Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALOM, TÁRSADALOM, KULTÚRA ©

© 2000. OKTÓBER HÓ © X. ÉVFOLYAM 10. SZÁM ©

Tartalom:

Az idő sodrában…………………………...3

VERS, PRÓZA

Gérecz Attila: Örök arcunk……………….4

Farkas András. Töredékek III……………..5

Apor Elemér: Egy eltűnt bástya nyomában…………………………………6

Fecske Csaba: A Ménes-patak, Zörgő nádasokban, Otthon……………………….8

Tusnády László: Triptichon Szokolay Károlynak…………………………………9

Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXVIII. …………………………………11

Lelkes Miklós: Különös ősz, Csendélet…16

T. Ágoston László: A két Lenkey……….18

Gyüre Lajos: A halak is, Nosztalgia……..26

Apor Elemér: A tábornok, aki nem írt levelet……………………………… ……27

Oláh András: Fáj nagyon………………...30

Cseh Károly műfordítása………………...30

Domokos Sándor: A székely-kuruc…...…31

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

Cs. Varga István:

Tokaji Írótábor – 2000…………………...34

Hámori József: “Harc az ünnepért” – A magyar költészet változásai…………...…35

Cseke Péter: Tóbiás Áronnal – az együttgondolkodás asztalánál……………38

Losonci Miklós: Vörösmarty hőskölteménye Egerről II. ………………42

Pásztor Emil: “A magyar nemzet legnagyobb élő vértanúja”……………….47

Kaló Béla: Az arbiter és az “egyszeri szel-lemi tünemény”, Kis magyar reflexió…...50

Csiffáry Gergely: A másik Lenkey……...53

KÖZÉLET

Renn Oszkár: A túlcsordult börtön………56

Abkarovits Endre: Erdélyi tájakon………59

Benkóczy György: Egri emlékek II …….60

Lelkes Miklós: Gondolatok, aforizmák….67

Cserniczky Dénes: Válasz

Pásztor Emilnek……………………….…68

Löffler András:

“Nem pofázni, segíteni!”………………...70

Szíki Károly: Ki a magyar, ha még a magyar sem az?………………………….71

Murawski Magdolna: Hipokrízis

a köbön…………………………………..72

KÉPZŐMŰVÉSZET

Losonci Miklós: Csíky László karikatúra-szobrai nemzetközi mérlegen……………73

Cs. Varga István: Fotóművész –

látó ember………………………………..75

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET

Jámbor Ildikó: Felkészülés

a díszbemutatóra…………………………79

Murawski Magdolna: Ismét zene töltötte be a teret és a magyar pusztát……………….80

KÖNYVSZEMLE

Murawski Magdolna: A kommunizmus fekete könyve……………………………81

Első borító: 1956-os emlékmű, Eger

Fotó: Molnár István Géza

Hátsó borító: Millenniumi székelykapu, Máréfalva, Erdély

Fotó: Abkarovits Endre

Illusztráció: Fridél Lajos

IMPRESSZUM:

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

Szerkesztőbizottság:

DR. BITSKEY ISTVÁN

DR. CS. VARGA ISTVÁN

DR. LŐKÖS ISTVÁN

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1016 Budapest, Krisztina krt. 83/85. Tel.:1-3567-192

Tipográfia és nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/130; 36/412-688

Nyilvántartási szám: 76. 134/1997

ISSN 1417-7080

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

Októberi számunk megjelenését a következő szponzorok támogatták:

NEMZETI KULTUÁRLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA

NEMZETI KULTURÁLIS ALAP

AGRIA COMPUTER Kft.

RÁDIÓ EGER

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

MOLNÁR ISTVÁN GÉZA fotóművész, Eger

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,

Valamint az Északhír árusítóhelyein,

Budapesten az Ecclesia Köny- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál.

Az ország egyéb területein az újságárusoknál.

 

Az idő sodrában

Minden október három jeles évfordulóval hív közös emlékezésre bennünket, magyarokat. Igaz, a harmadikat csak mi, egriek ünnepeljük, mégis mindmáig az összmagyarság közös emlékeit és közös büszkeségét hordozza magán. Az 1552-es egri győzelem minden magyar tudatába beleivódva él, és ebben nemcsak a várvédőknek van oroszlánrésze, hanem irodalmunk kimagasló képviselőinek is.

Október 6-a a magyar történelem gyásznapjai közé tartozik, bennünk mégis felébreszti a nemzeti büszkeséget, lévén, hogy egy kis nép nagy túlerővel szemben is hősiesen helytállt. Velünk szemben ugyanakkor az aránytalan katonai fölény és az agresszív térhódító szándék, a nem éppen felemelő gazdasági önérdek, azaz gyarmatosító törekvések, valamint a kegyetlen bosszúvágy harcolt, és mindkét fél tudja, hogy nem az ellenfél nemes szándékai döntötték el a harc kimenetelét, hanem a fair play nem-ismerete vagy tiszteletben nem tartása. Ez később, a harc eldőlte után szemtől-szemben, fehéren-feketén megmutatta igazi arcát. Azt a ránk vetett tekintetet soha nem feledhetjük, és mindmáig emlékezünk rá, mikor szép, mutatós külsőbe, szép szavakba burkolt alantas hátsó szándékokkal találjuk szembe magunkat.

Október 23-án ehhez hasonlóan a túlerőtől meg nem rettenő, igazáért minden körülmények között kiálló ifjúságra emlékezünk, mely olyan történelmünkben, mintha a márciusi ifjak tértek volna vissza, hogy egy újabb szép fejezettel ajándékozzanak meg mindnyájunkat. Nehéz elfogultság nélkül beszélni a hősökről, hőseinkről, akár 1552-esekről, akár 1848-asokról, akár 1956-osokról van szó. Mikor gyerekeinknek tanítjuk történelmünket, tudnunk kell továbbadni ezt az érzést. A hősök tisztelete nélkül nincs egészséges nemzettudat és nincs egészséges emberi közérzet sem.

Mikor azzal a jelenséggel találkozunk, hogy ellenünk fordított honfitársaink megvető, lenéző, fitymáló megjegyzéseket tesznek ünnepeinkre, hagyományainkra, magyarságunkra, döbbenten vesszük tudomásul, hogy az elmúlt fél évszázad nemtelen “eszmeisége” él tovább tetteikben. Azok a nemtelen hagyományok, melyeket idegen érdekek által vezérelt és nem túl magas intelligenciájú személyek igyekeztek elterjeszteni. Ennek lényege a magyarságtudat letörése, tradícióinkkal szembeni ellenérzések keltése, hőseink deheroizálása, Isten trónfosztása, egyszóval minden nemes eszmény helyettesítése a lehető legnemtelenebbekkel. S hogy ez mire jó és kinek, az mindmáig rejtély számunkra.

Egyetlen értelmes és kézenfekvő magyarázat adódik a fenti jelenségre, jóllehet, ez is elfogadhatatlan a maga nemében. A mások sikereire féltékeny, a másokat folyton irigylő, együtt örülni nem tudó, lelkibeteg alkatú ember agyszüleménye az a fanyalgó és lekezelő stílusú eszmeutánzat, mely voltaképpen nem hoz létre semmit, csupán ártani és rombolni akar. A destruktív szándék, a mások helyére önmagát erőszakoló, erőnek-erejével is odatülekedő, szerencsétlen ember pedig eleve nem is jogosult arra, hogy mások helyét átvegye, lévén, hogy képtelen az értelmes alkotásra. Mások megsemmisítése, kisemmizése semmiképpen nem tekinthető alkotó tevékenységnek.

Amikor október 23-án fekete kabátban, szemforgató módon koszorúzni kivonuló kommunistákat látunk, mindig eszünkbe jut ez a romboló szándék. Amikor mindennapjainkban szembetaláljuk magunkat gáncsoskodásukkal, másokat érvényesülni nem hagyó, féltékeny szándékaikkal, a háttérben meghúzódó titkolt, ámde el nem titkolható törekvéseikkel, bennünket is emlékezésre hív az a történelmi tapasztalat, mely soha nem engedi elfelednünk – jóllehet, már rég megbocsátottunk nekik -, hogy kikkel is állunk szemben. Vajon felnőnek valaha is a szerepükhöz? A későbbihez…

Vers, próza

Gérecz Attila 1956 mártírja

Örök arcunk

 

Ha zárkám festeni kéne, a kép zord

lenne. A táj, faláról mint sötét

keretben kép, úgy lóg, de néha szép zöld

lángjaival fürtös főt hajt föléd.

Az ajtó komor szimbólum. Úgy képzeld,

mint végtelennek véges küszöbét…

S a középen, keresztbetett lábakkal

Kamil ül, mint szokott, szemben a nappal.

Remekmű, de mit csak úgy hevenyészett

az Isten lágy anyagból – gondolom -,

s most a fájdalommal lesz az enyészet

drágább, a végtelennel oly rokon

arcon, mint évszázados repedések

ifjú-mosolyú Buddha szobrokon.

Ül, mint kit a Sátán el sohasem nyer.

Ha élni kell, ily halálos az ember!

Ha élni kell, s az ember még halálos

angyalarcával egyszer visszaint.

Művészetünk, az egyetemi város

- amit fölépítünk -, a gyáraink,

s vén földünk vert, ráncos arca, hová

rozsszíjak hegén gyümölcsös árnya int

- lesz örök arcunk, s pár sosemhallott dal.

Más mi lehet itt még a magyarokkal?

Oly meztelenek és szánalmat keltők.

Takarnók őket, meg ne fagyjanak.

Zúzos lelkem óvná, mint téli szellők

belehelik a gyönge gallyakat.

Ha tél jönne és férgesét leszelnők,

talán, ha fáj is – nem maradna mag.

Szikrázzon hát lelkünkkel zúzmarásan,

csak századok szívébe fagyva lássam!

Sötétedik. Az alkony már szemünkre

gyújtogatja vöröslő mécseit.

A felhő, mintha hegykereszten függne

(ember nincs is, csak szenvedése itt),

sebet tajtékos oldalába ütve

az esti fény megváltó kése nyit.

Majd szétcsorog a vér, vádnál sötétebben,

s én megmosom arcom, s kezeim a sebben.

Kihűl a Szépség, homlokára alszik,

s majd bűnjelül hordja, ki nincs miért

lemeztelenítse az emberarcig.

A vers körülvesz, mint ezüstös vért.

Csak néha hagyjuk el, kemény a harc itt,

és elveszik, ki harcán győzni vélt.

Mind árad a vér, a kín, mint a tenger,

s föllebeg hátán a könnyebb: az ember.

Márianosztra, 1956

 

 

 

Farkas András

Töredékek

III.

Az aljast, tolvajt, jóllakottat

Saját ereje hergeli,

Folyton tervekkel van teli

És felsőbb ajtóknál kopogtat.

Ahol elmegy, véres nyomot hagy,

És azok tudják érteni,

Akikben él az érdemi

Ítélet s jel az elnyomottnak.

És jön a perc, gyorsan kimondják:

Az aljas népség, egy sereg

Egyéni jóért szédeleg,

Nem érti a népet, se gondját,

Vérben-pénzben gázol tövig,

Mígnem a semmibe lövik.

Apor Elemér

Egy eltûnt bástya nyomában

A Mária utcai kis gyaloghídon kell megállni, valahol a közepe táján, aztán visszafordulni, és föltekinteni arra a különös építészeti együttesre, arra a magyar paraszti fogalmazású dalmát tengerparti tájra, utca-utca fölé emelt házsorokra, házakra, amelyeknek építési, kialakulási törvényeit, települési lélektanát még senki sem mérte fel, s amiket összevéve úgy neveznek: Cifrapart. Cifrának elég cifra, az bizonyos, és éppen ezért nevezték el cifrának, mert olyan, amilyen.

Ennek a településnek az északi része a legérdekesebb, a Tetemvár. A Darvas utca itt zegzugokban fordul, majd a 44. számnál megtorpan. Onnan lefelé hanyatt-homlok meredek visz le az alatta lévő Pázsit utcába, s ha valaki nem tudna féket tenni a bokájára, vagy megbotlanék, a Cifrakapu valamelyik házának udvarán találná magát.

A Tetemvár maga – rejtélyes név. Egy-egy ilyen nevet nemzedékek adnak át egymásnak, s megesik, hogy az ötödik nemzedék már nem is emlékezik a névadó mozzanatra, eseményre, helyre. A Királyszékről még máig is átkúszott az időn a legenda, hogy a püspökséget alapító István király innen nézte a várbeli székesegyház építését. Hol lehetett ez a hely pontosan, ki tudja? A hagyomány az egervári vasútállomástól nyugatra eső területre gondol. Onnan be lehetett látni az építkezésre, kivált ha már a torony magasabb szintjén dolgoztak a kőművesek. Ezt a hagyományt már Tinódi Lantos Sebestyén is őrzi, imígyen:

Csuda szép helyen

Eger vára vagyon

Az völgyre fekszik

egy hegyoromzaton

Északra ellenbe

Királyszéki vagyon

Napkeletre egy nagy

magos hegy vagyon;

Arról benézhetnek

várban szabadon…

A Tetemvárról makula hír sincs. Hacsak az nem, hogy a régi gótikus palota pincéit a törökök börtönnek használták, s a börtönök valahol mélységes föld alatti üregbe nyíltak, oda taszították a szegény sorsú rabokat, akikért senki sem tudott váltságdíjat fizetni.

A történelem homályából előbukkan egy másik kérdés is: hová temették halottaikat az 1552-es ostrom török hadai? Mennyi török pusztult el a vár falai alatt, nem tudjuk. Egy Delalzade nevű krónikás ennyit mond: “A vár alatt elesett vértanúknak nincsen száma.” Tinódi így ír:

Szertelen nagy kárt

törökök vallának

Királyszékin, mert ott

nagy ágyúk hullának…

A halottakat sürgősen el kellett takarítani a falak alól, mert akadályozták volna a további ostromot és el kellett hantolni a tetemeket, mert szeptemberben és október elején még meleg az idő, s az elpusztult testek gyorsan oszlanak.

Az ostrom utolsó harmadában Dobót arról értesítik kémjei, hogy a török táborban pestis pusztít. Ez újabb tömeges temetést jelent. Több ezer főre tehető tehát a török halottak száma, amelyeket el kellett temetni. Hová? A Királyszéke övezetében? Kívül, vagy belül a várfalon? A Királyszéke felé tekint a vár Tömlöc- és Földbástyája, ahol a legkeményebb harcok folytak. Ennek a területnek minden négyzetmétere gyanús. Naponta ezrek és ezrek járnak ezen a területen. Eszébe jut-e valakinek, hogy régi holtak tetemein tapos, gondol-e arra, hogy miféle harcok fiai ölelkeztek itt a halállal évszázadok rétegei alatt? Az idők csukott ajkai nem válaszolnak.

A Tetemvár legmagasabb pontján, bástyaszerű apró fennsíkon, kis ház emelkedik, a Darvas utca 44. számú épület. Mellette fut le az utca nyugati meredekre s futna egészen a Cifra térig, ha nem állná útját a “Cifraiskola” magas, parti kerítése. Így csak a Pázsit utcába fut. Valamikor az iskolaépület északi fala mögött keskeny sikátor vezetett föl a Darvas utca említett meredek vonulatához. A bástyaszerű építmény alapja a Pázsit utca 10. számú ház kicsiny udvarán nyugszik. Ennek az alapnak tüzetes vizsgálata valószínűvé teszi, hogy itt a hajdani városfal egyik bástyája állt. A régi kis várost a Maklári kaputól (ma Szarvas tér) a volt káptalansor kertjei mögött, a Hatvani kapu, a Bazilika, Kisvölgy kapuja, Ráctemplom, Szent Miklós kapu (ma Ráckapu tér), Mária utca, Cifrakapu, Darvas utca vonalát körülölelő fal az első török ostrom idején még csak palánkmű volt, gerendák, deszkák közé döngölt agyag. A kőfal csak kevéssel a második ostrom előtt készült el. A falak mentén, azokhoz építve bástyák álltak. Ezeknek a száma a különböző egykorú metszeteken eltérő. Ezekről a bástyákról lehetett végigtekinteni a közbeeső falszakaszokat, ezért, ha irányát változtatta a fal, vagy a terep dombos-völgyes volt, szükségesnek mutatkozott oda bástyát építeni. A ma is álló, műemlékként megjelölt bástyáról (a régi nyomdaépület mellett) el lehetett látni egyrészt a Hatvani kapuhoz, másrészt a Kisvölgy kapujáig.

Annak a helynek, ahol ma a Darvas utca 44. számú ház áll, különös jelentőséget ad, hogy onnan el lehetett látni nemcsak a Cifrakapuig, hanem végig lehetett tekinteni a Ráckapu térig terjedő falrészt.

A Tetemvár utcánál indul dél felé az az emelkedés, az a “kisded dombhát”, amely a várban végződik. Vörösmarty írta “Eger” című eposzában, a város szépségét méltatva:

várkoszorúzta fejét kisded

dombhátra lehajtja…

A kisded dombhát a Tetemvár e pontján magasra szökik, s a támpillérekkel megerősített fal bástya benyomását kelt. Fokozza ezt a benyomást, hogy szélét nem övezi kerítés, szabadon áll. Kétségtelen, hogy ma támfal szerepét tölti be ez az építmény, de valószínűleg egy régi bástya alapján. Sváb Panni néni, aki errefelé lakik, s túl a hetvenen sok mindenre emlékezik, ma is Bástya utcának hívja ezt az utcát, mert régen ez volt a neve.

Fecske Csaba

A Ménes-patak

 

rekettyék közt fut a Ménes

kőbe botlik nagyot csobban

melege van már a napnak

megmártózik a habokban

kertek alatt úgy sötétlik

mintha gyötrő gondja volna

pedig könnyű fecskeszárny és

fürge pisztráng csiklandozza

valahonnét a hegyekből

érkezik az öreg este

megfürödne de röstelli

hogy izzadt ingét levesse

feljön a hold vízbe perdül

úgy csillog mint arany érme

egy öreg fűz kap utána

de a szél üt a kezére

 

Zörgõ nádasokban

fönn a nap mereng még

árnyat vet az emlék

ha félek majd elrejtőzni

szívedben szeretnék

a remény tilosban

amit féltek sok van

az ősz árva lelke bolyong

zörgő nádasokban

Otthon

álmodhatsz itt éjjel

mezítláb jár a csönd

és szívedben úgy ragyog

mint kagylóban a gyöngy

Tusnády László

Triptichon Szokolay Károlynak

1.

Kiáltás zeng a vak űrön keresztül,

jaj, földi utad te már nem találod;

virág elsápad, szív a búra rezdül,

harangszavú a hír, így zeng halálod.

Csend hull köréd, megdöbbenek e perctül.

Ó, mért vetetted le a lét-palástod?

Leveled itt áll, terved benne pezsdül:

könyvek titok-hadát még szinte járod.

A betű-erdőt vággyal hogy kutattad,

az ember arcát onnan felmutattad.

Az óra áll, könny hull, vak éjjel, éjjel.

Hogy mit látsz most, nekünk már nem beszéled;

patakzó szó az ajkadon nem éled,

de hited szóljon! Tudtad: az a fényjel.

 

2.

Pár napja még gyermekkorod idézted:

Corelli csendült tűnt csoda-világból;

jövőd szép terveit elémbe vésted.

Miért takar már tőle éji fátyol?

Fehér a papír, rajta szó-vetésed

már nem növekszik. Éj fodrú határból

szivárgó csönd kél. Ordas, vak enyészet

robog köréd az elmúlás honából.

Ne sértsen téged! Te azt megtagadtad,

szíved az örök értékeknek adtad,

és benne hitnek tiszta lángja égett.

Az életed példája felragyogjon,

és éppen tőle szív keserve fogyjon:

te tárj elénk reményteljes vidéket!

 

3.

Zene és vers a szívben olvad egybe,

belőle egy nép tiszta lelke árad,

jövőt építve, múlt kínját felejtve,

hallok, hallok hő titok-harsonákat.

Zendülj, ajak, most szép imát repesve,

űzd tőlünk azt a végzet szőtte fátylat!

A csodaszót sok bércünk visszazengje!

Jövőnk, vihar nem dönti büszke várad.

Jobbítsd a nemzetedet! – zeng zenében;

testvéri szív örök üzenetében

új hanggal búcsúzik ez a nagy ezred.

Te lét-kapun túl álmod egyre alszod,

a földi csatád végleg elviharzott,

de újabb utad bátran, bízva kezded.

 

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XXVIII.

Vadászéletem során számtalanszor történt már meg velem, hogy azt kellett mondanom: a vadászatban nincs törvényszerűség.

Hiába a sok éves rutin, az alapos szakszerűség, a higgadt körültekintés, mindezek ellenére rendszeresen történnek olyan dolgok, születnek olyan szituációk, akadnak olyan problémák, amire az ember nem számított, amire nem észült fel, amikor az elvárhatótól, a “sokéves átlagtól” oly mértékben térnek el az események, hogy azoknak épp az ellenkezője lenne a természetes. És vadászat vonatkozásában szinte mindenre vonatkozik ez a megállapítás.

Vonatkozik a vad szokására, viselkedésére. Hányszor, de hányszor adódik úgy, hogy szinte biztosak vagyunk a dolgunkban. Biztosak vagyunk, hogy az a bizonyos általunk már jól ismert vad hol, mikor és hogyan érkezik. Miért is ne lennénk biztosak benne, hiszen így tanultuk, számtalan helyen így olvastuk, a sokat tapasztalt öregektől is így hallottuk, és saját megfigyeléseink is ezt feltételezik.

És mégis!

Nem ott, hanem egészen máshol, nem akkor, hanem hamarabb vagy később, és távolról sem úgy, hanem egészen másképpen.

A vadászat eredményességére meg különösen vonatkozik. Gyakori eset, hogy jó szerencse kívánság, öregasszony és fekete macska látványa nélkül eljutunk a vadászat színhelyére, ahol a kezelt szórón már napok óta kiváló a vadmozgás. A szél iránya és ereje is optimális, azaz minden adott ahhoz, hogy joggal bízhassunk az eredményességben. Aztán a lővilág megszűnte előtt a biztató neszről kiderül, hogy az nem más, mint egy közeledő gombaszedő ember, aki éppen azt a területet járkálta be, azaz szagosította össze, ahonnét a beváltó disznót vártuk.

Aztán ezen megállapítás az apróbb, hétköznapibb, legegyszerűbb dolgokra is vonatkozik. A derült égből hirtelen lezúduló, tavaszi-nyári, mindent eláztató záporra, no, meg, amikor a biztosnak vélt magasleshez érve kiderül, hogy az elmúlt napokban minden használható oldal- és ülésdeszkát lefeszegettek róla és elvittek a közeli falu legszélső házaiban lakók, vagy a tanyáról kijáró kéttucatnyi kecske megtalálta a szórót, s az utolsó szemig felette róla a kukoricát, hangjukkal, szagukkal tönkretéve a terület nyugalmát.

Ám van olyan is, amikor a kiszemelt, lőhető bakot várva egy lényegesen erősebb, szebb és szintén lőhető bak sétál elénk, és még szerencse, ha a meglepetéstől, a csodálkozástól sikerül elejteni.

Vagy amikor nem várt módon a szokásostól eltérően, jóval a sötétedés előtt lőhelyzetbe kerülünk, mert néhány felelőtlen, de igen gusztusos süldő már a nyílt füves helyen turkálja a talajt cserebogárpajort keresgélve.

Különös meglepetések érhetik a vadászembert a meglőtt vad utánkeresésénél is. Itt aztán valóban elmondható, hogy nemigen van két egyforma eset, hogy itt aztán igazán nincs törvényszerűség, hogy itt a rutin nem működik.

Mert igen-igen bőséges és biztató vérnyomon elindulva is megtörténhet, hogy egyre kevesebb lesz a nyom, s több száz méteren követve a vadat, végül be kell látni, hogy sebe felületes, talán izmot ért horzslövés, s a vad sehol meg nem feküdve, sőt komoly emelkedőt is leküzdve örökre otthagyott bennünket. De abszolút biztató jel nélkül, egyetlen csepp vér nélkül is rátalálhatunk az élettelen vadra a rálövés helyétől nem messze. És van olyan is, amikor a legnagyobb meglepetésünkre, úgy rogy tűzbe, hogy meg sem mozdul többé.

***

A következő eset még akkor történt, amikor főszereplője, Zoli, még puska nélkül járta az erdőt az akkor már sok éve eredményesen vadászó jó barátjával, Bálinttal.

Május volt. Bálint a bakkal nem sietett, rendszerint üzekedéskor ejtette el. Most vaddisznóra vadásztak.

Ilyenkor a szezon elején még kevés a zavarás, a terület nyugodt, a vad bátrabb, s hamarabb indul el esténként a táplálék után. Sokszor még a sötétedés beállta előtt.

Egy jól kitaposott váltót állt el Zoli és Bálint, ahol a sűrű cserjés, iszalagos újulatból váltottak ki a disznók a lábaserdő irányába.

Zoli túláradó vadászszenvedélye, felcsigázott idegállapota kiült az arcára. Láthatóan izgult, amikor a sűrűben megmozdult a vad, már lihegett idegességében, s rendkívüli önuralomra volt ahhoz szüksége, hogy csendes mozdulatlanságát megőrizhesse. Úgy tűnt, hogy legszívesebben egy fadoronggal vagy egy szál késsel a kezében berohanna a sűrűbe és az egyre fokozódó, már-már kirobbanó feszültségét a vaddal való közelharcban csillapítaná.

Suttyó legénykorában a mezőszemerei határban igen eredményesen orvvadászott fácánra, nyúlra. A már akkor jelentkező s rohamosan erősödő érdeklődése a vadászat iránt roppant leleményessé tette a vad megszerzésének módszereiben. Működött ott minden, ami eredményes volt. A klasszikusnak számító hurok és csapda mellett a jól irányított bottal való nyúldobás bolt Zoli egyik specialitása. Az ilyenkor felbukott, de rendszerint síró, keservesen makogó nyúl azonnali elhallgattatása fontos dolog volt, azaz megszokta, hogy az elejtett vadhoz azonnal odaszalad.

A sűrűből nagyvad közeledésének roppanásai hallatszottak. Bálint kibiztosított puskával állt a fa mellett, és a sűrű széléről nem vette le tekintetét. Tudta, ott kell megjelenni a disznónak. Néhány másodperc múlva kibújt a disznó, de azonnal letért a kitaposott, addig használt váltójáról és fürge kocogással haladt a lábaserdő szélén. Bálint tisztán hallotta Zoli lihegését, s szinte érezte azt a vibráló, óriási feszültséget, ami majd szétvetette barátját. A disznó eközben távolodott, Bálint lövésre szánta el magát. Amikor a fegyver eldördült, a disznó alól mind a négy lába kiesett, s élettelenül elterült a földön.

S ugyanebben a pillanatban már ugrott Zoli is, és nyargalt a disznó irányába, annak ellenére, hogy Bálint megpróbálta visszatartani. De nem lehetett.

Mint ahogy a hatalmas tűzcsóva taszítja a rakétát, úgy űzte az elejtett vad felé Zolit az addig visszafogott, de most az éktelen fegyverdörrenés által kirobbantott mérhetetlen feszültség, vadászizgalom.

Letérdelt a jókora, három év körüli kan mellé és már feszítette is szét a száját, nyúlt bele s tapogatta agyarait. Majd boldog megelégedéssel felemelkedve lépett Bálint felé, aki akkor már szintén elindult.

- Megvan! Nagy foga van! Megtapogattam, kiáll vagy hat centi. Jaj, de izgultam! De megvan. Hála Istennek! Gyönyörű disznó! – hadarta fürgén még mindig a nem mindennapi esemény hatása alatt, s gratulálva csapkodta Bálint hátát.

Ám ekkor drámai fordulatot vettek az események, mert Bálint hatalmasat taszított Zolin, és elordította magát:

- Vigyázz! Ugorj onnét! Ül a disznó! – Zoli ekkor háttal állt a disznónak, így nem láthatta azt, amit Bálint. Bálint viszont nem tudott elég gyorsan cselekedni, azaz lőni, mert puskája a vállán lógott, előtte meg az örvendező, hadonászó, gratuláló jó cimbora.

S mikorra Zoli félreugrott és a fegyver tűzkész állapotban a célt kereste, az már nem volt sehol. Eltűnt.

Elment, vagy elszaladt, vagy ki tudja, hogy hová lett, mert többé nem látták. Soha többé. A hatás frenetikus volt. Hosszú másodpercekig döbbent tekintetek cikázták az üres tetthelyet, majd lassan-lassan Bálint elkeseredett bosszúsággal tudomásul vette, hogy bizony a kocogó disznót a szabadkézből leadott lövéssel gerinctüskén találta el, amitől az azonnal összerogyott, majd a néhány másodpercnyi sokkos állapotot okozó iszonyatos ütést, rázkódást kiheverve, kissé szédelegve bár, de teljesen egészségesen eltűnt a sűrűben. Eközben viszont Zolinak is eszébe jutott, hogy kissé elkapkodva cselekedett a lövés után. Sőt. Az izgalomtól és örömtől eddig kipirult, füligszáj boldog arca igencsak megsápadt.

- He, Bálint! Hát én tiszta hülye vagyok. Nézd már! Nem vagyok én normális. Én már a szájában nyúlkáltam az előbb. Azt hittem, hogy döglött. Mert tisztára olyan is volt. Ott fogdostam a fogát. Bálint! Ezek szerint ez élt. Biztosan élt, ha most meg elszaladt! Még jó, hogy le nem harapta a kezem vagy az ujjaimat. De ez még a gatyám is megszabhatta volna, azokkal az irtózatos agyaraival. Meg az. Mit a gatyám, ez mindenestől szétszaggathatott volna. Én meg bolond ott kapkodok, mint aki nem normális. Hát rágondolni is borzasztó. El ne mondd senkinek, de főleg Zsuzsimnak ne, mert menten kiröhögne, meg ki sem enged többé az erdőbe. Ne haragudjál már rám, drága Bálintkám, hogy ilyen mulya voltam, legközelebb majd visszafogom magam, ha még egyáltalán kijöhetek majd veled ezek után.

Kimehetett. Sőt pár esztendő elteltével az akkor már harmincas éveiben járó, örökvidám, nagydarab ember bekerült abba a nagyvadas társaságba, ahol Bálint vadászott.

Az azt megelőző időben sok-sok vad elejtésénél jelen volt Zoli, látott több zsigerelést, ő maga is nem egyszer segített abban, olyannyira, hogy önállóan is képes volt megoldani azt.

Mint önálló, “kész” vadász egy hónapja járta már az erdőt, amikor először került lőhelyzetbe. A szezon végéhez közeledett. Szarvastarvadra cserkelt Zoli aznap délután. A völgy aljában kanyargó dózerúton lopakodott, amikor az oldalban egy lassan, nyugodtan vonuló szarvasrudlit vett észre. Megtorpant, távcsövezett, gondolkodott, kombinált. A jó humorú, ízesen beszélő, kedves ember az azt követő eseményeket a következőképpen adta elő:

- Állok ott kővé dermedve, számolom a szarvasokat. Sok volt. Mit tudom én, mennyi, de sok. Lassan mentek, de felfelé. Már majdnem a gerinc alatt voltak, amikor eszembe jutott, hogy mit lesek én itt, mint egy béna koldus, hiszen én már vadász vagyok, vállamon a puska, a sajátom, hiszen én ebből már lőhetek is, ha akarok. No meg, ha tudok. Ettől aztán úgy elkezdett lötyögni a szívem, hogy ugrált bele az ádámcsutkám is. Közben a legelső már át is bukott az élen, a többi meg lassan utána. Gyorsan kifundáltam a haditervet. A túloldalon fiatal vágás van, ezek oda mennek csipegetni. Szelem felőlük fúj, én itt felmegyek az élre, és onnét majd meglátom, hogy mit tehetek.

Nekiugrottam az oldalnak, s mint a zerge, nyargaltam felfelé. A feléig. Mert ott elfogyott a szufla, s úgy lihegtem, hogy azt hittem, elájulok. Mondom is magamnak: ne te ne! Nem lesz ez így jó, mert ha fentről lőnöm kell, nem bírok, mert úgy remegek. Lelassítottam és nyugtattam magamat. Óvatosan tipegtem, nehogy észrevegyenek. Ott voltak. Úgy, ahogyan gondoltam. Már ennek is nagyon megörültem.

Hej, ha most látnának a cimborák! Egyedül vadászom. Szarvasra. Ó, Istenem, de régen is vágyakozom már erre! No, ahogy ezeket végiggondoltam, látom ám, hogy a szélén ott áll egy olyan kisebbforma magában. Az nekem jó lenne – villan át az agyamon. De messze volt. Közelebb kellett lopakodnom. Visszabújtam a domb mögé, s a gerinc alatt közelebb csúsztam vagy harminc métert. Megint kilestem és láttam, hogy innét már menni fog a dolog. Innentől már nem igazán emlékszem pontosan, hogy mi hogyan történt, de odasimultam egy vastag fához, azután meg leültem, a térdemre támasztottam a könyökömet, s megcéloztam a lapockáját. Oltári szerencsém volt. Ugyanis idegességemben elfelejtettem kisnellerezni, s a dörrenés pillanatában jutott csak eszembe, hogy mi a fene lelte ezt a ravaszt, de nehezen sül el. De elsült, a szarvas meg szegény ugrott kettőt, és eldőlt. Jaj, Istenem! Ezt meglőttem – mondom magamnak, de úgy remegtem, hogy felkelni sem bírtam. Ültem ott vagy negyedórát biztos. Rágyújtottam, s amikor a cigaretta végéhez tartottam az öngyújtót, akkor láttam, hogy remeg a kezem. Úgy ugrált a láng, mint karmester kezében az a vezénylőpálca. Aztán odamentem, megsimogattam, és nagyon örültem. Életem első nagyvadja feküdt a terítéken. Ezek után, ahogy tőletek láttam, hozzákezdtem a zsigereléshez. A hátizsákhoz letámasztottam a kiürített puskát, elővettem a késemet, odaléptem az ünő farához, és egy erőteljes mozdulattal hanyatt fordítottam. Mind a négy lába maga alá volt húzva.

Amikor fölé hajoltam és a kés már a hasfalán volt, hogy belevágok, az a szerencsétlen pára – persze, akkor már rég eszméletlenül, de még a benne pislákoló élet, vagy inkább ösztön utolsó leheletével, lendületével, mind a négy lábával, irtózatos erővel kirúgott. Mintegy az utolsót rúgta. Ezzel szegénynek vége is lett.

