Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALOM, TÁRSADALOM, KULTÚRA ©

© 2000. NOVEMBER HÓ © X. ÉVFOLYAM 11. SZÁM ©

Tartalom:

Az idő sodrában...........................................3

VERS, PRÓZA

Apor Elemér: Az ősz szól – a tavasz felel ...4 Gyüre Lajos: A hetedik napon....................5

Lelkes Miklós: Halál...................................7

Szabó Bogár Imre: Három csillag...............9

Fridél Lajos: Bükkaljai

ösvényeken XXIX. ...................................10

Erdélyi Z. János: Táj ................................14

Székely Dezső: Él egy madár ...................14

Cseh Károly műfordítása ..........................14

T. Ágoston László: Fosztóka klub ............15

Mészáros György: Rendhagyó

nekrológ....................................................17

Farkas András: Utószó .............................18

Murawski Magdolna műfordítása ............18

Fecske Csaba: Naplemente .......................19

Bősze Balázs: Angyali üdvözlet ...............22

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

Romhányi László: Egy várszínház

születése ..................................................23

Csiffáry Gergely: A másik Lenkey II. ......33

Bodó László: Lázár Vilmos – felsőbb jóvá-hagyás reményében – honvéd ezredes ......37

Kovács Zsuzsa: Egri borok szerves kompo-nenseinek analitikai vizsgálata .................43

Domokos Sándor: Gondolatok a genetikai rendszerrel kapcsolatban ..........................48

Zimányi Árpád: Legfrissebb idegen-szerűségeinkből ........................................50

 

KÖZÉLET

Cserniczky Dénes: Sorsfordítók ...............53

Abkarovits Endre: Erdélyi tájakon II. ......55

Lelkes Miklós: Gondolatok, aforizmák ....58

Deé András. Az aradi tizenhárom emléke.59

Löffler András: Választási félidőben .......60

Renn Oszkár: Tájházi nász .......................64

Losonci Miklós: Emlékek

kincsesháza IV. ........................................67

Murawski Magdolna: Az Übermensch-elmélet továbbélése az Európa Unióban...71

KÉPZŐMŰVÉSZET

Losonci Miklós: A százesztendős

Z. Soós István ...........................................74

H. Barbócz Ildikó: Jelképes üzenet Erdélyből ..................................................76

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET

Jámbor Ildikó: Őrizd a tüzet, “Lángolj fel

a lelkünkben…” .......................................77

Murawski Magdolna: Ismét zene töltötte be a teret és a magyar pusztát II. ..................79

KÖNYVSZEMLE

Kaló Béla: Versek a karbidszagú tájról ....80

Első borító: Szüret az Egeden

Hátsó borító: Agria Folklórfesztivál

Fotók: Molnár István Géza

Illusztráció: Fridél Lajos

IMPRESSZUM:

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI Magdolna

Szerkesztőbizottság:

DR. BITSKEY ISTVÁN

DR. CS. VARGA ISTVÁN

DR. LŐKÖS ISTVÁN

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1016 Budapest, Krisztina krt. 83/85. Tel.:1-3567-192

Tipográfia és nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/130; 36/412-688

Nyilvántartási szám: 76. 134/1997

ISSN 1417-7080

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

Novemberi számunk megjelenését a következő szponzorok támogatták:

 

 

NEMZETI KULTURÁLIS ALAP

BAU SYSTEM Kft. Kecskemét

AGRIA COMPUTER Kft.

RÁDIÓ EGER

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

HEVES MEGYE ÖNKORMÁNYZATA

MOLNÁR ISTVÁN GÉZA fotóművész, Eger

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,

Valamint az Északhír árusítóhelyein,

Budapesten az Ecclesia Köny- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál.

Az ország egyéb területein az újságárusoknál.

Az idő sodrában

Minden korszak önmagát jellemzi azzal, ahogyan a körülötte lévő világ eseményeire reagál és amilyen világképet alkot a kortársakról és magáról. Minden cselekedetünkben, ítéletünkben tükröződik az a belső világ, melynek konkrét megformázása nélkül személytelen az ember, lélektelen a korszak, embertelen az embert körülvevő világ.

Ahogyan halottainkról megemlékezünk, vagy nem emlékezünk meg, az is hű tükre igazi valónknak, és ez nemcsak a formális koszorúzásokban, temetőlátogatásban, alkalmi csokrokban nyilvánul meg, hanem azon túl is, mindig, minden korban az ősök tiszteletében.

Hogyan is tisztelné őseit, s vele együtt önmagát az az ember, aki felületesen elsiklik elődeink eredményei fölött, önmagát modernnek nyilvánítva, másokat lesajnálva, lekezelve, s ha úgy tetszik, folyton csak valami önös érdektől vezetve?! Akinek nincs köze a múltjához, szülei, nagyszülei, felmenői és hazája értékeihez, az a jelenkorban is gyökértelen, a jövőről pedig fogalma sincs, illetve azt nem ő fogja alakítani, hanem véletlenszerűen, magától fog alakulni, magával sodorva mindazokat, akik ebben az életharcban könnyűnek találtatnak.

Őseink tisztelete abban is megnyilvánul, hogy szeretettel megőrizzük az általuk létrehozott értékeket, elsősorban a szellemi, kulturális értékeket, megtartva és tiszteletben tartatva azokat az utánunk jövő nemzedékekkel. Aki gyermekeinek nem adhatja át azt a tudást és értékrendet, melyet elődei hagyományoztak rá, gyökértelenségre predesztinálja az utána jövőket is. Hazát nem adhat leszármazottainak az, aki hazaszeretetre nem neveli őket. Házat, pénzt, ingó és ingatlan vagyont igen, de azoknak megbecsülését nem. Márpedig aki arra nevel másokat, hogy ne becsüljenek meg senkit és semmit, az becstelenségre tanítja őket.

Hogyan is lehet gyökértelenül élni? Gyökértelenül, rokontalanul, elvek híján elvtelenül, jövőkép nélkül jövőtlenül, emberség híján embertelenül… Az elmúlt fél évszázad legnagyobb bűnei közé tartozik az, hogy minden addigi értéket szemétrevalónak nyilvánított. Teljesen kiforgatta magából a családot, mely mára nimbuszától megfosztva áll. Ennek híján nincs valódi hazaszeretet sem, mert hiszen aki a család mibenlétét felfogja, azt úgy is értékeli, mint azt az ősi sejtet, melyből a haza felépül. Aki a családját nem szereti, az hogyan szerethetné valójában a hazáját, és viszont? Igen, ez megfordítva is így van. És aki ezt nem érti, az azt sem érti, hogy ugyanúgy van ez, mint a csepp és a tenger: az egész, a végtelen víztükör ugyan hogyan létezhetne a kicsiny vízcseppek végtelen sokasága nélkül? S ha azok nem kapaszkodnának egymásba, hanem széthúznának, széthullanának, mind más irányba, akkor hogyan jönne létre az egész? Anarchiába hullottan, mind egymás ellen, egymást lökdösve, tülekedve valami féktelen önös indulatban égve és rombolva – akár a mai világ széthullott társadalmai.

Amikor jövőnkbe tekintünk, meg kell látnunk a cselekedeteinkből kibontakozó, elkerülhetetlen sorsunkat, mely múltból és jövőből épül és alakul. Aki jót akar magának, az jót tesz másokkal. Aki ennek ellenkezőjét teszi, az nem látja, mit zúdít a későbbiekben a fejére, és nem mellesleg a környezetére. Az önpusztító és környezetromboló ember - végtelen hiúságában és felfuvalkodottságában - ma már odáig jutott, hogy nem érzékeli, ugyanazt teszi, mint hajdan a dinoszauruszok: túlnőve a harmonikus létkörülmények lehetőségein, mindent felél és felemészt, amit a Teremtés rendje nemcsak neki szánt. Azaz ismét van egy fölösleges teremtmény a Földön, mely vírusként, parazitaként viselkedik. Valóban nincs más mód, mint várni ismét a végsőkig, mikor már csak a vég jöhet…?!

Vers, próza

Apor Elemér

Az õsz szól – a tavasz felel

 

Az éj süket harang

és benne sír a tér

feltámad, aki meghalt

és meghal aki él

A túlvilági fákról

a köd csendben csepeg

jaj, minden halni tér

valaki mentse meg

Jaj, minden halni tér

és elindul veled

elindul fű, virág

ragadja lelkedet

A hervadók sora

halványan ellebeg

halványan tűnik el

akár a fellegek

A fellegek felett

fakul, vakul az ég

a szív vadul riad

lehet szeretni még?

A felleg ellebeg

de egyszer visszajő

hol árva testedet

borítja tér, idő

Párája, fénye hull

emberre földre szét

benned is megújul

fellélegzik a lét

Az éjben nesz fakad

a neszben gyönge mez

szín, illat gyűl a mélyben

s majd szirmokat fedez

Ó lesz boldog tavasz

boldog és gyönyörű

az ágon rügy remeg

és fellobog a fű

És minden visszajő

és minden visszatér

boldog lesz aki meghalt

és boldog aki él

 

 

 

 

Gyüre Lajos

A hetedik napon

Nem szól, hiába kérdezed,

CSAK A KASZA SUHINT,

shh.. lép… shh… lép.

Remeg a kéklő ég,

mondat végén az ékezet.

Sok ez a csend,

sok ez a némajáték.

Szűk ablakkeretbe,

rámába zárt ég,

MINDEN FEKETE

az éjszakák némasága,

a rádió, a telefonkagyló

AZ ABLAK, A KERET,

A KÉMÉNYKÜRTŐ

villan

A KASZA ÉLE, A TARLÓ

Fülledt éjszaka

Kutya vakkant,

vadak üvöltése ajtó roppan, a csend ágán sikolt a

pincegádor

ÉS MEGINT A KASZA

“Sokat arattam a nyáron,

keveset háltam az ágyon,

sürű a keresztem helye,

Rozi a szeretőm neve”

Tücsök cirpel

ILLAN a csend mámora,

(pityegő pitypalatty,

kasza elől hogy szaladt)

ÁLOMTALAN ÁLOM

fej alatt a kéve-párna,

szem bogarán pipacs-erdő,

csípős izzadás-folyó

viszi a gerinc medre

partja a VIZESKORSÓ,

HŰVÖS A KOPORSÓ

“Sürű a keresztem helye”

A hetedik napon,

kereszt tövében

“Hej, rózsa, rózsa, ékes vagy,

Te hajnali csillag fényes vagy!”

És Mi atyánk…

a mindennapi kenyerünket!

add meg nekünk ma.

És legyen nagy, mint a tizedik kereszt.

Legyen foszlós, mint a remény

a hetedik napon,

ha felfénylik az esthajnalcsillag

a bukó nap után.

A hetedik napon

kereszt tövében

megpihen az Isten.

 

 

Lelkes Miklós

Halál

Apámnak

Te nem érted. Én méginkább nem értem.

Nincs szakadék két nemértés között,

vagy ha van is: a függőhíd, a lengő,

a sötétben bennünket összeköt.

Lehet: a Halál csendes, szelíd jóság,

de nem hiszem. Aki sötétet ad:

maga is sötét, s ki, lopva bár, fényt hoz, -

annak kezében igaz pillanat.

Fény kellene, igazi! Csapdamélyen,

sötétben élünk mind, s ami ragyog

az nem fény, csupán csak csaló varázslat:

valónak hitet napot, csillagot.

Az igazi Nap, Csillag másik égen.

Hány ég-burkot fejthetne fel a kéz,

míg eljuthatnánk az igazi Égig,

melynek Fénye van, s az szemünkbe néz?!

