air India járata repült át velük a tiszta éjszakán a Szovjetunió “titkos övezetén”, a ragyogó hajnalt már az öngyilkos háborút folytató Afganisztán lakatlan-zord hegyvidéke felett élték át. Szemlélve az alattuk elvonuló tájat, hiába keresték települések nyomát, lakatlannak tűnt az egész hegy-völgy barázdás, végeláthatatlan terület. Az irdatlan kőrengeteg, a kietlen vidék nyomorúságos életet kínálhatott az odalenn élőknek.

A Malév Air Tours csoport lassan átvergődött az ellenőrzéseken, és a kijáratnál már várta őket az indiai idegenvezető, egy száriba öltözött, nagyon szép tanárnő. A klimatizált autóbuszhoz kísérte a csapatot, ahol egy díszegyenruhába öltözött turbános szállodai fogadóember, különlegesen nyírt, kezelt és növesztett szakállal, mélyen meghajolva üdvözölte őket. Minden csoporttag nyakába egy vastag, illatos virágfüzért akasztott, majd tenyérrel összezárt kézzel meghajolt. India így köszöntötte a magyar vendégeket.

Az autóbusz mellett egy láthatóan vadonatúj, narancssárga lepelbe burkolódzó, lábain csak sarut viselő, fehérbőrű, kopaszra nyírt, fiatal bonc kérdezősködött tökéletes magyarsággal egy bizonyos Szentirmai Zsolt után, akinek ezzel a géppel kellett volna Budapestről megérkeznie. A nevet többször hangosan megismételte, sétálgatva az utasok között. Nem jelentkezett senki, de a kitartó keresés hatására végül a bonchoz lépett egy már virágfüzéres férfi, és halkan tájékoztatta, miközben többször körbenézett, hogy figyeli-e őt valaki:

- Nézze, fiatalember! Egy embert még a moszkvai Malév-gép indulása előtti pillanatban mellőlem felállítottak. Két határőr katona és egy civil sietett fel a gépre, amikor a légikisasszonyok már a biztonsági övek becsatolását ellenőrizték. A mellettem helyet foglaló fiatalemberhez léptek:

- Maga X. Y.? – Én a névre nem figyeltem. – Na, szedje a cuccát, velünk kell jönnie! – És már kísérték is a karját fogva, le az indulásra kész repülőről. Hát ez történt. Lehet, hogy az Ön fiatalembere volt a kiemelt utas.

A bonc falfehér lett az elbeszélés alatt, és láthatóan megrendítette az eset.

- Neki nem sikerült! – suttogta maga elé, majd megköszönte az információt és gyors léptekkel eltűnt a sokaságban.

Félórás buszozás után Új-Delhi egyik luxusszállodájához, a Hotel Imperiálhoz érkeztek. A bejárathoz gyönyörű pálmakerteken keresztül vezetett az út, ahol guggolva munkálkodtak a kertészek. Kis seprűkkel minden négyzetcentiméterről eltávolították a száraz leveleket, a növényi és állati hulladékokat. Láncot alkotva, mint egy katonaszakasz dolgoztak.

Egyenruhás boyok hada fogadta a vendégeket, mindenkit felkísértek a szobájába a hatalmas, századfordulói angol stílusban, luxusigényekkel épített előcsarnokból. A magyar hölgyek “milédik”, a férfiak “szőrök” lettek, és szobájukban óriási baldachinos ágy várta őket leereszthető szúnyoghálóval.

Az elhelyezkedés után a magyar és az indiai idegenvezetők rövid tájékoztatót tartottak a csoportnak egy konferenciaszobában, ahol üdítőitalokat és teát szolgáltak fel. A programok ismertetésén kívül a ma délutáni szabadidőre ajánlották a szálloda uszodáját, napozóját, kerti cukrászdáját, pálmakertjét, az éjszakai utazás fáradalmainak kipihenésére. Új-Delhi közeli látványosságait egy hosszabb sétával már elérhetik a vállalkozó vendégek. Nem javasolták az utasoknak, hogy vezető nélkül barangoljanak a távolabbi Ó-Delhi (City) negyedeiben. Néhány gyakorlati tanács után az utazók nagy része pihenni tért, az egyre fullasztóbb meleg még sétára sem nagyon csábította a többséget.

Egy elszánt házaspár, várostérképpel felszerelve, vállalkozott városnézésre. Természetesen Ó-Delhi közepét, a Csádni Csókot (Chadni Chowk) célozták meg, a figyelmeztetés ellenére. A recepció ajánlotta a szállodakert előtti állomásról induló taxikat az ősi városközpont megközelítésére.

A páros el is indult a pálmák között a kapuhoz. A kapu előtti füves területen nem mindennapi taxiállomás települt. Két háromméteres rozsdás vascsövet egy körszelet-bádoglemez kapuszerűen fogott össze, melyen fekete betűkkel festett felirat: TAXI COMPANY. Alatta a telefonszám. A kapu alatt egy priccsen guggolt-ült egy hófehér lepelbe öltözött, fehérturbános, fehérszakállú hindu aggastyán, mozdulatlanul, félig lehunyt szemmel, meditálva. A priccs mellett, egy rozoga éjjeliszekrényen, egy régimódi tárcsás telefonkészülék, mely hosszú vezetékkel csatlakozott a hálózathoz. A 24 órás szolgálathoz a világítást egy dróton lógó villanykörte biztosíthatta.

A házaspár férfitagja némi tanakodás után lépett a mozdulatlan, láthatóan a telefon őrzésével, az “információs központ” kezelésével, a rendelések felvételével megbízott öreghez és kért egy taxit a Citybe. Az idős hindu ebben a pillanatban élénk lett. Jobb kezét felemelte és gyűrűsujjával mutatott jelet egy, az utca túlsó oldalán egy pálma tövénél guggoló fiúnak, aki rögvest rohant az ősz főnökhöz. Az kiadta az utasítást, és a gyerek szaladt a nem messzire várakozó három taxi közül a középsőhöz. A kiválasztott kocsi azonnal indított és a kapuhoz jött felvenni az utasokat. Az Ambassador feliratú öreg autó hátsó ajtaját a sofőr nyitotta ki a magyar asszony előtt és férjének is hátul mutatott helyet. A viteldíjban, a kapott tanácsot megfogadva, még indulás előtt megállapodtak. A sofőr mutogatására egy belső tyúkól-retesszel biztosították az ajtókat.

A taxis hangos dudálással indított. Lassan haladtak a nagy forgalomban és éktelen hangzavarban. Úgy tűnt, hogy a közlekedési szabályokkal egyetlen közlekedő sem törődött, de dudálni mindenki dudált rendületlenül. A nyomasztó forgalomban a fő tömegközlekedési eszköznek a kis autóbuszok látszottak, melyeken fürtökben lógtak az emberek, túlterhelve a füstokádó járgányokat. Láthatóan a megállók is tetszés szerint alakultak és lassításkor, menetközben is le-fel ugráltak a gyakorlott utasok. A taxi csaknem egy órahosszat kerülgetett, kígyózott az autók, a kerékpárok, a riksák és motoros bódék között, míg elérte a Csádni Csókot és kiszállhatott a két vállalkozó magyar. Megérkeztek. Jobba tőlük magasodott a másnapi látogatásra már betervezett Vörös Erőd (Red Fort) és már elhaladtak India legnagyobb mecsetje, a Dzsáma Maszdzsid (Jama Masjid) mellett. De távolba már nem is nézhettek, mert belecsöppentek egy mozgó, hullámzó embertömegbe, és már keményebben is fogták egymás kezét.