De azt hittem, hogy nekem is. El tudjátok képzelni, ahogy ott állok fölé hajolva, komoly terpeszállásban, kezemben a késsel, hogy életem első vadját kizsigereljem, amikor az tiszta erőből, teljes lendületből élete legutolsó mozdulatával engem megrúg. De nem akárhol. Ott. Pont ott. Telibe kapta. Ahogy felüvöltve kihomorítottam, azzal a mozdulattal repült ki kezemből a kés, de jobb is, mert a következő pillanatban mindkét kezemmel a rúgás helyére kaptam, majd összegörnyedve eldőltem és ott nyüszítettem a szarvasom mellett. Fetrengtem kínomban, még a hasam is hasított bele, s először bizonyisten arra gondoltam, hogy de jó, hogy már van két szép gyerekem, mert akkor azt hittem – de komolyan ám -, hogy nekem, legalábbis abból a szempontból visszavonhatatlanul végem van. A szememből dőlt a könny, hányingerem volt, és legalább két percig nem bírtam lábra állni. Ugye, előttetek a kép? A lőtt szarvas, meg a vadász. Ott párhuzamosan egymás mellett. Azzal a különbséggel, hogy neki már nem fájt semmi. Nem úgy nekem. Amikor végre felültem könnyek közt bár, de röhögtem kínomban. No, mondom! Még szerencse, hogy ezt nem látta senki. Évekig nem mertem elmesélni senkinek, úgy szégyelltem magam. Ez így történt. Szó szerint. Az első nagyvadam revánsot vett. Csaknem agyonrúgott. De bosszút állt, az biztos. Keményen. Azóta minden zsigereléskor eszembe jut ez az eset, no meg az is, hogy egy hétig vizesruháztam a rúgás helyét.

Lelkes Miklós

Különös õsz

A szilva édes kékje meghasadt,

míg légbe szállt fehér láng-pillanat,

s arany tűz lobbant ág-árnyakon át, -

észrevétlen kitágult a világ.

Legszebb az ősz, ha benne nyár vakít,

s míg tücsökhúr sírja fájdalmait,

s nagy tükörben szívnek könnycsepp zenél, -

őszi nyárból szemedbe néz a tél.

Legszebb az ősz, ha benne végtelen,

s fénnyé lesz minden, addig fénytelen,

s a lelkeken új táj ragyogtat át

egy gyönyörű és kegyetlen csodát,

mikor pogány, s nem-pogány istenek

átölelik hitetlen szívedet,

s az elmúlásra égő méz csorog,

s az almafákon édenkert-dalok.

A legszebb őszben nyár, s hóarcú tél,

a legszebb őszből életünk zenél,

volt-életünk, fájó tücsök-magunk,

s végül hullt levél szélén hallgatunk.

Különös ősz ez. Arany tűz lobog,

s a boldogok is boldogtalanok.

A nagy tükörből könnycsepp sír, zenél,

s az ágsötétbe belekap a szél.

Most keresem seholsincs-életem,

hogy szilva kékje mesélget nekem.

Mesél, de édes kékje meghasad,

míg légbe száll fehér láng-pillanat.

Különös ősz! Benne a végtelen,

de csak véges dalol neked, nekem:

sajgó tücsökhúr, tükrös könny-zene,

elmúlások mosolygós istene.

 

Csendélet

 

Ajkakon ájtatos szó,

fehér bárány-ima,

s hátul bevonul csendben

az ukrán maffia.

Az Ördög lelkeket vesz,

de most már válogat.

Teheti. Annyi lélek

vár dollár-álmokat!

Múltat átfest a festő:

bérrabszolga-jelen.

Nyerít Marlboro country:

- Győzelem! Győzelem!

Gyűl a papagáj-népség.

A felvett film pereg.

Színes tollak. A csőrök:

ismétlőfegyverek.

Lent szívre rátapos még

vágtató, vad pata.

Fent meg Marlboro country

akciócsillaga.

Jár, mint a kacsa segge,

a reklámmuki száj,

s a kacsás étteremben

hamburger rátalál.

Elégedett az Ördög.

Gúnyosan mosolyog:

- No, most az együgyűek

biztosan boldogok!

 

 

 

 

T. Ágoston László

A két Lenkey

(regényrészlet)

Látogatás a cellában

Nyolc napig kuksoltak a nyirkos, bolháktól, poloskáktól nyüzsgő kazamatában. Reggel már kaptak enni; ütött-kopott pléhbögrében kávénak nevezett löttyöt osztott szét köztük két őr, és adtak hozzá komiszkenyeret is. Ha nem lettek volna annyira éhesek, talán a patkányokat hizlalják vele, de így az utolsó morzsát is jóízűen elfogyasztották. Reggeli után az egyik katona megfogta a fáklyát, és kifelé indult vele. Olyan sötét lett e helyiségben, hogy az orrukig se láttak.

- Tizedes úr! – szólt utána az egyik rab. – Nem lehetne itt hagyni azt a fáklyát?

- Nem – mordult rá a katona, de aztán meggondolta magát. – Hogyan szólított engem?

- De hiszen tizedes a rangja, nem?

- No, de azt mondta: tizedes úr…

- Igen. Miért baj ez?

- Egyáltalán nem baj, sőt… aki így szólít, azzal akár tárgyalok is. Mennyit ad, ha itt hagyom a fáklyát?

- Adok érte két hatost.

- Lássa, kivel van dolga: háromért itt hagyom.

- Köszönöm, tizedes úr, de ha szerez nekünk tíz szál gyertyát, meg egy doboz gyufát, adok érte egy forintot.

- Én megszerzem, de ha becsap a fogoly úr, az Isten legyen irgalmas Önhöz!…

Így jutottak gyertyához, s abból tudták, reggel van-e, vagy este, hogy éppen milyen löttyöt adagoltak a bádogbögrébe, vagy a pléhcsajkába. Hiába tiltakoztak az embertelen bánásmód ellen, az őrök csak nevettek rajtuk. “A kötélen majd befogják a szájukat”, mondogatták. Egyedül a tizedes méltatta őket némi szánalomra, hiszen ha kivégzik a klienseit, oda a jó üzlet. Ki fog neki egy szál gyertyáért hat krajcárt fizetni? A nyolcadik napon széles mosollyal nyitott be a vasajtón.

- Jó hírt hozok, fogoly urak. Éppen most hallottam, hogy az országgyűlési képviselőket elszállítják Pestre. Az ő börtönük a földszinten van, és ott vannak tábori ágyak is. Holnap átköltöznek a helyükre.

- Ezért a hírért kap egy forintot, tizedes úr! – ugrott talpra az egyik fiatal tiszt, és a katona markába nyomta a pénzt.

A hír igaznak bizonyult, másnap reggel valóban átköltöztették őket egy földszinti cellába. Az ablakon besütött a bágyadt novembervégi nap, deszkapadló volt a talpuk alatt, és a vaságyon szalmazsák… Ilyen kényelemről álmodni se mertek a kazamatában. És mindennek a tetejébe még megjelent Urticka főporkoláb, és azt mondta, hogy másnaptól az ítéletek meghozataláig kijárhatnak a kantinba vásárolni. Természetesen csak kísérettel, de hát ez is óriási kegynek számított. Még kályhát meg fát is kaptak, hogy befűthessenek. Mindez földöntúli boldogság lett volna, ha a ruhájukban átszállított bolhák, poloskák nem csíptek volna olyan kegyetlenül. De néhány nap múlva ez a gond is megoldódott. A várőrség havi ellátmányával érkezett Bécsből húsz font bolhapor. Mindenkinek meztelenre kellett vetkőznie, s a katonák egy zsákból marékszámra szórták rájuk a kellemetlen szagú mérget. Aki éppen nem volt nekik szimpatikus, estig köpködhette a bolhaport, de végre nyugodtan alhattak.

Egyik reggel, amikor éppen a tizedes volt szolgálatban, Lenkey Károly utána szólt:

- Tizedes úr! – mondta titokzatos arccal. – Adnék húsz forintot, ha segítene nekem.

- Kicsoda az úr, hogy ilyen sok pénzt ígér nekem? És miért?

- Lenkey Károly őrnagy, vagy ezredes, ahogy kívánja.

- Az én nevem Karl Grüber – mutatkozott be ő is. – Maradjunk a Lenkey úrnál. Szóval mit kell szereznem?

- Hírt. Azt mondják, itt van az öcsém, Lenkey János. Tábornok volt a magyar hadseregben. Valahol itt kell lennie…

- Csak nem az az őrült tábornok a negyvenkilencesben?

- Őrült? Gondolja meg, mit beszél, tizedes!

- Nekem mindegy, csak mondom, hogy van ott egy magas, vékony ember, azt mondják, Galíciában volt huszárkapitány. Azért nem tudták kivégezni a többivel, mert megőrült.

- Istenem... János… - szürkült el az ezredes amúgy is sápadt arca. – Mi történt vele?

- Nem tudom, nem is az én dolgom. Én csak egy éjszaka voltam őrségben a cellája előtt, de nem is kívánkozom oda többé…

Délután Perczel zavartan ült le Lenkey mellé az ágyra, és barátságosan átfogta a vállát.

- Kint voltam a kantinban és német tisztekkel beszélgettem, Károly – mondta halkan. – Kérlek, légy erős! Él az öcséd, itt van a közelünkben. Nem végezték ki, mert…

- Tudom, megőrült szegény. A negyvenkilences cellában őrzik.

- Igen. Sokat töprengtem, mit tehetnénk érte, de…

- Látnom kell őt, érted? Bármi áron! – ugrott talpra indulatosan Károly. – Semmit sem hiszek el addig, amíg nem beszéltem vele. Nem lehet igaz, hogy megőrült.

- Csillapodj! Megpróbálom elintézni, hogy bejussunk hozzá. Én is veled tartok. Ha van egy kis emberség a profoszban, nem tagadhatja meg az engedélyt.

Három nap múlva két katona jött értük. Egyenesen a negyvenkilences cella elé kísérték őket. Hamarosan megérkezett Urticka, meg Böhm főorvos is, és megnyílt a szánalmas cella ajtaja. A főfoglár mintegy bocsánatkérően nézett Lenkeyre, és így szólt:

- Sajnálom, kapitány úr, hogy ilyen szánalmas körülmények között kell viszontlátnia az öccsét, de mi nem vagyunk berendezkedve a betegápolásra. Kórházba kellene vinni szegényt. – Aztán észbekapott, hogy az orvos is osztrák tiszt, s biztos, ami biztos, gyorsan hozzátette: - Mert ugye, az ellenség is csak ember…

- Mi megvárjuk Önöket itt, a cella előtt – mondta az orvos. – Bízom benne, hogy az Ön jelenléte jó hatással lesz a betegre.

Károly és Perczel Antal tétován léptek be a helyiségbe, János az ágyon feküdt, nyakát a lavalet vasán nyugtatta. Olyan ágy volt ez, amelyhez le lehetett bilincselni a beteget, ha dühöngött. A nyakát is vasbéklyóba helyezték, így aztán magán kívül semmiben sem tehetett kárt. De már nem is volt a cellában semmi, amit összetörhetett volna. Az ablaktáblák üveg nélkül tátongtak, a kis vaskályha csövek nélkül, széttörve hevert a sarokban egy összetört szék társaságában. Mosdótál helyett egy dézsára emlékeztető kis faedény árválkodott a fal mellett. Szennyes víz bűzlött benne. A koszos, mocskos padlón szakadt alsónemű, ételmaradék, és a mosdatáshoz használt koszos rongyok hevertek. A tábornok mintha észre se vette volna, hogy rajta kívül tartózkodik még valaki a cellában. Meztelenül, összezsugorodva feküdt üres szalmazsákján, s a vas mélyen belevágott sebes, vérző nyakába. Szemét a mennyezet egy pontjára szegezte, mintha ott látott volna valamit.

- János, drága öcsém! Én vagyok itt, Károly, a bátyád – lépett közelebb az ezredes. – Nem ismersz meg?

Mintha nem is hallotta volna, tovább bámulta a mennyezetet. Üres tekintete sem fájdalmat, se más emberi érzést nem árult el. Károly betakargatta az ágy végében heverő durva lópokróccal, de rögtön lerúgta magáról a takarót.

- Istenem, adj erőt a szenvedőnek! – fohászkodott a bátyja, s elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. – Hogy lehet egy embert ilyen állati sorba taszítani, hiszen a kutyámat is szégyellném ilyen mocskos ólban tartani!? János, egyetlen öcsém, az ég szerelmére, felelj, vagy csak ints, hogy megértetted a szavaimat!

De János nem felelt és nem is intett. Aszott keze mozdulatlanul pihent múmiává sorvadt teste mellett, és megszállottan bámult a magasba.

- Látod, barátom, ez az ember néhány hónappal ezelőtt még a legigazabb harc dicső tábornoka volt – fordult Perczelhez. – A bátyád seregének legjobb lovas parancsnoka… Most élő halott, a szavaimat se érti. Nézd a testét: nincs olyan porcikája, amelyet ne borítanának gennyedő, mély sebek! Senki se szánja meg, senki se kötözi be? Hát mondd: emberek ezek?! Látom, őt erre ítélték, hogy élve rothadjon el ezen rozzant vaságyon. A társai legalább emelt fővel, büszkén haltak meg, a nevüket följegyzi a történelem… Ő nem érdemelt volna ugyanilyen dicsőséges halált? Ó, te magasságos ég, hát itt már az Isten se ismer igazságot?! De ne félj, öcsém – fordult ismét János felé – megszabadítalak, ha addig élek is! Nem tűrhetem, hogy egy Lenkeyt így meggyalázzanak!

Perczel látta, mint szökik a vér barátja arcába, s komor tekintete valami ütleget keres. Megragadta hát a karját, és nyugtatgatva kifelé vonszolta.

- Nyugodj meg, Károly, az öcséden már úgysem segít, ha magadra haragítod a profoszt! Majd eljövünk máskor is, amikor jobb állapotban lesz János, meg te is higgadtabb leszel.

- Higgadtabb? Hát nem látod, mit művelnek vele?

A főporkoláb és az orvos vajmi keveset érthetett a magyar szóból, de az emelt hang nyugtalanította őket. Beküldték hát az egyik őrt, nézze meg, mi történik. Amint belépett a katona, János – akár egy védtelen állat – fölült az ágyon, vékony karjával hadonászni kezdett, és mutáló fejhangon kiabált:

- Gyilkos! Gyilkos! Az ördög küldte. Megette az ebédemet. Megszúrt. Megöl. Nem akarok fürödni! Nem akarok fürödni! Mindenkit megöl. Meghalt Károly. Nem én öltem meg, te vagy a gyilkos! Serafina, segíts! Senki nem segít… Istenem…

- Uraim, fáradjanak ki! – mondta az őr. – Letelt az idő.

- Menjünk, Károly – vonszolta magával Perczel -, majd máskor is eljövünk.

- Istenem, miért hagyod így szenvedni szerencsétlen testvéremet? – tört föl az ezredesből a keserűség, és ökölbe szorult a keze. – Szólítsd inkább magadhoz, de ezt ne tedd vele!

Böhm doktor látta, mennyire fölkavarta Lenkeyt öccse reménytelen állapota, magával vitte a várispotályba, és beleerőszakolt valami nyugtató folyadékot.

- Tudom, nem könnyű elfogadni a változtathatatlant, kapitány úr _ mondta a főorvos -, de jobb, ha tudja: az öccse gyógyíthatatlan beteg. Én igazán mindent megteszek, amit a szabályzat, meg a várparancsnok úr megenged, de sajnos… - és széttárta a karját.

- Miért nem küldik kórházba?

- A törzshadbíró úr fölterjesztette a kérelmet Haynau táborszernagy úrnak. Ha engedélyt kapunk rá, átküldjük a nagyszombati katonai otthonba. De az állapotán ez sem fog javítani. Amint láthatta is, ő már alig van kapcsolatban ezzel a világgal. Már engem se ismer meg. Két hete még voltak világos percei, de akkor is önmagát vádolta a világ bűneiért. A családjával szemben is megfoghatatlan bűntudat gyötörte. Önt halottnak hitte, s azt mondta, ezért is ő a felelős. Papot kért. Elküldtem hozzá Eduárd Marchot várkáplán urat, aki meggyóntatta, megáldoztatta. Ettől megnyugodott egy kicsit. Másnap elújságolta nekem, hogy meggyónta a bűneit Claisance-nek, Magyarország prímásának. Maga az Isten is leszállt hozzá legmagasabb trónusáról és megáldotta őt. Ettől kezdve velem se nagyon állt szóba, csak magában beszél. Hol az Istennel társalog, hol az ördöggel. Egyszer azzal fogadott, hogy nyulak laknak a mellében, máskor gyerekek költöztek bele, aztán meg az ördögök. Legutóbb például azt mondta, hogy elvesztette a szeme világát, mégis mindent lát, mert a testét mennyei fény övezi, mint a szentekét. Ha bemegyek hozzá, betakarja a fejét és nem válaszol egyetlen kérdésemre sem. Teljesen eltompult, egyedül a védekező reflexeiből maradt meg valami… Megpróbálta szóra bírni Novák Imre polgári orvos kollégám, meg Hugelmann ezredorvos úr is, de reménytelenül. Sajnos, nem tehetünk érte semmit. Itt az orvostudomány hatalma véget ér…

- A sebeit se kötözhetik be?

- Többször bekötöztük, de letépi magáról a kötszert. Nincs mit tenni, várjuk a felsőbb utasítást.

- De hát végtére is, mikor viszik el?

- Nem tudom, kapitány úr. Én csak orvos vagyok, nem kenyerem a politika.

- Meztelenül fekszik az ablaktalan cellában… Éjszakánként már fagy odakint… Legalább azt engedjék meg, hogy téli ruhát vegyek neki!

- Megértem az aggodalmát. Beszélni fogok Urticka őrmesterrel, hogy átadhassa neki, bár félő, hogy azt is letépi magáról.

- Köszönöm a jóindulatát, doktor úr. Ha bármilyen keveset is enyhíthetek szegény öcsém kínjain, meg kell tennem.

- Igen, kapitány úr, én is ezt tenném az Ön helyében.

Amikor a két katona visszakísérte a cellába, fogolytársai elhallgattak, és sokáig szótlanul ültek az ágyukon. Végül az egyik odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.

- Mondd, pajtás, hogyan segíthetnénk szegény öcséden?

- Azt csak a Jóisten tudja… - sóhajtott föl Lenkey. – Az orvos szerint ember már nem segíthet rajta. Megpróbálok téli ruhát venni neki.

- Szegény tábornok úr… - ingatta a fejét a másik. – Látjátok, így vesznek el mindig a legjobbjaink…

- Hamarosan mi is követjük őket – tette hozzá Perczel.

- Tudsz valamit? – nézett rá kérdőn Lenkey.

- Igen. Holnap megkezdődnek a kihallgatások. Minden pert újratárgyalnak.

Szomorú karácsony

Másnap, reggeli után beszólt a cellába Urticka főporkoláb, hogy Lenkey, Dera és Hauck készüljön föl a kihallgatásra. Dera bűne nyilvánvaló volt, hiszen alezredesként harcolt a magyar hadseregben. Hauck ügye azonban jóval komplikáltabb, mert ő még Bécsben kezdte a lázadást, mint újságíró. Az első bécsi forradalom idején leleplező cikkeket írt az uralkodó ház tagjairól, aztán részt vett a fegyveres harcokban, majd a felkelés leverése után Magyarországra szökött. Pesten elsősorban az újságírói tevékenységét forszírozta a hadbíróság, de – ki tudja, miért – egy idő után megfeledkeztek róla is, akár Lenkeyről. Így került ő is a többiekkel Aradra.

A három vádlottat egyszerre vezették el az őrök, s a tárgyalóterem előtti folyosón kellett várakozniuk. Névsor szerint szólították be őket. Lenkey maradt utolsónak. Ez a bíróság is olyan volt, mint a pesti: egy hadbíró, két tiszt, és az írnok.

Daubeck hadbíró ötven év körüli, mogorva ember volt, nem szerette sokáig húzni a pereket. Miután megeskette Lenkey Károlyt a Bibliára, hogy az igazat, csakis az igazat vallja, meglobogtatta előtte a pesti jegyzőkönyvet, és méltatlankodva így szólt:

- Kapitány úr! Ha ezt a jegyzőkönyvet nézném, Öntől már régen bocsánatot kellett volna kérnünk, hogy nem engedtük azonnal szabadon. Tudja, mit ér ez a vallomás? Semmit. Ez egy nulla. Az Ön cselekedetei felségárulásról tanúskodnak. Az a hadbíróm aki Önt először kihallgatta, húsz évi várfogságot érdemelne. Mit szól ehhez, Lenkey?

- Csupán annyit, hogy minden úgy igaz, ahogy elmondtam.

- De hiszen nem mondott semmit, kapitány! Legalábbis a bűneiről nem…

- Elnézést, de ki kell javítanom, bíró úr: őrnagy a rangom. Őfelsége V. Ferdinánd nevezett ki nemzetőrségi őrnaggyá. Kérem, kíméljen meg az ok nélküli lefokozástól!

- Ön is tudja, hogy badarságot beszél. Mi az, hogy őrnagy, meg hogy őfelsége nevezte ki? A március utáni kinevezések érvénytelenek.

- Önnek joga van kételkedni a császár szavában?

- Idefigyeljen, kapitány! Ne oktassa ki a hadbíróságot, mert vasra veretem! Megértette?

- Megteheti, bíró úr, de én akkor is őrnagy vagyok őfelsége akaratából.

- Konok, fafejű népség! Ön ugye Lenkey János bátyja? Ön az, aki nemzetőrségi alezredes lett 1848 decemberében, aztán elfogadta a lázadó kormány huszárezredesi kinevezését? 1849. április 21-től egészen május 14-ig ott volt Görgey Artúr Budát ostromló hadtesténél. Továbbá július elején a tizedik hadtest második osztályának parancsnoka lett, és augusztus 4-ig vezette ezt a hadosztályt. Erről beszéljen nekem, ne az őrnagyi rangjáról!

- Ez lényegében így igaz, bíró úr, de nem én vagyok Lenkey János bátyja, hanem ő az öcsém.

- Nem mindegy?

- Nem. Nekem legalábbis nem. Továbbá az sem mindegy, hogy őfelsége V. Ferdinánd nevezett ki őrnaggyá, és az ő parancsára esküdtem föl a magyar alkotmányra, és ezen eskümhöz híven harcoltam augusztus 4-ig. Így nem követhettem el felségárulást sem.

- Ez nem tartozik ide! – csapott az asztalra ingerülten a hadbíró.

- Értem, tehát a katonai becsület nem tartozik erre a bíróságra, csak az ítélet…

- Ön pontosan olyan hőbörödött, mint az öccse!

- Megtisztel, ha hozzá hasonlít. Valóban, bámulatra méltó férfi volt, míg Önök el nem pusztították. Láttam szegényt, élő halott…

- A bíróság nevében kikérem ezt a hangot, kapitány!

- Én meg kikérem magamnak, hogy kapitánynak nevezzen! – Zsebéből egy papírlapot vett elő és a hadbíró elé tette. – Tessék, itt van Ignaz Freiherr von Lederer tábornok parancsa, a sajátkezű aláírásával. Remélem, a Mária Terézia rend lovagjának csak hisz, bíró úr?!

Daubeck hangosan felolvasta a kinevezési okiratot és tanácstalanul nézett az esküdtekre. Azok ugyanolyan tanácstalanul néztek vissza rá. Mit tehetett egyebet, gyorsan elnapolta a tárgyalást.

Míg visszakísérték a cellába, Lenkey hálásan gondolt Dreier hadbíróra, aki szinte a szájába adta a szót az Újépületben, hogyan kell védekeznie a felségárulás vádja ellen.

“Aki időt nyer, életet nyer”, jutott eszébe a szólás, és úgy érezte, most valóban sikerült egy kis időt nyernie. Közben annyi minden történhet… Nem tudta pontosan megfogalmazni, mit is vár, de amíg él az ember, bármi megtörténhet vele. Talán még János állapota is jobbra fordulhat… Soha nem lesz már az az ember, aki volt, de hátha csodát tesz az Isten… Igen, élni, túlélni, ez most a legfontosabb!

Egyik nap odaszólt a tizedesnek.

- Grüber úr! Megtenne nekem egy nagy szívességet? Tudom, osztrák létére nem szívesen teszi, de megfizetem. Nagy szükségem lenne a segítségére,

- Nem vagyok én osztrák, Lenkey úr. A nagyapám német volt, illetve porosz, de a nagyanyám lengyel. Galíciában születtem, lengyel vagyok én, csak ez a Karl név öröklődik apáról-fiúra. A Prut partján, Kolomeában lakik az anyám. Miben segíthetek?

- Az öcsémnek akarok téli ruhát venni. Hamarosan átszállítják a nagyszombati katonai otthonba. Legalábbis ezt mondta az orvos. Tizedes úr, nem számít, mibe kerül…

- Bízza csak rám, Lenkey úr! Tudom, mivel tartozom annak a huszárkapitánynak, aki megkímélte a stanislauiakat…

- Honnét tudja, hogy az én öcsém az?

- Elégedjen meg annyival, hogy tudom.

December közepére Grüber megszerezte a kért holmit. Nem is került sokba. Elmesélte Károlynak, hogy bement egy magyar kereskedő boltjába, és elmondta, mit akar. A boltos végignézett az egyenruháján, és csak úgy foghegyről odavágta, hogy nincs. Aztán beszélgetni kezdtek. Nyugodtan tehette, senki se volt ott rajtuk kívül. Aztán úgy csavarta a szót, hogy hamarosan kiderült, ő lengyel, és Lenkey tábornoknak kellene a holmi. Másnapra meglett minden, sőt még ajándékot is kapott a fáradságáért.

Károly kihallgatást kért a főporkolábtól, hogy átadhassa öccsének a ruhát.

- A törzshadbíró úr nem engedélyezte, hogy újra találkozhassanak – mondta Urticka. – Én szívesen megengedném, de már így is morognak rám, hogy túl sokat kedvezek a foglyoknak. Nem tehetem, kapitány úr, de ha akarja, beviszem neki.

- Köszönöm, őrmester úr. Hogy van az öcsém?

- Sajnos, nem sok jóval vigasztalhatom. Napról-napra gyöngébb. Most már nem is dühöng, az őrökkel se vitatkozik, csak magában motyog. Ha nem etetnénk, talán éhen is halna. Olyan szegény, mint egy csecsemő. A felségem külön főz neki. Olyan is előfordult már, hogy nem tudta elnézni a katonák ügyetlenkedését, aztán ő maga etette meg a kapitány urat. Kaptam is érte a törzshadbíró úrtól… Böhm doktor szerint lehet, hogy meg se éri az újévet.

- Istenem, szegény öcsém, mivé lettél… Engedje meg, hogy még egyszer, utoljára láthassam!

- Ne vigyen a kísértésbe, kapitány úr! Miért akarja a vesztemet? Írjon egy kérelmet Ernst törzshadbíró úrnak. Ha ő engedélyezi, én örömest beengedem.

Amint visszaért a cellába, tollat, papírt, kalamárist kért, és megírta élete legalázatosabb folyamodványát. De hiába várt, a válasz egyre csak késett.

Fekete karácsonyt hozott 1849. Napok ót tornyosodtak a hófelhők Arad fölött, de még a szentestére sem indult meg a havazás. Előző nap havas eső esett, de abból is csak sár lett. Estére köd gomolygott a vár körül. Szinte a csontjaikban érezték a hideg párát. A foglyok egy része az ágyon ült, és a családjára gondolt. Más részük az ablaknál állt és az eget kémlelte.

Lenkey valami megnyugtató dolog után kutatott az emlékei között. Máriára, meg a gyerekeire gondolt. A két év előtti karácsonyra, amikor a dolgozószobájában díszítették föl a hatalmas fenyőt, amelyiknek még le is kellett vágni egy kicsit a végéből, mert nem fért el a mennyezet alatt. A két lány felsikoltott a boldogságtól, amikor meglátták. Meg kell hagyni, Máriának kitűnő szépérzéke van. Albin felnőttesen állt meg az ajtóban, és megjegyezte: “Igazán kegyes hozzánk az Úr…” Honnét vette ezt a kenetteljes mondatot? Talán a papoktól leste el… Igen, a gyerekek nagyon boldogok voltak. Ők ketten azonban könnyeztek a fa alatt. Alig fél éve temették el az ikreket: a kis Máriát, meg Vilit. Kétévesen ragadta el őket a halál. Aztán János jutott eszébe. Az öccse, aki csontvázzá aszottan, a világról mit se tudva fekszik az üres szalmazsákon, és az ágya végében talán már ott áll a kaszás. Neki pedig mindezt végig kell néznie, és nem tehet érte semmit…

- Miért lógatod a fejedet, kenyeres? – telepedett mellé Hauck. – Neked lesz még szebb karácsonyod is. Nekem ez az utolsó, mégsem búsulok.

- Miből gondolod, hogy jobban áll a szénám, mint a tiéd?

- Mindent a fejemre olvastak. Ludwig Hauck, a Constitution egykori szerkesztője, aki felségsértő cikkeket írt a lapjában, engedetlenségre biztatta a bécsieket. A császárvárosi barikádok pionírja, Kossuth önkéntese, Bem barátja… Ha ezért nem jár akasztófa…

- És te mindent elismertél?

- Miért ne? Sőt azt is hozzátettem, hogy változatlanul gyűlölöm a zsarnokságot. Ezeknek egyetlen cikkem vagy gúnyrajzom is elég lenne ahhoz, hogy fölmagasztaljanak.

- Azt mondják, a császár nem ír alá több halálos ítéletet.

- Pletykabeszéd, kenyeres. Eddig is Haynau írta alá őket. De ez se jelent semmit; Zsófia főhercegnő sohase bocsátja meg a rajzaimat.

- Biztos forrásból vettem a hírt – lépett hozzájuk Perczel – és fogadok veled egy üveg francia pezsgőbe, hogy igaz.

- Nekem is van rá egy üveg pezsgőm – mondta Lenkey.

Fogadtak. Ludwig Hauck úgy tett, mint akit csak a pezsgő érdekel, de a szíve mélyén új reményt gyújtottak két társa szavai. Mi tagadás, szerette volna elveszíteni ezt a fogadást.

Lassan besötétedett. Meggyújtották a gyertyákat, és nagyokat hallgattak. A folyosón egyszeriben katonás léptek visszhangoztak, s megcsikordult a zár. Grüber tizedes lépett be két katonával az oldalán. Kezében egy kis fenyőfa, a katonáknál meg két-két kosár, tele élelemmel.

- Ezt az aradi polgárok küldik a tiszt uraknak – mondta, és vidáman rájuk kacsintott. – Urticka őrmester úr meg engedélyezte a levelek kiosztását, és boldog karácsonyt kíván.

Az ünnepek csendesen teltek. Ételük, italuk volt bőven, a levelek is megnyugtatták az aggódó apákat, férjeket, hiszen valamennyien csak szépet és jót írtak az otthoniaknak. Hanem Szilveszter előtt újra kezdődtek a kihallgatások. Ötven volt császári tiszt állt ismét a hadbíróság elé, s valamennyit figyelmeztették, hogy most mondja el a védelmében felhozható összes cselekedetét, mert hamarosan kihirdetik az ítéletet. Lenkey Károlyt azzal fogadta Daubeck, hogy hiába őrizte meg Lederer tábornok kinevezését, hiába erősítette meg őrnagyi rangjában István főherceg, mindkettő semmisnek tekintendő a hadbíróság előtt. Próbáljon meg egyéb mentségeket keresni, és fogadja el a kapitányi titulust.

- Nincs más mentségem – szólt Lenkey önérzetesen -, mint hogy a magyar alkotmányra tett eskümhöz híven cselekedtem.

- Ez édeskevés a felmentéshez, kapitány úr.

- Egész életemben a hazámat szolgáltam. Ha ez bűn, büntessenek meg érte!
Nincs elfogadhatóbb érve, kapitány úr?

- Nem mondhatok mást, hadbíró úr.

- Akkor hát befejeztük. Írja alá a jegyzőkönyvet, és kísérjék vissza a cellájába!

Egy hideg januári reggelen megkérte Grüber tizedest, jelentse be őt az orvosnál, mert lázasnak érzi magát. Dél körül két katona át is kísérte a várispotályba. Jacob Böhm éppen a műszereivel bíbelődött. Hátra se fordult, úgy kérdezte:

- A torka fáj, kapitány úr?

- Nem, doktor úr, az öcsém sorsa aggaszt. Egy hónapja nem kaptam választ a kérvényemre. Segítsen nekem, hogy meglátogathassam!

- Hmm… - fordult el zavartan az orvos. – Higgye el, szívesen megtenném, de sajnos az új várparancsnok, Kastelitz tábornok, meg Ernst törzshadbíró úr engem is eltiltott a látogatásától. Már egy hete nem engednek be hozzá.

- Hamarosan kihirdetik az ítéletet a mi ügyünkben is… Szerettem volna elbúcsúzni tőle… Könnyebb szívvel halnék meg, ha tudom, hogy legalább a ruhát átadták neki.

- Urticka őrmester becsületes ember. Ha megígérte, bizonyosan át is adta.

- Köszönöm, hogy megnyugtat, doktor úr. Ha mégis beengednék hozzá, kérem, próbálja meg elmondani neki, hogy mindannyian nagyon szerettük őt. Nagyon fontos lenne nekem, hogy tudja…

- Megpróbálom, kapitány úr, de neki ez már teljesen mindegy. Az ő sorsa egyedül Isten kezében van.

 

Gyüre Lajos

A halak is

 

A halak is aludni tértek,

mikor puha csomókban ránk hullt

az est bársonya, s apró érmek

villództak szemed bogarán túl.

Vizek csilingelő ezüstjén

szőtte fodrait – az igazit,

népit – a lengedező hűs szél,

mint ki mindig tesz-vesz, igazít.

Az apró zajokból váratlan

összeállt a csend ősmagánya,

és ránkborult, mint könnyű paplan,

kincseit rejtő bűvös bánya.

Csend volt abban a pillanatban

- zenekar vár így a nyitányra.

 

 

Nosztalgia

 

Nevetésed csobogásai megtörnek

holtágak állóvizein,

csak a tavirózsák sápadt arcán

játszik halvány mosoly,

de jövőre ők is elfelejtenek.