Lehet: a Halál bölcs, tanító orvos,

de nem hiszem, mivel ha Nincset ad,

akkor kezéből mégis fájdalom kél,

szemben és szívben sötét pillanat.

Ha gyógyítana: minket átkarolna.

Fényig fordítna arcot és mesét,

s a szemekből a könny elpárologna,

szívet nyugtatna értő messzeség.

A Halál is felelős, hogy az élet

nem Élet, - nem csak az Ember maga!

Ha isten ő, hát akkor szinte Ember,

olyan hideg-kegyetlen csillaga.

Anyám elvitte és egy szót se mondott

miért s hová. Nem mondta a valót.

Csupán parancsolt odavetett gőggel:

Sírjatok csapdamélyen hallgatók!

Én nem könnyezem, mert bennem már kristály

a könny, s kéken szikráztat bánatot,

mélyre rejtettet, s nem csupán csak Érte:

mindannyiunkban hallgató halott.

Érted sem sírnék, mert nem kell a Színház,

akkor sem ha őszinte a színész,

s önmagát játssza botladozó lábbal,

ha szíve búsfekete színre néz.

Más lesz a baj, ha meghalsz. Fájdalommal

éppúgy kereslek majd, mint önmagam

madárszárny-vitte kóbor pillanatban,

őszben, ha fáknak félénk árnya van,

télben, mikor fent tűnődik egy csillag,

s tavaszban, ha öcsémnek és nekem

verset olvasol, mert visszahoz múltból

volt madárhangú égbolt-szerelem.

Ha én halok meg (mert minden megeshet!)

nehogy sirass! Titkot súgok, nagyot:

e csapdamélyen éltem merő látszat, -

így e nincsből meg miként halhatok?!

Verseim vannak, ámde fura fickók,

s hidd el nekem, hogy könnyet egy se kér!

Halálra is gúnyosan ránevetnek,

ha közelít a csapdamélyi éj.

Valamit tudnak amit nem tudok még,

mert az Anyagban legbelül ragyog,

s amit maholnap talán meglát bennem

nyíló szemmel egy hallgató halott.

 

Szabó Bogár Imre

Három csillag

 

Ott az a

három csillag

ott az én apám.

Nézem minden este,

meredten:

talán,

talán,

talán…

De nem,

és nem, és

nem és nem!

Várom szinte esdve.

Ott az a három csillag.

ott ég

minden este.

Arcomat zúzzák

gyöngypaták,

ott az a három csillag,

meglátlak újra, jó apám,

majd ha az egyik

villan.

 

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XXIX.

Ebben az esztendőben a szilvásváradi ménesgazdaság a Lóci-erdő által körbevett hatalmas területen őszi búzát vetett. Az előző két évben zab volt itt, azelőtt meg lucerna. Így örömteli meglepetés volt, amikor őzbakkeresgélés okán arra jártamban felfedeztem az ezüstöző szép búzát. Ráadásul nem is szálkás, hanem – ahogyan nevezni szoktuk -, kopasz. Kopasz, őszi búza. Hej, édes Istenem, de imádják ezt a disznók! Igazi vaddisznócsemege. Messziről idevonzza a disznókat. S ez a több mint kéthektárnyi kiváló minőségű fenséges kínálat bőséges vaddisznómennyiséget, jó néhány kondát csal majd ide. S ha már belekóstoltak, itt is maradnak. Azaz nappalra befekszenek az első nyugodt, sűrű erdőtagba, ahonnét esténként leghamarabb elérik a zamatos búzát. Disznórejtő sűrűség meg van itt bőven. A Csigatói-vágás, a Halálkatlan háborítatlan, ember által járhatatlan sűrűje néhány száz méterre van csupán, ami a disznónak nem távolság. A Pagonyoldal fiatalosában most is van egy ötfős süldőkonda és egy malacos koca. Azok is idejárnak majd táplálkozni. Sőt! Várhatóan a műúton túli Hegyháti társaság vaddisznóállománya is megcsappan majd, mivel nekik ezen a területrészen egyetlen szem őszi vetésű búzájuk sincs, így éjszakánként átballagnak az úton, jóllaknak, s nagy valószínűséggel a mi erdeinkben húzódnak majd meg napközben is.

De mindez még a jövő ígérete, mert ma még őzbak után járok. Olyan őzbak után, amely nem való az állományba. Amelynek agancsa korához képest fejletlen, vagy oly mértékben deformált, hogy annak genetikai átörökítése nem kívánatos.

A Magas-hegy Mikófalva felé eső oldalában néhány napja találkoztam egy olyan bakkal, melynek agancsszárán nem láttam ágakat. De megnyugtató alapossággal nem tudtam elbírálni, egyrészt a nagy távolság, másrészt az erős takarás miatt. A sűrű bokros oldalban az itt-ott megvillanó agancsot láttam csak, azonban annak magasságáról úgy ítéltem meg, hogy érdemes lesz ide mihamarabb visszatérni és jobban szemügyre venni őkelmét.

Tudtam, hogy honnét kelt, láttam, merre indult, hol mozgott, s kiválasztottam azt a helyet is, ahová-természetesen a széljárás figyelembe vételével – legközelebb el kell helyezkednem ahhoz, hogy tisztességesen megfigyelhessem, elbírálhassam, s ha úgy alakul, elejtésével is megpróbálkozhassam.

Néhány napos kánikulai hőség után betört egy hidegfront. Szinte viharos erejű szél zúgatta a fákat. A kiszemelt helyen egy bokor tövében lapultam, s annak ellenére, hogy jól tudtam azt, hogy ilyen szélben nem mozdul a vad, csak kitartottam. Megérte. Bár nyílt területre nem váltott ki a bak, de így is meg tudtam figyelni, és alapos szemlélődés után nyugodt lelkiismerettel úgy gondoltam, hogy lőhető. A kissé hátrahajló és vékony agancs hátsó ágacskája 1-2 cm, ha lehet, a szemág helyén meg ujjbegynyi kis dudor van csupán. Bizony-bizony ez kevés. Úgy terveztem, hogy ha másnapra elül a szél, megpróbálom lőtávolba becserkelni, s ha szerencsém is lesz, meglövöm.

Nem siettem a másnapi indulással, hisz tudtam, hogy hová megyek, jól ismertem a bak területét, váltóját.

Amire viszont nem számítottam, az az volt, hogy az egymás utáni többszöri egy helyre való beírás egyik vadásztársam figyelmét felkeltheti. Felkeltette. Be is írt ugyanoda, előttem. Ezt persze nem tiltja semmisem, mindenki ott vadászik, ahol akar, illetve ahová beiratkozik, legfeljebb az íratlan vadászetikai szempontból lehet a dolgot megkérdőjelezni.

Ugyan észreveszi a bakot? Ugyan meglövi-e? Tudtam, ha meglátja és lövéshez jut, megpróbálja terítékre hozni. Annak ellenére, hogy agancsa gyenge, magassága és érdekes hajlottsága miatt mutatós trófeát ígér. Ráadásul a kolléga igencsak gyorskezű, mi több, kicsit mohó, és nem is lő rosszul.

A szomszédos beírókörzet szélén ücsörögtem, ahonnét, ha lövés esett volna, egyértelműen be tudtam volna azonosítani a helyet. A lővilág elfogytát jó félórával megtoldottam, hogy biztos legyek abban, hogy a kiszemelt bak megmaradt.

Nem esett lövés. Ugyan miért nem? Vagy azért, mert nem vette észre a bakot, vagy a bak vette őt észre előbb, s elugrott előle.

De az is lehet, hogy napközben valami megzavarta azt a területrészt, és a bak átváltott valahová. Lehetett az egy kóbor kutya is, vagy a néhány kilométerre fekvő kis faluból ide kimotorozó fiatalok hangoskodása.

Az azt követő nap délutánján telefonon kerestem barátomat:

- Pista! Öt órára mennék érted. A te szemedben, tapasztalatodban különösen megbízom! Nagyon szégyellném magam, ha egy csöppet is melléfognék és a trófeabírálaton rámpirítanának. Aztán útközben részletesen elmeséltem, hogy hol tartózkodik a bak, és hogy milyen. Pista türelmesen végighallgatott, s csak akkor szólalt meg, amikor arról kezdtem beszélni, hogy hová terveztem ma az esti elhelyezkedésünket.

- Fordult a szél. Ha a bak kivált az aljba, ahol általában északi a légáramlat, most menthetetlenül szagot kap. Fentről kell megközelítenünk, mert most déli szél lengedezik – fűzte hozzá csendes megfontoltsággal.

- Amikor a beírással végeztünk és kerülővel a völgy túlsó – felső végéhez fel-autóztunk, már fél hét volt. Ám júniusban ez még fényes délután, ilyenkor még hétágra süt a nap, de a Magas-hegy keleti oldala már árnyékban van, és mire gyalogosan elkapaszkodtunk ahhoz a gerinchez, ahonnét beláttunk a völgybe, a bak már kinn is volt a füves, kopár domboldalon. Belenéztem a keresőtávcsőbe és súgtam barátomnak.

- Őt keressük. Ő az. Nézd meg, légy szíves, hogy nagyot tévedtem-e! – Pista barátom hosszasan figyelt, kivárta, amíg a gondtalan nyugalommal legelésző őz megfordul, hogy az agancsot minden oldalról alaposan láthassa. Aztán összegezte a véleményét:

- Igen! 5-6 éves lehet. Vastagnyakú, erős testű. Nyúlánk, mutatós agancs, de vékony, szinte ágnélküli. Korához képest gyenge. Jól láttad, jól ítélted meg. Egyértelműen meglőhető.

- Furcsa izgalom, szokatlan érzés vett erőt rajtam. Egyrészt valamiféle megkönnyebbülés, megnyugvás, felsóhajtásféle, hogy az én bírálatom, bakról alkotott véleményem helyes volt, hiszen a Kis Pista iménti értékelését nyugodtan vehettem dicséretnek is, másrészt erőt vett rajtam egy azonnali vadászidegesség, egyfajta vadászláz, hisz ott állt előttem a lőhető bak.

Ám lövéshez nagyon távol. Ismét pontos, biztos lövést nem tudok leadni. Ráadásul a bak közben lassan, de folyamatosan haladt, távolodott tőlünk. Leért a két domb közötti galagonyás árokba és haladt tovább, a túloldali, füves domb aljában. Ha a gerinc takarásából kiemelkedünk, észrevesz. Megterveztük, hogy hogyan, honnan próbáljuk becserkelni. Visszahúzódtunk az él mögé, és nagy kerülővel körbementünk azon a dombon, amin álltunk az előbb. Időnként ki-kilestünk óvatosan, hogy hol tart az őz. Csipegetett, legelészett, lépegetett, majd egy szélverte csipkerózsabokor tövéhez lefeküdt.

Félórába telt, amíg hol négykézláb, hol meg kúszva elértünk egy olyan bokrot, ami megnyugtatót takarást adott. Ám innét nem tudtunk közelebb jutni, mert már nem volt több bokor, amit észrevétlenül elérhettünk volna, a füves domboldalban, A bak eközben pihengetett, szemmel láthatóan nyugodt volt, le-letépett egy-egy falat zöldet, miközben szaporán kapkodott a legyek, böglyök után, amik folyamatosan támadták, csípték.

Dönteni kellett.

Vagy innét kell megpróbálni jó lövést leadni, vagy óvatosan visszavonulni, hogy el ne riasszuk.

Ám ha lemondok a lövésről, ki tudja, hogy holnap vagy holnapután újra lövéshelyzetbe juthatok-e, hisz jó néhány lényeges feltételnek kell ahhoz teljesülni, pontosan illeszkedve összeállni, hogy újra jónak mondható lőszituáció alakulhasson ki.