Lassan sodródtak a tömegárammal. Egy tilinkós kobra-hívogatónál álltak meg, bámulva a veszedelmes kígyó nyújtózó és talán a dallamra hajladozó-himbálódzó testét. A hüllőt nem zavarta a nézősereg. Mintha révületben táncolta volna szólóját. Szemtelen kis majmok játszadozását is láthatták. A szabadon mozgó fürge makik zsebmetszőnek is szerződhettek volna. Minden zsebet, táskát pillanatok alatt megvizsgáltak, ahol cukorkát, csokoládét vagy más ennivalót éreztek. A banánt nemes eleganciával hámozták, a héjat a szemetes zsákba dobták. Állandóan ettek és üvegből is ittak is rá. A közönség élvezte a vidám majomegyüttest és dobálta a rúpiákat a földre helyezett lábasba. Az edénybe hulló fémpénz csörrenése egyben felhívta a még nem fizető figyelmét az adakozásra.

A férfi lapockáját ekkor megkopogtatta valaki és egy vékonyka kísérő hang is hallatszott:

- Miszter, miszter! Mani, mani, maniiii…!

Az egymásba kapaszkodó házaspár hirtelen fordult hátra, elsápadtak és földbe gyökerezett a lábuk. Két zsákba bújt alacsony alak állt a hátuk mögött, kinyújtva a zsák kivágott résén vékony, sovány kezüket, nyitott tenyerüket. Fejüket is a zsák fedte, csak két szemük elé vágtak egy-egy nyílást, melyek sötéten-üresen nézték a szembenállókat. A zsákemberek csak néhány másodpercig álltak és látva az okozott döbbenetet, villámgyorsan eltűntek a tömegben, nem várva az európai emberpár felocsúdására és reagálására. A férj eszmélt először:

- Leprások voltak. Olvastam róluk. Nem akarják láttatni a kór szörnyű rombolását az arcukon és testükön. Azért viselik a zsákot. Érdekes, hogy szabadon közlekedhetnek ebben a tömegben, ahol a testi érintkezés szinte elkerülhetetlen.

Haladtak tovább. Lenyűgözte őket egy rézműves csodálatos munkája. Egyszerű eszközeivel, kalapáccsal, kis üllővel, néhány alakító szerszámmal varázsolt a réztányérra, minden előrajzolás nélkül, hindu mintákat, isteneket és istennőket. A fiatal művésznek nagy közönségsikere volt és vevők is akadtak a tálakra. A magyarok is vásároltak egy réztányért, alkudva pár rúpiát az eredeti árból, ahogy azt itt illik.

Az ősi Delhi városnegyedei utólag kideríthetetlen konstrukciós elvek alapján épültek, Az eredeti épületekre, mellé, fölé toldalékoltak helyiségeket, bódékat, kalyibákat mindenféle fellelhető anyagból, fából, bádogból, hullámlemezből. Így a kis keresztutcák is átláthatatlan sötét sikátorokká szűkültek, ahol középen vizek vagy szennyvizek folydogáltak valahova. A város élete az utcákon és tereken zajlott. Itt működtek a borbélyok, a szabók, az ötvösök, a rézművesek, a tyúkszem- és körömvágók, a foghúzók, a bádogosok és a márvány-intarzia-készítők. És ügyfelek, vevők mindenütt voltak.

A szemlélődők már megelégelték a sodródást a tömeggel, amikor egy “riksaállomás”-hoz érkeztek. 30-40 biciklis-triciklis riksa várakozott itt utasokra. Amikor az egyikhez a már fáradt pár odalépett, az már törölte is fényesre a két személynek meglehetősen kényelmetlen ülést. Bemondták az úticélt, a Hotel Imperiált. A kistermetű, inasan-izmos riksás bólintott, ismeri a hotelt.

Hangosan kiabálva kezdte a pedálozást, többször is megállva az emberforgatagban. Végül kijutott egy útra, ahol hasonló járművek, számtalan biciklis és bódés motoros közlekedett. Itt már jobban haladt, míg egy vasúti felüljáróhoz nem érkezett. Lendülettel, erőteljesen pedálozva próbálta a lejtőt legyőzni, de a két személy terhe nehéz lehetett neki, mert a felhajtó felénél verejtékezve megállt és lelépett a nyeregből. A kormányt megragadva, teljes erővel nekifeszülve tolta felfelé a riksát. A férj leszállt az ülésből és segített tolni. Ekkor a riksás villámló szemekkel tiltakozott és csaknem durván parancsolta vissza ülésébe a könnyíteni akaró utasát. Egyedül akarta felvonszolni a túlterhelt riksát a felüljáró tetejére. A megfegyelmezett európaiak hallgatagon figyelték a szenvedő kis embert, aki a vállalt feladatát sikerrel teljesítette. A tetőről lefelé már vígan gurult a szerkezet, a fékezgető riksa önbizalma is helyreállt. Alig tízperces szűkutcás kanyargás után a riksa egy vas-tartószerkezetes árkád alá érkezett és egy széles bejárat előtt megállt. A legény leugrott és segített leszállni a hölgynek, az ajtó feletti feliratra mutatva: itt a Hotel Imperiál. Valóban, az elkoszolódott táblán ez a név volt olvasható.

A házaspár, nagy levegőt véve egymásra nézett. Ez nem az ő szállodájuk, ez egy semmi-csillagos szállás lehet. Nem akarták elkeseríteni a megszenvedett öntudatos indust, és a férj inkább kifizette a fuvart. A riksás három rúpiát kért, amit a férfi méltánytalanul kevésnek vélt és adott tízet. Ekkor különös dolog történt. A kimerült hindu hirtelen letérdelt a férfi elé a porba, átfogta lábát és megcsókolta egyik cipőjét. Az megrettenve és szégyenkezve ragadta meg az előtte térdelőt és felrántotta a földről. A hálálkodó riksást önmagára is dühösen zavarta el, mert még a fizetett tíz rúpiát is éhbérnek tartotta ezért a munkáért (talán két liter tej ára).

A kalandozók úgy tettek, mintha ezt a szállodát keresték volna. Bementek a hallba, ahol az embersűrűség nagyobb volt, mint kinn. Vissza is fordultak, de ekkor már százak rohantak az árkádok alá. Az ég csatornái beindultak. Igazi trópusi felhőszakadás zúdult a városra úgy, hogy perceken belül folyammá változtak az utcák, és vörös-sárga iszapos víz hömpölygött a város folyója felé. Minden ember fedél alá igyekezett, mert néhány perc elég volt a bőrigázáshoz. A zuhé 5-10 percig tartott, ezután csendesedett meleg esővé. Az utcákról levonult a víz, és a sietők már integettek a motoros bódéknak, a helyi “iránytaxiknak”. A bódékba 4-5 utas préselődött, és a vezető kívánság szerint állt meg. A magyaroknak is sikerült egy ilyen motoros “bódétaxit” megállítani. A turbános szikh vezető még tudta is, hogy a keresett hotel hol van. Az elázott városnézőket két indiai nagy kacagások közepette csömöszölte be a már teljesen telített bódéba. A motoros itt-ott megállt, elpotyogtatta utasait, és a magyarok a végére maradtak. Tíz perc után érkeztek a Hotel Imperiál kapuja elé, ahol a fehérszakállas öreg cégvezető változatlanul guggolt priccsén, de most egy nagy fekete esernyőt tartott turbánja és cégtelefonja fölé.

Szaladtak egyet a bejáratig a pálmák szegélyezte kerti úton. Közeledve az épülethez két piros egyenruhás boy szaladt eléjük hatalmas esernyőkkel, hogy aztán már esőtől védve, de csuromvizesen változzanak ismét milédivé és szőrré.