Vágyaid vadlibái kiáltoznak,

parti füzesek

sárguló kendői lobognak,

s ittmaradsz kihűlt árnyékoddal,

csak hű kutyáid:

üres lábnyomaid követnek

utolsó lépésedig.

 

 

 

Apor Elemér

A tábornok, aki nem írt levelet

Az az éjszaka sötétebb volt minden éjszakánál, amely valaha is ráborult az aradi sáncokra. Arra az éjszakára utoljára virradt hajnal tizenhárom ember számára, akik a magyar szabadságért haltak vértanúhalált.

Azon az éjszakén tizenkét cellában leveleket írtak. A szerelmes szeretet halálos virágai nyíltak ki a szomorúan lobogó gyertyafénynél. Vécsey Károly: “Szeretett, mindennél kedvesebb feleségem!” Leiningen Westerburg: “Kedvesem! Tisztán és magasztosan lebegsz előttem.” Legforróbb és talán legfájdalmasabb Lázár Vilmos levele:

“Mindenem e földön, kedves szentem, Máriám! Csókold kedves gyermekeinket, öleld forrón szívedre nevemben, miként én Téged képzeletemben ölellek és szorítlak utolsó percig érted dobogó szerelmes szívemhez.”

Knézich Károly nem írt. Egykorú feljegyzés szerint átadta meghagyásait a Bánságban élő rokonaihoz Pléva Balázs lelkésznek.

És Egerbe nem írt? Hiszen ott élt ifjú felesége és két apró leánya. A nagy családból, amely itt terebélyesedett ki, senki nem tud arról, hogy szeretteihez levelet írt volna.

Ki volt ez az ember? A legszótlanabb , a legkomorabb a halálra ítéltek között.

Életrajza szerint 1808-ban született Veliki-Gyergyaveczen, Horvátországban, mely ma Jugoszlávia része (Már ismét nem – A Szerk.), s akkor Ausztria fennhatósága alatt állt. Édesapja osztrák seregbeli határőrtiszt, édesanyja magyar, Benkő Borbála, aki rokonságban állt Latas Mihállyal, az osztrák hadseregből később megszökött tiszttel, aki Omer pasa néven török hadvezér lett. (A róla készített osztrák tv-filmet a Magyar Televízió is bemutatta.)

A hadi iskolák elvégzése után hadapród, hadnagy, majd az 1840-es évek elején százados a 34. számú gyalogezredben. Ez az ezred Galíciában állomásozott, de 3. zászlóalját Egerbe vezényelték. Itt ismerkedett meg Knézich Kapitány Katalinnal.

Katalin édesapja tanácsbéli polgár, akinek családja Macedóniából származott. Egyik ősének neve a régi görögkeleti temetőben így van kőbe vésve: Itt nyugszik Isten szolgája, megboldogult Kapitány Ádám Mihály. Emléke örök. Moschopolisz városából származik. Elhunyt az Úrban 17.5 november 3-án Egerben. Az évszám harmadik számjegyét eltüntette az idő. Ő lehetett Katalin nagyapja, aki először viselhette a Kapitány nevet, elődei Adamok, Adamik voltak. A család tulajdonában levő jegygyűrű vésete szerint 1842. július 14-én tartották az eljegyzést, 1844. június 3-án volt az esküvő, a mai “Rossztemplom”-ban, ahol ma a Bródy mozi filmjeit pergetik. (A Bródy mozi sincs meg már, ismét csak “Rossztemplom”, melyet 3 éve restauráltak – A Szerk.). 1845 márciusában itt tartotta esküvőjét Marco Casagrande, a Nagytemplom szobrásza is, mert bár Hild József székesegyházát 1837-ben befejezték, a belső berendezés még nem készült el.)

Knézich 1848 június második felében indult a fellázadt szerbek ellen. Bóta Gusztáv, aki vele együtt harcolt s később hadsegéde lett, így ír róla: “Maga volt a rend és pontosság. Dandárjában, sőt később hadosztályában a legénységből igen sokat névről is ismert, ellátásukról a lehetőségig gondoskodott. Többször mondta: csak az éhes és rongyos katona gyáva. Ha nélkülözni kellett, ő éhezett és szomjazott legtöbbet. A szabadban táborozván a legsárosabb időben is közönségesen a puszta földön feküdt.”
Végigverekedte a szenttamási harcokat, majd Szegedre, innen Törökszentmiklósra került csapattestével. Amikor beköszöntött az 1849-e
s esztendő, s vele a szerencsétlen kápolnai csata, azt a parancsot kapta, hogy keljen át a Tiszán, egyesüljön Damjanich csapattestével és vívják meg Szolnokot.

Március 5-re virradó hajnalban Várkonynál kelt át a Knézich-dandár a Tiszán egy rozoga kompon s néhány kis csónakon. Ott, a Tisza jobb partján találkozott egy szerb, meg egy horvát tiszt, a magyar szabadságharc két hőse, Damjanich a parton járt le-fel, s hatalmas hangján szólította Knézichet. Mikor a középtermetűnél is valamivel kisebb, inkább gyönge, mint erős testalkatú Knézich az óriás termetű Damjanich előtt megállt és halkan a nevét mondta, Damjanich könnyekig meghatódott, megölelte és azt mondta. Örömömben reszketek, hogy végre ismét egy szlávot látok, aki jobban fél az Istentől, mint a világ hatalmasaitól.

A dicsőséges szolnoki csatában Knézich a jobbközépen harcolt. A 65. honvédzászlóaljat itt szerelték fel a zsákmányul ejtett osztrák puskákkal, mert eddig csak kaszával küzdött. A közép-tiszai sereg előtt kezdve, mint III. hadtest szerepelt Damjanich parancsnoksága alatt, s a felső sereghez, az I. és II. hadtesthez csatlakozott.

Isaszeg, Vác, Komárom voltak a nehéz próbatételek. Komáromhoz vonulóban át kellett kelni a Nyitra és Zsitva megáradt vizén, amely tengerré dagadt, s a jeges áradatban kellett órákig gázolni, s vizesen-sárosan tölteni a dermesztő éjszakát. De április 20-án hajnali háromkor az ellenség három fősánca ágyústól, katonástól a honvédsereg kezében volt.

Knézich ekkor lett tábornok és a II. osztályú hadiérem tulajdonosa. Buda visszavívásához már az ő vezényletével vonult a III. hadtest, annál is inkább, mivel Damjanich nehezen mozgott lábtörése miatt.

A testi megpróbáltatások után most súlyos lelki válságba került Knézich.

Május 7-én reggel egy ismeretlen férfi titkos üzenettel kereste fel szállásán: egy magas rangú hölgy kéreti. A hölgy, egy altábornagy felesége, értésére adta, hogy az ellenség táborában testvére is harcol mint az osztrák hadsereg őrnagya. Ez a hír Knézichet teljesen feldúlta. A legrosszabbra lehetett elkészülve, mert öccse már harcolt a magyarok közt, s ha elfogják, kemény büntetésre számíthat. Hosszas vívódás után az ostrom pillanatában átadta a vezényletet egyik főtisztjének.

Buda felszabadult, s a tábornok testvére fogságba került, de nem esett bántódása. A kivételes bánásmódot azzal hálálta meg, hogy nemsokára visszaszökött az osztrák hadsereghez.

Knézich mindvégig kitartott a szabadságharc ügye mellett. Dembinszky, Bem kimenekültek az országból, hadsegéde őt is biztatta, de az ő válasza egyenes volt: Nem hagyhatom itt jó honvédeimet. Ők mindig hívek voltak, nekem is annak kell maradnom.

Halálig hű maradt.

A tizenhárom tábornok közül ötnek a holttestét röviddel a kivégzés után, éjnek idején megvették a hóhértól a hozzátartozók. A többiek nyugvóhelyére csak 1932-ben bukkantak rá – véletlenül. Akkor nagy árvíz volt és a megáradt Maros megbolygatta a töltéseket. A töltést javító munkások találták meg a csontokat s a bitófák maradványait. Az aradi művelődési palota ereklyemúzeumában őrzik azokat egybefogva, kegyeletben. Melyik kié volt, ki tudja?

Knézich után néhány emlék maradt Egerben, ahol ma is élnek leszármazottai.

Leona néni. A kedves Leona néni a Bartakovics utcában lakik. Vékony, törékeny, sokat gyöngélkedik, kel, fekszik, álmodik régi csipkéi között. Ő a hagyományok őrzője. Kíváncsi, hány éves vagyok? 1878-ban születtem, számítsa ki. (A cikk 1974-ben íródott, Leona néni nincs már az élők sorában. – A Szerk.) A szeme eleven, az emlékezete is. Én vagyok Knézich Károly harminckettedik unokája. Bizony, nagy család voltunk. Édesanyám, aki az ő lánya volt, tíz gyermeket hozott a világra, a tizenegyedikbe belehalt. Harminchat éves korában.

A nagymama? Éppen szüreteltek a Csiky Sándor utcai pincénél (abban az időben Speciális utcának hívták) , akkor hozták neki a hírt, hogy az urát kivégezték. Összeesett és meghalt, mi úgy tudjuk. Két lánya volt, Olga és Irén. Irén volt az én édesanyám.

Bartakovics érsek vette őket pártfogásába és a zárdában nevelkedtek. Mikor Ferenc Józsefnek nevenapja volt, le kellett volna menniük misére a kápolnába, de ők inkább leöntötték tintával a ruhájukat, hogy ne kelljen ünnepelni édesapjuk gyilkosát.

Így szólnak a családi hagyományok. A valóság az, hogy Knézich felesége később halt meg. Az egri görögkeleti egyház halotti anyakönyvébe 1853. május 31-én jegyezték be, így: Jekaterina Valova Kraléva Knezicsa. De hol van a sírja? Nevét nem őrzi egyetlen síremlék sem. Ott van édesapja emlékköve, aki 1849. augusztus 5-én halt meg, oda nem temethették, korai lett volna a sírt felbontani. Az anyakönyv sincs már itt, Szentendrén őrzik.

Knézich nem írt levelet. Nem tudott írni. Annyira ráborult sorsa komorsága, hogy csak imádkozni tudott. Bánsági rokonait kérte meg, hogy értesítsék kíméletesen feleségét.

Az emlékek másik őrzője Dobrovics Marika. Kis szobájában függ az aradi vértanú olajfestményű arcképe és a tábornoki jelvény, egy keskeny piros selyemszalag, közepén ó-ezüst koszorúval, s ahogy felnyújtja tenyerén, úgy lobog, mint a láng.

A harmadik őrző a gyulai Erkel Ferenc Múzeum. A családi hagyomány szerint, amikor a cári csapatok a foglyul ejtett magyar főtiszteket Gyulán átadták az osztrákoknak, Knézich eltörte kardját és a földre vetette. E mozdulatnál a mellette álló orosz tiszt tisztelgett előtte. Szerdahelyi István, a gyulai múzeum igazgatójának szíves értesítése szerint Knézich Károly eltört markolatú kardját a múzeum a várostörténeti állandó kiállítás anyagában őrzi, és ott úgy ismerik a fegyver történetét, ahogyan a családi hagyomány emlékezik rá.

Ennyi a néhány boldog esztendő jogán egrivé lett szabadsághősről, az aradi vértanúság 125. évfordulóján. (Ma 151. évfordulóján – A Szerk.)

 

Oláh András

Fáj nagyon

hosszú az út tudom

s üres az iszákom

porlepte köpenyem

a szélnek kitárom

szavad ha utolér

s megkarcol: fáj nagyon

magamat én mégis

szemedbe álmodom

feketék a hantok

csöndjük sír a fákon

megvérzett vágyaim

víz tükrébe zárom

megváltott hét sebem

túléli halálom

de ha csönd takar be

én már azt se bánom

 

Hilde Domin

Ősz

Omlik a lomb, a madarak háza.

Félünk az ősztől.

Akad, aki sápadtságunkkal

festi meg arcát

a végleg elköltözötteknek,

annyira rettegjük a telet.

S óvni a széltől is, elibénk áll

egy öregasszony:

júliusi lombunk

és anyánk –

halála

kifoszt majd

minket.

Cseh Károly fordítása

Domokos Sándor

A székely-kuruc

Csillogtak az égi tábortüzek. Az erdők orgonazúgása már az ősz muzsikája volt. Nem az esővel ostorozó hideg őszé, hanem bársonymeleg langyos őszé, mely édesre csókolja a tokaji hegyek borát. Csendes volt az éj. Az erdő tisztásán sem lobogott a láng, csak a hamu alól parázslott föl a zsarátnok. A lovak a fák között legeltek megbéklyózva, és csak néha-néha horkantak föl. A strázsák keményen szorított karabéllyal lesték a sötétet.

Kurucok voltak. Portyában jártak a labanc háta megett, és ilyenkor nem lehetett eléggé vigyázni. Kállai Pál strázsamester a tűz előtt ült és elgondolkozva hegyezgetett bicskájával egy nyársat. De a keze nem az esze után járt. A forgácsok vidáman bukfenceztek bele a parázsba. A nagy buzgalom eredménye az volt, hogy a nyárs úgy elkurtult, hogy bosszúsan hajította el. A strázsamester összecsattintotta a bicskáját és felcihelődni készült, mikor egy súlyos tenyér nehezedett a vállára. Hátranézett. A góbé-huszár borostás arcát látta a válla felett.

Furcsa szerzet volt ez a góbé-huszár. Erdélyből csavargott föl ide a bodrogi vidékre. Nagycsontú, vörös-szakállú, hajlott tartású legény volt. A lova is kiütött a huszárlovak közül. Hosszúszőrű, lompos sörényű, hókafarkú ló volt. Csak abaposztó volt rávetve nyeregnek. Elcsúfította az egész strázsát ez a ló, meg a lovas. Ki is nézte maga közül minden brigád, minden svadron, minden strázsa. Mózsi – mert így hívták a góbét – nem sokat hederített erre. Ide-oda vándorolt a seregben. Minden csetepatéban részt vett. De nem virtusosan verekedett, hanem úgy a maga módján, furfangosan. Nem szívesen mutogatta a bőrét céltáblául a labanc golyóknak, de mégis vágott annyi németet, mint a legpőrébb bajszú, kordován csizmás, farkas-kacagányos hajdú kuruc.

Mégis belőle csinálták a svadron bolondját.

Minden táborban kétfelé törölt bajusszal, hátratolt csákóval, torokszakadtából nevettek rajta, mikor lova fülire szamárfület kötöttek, vagy a bocskorába sündisznót tettek, vagy mikor kieresztették a kis hordójából a még otthonról hozott fenyővizet és helyébe ecetet töltöttek. Mózsi azonban egykedvűen tűrte a vastag tréfákat.

Üdítően friss reggel terült szét a Hegyalja felett. Az eperjesi úton egy szemerkélő zápor elverte a port, és most mint a szivárvány ragyogott vissza a Kecskehegy fölött. Az erdők már rozsdállottak. A levegőt megtöltötte az ősz fanyar illata.

Blenheim káplár a negyedik császári vasas-dragonyosok ezredéből hanyagul lovagolt patrulja élén. Szőke bajsza lefelé lógott és szöghaja rendetlenül kandikált ki háromszögű kalapja alól. Mögötte poroszkáltak Bajorföldről szedett legényei. Mellükön az ezredük vaspáncélja csillogott. Mordályaik felporozva himbálóztak a nyeregtáskában. Hosszú, egyenes kardjuk majdhogy az utat nem söpörte. Igen katonás fickók voltak, és ha megszorították őket, hát tudtak verekedni is a maguk módján. Csak épp az nem fért a háromszögű kalpagok alá, hogy miért is kell nekik itt róni az utat szélesfarú lovaik hátán, néha még véresen verekedni is ebben az Istentől elrugaszkodott országban. Mert hát mennyivel értelmesebb dolog lenne otthon szántani, vetni, vágni a havasi szénát… Ott, ahol azok a szép jódlis dalok születnek, a hazája a finom habos sörnek… Mert hát kinek kell ez a túlédes, túlerős bor, amikor ott van az aranyló finom sör.

Ilyen gondolatok motoszkáltak Blenheim káplár fejében ezen a napcsókolta őszi reggelen, mikor a két előre küldött fürkészője nagy donnerwetterezés közepette egy jobbágy kinézetű atyafit lökdösött elébe. A vöröses hajú, borostás, bocskoros, báránysüveges paraszt egy rőzsével megpakolt, gubancos szőrű lovacskát vezetett maga után kötőféken.

- Herr corporal, ez a sültparaszt csak Herr Ludwig von Linderman ezredes úr nevit hajtogatja. Kézzel-lábbal azt magyarázza, hogy az ezredes úrral akar beszélni. Elkergessem?

Kurt Blenheim káplár azon jó katonák közé tartozott, akik nem szerették a fejüket önálló elhatározásokra használni. Arra való a parancsnok feje, gondolta a jó káplár. Így ha elkergeti és mégis kisül, hogy ez a paraszt tud valami fontosat, hát akkor ő a felelős. Így hát úgy döntött, hogy bekíséri Eperjesre , ahol már van valaki, akin keresztül szót érthetnek.

Mikor azonban az eperjesi garnizonban jelentkezett közvetlen parancsnoka, Hildebrand von Löwenstein százados előtt, az nem volt olyan állapotban, hogy intézkedni tudjon. Afeletti bánatában, hogy ott, a nagy Löwenstein család ivadékát valami intrika folytán ide száműzték, ebbe a barbár sárfészekbe, úgy leitta magát, hogy senki sem tudott lelket verni belé. Szegény Blenheim csak állt tehetetlenül a jóízűen hortyogó fellebbvalója előtt, amikor mint egy mentőangyal, betoppant a kapitány barátja, és az ezredes ordonánc-tisztje, Baron Hugo Klopeczki. Ő azonnal átlátta a helyzetet, és mivel a paraszt mindenáron csak az ezredes nevét hajtogatta, hát elhatározta, hogy elővezeti az ezredeshez az atyafit. Mivel hosszú ideje szolgált már ebben az átkozott országban, hát úgy-ahogy, de törte ezt a bikkfanyelvet.

- A kurucokról van híred, paraszt? - Nyilvánvalónak gondolta az ordonánc tiszt, hogy megint valamiféle pár tallérra éhes, nyomorulttal van dolga. Nem egy ilyen jelentkező próbálkozott már kósza hírekkel ezüstöt csalni ki a hiszékeny ezredesből. Az egyeneslelkű ezredes hamar megcsömörlött ettől a júdás-szolgálattól, és egyenesen megtiltotta, hogy ilyen jellemtelen alakokat a színe elé vezessenek. Mikor azonban a kérdésére egyenes “nem” volt a választ, az már fölkeltette az érdeklődését.

- Hát akkor mit akarsz? – kérdezte most már kíváncsian. De kérdésére kérdés volt a választ.

- Igaz, hogy nagy vadász az ezredes úr?

- Az hát… de mi közöd hozzá?

- Hát az már csak rám, meg az ezredes úrra tartozik.

Ekkora pimaszságra elállt az ordonánc tiszt szava. Ez az ember kell tudjon valamit, másképp nem merne így beszélni.

- Jöjjön utánam.

Pár pillanat múlva ott álltak Ludwig von Linderman színe előtt. Az ezredes pofaszakállas, szeplős, vörösorrú felső-ausztriai volt, anyai ágon egy kis cseh beütéssel. Őt is csak a háború sodorta a kétfejű-sasos lobogó szolgálatába. Lelke mélyén mindig az erdő szerelmese volt, és a vadászat volt egyetlen szenvedélye. Ezért is szerette ezt a garnizont, mert a táj Felső-Ausztriára emlékeztette.

- Hát mi az a nagy hír, atyafi? – kérdezte joviális mosollyal, és mellén összefont karokkal várta, hogy az ordonánc tisztje fordítsa a szavait. A paraszt azonban felelet helyett a tarisznyájából egy nyúlfejet kotort elő. De nem volt az közönséges nyúlfej, mert őzagancsai voltak. Von Lindermann is, meg Baron Klopeczki is eltátották a szájukat.

- Hát ez mi? – kérdezte végül az ezredes, mikor visszanyerte lélekjelenlétét.

- Ez a Kecskehegy csodaállata – Klopeczki fordította – nincs ilyen a világon sehol máshol, csak itt. Olyan nyúl és őz keverék. Gondoltam, elhozom ajándékba az ezredes úrnak.

- Te paraszt, ha hazudsz, megnyúzatlak!

- Hát nézze jól meg az úr. Ott van a kezibe’.

- És lehet ilyet látni életben is?

- Lehet, de csak hajnaltájt a Kecskehegyen.

- És lehetne élve fogni is belőlük?

Hát csak nagy üggyel-bajjal. Vagy kora hajnalban vagy csak késő este. A beste jószágja nem állja a világost. Nagyon óvatos féreg.

Ludwig von Linderman már nem hallotta az utolsó szavakat. Képzeletében látta magát a császári fogadáson, ahol Őfelsége köszönettel veszi át a világ legritkább állatát, mint a császári állatkertnek szánt ajándékot. És mikor a császár megkérdi, mivel hálálhatja meg, hát nyugdíjazását fogja kérni… Látta is magát békésen vadászgatni a szép felső-ausztriai erdőkben…

- Baron Klopeczki, intézkedjen, hogy holnap hajnalban kevés kísérettel kimehessünk a Kecskehegyre. Ez a jóember lesz a vezetőnk.

…………………………………………………………………………….

Így történt, hogy Kállai strázsamester portyájának nem kellett Patakra visszatérni szégyenszemre főtiszt-fogás nélkül. Ludwig von Linderman számára a háború befejeződött ott a Kecskehegyen. Végül is kicserélték a fogoly kuruc tisztekért, de természetesen nyugdíjazták. Így azután vadászhatott kedvére élete végéig az Alpok csendes vadonjában. Mózsi pedig megkapta a rég áhított kordován csizmát, és ráadásul a többi huszár őszinte megbecsülését.

Így hozott a felszarvazott nyúlfej mindenkinek szerencsét. Az én gyerekkoromban ezt a furcsa trófeát még mutogatták a pataki várban, A történetét azonban nem ismerte senki. Hát gondoltam, ideje, hogy mindenki megtudja.

ÉLET ÉS Tudomány

Cs. Varga István

Tokaji Írótábor – 2000

Hámori József előadásáról – dióhéjban

A Tokaji Írótábor idei tanácskozását a hagyománynak megfelelően a tokaji Rákóczi-pincében nyitották meg. A résztvevőket Májer János, Tokaj város polgármestere és Kovács Tibor, a Tokaj Hétszőlő Rt. Vezérigazgatója köszöntötte. A tábori tanácskozást Hubay Miklós, a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke nyitotta meg. Szabó Lőrinc Harc az ünnepértmű versét nagyszerűen tolmácsolta Kulcsár Imre színművész.

A tábor résztvevőit Dévald István, a Tokaji Ferenc Gimnázium igazgatója a tanácskozás helyszínén, a gimnázium architektúrai szépségű aulájában köszöntötte. Az első napon Hubay Miklós és Gál Sándor elnökletével ragyogó előadást tartott Jankovics Marcell és Lukács László, értékes, nyomdakész textust olvasott fel Nagy Gáspár és Tornai József. Este a kollégium udvarán, a Tokaji Esték rendezvénysorozatban mutatkozott be a Székelyföld című folyóirat Ferenczes István főszerkesztő vezetésével és Kulcsár Imre színművész ragyogó közreműködésével. Vendégek voltak: Fekete Vince, György Attila, Lövétei Lázár László, Molnár Vilmos. A sikeres est házigazdája Mezey Katalin volt. Másnap Pomogáts Béla és Cs. Varga István volt a tanácskozás elnöke, ekkor került sor Hámori József, Lengyel Balázs, Keresztúry Tibor, Mezey Katalin és Papp Endre előadására. Ebéd után Tokaj – Széphalom (Kazinczy-kert) – Sátoraljaújhely útvonalon került sor a zempléni kirándulásra. A Tokaji Esték folytatásaként A Felföld könyvét lapozva címen, Árvay János, Kocziszky György, Petneki Áron, Polgár Anikó, Karol Wlachovszky részvételével. O. Szabó István színművész és Horváth Ádám operaénekes közreműködésével rendeztek beszélgetést, amelyet Kiss Gy. Csaba vezetett.

Augusztus 18-án délelőtt fát ültettünk Czine Mihály irodalomtörténész emlékezetére. Nagyszerű emlékbeszédet tartott Görömbei András Kossuth-díjas egyetemi tanár. A tanácskozás befejező napján Tarján Tamás elnökölt, előadást tartott Oravecz Péter, Tóth Éva, Cs. Varga István és Szentmártoni János. Végül a debreceni Csokonai Kiadót Mazsu János igazgató és Aczél Géza költő, az Alföld főszerkesztője mutatta be. A tanácskozás Hubay Miklós szavaival zárult. A jövő évi tanácskozás fő témája Németh László életműve lesz.

Az idei tanácskozás egyik kiválósága, Hámori József az agykutatás és költészet kérdésköréről tartott nagy érdeklődéssel fogadott előadást. 1999-ben miniszterként nem volt rest eljönni a Tokaji Írótáborba, ahol Hubay Miklós, a Tábor kuratóriumának elnöksége nevében felkérte a jeles agykutatót, hogy a 2000. évi írótábori tanácskozáson tartson előadást. A literatúrát is szerető Hámori József betartotta igenlő szavát, előadása az idei táborozás egyik kiemelkedő eseménye lett.

Előadásának nyitányaként Cocteau-t idézte, aki szerint szükségünk van művészetekre, csak azt tudnánk, hogy miért? Különösen érvényes ez a kérdés ma, amikor mindent csak haszonkulccsal mérnek. A titulusokra utalva pedig Pungor Ernő akadémikus társára hivatkozott, aki szerint: “Tudós az, aki már elhalálozott.” Az alábbiakban emlékezetből foglalom össze az előadás néhány megállapítását és szó szerint az egyik fontos rész szövegét.

Élvezetes stílusban hangsúlyozta a homo sapiens fejlődése során – képletesen szólva -, amióta az ember leszállt a fáról és két lábra állt, a felszabadult két keze sok mindenre vált alkalmassá. Ezekkel a felszabadult kezekkel tudott gesztikulálni, érzéseit, akaratát is ki tudta fejezni. Tudjuk, a marxizmus azt tanította, hogy az embert a munka tette emberré. Mások pedig azt állítják: a munka teszi az embert embertelenné. Tény, hogy kialakult a homo habilis. Vannak, akik az ember jobbkezességét hangsúlyozzák, pedig a bal éppolyan ügyes lehet, mint a jobb.

Koestler elméletet állított fel az ember furcsa fejlődéséről, amely ugyan nem igaz, de roppant szellemes. Olyan dolog ez, mint amikor valaki döbbenten fedezi fel valamiről, hogy ugyan nem igaz, de szép. Aztán az idő múltával kiderül, hogy az a szépség nem volt véletlen, mert valójában igazat képviselt…

Az írásbeliség, az írás és az olvasás megjelenése nagy változást hozott. Tudjuk, a beszéd velünk született biológiai képesség, de ki kell fejleszteni. A balkezes emberekre általában érvényes, hogy logikus, racionális gondolkodás jellemzi őket, míg a jobbkezeseket a szintetikus, irracionális gondolkodás jellemzi. A kreativitás jobbféltekés tulajdonság, a beszéd pedig balféltekés.

Ismeretes, hogy a 4-5 éves gyerek nem tudja a nyelvtant, de alkalmazza… Hosszú a fejlődés a sumér piktogramoktól, a képekkel rögzített logogramokon át, a diplomácia nyelvévé vált akkád nyelven, a homofon írásjeleken át a föníciaiakig, akik már a konszonáns jeleket is alkalmazták. Az írás konkrét fogalmakat rögzít, a képiség Babilonnál elveszett. Az agykutató akadémikus hangsúlyozta: ami némileg még képes visszahozni számunkra a képiséget, a képi gondolkodást: az a költészet.

Rámutatva az emberi fejlődés főbb állomásaira, leszögezte: keleti és a nyugati emberek gondolkodásának különbözőségét kutatók elméleteinek zömét sience-fiction-nek nevezhetjük.

 

 

Hámori József

“Harc az ünnepért”

A magyar költészet változásai

(Részlet)

“A művészet sose »egyenes közlés«, mint egy matematikai tétel, egy filozófiai igazság, egy konkrét tett vagy ez üzleti levél.” – írta Pilinszky egy miniatűr esszéjében. Egy fokkal közelebb áll a tudományossághoz, még ha rendkívül spekulatív is az az elképzelés, amely a Keleti (Ázsiai) és Nyugati (Európai) emberek gondolkodásában kétségkívül megtalálható különbségeket a két félteke gondolkodási módjának különböző mértékű használatából vezeti le. Az elmélet Ornstein nevéhez fűződik, aki azt a The Psychology of Consciousness (A tudat lélektana) című könyvében fejtette ki. Szerinte a nyugati kultúra túlságosan bal félteke-centrikus, amennyiben túl nagy súlyt helyez a nyelvre és a logikus, azaz “észszerű” gondolkodásra. Ez viszont azt eredményezi, hogy a nyugati ember intellektuális képzése során túlhangsúlyozott az elemzés szükségessége, aminek egyenes következménye, hogy az “egész”, illetve a tényleges probléma-megoldás helyett sokszor egymáshoz nem is kapcsolódó résztöredékek vizsgálatára fecsérli a rendelkezésre álló energiákat. Egymástól elkülönített, s gyakran lényegtelen tények, jelenségek vizsgálata pedig ritkán vezet az “egész” megértésére. Jóllehet a tudást csak szavakkal nem lehet leírni, a nyugati ember neveltetése miatt majdnem kizárólag csak írott vagy beszélt szavakkal operál. Talán a művészek, táncosok tudják jobban kifejezni, az európai kultúrában is, az intelligencia nem szavakhoz, hanem a jobb féltekéhez (is) kötődő részét. A keleti, ázsiai, pl. kínai kultúrában Ornstein szerint sokkal nagyobb súlyt kap a jobb félteke intelligenciája, ami a nyugat racionális, technológiai gondolkodásával szemben inkább intuitív, meditatív, misztikus, és nyugati mércével sokszor irracionálisnak tűnő. Azt, hogy ezek a különbségek, még ha évezredesek is, nem örökletesek, hanem kizárólag a kultúrához kapcsolódnak, Ornstein szerint jól illusztrálja a japáni példa. A japánok két nemzedék alatt nemcsak megtanulták a “nyugati” gondolkodásmódot, hanem gyakorlati eredményeik szerint (technika, civilizáció) helyenként még a mestereken is túltettek. Emellett továbbra is megtartották a jobb féltekés gondolkodás olyan előnyeit, mint az intuíció, a környezettel való szoros, reciprok kapcsolat, fejlett vizuális kultúra, filozófiailag bizonyos egészséges irracionalitás és a meditatív készség (amely utóbbi nem választható el a buddhista neveltetéstől, különösen annak japán változatától, a zen-buddhizmustól). Ornstein következtetése, még ha elmélete egészében bizonyíthatatlan is, logikus és észszerű: ahogyan a japánok a kétféle gondolkodásmód között egészséges egyensúlyt tudtak kialakítani a bal féltekés gondolkodás intézményes fejlesztése útján, ugyanúgy a nyugati kultúrának is több súlyt kellene fektetni a jobb féltekés képességek fejlesztésére!

Hangsúlyoznunk kell, hogy Ornstein elmélete, amely oki összefüggést tételez fel a kultúrák tényleges különbségei és a féltekék ugyancsak meglévő gondolkodási – intelligencia különbségei között, sokkal inkább spekulatívabb annál, mintsem hogy tudományos igazságnak ismerhetnénk el. Valószínű, hogy e formájában nem is fogadható el, minthogy túlegyszerűsíti a problémát a “vagy bal vagy jobb félteke” alternatívára, jóllehet a két félteke nem egymástól függetlenül működik, alakítja ki gondolkodási stratégiáját. (Márpedig a túlegyszerűsítés – Montaigne szerint – azért különösen veszélyes, mert diszkreditálhatja a valós igazságot is.) Hasonlóképpen alapos túlegyszerűsítés a keleti és nyugati filozófiák féltekék szerinti osztályozása; az “irracionalitás” elemei a nyugati irányzatokban (pl. Wittgenstein) szerencsére éppúgy fellelhetők, mint a racionalitás Kon Fu Ce-nél. Más szóval a kulturális-gondolkodási különbségek részben kétféltekéntúli okokra is visszavezethetők. Mégis, Ornstein teóriája feltétlen pozitívum, mert újabb tudományos vizsgálatokat tesz szükségessé: van-e valóban a kétféle (keleti-nyugati) gondolkodás és az agyi szimmetria között kauzalitás? Sajnos, a pszichológia, pszichofiziológia módszertani arzenálja ma még kevéssé alkalmas a kérdés tényleges vizsgálatára: csak remélni lehet, hogy ilyen elemzésekre a nem túl távoli jövőben megfelelő módszereket fognak kidolgozni, még mielőtt a (nyugati) civilizáció mindent homogenizáló nagy kohójában eltűnnének a vizsgálandó kulturális különbségek.

Mert hogy ilyen különbségek nemcsak hogy vannak, de mint a búvópatak, rejtve, sokáig fenn is maradhatnak, arra igen érdekes példát találhatunk nyugati és valaha volt keleti gondolkodásmódú népek költészetének összevetésénél. Dedinszky Erika, a Hollandiában jól ismert költő-műfordító érdekesen hasonlította össze a hollandok és magyarok gondolkodását, ahogy az a költészetben és a poézis felfogásában megnyilvánul: “Az ilyen nemzeteknél (t.i. a magyaroknál) nagyon vékony a választóvonal az én-tudat és az álom-tudat között, az emberek még jóban vannak a saját álmaikkal. A tudatalatti pedig képekből áll. Nem véletlen, hogy a népköltészet Magyarországon ilyen sértetlenül fönnmaradt. A hollandoknál már a tizenkettedik századtól ipari társadalom fejlődött ki, megindult a polgárosodás, szétrobbantak a közösségek, kihalt a népművészet, amely eleve sokban különbözött a magyar folklórtól. A magyar népdalban a sorok nem logikai, hanem érzelmi szinten függenek össze egymással. A holland népdal Á-tól Z-ig megy. A műfordításban kínszenvedés ezt a szakadékot áthidalni. Le lehet fordítani a költeményeket, de hiába. A Csoóri-versre azt mondják, szép-szép, de most mondd el a saját szavaiddal, hogy miről is szól. És nem lehet elmondani, mert minden egyes vers egy szilánkja az embernek. A hollandok kifejezetten félnek az effajta kitárulkozástól, számukra emiatt a magyar költészet túlságosan patetikus, dagályos. Fel nem foghatják például, hogy miként jön össze a költő gyermekkora, a tavasz, a fák meg a politika. Ezért, ha magyar verset fordítok hollandra, anélkül, hogy megváltoztatnám a költemény értelmét, hangulatát, egy kicsit letompítom az éleket. A magyarok számára pedig az érthetetlen, hogy miként lehet elvont fogalmat elvont fogalomhoz hasonlítani, például egy metaforában. A filozofikus holland verseket tehát valamivel plasztikusabbá teszem magyarul, megpróbálok a magyar képi gondolkodásnak elébe menni”. A magyar ember vizuális, ugyanakkor a költészet, a költemény a gondolatoknak “ércnél is maradandóbb” foglalata. Éppen ezért külön is érdekes Dedinszky Erika nagyon is logikusnak látszó elemzése a kialakult különbségekről eltérő kultúrájú, hagyományú népek költészetében.