No meg a vadászláz is hajtott. Ami a mostani lövés mellett szólt, az az volt, hogy innét, takarásból – nyugodtan rákészülve, kidolgozott, átgondolt lövést tehettem. A kis bokor mellett – mögött, ahol ültem, néhány napos vaddisznótúrás volt. Kényelmesen elhelyezkedtem a puha földben, lábaimat megtámasztottam, könyökömet térdemre tettem, és belenéztem a céltávcsőbe. Azt figyeltem, hogy a szálkereszt mennyire remeg. Hogy rajta marad-e az őz oldalán, vagy letáncol róla. Az eltelt néhány percben a fárasztó, lopakodó cserkelés lihegése megszűnt. Higgadt ráérősséggel tudtam célozni. Három-négy mély lélegzetvétel után újra a céltávcsőbe néztem. A bak ugyanott, ugyanúgy, s a szálkereszt biztosan ül az oldalán. Döntöttem. Meglövöm.

Kibiztosítottam és lassan megszorítottam a fegyver markolatát, miközben mutatóujjam puhán ráfeszült az érzékenyre állított elsütőbillentyűre. A vállgödörbe pontosan beleillesztett, gondosan feltámasztott puska alig rúgott valamit. A dörrenés pillanatában tisztán láttam, ahogy a bak megemelkedik, majd a domb oldalán visszahanyatlik, s néhány gyenge kirúgás után mozdulatlanul ott marad a fűben.

Kezem-lábam remegett, amikor leengedtem a fegyvert. Az üres hüvelyt zsebre tettem, elzártam a puskát és nyúltam a keresőtávcsőért. Mozdulatlanul ott feküdt a bakom. A lövés durva zaja elült, a vidám madárdal újra körbeölelt.

Megilletődötten ültem ott a vaddisznótúrás közepén. Minden percnek örülni akartam, hisz ezek a percek adják a vadászat feledhetetlenül boldog ünnepét. A bakhoz érve letérdeltem mellé, megsimogattam szép fejét, szemügyre vettem, megtapogattam agancsát. Nyugodt szívvel bemutatható, korához képest fejletlen ágacskákkal díszített, mutatós agancsszár. Jó kilövés. Tiszta lövéssel terítékre hozva. Friss zöld füvet téptem neki utolsó falatként, s tarka vadvirágcsokrot tettem a blattján virító, lövedék ütötte bemeneti nyílásra.

A nyugodni készülő narancsvörös napkorong meleg fénye bearanyozta a tájat. A sebvéres töretet kalapom mellé tűztem, de nem tettem a fejemre.

Kezemben tartva, meghatódottan álltam szép bakom mellett. A Magas-hegy felől kellemesen hűvös, esti szellő lengedezett, fölöttem pacsirta énekelt, a völgy végéből kakukk kiabált.

Egy pillanatra megállt az idő múlása körülöttem. S ez az a pillanat, melynek hangulatát, ünnepélyességét, lélekemelő szépségét lehetetlen leírni, megfogalmazni vagy elmondani. Rendkívül bonyolult, nagyon összetett érzések ezek. Millió dolog befolyásolhatja: a táj jellege, az évszak, napszak, még az illatok is, no meg az otthon maradt gondok, feszültségek, vagy éppenséggel az örömök mennyisége, milyensége. Ritka az ilyen pillanat. Nagyon ritka. Amikor a vadászember áhítattal a boldogságtól, csordultig való lélekkel a vágyott és hibátlanul terítékre hozott vad mellett levett kalappal állhat, amikor a friss erdei levegővel együtt szívhatja magába a végtelen szabadság mámorító érzését, a gondtalan boldogság mennyei zamatát érezve, amikor lelke valahol a felhők magaslatában csapongva szárnyal, s nem érez mást, csak hálát, alázatos hálát, hogy itt lehet, hogy részese lehet a nagy csodának.

A természet emberi ésszel felfoghatatlan, gyönyörűséges, nagy csodájának.

Erdélyi Z. János

Táj

Korom-keretben néma táj;

üszök-kopár és néha fáj;

árnyként lopakvó nyest-neszek

fölött az ón-ég szendereg.

A tar fa-korcsok karja csont:

rajtuk penészként csüng a gond.

Rekedt szél fújja-zúgja át

közöttük szabdalt, bús dalát.

Sugár-pórázon Hold csahol.

Temetnek éppen valahol.

Csillag-zsarátú permetét

kongja a bronz-ég szerteszét.

Székely Dezső

Él egy madár

Mindenkiben él egy madár:

dalol, fészket rak s költözik;

itthagy, mikor átöltözik

hervadt-sárgára a határ.

Mindenkiben él egy madár:

fészekhagyó, de visszajön,

mint két örömhír közt a könny,

melynek csak az emléke fáj…

 

Christine Busta

Tollakkal teli régi kocsma

Ott hajtja tetőre elnehezült fejét a nyár,

porlanak a falak, csak a galambóra

burukkol át meg át a csöndes álom-házon.

Madárfelhőkből nyári hó szédeleg,

s az éveknek halmozza lágyan párkányra s oromra

az aranyló álmok szürke fészkeit.

Cseh Károly fordítása

T. Ágoston László

Fosztóka klub

Egy nap találkoztam a szomszédommal a lépcsőházban. Jól megnéztük egymást, még körbe is szaglásztuk, a már-már mentünk volna tovább a dolgunkra, amikor váratlanul megszólalt:

- Jó napot! – mondta.

Váratlanul ért a dolog, hiszen nem mindennapos nálunk az ilyen, hogy csak úgy ukmukfukk ráköszönjenek az emberre. “Ennek valami oka van – gondoltam magamban. – Még soha nem tett ilyet. Lehet, hogy provokálni akar? Netán be akar szervezni valamelyik pártba? Amilyen sunyi képe van, ettől még az is kitelik… No, de ne találgassunk, lássuk a medvét!”

- … Napot! – válaszoltam kurtán, hogy lássa, kivel van dolga.

- Fogadjunk, hogy nem ismer engem! – folytatta. – Azt se tudja, valójában ki vagyok.

No, ugye… Vagy bróker, vagy pártszervező, vagy jehovista.

- Méghogy én nem tudom? Uram, ezek a falak jobbak egy Grundig hangerősítőnél. Már azt is meghallom, ha csak rágondol egy jó csülkös bablevesre…

- No, igen, de itt belül – bökött a mellére -, ami az emberben lakik. Tudja, mire gondoltam? Ne húzza el a száját! No, szóval kéne alakítani egy klubot, vagy egyesületet… tudjam olyan nonprofit izét, ahol megismerhetnénk egymást. Afféle traccsparti córeszt.

- Áhá, értem, mire gondol. Tollfosztás, kukoricahántás, fonóka, meg ilyesmi. Én benne vagyok, úgyis üresen áll a ruhaszárító.

Szó szót követett, megalakult a fosztóka klub a ruhaszárítóban. Igen ám, de a közös képviselő figyelmeztetett bennünket, hogy hivatalos engedély kell hozzá az adózás miatt. Engem bíztak meg, hogy tárgyaljak a Hivatallal. No, nem azért, csak a fellépés miatt… El is mentem hozzá, de nem volt ügyfélfogadás.

- Rendben van – mondtam félszegen, de azért határozott fellépéssel -, de legalább azt mondja meg, mikor jöhetek!

- Hehehe…, maga nagyon rafinált – kuncogott a Hivatal -, de átlátok a szitán. Engem se a pótválasztáson neveztek ki!!! Ha megmondanám, maga már ügyfél lenne, márpedig ma nincs ügyfélfogadás. Kérdezze meg levélben! Egy jó hónapon belül válaszolunk.

- Mit jelent az a jó hónap?

- Magának azt, hogy jó, ha válaszolunk, nekünk meg egy fölösleges levelet.

Tényleg válaszoltak, sőt alig fél év múlva már személyesen is fogadott a Hivatal. Kissé morózus hangulatban volt, rögtön meg is húzta a fülemet.

- Szóval nonprofit klubot akarnak alapítani?… - dünnyögte maga elé. – Hmm… szép dolog, bátor dolog… Melyik párt színeiben?

- Egyikében sem. A ház lakóinak. Csak úgy, nonpolitikusan.

- Rafinált elképzelés. Elmondaná bővebben, hogy képzelik?

- Hogyne, kérem, le is írtuk. Teszik tudni, egy kis tollfosztás, kukoricahántás, fonóka, meg ilyesmi… hogy jobban megismerjük egymást.

- És erre mondja, hogy nincs pártszínezete? – dörögte, hogy kitört belé az ablak. – Ott van az a klub, amit én csináltam maguknak. Miért nem oda mennek? Én ott elmondom, mi jó maguknak. Nem is értem, mit akarnak. Hát van saját önkormányzati képviselőjük, saját körzeti tévéjük, önkormányzati újságjuk, önként mehetnek vért adni… Ja, és országgyűlési képviselőjük is van. Mit akarnak még?

- Tetszik tudni, egy kis tollfosztás, kukoricahántás, fonóka, esetleg népitánc… Szóval egy kis klubot a ruhaszárítóban, ahol közelebbről is megismerhetjük egymást.

- Ne idegesítsen, mert harapok! – mennydörögte a Hivatal, és kettéharapta a golyóstollát. – Amit tudniuk kell, azt én megmondom maguknak. Még azt is, ki figyelte meg a miniszterelnököt, meg azt is, hogyan lőtte főbe magát tíz lépésről a békéscsabai rendőr. No de… tán csak nem az én tollamat akarják fosztogatni traccsparti közben?!

- Ugyan, kérem, ki merne az Ön tollához nyúlni?! Csak, tetszik tudni, azt mondta a múltkor a kormányszóvivő, hogy szükség van az alulról jövő…

- Jó, hogy mondja… Magam is gondolkoztam már azon, hogy kinevezek egy szóvivőt, de ez kétszer is meggondolandó lépés. Mi lesz, ha elviszi, és nem hozza vissza?

- Szó sincs róla, kérem, nálunk nem ilyesmit lopnak az emberek manapság…

- Maguknál nem, de mi ebből élünk. Mi Hivatal vagyunk!…

- Tessék már aláírni, mert várnak a klubtársak!…

- Egy frászt! – üvöltötte Hivatal úr. – Egy frászt! Inkább kiadom rá az engedélyt a halsütőnek. Ő legalább adót fizet érte. Méghogy nonprofit izé…

- De kérem, a szóvivő azt mondta, hogy a Kormány támogat bennünket…

- A Kormány igen, de tudja, hány áttétel van egy kardánban?

Így hát nem lett klub a ruhaszárítóban, de a fosztókát azért sikerült összehozni a szomszédasszonnyal. Amikor a férje tartós kiküldetésben van, mindig gondosan megfosztjuk egymást a ruháinktól. És ezek után valahogy úgy vagyok vele: nem is olyan nagyon fontos, hogy közelebbről megismerkedjek a szomszéddal.