Szobájukban gondolták végig még egyszer első indiai félnapjukat. Ezek után mit tartogathat számukra még ez a meghökkentő, szokatlan és milliárd-emberes világ?

 

KépzÕmÛvészet

Losonci Miklós

Andó Mária rajzi látomásai

A fiatal magyar grafikusnemzedék új, jeles képviselője Andó Mária 1977-ben kapta diplomáját Sarkantyú Simon és Raszler Károly tanítványaként a Képzőművészeti Főiskolán. Derkovits ösztöndíjas volt, 1978-ban a SZOT pályázatán első díjat kapott Terézváros c. lapjáért, önálló kiállítása nyílt Salgótarjánban, Budapesten, Mohácson, Hatvanban, a Művészeti Alap tagja, meseillusztrációkkal is foglalkozik. Petőfibányán él és dolgozik. Anyanyelve a rajz. Sokszorosított eljárású grafikái mellett kedvelt műfaja a tusrajz – gyermekkorától rajzol, mindent megörökített, amit olvasott. Meghatározó élménye Shakespeare, Dante, Csehov és Ady. Ábrázolja, érzékenyen értelmezi kimeríthetetlen világukat. Munkáit nem nevezném illusztrációknak, kísérőrajzok ezek, Andó Mária beszélgetései nagy szellemekkel, akik időhöz nem kötötten kortársaink.

Szereti a vegyes technikát, tust kombinál temperával, így kristályosított rajzvonalakkal láttatja Dante világát a szerelem csábítóiról, kerítőkről. Megálmodott Cerberusa tollrajz , ott a vonalrendszert sötét foltok ellenpontozzák. Shakespeare hőseit színes rézkarccal támasztja föl, Hamlet környezetét, a királydrámák szereplőit, udvaroncokat, lovakat, kutyát, madarat. Halk színezés finomsága erősíti a hatást, a kép méltó Shakespeare örök veretű szövegével, kíséri, szolgálja a történést. Mondhatjuk azt is, hogy elégiákká oldja a nagy angol drámaíró tragikus hangvételét. Nemcsak ábrázol, nemcsak értelmez, tisztességgel módosít is a korra és egyéniségére alkalmazva a klasszikus szöveget. Shakespeare-sorozatában rézkarc, színes rézkarc, cinkkarc, cinkmaratás, aquatinta tartozik eszköztárába, nincsenek hiányai sem a formaképzést, sem a képi gondolatokat tekintve.

Goethe Faustját lényegében a Dante és Shakespeare rajzok szellemében kelti életre, Csehovnak egy szürke-barna lavírozott megoldást talál nagyon találóan, így örökíti meg a Dráma a vadászaton figuráit. A vonalhálózat labirintikusan teremtődik, az elegáns és tiszta rajz föltámasztja a nagyon sajátos csehovi atmoszférát. Ady rajzi kísérete azért izgalmas, mert nem a szokványos pályán halad, hanem Mednyánszky és Rembrandt alakjainak andómáriás folytatásaival talál rá Ady sajátos helyszíneire és a versek lelkületére. Terézváros ciklusa visszafogottságával lett hangulatilag pontos és jelentős. Andó Mária pályájának zenitje felé tart, új mesterműveit várakozással várjuk Egerbe is, hiszen Petőfibánya, a nógrádi táj nincs messze Dobó István városától.

Andó Mária: Shakespeare-illusztrációk

Ladányi Judit képi rendszere

Ő építész és festőművész egy személyben. Jelenleg inkább fest, nem tervez, bár a pesti Galamb utcai Galéria, belső építészetének ő a szerzője. Műveit szerkeszti, nemcsak festi, ez az építész a festőben. Megtervezi a színek és formák szimmetrikus logikájával. Így lesz a kép belső táj, a lelkület álmainak tisztázott kivetítése. A Ladányi-kép – rendszer, s miközben a mondanivaló bonyolult, összetett, annak képi jele világos, áttekinthető. Élmény, emlékezés környezi a figurát, mely álomkép, nemcsak és nem elsősorban anatómia. Így kel életre Auguszta néni, aki valaki, aki elmerült, aki valamiképpen megmaradt, egy asszony a tömkelegből. Mindazonáltal a jellé tömbösített figura valami más is, többlet: Az ifjúsága. Elmúlt? Igen, a műben mégis fennmaradt. A Kék virágok c. festménye se egyszerű csendélet – jel a nyárból, jel az időből, a színes időből. Látszatra is tárgy csupán a Kalap az ablakban. Látszatra az, természetesen valóságosan is, mindazonáltal az élet testiségében, annak anatómiájában lelkület – olyan kalap, amely mögött ember áll -, az asszonyember általános alanya. Mindenki. Leglényege művészetének, arc poeticája, mondhatjuk filozófiája, hogy minden tárgyi, érzelmi és gondolati jelenség jellé tisztul, jellé sűrűsödik, az egész világ, ahogy művének címe is jelzi: Signum.

Ladányi Judit: Signum

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Galamb utcai Galéria

Színház, zene, tánc, Film

Abkarovits Endre

Három évtizede a népzene bûvöletében

Interjú Halmos Bélával, a táncházmozgalom egyik elindítójával

A véletlen úgy hozta, hogy alig néhány nappal az alábbi beszélgetés lezajlása után Halmos Béla Magyar Örökség Díjban részesült, méghozzá igen illusztris társaságban. Akik ismerik eddigi tevékenységét, azok nyilván örömmel fogadták a hírt, akik nem, azoknak pedig talán érdemes megismerkedni a hazai népzenei élet és a táncházmozgalom egyik vezető alakjával. Azoknak, akik mostanában csak kevésbé kísérik figyelemmel a mozgalom eseményeit, még mindig a Sebő-Halmos együttes említésekor ugrik be, hogy kiről is van szó. Pedig az már elég régen volt!

- Hogyan is kezdődött a történet?

-1972-ben indult a táncházmozgalom. Az első pesti táncház ötlete Novák Ferenctől származott, aki néprajz szakosként az erdélyi Szék táncaiból írta szakdolgozatát korábban, s a Bihari Együttesből elvitte tanítványait Székre, ahol még élő hagyomány volt a táncház. A biharisok úgy érezték egy idő után, hogy nemcsak színpadi táncok betanulásával kellene foglalkozniuk, hanem a próbák után, vagy attól függetlenül a megtanult táncelemek felhasználásával, immár szabadon improvizálva, saját szórakozásukra is járhatnák ezeket a népi táncokat. Erre más amatőr táncegyüttesek (Bartók, Vasas, Vadrózsák) tagjait is meghívták, de ezt a kezdeményezők továbbra is egy zártkörű klubnak képzelték el, ahova nem mehetett be csak úgy az utcáról akárki. Mások viszont úgy látták, hogy nyitni kell a népi táncokat nem ismerők felé is. Martin György, Tímár Sándor, Sebő Ferenc és Litkei István írt egy ilyen jellegű felhívást a többi együttes felé, de a Bartók Együttes magára maradt. Ők voltak azok, akik felvállalták, hogy tanítják táncolni a külsősöket is, és mi, Sebő Ferivel, mint az együttes zenészei partnerek voltunk ebben. Széki táncok tanításával kezdték Tímár Sándorék, mert azok – a legényest leszámítva – alkalmasak arra, hogy a táncolni nem tudók ezekkel próbálkozzanak először. Tehát maga a nyitott mozgalom a Bartók Együttes koreográfusainak, táncosainak, zenészeinek segítségével indult. Sebő Ferivel mi voltunk az első táncházi zenekar, majd – a jelenleg a Muzsikásban játszó – Éri Péter csatlakozott hozzánk. A Bartók Együttes volt az a műhely, ahol több későbbi vezető együttes zenészei tanultak (Virágvölgyi Márta, Jánosi András, ifj. Csoóri Sándor, stb.) Később több regionális központban tanfolyamokat szerveztünk táncházi zenészek képzésére.