Végül ismét Pilinszkyvel szólva: “Minden művészet: világmodell. Az »egészről« készült híradás. Szemben a tudományok bizonyított részigazságaival, a művészet a bizonyíthatatlan egész kifejezése. De attól, hogy bizonyíthatatlan, nem kevésbé reális. Míg a tudományos igazságot pillanatról pillanatra, lépésről lépésre a logika szabja meg, a művészet mondatról mondatra, ecsetvonásról ecsetvonásra, vésőütésről vésőütésre választás gyümölcse. Csodája mégis az, hogy nagy és érvényes alkotásaiban mégse hat önkényesnek, hanem olyan egyetemes igazságot közvetít, mely attól, hogy bizonyíthatatlan, semmivel se kevésbé reális. Ellenkezőleg: meggyőzőbb minden bizonyított realitásnál: a teljesség lélegzetvétele.”

 

 

 

Cseke Páter

Tóbiás Áronnal – az együttgondolkodás asztalánál

A hetvenes évek legelején, amikor Tóbiás Áron turista útlevéllel végre kijuthatott Londonba, először Szabó Zoltánt hívta fel telefonon. Bemutatkozása után az 1949 óta emigrációban élő író (1912-1984) tréfásan visszakérdezett:

- Tóbiás Áron?… Ilyen név nincs is… Talán csak Áronkánál, Tamási Áronnál. Valamelyik novellájában.

- Tőle kértem kölcsön erre az alkalomra… - vágta ki magát Tóbiás, majd szusszanásnyi szünet után ekképp nyomatékosított:

- De Németh László is ezt a nevet kölcsönözte ’56 szeptemberében új regénye kiadásánál… Mivel én voltam az Égető Eszter könyvének felelős szerkesztője, olvasható is az impresszumban.

Másnap este már ott volt a Tamási-novellából “előbújt” múltfaggató és jövőfürkésző a Temze partján Alföldet idéző jegenyefás házban.

A látogatások később is folytatódtak. A politikához és az irodalomhoz személése óta egyaránt kötődő – s ezért 1956 után elítélt, majd több évtizedes kirekesztettséget) mellőzöttséget elviselt – Tóbiás Áronnak ugyanis Szabó Zoltán volt az egyik vezércsillaga. A másik pedig a Magyar Nemzetet 1938-ban megalapító Pethő Sándor, aki helyet adott Szabó Zoltán 1944 tavaszáig élő – és ma is különös erejű, felzaklató gondolati vibrálású – “Szellemi Honvédelem” rovatának. Az ő emlékük előtti méltó tisztelgés Tóbiás Áron – megjelentetésében is impozáns – újabb kötete: A magyarok vére. Le sang des Hongrois (Tudósítások tollal – mikrofonnal. Varga/ Tóbiás, Paris/ Budapest, é.n. 684.l.).

A rendszerváltás után a budapesti Osiris Kiadó sorozatában jelenteti meg Szabó Zoltán összegyűjtött munkáit. A Szellemi honvédelem volt a kezdet 1990-ben, ezt követte a Hazugság nélkül három kötete 1992-ben, hogy aztán az évtized végén (1999-ben) kezünkbe adja a hetvenes évek írásaiból szerkesztett – András Sándor gondozta – Diaszpóranemzetet. Tóbiás Áron vallomása szerint oksági összefüggés van a Szellemi honvédelem és A magyarok vére között. Az előbbi az alapozó múlt, az utóbbi a tájékozódó jelen.

A szerzői szándék messzemenően igazoltnak látszik.

Merthogy a szellemi folytonosság történelmileg szétzilált szálainak az összekötésére, a történelmi folytonosság újjáteremtésére a kilencvenes években nyílt – ugyancsak jövőkereső szándékkal – hasonló lehetőség. Persze: mutatis mutandis. Mindazoknak, akiket Tóbiás öt világrészből és a még meg nem írt, véglegesen el nem rendezett közelmúltból az “együttgondolkodás asztalához” szólít – a szabad világ, a szabad szellem jelentette és jelenti az életet. Akárcsak Szabó Zoltánnak, vagy neki magának. Miként a kötethez csatolt vallomásában (Ajándékul néhány esztendőtEmlékképek a rendszerváltozásról) olvashatjuk: ebben a tovatűnő században neki (1927-ben született) eddig háromszor nyílt alkalma arra, hogy a szabad világ, a szabad szellem éltető közegét megismerje; 1946-ban, amikor a Magyar Rádióhoz került; 1956-ban; majd 1991 és 1997 között, amikor a Magyar Nemzet belső köréhez tartozva 350 “történelmi pillanatképet” (portrét, riportot, útirajzot, vallomást, vitázó kedvű írást) adhatott közre a nagymúltú lap hasábjain. Ezekből kelt újra életre a mostani válogatás.

Azzal az intenzitással, érzelmi töltéssel és gondolati sodrással, amely a tudatosan tudatalattivá süllyesztett – ám “mélytengeri áramlással” folyamatosan működő – magyar közelmúlt felszínre törésének a sajátja. Ennek köszönhetően új nézőpontú történelmi panoráma nyílik meg előttünk a bennünket annyi történelmi megpróbáltatásnak és választásnak kitevő századról és annak is a második feléről. Ám nemcsak a még “elrendezetlen” közelmúltra emlékeztetnek ezek az írások, a jövőre is ablakot nyitnak. Találóan írja Mészöly Miklós a kötet élén álló (Tóbiás Áron szokatlan kalandra hív…) betájolásában: mintha csak egy morbidul elképzelt “recski” éjszakán rögtönöznének egymásnak szabadegyetemet, estéről-estére, Tóbiás Áron (mikrofon előtt s a mikrofonnál is érzékenyebb írói tollal) megszólaltatott hősei. Ehhez azonban egy olyan történelem-faggató írástudó kellett, aki maga is – tollal, mikrofonnal – tevőleges részese és szenvedő fele volt az eseményeknek, tehát nemcsak rezonőrje társai gondolatainak (bár ez sem kevés), hanem “oknyomozója a közös megpróbáltatásoknak és reményeknek”. Tóbiás Áron úgy tesz beavatottá a magyar közelmúlt neves és (ma még) kevésbé ismert személyiségeinek életébe, hogy akik nem élték át a felidézett sorsfordító küzdelmeket, azok is átérezhessék: valamennyien egyazon múlt megpróbáltatásainak tanulságaiból építkezve léphetünk csak a tudatosan alakítható jövendőbe.

Minden élettény, esemény, gondolat 1956-hoz vezet, onnan indul és oda tér vissza a kötetben. Ez a gyűjtő- és szórólencséje A magyarok vérének. Akkor is, ha bizonyos műfajokban ’56 csak áttételesen, illetve még utalásszerűen sincs jelen. És ez korántsem véletlen, és nem is szerkezeti / szerkesztési aránytalanság:1956 egybeesett a szerző második “ajándékéletével”. Amikor tudatában lehetett annak, hogy mit nyerhet vissza, illetve mit veszíthet el – ha nem is végérvényesen – akkori magatartásával és ebből következő cselekedeteivel.

Pályakezdő tollforgatóként ismerkedtem meg vele, a hetvenes évek elején. Nagyenyedre utazott éppen, oldaltáskájában az elmaradhatatlan magnetofonnal. Meglepett, hogy miközben én jóformán semmit sem tudtam róla, ő számon tartja kedvenc témáimat, riportalanyaimat. E kötetből fedezem fel: ez sem volt véletlen. Hiszen otthonos ő mindenhol, ahol még felzúg a magyar zsoltár. Nemcsak a nyugati világban, hanem a Duna-térség magyarok vagy magyarok által is lakott tájegységeit járva is arra kérdez rá: itthon vagyunk-e? Hogy szolgál a történelmi erőnlétünk?

Ha némely írásával a rendszerváltás előtt elvétve találkoztam is – 1966 és 1990 között mindössze kétszer kaptam útlevelet Magyarországra -, voltaképpen 1989-es Nagy Imre-könyvéből fedeztem fel magamnak Tóbiás Áront. Pedig ezt a kötetet (In memoriam Nagy Imre. Emlékezés egy miniszterelnökre. Szabad Tér Kiadó, 1989.) “csak” válogatta és szerkesztette, szűkszavú bevezetővel látta el. Magáról is annyit tartott illendőnek elmondani a kötethez cím nélkül illesztett oldalnyi jegyzetében, amiből a feladatvállalás és -teljesítés illetékessége kiderülhet. Innen tudtam meg, hogy 1956 őszén egyike volt a Szabad Kossuth Rádió öttagú szerkesztőbizottságának, a megtorlás idején pedig másodrangú vádlottként szerepelt a Varga Domokos és társai elleni első – íróperben. (Standeisky Éva Az írók és a hatalom 1956-1963 című, a budapesti 1956-OS INTÉZET által 1996-ban kiadott könyvéből olvasom, hogy a csaknem fél évi vizsgálati fogság után egy esztendei felfüggesztett börtönre ítélték.) Szabadlábra kerülése után – magyartanári diplomával a zsebében – volt segédmunkás, figuráns, képügynök, bibliográfus, hangmuzeológus, sajtóreferens, reklámügynök… Az már az irodalomhoz való visszatérését jelentette, hogy az Új Tükörnél a határon túli magyar irodalmat bemutató rovatot szerkeszthette… (Magam ebben a periódusban találkozhattam – egy-egy Erdélybe véletlenszerűen átjutó lappéldánynak köszönhetően – a nevével.)

Tóbiás Áron nem volt még harmincéves, amikor “a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom előmozdítása” miatt – a “nagy írópert” megelőzően (Déry, Háy, Zelk, Tardos) – vádat emeltek ellene az elrettentő példastatuálásnak szánt “kis íróper”-ben. Standeisky Éva szerint az Írószövetség tisztségviselői (Varga Domokos az Irodalmi Újság szerkesztője, Tóbiás az Írószövetség könyvkiadójának, a Magvetőnek a lektora, Molnár Zoltán és Fekete Gyula az Írószövetség szakosztályi titkára volt) e kirakatperben akár 15 évi börtönbüntetést is kaphattak volna. Hogy mi volt a másodrendű vádlott “bűne”? A vádirat készítői azt szerették volna bebizonyítani (Standeisky, 337.),. Hogy az Írószövetség és a Nagybudapesti Központi Munkástanács közösen irányították a Kádár-kormány elleni harcot. Ennek valóságalapja pedig az: amikor az Írószövetségben hírét vették, hogy az Egyesült Izzóban megalakult a Központi Munkástanács, Varga Domokosék úgy döntöttek, szolidaritásukról biztosítják a munkásokat. Történetesen – ámde korántsem véletlenül – Tóbiás Áronnál volt annak a fogalmazványnak a gépelt másolata, amit Bibó István 1956. november 4-e után még a Parlamentben vetett papírra Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására címmel. Ennek alapján ültek le Kádárékkal tárgyalni a Munkástanács küldöttei. A Tervezet rövidesen tizenötezres példányban forgott közkézen. Sokszorosítását Tóbiás Áron szervezte…

A mintegy kétszáz szálat “kézben tartó” szerző tollát nem annyira az átélt események felidézésének óhaja vezeti – ahány ismert vagy számunkra felfedezett személyiséget megszólaltat, annyiféleképpen látják és láttatják a történéseket, ami ugyancsak természetes – sokkal inkább az értünk és ellenünkre történtek elemzésének és értelmezésének könyvformáló igénye. Ebben kétségtelenül segítségére volt Tóbiás Áronnak a nélkülözhetetlen időbeli távlat. És – már a történésekkel egyidőben – Albert Camus. Aki frissen szerzett Nobel-díjának egy részét – és főként nemzetközi tekintélyét – fordította az 1956 után börtönbe vetett magyar írók kiszabadítására. Aki magának a kötet írójának is télikabátot küldetett (bár nem sok hasznát vette – sőt! – későbbi álláskeresései során). Ez a “személyes érintettség” is közrejátszott abban, hogy – viszonzásul Camus alighanem egyedülálló, a nyugati világ lelkiismeretét felrázni próbáló kiállásáért – tőle kölcsönözte kötetének címét, illetve a magyar forradalom első évfordulóján írt Le sang des Hongrois-nak a világ szemét kinyitó gondolatait helyezze könyvének fókuszpontjába: “A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és sehol – még közvetve – sem igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra, de meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. (…) A magyar munkások és értelmiségiek (…) nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk!”

Nemcsak a Camus által szervezett Comité Déry világhírű írói tiltakoztak az ’56-ot követő – moszkvai távirányítású – megtorlások ellen. Tóbiás Áron könyvéből azt is megtudjuk, hogy Illyés Gyula, Németh László és Darvas József is követelte az írók kiszabadítását Kádár Jánostól. Sikertelenül persze, amiként Déry Tibor növekvő világhíre sem jelentett számára menlevelet. A luciferi észjárású kádári hatalom elsősorban azokat büntette – példastatuálás végett -, akik kommunista elveiket revideálva fordultak szembe a totalitarista rendszerrel. (Egyébként perbe foghatták volna az Egy mondat a zsarnokságról, az Emelkedő nemzet, a Gond és hitvallás szerzőit is -, aminthogy Illyés, Németh László, Tamási Áron számolt is ezzel, Veres Péter írószövetségi elnökkel egyetemben.)

Hogy a forradalom előkészítésében az Irodalmi Újságnak és az értelmiségi ifjúság Petőfi Körének elvitathatatlan érdemei voltak, azt eddig is tudtuk. Számomra azonban – aki egyik Budapesten rekedt osztálytársamtól értesülhettem a történésekről, tizenegy éves koromban – most a revelációt jelenti a történelmi igazság kimondására vállalkozó Irodalmi Újság 1957 utáni (londoni és párizsi) történetének a felfedezése, az oly sokat hallgatott Szabad Európa Rádió működésének a megismerése. A Kende Péter szerkesztette párizsi Magyar Füzetek-sorozat létezéséről ugyancsak a rádió hullámhosszán értesültem, álnéven publikáló erdélyi munkatársainak szemhatártágító és helyzetértelmező elemzéseiből okulva. A “kommunizmus felezési idejét” (1956) tudatosító sorozatnak ugyanis elvitathatatlan érdemei voltak abban, hogy – a forradalmi hagyományok ébrentartása mellett – a magyar közgondolkodást “a kommunizmus utáni időszakra” tekintve aktivizálta. Nemcsak a magyarországi belső ellenzékre volt hatással, az erdélyi “szamizdatosok” szemléletét is alakította.

“Főként arról és azokról írhattam, ráadásul azoknak, akik ’56 történelmi drámája után elkerültek az élet napos oldaláról – olvasható a szerző visszatekintésében. – Börtönt és internálótábort viselt tízezrek, meghurcoltak és emigrációba szorult százezrek; ennek a »civil Magyarországnak« a létszáma, családtagjaikkal együtt, több millió volt.”

Nekik állít – mikrofonnal, tollal – emlékművet Tóbiás Áron; az ő megszenvedett igazságaikat gyűjti fókuszpontba – a történelmi igazság nevében és érdekében. Erőt adóan az újabb történelmi korformálás esélyéhez. Figyelmünkbe ajánlva egyszersmind egy olyan Camus-szöveget, amit annak idején titkos küldönc révén vehetett kézbe Camus télikabátjának viselője: “A művészet, önmagában, nyilvánvalóan nem tudja biztosítani azt az újjászületést, amely elhozza az igazságot és a szabadságot. De nélküle ez az újjászületés formátlan lenne, azt is mondhatnánk, hogy létre sem jöhet. A kultúra nélkül az a relatív szabadság, amit egy – habár tökéletes – társadalom létre tudna hozni, nem lenne más, mint egy dzsungel. Ezért van az, hogy minden igazi alkotás egy-egy ajándék a jövőnek.” (Albert Camus: A művész és kora. Idézet a 136. lapról.)

Ilyenszerű ajándéknak tekinthető A magyarok vére, Tóbiás Áron harmadik “ajándékéletében” született alkotása.

Hogy kiket is ültetett ennek érdekében az “együttgondolkodás asztalához”? Csupán a puszta felsorolás is oldalakra rúgna. (Csak sajnálhatjuk, hogy ez az egyébként példaszerűen megszerkesztett kötet – Tóbiás Áron a Magvető első korszakában több mint száz művet segített a nyilvánosságra – nélkülözi a nélkülözhetetlen Névmutatót.) Századunk olyan emblematikus személyiségeinek a nevét, “referenciális attitűdjeit” emeli a mai közgondolkodásba, mint – az olvasás sorrendjében -: Pethő Sándor, Szekfű Gyula, Babits Illyés, Kodály, Ravasz László, Varga Domokos, Déry, Nagy Imre, Fekete Gyula, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Németh László, Bibó István, Göncz Árpád, Faludy György, Cs. Szabó László, Joó Tibor, Antall József, Mindszenty, András Sándor, Borbándi Gyula, Fejtő Ferenc, Király Béla, Kállay Kristóf, Molnár József, Molnár Miklós, Szépfalusi István, Szöllősy Árpád, Varga Béla, Cseres Tibor, Keresztury Dezső, Obersovszky Gyula, Pilinszky, Püski, Rózsás János, Szabó István, Szabó Magda, Szőnyi István… Varga Ferenc (aki e kötet párizsi kiadójaként és utószóírójaként is szerepel).

Visszatekintésének zárószekvenciájában Szabó Zoltánt idézi a szerző. A Magyar Nemzetben programadásra (Szellemi Honvédelem) vállalkozó Szabó Zoltán vezérgondolata globalizálódó világunkban ugyancsak irányadó lehet. A haza – írta – “sose volt kész és sose lesz kész. Meg kell keresni mindig újra és újra emberségben, szellemben, hagyományban, népben, tájban, Mindig magunkat hódítjuk meg a magunk erőivel.”

Ehhez ad erőt, kedvet, bátorságot A magyarok vére.

 

 

Losonci Miklós

Vörösmarty hõskölteménye Egerrõl

II.

 

Rendkívül dús az eposz szín- és motívumrendszere.

Pazar az “Eger színgazdagsága – zászlaja a piros 249, a fekete 188 és a fény 71 előfordulással. Mindazonáltal jelentős a fehér, barna, zöld, arany, szürke, tarka jelenléte is, de a sárga, ezüst, réz, viola, a rózsa, kék tónusai is megtalálhatók, sőt a szivárvány a por, csont halovány és világos árnyalata is. Fantasztikus – e kis, rövid eposz 770 színegységgel vértezett, máskülönben a piros, fekete, fény főszín nemcsak az “Eger”, hanem szinte az egész magyar költészet általános színtopográfiája. Az azonban már Vörösmarty művészi erénye, hogy az egyes színárnyalatok rendkívül gazdag érzelem- és intellektuális skálán mozognak, a példák özönéből válogattam idézeteket: Vas erőszak, gyászfa, hollói sötétség, bús alkony, esti madár, tölgyfa, félholdú pogányság, lobogó csillag, kialudt fény, hasad a hajnal, erőtlen fény, csillagírás, déli magasfény, tévedező madarak, vad fa virágai, őszi bogács, vékony köd, ölő tűz, gőzölgő vér, nyúlszívek, epedő láng, láng-forralta szemed, tűzpor, láng-bika, szakadott szív, rézüng, hóviharos felhő, parti csiga, gyöngyös boglár, hajnal arany kapuja, deres farkas, csillagos esthajnal. Ez utóbbi – a Vörösmarty jelölte csillagos esthajnal Szinyei Merse Pál egyik főműve lesz, az Esthajnalcsillag. Emlékezetes kifejezés az ezüst körmű párduc, a szomorú Hold, a görbe szivárvány és a por-emelte tekék, melyek bejelentik nemcsak Munkácsy “Poros út”-ját, hanem Egry új festői távlatait.

Az “Eger” térsége is kontinentális méretű, hiszen idézi Pécs, Fejérvár, Buda, Tiszamente, Bagdad, Szíria, Temesvár, Sztambul, Duna, Szolnok, Királyszék, Sajó völgy vidékét, s az csak természetes, hogy Eger neve szerepel a legtöbbször, pont százszor. Ez a többlet jelent valamit, csak azt, hogy helytállása, bátorsága révén Eger 1552-ben nemcsak Magyarország, hanem Európa fővárosa.

Érdekes a nevek szimmetriája. Körülbelül azonos arányú a magyar és török szereplők jelenléte. Dobó István szerepel a legtöbbször, mellette Zoltay és Bornemissza Gergely, a török tábort Amhát és Ali basa képviseli elsőként. A költő a történelmi személyiségeket együtt mozgatja az általa megálmodott Dalár, Omar, Hannivar, Ida, Tobor alakjával. Az igazságtevésben is ellenpontoz a mi oldalunk nézőpontjából, így beszél jézusi népről és pogány törökről.

Állatkertje rendkívül gazdag – Eger vára kész Noé bárkája Vörösmarty értelmezésében, hiszen megtalálható benne halezred, kócsag, sas, ló, sólyom, szúnyog, fölriadott mén és hattyú, őreb és gyámoltalan ürge, oroszlán, vadölő párduc és hangyaboly, fájdalom ölyve és denevér, tigris, medve, sárkány, bika, vakond, arabmén, darázs, oly állat, melyet Vörösmarty tapasztalatból ismert, olyikat nem is látott. Transzponál is, amikor szinte Archimboldo modorában “kutya-szájú zsidót” említ. Nagyobb a tér, több az állat, melyet valóságosan bejárt volna, megtette helyette teremtő képzelete. Az eposznak 98 szereplője van, majd azonos arányban magyar és török akad, aki lélekben magyarrá lesz: Leila, aki törökké: Omár. Kevés a nő – a gyengébb nemet tíznél kevesebb személy képviseli. Mindez az európai dráma- és regényirodalom nehezéke, hogy kevés a nőszereplő, túlsúlyban vannak a férfiak, íme még Vörösmartynál is, aki pedig Széchenyi Istvánnal párhuzamosan fölfedezte a nők fontos társadalmi szerepét. Széchenyi a “Hitel”-t is “honunk szebblelkű asszonyainak” ajánlotta és Vörösmarty is verset írt “Az úri hölgyhöz”.

Az eposz színzamata egyéni – sáros ágyú, szirtkő, füstfogta romok, naptűz, hamvadozó csillag érzékelteti erejét. Az erőtlen fény kifejezés már Einstein relativitáselméletének irányába tart – ösztönös tudatossággal.

Valószínűen Vörösmarty soha nem járt Egerben – szigetvári emlékei, a források és képzelete segítette abban, hogy föltárja Eger ostromának hősies hónapját. Vörösmarty mozgástérsége a Dunántúlra terjedt, Balassi széltében-hosszában végiglovagolta az országot, ezt tette az apostolok lován Csokonai és Petőfi Sándor is. Szép elosztásként Berzsenyi is Pannónia lírikusa volt, Arany János és Sinka István a Tiszántúlé, Ady, Csontváry és Bartók terebélyesítették a honi térséget Európa és a nagyvilág hiánytalan látóhatárává.

Brisits Frigyes a változatokat is összehasonlította a kéziratban és a végleges szövegben – így szelídült a “dögkereső madarak” csoportja “tévedező madarak”-ká, a komor Dobó “harczi” Dobóvá. Különös, itt fordul elő Amhát parancsa: “Rajta! tovább Amhát, / itt nem jó késni töröknek”. Később Petőfinél is a “Nemzeti Dal” kéziratában még olvashatjuk a “Rajta!” fölszólítást, melyet ő a még határozottabb talpra imperatívuszra módosította. Máskülönben Brisits Frigyes utalt arra, hogy Vörösmarty forrásként használta gróf Teleki József 1822-ben kiadott írását “Eger-várának ostromá”-ról. Dr. Lauschmann Gyula az eposz sebesültjeivel kapcsolatban azt jegyzi meg, hogy Vörösmarty pontos orvosi leírást fogad el olyan alapfoknak, melyből költészetet kovácsolt. Kiss Ernő a Perczel Etelkára emlékező Vörösmarty érzéseit helyettesítette a haldokló Omár alakjába. Ma már erőltetettnek tűnik, hogy “Riedl Frigyes az Eger Omárjának” alakját Alpnak, “Byron Korintus ostroma” c. műve főhősének sorsával” rokonítja.

Irodalomtörténetünk ellenérzéssel és szolid méltatással fogadta az “Eger”-t, Gárdonyi regényét messze nagyobb figyelemmel honorálva, Ez utóbbi igazságos – Vörösmarty eposzának fogadtatása felületességre utal -, nem lép túl az általánosságokon. Pintér Jenő arra szorítkozik, hogy “Az Egerben szintén feltűnnek a részletek kivételes szépségei.” Lényegében ezen a véleményen van Szerb Antal is, aki “anakronizmust” is említ, a az “Egerből a két elszakadt szerelmes találkozást” tarja elevennek “a férfi halálos ágyánál”. E megállapítás igaz, csak kevés, a mű többet érdemel. Tárgyilagosan annyit mondhatok, Gárdonyi Géza és Székely Bertalan műve a közvéleményben megérdemelten keltett visszhangot, mely Vörösmarty eposzának fogadtatásában fájóan mindmáig elmaradt. Tóth Dezső Vörösmarty monográfiája szerencsére egy kevéssel előbbre jutott, amikor Omár és Ida szerelmét “a legszebb lapok” egyikének nevezett, “amelyet a magyar költészet felmutathat”.

Mindenütt akad Júdás. Az “Eger”-ben is, nemcsak a Bibliában, Vörösmarty, Gárdonyi azért jegyzi föl Hegedűs fekete nevét, mert valóságban is áruló volt, szerepét nem a művészet találta ki. Homéroszhoz, Zrínyihez méltó összecsapás volt, olyan “Háború és béke”, melyet Tolsztoj előtt nem Vörösmarty, Székely Bertalan és Gárdonyi Géza talált ki, hanem a történelem. A másik oldal is erről nyilatkozik. Musztafa Dselál török történész írja: “Negyven napig tartott a harc, de elfoglalása könnyűszerrel nem volt lehetséges… védői a szerencsétlenség elhárításában tökéletes mesterek, fortély és hadicsel dolgában serények valának.” Evlia Cselebi Eger béke-idejében – 1664-65-ben járt Egerben, és meleg szavakkal dicséri a várost: “Fürdője van kettő: az egyik a belső vár kapuja alatt a hídfőnél, ez a Valide szultána fürdője, mely nagyon szép kellemes vizű hat kamrájú fürdő, egész kupoláját vörös keramit fedi. A másik a Kalmet-kapu közelében kisebbszerű, keskeny fürdő, kályhával”. Az egri fürdőkultúra régi-régi, méltó, hogy 2000-ben Makovecz mesterműve megkoronázza.

Teli Gárdonyival Eger, megérdemelten. Szent István emlékét is őrzik méltó igazsággal, hiszen ő alapított püspökséget Egerben. Vajon Vörösmartyra is emlékeznek a mai egri polgárok, áll szobra a városban, neveztek el róla utcát, teret, intézményt, s e kérdés Székely Bertalanra is érvényes. Ha igen, akkor ez fölötte örvendetes, de ha akad pótolnivaló a főhajtásban, az sem szenvedhet késedelmet.

Első kötelességünk az eposz ma is ható értékeit föltámasztanunk. Lebilincselő, ahogy kezdődik: “Megnehezült az idők viharos járása fölötte / Oh haza! Halmaidon s letarolt alföldi meződön / Régi halál lakik, és dühödötten táboroz a harc.” Reménykedjünk, tisztult az idő azóta. Ilyen invokáció már utal a mű nagyságára, Vörösmarty ezen sorai ugyanúgy, mint Beethoven Egmontjának és Verdi viharjelenetének első taktusai. A seregszemle is méltóságteljesen érzékletes, dübörögnek a hexameterek: “Telnek azonban az élelmek szekereivel az útak, / S gőbölök és juhok érkezvén nagy bőgve szorongnak / A hidakon; köztük fölemelt botjával ügetve / Hajt, terel a pór, és rekedt torkával üvöltöz.” Mindez szintén a későbbi győzelem alapozása, az ostromlottak diadala a fölkészülés komolyságában kezdődik, csak így válhat végérvényessé. Mának szóló figyelmeztetés is hallik? “Nem magyar a magyar, elfordúlt természete; méltó / Hogy hamar elvesszen…/ … A nemes országot mint hagyjuk lenni vadonná.” E sorokból kiderül, a baj régebben kezdődött, csak hatalmasodását fedezzük föl napjainkban. Mégis? Perlekedünk, nem is Vörösmartyval: Önmagunkkal.

Vörösmarty így szólt, nem magyar a magyar. Petőfi válasza más, fölemelő, azt bizonygatja szintén a költészet magasán, hogy “Legszebb ország hazám az öt világrész nagy területén.” Ady Vörösmarty kételyét, Petőfi bizakodását összegzi: “Mit ér az ember, ha magyar?” Kérdése fölkiáltás, mindezeket gyűjti egységgé József Attila “adj emberséget az embernek, / magyarságot a magyarnak” konklúziója. Ezen a nyomon vitázunk tisztelettel Vörösmarty nagy szellemével, változtatva során: Nem hagyjuk vadonná lenni e “nemes országot”, mert megérdemli, hogy nem hagyjuk, nem hagyhatjuk.

Nem akármilyen leírás a következő sem: “Hajnal emelkedik, a viadalmak hajnala: vérszín / Váltja pirosságát, szellője halotti sohajtás, / S harmat gyöngye helyett párolgó vért iszik a fű.” Abban az értelemben shakespeare-i Vörösmarty e fennkölt leírásban, hogy az élet érzékletes valósága a lét időtlen méreteivé növekedik, egyetemessé válik a helyi izgalom.

Máig érvényes megállapítás hangzik a sorokból, melyet később egy másik versben úgy fejez ki, hogy “Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.” Itt a következő változat szerepel: “Oh Eger! A sziklák nem tesznek téged erőssé, / Minden erőd a bátorság, mely hős fiaidban, / Mint az örök gyémánt ragyog.”. Mai küldetésünkre fordítva e szentenciát, minden gazdagságunk, kincsünk kizárólag önmagunkban keresendő, másutt, másban nem találhatjuk meg.

Indulatot vált a légies finomság, olyannyira, hogy egy rezzenésre Botticelli Vénusz születésének titkát olvashatjuk: “… kinyílék Leilának alakja, / Mint gyengéd ibolyák nyílnak kikeletkori hóból, / A deli lány ott állt, legszebb csemetéje keletnek, / Szép nap az éjnek fürteiben.”

Leonardói erő, finomság, sőt a ninivei nőstényoroszlán haldoklása idéződik Vörösmarty soraiban a Krisztus előtti VII. századból, s a későbbi Andrej herceg halála Tolsztoj remekművéből. Nagy szellemek találkozása hallik itt az “Eger” géniusz-szerzőjének lelkéből: “Egy lekötött csődör felrántá nyugtalan ésszel / A letűzött dárdát, s lázadtan forga helyében, / Majd érezve szabadságát, sőt hajtva, ijesztve / A zörgő nyéltől, mely nyomban utána huzódék, / A nagy tábornak kezdett futamodni s nyerítve / S lángot fúva iramt valamerre ragadta szilajság. / Gázolt sátorokon, nyugovóknak testein, álmát / Szörnyű rúgásával sok erősnek tette örökké. / Így mint a szélvész folyvást szilajodva csapongott / S szerte jaj és ijedés s hadi zaj támadtak utána. / S a roppant tábor mint egy nagy szörnyeteg ébredt: / Száz meg ezer kar emelte vasát, sok száz kapa lóra / És végig tapodott nem ritkán társai rendén. / Sok rettenve kiálta magyart.” Csöndben jegyzem meg, íme az örök értékű harc-jellemzést sürgősen kötelező közkinccsé tennünk ifjúságunk nyitott tudatában.

Vörösmarty pontos útmutatást ad akkor is, amikor bölcsességének eszményével súgja, sugározza: “élni tanulj, nem halni: halál a névtelen élet!” Előre mutat, s az is különös, ahogy élet-halál összetartozását, elválását, visszatérését, körforgását értelmezi, mintegy annak reményével, hogy az élet, ha meg is szakad, más régióban folytatódhat, melyet a nem ismert létezésnek remélhetünk. Helyi, magyar problémák, gondok, helytállások emelkednek egyetemessé.

Eger története és Eger képzőművészeti, irodalmi földolgozása oly mértéket és példát sugárzó szellemi vagyon, hogy méltó a zenei továbbteremtésre. Nem gondolok másra, mint arra, hogy a harmadik évezred új klasszikus értékű magyar operájának terrénuma Eger lehet, oly alkotó mesterműve, aki talán még meg sem született, vagy óvodában topog, esetleg iskolapadban, zongorabillentyűket ütve, simogatva. Új festmények is teremtődhetnek a nagy történet epizódjairól, szoborportrék Dobó Istvánról, Bornemissza Gergelyről, grafikai sorozat az ő isztanbuli fogságáról, a vár második ostromáról. A maga nemében érdekes Hernádi Gyula Eger-földolgozása a parapszichológia lehetőségeit is fölhasználva. Pintér Jenő magyar Iliászról beszél Egerrel kapcsolatban, s az a tény, hogy Achilles pajzsához hasonló értékű leírást olvashatunk Vörösmarty művében a fergeteges bonyodalmat okozó dárdáról – iparművészeinket is Eger felé irányítja, a fegyverek új formákat teremtő adaptálására, az egykori harci öltözékeket, női ruhákat, tárgyakat is ideértve. Az egri tárgy emlékek sokak számára sürgetnek Bartók-szintű, Bartók-egyetemességű földolgozást az iparművészet közegében is.