 

Mészáros György

Rendhagyó nekrológ

Ennyire telt hát életemből. Sem nem sokra, sem nem kevésre. De hát mennyi volt ebből az értelmes élet? Kevés. Valamivel mégis több, mint ami küszködéssel és vesződéssel Telt el. Életem során gondjaimat, bajaimat Mindig az okozta, hogy pontosan tudtam, mit akarok. Szándékaimból hiányzott a bizonytalanság, így a manőverezési szabadságomnak is befellegzett. Már legifjabb koromban vallottam Karinthy Frigyes után: “inkább egyenek meg a férgek, minthogy a férget megegyem. ”Életem úgy alakult, hogy amit igazán kedvvel, szorgalommal és gyönyörűséggel csináltam, azt autodidakta módon tettem. Műkedvelőként, nem szaktudósként, aki nem engedhette meg magának a felszínességet, a vaskos tévedéseket. (Többre becsültem a tudást, mint a dokumentumot.) Mindig a saját utamat jártam, még akkor is, amikor nem úgy látszott. Nem az elmélet, hanem a cselekvés embere voltam, aki nem nagyon szívlelte az ellenvetést, de kegyetlenné sohasem váltam, mint ahogy fanatikussá sem. A dolgokhoz sajnos legtöbbször nem ésszel, hanem érzelemmel viszonyultam. Céltudatos, csaknem makacs, akaraterős és reagálásaimban melegszívű ember. Nem tudtam soha senkihez alkalmazkodni, legfeljebb kismértékben a családomhoz. Nem közösségbe beleolvadó, hanem azzal örökké kritikusan vitázó, nyugtalan, elégedetlen. Az igazságot szerettem egyedül! Gyűlöltem a képmutatást, a kurvákat, az ajkakon prostituálttá váltó szavakat, a szín- és szerepjátszást, a kegyetlenséget, a bűntudatba bújt meakulpákat. Inkább voltam merész, mint bátor, óvatlan. Nem sértődős, csak erősebben reagáltam hangulatokra. A kudarcokból érzelmileg nehezen talpraálló. A nőkkel való kapcsolatom mindig hűséges és érett volt. Bár a szerelemben sem tudtam teljesen alkalmazkodni. Behódolni nem, csak hódolni tudtam. A szellemi szabadság híve voltam. Mindig kötött az etika, a becsületes emberek iránti feltétlen tisztelet. Soha nem tapostam felfelé, soha nem tiszteltem a rangokat, az Ember számított mindig, a tett. Ami életemben sikerült, azt keserves, kemény és következetes munkával értem el, amire éppen úgy nem lehetek büszke, mint ahogy gyengeségeimet sem szégyellem. Mindig feszültségben éltem. Ami kedvemre való volt, azt teljes lelkemből, túlfűtött szenvedéllyel csináltam, ezért is égtem el a szokottnál gyorsabban. (De legalább melegíteni és világítani akartam.) Nem voltam igazán tehetséges, csak szorgalmas és elszánt. Indulatos alkat, ami miatt sokat szenvedtem életemben, de ezzel soha nem bántottam meg senkit érdemtelenül. Sokat voltam képes tűrni és hallgatni, mert tudtam magamon uralkodni és a tényeken felülemelkedni. Érzelmeimben gyakran kiszolgáltattam magamat, ez volt szenvedéseim másik fő forrása. Precíz és pontos, az alaposságot V.J. professzoromtól és kenyeres pajtásomtó tanultam. Emiatt a kicsinyesek szerint kicsinyes voltam. Kerestem mindennek az okát, gyakran túl mélyre ásva magam, ahol fuldokoltam. Kevés igaz barátom volt. Szeretőim mind cserbenhagytak, csak egy asszony volt, aki jóban és rosszban életem igazi társa volt, a feleségem. A szerelmeket mindig földrengésszerűen éltem át ezért zuhantam gyakran nagyot és törtem össze magam, ami után undort és önmegvetést éreztem. De sohasem bántam meg semmit. Szerettem egy kicsit mindig szenvedni, mert ez alkotásra inspirált és az alkotás volt életem nagy célja. Gyermekeimet szigorúan önnön képemre akartam nevelni, s amikor rájöttem, hogy ez lehetetlen, csalódottnak éreztem magamat, pedig örülnöm kellett volna, mert ők az én makacs, gyakran önfejű, a hajdani ifjú életem. Ötven év után sokat gondoltam a halálra, de nem féltem tőle, csak elszomorodtam. Halálomhoz sohasem adtam hozzájárulásomat. Édes szüleimet szerettem még nagyon, a földet, amelyen apró lábaimmal az első lépéseket megtettem, szülőfalumat, Kerecsendet. Ott tanultam az emberséget és a hitet, amely végig kísértett a hitetlenségben és az embertelenségben. szóval szép volt az élet, a nyughatatlan, a gyakran kerékbetörő, a simogató, a vesszőző, a nevető és a könnyező, mert egész volt és a halállal teljes.

Remélem békében nyugszom.

 

 

Farkas András

Utószó

 

Az életből megtudtam annyit,

Hogy az én sorsom mit, hogyan nyit,

Talán a sírig elegendő;

Ám a búcsúhoz nincs a kendő.

 

 

 

William Shakespeare

LXXXI. szonett

Vagy én leszek, ki sírversed megírja,

Vagy túlélsz, míg én földben hamvadok;

Emlékedet többé halál se rontja,

Míg én teljes homályba hullhatok.

Neved majd halhatatlan lesz, tudom.

Ha én halok, mindenki elfeled.

Egy jeltelen sír lesz az otthonom,

Márvány alatt lesz díszes sírhelyed.

A versem ékes emlékművet ád,

Ember-nem-látta pompa ékesít;

Késő utód nyelvén éled csodád,

Ha minden élő holttá lesz is itt;

Te élni fogsz (e toll erénye tán)

Sóhaj leszel halandók ajakán.

Murawski Magdolna fordítása

 

 

Fecske Csaba

Naplemente

Lacus kis takonypóc volt, akitől a lányok utálkozva elfordultak az iskolában, csorgott mindig a nyála, igaz, nem is nagyon izgatták őt, jobban szerette az egereket, pókokat, békákat, halálra rémítette velük a lányokat, visítozva rebbentek szét az udvaron.

A fiúk, még a kisebbek is, ellátták a baját, vérző fejjel, kék-zöld foltokkal állított haza, a bátyjai, akikkel fenyegetőzni szokott, lerázták, ugyan már, Lacus, láthatod, nem érek rá, sose torolták meg az öcskösön esett sérelmeket. Irigykedve nézte őket, ahogy megmosakodnak, kiöltöznek, kölnivel dörzsölik be a fülük mögött és a hónaljukat, ahogy elégedetten nézegetik magukat a tükörben, mielőtt elindulnak az Árnyaskertbe, ahol szombat esténként bál volt. Szakmát tanultak, hamar kirepültek a családi fészekből, csak ő maradt otthon, segített szüleinek a gazdaságban. Nem tanult tovább, örült, hogy a nyolc osztály sikerült.

Jómódúak voltak, szántók, gyümölcsösök, nagy porta gazdasági épületekkel, lábasjószágokkal, volt dolog bőven, dolgoztak keményen, hátukon hordták a napot.

Amikor eltemette a szüleit – gyors egymásutánban ment el a két kis öreg – Lacus vitte tovább a gazdaságot, amely túlságosan nagynak bizonyult az erejéhez. Asszony nélkül nem ment, asszony pedig nem volt. Egyszer udvarolt komolyabban egy lánynak, a szülei nézték ki neki, ugyan már, Lacus, udvarolhatnál a Lévai lánynak, szép is, kedves is, nyisd már ki a szemed. Lacus kinyitotta és látta, hogy Lévai Erzsi valóban szemrevaló lány, el is határozta, hogy udvarolni fog neki, csak azt nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

Erzsi viszolygott kissé vizeskék szemű, gyámoltalan lovagjától, menekült előle, akkor viszont nagyon megsajnálta, amikor néhány környékbeli legény, aki a szoknyája körül legyeskedett, egy bál után alaposan helybenhagyta Lacust. Szánalom ébredt a szívében. Ezért, ki tudja, miért, váratlanul igent mondott a legénynek, akinek tátva maradt a szája a csodálkozástól.

Amikor már mindenki elkönyvelte, hogy a fiatalok összeházasodnak, Erzsi megszökött egy férfival. A Lacus anyja belebetegedett, apja káromkodott, látszólag Lacust viselte meg a dolog legkevésbé, kicsit talán még meg is könnyebbült, megmenekült a felelősség alól, amivel a házasság és a család jár.

Erzsi szülei nem mertek az emberek szemébe nézni, hamarosan el is költöztek. A lányról mindenféle mendemondák keringtek a környéken. Lacus egykedvűen hallgatta ezeket az elbeszéléseket, nem búslakodott.

Bátyjai nem segítették, az egyik raktáros a vasgyárban, a másik boltvezető valahol vidéken. Ha érett a gyümölcs, családostól kivonultak, főleg a korai cseresznye, barack volt kapós, az asszonyok befőzték, a gyerekek ették, úgyis csak itt menne tönkre, mondogatták, ami igaz is volt, hiszen Lacus csak folyékony állapotában kedvelte a gyümölcsöt.

Szép lassacskán eladogatták a földet és a gyümölcsöst, csak a porta maradt, az ürességtől kongó ház meg az istálló a megfogyatkozott állatokkal. Lacus bajlódott mindennel, ám a bátyjai igényt tartottak a részükre, keményen bevasalták rajta, a szerencsétlen egyik napról a másikra élt, végül az egyetlen megmaradt lóval, a Pejkóval fuvarosságra adta a fejét, szenet szállított a környékbelieknek a Tüzépről, cefrét a főzdébe, amely a vasúti átjárónál, a temető mellett lehelte förtelmes bűzét a levegőbe, bútort a városból, mindig akadt valami, megélt belől, igaz, elég igénytelen is volt, a szomszédtól kapott bakancsban, munkaruhában volt hétköznap, ünnepnap. Az ünnepnap csak annyiban különbözött a hétköznapoktól, hogy akkor már délelőtt beült a kocsmába, könyökölt a pocsétás lemezasztalon, míg szeme teljesen el nem homályosodott, akkor Berci, a kocsmáros, aki ismerte már minden rigolyáját, két ott tébláboló suhancra bízta, akik hazavitték, lefektették szépen a csűrben a szalmára, s mint akik jól végezték a dolgukat, visszaballagtak félbehagyott sörükhöz. Lacus pedig, miután föleszmélt kábulatából, a kútnál megivott egy fél vödör vizet abból a horpadozott ócska rocskából, amelyből a Pejkó is szokott, ellátta a lovát, visszabotorkált Bercihez, megivott egy felest meg egy sört, fizetett a srácoknak, aztán békésen hazaballagott, holnap korán virrad, mondta, ha valaki marasztalni próbálta.

A fuvarok után mindenütt megkínálták egy pohár itallal, hozta fürgén Rozi is a gyűszűnyi poharat meg a szilvóriumos üveget. Sajnos nekem csak ilyen picinyke poharaim vannak, mentegetőzött, tudod, nincs férfi a háznál, én pedig nem élek vele.

Ez aztán a fájintos pálinka, törölte meg a száját a keze fejével Lacus. Tekintete Rozi barna szemébe tévedt, mint borjú a lucernásba. Milyen szép lány is volt az iskolában, no persze most se csúnya éppen, állapítja meg jóleső érzéssel, csak egy kicsit teltebb, asszonyosabb. Vajon miért nem ment férjhez egy ilyen jóravaló, szép lány, minden ujjára akadt volna kérő. A lemenő nap fénye átvilágította a férfi céklavörös, elálló füleit. Csókolja mán a nap a Bükköt, mingyár beesteledik, mondta elgondolkodva. Rozit meglepte a költői szépségű mondat, elérzékenyülve nézett a férfira, mintha szerelmet vallott volna neki, megérintette a lelkét. Romantikus teremtés volt.

Tagadhatatlan, volt valami vallomásszerű ebben a mondatban, a lélek mélyéről buggyant elő önkéntelenül, tisztán, mint a forrásvíz. Lacus csak állt ott félretaposott bakancsában, kopott munkaruhájában, kissé megszeppenve az iménti mondattól.