- Említetted, hogy széki táncokkal kezdtétek. Talán a kevésbé beavatottak kedvéért érdemes lenne elmondani, hogy miért pont az erdélyi, s azon belül a széki volt a legalkalmasabb néptánc és népzene a táncházmozgalom elindítására.

- Az erdélyi zene más területen, más történelemmel alakult ki. A felvidéki a királyi Magyarország területén jött létre, bécsi klasszikus hatás érte, s egy csallóközi népzene sokszor műzenére vezethető vissza. Karakterében is különbözik az erdélyitől, sokkal több benne a műzenei elem, a műdallam. A táncházmozgalmat zenei értelemben is csak a székivel, a mezőségivel lehetett elkezdeni. Az volt egyszerre ismeretlen és érdekes, és mégis a “miénk” érzetű. Ha szatmárival kezdtük volna, az még nagyon közel volt a vendéglői cigányzenéhez. Nem a dallam az érdekes, hanem a stílus. Nem lehetett elkezdeni a gyimesivel sem, mert az meg túl primitív a mai fülnek. Csak a mezőségivel lehetett, mert az volt a legfejlettebb állapotban. A táncot illetően sincsen ilyen szépen letisztult, komplex táncrend máshol. Szék egyedülálló nemcsak a zene, a tánc, hanem elszigeteltsége, korábbi városi rangja, hiedelmei, szokásai, viselete, mezőgazdasági kultúrája miatt is. A városias civil szerveződések olyan gazdagságban és elevenen éltek még a hetvenes években is, hogy az ember nem hitte volna. Városi tudat és elszigeteltség is kellett ehhez.

- Tudjuk rólatok, hogy kezdettől gyűjtéssel is foglalkoztatok. De milyen zenét nevezhetünk egyáltalán magyar népzenének, elkülöníthető-e a magyar élesen a cigány, román, stb. zenétől? Mostanában olvastam olyan kritikákat, hogy még a táncegyüttesekben is előfordul, hogy cigányzenére magyar táncot járnak, vagy fordítva. A Szászcsávási Zenekart hallgatva, helyenként alig tudom megállapítani, hogy egy szám magyar, román, vagy cigány muzsika, s úgy hallom, ezzel nemcsak én vagyok így.

- Nincs zenei fajtisztaság a népzenében. A magyar zenei anyag sokszor a cigányok kezén maradt fenn. Eleinte voltak, akik csak a régi stílusú népzenét fogadták el, de nemcsak a színpadi alkalmazásnál nem lehet elkülöníteni, hanem már a népzenében sem. Az a széki, cigány halotti vigasztaló nóta, amit én a híres prímástól, Ádám Icsán Istvántól tanultam, az régi pentaton népdal, amit a székiek már nem használnak, a cigányok viszont igen. Akkor hát kié? A magyaroké volt, de most a cigányok használják. Erdélyben sokkal több a közös a különböző etnikumok zenéjében, mint a különböző. Nem attól jó egy kalotaszegi legényes, hogy román vagy magyar, talán picit más a ritmus, bár még két magyar táncos között is lehet ennyi eltérés. Bartókot még mindkét oldalról támadták, mikor román hatást vélt felfedezni a magyar népzenében, vagy fordítva, mára azonban világos, hogy Erdély speciális fejlődése miatt nagyon kevés a karakterisztikusan eltérő, csak magyar, vagy csak román tánc.

- Nyilván az is szerepet játszott, hogy bár a többi etnikum soraiból is kerültek ki zenészek, a muzsikusok többsége mégis cigány volt, akik igyekeztek minden nemzetiség zenéjét elsajátítani, s mindenkinek a megfelelőt játszani. Erre az egyik legkitűnőbb példa a kalotaszegi Fodor Sándor Neti, akinek idén, 77 éves korában a harmadik CD-je jelent meg, s mindhárom egyformán tartalmazza a különböző etnikumok zenéjét, méghozzá, szerintem, fantasztikus színvonalon.

- Ő valóban az egyik legzseniálisabb zenész, ráadásul nagyon jól is tudja tanítani azt, amit ő tud, ami nem minden zenészre jellemző. Ráadásul egy kitűnő előadóművész, aki autentikus előadóból vezető művész lett. Képes volt két éve a dohányzásról is leszokni, hogy amerikai fellépésein semmilyen egészségügyi probléma ne akadályozza. S olyan természetességgel lép fel a Philadelphiai Filharmonikusokkal egy színpadon, mintha addig nem főleg falusi mulatságokon muzsikált volna.

- Visszatérve a kezdetekre, hogy Sebő Ferenccel építészmérnök-hallgatóként kezdtetek foglalkozni a népzenével. Hogyan lesz valaki építészmérnökből a zenetudományok kandidátusa? Milyen családi háttérrel és zenei előképzettséggel lettél az első táncházi zenekar prímása?

- Gyulán születtem. Apám építészmérnök volt, a falukutató mozgalom tagja, anyám tanárnő. Öten vagyunk testvérek, mindnyájan tanultunk zenét, nyelveket. Mindegyikünk járt zeneiskolába, s valamennyien egyetemet végeztünk. A családnak értelmiségi baráti köre volt, s már gyermekként az élet minden fontos kérdésére helyes választ kaptunk szüleinktől. Az, hogy a népzene érték, ebben a környezetben teljesen evidens volt.

Klasszikus zenei alapműveltséget kaptam, először hegedülni és brácsázni tanultam, kamarazenéltem. A katonaságnál megtanultam gitározni. A Műszaki Egyetem zenekarában brácsa szólamvezető voltam. Sebő Feri évfolyamtársam volt, s a komolyzene mellett mindenféle zenét játszottunk. A Ki mit Tud?-ra klasszikus gitárral neveztem be, a Röpülj Pávára egyéniben magyar népdallal, Sebő Ferivel pedig balkáni zenével. Csak a magyar népdallal jutottam el a döntőig. A magyar népzenével való intenzívebb foglalkozáshoz a lökést egy diáktábori élmény adta. Az esti tábortüzeknél a más nemzetiségű fiatalok mind saját népdalaikat énekelték, csak mi, magyarok nem voltunk képesek erre. Ekkor határoztuk el Ferivel, hogy intenzívebben fogunk foglalkozni a magyar népzenével, bár eleinte a népdalok gitárkísérettel történő előadása nem váltott ki osztatlan elismerést.

- A táncházmozgalom közel három évtizede alatt annak folyamatosan aktív résztvevője voltál, több együttesben voltál prímás, jelenleg a Kalamajka együttesben játszol, s tartotok szombatonként táncházakat. Így közelről volt alkalmad látni a mozgalom népszerűségének alakulását. Időről-időre hallani olyan nézeteket, hogy a táncházmozgalom válságban van. Mi erről a véleményed?

- Nem értek egyet azzal, hogy válságban lenne a táncházmozgalom. A hetvenes években egy speciális társadalmi és politikai helyzetben született a városi táncház. Politikai-ellenzéki tartalma is volt, a magyarságért való harcnak egy formája. Olyanok is elmentek a táncházba, akik nem táncolni akartak. A táncok megtanulása egyébként nagy kitartást igényel. Szemben az inkább balkáni népekre jellemző lánctáncokkal, a magyarságra jobban jellemző páros táncok elsajátítása sokkal nehezebb. A falusiak se tudták ezeket egyformán jól járni. Zenészben, énekesben, táncosban egyaránt volt egy piramis. Például Kalotaszegen volt egy-két zseniális zenész, 10-20 kiváló, 200 jó, több száz gyenge.