Eger a forrása lehetne az új magyar drámának és filmnek, melynek szövegét, forgatókönyvét a vállalkozó szerzők Tinódi, Teleki, Vörösmarty, Gárdonyi írásainak együttes fölhasználásával teremthetnék maradandóan új értékké. Himnusz-erő, Szózat-erő rejtőzik Eger hős történetében, melynek szellemi kincsei, lelki példatársa kimeríthetetlen. Ami ennél is fontosabb, új lehetőségeket rejt magában, új esztétikai magaslatokat, új köznevelési forrásokat. Ady fél-fogalma már Vörösmartynál is szerepel: “fél-tornyok, elomlott várkapuk”-at említ a költő, mely egésszé tisztulva, növekedve, fokozódva föllármázza tetteinket, így válik új teremtést sürgetve maradandó példánkká, új mértékké.

Felhasznált irodalom:

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Bp., 1914

Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza. Franklin Társulat

Brisits Frigyes: Vörösmarty kéziratainak jegyzéke. Bp., 1928

Dr. Lauschmann Gyula: Vörösmarty költészetének viszonya az orvostudományhoz. Székesfehérvár, 1901

Vitéz Emkő Bálint: Vörösmarty költészetének irodalmi népiessége. Ungvár, 1942

Dr. Kiss Ernő: Vörösmarty Mihály. Nagykanizsa 1900

Szerb Antal: Vörösmarty tanulmányok Bp., 1930

Gellért Jenő: Vörösmarty Mihály Bp., Lampel Róbert Kiadás

Zsigmond Ferenc: Vörösmarty Mihály élete és művei Bp., 1940

Riedl Frigyes: Vörösmarty Eger című eposza Irodalomtörténet 1912

Róbert Zsófia: Néhány megjegyzés Vörösmarty költői nyelvéhet Székesfehérvár 1975

Ragyognak tettei (Tanulmányok Vörösmarty Mihályról Székesfehérvár 1975

Huszti Mihály: Vörösmarty az újabb irodalmi ízlés tükrében.

A költői világkép Vörösmarty és Ady költészetében Bp., 1935

Margalits Ede: Párhuzam Vörösmarty és Arany mint eposzköltők között Baja 1875

Dr. Pataki Vidor: Az egri vár élete Eger 1934

Balogh János: Egervár története Eger 1881

Vörösmarty emlékkönyve Székesfehérvár 1901

Gattéji Gorove László: Eger városának története Eger 1876

Gerő László: Eger Bp., 1957

Dr. Riedl Frigyes: Vörösmarty. Jegyezte és kiadta Csoma Kálmán 1905

Breznay Imre: Eger a XVIII. században. Eger 1933

Kortársak nagy írókról. Művelt Nép Könyvkiadó Bp., 1954

Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Révai Kiadás Bp., 1935

Kéky Lajos: Gárdonyi Géza. Bp., Pallas 1926

Sík Sándor: Gárdonyi-Ady-Prohászka. Bp., Pallas 1928

Z. Szalai Sándor: Gárdonyi Géza. Szépirodalmi Bp., 1977

Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi. Dante 1934

Balogh György: Eger története. Eger 1954

Kispéter András: Gárdonyi Géza. Gondolat Bp.

Pintér Jenő: Magyar irodalomtörténet VIII.k. Bp., 1941

Nagy József: Eger története. Gondolat Bp., 1978

Hatvany Lajos – Gin Károly: Beszélő házak és tájak. Bp., 1989

Dr. Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai

Magyar Irodalmi Lexikon III.k. Akadémiai Kiadó Bp., 1965

Pándi Pál: A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig. Akadémiai Kiadó Bp., 1965. III:k. (Benne Tóth Dezső szócikke Vörösmarty Mihályról)

Sugár István: Az egri vár és viadala

Szántó Imre: A Habsburg segítség szerepe Eger vár 1552-es védelmében. Egri Pedagógiai Főiskola évkönyve 8. kötet 1962

Pásztor Emil

“A magyar nemzet legnagyobb élõ vértanúja”

A fönti idézetes cím tulajdonképpen a XX. század első felének nagy írójától, Móricz Zsigmondtól származik, és Görgey Artúrra vonatkozik. 1911-ben Móricz Zsigmondnak nagy élménye volt, hogy elolvashatta az 1848-49. évi szabadságharc fővezérének akkor megjelent kétkötetes emlékiratát.1

Görgey tábornokot, aki akkor már kilencvenéves is elmúlt, az író fölkereste előbb Budapesten, később pedig Visegrádon, és sokáig beszélgettek a nagy időkről. Móricz – amint erről szóló tudósításában írja – belenézett Görgeynek “különös, világoskék szemébe”, és meghatotta, hogy az aggastyán tar homloka fölött, a feje búbján hatvanhárom évvel a szabadságharc után is látszott a dudorodás: a komáromi csatában kapott és majdnem halálossá vált sebesülésének emléke.

Éppen március 15-e közeledett az első látogatáskor. Móricz Zsigmond az akkori találkozásuk hatása alatt írta meg Az élő vértanú (Március tizenötödiki beszéd) című emlékezését.2 Elmondja benne, hogy amikor már alig van élő tanúja a szabadságharcnak, a nagy idők még élő tábornok vértanújáról a márciusi ünneplések elfeledkeznek. Görgey hatvanhárom év óta szenvedi a nemzeti kiközösítést, mert elterjesztették róla, hogy a szabadságharc az ő “árulása” miatt végződött olyan tragikus módon. A magyarság “egy embert sújt egy történelmi korszakért”: Görgey Artúrt.

Ma – 2000-ben, százötvenegy évvel a szabadságharc után – már elég világosan látjuk: nem valamilyen belső “árulás” vetett véget 1849-ben a magyar reményeknek, hanem az osztrákokkal szövetséges orosz cár 200 ezer fős hadseregének segítő közbeavatkozása miatt szenvedett vereséget a magyar önvédelmi harc.

Ahogy Kossuth Lajos politikusi és szervezői nagysága nélkül, úgy Görgey hadvezéri zsenialitása nélkül is elképzelhetetlen a magyar szabadságharc hősies végigvitele. Móricz Zsigmond nem úgy veti fel a történelmi igazságkeresés, a nemzeti színvallás kérdését, hogy “Kossuth vagy Görgey?”, hanem így: “Kossuth és Görgey!” A szabadságharcot egész addigi történelmünk legnagyszerűbb szakaszának látja, s így ír e harc két legfőbb magyar vezetőjéről: “Ki a tettre vágyó nemzet lelki tüzét egyszerre a legnagyobb lángolásra szította: - Kossuth vala. Ki ezt a legfelsőbb erőfeszítést a nemzeti véres karddal végrehajtotta: - az volt Görgey.3

A Kossuthnál tizenhat esztendővel fiatalabb Görgey a tavaszi hadjárat során országos tekintélyre tett szert, akit a népszerűségben Kossuth egyre inkább a vetélytársának kezdett érezni. Kettejüknek az egymáshoz való viszonya, az egymás iránti bizalmuk akkor kezdet rohamosan megromlani, amikor az orosz beavatkozás miatt a szabadságharcunk katasztrófába torkollása vetette előre az árnyékát. Az oroszok 1849. június 28-án már Miskolcon voltak!

Az akkori Magyarország területén – amely a mainál háromszor nagyobb volt – több honvédsereg is működött. A magyar kormány Szeged és a Maros táján próbálta összevonni az osztrák és az orosz seregekkel szemben a honvédelem erőit, miközben Kossuth (“a magyar álladalom kormányzó elnöke”) és a kormány Szegedre, végül pedig Aradra tette át székhelyét.

A legfőbb vezérek közül – a magyar kormány parancsát teljesítve – egyedül Görgey vitte el seregét a nyári hadjárata során Aradra; részben előtte, részben hátában az orosz fősereggel. Bem tábornagy, akiben Kossuth legjobban bízott, vesztes csatái következtében akkorra már elveszítette Erdélyt, és sereg nélkül jött el onnan, a szintén lengyel Dembiński pedig az osztrák Haynau serege előtt visszavonulva, a Görgeyénél nagyobb seregét már nem az aradi összpontosításhoz, hanem a török határhoz közelebb eső Temesvár felé vezette. (Az akkori Magyarországnak nyugaton és északon az Osztrák Császárság, keleten és délen pedig a Török Birodalom volt a szomszédja.)

Az Erdélyből kijött Bem Temesvárnál Kossuth megbízásából Dembińskitől átvette a magyar fősereg vezérletét. Sajnos, Bem ahelyett, hogy sietett volna Görgey hadával egyesülni, mindent kockáztatva, a magyar erők egyesítése nélkül támadta meg az osztrák sereget, és Haynauval szemben elveszítette a szabadságharc mindent eldöntő végső nagy csatáját. Így Görgey 30 ezer fős seregének – onnan csak 50-60 kilométernyire – Aradnál magára maradva már nem volt kivel egyesülnie.

Amikor a temesvári katasztrófáról s az ottani magyar fősereg felbomlásáról Guyon tábornok meghozta Aradra az írásos jelentést, Kossuth azt minden megjegyzés nélkül küldte át Görgeynek, akiről pedig tudta, hogy ilyen körülmények között nem folytathatja az immár értelmetlennek tűnő harcot. Az ország különböző részein szétszórt honvédcsapatok egyesítésére nem volt mód, s az egyetlen, Aradnál harcba vethető magyar sereget, a Görgeyét, két oldalról már harapófogóba zárással fenyegette az óriási túlerőben levő orosz és osztrák sereg. Miután Temesvárnál az osztrákok javára billent a mérleg, az oroszok békeközvetítésében sem lehetett bízni többé, és a fegyverletételt sem lehetett feltételekhez kötni.

1849. augusztus 11-én Kossuth a kormánynak vele még együtt lévő tagjaival együtt lemondott, s a polgári és katonai legfőbb hatalmat Görgeynek adta át, hátha a tábornok még tehet valamit “szegény hazánk nemzeti státuséletének” megtartásáért. Ezzel végleg elváltak útjaik. Kossuth a török földre menekülés útját választotta, Görgey viszont nem akart menekülni az országból, még ha életével kell is fizetnie az itthon maradásért. (Ő szó szerint fogadta meg Vörösmarty Szózatát: akár áld, akár ver bennünket a sors keze, itt kell élnünk, halnunk.)

Sajnos, Görgey már csak annyit tehetett, hogy – nyolcvantagú haditanácsának meghallgatása után – nemzeti büszkeségből nem az osztrákok, hanem az oroszok előtt tette le seregével a fegyvert Világosnál, mert dokumentálni akarta a világnak, hogy itt nem egy törvénytelen lázadás résztvevői hódolnak meg a Habsburg uralkodó előtt, aki semmibe vette a mi 1848-ban kivívott alkotmányunkat. Az oroszok előtt való fegyverletételben az is kifejeződött, hogy Ausztria csak az ő segítségükkel tudott legyőzni bennünket.

Görgey miként maradhatott életben, amikor a magyar tábornoki kar egy részét – akik nem menekültek el az országból – Haynau 1849. október 6-án Aradon kivégeztette? A látszat az volt: a magyar fővezér “árulással” feláldozta legközelebbi bajtársait, hogy megmentse saját életét. Ezzel szemben az az igazság, hogy bajtársainak megmentését kérve ő a saját életét ajánlotta fel, amikor a fegyverletételt bejelentő levelében ezt írta Rüdiger orosz tábornoknak: “Legyek én egyedül, aki áldozatul essem.”

Görgey Artúr ügyét tulajdonképpen a két ellenséges nagyhatalom vetélkedése miatt különítették el a többi tábornokétól. Az orosz cár a fegyverletétel után az osztrák császárnak amnesztiát javasolt a magyarok részére, de az osztrák kormány – tekintettel Haynau temesvári döntő győzelmére – erről hallani sem akart. Amikor azután I. Miklós orosz cár felajánlja Ausztriának, hogy Görgeyt – mint valami diadalmi jelvényt – Oroszországba viteti, ezt Bécsben olyan presztízsveszteségnek értékelik, hogy inkább megkegyelmeznek Görgeynek, ám egyedül csak neki. Sürgősen az ausztriai Klagenfurtba szállítják, s ott internálják bizonytalan időre. Csak az 1867. évi kiegyezés után térhetett haza Magyarországra.

Az utóbbi másfél évszázadban rengetegen nyilatkoztak gyalázkodva Görgeyről és a világosi fegyverletételről. Pedig ott egy öntudatos, emelt szívű nemzetnek e végsőkig való helytállása hirdette a jövendő számára, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. (Megjegyzendő, hogy az Aradtól és Világostól nagyon messze lévő Komáromban maradva Klapka tábornok sem tudott az egész nemzetnek amnesztiát kivívni, pedig ó az osztrákoknak adta át Komárom “bevehetetlen” várát.)

Görgeynek nemcsak a nemzet tragédiája fájt, hanem az is, hogy ha már sok bajtársát kivégezték, ő nem osztozhatott a sorsukban. Egyéni tragédiáját még megsokszorozta az, hogy a Törökországba menekült Kossuth – az idegen földön egyre fokozódó keserűséget érezve a szabadságharc elbukása miatt – Görgeyvel szemben megfogalmazta és terjesztette az “árulás” vádját. Árulónak nyilvánította őt azért, mivel Görgey a neki átadott hatalom birtokában nem tudta megmenteni “hazánk nemzeti státuséletét”. Kossuth az 1849. szeptember 12-ei dátummal közrebocsátott “vidini levelében” azt a meggyőződését fejtette ki, hogy Magyarország két nagyhatalommal szemben is meg tudta volna védeni magát, ha Görgey nem hátráltatja a kormány tevékenységét.

A volt kormányzó az idegen földön sürgősen visszavette kormányzói címét, mondván, hogy a lemondása Görgey “árulása” miatt érvénytelen. Így mindjárt nagy hatása lehetett szavának, véleményének az emigráció (a külföldre menekült magyarok) körében és közvetve Magyarországon meg más országokban is. Kossuthnak Görgeyt megbélyegző vádjait sokan elhitték (például Vörösmarty is), különösen az aradi vértanú tábornokok október 6-ai kivégzése után, tudva, hogy Görgey nem volt közöttük.

Ha elővesszük az Új magyar lexikon 1960-ban kiadott 3. kötetét, abban a szabadságharc legfőbb katonai vezetőjéről a következő sorokat olvashatjuk: “Noha az uralkodó osztályok Görgey Artúrt reálpolitikusnak igyekeztek feltüntetni Kossuthtal szemben, a haladó magyar közvélemény mindig árulónak tartotta.” Hát igen, a nemzeti elfogultság, a realitásokkal való nem törődés sokáig egy személyben őt tette felelőssé azért, hogy a szabadságharcunk tragikusan végződött, de például Arany János vagy később Móricz Zsigmond nem osztotta ezt a nézetet. Kosáry Domokos, a Görgey-kérdés legalaposabb kutatója így nyilatkozott az 1994-ben megjelent könyvében: “… Görgey Artúr a magyar szabadságharcnak nem árulója, hanem kitűnő és a hazájához mindvégig hű hadvezére volt. Őszinte hazafi, kivételes katonai tehetség, rendkívüli személyiség…”4

Amikor Görgey 1867-ben – tizennyolc évi száműzetése után – hazatérhetett Magyarországra, még csak 49 éves volt, de az ellene fölkeltett zajos közhangulat miatt itthon sem hadseregvezetői, sem országgyűlési képviselői vagy más fontos munkakörbe nem juthatott. Így élt a hazájában ez a tenni vágyó kiváló ember még öt évtizeden át: Móricz Zsigmond szerint ő volt a magyar nemzet legnagyobb élő vértanúja. Nagy írónk 1912-ben a következő mondatokkal fejezte be említett Március tizenötödiki beszédét:

“… ma minden ifjú magyar, aki előtt már megnyílt a látás tisztasága, tekintsen az elrejtett zug felé, ahol még él nemzetünk egyik legnagyobb fia, s meghatódott lélekkel megcsillanó könnyel, hangtalanul és szíve legbensőbb érzésével küldje arrafelé azt a kiáltást, amely hajdan annyit és oly viharosan zúgott, de amely hatvanhárom év óta egyszer sem csendült fel a nemzet ajkán, hogy:

- Éljen Görgey!… Éljen a magyar nemzet mindörökre legnagyobb élő vértanúja!

És a magyar nemzet élni fog, amíg ilyen fiakat tud szülni a tettre és az önfeláldozásra!”5

Görgey Artúr 98 éves korában halt meg, 1916-ban, annak a napnak – 1849. május 21-ének – az évfordulóján, amikor nehéz ostrom után seregével az osztrákoktól visszafoglalta Buda várát. Szép lovas szobra ma ott áll a budai várban, de nemzeti szégyenünk, hogy még ma is jelennek meg hazánkban Görgeyt “árulóként” vádoló és megbélyegző írások.

Jegyzetek

  1. Görgey Artúrnak ez a műve újabb kiadásban ma is hozzáférhető: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.
  2. Nyugat, 1912. I. 473-477.
  3. Nyugat, uo.
  4. Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés története. Osiris-Századvég, Budapest, I. kötet 7.
  5. Nyugat, 1912. 473-477.

Kaló Béla

Az Arbiter és az “egyszeri szellemi tünemény”

Petronius és Berzsenyi ürügyén

Introverzió és extrovertáltság, démoni kettősség jellemzi az embert, úgy általában. Robbanékonyság, belső présben. Dichter, Dichtung, költészet, sűrítés, tömörítés, s – benne – minden, mi lehetséges.

A költő lehet dandy és lehet szublimált őserő. Lehet szemtanú, arbiter arcanorum, azaz a titkok tudója, választott bíró, arbiter elegantiae, pompamester, az elegancia ítélőbírája, mérték és lehet “egyszeri szellemi tünemény”, gazdálkodó vidéki magyar nemes és költő egyben.

Petronius és Berzsenyi.

Nézzük. Petronius:

Már megtörte az Ősz a tüzes ködfátylat a tájon

s langyos gyeplőkkel fent Phoebus a Tél fele vágtat,

elhullajtja haját a platán, s hervadt kacsok alján

érett fürtjei számát olvasgatja a szőlő –

ím! Mit az esztendő megígért, most itt van előttünk.

S akkor Berzsenyi:

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak

Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.

Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok

Közt nem lengedez a Zephyr.

Egy költőnek alig ismert római prózaíró, akinek Satyriconjából, vagy inkább annak alapján csinált Fellini filmet, s aki a legteljesebben írt az alkonyuló római birodalom viszonyairól, s akinek életéről vajmi keveset tudunk. Aki korának playboya volt, Oscar Wilde és D’Annunzio, sőt talán Henry de Montherlant elődje, Nero korabeli etalon, akivel regényfiguraként találkozhatunk, a Nobel-díjas Sienkiwicz Quo vadis? című romanjában.

S Berzsenyi, aki az irodalomtörténet-írás hagyományos felfogása szerint a virágzó magyar klasszicista literatúra egyik fontos alakja, preromantikus vonásokkal. A reneszánsz és a humanizmus hagyományain nevelődött görög-latin műveltség folyamatosságát bizonyító alkotó, a mi nagy magányosaink egyike.

A nehéz fajsúlyú magyar lélek.

A görög-latin mediterrán hajlam beleágyazódva a magyaros temperamentumba (itt lelki alkat lenne a helyesebb kifejezés), az ókor a somogyi 19. századi őszben, ott az alig titkolt sztoicizmus, itt a pannon-dunántúli saudade, elmúlás-elvágyódás metszetes aszklepiádészi sorai.

A költészet, a nagy költészet egyívású az ókori dandy és a magyar feudális birtokos is magányos, a gondolatok, megfigyelések évszázadokon átívelnek, s összhangoznak az olvasóban.

S mégis: mennyire más ősz a rómaié, s mennyire az elmúlás varázsa a Berzsenyié. De mindkettő kortalan. Kimeríthetetlennek tűnő. Végső értelmükben szavakba legkevésbé foglalható sorok ezek, a szöveg működése öntörvényű, s ez csak a remekművek sajátja.

Az ironikus-bölcs, szarkasztikus Petronius és a remetemagányt kedvelő, kisebbségi érzésektől gyötört (Kölcsey) niklai gazdálkodó óriáspoéta Berzsenyi valahol rokon. Az ízlés és a rafinált élvezetek fiziológiáját ismerő és gyakorló proconsul ott találkozik a bozontos magyar lélekkel, ahol a legkevésbé várná az ember: a lelkiségben, az életet szemlélő titkos humanista manírjaiban.

A nyelv zenéje – ösztönösen-tudatosan – mindkét lírában megfigyelhető. De vissza a lelkiségre, az isteni szemlélődés magatartásformái. A lelki boldogság, az eudemonia kívánása mindkét lírikus soraiban felfedezhető.

Az időtlen való átélésének legjelenebb pillanata zárul mindkét versben. Az ideale Gegenwart, az eszményi jelenvalóság felidézésére alkalmas forma determináltsága egyértelműen kimutatható mind Petronius, mind Berzsenyi soraiból. Az empirikuson alapuló megfigyelések immáron időtlenné tágulnak, az impresszión alapuló praktikus megfigyelések a virtuális természet szimbólumává válnak, azaz az értékektől jelentésteljes tájjá formált naturát kapjuk eredményként. Berzsenyinél ez a végső összegzés az elmúlás mítosza, míg Petroniusnál a sztoa praktikuma, az élet, a megértés gondos egyszerűsége.

S ha már néhány verssor összevetése is tűnődésre késztetheti a fogékony olvasót, akkor gondolkodjunk el azon, hogy mit adhat ma a klasszikusok nagy tábora nekünk.

Lélek, gondolat, mesterség. Ez a sorrend Berzsenyi lírájában is, amely visszaüt a latin elődökre. Hogy is írja Németh László? “Annyiféle csíra indul növésnek, irodalmunk oly sok sípon szól, hogy jóval nagyobb népet gyanítunk a változatosság mögött, mint az akkori magyar.”

A zsarnok római császár elismert, diplomatikus és ironikus, élvezetvágyó hedonista bölcse, s a filiszteusi magányában dúló-fúló magyar költő lelki rokonsága egyebet is feltételezhet: a mizantrópiába rejtett humanizmust és világlátást, a léha nagyvonalúságba csomagolt érzelmeket és a zord magányba burkolt sebezhetőséget. De mindez pszichológiai eszmefuttatásra lehet elég, nekünk, az olvasónak a lüktető sorok számíthatnak csak originál forrás gyanánt. Petroniust – mint említettük – Sienkiewicz formázta meg regényében, s Berzsenyit Weöres Sándor a Psychében. Igen, talán ilyenek lehettek.

S ha őszre fordul az idő – s játszunk kicsit – vérberzsenyesek lesznek a szőlőlevelek, a hagyományos kultúrán fölnőtt nemzedék csak azt kezdi mondogatni, hogy:

Hervad már ligetünk… vagy hozzáteszi:

Már megtörte az Ősz a tüzes ködfátylat a tájon.

S ez maga a halhatatlanság, az örök művészet, az élet sava-borsa.

 

Kis magyar reflexió

Nem kívánok hosszan reflektálni Bakacsi Ernő egy kis berzenkedés című cikkére, amely az Új Hevesi Napló szeptemberi számában jelent meg. De néhány gondolatára igen.

“Aki a munkájából nem tud megélni, nem elégíti ki a javadalmazása, az, ha teheti, kereshet más munkát, elmehet más munkakörbe, de nem indok arra, hogy ne lássa el feladatát, hivatását” – így a cikk. Így van. A pedagógusok közel száz százaléka el is látja, hiszen a magyar tanárok, tanítók jelentős része jó szakember (mint a nemzetközi statisztikákból kiderül), s éppen azért pesszimista, deviáns (a piacere), mert botrányosan keveset fizetnek neki, tehát tisztában van vele, hogy nem annyit ér. Egyetértünk: az egészségügy dettó.

Hivatástudatról beszélni pedig ott, ahol piaci árak uralkodnak, egyszerűen erkölcstelenség. Akár multimilliomos parlamenti szenátor, akár zöldségeskofa mondja.

Lehet, hogy nem pontosan fejeztem ki magam, de az a kitétel, hogy a tanár azt tanítja, amit maga diákként megtanult -, nos, ez nem a módszerekre, ideológiára vonatkozik, hanem arra, hogy egykoron még olvasni tudó tanárok és a Gutenberg-galaxis gyermekeinek tekinthető diákok voltak a résztvevők, nem pedig vizualitásra manipulált pedagógusok és nebulók. Ha úgy tetszik, ez még dicséret is lehet manapság. (Vas Gerebent egyébként valóban nem tanítja senki, mint ahogyan Csenkeszfai Poóts Andrást sem, de Sütőt, Márait igen, sőt a jó tanár Wass Albertet is – mondjuk fakultatíve).

A történelemtanításról pedig annyit, hogy határkorrekcióról beszélni az egységesülő Európában (2000!) ugyanolyan degeneráltság, mint mondjuk Kölcsey Himnuszát felváltani Hernádi Judit Sohase mondd című örökzöldjével. S erre is van példa, amit nem a pedagógusok követnek el.

A liberalizmus és a nacionalizmus, sőt a kispolgárság és a kozmopolitizmus között is van köztes út talán, s ez úgy jön ide, mint a patetikus morál (saját kifejezés – K.B.) a piacgazdasághoz.

Kedves Bakacsi Ernő! A damaszkuszi úton megfordult emberekkel van tele az ország. Ugyan mivel lenne jobb egy patinás iskola igazgatóhelyettese, mint egy volt ÁVÓ-s miniszterelnök, aki a Varsói Szerződésből a NATO-ba meneteltette volt az országot, Ami végül is nem baj, sőt. De maga a módszer!

S itt van a kutya elásva: persze, hogy minden pedagógus ellátja a hivatását, mint ahogy sztrájkoló gyermekgyógyászt sem látott még senki (vasutast annál többet), de tartósan a hivatásra célozni és apellálni – egyszerűen cinizmus vagy jobb esetben naivitás.

Maradok tisztelettel:

Kaló Béla

Csiffáry Gergely

A másik Lenkey

A Lenkey név hallatán önkéntelenül is a legtöbbünknek Petőfi Sándor Lenkei százada című verse jut eszébe, amelyben Lenkey Jánosnak és az általa vezetett huszárszázad sikeres szökésének állított örök emléket a költő. Lenkey János élete és személye, aki Lenkey Károly öccse volt, sokkal jobban benne él a köztudatban, mivel őt is a 13 aradi vértanúval együtt emlegetjük, akit őrületbe és pusztulásba kergetett a Habsburg önkényuralmi rendszer. Miután a másik Lenkey testvérnek, Károlynak a személye és tevékenysége alig ismert, ezért láttuk szükségesnek, hogy Lenkey Károly honvéd ezredes (1803-1874) életútjával megismertessük az olvasókat.

Lenkey Károly családja és származása

A Lenkey család eredetileg Gömör megyebeli família, amelynek ősi fészke Sajólenke (ma Szlovákiához tartozik az egykori Gömör-Kishont megyei falu, s a neve: LENKA) volt. Sajlólenkét eredetileg NENKÉ-nek nevezték, melyről a családot is hosszú ideig NENKEI néven említik az iratok.1 Más forrás szerint a Lenkey-ősök a nemességet 1320-ban kapták.2 A családot még az 1549-ben készült összeírás is NENKEI néven említi. Viszont 1588-tól már LENKEY néven fordulnak elő az okiratokban.3

A Lenkey család egyik ága, a zádorfalusi és imolai ág, már a XVI. században Zádorfalván lakott, egyenes ősük Lenkey Demeter. Lenkey Demeter Gömör megyei szolgabíró volt. Ő már Zádorfalván lakott, de rajta kívül több Lenkey is élt ugyanitt. Lenkey Demeter Márton nevű fiától ágazik tovább a család. Lenkey Márton gyerekei 1563-ban osztoznak az örökségen. Fiai közül L. Demeter az imolai birtokon települt le, míg öccse L. Ferenc a Zádorfalván virágzó ág ősapja lett.

Lenkey Ferenc fia L. György még Zádorfalván lakott. Lenkey György a tábornokká lett János és Károly honvédezredes dédnagyapja volt. Később a Lenkey nemzetség olyan terebélyes lett, hogy a határt is saját ekével művelte, vagyis elszegényedett, s jobbágyok híján maguk húzták az ekét. Az ősök között Lenkey János néven 1704-ből ismerjük azt a férfit, aki a felkelt gömöri nemesség tizedeseként harcolt Rákóczi Ferenc zászlaja alatt, s rajta kívül a családban L. András és L. Péter szintén, mint derék kurucok küzdöttek a szabadságért.4

Végül is a Lenkey nemzetséget az ún. hétszilvafás nemesek közé sorolhatjuk. Azok közé, akiknek jobbágyai nem voltak, nemesi kiváltságaikból csak a “kutyabőr” maradt. A gazdálkodás mellett szorgalmasan ápolták a nemzeti hagyományokat, és azokat követve gyakorta váltak rebellisekké.

Mint már említettem, a család több ágra szakadva élt. Ezeknek az ágaknak eltérő elnevezései voltak. Úgymint: zádorfalusi és imolai, ragályi, szuhafői, Bars megyei, vámosi és sajókeresztúri, mezőkeresztesi és végül a Lenkey Jánosról elnevezett “tábornoki” ág.5.

A Lenkey család címerét Nagy Iván családtörténeti művében így írta le: “Czímere függőlegesen kétfelé osztott pajzs, a jobboldali osztályban két vízirányosan egymás fölött fekvő csíkolat látszik, a baloldali osztályban hátulsó lábain oroszlán ágaskodik, első jobb lábával kivont kardot tartva. Ugyanilyen oroszlán emelkedik ki a pajzs fölötti sisak koronájából is. A pajzsot két oldalról foszladék (barokkos kartus!) veszi körül.5

A család címerénél meg kell említeni, hogy az egyes ágak más-más címert használtak, de az oroszlán szinte mindegyikben előfordul. A Lenkey család ún. “tábornoki ága” a Nagy Iván által leírt címert használta, erre enged következtetni a Siebmacher-féle címerlexikon, amely ezt a címert jelölte meg Lenkey Károly (Károly és János édesapja), valamint testvérei címereként.7 Az úgynevezett “tábornoki ág” megalapítója Lenkey Károly nagyapja, Mihály volt. Lenkey Mihály katona lett, aki fiatal korában testőrként szolgált Bécsben.8 Ő 1772. január 12-én kötött házasságot Lénárddarócon a helybeli köznemesi családból származó Bárdos Apollóniával. Lenkey Mihály és Bárdos Apollónia házasságából nyolc gyermek született.9

Lenkey Mihály Apátfalvára kerülésének indítéka, hogy az Egri Papnevelő szeminárium uradalmánál vállalt munkát. 1791-ben az uradalom iratai közt provizorként sezrepel.10 1792-94 közt ugyanott számtartó11, majd 1816-ban, mint gazdatisztet említik.12 Minden valószínűség szerint Lenkey Mihály volt az, aki a család tagjai közül Egerben telepedett le, mert 1810-ben, a város összeírásában említik nemes Lenkey Mihályné asszonyt. Feljegyezték, hogy másodosztályú házban lakik, van sertése, 54 krajcár hadiadót, 1 frt 48 krajcár házadót és 59 krajcár taxát fizetett.13

Lenkey Mihály elsőszülött fia, Lenkey Károly, 21 évesen elvégezve Egerben a jogi tanulmányait, s ez után a nemesi testőrségbe való felvételéhez ajánlólevelet kért Heves vármegyétől14, ahol 1795. január 21-től 1798. február 2-ig szolgált, amikor leköszönt.15

Lenkey Károly, miután a testőrségtől megvált, Bécsben telepedett le, ahol József-Ákos nevű öccsével megnyitották azt a neves Lenkey-féle borkereskedést, amelyet Franz Gräffer, a régi Bécs másfélszáz év előtti krónikása – Tardy Lajos fordításában – lelkes szavaival így méltatott: “… Mindenki Lenkey-féle borokat akart fogyasztani, mindenki ezekkel kedveskedett családjának, barátainak. A helyiségek a nap minden órájában, főleg a délutáni és esti órákban teljesen megteltek, vasárnapokon, ünnepnapokon akkora volt a zsúfoltság, hogy a bécsiek sokszor száz szám kényszerültek visszafordulni, mert nem jutottak helyhez… A Lenkey-cég csakis és kizárólag magyar borok eladására rendezkedett be. A Lenkey-féle vállalt a birodalom egyik legjelentősebb cégének számít. Ez idő szerint tulajdonosa Lenkey Ákos úr, kiváló neveltetésben részesült, magas képzettségű férfiú, rendkívüli adottságú és fölöttébb szeretetreméltó egyéniség…”16

Lenkey Károlyról nem tudjuk, hogy milyen ok miatt vált meg a testőrségtől, csak sejthetjük. A Magyar Nemesi Testőrség tagjai kizárólag nőtlen nemes ifjúkból kerültek ki, s nem nősülhettek meg. Valószínű, emiatt lépett ki a testőrségből. A családi hagyományok szerint egyik, Egerben töltött szabadsága idején ismerkedett meg későbbi feleségével, Keszlerffy Teréziával és, hogy őt elvehesse, ezért mondott le testőri rangjáról.17

Itt megszakítjuk a Lenkey család történetének további ismertetését és áttérünk Lenkey Károly anyai származására. A Keszlerffy család története nem tekint olyan nagy múltra vissza, mint a Lenkeyeké. Nemességük is új keletű, a XVII. század végéről való. A család megalapítója Keszler (Nepomuk) János Heves vármegye orvosa, aki 1797. december 15-én nyerte el a magyar nemességet I. Ferenc királytól.18 A német eredetű KESZLER vezetéknevet is ekkor cserélte fel a jobban hangzó KESZLERFFY-re. A nemességet szerző Keszlerffy János 1780-ban Gyöngyösről költözött Egerbe. Gimnáziumait Rozsnyón és Győrben végezte, sebészorvosi diplomáját a bécsi egyetemen szerezte. Heves megyei főorvossá nevezték ki utóbb. Az 1797-es nemesi felkelés során katonaorvosként főhadnagyi beosztásban szolgált. Módos ember volt, akinek részvényérdekeltsége volt az 1778-ban Parádon, az országban elsőként felállított timsófőző manufaktúránál19, sőt 1797-1805 között vezette ennek a cégnek az ügyeit. Miután a parádi timsótársulatnak az érdekeltségi körébe tartozott a dédesi vasgyár – egy időben – 1789-től Keszlerffy János az ottani vasgyár igazgatói tisztét is betöltöte.20

1810-ben a városi összeírás tanúsága szerint Keszlerffy főorvosnak volt Eger határában (Kocson) 39,5 kapás szőlője, amely 36 urna bort termett, rendelkezett egy 335 négyszögöles belső telekkel, hadiadója 1 frt 48 krajcár, házadója 3 frt 36 krajcár volt, míg taksája 1 frt 51 krajcárt tett ki.21

Heves megye főorvosi tisztét 40 évig töltötte be, Egerben hunyt el 85 éves korában, 1833. július 14-én. Víg kedélyéről s latin verselő tehetségéről volt nevezetes. Kéziratban hátrahagyta a parádi timsós-vasas vizek gyógyhatásáról írt tanulmányát.22

Keszlerffy János a még Gyöngyösön, Dreszler Annával kötött házasságából három gyermeke születet – József Gyöngyösön, 1778. VII. 26-án született, és két leány. Az idősebbet, Teréziát 1780. december 14-én Egerben keresztelték meg, a fiatalabb Anna 1782. december 12-én Egerben született.23

Lenkey Károly és Keszlerffy Terézia 1800. december 9-én Egerben kötöttek házasságot. Az esküvői tanúk: Doszlern Károly és Naihauzer Károly voltak. A vőlegény 26, a menyasszony 20 éves volt.24 Az esküvő után az ifjú pár Bécsbe költözött. Itt Lenkey Károly megalapította Bécsben a Lenkey-féle borkereskedést. Az üzlet először Trattnerhof-ban, majd Singerstrassén volt, végül a Liliengasse egyik patinás öreg házának földszintjét foglalta el. A később oly híressé vált üzlet előbb csak egy kis boltként létezett, majd kibővült és választéka egyre növekedett, kimért és butéliás borok árusításával egyaránt foglalkozott. Néhány évvel később pedig saját éttermet is nyitottak,25 Lenkey Károly első gyermekként is itt, Bécsben született, 1803. február 27-én.26 A keresztségben a Károly-János-Szaniszló neveket kapta. A szülők a napóleoni háborúk miatt azonban hol Egerben, hol pedig Bécsben laktak. Így született Egerben 1807. szeptember 7-én az anyakönyvi bejegyzések szerint a kisebbik fiú, János.27

(Folytatjuk)

Jegyzetek

  1. FORGON M., 1909. II. 70. – A legelső Lenkey őst a XIII-XIV. században említik, név szerint bizonyos NENKEI FILENTÉ-ről (1289-1360) van szó, az ő fia Makó (1365) már előfordul a gömöri nemesek sorában. – ILA B., 1940. 20.
  2. CSÍKVÁRI A., 1939. 268.
  3. FORGON M., 1909. II. 71.
  4. FORGON M., 1909. II. 71.
  5. FORGON M., 1909. II. 72-75.
  6. NAGY I., 1860. VII. 93.
  7. Siebmacher”s Grosses und allgemeines Wappenbuch. 1888. 396, 276. Tábla
  8. HELLENBRONTH K., 1939. 237. – A Magyar Nemesi Testőrséget 1760-ban alapította Mária Terézia azért, hogy az udvarában a magyar jelleg erősebb legyen. A testőrség tagjai a vármegyékből kiküldött nemes ifjakból toborozódtak.
  9. Rozália (1773. március 4..) meghalt 1773. április 8.; Károly (1775. február 7.); Franciska-Apollónia (1777. Augusztus 19.), Antal (1779. Július 5.). A család a következő évben átköltözött a szintén Borsod vármegyei Apátfalvára. (Jelenleg Heves megyében fekvő Bélapátfalva.) Itt a házasságból további három gyermek született: József-Ákos (1783. Szeptember 26.; Lajos-László (1785. Június 28.); Mária-Anna (1787. Június 12.) – MOL X. 2688. A csernelyi r.k. egyház anyakönyveinek mikrofilmmásolata. Házasultak anyakönyve. MOL. X-2688. Kereszteltek anyakönyve.
  10. HML. XII9/31/268. – Lenkey Mihály provizor jelentése a bordézsmáról.
  11. HML. XII-9/31/276., illetve XII-9/31/316.
  12. HML. V-4/a/103. Eger város összeírásai 1810. 1002. bejegyzés.