Valahogy nem akaródzott szedni a sátorfáját, szívesen beszélgetett volna még Rozival, aki valaha az osztálytársa volt, azóta két-három szót ha váltottak, alig tudtak egymásról valamit.

Rozi sokáig követte tekintetével az udvarról kigördülő fogatot, a bakon ülő férfi görnyedt hátát, sapka alól kitüremkedő mákos haját. Bezárta a zöldre festett vaskaput, s megkezdte belapátolni a szenet a pincébe egyenletes, kimért mozdulatokkal.

Lacus később, amikor egyszer pénz dolgában megszorult, eladta a lovat és a szekeret. Berúgatták, alaposan átverték. Másnap, amikor ki józanodott, megbánta a dolgot és vissza akarta csinálni a vásárt, de szóba se álltak vele Pekáék, csak az öklüket mutogatták neki.

A bátyjai a részüket követelték, de hát pénz nem volt egy fillér se, tehetetlenül tárta szét kezét a bűnbánó öcskös.

Segédmunkásnak állt a vasgyárban, a bátyja intézte neki a helyet, aki raktáros volt és mindenfelé akadtak ismerősei. Lacus világéletében a maga ura volt, nehezen szokta meg a kötöttségeket, a blokkolóórát, hogy mindig csak parancsolgatnak az embernek. Egyébiránt szorgalmas, lelkiismeretes munkás volt, keze serény, csak az esze lassú, de ez utóbbira nem nagyon tartottak igényt. Egy szó panasz nem lehetett rá, akármivel bízták meg, ellenkezés nélkül elvégezte, a többiek ki is használták, vele végeztették a legalantasabb, legpiszkosabb munkát, vele mondatták meg a művezetőnek, ha valami nem tetszett nekik.

Tél elején pálinkát főzetett. Lett harminc liter ötvenkét fokos szilvórium. Aki csak ivott belőle, csettintett egy nagyot könnybe lábadt szemmel. Két hét alatt elfolyt mind, ivott belőle boldog-boldogtalan, éktelen dorbézolás folyt a hámló vakolatú, szélhordta tetejű ház udvarán. Ilyenkor látni, mennyi barátja van az embernek, mondta Lacus kissé elérzékenyülve, ahogy végigjáratta tekintetét a körülötte ücsörgő alakokon.

Éjjel fonnyadt némber feküdt mellé az ágyba, reggelre hűlt helyét találta, ami nem is lett volna baj, ha nem viszi magával a bakancsát. Sajnálta nagyon, alig volt még a lábán.

Bikát hizlalt eladásra, szép fényes szőrű, rakoncátlan jószág volt, egyszer úgy megtaposta, azt hitték, a lélek kiszakadt belőle. Túlélte. A bika árából kifizette a testvéreit, akiknek már maga sem tudta, miért tartozott, jobb a békesség, többet ér minden pénznél, mondogatta magában. Fillér se maradt a zsebében, a fizetése mindig elúszott, aligha volt az utcában, aki ne tartozott volna neki, elfelejtették megadni, letagadták, nem volt miből.

A sógornője, Sárika addig-addig rágta a fülét, míg unokaöccsére nem íratta a házat, később még lakbért is fizetett neki, mondván, szegénynek három éhes szájat kell táplálnia, ennyivel tartozom a bátyám emlékének.

Hirtelen esett le a lábáról. Puffadt volt a teste, szája szederjes, szeméből, melynek kékjét kilúgozták az évek, eleredtek a könnyek, látszólag minden ok nélkül. Orvos nem látta, napokig feküdt anélkül, hogy valaki rányitotta volna az ajtót. Váratlanul érte hát, amikor egyszer Rozi kopogtatott be hozzá az áporodott levegőjű szobába egy üveg pálinkával a köténye alatt. Amint megpillantotta a pálinkát, lárvaszerű arca hirtelen megelevenedett, szeme fénnyel telt meg, mint reggel az ablak, ha rásüt a nap. Rozi hosszas keresgélés után talált két maszatos poharat a kredencben, rálehelt, köténye sarkával gondosan eltörölgette. Lacus mohón hörpintette fel, hátravetett fejjel, olyasféle mozdulattal, mint a vízimadarak. Rozi épp csak a nyelvét érintette bele az illendőség kedvéért. Egészségünkre, egészségünkre. Előhúzott egy széket és leült közel az ágyhoz, szemben az ablakkal, a lemenő nap fénye megcsillant az asszonykezet rég nem látott maszatos, légyszaros ablaküvegen. Az emlékezés mosolya futott végig az arcán. Csókolja már a nap a Bükköt, mindjárt beesteledik, hangját az ablaküveg közé rekedt légy zúgása csaknem elnyomta. A férfi bambán bámult rá, nem tudta mire vélni ezt a furcsa beszédet, tán megártott Rozinak a nyelet pálinka. Nem ismert rá saját szavaira, az idő elmosta emlékezetéből, feküdt csak az izzadságszagú ágyban gyűrötten, elesetten. Beesteledik biz’ már énnékem is, mondta, és szégyenkezve lekapta tekintetét a lányról.

Rozi töltött neki még egy kupicával, aztán megigazította feje alatt a párnát, elsimította rajta a takarót. Ujjaival megfésülgette a férfi csapzott üstökét, elköszönt, csöndesen behúzta maga mögött az ajtót, amely előtt odakint egy szürke macska nyávogott keservesen.

Bõsze Balázs


Angyali üdvözlet

 

A fákon tavasz játszik,

szemedben szerelem.

A csűr álmosan ásít,

az udvar végiben.

Fala sárból tapasztva,

benne kocsi, kasza.

A vessző ki-kibámul,

foszlik az oldala.

Padlásán, hová rövid

keskeny létra vezet,

szerelemre csábító

széna rejtezkedett!

Tág ölet nyitó tavasz –

Hová bújni tudott,

szőrzetébe, hajába

széna kapaszkodott.

Ringtunk előre, hátra.

Melleid zenéltek.

Glóriás, nagy örömök

ágyékodra ültek.

Mennyegzős öleléssel,

fényfésülte hajjal –

álom legyintéssel szállt

felettünk a hajnal!

És köszöntettelek:

Ave Maria gratia plena!

Élet és tudomány

Romhányi László

Egy várszínház születése

Huszonöt esztendővel ezelőtt az egri vár varázslatos szépségű Gótikus Palotája előtt új nyári színház született, az Agriai Játékszín néven.

Kitalálója, létrehozója, szellemi atyja, rendezője és művészeti vezetője voltam, négy évadon keresztül, 1975-78 között.

Isten szabad ege alatt színházat teremteni rendkívüli szervezőkészséget igényel. Az egri várszínház negyedszázaddal ezelőtti megszületése a jubileum kapcsán már csak azért is érdemleges a megemlékezésre, mivel a Kádár-rezsim mindenható kultúrdiktátora, Aczél György elvtárs ellenzése, sőt határozott tiltása ellenére gyújtottuk meg 1975. július 18-án este 8 órakor a fáklyákat, és Bánffy György Prológgal az élen vonultak be a vándorszínészek a Gótikus Palota óriásszínpadára, kikövetelve az Időtől a magyar színházi örökség mostoha diadalútját, amelyet Agriai Játékszínnek nevezünk.

Igen! Egerben Aczél György haragja ellenére nyárról-nyárra igazi sikerszínház született, igaz, csak négy esztendeig, a magyar színházművészet neves, meghatározó színészeivel, a legnagyobbakkal, azokkal, akiket a kultúrdiktátor talonba parancsolt… Mi, komédiások, olyan régi, elfeledett darabokkal arattunk fergeteges közönségsikert, melyeket bizonyos körök igyekeztek velünk, magyarokkal örökre elfeledtetni…

Bennem, fiatal frissdiplomás színházrendezőben a 70-es évek elején a lengyel színház csodálata és tisztelete nagy elhatározásokat érlelt meg. A lengyelek a világszínház legdivatosabb áramlatai mellett elsősorban a nemzeti színjátszást favorizálták. A lengyel film és a lengyel színház a hatalommal szembeni ellenállás gyújtópontjaként történetileg előkészítették a Solidarnosć színrelépését.

Itthon, Aczél György személyében a magyar kultúra és a nemzeti tudat elsorvasztóját láttam, és a nagybeteg honi színház megújítását a lengyelekhez hasonló, a nagy nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó színházművészetben véltem megtalálni.

A Thália Színházban Kazimir Károly mellett lehetetlen volt megszólalnom, ezért minden idegszálam a nyári színházcsinálás esélyeit kereste. Meghatározó élménnyé vált ugyanis számomra a Szentendrei Theátrum 1969. évi fantasztikus nyitánya!… Békés András rendező zseniális Comico-Tragédiája “megfertőzött” egy életre a nyári csillagszínház utánozhatatlan varázsával…

A csoda, a szépség, a káprázat mellett megtapasztaltam a Szentendrei Theátrum bukását is: Aczél György két évig tűrte a magyarkodást, majd félresöpörte a valódi sikerszínházat…

A kultúrdiktátor a 70-es években keményen markában tartotta a gyeplőt, ezért az 1972-es korai kísérletemet az egri Várszínház beindítására még könnyedén szét tudta zilálni, hanem három év múlva már kapitulálni kényszerült előttünk… A kommunista éra alatt nem fordult elő, hogy két fiatal átverje az egész pártapparátust, és Aczél György elvtárs tiltása ellenére nemzeti elkötelezettségű színházat teremtsen – amolyan “lengyel” módra…

Csak a legbeavatottabbak tudták (és máig sem beszélnek róla, hogy Aczél “kézivezérléssel” irányított színházat, filmet, zenei életet, televíziós és rádiós kulturális műsorokat, sajtókritikát. Megjelentetés előtt mindent személyesen olvasott el, nézett meg, legyen az film, tévéjáték vagy színházi kritika. Egyedül fogadta el a forgatókönyveket, határozta meg a készülő filmeket, tűzte ki a színházak bemutatóit, beleszólt a szereposztásokba, favorizált előadóművészeket, rendelt meg kedvenc szobrászaitól köztéri alkotásokat. Művészeti díjak díjazottjai csak és kizárólag Aczél-kreációk voltak. 1956-1988 között Magyarország kultúráját kizárólag Aczél György jegyezte a saját ízlése és értékrendje szerint. Halála óta tudjuk a titkot, hogy Aczél 32. fokozatú szabadkőműves nagymesterként nemcsak Magyarország kultúráját és ideológiáját diktálta, de hozzá tartozott Prágától Moszkváig az egész szocialista tömb összes országa, amelyekben a szabadkőműves kultúrdiktátor parancsolt. Ennek ismeretében még inkább tisztelni kell azt az egyedülálló kultúrpolitikai manővert, melynek eredményeként Eger vára hősi falai között 1975 nyarán várszínház születhetett… a Nagymester tiltása ellenére…

Domán Imrével együtt nevelkedtem a határmenti kisvárosban, Sátoraljaújhelyen. Csak érettségi után váltak szét útjaink. Imre Egerbe került bátyja “családegyesítő” akarata jóvoltából, és a Mátra-Eger-Nyugat-Bükki-Intézőbizottság (MEBIB) titkára lett. Ez a regionális idegenforgalmi központ a 70-es években valóságos hatalmi pozíciót jelentett, hiszen a MEBIB elnöke volt, és a MEBIB rendelkezett egy igen tekintélyes idegenforgalmi fejlesztésre fordítandó költségvetéssel…