Ha nem született bele, hosszú évek munkája, amíg az ember úgy megtanulja ezeket a táncokat, hogy élvezze is. A hetvenes-nyolcvanas években rengeteg plusz energia, fanatizmus segített abban, hogy olyanok is megtanulták a népi táncokat, akiknek ehhez nem volt igazából érzékük. Most már visszazökkent a helyére a táncház, mert az emberek nem politizálni akarnak azzal, hogy elmennek oda. Ráadásul, ha mostanában elmegy egy fiatal a táncházba, már nem biztos, hogy beleöli azokat a hónapokat, éveket, hogy megtanuljon táncolni, s különösen nem a páros táncokat. Ha egyáltalán rendszeresen választja ezt a szórakozási formát, könnyebb egy moldvai vagy balkáni táncházban gyors sikerélményre szert tenni, ahol egy dallamra egy néhány lépésből álló kombinációt kell csak megtanulnia, hamar közösségélménye is lesz, míg egy marosszéki forgatós elsajátítása lényegesen nehezebb, s ahhoz egy jó partner is kell. A páros táncos, hagyományos táncházba ezért manapság kevesebben mennek.

Amikor a táncházmozgalom beindult, nem sok más hasonló szórakozási forma állt a fiatalok rendelkezésére. Ma meg az Internettől a nagyszámú szórakozóhelyig van miből választani. Valamikor volt egy vagy két táncház, most meg számos magyar, valamint bolgár, görög, ír, stb. táncház között lehet választani. Ugyanez a helyzet a lemezek területén is. Valamikor megjelent egy-két lemez évente, ma óriási a választék. (Bár ez sok lemezbolt kínálatában nem mutatkozik.)

Nem olyan egyszerű tehát a dolog, hogy lefelé, meg felfelé ívelő divathullámok vannak. Csak mondják, hogy válság van, valójában nagyobb a választék, mind táncházakban, mind egyéb szórakozási lehetőségekben, s a fiatalság jobban megoszlik a különböző helyszínek között.

- A népdalok gyűjtésétől eljutottál azok tudományos feldolgozásáig. Tudtommal te vagy az első táncházi zenész, aki népzenei témából megszerezte a zenetudományok kandidátusa fokozatot. A Magyar Művelődési Intézet Népzenei Főosztályának főmunkatársa vagy, a Táncház Archívum vezetője. Televíziós műsorok szerkesztője, zenei rendezője is vagy, s mint már volt róla szó, változatlanul aktívan zenélsz, állandó táncházatok van. Hogy lehet mindezt győzni?

- Nehezen. A család és az egészség meg is sínyli időnként.

- De azért változatlanul fűti a lelkesedés. Péntek délután van. Valószínűleg utolsóként hagyjuk el a Magyar Művelődési Intézetet, ahol beszélgetésünk lezajlott, de még vár rá egy megbeszélés a másnapi televíziós felvétellel kapcsolatban. Javasolja, hogy menjünk együtt, s akkor még a metrón is folytatni tudjuk eszmecserénket. Kissé szégyellem, hogy ennyire feltartottam, de közvetlensége felbátorít. Így aztán még a metró kocsijában is arról vitatkozunk, hogy a televízió mennyire teszi meg a tőle elvárhatót a magyar népzene, néptánc népszerűsítése terén. De ez már egy másik téma!

HALMOS BÉLA

Fotó: Havran Zoltán

 

Murawski Magdolna

Rajtaütés

Finn filmek nagysikerű bemutatkozása Egerben

Több mint két és fél évtizedes hagyomány Egerben, hogy a Filmművészeti Nyári Egyetem keretében különféle nációk és alkotócsoportok mutatkozhatnak be az egri közönség előtt. Minden év július utolsó hetében összegyűlik az a nem túl népes közönség és egymástól tanulni vágyó szakmai csapat, melynek hobbija vagy nagy szerelme a filmművészet. A program fő védnöke Illés György operatőr, akit nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi filmvilág is jegyez. Nevét nem ismerni komoly műveletlenség volna, amúgy ő Egerben mindnyájunk Gyuri bácsija, aki ápolja szülővárosában gyökereit. Szóval minden évben hazajön és megajándékoz bennünket egyszerűnek tűnő, ámde mindig bölcs mondataival, félmondataival, melyektől hirtelen helyükre kerülnek a dolgok.

Az idei rendezvény sztárvendégei voltak a televíziózástól hamarosan visszavonuló Sára Sándor mellett a finnországi Pori város küldöttségével érkező filmes és nem filmes szakemberek, akik nagy meglepetést szereztek mindnyájunknak, akik ilyen vagy olyan okból nem sokat tudunk a finn filmművészetről. Északi testvéreink nyilván sejtették ezt, így olyan filmeket hoztak magukkal, melyek történelmi témáktól mai társadalmi problémákat boncolgató filmekig igen sokféle színt villantottak fel számunkra kissé rejtélyes és zárt világukról.

Ahogy a bemutatókat követő filmvita során Illés György megjegyezte, látható bizonyítéka a testvériségnek, hogy erényeink és hibáink is azonosak. Bár ezt ő szakmai értelemben mondta (fölösleges hosszak, ritmus, egy műnek több befejezése), mégis kézenfekvő rokoni vonásként konstatálhatta minden résztvevő, hogy a finn is idealista nép, rajong a nemes eszményekért, viszont hajlamos a pesszimizmusra, erősen kritikus hajlamú (mert igényes), ugyanakkor érzékenyen veszi a kritikát. Történelmünkben is közös, hogy többnyire nem hagytak élni bennünket, miközben az “élni és élni hagyni” elvét hangoztatták fennszóval. Igen sok párhuzamot lehetne még vonni a két nép között, de nem szeretnénk általánosításokba bocsátkozni, hiszen az tévutakra vezethet mindenkit.

A fesztivál egyik sztárfilmje az elsőként bemutatott Rajtaütés (Ambush) volt, Olli Saarela rendezte 1998-ban, és a II. világháború egy nevezetes eseményét, a finn Nagy Téli Háborút elevenítette fel. A mű olyan telitalálat és a maga nemében egyedülálló műremek, hogy képtelenség másként, mint szuperlatívuszokban beszélni róla. Maga a történet bárhol, bármely időben is játszódhatott volna, hiszen a szereplők és a történet is átlagosnak mondhatók. A jelentős történelmi tabló előterében egy katonatiszt és egy ápolónő szerelmi történetét kísérhetjük figyelemmel. Előbb közös táborban vannak, majd a háború során elsodródnak egymás mellől és csak nagy sokára találkozhatnak ismét. Hányan élték át mindezt a legutolsó világégéskor? Rengetegen, magyarok és nem magyarok. A mű nagyságát viszont az adja, ahogyan feldolgozták ezt az egyszerű történetet. És ez nemcsak rendezői erény, hanem kiváló operatőri munkára épül, ahogyan a háború döbbenetes képei teljesen életközelbe kerülnek. Erre ma már kiváló technikai berendezések állnak rendelkezésre, mégis elmondhatjuk, hogy nemcsak technikai bravúrról van szó, hanem az alkotó közösség nagyszerű csapatmunkájáról, melynek során a filmesek is egészen azonosultak a témával és a miliővel, lévén, hogy történelmük egy dicsőséges korszakáról van szó. Ezért érezhettük úgy, hogy mi magunk is egészen belekerültünk, belesodródtunk az eseményekbe, s hogy mindez bármelyikünkkel megtörténhetett volna.