 

Közélet

Renn Oszkár

A túlcsordult börtön

A forradalom eltiprása után, 1957 tavaszán a megtorlás erői teljes kapacitással működtek. A marosáni jelmondat (“már nem tárgyalunk, hanem lövünk”) gyilkos sortüzei után, a szocializmus védelmére összeverbuvált pufajkás fegyveresek minden börtönt és fogdát feltöltöttek és a “rendszerhez hű” állampolgárok bejelentéseire a GPU – GESTAPO – ÁVÓ-hagyományoknak megfelelően “előkezelték” a letartóztatottakat, hogy őszinte beismerésüket elősegítsék.

***

- Itt álljon meg! – mondta a nehéz kulcscsomós smasszer a diáknak, aki a miskolci börtön irodáján már megkapta a pokrócot, a csajkát és a kanalat. Az őrmester egy emeleti cella ajtaját nyitotta ki nagy zajjal, és az ijedten felálló hat fogoly közé beküldte a hetediket:

- Szorítsanak helyet az új embernek! – mondta egy testes, középkorú rabnak, aki talán szobaparancsnok lehetett.

- De őrmester úr! Csak négy ágy van, és kettőn már most is párban alszanak – szólt vigyázzállásba merevedve a nagy ember.

- Sebaj! Most majd még egy ágyon alszanak ketten! – intézte el az ellenérvet a börtönőr, és becsapta, majd bekulcsolta a vasajtót.

Az egyébként kétszemélyes börtöncella két emeletes ágya mellett csak egy kis asztalka, két hokedlivel, egy vizeskanna, egy lavór és egy kübli volt a berendezés. A rabok az ágyak szélén és az ülőkéken ültek.

- Légy üdvözölve, testvér! – nyújtott kezet a szobafőnök. – Én Dr. D.E. vagyok Ózdról, majd megférünk valahogy.

A diák is bemutatkozott. Ő a Diákparlament-per vádlottja, végzős gépészmérnök hallgató.

- Hát már van egy diákunk! Ő is egyetemista! Ismeritek egymást? – kérdezte a doktor.

Ekkor lépett előre a harmadéves gépész és már mondta is:

- Futólag, látásból! Hiszen az alsóbb évesek általában ismerik az idősebbeket, de fordítva nemigen. – Odalépett az új cellatárshoz és megölelték egymást, miközben a fiatalabb valamire figyelmeztetően szorította meg az idősebb karját.

- Príma! Akkor ti alusztok a hármas ágyon! Én a 120 kilómmal úgyse tudok alvótársat fogadni – szólt a doktor, és a többiek szó nélkül bólintottak.

A kölcsönös bemutatkozások során több ismerőse a diáknak nem akadt. Este közeledvén a trepnin már a vacsorával zörögtek, tolta a kocsit a kiosztó stáb. Kinyílt az ételbeadó ablak a vasajtón, és a csajkákat egy-egy merőkanál tarhonyás savanyú káposztával rakták meg. Egy szelet kenyeret is adtak mellé. A diáknak már káposztaundora volt, mert a rendőrségi fogdákban is mindennapos volt a savanyú káposzta valamilyen formában De hát enni kellett! A hét rab szó nélkül kebelezte be a csajkák tatalmát a cella hangulatvilágításában, melyet a korai estén egy 15 wattos izzó szolgáltatott.

A kisablak ismét kinyílt, és két embernek az esti gyógyszeradagot adták be, ellenőrizve, hogy a rabok beveszik-e. Még volt egy órájuk a takarodóig. Néhányan ma megkapták vádiratukat. Ők nagyon hallgatagok voltak, már érezték a várható büntetés súlyát. Ismerték a vádpontokhoz tartozó büntetési tételeket. A harmadéves még nem kapott vádiratot, a végzős meg holnap megy az ügyész elé az előírt irattanulmányozásra. A szűk vaságyon a két fiatal oldalára fordulva várta a villanyoltást.

A harmadéves nem aludt el. Amikor úgy érezte, hogy mindenki alszik, felébresztette az éppen elszenderedett diáktársat és füléhez hajolva suttogta:

- Figyelj! Én rettenetesen félek. Az utolsó kihallgató nyomozó úgy küldött át a nyolcadik faggatás után, amikor aláírtam a jegyzőkönyvet, hogy készüljek fel a legrosszabbra. Könnyen kaphatok életfogytiglant.

- Miért, mit tudtak bizonyítani?

- A szervezkedésben való részvétel mellett államtitkok kiszolgáltatásával, kémkedéssel is vádolnak, mert valaki beköpte, hogy az ÁVH titkos irataival és kartonjaival én foglalkoztam, tanulmányoztam és elvittem azokat.

- Mit vallottál?

- Többször megvertek, és annyit mondanom kellett, hogy voltak a kezemben kartonok, de számomra érdektelenek voltak, mivel egyetemi illetőségű személyekről egy sem volt köztük. Így aztán nem is foglalkoztam a tárolóval.

- Belenyugodtak?

- Dehogyis! Faggattak, hogy milyen nevekre, fedőnevekre, beszervezési okokra és módokra emlékszem, és hány lapot dugtam el.

- Mit feleltél?

- Hogy nem emlékszem semmire és az egész köteget elégettem. Egy darab sem maradt meg. Még üresek sem.

- Ez jó! Elhitték?

- Ehhez tartottam magam végig. De ha felhajtanak valakit tanúnak?

- Nézd, a nyomozást elvileg befejezték, mert átadtak az ügyészségre, Most már egy szót se változtass a vallomásodon. Ha valaki még tanúskodna ellened, akkor tagadni kell. Te nem szolgáltattál ki államtitkokat! Valakinek beszéltél ezekről?

- Nem, csak a Diákparlament vezetői tudtak róla.

- Tőlem rólad semmit sem kérdeztek. Azt hiszem, az a “kedves” nyomozó még utoljára jól meg akart rémiszteni.

Ekkor az egyik cellatársat egy köhögőroham szállta meg. Természetesen felébredt mindenki, és vízzel kínálták a szenvedőt, ütögetve a hátát is. Az ügyeletes smasszer beharsogott a nyitott kisablakon:

- Mit kínlódnak annyit? Az egész házat felébresztik! Adjanak neki Negrót!

- A hülye nénikédet! – sziszegte valaki a bárgyú szellemességre.

A beteg az ágy szélén ülve végre megnyugodott. Az incidens után ismét csend lett. Talán aludtak is.

A reggeli kávé után az ötperces levegőztető sétára került sor. Háromszor körbejártak az udvaron, aztán vissza a cellába. A kulcsos börtönőr sorban engedte be a hét rabot. A végzős gépész utolsónak jött. Neki odaszólt:

- No, maga hozza a cókmókját, aztán jöjjön velem!

A diák összeszedte a kevés vinnivalót, és a meglepett cellatársaktól gyorsan búcsúzott. Az őrmester bezárta az ajtót, és indította a diákot a második emeletre. A lépcsőn felfelé lépkedve nagyon komolyan megjegyezte:

- Aztán ajánlom, hogy a szervezkedést itt egyszer és mindenkorra fejezze be, mert nagyon megbánhatja! Sokféle ember van ám itt összezárva!

Végül is az egyetemista egy nagy, sokszemélyes cellába került, ahol a háromemeletes ágyak egyikén, legfelül egy fekhely is jutott neki.

***

Az edelényi munkástanács elnöke, Dr. H.V. mondta, amikor tíz hónapi vizsgálati fogság után megkapta a hat évet, és az ítélethirdetésről visszakísérték a cellájába:

- Téglák pedig mindenütt vannak, mindig voltak és mindig lesznek.

 

 

 

 

Abkarovits Endre

Erdélyi tájakon

I.

A hetvenes évek eleje óta járom Erdély tájait. Akkor még nagyon keveset lehetett hallani nálunk a Trianonban elszakított országrészekről. Még jól emlékszem, amikor első útjainkon meglepve tapasztaltuk, hogy Nagyváradon, Kolozsváron szinte mindenki magyarul beszél. A legtöbb boltban minden rákérdezés nélkül magyarul fordulhattunk az eladókhoz. Az utazási irodák előtt szobákat kiadó helyiek igyekeztek szállóvendéget szerezni. Esténként aztán a házigazdákkal beszélgethettünk az erélyi magyarok helyzetéről.

Aztán egyre sötétebb idők jöttek. Már nem lehetett magánházaknál megszállni. Ha mégis, akkor azt ottani barátaink csak a helyi rendőrök megvesztegetésével érték el. De a szállodák legalább megfizethetők voltak, ha el is voltunk esténként szigetelve az őslakóktól.

Közben folytak a nagy betelepítések, míg a lakosság arányát sikerült több városban teljesen megváltoztatni. Kolozsváron, Nagyváradon ma már kisebbségben vannak a magyarok. Most már egyáltalán nem természetes, hogy például egy kolozsvári boltban magyarul szólítsuk meg az eladót, mielőtt megkérdeznénk, hogy beszéli-e nyelvünket. Annyira felduzzasztották ezeket a városokat, hogy a központ zsúfoltsága számomra mára már nyomasztó. Még mindig megállunk a Szent Mihály templomnál, vagy Kolozsvár egyéb nevezetességeinél, de többnapos tartózkodásra már se Nagyvárad, se Kolozsvár nem marasztal.

Három évtizedes erdélyi barangolásaim során a hangsúlyok áthelyeződtek, anélkül, hogy emögött tudatos meggondolások lettek volna. A betonrengetegek sivársága a nagyvárosokból ösztönösen továbbutazásra késztet meghittebb helyek irányába.

A kilencvenes évek kezdetétől újra meg lehet szállni bárhol, minden megkapható a boltokban, a vendéglők igazán jó kínálattal várják a turistákat, mégis még az utóbbi években is sok magyarországi ismerősöm kérdezte egy-egy utam előtt, hogy nem félek-e odamenni. Az előítéletek és tévhitek csak lassan oszlanak, a rossz hír mindig gyorsabban terjed, mint a jó.

A kilencvenes évek közepére már odáig jutottunk a kapcsolatok javulásában, hogy tanítani jártunk a Székelyföldre. (Többek között az egri főiskola is kihelyezett tagozatot működtetett több szakon az idei évig.) Ez lehetővé tette, hogy gyakran szinte havi rendszerességgel járjunk oda, s bár elsősorban dolgozni mentünk, minden út bővítette egy kicsit ismereteinket, egyre több ismerősünk lett, jobb betekintést nyertünk az ottani magyarok életébe. (Bár be kell vallanom, ma ugyanúgy nem értek egyes dolgokat, mint például, hogy miből él az erdélyi ember, mint évekkel ezelőtt.)

Újabban magánemberként is leginkább a Székelyföldet, s a csángók településeit járjuk. Csíkszereda ideális kiindulópontnak bizonyult kirándulásokra minden égtáj felé. De mivel az utak közismerten rosszak, s így az oda vezető 600 km igen nagy távolságnak számít, ha nem akarunk odáig megszállni, akkor egy olyan útvonalat kellett találni, ami viszonylag rövid és a látnivalókat se kerüli el. Egy ilyen jól bevált útvonal a Nagyvárad – Kalotaszeg – Kolozsvár – Torda – a Kis-Küküllő völgye – Korond – Székelyudvarhely – Máréfalva – Hargita – Csíkszereda. Ezen tartunk rövidebb-hosszabb megállókat, hol itt, hol ott. Vannak olyan helyek, ahol mindig meg kell állni, vagy ahová ki kell térni, vagy a régi barátok kedvéért, vagy a látnivalók okán. Sokszor már az utazás előtt dönteni kell, mire futja az időnkből. Ugyanakkor mindig vannak előre meg nem tervezett elemek, hirtelen jött ötletek, újabb ismeretségek.

Erdély minden évszakban szép. Ha tehetjük, igyekszünk évente többször is ellátogatni oda. Ugyanakkor vannak olyan események, amikhez próbálunk igazodni. Ilyen a csíksomlyói búcsú, mely már régóta, de különösen a kilencvenes évek kezdetétől nemcsak egy jelentős egyházi esemény, hanem a világ magyarságának talán legnagyobb, évenkénti rendszerességgel megismétlődő találkozója.

Most is úgy időzítettük útitársaimmal utunkat, hogy alapvetően ennek időpontjához igazodjunk, s emelett az ünnepet megelőző és követő napokban minél többet lássunk. Ezen az utazáson is a fenti útvonalat követtük. Sohase tudom megállni, hogy ne csodáljam meg a Kőrösfőn, a főút mentén kiállított kalotaszegi varrottasokat, vagy ne térnék be néhány fazekashoz Korondon. De ezeket most a visszafelé vezető útra hagyjuk, hogy kivételesen több idő maradjon a Hargita-hegység és az Erdélyi-medence találkozásánál fekvő, székelykapuiról híres Máréfalvára (Satu-Mare). Itt máskor is megállunk, hogy a legszebb kapuk közül néhányat lefényképezzünk. Alaposabb vizsgálódásra azonban sohasem jutott idő, s a székelykapukra vonatkozó irodalom is eddig elég gyér volt. Pedig néhány alapvető kérdés régen izgat: Miért székelykapu a székelykapu? Honnan ered ez a fajta építmény, s máshol nincs ilyen? Miért épp Máréfalva a legnevezetesebb hely a Székelyföldön belül is? Miért pont a Ceaucescu-korszakban épült a legtöbb? Melyik az ősibb: a festett vagy a faragott?, stb., stb.

Egy, az idei könyvnapra Erdélyben megjelent, Kovács Piroska által írt nagyszerű monográfia segítségével kapok választ több olyan kérdésre is, melyre eddig nem sikerült. Azt eddig is tudtam, hogy nemcsak a történelmi Magyarországon, s azon belül is nem kizárólag a Székelyföldön volt ismert ez a kaputípus. De mára Erdélyen belül is a Székelyföldön a leggyakoribb, így elnevezésének ez ad napjainkban létjogosultságot. Eredetéről is többféle teóriát hallottam már. Kovácsa Piroska szerint nálunk valószínűleg a nemesi udvarházak bejáratát utánozták a falvak gazdái, ami nem ritkaság a népművészetben. Mármint, hogy egy magasabb társadalmi osztály (nemesség, polgárság) ízlésvilága idővel, némileg megváltozva, a parasztság életében bukkan fel újra.

A székelykapu jellegű bejárat egyébként egy nagyon célszerű, logikus építmény, mely más stílusjegyekkel, díszítésekkel több országban is fellelhető. Ez a gyalogosok részére épített kiskapuból és a járműveket (jelen esetben egy megrakott szénásszekeret is) átengedő nagykapuból áll, melyeket fent egy kontyfa, s azon egy zsindellyel fedett galambbúg fog keretbe. A két kaput három kapufélfa (kapuzábé) tartja, s ezeket, valamint a kapuk feletti felületeket gazdag díszítés borítja. Különösen jó lehetőség kínálkozik erre a kiskapu fölötti tömör részen, az ún. kaputükrön. Itt tüntetik fel általában az építés évét és az építtetők nevét, felettük pedig az ún. kapucímer található, mely eredetileg az udvarházak esetében valóban a nemesek címerét mutatta, de itt már többnyire stilizált virágok, esetleg vallásos szimbólumok kompozíciója.

De miért épp Máréfalva a leghíresebb székelykapus település? (Szabó T. Attila szerint 123 településről van adat a galambbúgos nagykapuról.) A válasz könnyebbik része az, hogy mert átvezet rajta a főútvonal, s ezt a falut látják legtöbben, és nem például a félreeső Zetelakát, ahol szintén nagy hagyománya van a galambbúgos nagykapuk állításának. Ettől azonban fontosabb része a válasznak az, hogy itt valóban nagyon sok és gazdagon díszített székelykapu van. Ennek a következő fő okai vannak:

A falu szinte színmagyar. (Az 1992-es népszámlálás szerint 2017 lakosából 2014 vallotta magát magyarnak, beleértve a 400 cigányt is, de ők nem építenek székelykaput. A magyar családba benősülő románok viszont akkor érzik a közösség egyenrangú tagjának magukat, ha megépítették székelykapujukat.)

A kapuk anyaga, a fa adott. A falvat erdők veszik körül, s 1907 óta a közbirtokosság révén az erdőknek sok tulajdonosa volt a faluból. Ezt a közbirtokossági állapotot állítják helyre napjainkban Erdélyszerte.

A máréfalvaiak egy része mindig is szívesen faragott, bár máshonnan jött mesterek is részt vettek a kapuk készítésében, s egy-két kapu más faluban készült. Nagy a hagyománytisztelet is. Bár minden mester igyekezett valami újat hozzátenni a díszítésben, alapjában véve a kapu beosztása, szerkezeti megoldásai évszázadok óta változatlanok.

Máréfalva meredek dombok közé épített falu, mely néhány kisebb mellékutcát leszámítva egyetlen, több mint három kilométeres főutcából áll. Mivel sok hely nem volt, egyre vékonyabb nadrágszíjparcellák alakultak ki, amiket – Erdély több vidékéhez hasonlóan – itt is életnek hívnak. Ezek főút felőli bejáratánál épült a nagykapu, mely mindig is egyfajta státuszszimbólum volt, de nem a bezárkózást jelképezte, hanem azt, hogy a gazda ad magára és szívesen lát minden jó szándékkal érkezőt. (Kulcsos zárat sohase használtak!) A kapu – ellentétben például a szászok szintén impozáns nagykapuival – nem épült egybe a házzal, attól egy előkert választotta el eredetileg. (A főút hatalmas forgalma miatt szélesíteni kellett az utat, a kapukat helyenként hátrébb, esetenként a ház vonalába kellett helyezni, ami sokszor nem is sikerült a kapu megcsonkítása nélkül.)

A székelykapu a funkcionális célszerűségnek is megtestesítője. A telek végén, keresztbe építve van az Erdély sok vidékén döbbenetes nagyságúnak tűnő csűr, s ezzel szemben helyezkedik el az oda tartó szekeret áteresztő nagykapu, míg a gyalogkapu mindig a lakóház felőli oldalon található. (A lakóházakat korábban kékre festették, méghozzá annak a tulajdonos anyagi helyzetét tükröző különböző árnyaltaira: minél módosabb volt a gazda, annál sötétebb kékre. A világosabb kékre meszelt házakat Erdély más tájain is hallottuk jobbágykéknek nevezni. A házak is fából épültek. 1900-ban összesen egy kőház volt a faluban.)

Hogy miért pont a Székelyföldön voltak gyakoriak ezek a kapuk, arra talán a legvalószínűbb válasz az, hogy a székelyek kezdetben szabad nemesi kiváltságaik miatt nem fizettek portaadót, szabad gazdák voltak (A jobbágyok nem építhettek nagykapukat!), s a későbbi századokban is megőrizték hagyományaikat. Bár a falu nagy része a XIX. században is kétszer (1851, 1872) majdnem teljesen leégett, a kapuépítő kedv, mihelyst az anyagiak engedték, újból és újból feltámadt. A legrégebbi, a templomkert nemrég restaurált kapuja 1858-ból származik, de van még több XIX. századi kapu. Ami azonban a legérdekesebb, az az, hogy a második világháború után sem szűnt meg a kapuk építése. Ennek oka az, hogy a falu ellenállt a kollektivizálásnak, a gazdák maradtak saját maguk urai. Ami meg talán még ennél is meglepőbb: a legtöbb kapu a hetvenes, nyolcvanas években épült, a Ceaucescu korszakban. (A kilencvenes években már kevesebb!) Minden bizonnyal a magyarságukat kívánták kifejezni ilyen módon a legsötétebb elnyomás éveiben.

A jobbágyok és a kevésbé módos szabad székelyek gyalogkapukat építettek. Néhány évtizede ezeket is díszítik, sőt galambbúggal is ellátják. Ezeken a kiskapukon is előfordul felirat. (Pl. “Házad lehet bárhol, de hazád csak itt.”)

A máréfalvi kapuk az udvarhelyszéki, annak is a Székelyudvarhelytől északkeletre fekvő falvak típusába tartoznak, melyek a különböző vidékek hasonló kapui közül a leginkább díszítettek. Mind a faragott, mind a festett díszítés évszázadok óta él, bár a mintákban, színekben természetesen adódnak kisebb divathullámok. (Érdekes például megfigyelni, hogy a kilencvenes években épített kapukat mind natúr színben hagyták, míg a korábbi időszakokban a festett kapuk domináltak.)

A kapuállítás hagyománya azonban tovább él. Jellemző, hogy a millenniumról való megemlékezés legméltóbb helyi formájának olyan közösségi épületek, mint az óvoda elé történő új, festett székelykapu állítását tartották (ld. hátsó borítót is).

Máréfalváról aztán a szépséges hargitai fenyvesek között vezet utunk tovább, míg az esti naplementében kitárulkozik előttünk a megunhatatlan Csíki-medence. Ezúttal csíkszentmártoni pedagógus barátaink a vendéglátóink. Épp jókor érkeztünk, mert másnap a helyi általános iskolában kicsengetés van. A diákok mind székely népviseletben. A falakon függő tablókon ugyanezt látom. Érdeklődöm, hogy vajon nem probléma-e a mai fiatalokat rávenni, hogy népviseletbe öltözzenek. A meggyőző válaszokból kitűnik, hogy egyáltalán nem. Két nap múlva a búcsún is számos fiatalt látok székely népviseletben.

Addig azonban még van egy kis időnk. Magában Csíkszereda belvárosában nem sok látnivaló van az egy Mikó-várat leszámítva. (Annak gazdag gyűjteményeit viszont föltétlen érdemes megtekinteni.) Elővárosában, a korábbi Csíkzsögödön viszont – alig észrevehetően – meghúzódik egy igen fontos múzeum. A talán legnagyobb székely festő, (Zsögödi) Nagy Imre képei láthatók itt az egykori háza mellé épített képtárban. Az 1976-ban elhunyt művész végig a zsögödi táj és a falu igézetében alkotott, akár otthon festett, akár Kolozsvárott. Műveihez mániákusan ragaszkodott, képes volt az eladottakat is visszavásárolni. Ezért a múzeum anyaga igen gazdag, minden évben új kiállítást rendeznek. Az ideit különösen kiemelkedőnek találtuk.

Ezen kis megálló után Gyimesbe indulunk A somlyói búcsú előtti nap van, s azt reméljük, hogy a zarándoklaton résztvevő csángók keresztaljaival találkozhatunk szembe. Ilyenkor ugyanis már többnyire úton vannak a távolabbi falvakból templomi zászlajuk alatt Csíksomlyóra tartó hívők. Korábban a moldvai csángók a gyimesiekhez mentek először, s együtt vonultak tovább. De mint most megtudjuk, mostanában már vonatra ülnek, így őket már csak a búcsún láthatjuk. Szerencsénkre viszont Gyimesbükkre pont a keresztalja indulására érkeztünk.

Előbb azonban néhány szót Gyimesről! Ez a méltatlanul kevéssé ismert gyönyörű vidék alig egy órára fekszik Csíkszeredától. A turizmus mégis alig fedezte fel ezt a néprajzilag is, természeti szépségeit illetően is egyedülálló tájegységet. De valószínűleg pont ennek köszönheti varázsát. Itt egyes részek még a korábbi századok életmódját tükrözik. Ha itt is mindenütt bazár lenne, mint Korondon vagy Kőrösfőn, s a turisták buszai szegélyeznék az útszéleket, akkor már nem ugyanaz lenne! Ha viszont itt felmegyünk egy-egy oldalvölgybe (patakba), úgy érezhetjük, mintha időutazásban lenne részünk. Mindegyik patak egy külön világ. Az előző években minden utazáson egy újabb völggyel igyekeztünk megismerkedni. Ezúttal erre nincs időnk, hiszen csak a búcsúsok elé jöttünk, no meg érdeklődni régi barátainknál a csángók sorsának alakulása felől.

A Tatros völgyében hosszan elnyúló és összeérő három falu (Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk) közül az utolsó templomához érve, épp a zarándokokat búcsúztató szentmise végét láthatjuk. A templom előtt már tömeg várja a keresztalja indulását. A csángó népviseletbe öltözött zászlóvivők megdöntik zászlaikat a templom felé, mintegy attól búcsúzva. Papjuk áldása után elindul a keresztalja.

Mi azonban még egy kicsit továbbmegyünk. Néhány száz méterre a történelmi Magyarország legkeletibb határától lakik Deáky András, a közelmúltban nyugdíjba vonult iskolaigazgató, a gyimesi RMDSZ elnöke, a csángók ügyének legfőbb szószólója. Évek óta minden gyimesi utunkon betértünk hozzá, hogy a leghitelesebb forrásból értesüljünk a csángók ügyének állásáról. Mindig szervez valamit. Volt, amikor a község magyar névtáblájának felállítása volt a probléma, máskor a kábeltévé bevezetése, ismét máskor aláírások gyűjtése, hogy a másik két községtől mesterségesen leszakított és a túlnyomórészt román lakosságú Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükk újra Hargita megye (a korábbi Csík vármegye) része lehessen. Ez utóbbi akció eddig ugyan nem járt eredménnyel, de a most divatba jött kistérségek kialakítása révén már együtt pályáznak fejlesztési pénzekért a többi csángó és közeli székely településekkel.

Tőle a moldvai csángókról is mindig hallhatunk. Oda már problémásabb eljutni, bár tavaly tettünk egy kirándulást Klézsére, hogy az ottani csángók vezetőjétől, a közelmúltban Bocskai díjjal kitüntetett Duma András tanítótól kapjunk első kézből információt. Arrafelé – még romániai mértékkel mérve is – lassan őrölnek Isten malmai. Már évek óta ígérik, újabban rendelet is van rá, hogy a magyar gyerekek a magyart mint idegen nyelvet (!) heti néhány órában tanulják. Legutóbb Németh Zsolt államtitkár kapott ígéretet a következő tanévre vonatkozóan. Szeptemberben meglátjuk!

Deáky András nyugdíjasként sem tétlenkedik. Most éppen skanzen építésébe fogott. Saját hétvégi házánál turista csoportokat fogad. Mivel érzékeli, hogy a gyimesi kitérőt csak kevesen választják csak a táj vagy a csángókkal való beszélgetés kedvéért, ezért az előre bejelentkező csoportoknak kulturális és gasztronómiai programokat kínál. Röviddel érkezésünk után egy miskolci csoport fut be. A kiszálló vendégeket népviseletbe öltözött csángók zenéje és tánca fogadja, majd a terített asztalhoz ülnek. Elsőre kicsit emlékeztet a jelenet a Magyarországon a nyugati turisták részére rendezett kosztümös programokra, de aztán jobban belegondolva, mégsem egészen arról van szó. Bár a szituáció nem egészen természetes, de a műsort adók végül is saját ruháikban, saját énekeiket, zenéjüket, táncukat adják elő. S bizonyára sok vendég életében először lát ilyesmit.

Mi azonban nem várjuk már meg a program folytatását, sötétedésre vissza kell érni Csíkba. Útközben még elmellőzzük a gyimesbükki keresztalját, akik Gyimesfelsőlokon fogják tölteni az éjszakát. Másnap már a csíksomlyói kegytemplom udvarán látjuk őket viszont zászlaik alatt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Millenniumi székelykapu a máréfalvi óvoda előtt.

( Fotó: a szerző )

Benkóczy György

Egri emlékek

II.

Negyedikesek voltunk, amikor valamelyik diáktársunk elkezdett a második emelet ablakából zsebkendő négy sarkára kötött nehezékkel ejtőernyőt eregetni. Valóságos tízperci hóbort lett belőle, amit még tanáraink is elnéztek, mert kecses látvány volt, amikor a kis ernyők lefelé libegtek.

Ötödik osztályos tantermünk a régi jezsuita épületszárnyban volt a tanári szoba és az igazgatói iroda mellett, az első emeleten. Ez az év azért nevezetes, mert ekkor szerkesztettem az egylapos Füllentő című kézzel írott diákújságot, amelyet később egy csúfondáros cikke miatt osztályfőnökünk betiltott. Újságíró hajlamom bizonyára apám hatása, akinek már 1910-ben jelent meg “Tárkányi Béla élete és költészete” c. műve és cikkei jelentek meg a budapesti Művészet és Ethnográfia nevű folyóiratokban A húszas években az Egri Népújságot szerkesztették Breznay Imrével, Eger híres történetírójával együtt. 1927-re, iskolája centenáriumára jelent meg “Pyrker első tanítóképzője” c. műve, majd világháborús éveiről emlékezett meg “A tizes honvédek Galíciában” nevezetű könyvében. Már a harmincas évek elején “Heves vármegye vitézei” tetteit örökítette meg. Oszlopos tagja volt az akkori Gárdonyi Társaságnak.

Itt kell megemlékeznem édesanyám kiváló finomsággal készült rajzairól és olajfestményeiről. Híres festőművész válhatott volna belőle, de tizenketten voltak testvérek és sem anyagi helyzetük, sem a nők hátrányos sorsa miatt még csak szó sem eshetett arról, hogy a képzőművészeti főiskolán fejlessze ki tehetségét. Grafikái és olajképei manapság is a családi otthonok féltve gondozott és kegyelettel őrzött díszei.

1896-ban létesül a Dohánygyár nagy, négy utcával határos négyzet alapú üzeme. Felénk eső kerítése járdáján gyakran sétálgatott Szmrecsányi Miklós bácsi. Az ő érdeme, hogy 1937-ben megjelent “Eger művészete” c. könyvében először gyűjtötte össze és dolgozta fel városunk főleg barokk nevezetességit. Ez persze már élete munkásságának összegezése volt. Jóval előtte az ő hatására is neobarokk stílusú épületek emelkedtek a városban. Beépült a vásártér is, itt jött létre Wälder Gyula műegyetemei tanár tervei szerint a polgári iskola és a pénzügyi palota. A mi iskolánkkal szemben emelkedett a posta modern, de homlokzatával szintén neobarokk épülete másokkal együtt.

Személyesen Miklós bácsit sem ismertük mi, fiatalok, de legalább emberközelségben volt Szmrecsányi Lajos érsek úrral ellentétben. Személyesen soha, legfeljebb olykor díszes főúri hintóját láthattuk a Nagytemplomba menet, mert arisztokratikus visszavonultságban élt az érseki palotában. Annál gyakrabban nézhettük a kanonokok ájtatosságra robogó hintóit, akik dús ebédjük után gyalogsétával is megtehették volna a Nagytemplomba vezető rövid utat.