Domán barátom hamar rávette főnökét, Dr. Papp Lajos államtitkárt, a Minisztertanács Tanácsi Hivatala elnökét, ezáltal a MEBIB elnökét, hogy Eger városában nyaranként egy várszínházzal kell az idegenforgalmat fellendítenünk. Dr. Papp Lajos a pártállam legrendesebb pártfunkcionáriusaként gyorsan döntött, és Fekete Győr Endre elvtárs, a Heves Megyei Tanács VB elnöke Dr. Papp elvtárs telefonérdeklődésére azonnal igent mondott, olyannyira tartott államtitkár főnökétől… Domán Imre 1975 legelején bemutatott a megye és a városállami és pártvezetőinek, a színházcsinálásra a pénz megvolt a MEBIB-en keresztül, úgyhogy valójában senki nem merte ellenezni az államtitkár által szentesített ügyet…

A megye Szalay István tanácselnök-helyettest jelölte ki a velem való kapcsolattartásra. Mivel Szalay kizárólag főnöke, Fekete Győr Endre akaratát hajtotta végre, Fekete elvtárs pedig Dr. Papp Lajos elvtárs színházteremtő óhajának kívánt eleget tenni, úgyhogy Szalay István testületileg elfogadtatta a megyei tanácsüléssel osztását és költségvetését. Jegyzőkönyv rögzítette a visszavonhatatlan tényt, hogy az egri vár Gótikus Püspöki Palotája előtt 1975. július 18-án színházi bemutatót kell tartanunk!…

Emlékszem, 1975 márciusában a Thália Színházzal éppen Varsóban vendégszerepeltünk, amikor egy borongós, nyálkás, ködös reggelen Szabó elvtárs, a Művelődési Minisztérium Színházi Főosztálya mindenható vezetője csak úgy, foghegyről odavetette nekem:

- Ne erőlködjél, nem lesz színház Egerben!”…

Élesen felcsattantam, vita vitát követett, de Szabó elvtárs kimondta a visszavonhatatlan ítéletet:

- Szakmailag nem engedélyezem!…

Szerencsére a pártbürokraták mindig lassan lépnek. Varsóból egyenesen Egerbe rohantam, ahol a megyei tanácsi jegyzőkönyv határozatára hivatkoztam. Szalay beijedt, mivel én azonnal Dr. Papp Lajoshoz kívántam panasszal fordulni. Erre Szalay elárulta, hogy a Színházi Főosztály a személyemet kifogásolta, leírván, hogy tehetségtelen vagyok… Nekem Szabó elvtárs Varsóban a primitív Heves megyeieket szidta… Egyértelművé vált az összeugrasztási akarat, mire Szalay elvtárs kiadta a jelszót:

- Várszínház márpedig lesz!…

Dr. Papp Lajos államtitkár, bár személyesen Kádártól megkapta a feddést, mert Aczél György kultúr-territóriumába csatangolt, de ténylegesen senki nem értette, mi rossz van abban, ha Dobó István várában nyaranként felharsannak a harsonák, ráadásul olyan nagy színészek vállaltak szerepet, mint Bessenyei Ferenc, Szemes Mari, Agárdi Gábor, Bánffy György…

Az aczéli aggály megfeneklett.

- Csináljatok, amit akartok, mi szakmailag nem felügyeljük Egert! – szólt a kultúrdiktátor telefonválasza a Minisztertanács Tanácsi Hivatalába.

A történelmi hitelesség kedvéért nyomatékkal kell hangsúlyozni, hogy a megye és város vezetői valóban beijedtek, lesz-e és milyen színvonalú várszínház a nyáron Egerben…

Rajkai György szcenikus, díszlettervező mester, öreg róka a szakmában, aki Kazimir Károly összes körszínházi kiagyalációit pazar díszletekkel formázta meg: egy ezer férőhelyes nézőteret kívánt az egri vár belső udvarába kiépíteni… Földből és platókból!… Az emelkedő széksorokat kiácsoltatta, földdel szintbehozatta, bedöngöltette, majd jött az újabb sor… Egy megyei építkezés teljes faanyagát kaptuk meg “kölcsön”, azzal a feltétellel, hogy a faanyagba tilos beleszabni… Rajkai György precíz nézőtér-kirajzolása lenyűgöző alkotást teremtett. A Margitsziget után a legnagyobb szabadtéri nézőtérrel rendelkeztünk 1975 nyarára…

Egy új színház nyitódarabja – meghatározó jelentőségű!… A szentendrei Comico -Tragédia fergeteges közönségsikere nyomán tudtam, hogy a régi magyar iskoladrámák elfeledett kincsestárából kell “elővarázsolnom” az Agriai Játékszín legelső bemutatóját.

Csíksomlyó neves paptanára, bizonyos prof. Szentes Regináld több darabor írt a diákjai számára, melyeket Pünkösdkor, a csíksomlyói búcsún mutattak be. A Csíksomlyói Drámák kötetből az András kovács királysága című komédia ragadott meg fordulatos meseszövésével, ízes nyelvezetével, pompás helyzeteivel és ragyogó szerepeivel…

Csíksomlyó nevét (pláne Erdélyt) 1975-ben kiejteni tilos volt a szocialista internacionalizmus szellemiségében… Természetesen tudtam az erdélyi búcsújáróhely különleges mágikus atmoszférájáról, ahová Pünkösdkor ötven-száz kilométert is gyalogolva és énekelve érkeznek Szűzmáriás zászlóikkal a székelyek és a csángók tíz- és tízezrei. Egy ilyen hatalmas népünnepélyen csak élvezetes, jól megírt, remek komédia arathatott közönségsikert. Pünkösdkor Csíksomlyón népszínházat csinálni: igazi nagy kihívást jelentet az Oskolának és az író-rendező Szentes Regináld paptanár professzor úrnak egyaránt…

Az András kovács királysága kitűnő vígjáték, 1780-ban íródott, tíz évvel Kelemenék színházteremtő vállalkozása előtt, bizonyítván azt az állítást, miszerint a magyar színház 1790 előtt is létezett az iskolaszínjátszás formációiban és olykor rangos szerzőket vonultatott fel, mint Bornemissza Péter, Balassi Bálint vagy Csokonai Vitéz Mihály…

Hideglelése lett a kulturális pártnacsalnyikoknak, hogy én Egerben egy csíksomlyói komédiával kezdek… Bródy János elvállalta a betétdalok megszöve-gezését. Eredetileg Szörényi Leventét kértem fel zeneszerzőnek, végül is a népszerű Fonográfon belül oldottuk meg a kérdést, Tolcsvay László szerezte a zenét. Ez volt Bródyék legelső színházi munkája.

Rajkai György az egri vár Gótikus Palotája elé monumentális színpadot és díszletet tervezett. Amikor az egri sajtótájékoztatón a fotósok kedvéért a színészeket felküldtem a színpadra: megrettentek a méretektől… (1. kép)

A tagozott színpad ténylegesen összeköti a Püspöki Palota felső szintjét a színpad emeleti részével az átjárhatóság érdekében. Az előadásokon ez a gyönyörű épület káprázatos hátteret biztosított az aktorok játékának… A Gótikus Palotánál szebb, élő díszletet elképzelni sem lehet…(3-4. kép)

A Szentendrei Theátrum rendezőasszisztenseként közvetlen közelről tapasztalhattam meg a nyári színház halálos veszedelmét, a hakniszellemet és annak rombolását. Básti Lajos szinte csak az öltözéses főpróbákon jelent meg. Szegény Papp Janó, a súgózseni, szinte minden mondatot valósággal a szájába “adott” a nagy színésznek. Básti “Lala” sorról-sorra mondta vissza a besúgott szöveget, természetesen nagy hatásszünetekkel, így a fél nézőtér kétszer hallotta a Halál intő szavait…

Egerben én is sztárcsapattal dolgoztam, nagyon jól megfizetvén a legnagyobbakat, de csak azzal a feltétellel szerződtem velük, ha az olvasópróbától kezdve minden próbán a kiírásnak megfelelően megjelennek, és Egerbe, a helyszíni próbákra mindenki teljes szövegtudással érkezik!

Az olvasópróbán a Thália Stúdióban valóban megjelent a nyári alkalmi színtársulat egésze: Bessenyei Ferenc (András kovács), Agárdi Gábor (a Király), Szemes Mari (Gretula, a kovácsmester házsártos felesége), Maros Gábor (Kongó), Szabó Tünde (Kongó szerelme), Bánffy György (Udvarmester), Kránitz Lajos, Blaskó Péter, Várdai Zoltán (Udvaroncok). A statiszták főiskolások és bábszínházképzős növendékeim, kettejük különös feladattal megbízva: alakítaniuk kell Rózát, a bűbájos szeretetreméltó szegény szamarat… (5. kép)

Fél siker egy jó csapat. A színészek kiválóak, Bródy dalszövegei szellemesek, Tolcsvay zenéje sláger-zene, a díszlettervező Rajkai remekel, Mialkovszky pazar jelmezeket tervez, a technikai stáb az ország legjobb csapata…

Kétségtelen: Bessenyei Ferenc a sztár.

- Nem fog vele bírni! – figyelmeztet Kazimir Károly. – Hisztérika! – summázza véleményét a legnagyobbról. Aczél ugyanis nem szereti Bessenyeit (1956 óta), tényleges szerepe a Nemzetiben 4-5 éve nincs, országszerte haknizik, és fulladozik a maga köré épített külön-világa rezsi-terheitől…

Agárdi Gábor is mostohaszínész, a színház szakmai Aczél-kreációi ripacskirályként írják le. Szemes Mari is talonban pusztuló tehetség…

Épp a fentiek miatt választottam őket. Hogy bizonyíthassanak! A pesti laza próbák után Egerben az idegenlégiósok szigorúságával szervezem meg az életet. Sztárok, statiszták, műszakiak – mindannyian egy közös kollégiumban lakunk. Délelőtt, délután, este próba, minden áldott nap, még szombaton és vasárnap is, egészen a bemutatóig!…

Kegyelmi állapotba kerülünk: nincs hakni, nincs család, nincs kutyasétáltatás, gyermekfürdetés, takarítás, főzés, mosogatás, bevásárlás. Eltűnnek a hétköznapi gondok… Mindannyian, összezártan: csak és kizárólag a színháznak élünk, egyetlen feladat határozza meg a háromhetes közös életünket: emlékezetes bemutatóval hálálni meg a város, a megye bizalmát, vendégszeretetét!… Tudatunk alatt ott a bizonyítás kényszere, mert hiszen nemcsak nekem, de Szemes Marinak vagy Bánffy Gyurinak éppoly létérdeke egy pazar alakítás, miként Maros Gábornak, Szabó Tündének, Kránitz Lajosnak.

Nincs italozás, nincs kimaradás. Drákói a fegyelem.

Kora reggel tánc- és mozgáspróbák a nagyszínpadon. Színészek nélkül beállítom a főiskolásokkal, bábszínész-képzősökkel a jeleneteket. Beszerkesztem a zenei bejátszásokat. Tizenegyre jönnek a színészek.

Izgalmasak a próbák, mert napközben a nagyközönség látogatja a várat, a Püspöki Palotában a múzeumot. A nézőtér az érdeklődők pihenő- és bámészhelye. A sztárok fürdenek a napsütésben és a népszerűségben. A város felbolydul, és élőben kívánja látni, megérinteni-megsimogatni a Nagy Bessenyeit, Szemes Marit vagy Bánffy Gyurit. Bánffy különösen népszerű, a város félig-meddig egriként kezeli…

Látványosak, de veszélyesek is a délelőtti szabadtéri nyilvános próbák. A rendezőnek kerülnie kell az éles szituációkat, ütközéseket a színészekkel. Helyzeteket teremtünk, milliónyi apró technikai részletkérdést oldunk meg, bejárjuk, beuraljuk a hatalmas díszletteret. Nincsenek háttértakarások, nyitott a gótikus palota alsó folyosórésze. Mindössze két öltözőnk van: egy a színészeknek, egy a statisztáknak és a műszaknak, azok is szerencsétlen részen, az árkádsor baloldalán.