Tudjuk, eddig is tudtuk szüleink, nagyszüleink, családunk történetéből, hogy mi minden történt a II. világháború alatt, de soha nem lettünk eddig olyan familiárisak a témával, mint ennek a filmnek a megtekintése során. Tudtuk, a papa, a nagypapa elment a háborúba, megsebesült, vagy elesett, esetleg megúszta, hogy a rokonok, ismerősök körében akadtak olyan lányok, asszonyok, akiket megbecstelenített a “felszabadító” szovjet hadsereg, hogy kegyetlen, véres harcok dúltak népünk és a támadók között, de nem éreztük azt a kiszolgáltatottságot, melyet a kerékpáros finn katonai csapat élt át, ellenséges közegben mozogva, bármelyik pillanatban célponttá válva.

A mű és a téma eredetisége mellett megragadó volt az a heroizáló ábrázolásmód, melynek segítségével a hétköznapi hősök valódi hősökké váltak a háború során. Manapság már kevesen tudják, különösen a fiatalabb generációk, hogy a finnek történetének ez az egyik legnagyszerűbb fejezete: győztesen kerültek ki a harcból (nem csoda, ha a szovjetek által diktált történetírás ezzel nem dicsekedett). Bár az alkotók elmondása szerint ezúttal nem erre törekedtek, hanem a szerelmi történet megelevenítésére, mégis megkapóan hazafias történet és ábrázolásmód ez a javából, mely ugyanakkor mentes mindenféle sallangtól, érzelgéstől vagy szépítéstől. Valljuk be, felszabadító, megkönnyebbülést okozó érzés ez, annyi hazug, sematikus és egyoldalúan torzító ábrázolás után, melyeket közel fél évszázadon át rákényszerítettek a szovjet uralom alá tartozó országok filmiparára, és amely minden heroizáló törekvése ellenére kifejezetten deheroizált témát és hősöket egyaránt.

A finn filmmel rokonítható Sára Sándor A vád c. filmje, mely hasonlóképpen MÁS ábrázolást nyújt a II. világháború véres eseményeiről. Különösen fontos ez a nagybetűs másság, amikor ezt jelszóként, kirekesztő módon használják olyasmire, ami nem is igazán az. Nos, Sára Sándor más típusú ábrázolása szintén abban rejlik, hogy a maga sajátos eszközeivel életközelbe hozott egy olyan történetet, mely a Magyar nők a Gulágon sorozatának egyik epizódját dolgozza fel. Egy magyar tanya életén keresztül mutatja be, hogyan történt a “felszabadítás”, hogyan rabolták ki, gyalázták meg és alázták meg azokat az embereket, akik szembe mertek szegülni az erőszakoskodó orosz katonákkal. Művészi titok, különös rejtély, hogyan lehet a világítással, a kameramunkával (Sára Balázs), és természetesen a színészek mesteri mozgatásával, “rendezésével” ennyire familiárissá tenni a nézőt mindazzal, amit színes kockákon vetítenek elé. Sára Sándor és Olli Saarela filmje azt a kontrasztot állítja elénk, ahogyan a finn filmben fokozatosan hőssé válik a csapatát vezető fiatal főhadnagy, míg a magyar filmben lépésről-lépésre mennek bele a szereplők megaláztatásaikba, melyek révén megfosztják őket emberi méltóságuktól. S valóban… “csupán” ennyi a különbség egy győztes és egy vesztes háború között.

A filmvetítéseket követő viták során sok izgalmas kérdés merült fel, jóllehet a vájtfülűekben hiányérzetet hagyott az a tény, hogy a viták filmesztétikai jellegüket veszítve egészen gyakorlatiassá váltak, és sokan, a filmesek közül is inkább a filmezéshez szükséges összegek előteremtésének mikéntjéről igyekeztek konzultálni külföldi kollégáikkal. Mindez kissé elszomorító. Nem a művészek, filmes szakemberek hozzáállása miatt, hanem mert egyértelmű bizonyítéka annak, hogy jelenkorunk nem kedvez a művészeteknek, elgyakorlatiasítja, lesilányítani próbálja, és így megfosztja valódi rendeltetésétől, az alkotásra koncentrálástól, a kiteljesedés lehetőségétől

A finnek szép eredményekről számoltak be viszont, és elmondásuk szerint ez az elmúlt 10 év újító törekvéseinek köszönhető. Finnországban 30 filmgyártó vállalat működik, melyből 15 játékfilmeket gyárt, évente 1-1-et. Ezek független cégek, TV-knek adják el a bemutatási jogot, ezenkívül alapítványok segítik munkájukat. Jelentős változást hozott, hogy “fiatalítottak”, már nem az idősebb generációk irányítanak, s hogy kifejezetten a közönség érdeklődését célozzák meg rendezéseikkel.

Jámbor Ildikó

István, a király – rockopera Egerben

A 2000. évi Agria Nyári Játékok műsorán Szörényi Levente – Bródy János rockoperáját mutatták be az egri színpadon, augusztus 18-án a millenniumi ünnep előestéjén az egri polgároknak tartottak egy előadást.

Most már tudható, hogy a Szörényi Levente – Bródy János szerzőpáros megalkotta az István a király folytatását Veled, Uram címmel. S amint a zeneszerző nyilatkozta, ez a két színpadi mű az Attiláról szólóval együtt zenei egységet, zenei trilógiát képez. Anélkül, hogy ismernénk a Veled, Uram tartalmát (hiszen az ősbemutatót augusztus 19-20-án tartják Esztergomban), elmondható, hogy a mű csíráit már az István, a király is tartalmazza.

A mai tizenévesek, a felnőtté váló nemzedék már teljesen ismertként hallhatta, és hallgatta áhítattal az István, a királyt. Pedig az idősebbeknek e rockopera sok mindent jelentett, jelenthetett: 1983. augusztus 20-án mutatták be Budapesten, a Királydombon Koltay Gábor rendezésében, Novák Ferenc koreográfiájával. A kiteljesedett Kádár-rendszerben jelenthette a politikai enyhülést, a nemzeti gondolatot, később filmre kerülve jelenthette a rendszerváltás igényét és megvalósulását.

A cselekmény váza a történelmi tényekre épül. István, szembenézve az európai kihívással elhatározza, hogy keresztény államot teremt, egységbe fogja az országot, leszámol a pogány lázadókkal, mindenekelőtt nagybátyjával, Koppánnyal. Ám ez a leszámolás korántsem konfliktusok nélküli. István felajánlja az országlást nagybátyjának azzal a feltétellel, hogy az a római kereszténységet vállalja. A darabban Koppány méltó ellenpárja a leendő királynak, vezetői erényei mellett bizonyos kompromisszumokra is hajlandó (hiszen Bizánc előtt meghajolt), ám a hagyományokhoz, a pogány szertartásokhoz ragaszkodik, a hit kérdésében hajthatatlan. Az alapműben tehát mindez benne van, a kor a helyszín és a rendezői elgondolás függvényében állíthatják elénk a történetet.

A 2000. év nyarán Egerben a Líceum szabadtéri színpadán egy látványos, mozgalmas és lélekemelő bemutató részesei lehettünk: az előadás alapgondolata: Képes-e a kereszténységet tudatosan vállaló leendő király maga mögé állítani népét, s ezáltal egységbe fonni az országot? Ezt az egységet pedig a lakosság erkölcsi felemelkedése hozhatja meg.