Sokkal inkább tisztelem, becsülöm napjainkban Seregély István érsek urat, aki nem átall olykor hívei közé elegyedni, nem félve, hogy a főpásztori gyűrű leesik az ujjáról, és akivel magam is válthattam már néhány szót. Rendkívül becsüli Takács István matyó sorból kiemelkedett festőművészünket, akinek száznál is több templomi freskója között is kiemelkedő jelentőségű az egri Nagytemplom boltozatain látható színpompás alkotása, amelyet Korényi Józseffel alkotott.

Apropó Korényi József! Többek között ő festette a mezőkövesdi Szent László templom boltozatos mennyezetén a legelső freskókat, amelyeket tönkremenetelük folytán ugyancsak Takács István pótolt. A húszas-harmincas években Józsi bácsinak festő-mázoló vállalkozása is volt, ugyan ki tudott volna a mostoha időkben tiszta művészetből megélni?! E réven alakult ki szorosabb ismeretségünk. Sokszor voltunk a Korányi-ház szívesen látott vendégei, ahol gyakran fordult meg gyengéd szálakkal is kötődve Kálnoky László is, akit – nem tudom, miért – csak Móricnak szólítottunk.

A hatodikos-hetedikes években rádióamatőr is lettem. Abban az időben ez igen népszerű foglalatosság volt, s első ténykedésre készítettem egy detektoros készüléket, amelynek fejhallgatóján keresztül ismerkedtem meg Puskin Anyeginjével. A budapesti rádió közvetítette, s egy időn át valósággal rajongtam a Tatjána névért. Később már egy, majd többlámpás készüléket is összeállítottam, amelyek egyre gyengébben sikerültek.

Évenként a tanév végén Bereczky Loránd tanár úr mindig megrendezett egy tornaünnepélyt. Az egész diákság ünnepi menetben vonult ki az érsekkerti sportpályára, hogy bemutassa a közönségnek sportbeli és tornász tudását. Gyengébb testalkatú lévén magam csak a szabadgyakorlatokban vettem részt. Annál boldogabb voltam, amikor végre nekem is sikerült az iskola udvarán felállított nyújtón a billenés és a haskelep. Ezeknél több nem is tellett tőlünk, óriáskörre senki sem vállalkozott.

1928 őszén nyolcadikosok lettünk. Ekkor már gyakran lesegettük az Angolkisasszonyok zárdájából kiözönlő lányokat, leginkább a Káptalan utcán a Líceum mellett. Egyikünk egyszer egy zsebtükröt helyezett le a járdára. A mellettünk elhaladó lányok többnyire észre sem vették, de aki meglátta, riadtan félreugrott. Ezen aztán jót nevettünk, hiszen abban a tükörben semmit sem lehetett látni.

A híres Bárány István úszóbajnok is a reálba járt, csak éppen jóval fölöttünk érettségizett. Bárány László tanár úr a nagybátyja volt, nekünk természetrajzot is tanított. Az egyik órán a különböző fafajtákról magyarázott, köztük volt a Celtis australis is. Ha a Káptalan utcán jártok – mondotta -, nézzétek meg, azzal van beültetve, s kis bogyótermése ehető.

Egyszer lánylesőben ott csámborogva arrafelé sétált és ránk förmedt:

- Mit kerestek itt, vaddisznók?

- Nézzük, tanár úr, a Celtis australist – felelte egyikünk hirtelen feltalálva magát.

- Azt ugyan hiába várjátok, hogy rátok mosolyogjon – felelte, leleplezve az ártatlan hazugságot.

Habán igazgató úr elhunyta után Fejér József lett nemcsak iskolánk direktora, hanem igen kemény követelményt támasztó némettanárunk is. Akkoriban már előrehaladva oldalakat adott fel preparálásra és fordításra Goethe Herman und Dorothea című művéből, nevezetesen a Schicksal und Anteil fejezetét, és Schiller Wilhelm Tell-jéből. Éppen a szavakat kérdezte tőlem a katedra előtt, amikor a hátulsó padok felől tompa puffogást lehetett hallani. Már a feladott memoritert kellett mondanom: a “Durch diesen Hohlweg muss er kommen” kezdetű monológot, amikor előjött a padok közül Bitskey Árpi, vérző orra elé tartva a zsebkendőjét és kikéredzkedett.

Amint óra után kiderült, addig verte az orrát a padba, amíg el nem eredt a vére. Bé betűs lévén ő is, csak ezzel sikerült ezúttal elkerülnie a felelést, de gyenge tanuló volt, s a következő alkalommal mégis beszekundázott. A Bitskey-fiúk, Aladár meg Zoltán, később Árpád is a versenyuszoda neves úszói lettek, gyakran vettek részt sikeresen versenyeken, de későbbi sorsukról nincs tudomásom. Az érettségin Árpi németből éppen csak átcsúszott.

A nyolcadik osztály kezdetén az egyik orvosnak készülő társam rávett, hogy magánúton én is latint tanuljak. Hadas Gyula franciatanárunk tanított, óráit Sallustius De bello Jugurthino c. művével kezdve. Belőle tanultuk meg a deklináció tudományát. Voltak akkor már kis tanítványaim, így a tandíjat könnyen kifizettem.

Az utolsó tanítási napok egyikén Cholnoky Jenő társunk, mára már elhomályosuló nevű írónk bohém hajlandóságú fia azt javasolta az osztálynak, hogy a magával hozott minta alapján adjunk ki egy gyászjelentést elmúlt diákkorunkról. Az ötletet nagy gaudiummal elfogadták, megszerkesztették, kinyomtatták és szétküldték a városban. Voltak, akik jót derültek rajta, mások viszont megbotránkoztak a kegyeletsértésnek tartott kiadványon. Az akkori időben még nem volt szokásban a ballagás, az érettségi után a tanévzáró ünnepélyen osztották ki a bizonyítványokat és a jutalmakat, búcsúztatták a végző osztályt. Büntetésül ezt most a tantestület megvonta tőlünk, s így dicstelenül hagytuk el az intézetet.

Érettségi vizsgám tételeire kettőn kívül már nem emlékszem. Németből a “Mittelalterliche Blützeit der deutschen Dichtung” címűt kaptam, fizikából a rádióról kellett felelnem. Róla szólva felrajzoltam egy egycsöves készülék kapcsolási rajzát. Elnökünk megdicsérte feleletemet, de csak jó jegyet kaptam. Ma is áldom Bánhidy tanár urat ezért a tételért, mert fizikából bizony magam is gyengébbnek éreztem a tudásom.

Az évzáró ünnepély után jelentkeztem bizonyítványomért. Meglepetéssel vettem át tízkoronás arany jutalmamat.

Ősszel már a budapesti bölcsészeti karon tévelyegtem. Ezzel meg is kezdődött fokozatos elszakadásom szülővárosomtól.

Még egy mozzanatra visszatérek. Diákkoromban gyakran haladtam el Kapor Elemér mellett. Az életkori különbség fiatal korban a legnagyobb. Magam jól ismertem, ő már akkoriban városszerte ismert volt, neki fogalma sem volt rólam.

1996-ban, évtizedekkel később részt vettem a Líceum dísztermében rendezett anyanyelvi konferencián. Cs. Varga István tanár úr javasolta, hogy látogassuk meg. Nem lévén a magam ura, le kellett mondanom, mert haladéktalanul vissza kellett térnünk Mezőkövesdre. Hallva most sötétre fordult utolsó éveit, roppant sajnálom a füstbe ment lehetőséget.

Néhány egocentrikus felvillanás volt mindez a húszas évek városáról, megérte, ha csak annyit ér is, hogy újra egrinek érezhettem magam.

Lelkes Miklós

Gondolatok, aforizmák

Van író, aki csak a saját műveit olvassa el, de azokat se figyelmesen.

A kémiában emlegetett választóvíz nem egy szavazópolgár fejében megtalálható.

Az ígérgető rendszerint addig ígérget, amíg lába alatt nem érzi a hegytetőt.

Ha író, költő becsmérli valamelyik kortársa művét, műveit, leggyakrabban irigységet, pozícióféltést sejthetsz mögötte. Az igazi, pártatlan kritikus jószándékúan mindenekelőtt az értékeket keresi mások műveiben és csak másodlagosan azok hibáit.

Az erdő csendjét az időnként megszólaló madárhangok teszik tökéletessé.

Aki vihart jósol – nemkívánatos vendéggé lesz. Vihar után viszont, ha már összedőlt a ház, miként mehetne vendégségbe?

A lapos erszényű könyvszeretőnek a könyvhét hamarosan könnyhétté lesz.

A haza egyiknek palotát ad, a másiknak hajlékot – ígérget. Nagy különbség!

A vaddisznó a disznó rokona, csak jobban tud lökdösődni, tolakodni.

A legtöbb csacskán váratlannak tartott dolog nagyonis várható, előre látható lett volna, ha jobban odafigyelünk környezetünkre és önmagunkra.

A tudatlanság mind gyakrabban és fennhéjázóbban ölti magára a Tudás álarcát.

Kard mellett kardoskodni, egyébként okos mondásokat ész nélkül követni egyaránt veszélyes dolog.

Az igazságot olykor nem mondja ki a megfontolt, de csak a gyáva igyekszik örökre elfelejteni.

A magyar szabadságot, sajnos, gyakran elszabta a szabó.

A szabadság olyan, mint a ruha. Ha szűk – szorít, ha bő – lötyög rajtad. Egyik esetben sem érzed magad benne jól.

Takonypóc Tóninak elsősorban zsebkendőre van szüksége, nem bársonyszékre.

Ahol erős az érdek, ott könnyebben átbillen a mérleg.

Vén fejjel gondold meg a pereskedést, kapcsold össze a két mondást: mire az igazság lassú malmaiból kijön a liszted, te már lehet, hogy alulról szagolod az ibolyát.

Cserniczky Dénes

Válasz Pásztor Emilnek

Kedves Pásztor Emil!

Örömmel olvastam az Új Hevesi Napló 2000. augusztusi számában megjelent megtisztelő sorait. Írásának címe A legendák Petőfije, mely Keressük Petőfit című cikkemmel foglalkozik.

Nem vagyok jártas a haditudományokban. Életem során sokkal szelídebb területen igyekeztem tudásomat gyarapítani. Így fogadja írásomat egy békés természetű ember megjegyzéseinek.

Ön jóindulatú leereszkedéssel kezeli Keressük Petőfit című írásomat. Apósom történetét, azt, hogy ő a saját szemével látta egy szibériai temetőben az “itt nyugszik Petőfi Petrovics Sándor magyar költő” sírfeliratot azzal magyarázza, hogy idézem: “… Szibériában minden időben sok ezer Alekszandr Petrovics (azaz Petőfi Sándor) élhetett, s egy ilyen nevű halottnak a sírjára esetleg egy korábban arra vetődött világháborús magyar hadifogoly tehetett – a hazájára emlékezve – ilyen új feliratot.” Tehát egy magyar hadifogoly betévedt egy szibériai temetőbe, ott meglátott egy Alekszandr Petrovics nevet, fogta a szükséges kellékeket és kicserélte a sírfeliratot. Ha ez így történt, nem tudom, mit szólt a sírt látogató rokonság, hogy halottuk egyik napról a másikra magyar költő lett. Hadd hívjam fel szíves figyelmét, hogy ez esetben egy meghatározatlan, esetleg létező hadifogoly tettéről van szó, apósom viszont KONKRÉT orosz emberrel beszélt Szibériában, aki konkrétan PETŐFI NEMZETÉRŐL beszélt. Honnét vette? A szibériai muzsik elbeszélése azt mutatja, hogy ez több nemzedéken át elterjedt történet volt azon a vidéken. Ezek az egyszerű emberek nem irodalmi vagy történelmi kutatómunkára alapozzák értesüléseiket, hanem kemény mindennapi közvetlen tapasztalatokra. Igaz, némelyikből balladai vagy mesehőst csinál fantáziája, de a kiindulási alap az esetek többségében a valóság.

Dienes András már abban a változatban hisz, hogy a Szibériába került magyar hadifoglyok valóban felfedeztek néhány Alekszandr Petrovics sírfeliratot és, idézem: “… a hazától messzire került magyarban felderengett az egykori tanítótól hallott név, amit a saját szemével olvasott egy fejfán: így most már ő szemtanú…” Igen, azzal a különbséggel, hogy a Dienes András által említett hadifogoly Alekszandr Petrovics sírfeliratot látott, apósom viszont egy “Itt nyugszik Petőfi Petrovics Sándor magyar költő” szövegűt.

Újból idézem Önt:

“Egy kissé meseszerű… az is, hogy Cserniczky Dénes a segesvári csatát közvetlenül követő eseményeket elképzeli.” Röviden: a csata után jöttek a szanitécek, egészségügyi katonák. Szortírozták a sebesülteket és halottakat, de senki sem ismerte fel Petőfit, sem mint költőt, sem mint Bem szárnysegédjét. Mindössze egy osztrák tiszt írt erről jelentést, hogy ő látta a költő holttestét. Pásztor Emil meg is magyarázza, hogy az egészben ott a tévedés és meseszerű, hogy szerinte (ahogyan írja) nem Bem tábornok seregének katonái temették el a mintegy ezer halottat.

Igen, lényegében így igaz. A csatát “tisztogatás” és temetés követte. A “tisztogatást” itt az úgynevezett “Nassau ulánusok” végezték. Mögöttük nem messze lovagolt Heydte osztrák ezredes, Erdély jövendő Haynauja. Ő az a bizonyos tiszt, aki írásos jelentést írt, hogy ő látta Petőfi holttestét. Heydte emberei másnap kimentek a csatatérre és elvégezték a “végleges tisztogatást”, ami annyit jelentett, hogy a sebesülteket gondosan agyonütötték és ami érték még volt náluk, azt elvették. Heydte tiszte volt még a legvégső tisztogatás, az elhantolás is. Különösen kegyetlen dolog. Maga a háború is az, de hogy még a saját halottait se temethesse el, a saját sebesültjeit se ápolhassa, ez már túltesz minden emberi érzésen. A magyarok szeme láttára gyilkolták az orosz ulánusok bajtársaikat és barátaikat, és ki is fosztották őket. Az orosz csapat vezetői pedig elnézték ezt, mert dühösek voltak egyik vezérük, Szkarjatyin eleste miatt, és azért is, mert a magyar csapat reggel 6 óra óta többször is megszégyenítette őket. Hallgatólagos beleegyezés volt: az ellenséget nem kell kímélni, hadifogoly nincs, a megölt ellenség szabad préda. Hát ez kegyetlen. Ezen az áldatlan helyzeten akart segíteni az 1863-ban megalakult Vöröskereszt szervezet Henri Dunan vezetésével, ami kimondja, hogy a sebesültek semlegesek és az egészségügyi személyzet sérthetetlennek tekintendő. Ez azonban csak 14 év múlva következik be. Egyet azonban biztosra veszek: az osztrák hadseregben volt jó néhány magyar vagy magyar származású katona. És hát Illyés Gyula is írja, hogy Bem hadseregében Bem után, ha nem előtte, Petőfi volt a legismertebb személyiség. Tudom, erről nincs írásos dokumentum. Mint ahogyan arról sincs, hogy ha nem is tömegesen, de bizony kikerülhettek hadifoglyok Oroszországba a 48-as szabadságharc után is. Az élet a legnagyobb forgatókönyvíró.

Idézem Önt:

“Egyetlen szemtanú akadt, aki közvetlenül az ütközet után nyugodtan, tárgyilagos szemlélődő módjára figyelhette az eseményeket és a csatateret: báró Heydte osztrák ezredes.” (Illyés: Petőfi)

Még tovább:

“Minden valószínűség szerint a sebesülteket kötöző orvos, Lengyel József látta őt életben utoljára.” (Illyés: Petőfi)

Még tovább:

“Az azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy a rendkívüli élménnyel néha már-már dicsekvő orvostól megkérdezze: MIÉRT NEM VETTE A NYEREGBE MAGA MELLÉ A KÖLTŐT?” (Illyés: Petőfi)

Mert Lengyel József lovon ült, Petőfi pedig gyalog futott mellette. Lengyel doktor írástudó, művelt ember volt, aki orvosi esküt tett az emberi élet megmentésére. A költő futott az orvos mellett, futott, futott, az orvos azonban nem gondolt esküjére és nem mentett meg egy EMBERT, aki lassan elmaradt mellőle. Lengyel doktor még egyszer visszanézett, és látta, hogy Petőfi letér az útról, egy kukoricás felé tart, és ezzel eltűnik szeme elől, mindenki szeme elől örökre a világtörténelem egyik legnagyobb lángelméje, a legnagyobb magyarok egyike.

Igen, kedves Pásztor Emil, Önnek igaza van: Petőfit elsősorban nem Szibériában kell keresnünk. De azért vigyázzunk, nehogy ügyeskedő percemberkék sajátítsák ki maguknak Petőfit egyéni és aljas céljaik igazolására.

A mi Petőfink az a Petőfi, és azok az eszmék, melyekért ő életét adta.

Én áhítattal ápolom a Petőfi-legendákat, a legkisebb királyfiról.

Löffler András

“Nem pofázni, segíteni!”

E meghökkentő plakátcímmel invitálták az érdeklődőket a nyáresti szabadtéri orgonahangversenyre. A J.S. Bach emlékére rendezett koncert teltház előtt zajlott a Líceum díszudvarában. Az érdeklődést fokozta az ezzel egyidejűleg zajló budapesti Kerepesi temetőbeli koncert körüli botrány. A nézők jó részét – a beszélgetésekből kihallva – a balhé vonzotta. Sokan polgárpukkasztó produkciót vártak az orgonistától, akinek könyvei, életfelfogása, megnyilatkozásai erősen eltérnek a konvencióktól. Látszott az is, hogy sokan most hallottak először Bachról, most hallottak először orgonát. No, nem igazi orgonát, hanem egy elektronikus – bár kétségkívül tökéletes orgonahangzású – hangszert. A közönség jó része nem járt orgonahangversenyen Egerben, ahol pedig ilyen esemény igen sűrűn van. Az orgonista nem kímélte közönségét. Szinte kizárólag Bachot játszott, ami a vájtfülűeknek, gyakorlott koncertlátogatóknak igazi élmény volt. A nehéz és hosszú barokk futamok azonban igencsak unalmasak voltak a Danubius rádió diktálta rap-es, techno stílushoz szokott füleknek. A Bach-interpretációkat művészi alázat és kitűnő előadásmód jellemezte. Különleges volt az improvizációs blokk, amely egyedülálló módon folyamatos tűzijáték közepette zajlott. Bár a megadott zenei anyag kevéssé volt felismerhető, de a visszhangos térben zengő, hangfalakkal felerősített tutti-orgona, meg a vibráló tűzcsóvák megtették a hatásukat. A közönség ovációja nem maradt el.

*

Nos, az előadás alkalmat adott arra, hogy néhány gondolat erejéig elemezzük az egri koncertéletet. Különösen a templomi zenekultúrát. Már csak azért is, mert az orgonamuzsika templomhoz kötődik. Tudja ezt zeneszerző, tudja az egyház, tudja hívő és nem hívő. A helyi napilap kritikusa egyik ájulatból a másikba esett, azt fejtegetve, hogy Bach és az orgona végre elhagyta a templomot, végre mindenkié. Azt gondolhatná az ember, hogy valami világrengető dolog történt itt. Persze csak ha az újságból értesülünk az egri koncertélet eseményeiről, vagy az orgonahangversenyekről. Aligha sejlett fel, különösen a botrányra éhes közönség soraiban, hogy bizony Egerben, az egri templomokban nap mint nap lehet igényes orgonamuzsikát hallgatni. Nap mint nap méltó és kvalitásos előadók közvetítik Bach, Liszt, Haydn, Schubert, Gounod és Kodály orgonamuzsikáját. Egykoron Szalay Lajos, Simon Sándor, dr. Kiss Kálmán, Gergely Ferenc, Bíró Imre és napjainkban Urbán Péter mind avatott értői a hangszerek királynőjének. Az Egerben rendszeresen templomba és szentmisére járók számára nem újdonság, hanem mindennapi természetesség Bach és Vidor muzsikája. A 70-es évek ministránsnemzedékei naponta gyönyörködhettek Simon atya gyakorlásain. A déli miséken évtizedekig Kiss Kálmán virtuóz improvizációi emelték megindítóan csodálatossá az istendicséret fényét. Ki emlékszik már rájuk? Kapott-e akárcsak egy halvány elismerést a sok művész és az egyház napjainkban folyó kulturális missziója? Az évente meghívott több tucat művész, a bazilika felújítás utáni legnagyobb és legkorszerűbb honi orgonáján gyönyörködteti a közönséget. Az orgona világa helyhez kötött. Nem kultúrtermekhez, aminek sokan szeretnék a templomot látni. A templom egyetemes kifejeződése az Istenre vágyó ember szellemiségének. Lelki, esztétikai egység. Az istenélmény, az ima kifejeződése a zene. A temető, a halottkultusz helye is ilyen. Ezért tűnik sokak számára botrányosnak a temetői Bach-koncert. Ahová a látogatók jelentős részen bizonyosan nem a hangfalakból dübörgő elektronikus Bach-muzsikáért megy. A művészet ezen része már üzlet. Ott pedig verseny van. A pénzért. A színvonalas zenei élet egyetlen hangszeres, akár világhírű szólistája sem mondhatja el magáról, hogy több ezer látogatója van hangversenyeinek. Igaz, nem is bérli ki, mondjuk, a Kozma utcai temető ravatalozóját, vagy a debreceni krematórium előcsarnokát.

Szíki Károly

Ki a magyar, ha még a magyar sem az?

Tengerentúli jelentés I.

Nem mindenkinek egyértelmű, úgy tűnik, még a felsőbb vezetés sem egyeztetett abban a kérdésben, hogy most 10 millióan vagyunk, netán az elszakított területeken élők is a nemzet egészét képezik, hovatovább a nyugatra menekült magyarok is az egyetemes magyarság soraiban tartatnak számon?

Ebben az ernyedt állapotú kérdésfeltevésben és néha-néha okfejtésben az “emigrációs” magyarság egyre nagyobb számban fordít hátat az anyaországnak, az “Isten, a Haza és Halál” kérdésében mind jobban szaporodnak azok, akiknek a magyarok Istene lassan már semmit nem jelent, kik kezdetben irtóztak attól, mára már megbékültek, hogy idegen földben nyugodjanak. A Halálnak döntése úgy csapódik ki ezen a Kárpát-medencei régión, mint salétrom a nedves falon. Szerencsére akadnak még szép számmal olyanok is, akik a hatalmi uzsonnák ellenére távol az anyaországtól is énekelni és mondani akarják és tudják a magyar Himnuszt, a Szózatot vagy éppen a Hiszekegyet. Közéjük tartozik Péterffy Gyöngyi is.

Marosvásárhelyen egyetemista, amikor Budapesten kitör a forradalom. A Bólyai diákjai Tusnádfürdőn találkoznak a Műszaki Egyetem hallgatóival. A hivatalos sajtóval szemben tehát a Székelyföldön is világossá válik: “nem ellenforradalmi bandák garázdálkodnak Magyarországon”, hanem a demokratikus átalakulást szolgáló erők szálltak szembe a bolsevista uralommal. Évfolyamtársai közül többet is börtönbe zárnak, mert kiállnak az anyaországi átalakulás mellett (köztük Bartalis Ferenc is). Péterffy Gyöngyit, a történelem-filozófia szakos diákot a dékáni hivatal határozottsága menti meg, de 10 éven át még esélyt sem kap a tanításra. Amikor a “miért”-re választ vár, református lelkész édesapjára mutogatnak, aki 1944-ben Bécsbe emigrált.

1993-ban elhagyja Erdélyt és Amerikába megy. Ettől kezdve az igazságkeresés, és nem az anyagi gazdagság hajtja. Előadóesteket tart, Wass Albert verseivel a megkapaszkodás, a megmaradás reményét hirdeti. Könyveket jelentet meg (Szabadságvár, Prométheusz) és az értékesítésből befolyó összeget visszaküldi Marosvásárhelyre, hogy a Lorántffy Zsuzsánna és a Bethlen Kata Alapítványokat éltesse. Jelenleg Betlehemben (N.J.) él.

És rendületlenül hisz a Jóisten megtartó erejében, hogy áldozatos munkáját még sokáig folytathassa.

Murawski Magdolna

Hipokrízis a köbön

A jelenkor magyar ellenzékére bármit rá lehetne fogni, csak azt nem, hogy passzív, s hogy nem életrevaló. Mindent megtesz azért, hogy a kormány helyzetét ellehetetlenítse, mindennapjait megkeserítse, valamint hogy az általa kitűzött célok elérésében megakadályozza. Ennek érdekében minden követ megmozgat, igénybe vesz bármiféle nemtelen eszközt, az általa mozgatott sajtót pedig valóságos hadseregként vonultatja fel a kormány és a kormánypártiak ellen. Tetteiből és ideológiájából egyértelműen kivehető, hogy eszes, ámde szellemi erejüket rossz cél érdekében használó emberek irányítják, jóllehet az eredetileg munkáspárti ideológiát vallók nem éppen arról voltak híresek, hogy nagy észkombájnok lennének. Ergo az MSZP biztosítja a tömegbázist, míg az SZDSZ a szellemieket és az összeköttetéseket külföldi fórumokon.

Miközben újabban a humanista szerepkörben brillírozik, egyszerűen megfeledkezik arról, hogy gyakorlatilag leutánozza a kormány fellépésének formai elemeit, annak belső tartalma nélkül. Már elég régóta nyilvánvalóvá vált, hogy kizárólag a hatalom visszaszerzése a kitűzött cél, melynek eléréséért semmi eszköz nem elvetendő számára.

Aki nem hagyatkozik a napi sajtó által diktált mindennapi memóriazavarra, hanem a saját emlékezetéből meríti a közelmúlt adatait, előbb-utóbb rájön, hogy az orránál fogva akarják vezetni, s hogy a legújabban felvett “formális humanizmus” miféle agresszív szándékokat takar. Ha viszont fél évszázadnyit tekintünk vissza, egyértelműen látható, hogy a most ismét térhódításra törekvő kommunista csoport, melynek annyi köze van a valódi szocializmushoz, mint a mai magyar népesség túlnyomó többségének a vulgárfasizmushoz, a hatalom birtoklásán kívül aligha tudja, mit akar. Az előző kabinet idején, amikor a vasutasok még az akkori kormánnyal szemben léptek fel béremelési szándékkal és sztrájkjogukat gyakorolva, az akkori kormányfő egyszerűen elzárkózott a velük való tárgyalástól, majd, mikor a jelenlegi kabinet ellen voltak irányíthatók, pártja egyből a békebíró szerepében kezdett tetszelegni, feledve minden korábbi ellenszenvét a zavarkeltőkkel szemben. Mikor a Horn-kormány ellen vonultak ki az utakra a mezőgazdasági munkások, merev elutasításban volt részük, tavaly viszont épp az MSZP próbált úttorlaszokat, mezőgazdasági sztrájkokat szervezni, búzaégetésre felhívni, bárminemű rendzavarásra rávenni az egyébként békés természetű gazdákat. Az “emberarcú szocializmus” idején balkáni szintre süllyesztett egészségügy úgyszintén csak akkor jutott eszükbe a fent említett “palotaforradalom-szervezőknek”, amikor annak következményei a jelenlegi kormányra hárultak, de az előzményekről se hallani, se beszélni nem akarnak. Az általuk soha meg nem becsült pedagógustársadalom is csak most jut eszükbe, amikor bárki megfelelő partner lenne a számukra, ha az hajlandó a jelenlegi kormánnyal szemben – velük együtt - agresszíven fellépni. Közlekedésügy dettó. És minden valaha létezett problémás ügy dettó.

Ezenközben nem óhajtanak tudomást venni arról, hogy a jelenlegi kormány valóban tenni kíván és tesz is annak érdekében, hogy a nép minden rétegének jobb legyen a sorsa, és ennek jelei nemcsak a gazdasági mutatókban észlelhetők, hanem a lakosság közhangulatában is, mely egyre inkább a kormány politikájának elismerése felé hajlik. Természetesen a “step by step” politika nem azonos azzal, hogy egyik napról a másikra beköszönt a Kánaán. De akinek még van történelmi emlékezete, az azt is tudja, hogy azzal a mindent és mindenkit elsöprő, erőszakos politikai gyakorlattal sem azonos, mely a kommunizmus kezdetét jelentette hazánkban és mindenütt a világon. Aki pedig önnön tetteire sem emlékezik vissza pár év távlatában, az hogyan kíván egy ország helyett évekre, évtizedekre, sőt századokra előre gondolkodni és cselekedni? Ha tettei nincsenek összhangban valódi szándékával, akkor pedig mi más ez, mint hipokrízis a köbön…?!

 

 

Képzõmûvészet

Losonci Miklós

Csíky László karikatúraszobrai nemzetközi mérlegen

Érdekes ember. Érdekes és rendkívüli. Pályája rendhagyó. Egyedi. Íme: Székelyföldről indult, már ötéves kora óta farag. Érzéke volt ahhoz, s ezt a képességét megőrizte, növelte, hogy portrékat faragjon arcokról, jellemekről, ironikus, groteszk hangvétellel, anatómiai hűséggel. Emellett gigantikus alkat, atléta termetű, kimagasló izomzattal. Országos hírű kalapácsvető. Még valami: orvos. Elaludt benne a szobrász, föltámadt a sportoló – mindkettő megnyugodott -, embereket gyógyított évtizedeik. Nyugdíjba ment. Véglegesen föltámadt benne a szobrász. Sikert sikerre halmoz. Karikatúraszobraival országos sikereket ér el, világhírű lesz. Dióhéjban ennyi a története.

Közelebbről: 1942-ben született, 1966-ban kapta orvosi diplomáját Szegeden, körzeti orvos, atlétaedző, 1984-ben a Los Angeles-i olimpiára készülő francia válogatott sportorvos edzője. Ezek külső hírek életéből, de az már leglényeg, hogy kiállítása nyílt 1992-től Szegeden, Marosvásárhelyen, Párizsban, Belgiumban, Budapesten, Cegléden, Székesfehérvárott, Liège-ben nagydíjat kapott, Genfben aranyplakettet, Dubaiban első díjat kapott 2000-ben az első Nemzetközi Karikatúra világkiállításon hetven nemzet szobrászai közül. Párizsban a Montmartre nagy kiállítótermében is zajos sikere volt, különösen a Pavarotti, Chirac, II. János Pál pápa, Georges Simenon, Charles De Gaulle, Belmondo, Clinton, Jelcin arcmásának. Chirac gall kakas képében jelenik meg, Clinton térden állva esdekel bűnbánatért. Szellemes és ötletdúsan találja meg az egyes embereket jellemző mozdulatokat, a forma enyhe deformációi olyan túlzások, melyek a telitalálatokat okozzák.

Kő Pál írja: “Olyan szeretettel ábrázolja Kós Károly bátyámat, hogy elszorult a szívem, amikor a mosolygószemű polihisztor bronzarcát nézegettem.” Kő Pál szabatos, hiszen Csíky László nemcsak karikatúrákat mintáz, hanem méltóságteljesen nagy történelmi személyiségeket – II. Rákóczi Ferencet, Ópusztaszeren avatták föl terrakottából készült Puskás Tivadar portréját, Diósdon láthatjuk Edison arcmását. Szentesen áll Széchenyi István köztéri szobra. Népszerűségére és hírére jellemző, hogy a világon számos műve található köz- és magángyűjteményben – Georges Simenon plasztikája Párizsban, Bob Dole képmása az USA-ban. Joseph von Ferenczy bronza Münchenben, herceg Esterházy Antal szobra Eisenstadtban.

Őstehetség. Arcképcsarnoka nemcsak mennyiségben jelentős – a minőséget tekintve is egyenletesen magas színvonalú. Fantasztikus a névsor: Giscard d’Estaigne, Miterrand, Raymond Barre, Göncz Árpád, Antall József, Orbán Viktor is művészetének családtagja, Ecevit, Demirel nemkülönben, Kohl szintén, -, a hazai és külföldi politikai élet meghatározó személyiségei. Mindazonáltal jellegzetes profiljukkal fölfedezhetjük a művészet és tudomány kiválóságait az ő szellemes, hol ironikus, hol szarkasztikus, hol simogató fogalmazásában, így leljük meg Raul Wallenberg, Csontváry Kosztka Tivadar, Teller Ede, Ady Endre, Szilárd Leó, Bartók Béla alakját.

Az élet derűs arcát tárja föl fintorokkal Arisztophanész, bő kacajokkal Rabelais, Brueghel, Moliére – remek paródiákat festett Daumier, írt Karinthy, rajzolt Kaján Tibor, Kisfaludy Károly, és e derűfakasztó nagy családba tartozik Csíky László is. A jóízű humor művésze, ő szobrokkal, karikatúraplasztikákkal az. Államférfiak köszöntötték elismerő leveleikkel Csiky Lászlót -, azért külön kincs Chirac köszönő írása, mert Jean-Pierre Dantan kitűnő karikatúraművein nevelkedett. Ő és Belmondo hívta meg újabb párizsi kiállítására, és díjak mellett az a kitüntetés is érte, hogy a Francia Művészeti Társaság tagja lett. Kibírta a magányt, a mellőzést, a sikertelenséget, még a sikert is. Kalapácsvető, orvos volt, művész lett és szobrász maradt, mert Csíky László fölismerte képességeit és úgy maradt hű hozzá, hogy maradéktalanul megvalósította lehetőségeit.

Charles de Gaulle Martonyi János

Jelcin Bűnbánó Clinton

Cs. Varga István

Fotómûvész – látó ember

Móser Zoltán művészetéről

Móser Zoltán a “Testvérmúzsák” kivételes talentumú alkotója. Imponáló tehetséggel, szívós ügyszeretettel szegül szembe a művészeti ágak polarizálódó végleteivel, a megosztottság izoláló hatásával – a sokrétű, sokszólamú egység érdekében. Bartók és Kodály zenei vívmányainak, vagy Czuczor Gergely költői eredményeinek tudatosítását (Körülvesznek engem a dalok) is példaadóan szorgalmazta. A teljesség vágya motiválta a művészetek terrénumait folyton átlépő “határsértésekre”. Eredményessége bizonyítja, gyümölcsöző volt a “múzsai művészetek” iránti szeretete.