A nehézségek ellenére díszletté teszem az egész műemléképületet. Jelenetek vannak a fölső folyosón, de még a háztetőn is! Egy külső szemlélőnek fogalma sincs, mennyi ismétlés, mekkora figyelem, milyen fegyelem szükséges végszóra megjelenni egy takarás nélküli színtér adott színpadi szituációjában!

Nagy lendülettel dolgozunk, rovom a kilométereket a színpad és a nézőtér között, a bátrabb bámészkodók autogramokra vadásznak, újabb és újabb turistacsoportok özönlik el a várbelsőt, ájulásig fokozódik a hőség, a színpad oldalánál hosszú sorok kígyóznak a múzeumba…

Déltől fellélegzünk! Ebédidőben kiürül a várudvar, rákapcsol a stáb, élesednek a színpadi helyzetek, formálódnak a jelenetek és a jellemek.

Kettőkor közösen ebédelünk egy menzán. Egymás mellett eszik a Király és az ajtónálló. Fél óra, és a kollégiumban alszik az egész stáb. Ötkor szövegösszemondó próba, a többiek a nagyszínpadon gyakorolják a délelőtt átvetteket. Hét órától az esti nagypróba. A vár lezárva a látogatók elől. A hatalmas tér kezdi megadni magát. Újra és újra próbáljuk a délelőtt térbehelyezett és letisztázott, lemozgott jelenteket.

Roppant feszültek a szabadtéri próbák. A színész ugyanis nehezebben képes rögzíteni a szöveget, mint egy zárt kőszínházban. Isten szabad ege alatt minden próba, minden előadás más és más atmoszférában jön létre. A feltételes reflexek, amelyek a próbafolyamat során kiépülnek: szabadtéren nagy-nagy ráerőltetéssel működnek csak, hiszen egyszer szél fúj, máskor esik, vagy éppen fülledt a nyári éjszaka, vagy fogvacogtató a hideg. A színészt megzavarják a nem megszokott körülmények.

A kőszínházban minden előadás automatikusan ugyanaz: a díszlet, a bútor, a kellék, a jelmez, a zene, a fény, a szöveg, a partner, a hangulat, az illat, a jelenet. Csak a közönség más, estéről-estére. Ezt a “zavaró tényezőt” a színész évszázadok óta megszokta. Már a függöny szétnyílása előtt tudja, érzi, hogy aznap este milyen közönség előtt játszik. Egy szemvillanás alatt “lekódolja” a nagyérdeműt.

Ezt a különös képességet a szabadtéri színház megterheli újabb és újabb zavaró tényezőkkel. A nyári csillagszínházban is ugyanaz a díszlet, a bútor, a kellék, a jelmez, a zene, a fény, a szöveg, a partner. A hangulat, az atmoszféra azonban soha nem egyforma! A jelenet sem. Minden szabadtéri előadás más és más. Különleges, egyedi, megismételhetetlen! A CSODA! Hisz nem színházi térben, anti-színházi feltételek között kell nagyot alkotni! Egy szabadtéri színész nem képes a közönség összetételét bekódolni! “Ma jó közönség van!” – állapítja meg a kőszínházi színész a nézőtér zsongásából. A szabadtéri közönség hangulata azonban más. Kiszámíthatatlan! De mindig jó! Soha nem ellenséges! A szabadtéren összesereglett néző ünnepelni jött, soha-sehol nem látható élő esemény részese kíván lenni, fantasztikusan érzi magát hidegben, melegben, szélfúvásban, záporesőben vagy varázslatos nyári éjszakán.

A színész a szövegtudását a megszokott, agyonbegyakorolt szituációhoz köti. Ha a színészt színházon kívül bármikor megkéred: mondjon részletet az általa játszott darabból – makog, dadog, hebeg, erőlködik, nehezen tudja felidézni a szöveget, mert hiányzik hozzá a feltételes reflexeket beindító színházi miliő. A szabadtéren ugyanez a “zavar” lép fel, ha nincs felkészítve a színész minden egyes előadás ezernyi új változására, amellyel a nyári csillagszínház megkísérti a művészeket.

A rendező legfőbb tiszte az előadás-teremtés mellett a közönségteremtés! Csak egy igazi, baráti közösség képes egymással törődve, egymást segítve, váll-váll mellett minimálisra csökkenteni a szabadtéri színház színészt zavaró körülményeit. A próbák élménye, a baráti jó hangulat, a lelki testvériség, a partneri segítőkészség útján lehet csak kialakítani a szabadtéri színész olyan feltételes reflex-rendszerét, amely magabiztosságot ad a hidegben, melegben, szélben, szélcsendben, szemerkélő esőben, nyári záporban; zavartalanul és folyamatosan ugyanazon művészi színvonal teljesítésére ösztökélve, amelyet a próbák során akaratlanul is magáévá tesz, és tehetségével, rutinjával, színészi képességével hitelesít.

Nem véletlen, hogy a színház szabadtéren született meg!

Agárdi Gábor valóságos “csoda”. Született szabadtéri színész. Ott van a díszletproblémák megoldásakor, kellékeket készít, parókát “szab” át, táncpróbákat tart a statisztáknak, maszkot készít a partnernek, újra- és újraindíttatja velem – ha kell, százszor is – a partnerek bizonytalanságában döcögő jeleneteit.

- Ferikém, ne haragudj, tudom, gyűlölni fogsz érte, de próbáljuk újra a jelenetet! Segíts nekem, mert teljesen bizonytalan vagyok! – kéri Bessenyeit.

Ki tud ennek a kollegiális kérésnek ellenállni?!…

Újra- és újrapróbálunk, ezernyi trükkel, mert Agárdi pontosan tudja: Bessenyei szemében nincs visszajelzés, András kovácsmester totálisan bizonytalan a szerepformálásával kapcsolatban…

Újra- és újrapróbálunk, mert kimondhatatlanul az a cél, hogy a teljes színtársulat a maximálisat hozza ki a darabból, önmagából. Lehetne könnyedén “összecsapni” az egészet, a közönség azt is hálásan fogadná. De mi a magyarságért küzdünk, a magyar színházi szakma elveszett önbecsüléséért. A lécet magasra emeljük.

Egy egészséges színházi világban Bessenyei András kovácsa egy életmű nagy alakításai között szerepelne. Maros Gábort a Kongója után versengve szerződtetné bármely budapesti színház.

Magyarországon azonban minden álmos. Fásult. Minden szürke és hétköznapi. Nincsenek ünnepek, nincs fény, nincs elismerés.

Egerben sajátmagunknak teremtünk színházat. A lengyel színházművészethez mérhető hatalmasat. Ezt Zigmund Hobot mondja, a Polski Theatr vezető művésze, aki Lengyel Követként vendégeskedik a produkcióban.

- Jó lenne ilyen színházat csinálni Varsóban! – sóhajtja. Minden relatív…

Agárdi próbál. Hihetetlenül érzi és élvezi a nyári játék buktatóit, kötöttségeit. Minden mondata, mozdulata, gesztusa, mimikája él, és ami a legnehezebb: átüt a színpadon!… Másodpercnyi pontossággal jelen van a próbákon, hihetetlen fegyelemmel és munkabírással dolgozik. Éjfél van, de Agárdi javaslatára újrakezdjük a ma este begyakoroltakat. Holtfáradt a csapat, de senki nem zúgolódik. Ha én kértem volna ugyanezt, “átharapják” a torkomat. De Agárdi az más. Rongyfáradtan a kezdésre visszaállunk…

Távol van Pest, messze a színházi intrikák, a család, a hétköznapi élet szövevényes gondjai. Megfogalmazhatatlan, különös kegyelmi állapotban kizárólag a szakmának élünk, a színházteremtés gyönyörűsége az egyetlen közös, szent feladatunk. A fáradt, de a friss levegőn egészségessé kipirított arcokon ott bujkál a titokzatos mosoly: mindannyian ki nem mondottan az idegrendszerünkben érezzük: nagy színház születik Egerben, a magyar múlt dicső fellegvárában, a Püspöki Palota gyönyörű gótikus árkádsora előtt ácsolt színpadunkon.

A Magyar Theátrum többszázéves legjelesebb hagyományai reinkarnálódnak Szentes Regináld ízes magyar nyelvezetében, pergő dialógusaiban, eleven élethelyzeteiben. Nincs modernizálás: a csíksomlyói professzor úr eredeti mondatfűzéseiért pereskedem. Hajnali kettőkor úgy kell ágyba parancsolnom a társulatot, mert még maradnának, egyre szebb és gyönyörűségesebb a megfoghatatlan próbapillanat, amikor végre megszületik egy igazi színpadi helyzet, hitelessé válik az addig nem értett szituáció, kibomlik a cselekmény, élni kezd a jelenet, egymást túllicitáló, egyre pazarabb színészi remeklések születnek a hajnali derengésben…

Még pár nap a nagy megmérettetésig: a nyilvános főpróbáig. Megérkeznek Mialkovszky Erzsébet pazar jelmezei.

Bessenyei nem véletlenül színészkirály: szinte észrevétlenül alakul át a durva, részeges András kovácsmesterré. Üti-veri hites feleségét, elcsépeli Kongót, a szolgáját. Az ütlegekből kijut Rózának, a hűséges szamárkának is.

Kikerüljük a népszínmű csapdáit: valóságos dráma ez a brutalitás András kovács környezete számára.

A nagy spanyol Calderón megirigyeli ezt a magyar dráma-remeket, tapsol az Élet álom című darabjának zseniális magyarításáért.

Szemes Mari maga a kirobbanó energia. Maros Gábor a nyitására készülő egri várszínház nagy felfedezettje: színrelépésével betölti az óriás-színpadot, az egész teret; övé a teljes várudvar… Kongója az eszményi hűség és aggodalom az alkoholban fokozatosan megsemmisülő kovácsmestere iránt.

Elérkezik a vég: András kovács az italtól eszméletlenül a sárba dől. Érkezik a Király a kíséretével. Hirtelen ötletből, sajátmaguk szórakoztatására az eszméletlen mesterembert kimosdattatják, puha pehelyágyba bújtatják, és ébredésekor a vad embert királyként köszöntik.

András, a kovács, kábult fejjel, mint valami tündérálom: királyként ébred. Előtte, az egyszerű kovácsmester előtt hódol a fényes udvar. Megetetik, felöltöztetik, pompás királyi ruhába rakják, trónra ültetik. És egy szürke ember – ebben a mesés kényszerhelyzetben kénytelen királyként mozogni, lélegezni, élni, majd – tevékenykedni…

András mester a maga rejtett, eredeti embersége, veleszületett bölcsessége láthatatlan sugárzásával királykodik. Követeket fogad, országos ügyekben dönt. A főudvarmester ruhájába bújt eredeti Király és az udvaroncok ajkára fagy a nevetés.