A kereszténység pedig sokak, és a magam nézete szerint is, ma a magyarság lelki, etikai, szellemi felemelkedésének egyetlen lehetséges útja. A kereszténység megtalálása és tudatos vállalása nem könnyű az egyén számára sem, a keresztény tudatossággal nevelt, de pogány környezetben felnevelkedő István számára sem. Az egri előadás Istvánja istenkereső fiatalember, aki a magyarok között elsőként éli meg ennek lelki konfliktusait. “Jöjj, Istenem, nyilvánulj meg nekem” – énekli a darab dramaturgiai fordulópontján, mintegy felülről várva megerősítést a már józanul elhatározott döntéshez (Megjegyzendő, hogy a budapesti Nemzeti Színházbeli előadás egyik liberális kritikusa az idézett mondatot badarságnak, idejétmúlt gyenge szövegnek tekintett).

A darabot Egerben több szereposztásban játszották: Istvánt, az egriek körében népszerű, tehetséges Hüse Csaba (és a Nemzeti Színház előadásában is címszerepet játszó Tóth Sándor alakította). Különösen Hüse játékában tetten érhető ez a sokszínűség, lelki árnyaltság. Réka, a pogány neveltetésű, de István szándékait megértő lány Kascsák Dóra, Ivády Erika és az ugyancsak a fővárosból a szerepre szerződtetett Auksz Éva játékával főszereppé avatta ezt a figurát.

Nehéz lehetett a klasszikussá vált királydombi előadás szereposztásához igazítani az egri előadást. Nem is mindenütt sikerült, voltak azonban olyan megnyilvánulások, melyek új színekkel gazdagították a darabról kialakított képünket. A három köpönyegforgató főúr szerepében Blaskó Balázs, Tunyogi Péter és Vókó János szellemes és sziporkázó összjátéka, a Saroltot, István anyját alakító Saárossy Kinga zenei igényessége, Jónás Gabriella játékának drámai ereje az előadás erényei közé tartozik. Finom iróniával állították színre a külföldieket: Gizellát (Dimanopulu Afrodité, Ivády Erika) és a német lovagokat (Nagy András, Balogh András, Sata Árpád). Koppányt Kalapács József lendülettel és erővel, Baráth Attila igényes zenei megformáltsággal állította elénk (de jobb volt Torda szerepében), Laborcot is két szereposztásban alakító színészek (Venczel Valentin, Bregyán Péter, Varsa Mátyás) a szokott klisék szerint jelentek meg a színpadon, nagyobb gondot fordított a rendezés Asztrik főpap kiválasztására: Réti Árpád emberi hitelességgel, Kelemen Csaba jó orgánumával tette hitelessé a szerepet.

Az egri előadás a megszokottól két ponton is eltért a keresztény - pogány ellentét jelentőségének fokozására az előadásba beiktattak egy áldozat-bemutasással járó pogány szertartást. Új elem volt a darab végén a magyar Himnusz megszólalása (rockosított formában). Ezt az összhatás erejét fokozó megoldást lehet vitatni, a Millennium évében azt gondolom, elfogadható és indokolt, miként az ország szimbólumainak felmutatása (korona, jogar, országalma) is.

Az egri előadás lelkes közönségsiker mellett zajlott a Líceum udvarán a 2000. év nyarán. S lehet, hogy hiányoztak a megszokott sztárok (Vikidál, Deák Bill, Nagy Feró), lehet, hogy a Horesnyi Balázs tervezte mediterrán (szentföldi?) díszlet sokakat megjegyzésekre késztetett, lehet, hogy mások másért fanyalogtak. A négy egri táncegyüttes (Szögi Csaba és Énekes István koreografálta) megmozdulásai átütő erejűek, a zenei összhatás (Aldobolyi Nagy György és Marik Erzsébet munkájának köszönhetően igényes és megragadó volt. Ezen a nyáron ezt az előadást nagyon szerette a közönség, s ha néhányan a címben szereplő óhaj megvalósulásának tekintették, már megérte.

 

Könyvszemle

Kaló Béla

Szellem és lélek régiói

Gondolatok Cs. Varga Istvánt olvasva

Az Írás szerint Isten a művészet és a művészi kifejező eszközöket is felhasználja áldásai, üzenetei közvetítésére. Őneki, mint a legnagyobb alkotónak van hatalma az alkotásra kiválasztott embereit Szentlélekkel betölteni. Ezt tette Bésaléel-lel és Aholiábbal, az ószövetségi szent sátor és berendezéseinek készítőivel a pusztában, és ezt teszi mindenkivel, aki a valódi segítség és a tiszta igazság közvetítésére kap megbízást.

Cs. Varga István új kötetében, a Szent művészet II.-ben immáron egyedül folytatja a korábbi, 1994-ben megjelent első kötet gondolatiságát, szellemi vonalát és elemző irányát. Míg ott több szerző közös gondolati síkja szervesül egységesnek tűnő egészbe, itt egyetlen kutató, nagyon sok olvasmányon átszűrt, alapos tárgyismerete tehet közkeletűvé sokáig elhallgatott dolgokat. A szakralitás a magyar irodalomban is fontos, alighanem az egyik legfontosabb vonulat.

De létezik-e vallásos irodalom? Pilinszky szerint a művészet alapvetően vallásos eredetű, s ha egyszer minden művészet valóban vallásos gyökerű, akkor vallásos irodalom voltaképp nem is létezhet a szent szövegek közelségében.

Cs. Varga idézi Pilinszkyt, de idézi Pierre Emmanuelt, Sík Sándort, Barta Jánost, Rónay Lászlót, s maga is úgy véli, “határozott különbséget kell tennünk a liturgikus művészet és az általában vett vallásos művészet között”. Maga a szakrális költészet ugyanolyan esztétikai értékmérők szerint ítélhető meg, mint más, témájában és gondolatiságában nem szakrális líra, tehát elsősorban is műnek kell lennie a szakrális ihletésű versnek, s csak másodlagosan vallásos ihletettségűnek.

Kis kitérő: vajon a szakrális irodalom körébe sorolható-e például a Nobel-díjas portugál José Saramago Jézus Krisztus evangéliuma című regénye, amely éppen a történelem részét alkotó, szakralizált múltbéli események megkérdőjelezését, vagy inkább újrafogalmazását jelenti. (Eszerint Isten talán nem is létezik, ennélfogva az egész európai civilizáció a semmin nyugszik. A szakrális és a profán, illetve a transzcendens és a földi párosítása nem idegen az ibériai írótól.) Ha esetleg ellentétes előjellel is: de igen.

De vissza: a szerző a magyar irodalmon belül vizsgálja a szakrális vonulatot – s úgy tűnik – van miből merítenie, sőt erős szelekció szükségeltetik, mert a Halotti Beszédtől napjainkig óriási a kultúranyag, s a tanulmányok szerzője sem törekedhetett teljességre.

A magyar történet és a sacrum egysége legteljesebben talán Kölcsey Himnuszában van jelen. A Himnusz nemzeti ereklye. (Kicsit szomorú, nem úgy, mint a franciáké, de hát ez törvényszerű.) Cs. Varga rendkívül átfogó és alapos tanulmánya minden mozzanatot érint, ami e verssel kapcsolatos. A keletkezési hely bemutatása, a himnuszköltészet általános jellemzése után a költemény teljes ívű elemzése következik.