Fodor Andrást éltette ilyen nagyfokú és egyetemes szeretet, akinek látlelete ma a legfájdalmasabb, életével aláírt, valóra vált prófécia: “a küzdő emberek pusztulnak mindenütt. / Az érték hitvallóit, a szellem, / megszállott híveit lassanként múzeumba csukatják”. A testvérmúzsák tisztelete, szeretete határozta meg költői világszemléletét, látásmódját. Tudatosan kimunkált ismérve művészetének az egyéni hangvétel, képalkotó módszer: a Sursum corda!, melyben “Fölfénylik, (…) Ragyog a tetten ért / Világteremtés bűvölete.”

Móser Zoltánnak kivételes módon sikerült azonosulnia a több száz évvel korábbi alkotások megidézett szellemével. Ha lesz még, aki kódolni tudja idő és tér felett létrejött, a különböző korban élt géniuszok egymást erősítő szellemi szimbiózisát. Őt is sújtja a “hűség bűne: az erőntúli vállalás”: “Sziszifuszi sors az időben”. Móser Zoltánra is érvényes: “A derék nem fél az idők mohától (…) Érdemét jók, nemesek s jövendő / Századok áldják.” Fodor Andrással együtt vallja: “feltámadásunk igaza: a mű”, és “Tündér változatok műhelye a világ”. A látlelet fájdalmas: “a küzdő emberek pusztulnak mindenütt”. Hiánytalan művészi teljességgel éri tetten “az elmúlás törvénye alá rendelt foghatatlant”.

Aquinói Szent Tamás vallomástöredéke szerint: “Bármit akar is az ember, mindig a jó szempontjából akarja. Ha olyasmire törekszik, ami maga nem tökéletes jó és nem a végső cél, akkor pedig szükségképpen olyannak kell annak lennie, ami a végső jóra irányul, mert valaminek a kezdete mindig a beteljesülésre irányul.” Ha azt kérdezzük, miért illeti meg az embert sérthetetlen méltóság, vagyis Kant szavával szólva: miért nincs az embernek “piaci ára”? Az ember nem merül ki abban, hogy fizikai-empirikus tárgy. Transzcendenciája révén az érzéki világ fölé tud emelkedni, mindkét világnak teljes jogú polgára tud lenni. Része az empirikus-objektív természetnek, de szubjektumként függetlenedni tud a tapasztalati szférától is. Ezért van az embernek méltósága és ezért érdemel feltétlen tiszteletet az ember.

Az Ószövetség népét megtartó, tudatalakító jelkép a jeruzsálemi templom volt: a Templom. A nyilvános istentisztelet központja köré körmenetben gyülekezett a nép, vonult fel a Templom-hegyre. A Templom maradványaihoz, a Panaszfalhoz imádkozni és emlékezni zarándokolnak ma is a hívők.

A görögség az irodalomban, tudományban, valamint az építészetben, különösen a templomépítészetben alkotott maradandót. A görög templom – a kereszténytől eltérően – nem annyira a hívek gyülekezőhelye, hanem elsősorban a vallásos istentisztelet középpontjában álló istenség szobrának őrzőhelye volt, amely előtt gyülekeztek a hívők a közös áldozat bemutatására.

A kereszténység alapvetően újat hozott a templom értelmezésében. Erről tanúskodik az Újszövetség, Jézus és az apostolok számos ide vonatkozó gondolata, a “Tu es Petrus”-tól kezdve, a “Ha hozzá, az eleven kőhöz járultok (…) eleven kövek módjára ti is lelki templommá, szent papsággá épültök, hogy Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozatokat mutassatok be”. (1 Pét 2,4-7.) Szent Pál így kérdezi a korinthusiakat: “Nem tudjátok, hogy a testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma?” Krisztus a szegletkő, a hívők a testükkel rá épülő kövek, amelyek együttesen alkotják a nem fizikai, hanem lelki templomot.

A bizánci, majd pravoszláv ortodoxia a templomról is “ikonikusan” gondolkodik. Nemcsak a hívők gyülekezetének színhelyét, hanem “ikon-képet” is lát benne. A templom “ikon-arcúságát” jellemzi, hogy a kozmosz, a világegyetem “ikon-képét” testesíti meg. Az oltár a láthatatlan világot, a templom többi része a láthatót szimbolizálja. Ha a templomot az Istenember, Krisztus ikon-képének tekintjük, akkor az oltár “ikonikusan” jelképezi Krisztus isteni természetét. A többi része pedig az emberit. Ha a templomot az ember “ikon-képeként” értelmezzük, akkor az oltár az ember lelkének “ikon-képe”, a többi rész pedig a testét szimbolizálja. A lelki összetartozás érződik a hívők közösségében – az ókeresztény domus-ecclesiae-től (lakóház-templom), a szíriai Dura Europosztól napjainkig – a liturgiában, a közös imában, éneklésben, a dal élő ritmusában, élményében. Az Igéből épített templom építője maga az Isten, az emberek csupán az ő eszközei. Ezért az istenháza: szentegyház, a lélek otthona, menedék, az újulás reménye, a hit, tisztaság, életvágy jelképe.

A rómaiaktól örökölt templom a szentmise áldozatának színhelye, “Isten háza és az ég kapuja”. Elmúlt korok megtestesítőjeként hol magasba törő spiritualitást, hol az emberközpontúságot, hol pedig a mennyország illúzióját közvetíti – számos korban csodálatos kifejezőerővel, a mennyei Jeruzsálem földi másához illően, nemritkán pedig semmitmondóan.

A templomban a szent dráma színterének lelki-szellemi központja az oltár. Itt ünnepel, imádkozik a hívőközösség, kifejezve Isten népének egységét, testvériségét, az ég felé zarándoklás földi célját. Szent hely a templom, mert benne történik a liturgia, benne őrzik az Eucharisztiát. Szakrális jelvoltát külső és belső ismérvek érzékeltetik: arányaival, architektúrai szépségével is jelzi rendeltetését. Az építészeti és művészeti szépség csodálatra, bensőséges meditációra, mélységes áhítatra indítja a külső, profán térből érkező, spiritualitást kereső embert akkor is, ha a szakrális térbe csupán “magánimádságra” érkezik. A liturgikus tér a communio, az adoráció, az Úr és népe közti párbeszéd színtere. A templom, az egyházművészet célja, hogy segítse az emberiség családját felemelkedni az igazság, jóság és szépség magaslataira, és hogy az Isten bölcsessége a hívő közösséget megvilágítsa. “A templom Isten háza, akár maga a mindenség. Minden formailag sikerült templom: egy-egy világmodell: kimondhatatlan, ábrázolhatatlan univerzumnak egy-egy lehetséges megfogalmazása a művészet titokzatos jóvoltából" – állapítja meg Pilinszky.

Az alakítás mellett a templomnak határozott és erőteljes a kifejező funkciója. A formák, alakok, vonalak, fények, színek, idomok együttesen idézik elő a célt szolgáló hangulati és szimbolikus hatást. A tervező és építő a térnek modern anyagi köntöst adott. A létrehozott térérték plasztikai értéket is jelent, és bizonyos távolságból mint kép jelenik meg. Az ornamentika – nemcsak dísz, architektonikus szerepe is van – az egyszerűség kifejező funkcióját érvényesíti, belesimul a kompozíció egészébe. A templom a téralakítás, a vizuális és akusztikai szempontok érvényesítése révén: a végső értelemről, a tér-titokról éreztet meg valamit. Megtestesíti a zárt végtelenséget, amely közelebbi és rokonabb lehet az emberi léleknek, mint a távoli tündökletes csillagos ég. Az áhítat érzését felkeltő négydimenziós lelki térhez tartozik a harangszó, az orgona, a vox humana éppúgy, mint a bizánci liturgiából átvett tömjénfüst.

Templomaink architektúrai szépsége is igazolja: a legegyetemesebb művészet egyúttal a legnemzetibb is abban az értelemben. Amint Fülep Lajos értelmezte: nemzeti jellege “a nép összes sajátos szellemi és morális energiáinak megtestesülése”. A templomépítészet egyetemes és nemzeti, örök és időhöz-helyhez kötött jellege is érzékelteti, hogy a magyarnak a lokális jelentőségen túl sajátos feladata, küldetése volt és van a közép-kelet-európai művészet közösségében és a világ művészetében. A példázat szerint a vándor egy építkezéshez érkezik. Kérdő szavaira, hogy “mit csináltok? sorra olyan választ kap a mesterektől, hogy nem látod: “követ vésünk, gerendát faragunk”, stb., de végül az egyik így felelt: “Katedrális építünk”. A nemzeti méretekben érvényes feladat és a megoldására tett vállalkozás igénye számos költőnknél a “templom-metafora” értelmezésével fejeződik ki. Mind a katolikus, mind a református gyökérzetű és szemléletű költőinknél súlyos gondolatok hordozója ez a kiemelkedően jelentős motívum. Csupán vázlatos, következésképpen hiányos kitekintést teszek, irodalmunk legismertebb költőit és vonatkozó verseit idézem.

A templomépítészet sosem volt öncélú, mert határozott transzcendens és evilági közösségi törekvéseket fejezett ki, történetileg eszményi létét és indokoltságát meghatározó célokat szolgált. A VII. Vatikáni zsinat tanítása szerint a szakrális művészekkel kapcsolatos alapvető állásfoglalás: “az egyház semmiféle művészeti stílust nem tekinti sajátjának.” A keresztény templomot ma is istenházának nevezzük. Azzá teszi a szentségházban őrzött Eucharisztia, az a tény, hogy a templom a keresztény közösség gyülekezőhelye, liturgikus cselekmények végzésére és az ezekben való közreműködésre alkalmas épület… Minden idők nagy célja: otthont teremteni az embernek, hajlékot Istennek. A legtisztábban közösségi rendeltetésű kápolna, templom, katedrális, vagy ahogyan egyre gyakrabban nevezik, liturgikus célra szánt épület mindig is az életigenlés, a jövő iránti bizalom, a remény bizonyossága. Kifejezi, hogy egy közösség “Óhajt, hisz és imádkozik”, hogy a történelemben végbement “csatavesztés a földeken” ellenére is folyamatos a “honfoglalás a levegőben” (Pilinszky), a szellem és lélek régióiban, az emberi üdvösségtörténet rendjében.

Móser Zoltán szívügye a középkor, a media aetas teocentrikus (istenközpontú), transzcendens (túlvilági) szemléletű. Itt az ember valóban imago Dei, Isten képmása, akit az Úr “in imaginem et similitudinem” – arcára és hasonlatosságára teremtett. Azóta az ember Istentől kapott arca sokszor lehullt a porba, és lett az ember “Sárkányfogvetemény”.

Mit üzen Móser Zoltán fotóművészete a régi korok remekműveivel? – Hitet, reményt, hogy “Lesz még egyszer ünnep a világon”, amit Szabó Lőrinc is vállalt: “Harc az ünnepért”. Ezeken a képeken a gregorián dallama, a vox humana hangja szól. Itt a “Laudetur Jesus Christus”-ra az “In aeternum” a válasz, de már készülődik a “Mindörökké” felelet. Ekkor véglegesen már megszilárdították a törvényt, az új hitet, kiművelték a valláserkölcs alapjait, hogy kifejlesszék az elérhető jólétet és magasabb műveltséget. Móser Zoltán bejárta e kis hazát, összegyűjtötte múltunk emlékeit, megörökítette őseink szent hitének nyomait. Célja éleszteni a hitet, a kegyeletet a kétezer év, a magyar kereszténység szent emlékei iránt. Az elődök erényeinek követésére, a nemzeti hagyományok ápolására buzdít, amelyek a magyarság legdrágább kincsét képezik. Célja, hogy művészete által gyönyörködjünk és jövőbe vetett hitünk is megerősödjön.

Móser Zoltán számára hasonlót jelent a bélapátfalvi apátsági templom, mint Fodor Andrásnak, aki versben örökítette meg “az ősi, Fülep-magasztalta templom” vizuális élményét. Részese lehettem a költő áhítatának, aki családjával együtt elfogódva nézte egykor “a homokszikla-paravánból / kisajgó édes-gyönyörű monostort, / a magyar Istennek tetsző arányt”. A bélapátfalvi templomot az elődök gyönyörűen helyezték el a tájban, az asztalnak és koporsónak is felfogható, akkor még csonkítatlanul fenséges Bélkő aljában. Móser fotói bizonyítják: másképpen lát a fotóművész, különösen a fényképezőgép objektívjának segítségével.

A bélapátfalvi templom architektúrai szépségei felragyognak művészetében. A templom jobboldali hajójának első pillérén a konzolt virágminta ékesíti. Általa a régi mesterek üzenik: több szépséget teremtettek volna, ha lett volna rá mód, ha a körülmények és a szigorú ciszterci szabályok engedték volna. Móser művészete a legmagasabb esztétikai igénnyel tölti be hivatását. Hitet jelöl és utat mutat, tudatosítja bennünk, hogy Isten különös kegyelméből a magyarság sorsa a tragédiák ellenére sem pecsételődött meg. Bízzunk abban, hogy a történelem Istene tovább élteti a magyarságot mindaddig, amíg ember lesz a földön. Móser Zoltán annak az alkotó értelmiségnek a megtestesítője, aki nyomorúságos állapotában, a létminimum mélységszintjén világszínvonalon teszi dolgát, végzi küldetéses hivatását.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bélapátfalvi cisztercita templom

Színház, zene, tánc

Jámbor Ildikó

Felkészülés a díszbemutatóra

Bornemissza Péter: Magyar Elektra

“A Gárdonyi Géza Színházat felújítják, s így visszakapja régi külsejét és méltóságát. Az átadásra illő gondossággal kell készülni, tudja ezt a színházvezetés is, ezért egy veretes szövegű magyar drámával várja az átadást. S az 1999/2000-es évad végén Beke Sándor megrendezi Bornemissza Péter Magyar Elektráját. A próbák felfokozott hangulatban zajlanak, feszített tempóban, s május végén megtartják az előbemutatót.”

A krónikás ilyen mondatokat írhat majd le távlatokban az eseményről. Most azonban még az átadás előtt vagyunk, melyet eredetileg augusztus 18-ra terveztek, de semmi meglepő nincs abban, hogy a munka méretei miatt néhány hetet csúszik ez az esemény, minden bizonnyal ősz közepe táján várható a protokolláris ünnepség.

Az előadás azonban már most készen van, s ha szűk körben is, de a beavatott néző láthatta már május végén a Megyei Művelődési Központban megtartott előbemutatót.

Boldog emlékű professzorom, Bán Imre éppen Bornemisszából kérdezett az első szigorlaton. Már a felelet első mondatában talált kiigazítanivalót, szelíden figyelmeztetett, hogy a prédikátorszerző (Balassi Bálint nevelője) nem két sz-szel írta a nevét, tehát Bornemiszának ejtendő és nem Péternek, hanem Pétörnek. Prédikációinak gyűjteménye, az Ördögi kísírtetek (így í-vel archaikusan), s nem pedig kísértetek. Költeménye, a Siralmas énnéköm ugyancsak ö-vel ejtendő, s a magyar irodalomban már klasszikussá vált Szophoklész átdolgozása pedig nem Elektra, hanem Élektra. Én, az akkori riadt felelő, egy életre megtanultam volt, hogy igen fontos a leírt szöveg tisztelete, s épp oly fontos a szerző szándékát is követnünk.

Az egri előadás színre vivői is tudták ezt, s a színészek igen nagy munkával, de megküzdöttek a veretes szöveggel, mindezek következtében az olyan könnyedén és gördülékenyen hangzott el ajkaikról, hogy magunk sem hittük: a megértés nem okozott semmiféle vesződséget, a rendező a főbb szerepeket az előadóművészetben is jeleskedő színészekre bízta: Réti Árpádra, Saárossy Kingára, Blaskó Balázsra, Nagy Andrásra. A címszerepet a szép és tehetségesen érzékeny Kalmár Zsuzsa kapta, s Chorus szerepében pedig Jónás Gabi játszott nagy drámai erővel. A példázat jellegű átdolgozás örök emberi és erkölcsi problémákat feszeget a hallgatóság okulását segítő kiszólásokkal. A rendező Beke Sándor egy díszes, festett, fakazettás református templombelsőbe helyezi a játékot, emelve annak ünnepélyességét, s a mondandó erkölcsi jelentőségét. Igen szépek a jelmezek, nagyon nagy gondot fordítottak a dikcióra, ám az akció sem maradt el. Énekes István koreográfiája lendíti előbbre az előadást. Bornemissza Elektrájának a millennium évében helye és helyi értéke van, az új színház ünneplése nem is kaphatna méltóbb keretet, mint egy világirodalmi ihletésű régi magyar dráma korszerű színrevitele által.

Murawski Magdolna

Ismét zene töltötte be a teret és a magyar pusztát

A XII. Agria folklórfesztivál tapasztalatai

A zene, a tánc anyanyelve minden nép számára közös. Azt mondják, ehhez nem szükséges semmiféle műveltség, elég csupán a szándék, hogy megértsük egymást bármely nép fiai, lányai legyünk is. Jóllehet, ez igaz a nyelvi kommunikációra is (mármint a szándék), mégse lehet műveletlennek mondani azt, aki az idei színes és látványos produkciókat is elhozta ajándékba az egri közönségnek.

Minden év hoz valamilyen meglepetést. Minden évnek megvannak a sztárvendégei, és így minden évet különlegesnek tudhatunk, lévén, hogy újabb tánccsoportok, s gyakran újabb népek kultúrájával ismerkedhetünk meg. A Megyei Művelődési Központ szervezésében és meghívására az idén 12 néptánc-együttes érkezett a megyeszékhelyre, hét külföldi és öt magyar. Francia testvérvárosunk, Macon az idén is képviseltette magát, ezenkívül Portugáliából, Lengyelországból, Belgiumból, Horvátországból, Jugoszláviából és Görögországból érkeztek táncosok Egerbe. A nyárvégi időjárás nem volt túl kegyes a vendégekhez, a túl korai iskolakezdés pedig felborította a megszokott rendet, így a programok egy részét, szállásgondok miatt már vidéken kellett megtartani, és ez nem vált a rendezvény javára. Jámbor Ildikó programmenedzser viszont az idén is mindent megtett azért, hogy a vendégtáncosok és a közönség egyaránt jól érezzék magukat, őt már a profi programszervezők között tudjuk hosszú évek óta. Nemcsak a táncosok felvonulása Eger utcáin, illetve bevonulásuk a Dobó térre jelent feledhetetlen élményt közönségnek és táncosoknak egyaránt, hanem az esténkénti táncházak is, amikor egymás táncait tanulhatják a szórakozni és tanulni vágyó fiatalok.

A magyar együttesek nekünk, helybelieknek mindig külön élményt jelentenek. A magyar táncok nem olyan mutatósak, mint a déli népek táncai. Nálunk több a bonyolult lépés, illetve lépéskombináció, míg a mediterrán népek mindig magukkal ragadják a közönséget életvidámságukkal, a lényükből sugárzó derűvel, a pajkos, derűs előadásmódjukkal. Az idén ezt a stílust a Rancho Folklorico e Etnografico de Carvalhais együttes képviselte. Figueira de Fozból érkeztek hazánkba, és mindenütt sikert arattak hagyományőrző táncaikkal. Népviseletük sokszínű volt, többféle társadalmi réteget képviselve, a tengeri sógyűjtő munkástól, az aratókig, illetve a magasabb társadalmi osztályokig. Munkadalok, aratótáncok, vonuló táncok, a francia négyesre emlékeztető párcserés táncok, illetve lakodalmas táncok szerepeltek a repertoárjukon. Művészeti vezetőjük, José Curado nem tudta elkísérni az együttest Egerbe, de szerepét szépen ellátta a fiatal Rui Jordão. Külön figyelmet érdemel az az emberi nagyság, amellyel tudomásul vették hazai adottságainkat, melyek – valljuk be – nem szükségszerűen adottak. Hogy konkrét dolgokat említsünk, itt van például színpadaink állapota, mely a megyeszékhelyen kimondottan siralmasnak mondható. A mezítláb táncoló portugálok kedvesen mosolyogva, ámde vérző lábbal ropták a hazájukból ideálmodott jeleneteket. Ez egyaránt érvényes a Dobó téri színpadra, a mostanában agyonreklámozott, ámde jelentéktelen szépasszonyvölgyi színpadra, valamint a vidéki fellépések színhelyére. Nem hisszük, hogy olyan óriási összegbe kerülne évente felületkezeltetni vagy valami elviselhető bevonattal ellátni őket. Kedves eseményt jelentett az együttes közös ünnepe vidéki fellépésük idején: az egyik zászlóvivő úr most tartotta 68. születésnapját.

(Folytatjuk)

Könyvszemle

Murawski Magdolna

A kommunizmus fekete könyve

A politikai irodalomból többnyire azért lesz bulvártermék, mert rendszerint dilettánsok fordítják. Egy vaskos kötet komoly kihívás azoknak, akik nemcsak átlapozzák az olvasmányaikat, hanem szeretnek elmélyülni is bennük. Legelőször is el kell mondanunk, hogy ezúttal kiváló fordító kezébe került egy olyan dokumentumanyag, mely anyagát tekintve Szolzsenyicin művével vetekszik, jóllehet korántsem olyan átütő hatású, mint az orosz szerző műve. Benyhe János, akit elsősorban a világirodalom magyarítása révén ismerünk és szeretünk, nemcsak meglepetést szerzett a magyar olvasónak, hanem hozzásegíti mindazokat, akik a filozófiát kevésbé vagy csak felületesen ismerik, hogy könnyűszerrel sajátíthassanak el egy olyan tudásanyagot, melyhez a szerzők hosszú évek, évtizedek kutatómunkája során jutottak hozzá.

A műfordítói erények ugyan nem teszik könnyeddé az olvasmányt, mely különösen nyári olvasmánynak, vagy lefekvés előtti kikapcsolódásnak ugyancsak megterhelő és horrorisztikus jellegű, mégis feledhetetlen és letehetetlen. Lenyűgözi az embert, és jóllehet, a Kárpát-medence lakói elég sokat tudnak a kommunizmusról, mégsem lehet eleget tudni róla, hiszen vannak, akik megfeledkeznek vagy meg akarnak feledkezni róla, milyen destruktív rendszerről és gátlástalan ideológiáról is van szó.

A könyv tanulmányok füzére, melyek mind külön-külön a maguk módján elemzik egy közel egy évszázados tévedés-sorozat némely oldalát és aspektusát, pikantériáját pedig az adja, hogy a szerzők sorra megfertőződtek annak idején egy megtévesztő eszmerendszertől vagy annak ideológiai gépezetétől, majd sorra mind kiábrándultak belőle, miután kiismerték annak valódi mibenlétét. Vagyis olyan szerzők tollából származik, akik már immunisak lettek a bizánci politika hagyományait továbbvivő kommunista propagandagépezet minden fogásával szemben.

A kötetet bevezető tanulmány Stéphane Courtois műve, és úgy tűnik, hogy ez a legélénkebb stílusú és leginkább átfogó jellegű mű, miközben a többiek az adatgyűjtésben és azok rendszerezésében mutattak fel komoly erényeket. Bennünk, magyarokban ugyan hiányérzetet hagy a könyv, mert rólunk lehetett volna többet is írni, lévén, hogy élenjártunk a kommunizmusnak mint világrendszernek a megingatásában. Több dokumentumot vártunk volna el az 1956-os forradalom és szabadságharc vonatkozásában, hiszen a nyugat-európai kommunistáknak ekkor kellett először feleszmélniük abból a révületből, melyet a hazájukban szép számmal működő orosz propagandisták (akik ráadásul a szocialista kultúra nagyköveteinek hitték magukat) hazugságai idéztek elő. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a komoly tényanyag elismerést kell hogy kiváltson az olvasóban, és nem lehetünk önösek, csupán mert mi kevesebb helyet kaptunk benne.

A dolognak, mármint a hiányosságoknak igen egyszerű a magyarázata. Aki tudományos kutatással foglalkozik, az jól tudja, hogy annak színtere elsősorban a könyvtár, az archívumok, a múzeumok és minden olyan hely, ahol a kultúra ismeretanyagát összegyűjti az emberiség. A kommunista országok vezetői viszont jól ügyeltek arra, hogy csak az ő érdekeiket szolgáló hamis adatok kerüljenek közlésre, így igen nehéz helyzetben van az, aki a fent említett országokban megjelent újságokból, könyvekből vagy nem írott sajtó anyagából próbál korrekt korképet (avagy pontos kórképet) nyerni.

Bennünket, akik egy visszarendeződő, azaz újból “kivörösödő” szűkebb környezetben élünk, különösen elgondolkodtat, miféle vakságban is tud szenvedni az emberiség; ahelyett, hogy megpróbálna a saját tapasztalataira hagyatkozni, készséggel hiszi el mások hazugságait, csupán mert az utóbbi kényelmesebb. Arról nem is beszélve, hogy akik már levetették láncaikat, el sem tudják képzelni, mit jelent a szabadságszerető embernek fél évszázadot visszalépni és mindennemű társadalmi fejlődést elfelejteni, ha maga körül szétnéz, s főleg, ha még kritizálni is merészeli, amit maga körül lát... Vagyis hogy miféle diszkriminációnak van kitéve az, aki nem azonosul a rég letűnt világ képviselőinek rögeszméivel, s nem hódol be a ma már ki tudja, miféle ideológiától megszállott pártvezérek holdudvaraiban dívó nemtelen szokásoknak.

A kommunizmus fekete könyve mindenkit együttes gondolkodásra hív: vajon mi volt az oka, hogy az emberiség oly hosszú ideig nem tett semmit sem a modern kor pestisének leküzdése érdekében. És ahol ismét felüti fejét ez a kór, miért nem tesz semmit annak megelőzésére, miért hagyja kiszolgáltatott sorban a kisembert akkor, amikor tehetne is az érdekében, legalább azzal, hogy szavát felemeli érte…?!

Sokan vitatkoztak már a könyv milyenségén, s azon is, hogy szükséges volt-e megírni mindazt, amit a kiváló szerzők megírtak, de ezt többnyire csak azok hangoztatják, akik normál kritika helyett inkább csak fanyalogni szeretnek, lévén, hogy semmi más mondanivalójuk nincs, mint ez: zavarja a vizeimet, sérti az érdekeimet, engem is leleplez, engem is megszégyenít az, amiről írnak, én se tettem semmit, hogy az igazság kiderüljön, és még inkább: eszem ágában se volt ezért tenni semmit. Mások olyan naiv kérdéseket tesznek fel, mint hogy miért csak ötezer példányban kelt el Magyarországon ez a híres-hírhedett könyv, ám ezek az “értetlenkedők” sem túl familiárisak a magyar valósággal. Nem vesznek tudomást arról, hogy az életszínvonal a fent említett fanyalgók “jóvoltából” vagy asszisztenciájával olyan mélyre süllyedt hazánkban, hogy az átlagembernek nem ez a könyv áll a beszerzendők listája élén. Közel ötezer forintos áron kapható, és így ismét bejön az, amit az ellendrukkerek oly igen szeretnének: az átlagolvasó nem fog hozzájutni mindahhoz az ismerethez, amire feltétlenül szüksége volna, ha el akarja kerülni az újabb történelmi tévedéseket.

Szükségesnek találnánk a könyv olcsóbb változatának megjelentetését is, valamint legalább egy részének kötelező olvasmánnyá tételét. A holocaust mint történelmi anyag már szerepel a kötelezők listáján. Miért ne léphetnénk tovább pár évtizedet a legújabb kori történelem tanításában, hiszen ez is, az is az emberiség szégyene. Akik még mindig leplezni próbálják a valós tényeket, revideálhatnák korábbi nézeteiket. Ha másért nem, legalább azért a mérhetetlen destrukcióért és társadalmi hanyatlásért, melyet a kommunizmus minden országban, ahol jelen volt és dirigált, kivétel nélkül okozott. A könyv szerzői felhívják a figyelmet, hogy mindenütt erőszakos cselekedetek sorozatával, terrorisztikus fellépéssel indult a később rózsaszínné hígított történet. Ma pedig csupán egy kérdést kellene feltenni azoknak, akik a történelem kerekét visszafelé akarják forgatni: rajtuk kívül és a családjukon, barátaikon, barátnőikön kívül ugyan kinek volt jó mindez és mire…?! Akik a magántulajdon tagadásából indultak ki, majd kikötöttek a homályos ügyletek árán nyert multimilliomos státusznál, azok erre a kérdésre úgyse igen tudnak újabb hazugságokon kívül egyebet mondani…

Végül egy apró megjegyzés: a könyv címe, jóllehet pikáns utalást is rejt magában, mégis igen találó. Angolszász közegben a “fekete könyv” titkos naplót jelent. Olyan naplót, amelybe a férfiak legsötétebb, azaz legrejtettebb titkaikat szokták feljegyezni, többnyire nőügyeiket, ezért sötét színű a könyvecske, mely ezúttal semmiképpen nem nevezhető könyvecskének, lévén, hogy terjedelme 855 oldal.

Szerzőink

Dr. Abkarovits Endre Egerben élő angol-német szakos tanár, az EKF angol tanszékének docense. Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér, 1907-2000) Egerben élt költő, Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger c. lap szerkesztője. Kálnoky László barátja, mestere. Bár Eger városa díszpolgárává avatta, szinte soha nem kapott méltó elismerést. Cseh Károly (1952. december 6. Borsodgeszt) Mezőkövesden élő költő, műfordító, a Kelet antológia szerkesztője, számos verseskötet szerzője. Cserniczky Dénes (1927. október 5., Eger) Az egri Ciszterci Gimnáziumban, majd a Zeneművészeti Főiskolán, egyházzenei szakon tanul. Tanárai Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Harmat Artúr, Werner Alajos, Vásárhelyi Zoltán. Könnyűzenészként zenekarokban játszik, turnékon vesz részt. Korábban a Heves Megyei Népújságban és a Fülesben is publikált. Dr. Csiffáry Gergely Egerben élő történész, a Heves Megyei Levéltár munkatársa. 1972-ben végez történelem-földrajz szakon. 1979-ben doktorált, 1991-ben kandidátusi fokozatot nyer. 1979-ben doktorált, 1991-ben kandidátusi fokozatot nyer. Dr. Cs. Varga István Egerben élő irodalomtörténész, a budapesti ELTE TFK tanszékvezető professzora. Domokos Sándor Kanadában élő magyar szobrász, író, a Kanadai Írószövetség tagja. A II. világháború után Szibériába hurcolták, ahonnan több évi fogság után került haza, súlyos betegen. Hazatérése után családjával együtt internálták. 1956-ban, a forradalom bukás után külföldre emigrál, a diaszpórában élő magyarság közismert képviselője. Dr. Farkas András (1919-1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelős szerkesztője, alapítója. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont lapjától mindennemű támogatást, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették.. Fecske Csaba Miskolcon élő költő, a Kelet Alkotókör jeles képviselője. Rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, napi- és hetilapokban. Fridél Lajos Rajztanár. Egerben él és tanít. A főiskolán Blaskó János festőművész volt a mestere. Az ország különböző városaiban, valamint külföldön 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a “Bükkaljai ösvényeken” c., kiadásra váró vadászati témájú könyve. Gérecz Attila 1929-ben született Dunakeszin. Származása miatt nem vették fel az egyetemre. Öttusázó, a magyar válogatott keret tagja. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatják, börtönben tartják 1956-ig. A börtönben kezd írni verseket. 1956-ban kiszabadul és részt vesz az oroszok elleni harcokban. Mártírhalált halt Budapesten. Gyüre Lajos Kassán élő költő, a kassai magyar értelmiség egyik közismert és sokoldalú személyisége. Dr. Hámori József Budapesten élő kiváló agykutató, az Orbán-kormány volt kultuszminisztere. Jámbor Ildikó Egerben élő újságíró, népművelő, tanár. 1979-ben végzett a debreceni KLTE-n. három évig dolgozott az egri Művelődési Központban, majd középiskolai tanárként. A megyei napilapnál újságíróként, kulturális rovatszerkesztőként dolgozott 1985-1998-ig. Elindítója és négy évig felelős szerkesztője volt az Egyházi Építészet című folyóiratnak. Jelenleg az MMK Eger városi csoportvezetője, az Egri Riport munkatársa, a Kálnoky Társaság alelnöke. Kaló Béla (1954, Dormánd) 1977-ig Egerben élt, egy ideig főállású újságíró. Magyar-történelem szakos tanár, Szuhogyon él. Lelkes Miklós (1938, Budapest) Meseíró, költő, egyetemi oktató, az 1960-70-es években az irodalmi Alap tagja. Írásai az elmúlt évtizedekben számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több mint 20 antológiában megjelentek. A Heves Megyei Népújságban is publikált verseket. Dr. Losonci Miklós Szentendrén élő irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci Magánegyetem esztétika tanszékének vezetője. Löffler András Egerben élő ügyvéd, a Keresztény Értelmi Szövetség aktivistája. Molnár István Géza (1936, Iváncsa) Egerben élő fotóművész. Építőipari technikusként dolgozott, majd tanácsi tervosztály-vezető, végül szakközépiskolában tanít. Nyugdíjas. 35 éve Eger polgára. 1960 óta fényképez. Alapító tagja a Heves Megyei Fotóklubnak (1968). Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Művészetbarátok Egyesületének. Több hazai és nemzetközi díj nyertese. Murawski Magdolna (1950. dec. 25.) Egerben élő tanár, író, műfordító, az egri Hittudományi Főiskola tanára. Szegeden a JATE Bölcsészkarán végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabadfoglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa Dr. Pásztor Emil Egerben élő nyelvész, nyugalmazott főiskolai tanár, az MTA Nyelvi bizottságának tagja. Dr. Renn Oszkár Egerben élő nyugdíjas gépészmérnök, közgazdász, több helyi társaság és egyesület tagja, közismert közéleti személyiség. A Hevesi Napló 1996 óta közli írásait. Szíki Károly Egerben élő és alkotó színművész, a Harlekin Bábszínház igazgatója. T. Ágoston László Budapesten élő író, történész, a történelmi Lenkey-család leszármazottja. Tusnády László Magyar-olasz szakos tanár, költő, műfordító. A Sárospataki Református Kollégium tanára.

Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT ©

© 2000. OKTÓBER HÓ © X. ÉVFOLYAM 10. SZÁM ©

Millennium

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tartalomból:

DOMOKOS SÁNDOR: A székely-kuruc

ABKAROVITS ENDRE: Erdélyi tájakon

CS. VARGA ISTVÁN: Fotóművész – látó ember

HÁMORI JÓZSEF: “Harc az ünnepért”

KALÓ BÉLA: Az arbiter és az “egyszeri szellemi tünemény”

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ: A két Lenkey