Történelmi, összehasonlító irodalomtörténeti és nyelvi komplex analízis ez a tanulmány, amely rávilágít arra, hogy a vers lényege a történeti visszahelyezkedés révén a történeti magyarsággal való teljes érzelmi azonosulás. Ugyanakkor a történelmi bűnök vallásos felfogása (az eredendő bűn misztikája) mintegy feltételezi az újjászületés, a regeneráció lehetőségét is – Isten akarata szerint. A Himnusz egyszerre nyúl vissza az Ótestamentumhoz, s a sors görögös kategóriájához, azaz a zsidó-keresztény hagyományokhoz és az európai bölcsőt jelentő görög-latin civilizációs kultúrához.

Mária, Izrael leánya, “egy ő Ádám törzsökében minden üdvözítésre váró emberrel.”

Ismerjük életét, noha élete majdnem végig teljesen rejtett. Éva által a halál, Mária által az élet – Mária az élet anyja. Az Úr alázatos szolgálója, a názáreti Szűzanya, Fiának misztériumába rejtőzve, Isten szándéka szerint túllépi történelmi egzisztenciájának szerény kereteit. Az emberiség bölcsőjében hangzottak el a titokzatos szavak a Fiúnak anyjáról, aki el fogja taposni a kígyó fejét.

Credo Populi Dei: Isten népének hitvallása, a katolikus dogma szerint Mária az egyház anyja. “A Mária-kultusz koronként változó intenzitású, eltérő formájú, de az Isten-anya tisztelete a kereszténység integráns része” – vallja Cs. Varga István a kötet A Mária-kultusz költészetünkben című tanulmányában.

A magyar irodalom bővelkedik e kultusz által ihletett művekben, az Ómagyar Mária-siralomtól Adyn, Sík Sándoron, Rónay Györgyön át Szabó Ferencig. Máriának a kinyilatkoztatásban, a Szentírásban mintha két különböző dimenziója volna. Az első, amit ismerünk, ő Izraelnek egyszerű lánya, akiben Isten nagy dolgokat vitt véghez. Őt ismerjük meg Lukács és János evangéliumából. De ő az is, aki az Úr szolgálójaként egészen odaadta magát Fia személyének és művének.

“A föld megsegítette az asszonyt.”

Harsányi Lajos, Sík Sándor, Mécs László. Az átlagos fiatal, s irodalom után (még) érdeklődő sem hallhatott róluk, hiszen nevüket csak meg sem említették, még a felsőfokú intézmények magyar szakán sem. (E sorok írója gyermekkorában is csak nagyanyja olvasmányai alapján ismerte Sík Sándort, Reményik Sándort vagy Mécs Lászlót).

A magyar katolikus líra megújítói – írja róluk Cs. Varga. De mit jelenthet a megújított katolikus líra? A kiveszett jóságát az embernek, ahogyan Christine Busta osztrák költőnő fogalmazta -, a keresztényi alapgondolat egyetemessé tágítását.

A lelkiismeretről van szó, amely az embert nem csak felületesen akarja a jóhoz kötni, hanem mélyebben, Aquinói Szent Tamás szavaival: bonus is quantum homo – jó, amennyiben ember legyen, ne veszítse el az alapvető jót, amely az ember lényege.

In munere regali Christi – részesedni Krisztus királyi küldetésében, a keresztény számára valóságos részesedés lehet.

És akkor Radnóti. A Nem tudhatom történeti háttere. Cs. Varga szabadkozik: “Nem létezik megfellebbezhetetlen, örökérvényű és egyedül hiteles interpretáció”. A szöveg nem végpont a kutatónál, hanem kiindulópont. A zsidó származású költő, aki magyar költő volt. De milyen a kettős identitás? Egy zsidó vagy betartja az összes vallási szabályt, előírást és szertartást (amelynek látszólag semmi értelme), vagy agnosztikusan idegbeteggé válik – mondta valamely regény textusát idézve egyik zsidó ismerősöm. Radnóti elsősorban morálisan volt magyar, ahogyan morálisan volt keresztény is. Vált kereszténnyé. A Cs. Varga István szerint “egy csodálatosan tiszta és etikus lélek tengerszem-mélységű belső forrásaiból” nyerte interpretációját. A kettős világ duplán kettősnek bizonyult Radnóti esetében.

A barbárság szépségét tudja fölmutatni Sztravinszkij zenéjében, innen a Bartókkal rokonítható nagyság és modernség Fodor Andrásnak, Az ördög győzelme című Sztravinszkij-zene hatására írt versének elemzése már-már az ars sacra mélyrétegeit érinti, a komparatív műelemzést, melyben zene, irodalom, festészet – a művészet egyetemes és transzcendens jellege a szellem és lélek magas régióiban tett utazás után kerülhet a műélvező kegyelmi állapotba.

A tudós kutató Pilinszky Szent Lator-ját “golgotai képmeditációnak” nevezi, olyan költeménynek, amely “eszmélkedő elmélkedés a kereszthalálról, a megváltó isteni szeretetről, a barátság lényegéről.” Cs. Varga az irodalomtörténész, olvasó emberként is a legnagyobbakat, a gondolatilag (és technikailag) is a legjelentősebbeket veszi górcső alá, mintegy esztétikailag azonosul ezekkel a szellemi táplálékokkal, hiszen alapművek.

A patriotizmus (direkt így, per definitionem: cselekvő hazafiság, s távolról sem liberális fölfogásban: nacionalizmus) a magyarság igenlése ott van Cs. Varga István valamennyi dolgozatában. A patriótát elkötelezettsége nem egyszerűen az államához, hanem a jó államhoz fűzi. A zsarnokság hű szolgája nem jó hazafi. Cs. Varga semmilyen formájában nem (még felpuhult, gulyásos menüként felszolgált alakjában sem) méltányolta a diktatúrákat.

Kazinczyék óra hagyományosan úgy gondoljuk, hogy a magyar irodalmi nyelv magas színvonala közügy. Erre példa a Szent művészet második kötete. Ezekben a tanulmányokban a szellem és a forma, a gondolat és a nyelv egysége valósul meg.

Nem lehet szabályos recenziót írni Cs. Varga István könyvéről, csak margószéli gondolatok tömkelegét lejegyezni, hiszen annyira új és valóban hézagpótló munka született. Sőt, egy egész folyamat, egy egész tematika kezd itt körvonalazódni: a magyar szakrális irodalom teljességének bemutatása, annak igénye.

A Szentírás sugalmazott könyv, az isten ajándéka, s csak egyfajta alakjában irodalom (mégpedig a legmagasabb szintű), elsősorban a nevelés, az erkölcs, az esztétika szent forrása – fejti ki egy vele készült interjúban az irodalomtörténész professzor.

Ott, ahol megjelenik a végtelen szeretet, Isten szeretete önmaga megvetéséig (t.i. Krisztus megfeszítése) – szegényes emberi szavunk. De ha mégis van ilyen szó, s ezt bizonyíthatja a szakrális irodalom is, akkor azt ismerjük meg alaposan.

Cs. Varga István kitűnő, úttörő munkája ehhez megbízhatóan színvonalas iránytű.

(Magyarországért, Édes Hazánkért Kiadó – Xénia Kiadó, 2000)

Vecsési Sándor: Kurdra emlékezve

80x68 cm, olajtempera, farost

 

Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT ©

© 2000. SZEPTEMBER HÓ © X. ÉVFOLYAM 9. SZÁM ©

Millennium

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tartalomból:

IMRE LÁSZLÓ: Irodalom és küldetés

LOSONCI MIKLÓS: Vörösmarty hőskölteménye Egerről

ABKAROVITS ENDRE: Három évtizede a népzene bűvöletében

HUFNAGL KATALIN: Alfonz atya Kodály könyvéről

BENKÓCZY GYÖRGY: Egri emlékek

LÖFFLER ANDRÁS: Rendhagyó tudósítás