Andrást órák alatt nagy királlyá teszi a királykodása, és amikor a király színe elé kerülő panaszos, Kongó szolgája panaszában kell királyi ítéletet hoznia önmaga ellen, mert részegségében csúnyán elagyabugyálta a szolgáját: született királyhoz is méltó bölcs döntést hoz a tiszavirág-életű koronás fő: királyi dekrétumba parancsolja, hogy amennyiben András kovács újra kezet emelne Kongó szolgájára, a Szolga legyen az úr, és a Mester pedig Kongó szolgája…

A nyilvános főpróba előtt sorozatos szövegösszemondó próbákat tartok. Bessenyei váratlanul “összeomlik”… Semmit nem ért, semmit nem tud, semmit nem fogad el hitelesnek. A nagy színész tragikus krízisét Agárdi Gábor oldja fel: mondatról-mondatra viszi át színészbarátját a nihil útvesztőin… Ez életem legborzalmasabb próbája. András kovács elátkozza, hogy Egerbe szerződött…

Este első öltözéses próba. Barátok, ismerősök, várszínháziak, helyi funkcionáriusok megtöltik a fél nézőteret. Egybemegy a próba, leállás nélkül. Bessenyei remekel. Agárdi elszürkül. Maros Gabi, Szemes Mari, Bánffy Gyuri nagy színészi alakítást sejtet. Éjfélkor már Bessenyei kéri, sürgeti, hogy kezdjük elölről, újra, az egészet!…

Nyilvános főpróba. Zsúfolásig teli az ezerszemélyes nézőtér. A Műsorrendező Iroda jelzi: már egyetlen előadásra sem lehet jegyet kapni! Száz pótszék bepréselése miatt veszek össze életre-halálra a kirendelt tűzoltó-ügyeletesekkel…

Megszólal a várszínház szignálja. Felharsan a nóta, megindul hátulról, a nézőtér mögül a vándorszínészcsapat, Bánffy – Szentes Regináld professzor úr vezetésével, magyar ruhában.

Bánffy Gyuri ízes szép magyar nyelven köszönti a nagyérdemű közönséget. Felcsattan, feldübörög az első tapsorkán, és mi akkor, 1975. július 7-én: színtársulat és közönség mindannyian tudtuk – diadallal született meg Magyarország legfrissebb és egyik legsikeresebb szabadtéri színháza Egerben, a Püspöki Palota álomszép épület-gyöngyszeme előtt (6. kép)

A Jóisten velünk volt, és – győztünk! Dobó várában a magyar színház teret nyert, minden ármánykodás, gáncsoskodás ellenére!…

Az András kovács királysága tíz előadása valóságos magyar ünnep. Százötven százalékos férőhely-kihasználással, őszinte, osztatlan sikerrel.

Igaz, Aczél ránkzúdította az Agriai Játékszín megsemmisítésére a bértollnokait, de a kritikák célt tévesztettek. Sorsunk már a díszbemutatón eldőlt… (7. kép)

A díszbemutató protokoll-vendégseregében ott a teljes Heves megyei és városi, állami- és pártvezetés. Gyönyörű az este. A szünetben Domán Imre szervezésében pazar állófogadás: Dr. Papp Lajos államtitkár meglát, hozzámsiet, megölel, és a bajsza mögött enyhe mosollyal közli:

- Ezt a sikert jövőre folytatnotok kell!

Nincs ellenkezés. Jó csinovnyikok módjára mindenki gratulál. Fekete Győr Endre átölel:

- Köszönjük a színházunkat!

Minden szónak, minden gesztusnak jelentősége, üzenete van. Mondandóját a mindenható megyei tanácselnök – “Jövőre új nézőteret kaptok!” – egészíti ki.

A jelenlévő és aknamunkát végző minisztériumi tisztviselő torkán akad a falat, Bőghel elvtárs dühében majd megfullad. Ezek után képtelen elcsepegtetni viperamérgeit: itt, most Dr. Papp Lajos államtitkár az Isten, Eger kizárólag az ő felségterülete… Rohanok a második rész kezdésére felálló színtársulathoz az örömhírrel, hogy jövőre, ugyanitt, találkozunk.

A díszelőadás után bankett. Domán Imre szervezőzseni barátom remekel: a Park Szálló különtermében fejedelmi fogadtatás. Együtt a fáradt-boldog stáb. Rokonok, barátok, ismerősök. Közöttünk az államtitkár, a legszűkebb helyi nagyhatalmasságok. Ölelkezések, boldog arcok, pohárköszöntők. Maros Gábor ma Eger legnépszerűbb embere. A színészek a fehér asztal mellett is remekelnek, élvezik a helyi vezetés dörgölőzéseit… Hajnalban Dr. Papp Lajos államtitkárt viszik vadászni. Bánffy Gyuri is velük tart…

- Beletört a foga!… - jegyzi meg Domán barátom integetés közben. A nagy fekete autók elsuhannak a vendégekkel.

- Kinek? – kérdem értetlenül.

- Aczélnak – válaszolja kurtán. – Ősztől te vagy az Agriai Játékszín hivatalos művészeti vezetője… (8-9. képek)

(Folytatjuk)

Csiffáry Gergely

A másik Lenkey

II.

Gyermekkora, neveltetése, katonai pályája, házassága

Visszatérve Lenkey Károly és Keszlerffy Terézia házasságára, kapcsolatuk megromlásában nagy szerepe volt a történelemnek. Hiszen a napóleoni háború következtében a családnak többször is menekülnie kellett Bécsből. Fiuk, Károly, idős korában így emlékezett a gyermekkora éveire: “Apám úgy jutott a bécsi lakáshoz, hogy a mai gárdánál szolgálván 1799-ben szabadságra jött haza Egerbe, megismerkedett Keszlerffy Terézia édesanyámmal, 1800-ban odahagyta a gárdát és anyámat nőül vette, és Bécsbe vitte, ahol az ismeretes magyar borkereskedést indította meg, így születtem én Bécsben 1803. február 27-én. A franciák 1805-ben anyámat Bécsből Egerbe szüleihez szalajtották, ahol mindaddig maradt, míg 1807-ben öcsém, János született, ezután ismét Bécsbe mentünk és 1809-ig, míg a franciák Bécset újra meg nem látogatták, mire anyám újra megszalad, Egerbe hazajött, és többé vissza se ment, mert a franciák sok károkat okoztak apám pincéiben, és anyám azon volt, hogy a kereskedelemmel felhagyjon.

Apám Lenkey Ákos öccsét már 1801-ben felvitte magához és bevezette a kereskedésbe, 1810-ben megbízván őt a kereskedés vitelével, és engedve anyám akaratának, lejött lakni Egerbe, azon tervvel, hogy öccse, Ákos, Bécsben és az apám pedig az országból szedje és küldje fel a borokat, így kívánván folytatni a kereskedést. 1812-ben, míg apám borokat vásárolni volt az országban, meghasonlás jött létre anyám és apám között, mire apánk hazajött, csak kettőnket talált honn cselédekkel, mert anyánk elhagyott – és szüleihez költözött. Apám elkeseredésében rögtön mindent dobra veretett és bennünket felpakolt és elmentünk Aradra lakni, és így jutottunk 1812-ben Aradra. Öcsém, midőn hétesztendős korát elérte, Bécsbe vitette, Ákos nagybátyámhoz, aki őt a Lőwenburg intézetbe adta.”28

A családi háború és a válóperrel járó huzavona 1817-ig elhúzódott az egri érsek előtt. Apjuk Aradon a vármegyénél előbb al-, majd főszolgabíró, majd táblabíró lett29, és 1836. június 19-én hunyt el Budán.30 Lenkey Károly Aradon a minoriták gimnáziumába került, s ott érettségizett. 19 évesen hadapród lett a József nádor nevét viselő 2.huszárezredben, ahol 1824-ben hadnagy, 1829-ben már főhadnagy, 1836-ban százados és századparancsnok volt.31

Testvére, János is a katonai pályát választotta. A Lenkey fivérek pályafutása – úgymond – a korban általános gyakorlat szerint alakult. A XVIII. század végén és a XIX. század elején egy elszegényedett nemesi családból származó fiatalembernek nem sok lehetősége maradt a “felemelkedésre”. Választhatott a katonai, jogászi vagy papi hivatás között. A Lenkey családban is a férfiak közül többen választották a katonai, jogászi vagy egyházi pályát.

A családi hagyomány szerint Szlavóniában beleszeretett egy hozzá hasonlóan szegény, de szép leányba, PREIDIGO Máriába, aki egy postatisztnek volt a gyermeke. 1839-ben, miután a korban szokásos cautiot32, melyet a császári-királyi hadsereg tagjainak kellett nősülés esetén letenni, mintegy biztosítékként, hogy rangjának megfelelő életszínvonalat tud biztosítani jövendő családjának, lemondott tiszti rangjáról és kilépett a hadseregből.33

Hősünk, Lenkey Károly sorsáról, a hadseregből történt kilépését követően keveset tudunk. Házasságkötése után egy ideig Vukováron élt, ugyanis itt született Albin fia s Emma lánya.34 Majd az 1840-es években – édesanyja 1845-ben bekövetkezett halála után – valamelyes örökséghez jutva, Egerben telepedett le.35

Tevékenysége 1848-49-ben

Lenkey Károly azzal az elhatározással vonult nyugalomba, hogy örökre búcsút mond a katonai pályának. De nem így történt. Az 1848-as lelkesedés őt is elragadta, s mint annyi más kortársa, ő is belépett a nemzetőrségbe.

Lenkey Károly nyugalmazott százados 1848. március 18-tól kezdve Egerben a fennállott rendőri (polgárőri) sereg betanításában és kiképzésében vett részt. 1848. május 13-án36 addigi tevékenységéről a várostól igazolást kért.37

Polgári közéleti szerepléséhez tartozik, hogy már 1848. május 1-jén a vármegyei közgyűlés beválasztotta az 1848. évi 16. törvénycikk értelmében Heves és Külső-Szolnok megyék Állandó Bizottmányi tagjainak a sorába.

1848. június 19-től Lenkey Károly Heves megye egyik nemzetőr őrnagya38. Majd rábízták a megyebeli nemzetőr alakulatok kiképzését.39 Ez időtől kezdve az év végéig Lenkey Károly sorsa egybefonódott a hevesi nemzetőrök tevékenységével.

1848 júliusában megtörténtek az első előkészületek az irányban, hogy a nemzetőröket a délvidéki lázongók letörésére vezényeljék. Július 18-án Egerben a 12 századból álló megyei alakulatot 6 századba osztották be.40 1848. augusztus 4-én Blaskovics Gyula alispán tudatja Lenkey Károllyal a hadügyminiszter parancsát, melynek értelmében a Heves megyei nemzetőrök zászóalja 2 csoportra osztva szekéren fog Szolnokról Szegedre utazni. Az egyik, 1500 főből álló csapat augusztus 6-án, a másik szintén ilyen létszámú részleg augusztus 7-én fog útnak indulni, délben már Kunszentmártonban pihennek, aznap este szállásuk Szegváron lesz. Tudatja a parancsnokkal, hogy a nemeztőrök fegyverzetének kiegészítésére a hadügyminiszter kaszákat küldött, amelyekkel a fegyvertelen nemzetőröket el kell látni.41

A Szolnokon összegyűlt nemzetőröket századokba osztották, itt történt meg a fegyverzetük és felszerelésük kiegészítése, s a harctéri szolgálatra alkalmatlan nemeztőröket hazaküldték, s a megmaradtakat osztották be véglegesen 6 századba. Lenkey Károly egy augusztus 17-i jelentéséből tudjuk, hogy a zászlóaljnak az összlétszáma 1605 fő volt:

Törzs 6 fő

  1. század 245 fő, parancsnok Panker Gábor százados,
  2. század 225 fő, parancsnok Véges László százados,
  3. század 302 fő, parancsnok Losonczy Lajos százados,
  4. század 302 fő, parancsnok Babits István százados,
  5. század 223 fő, parancsnok Dombrády László százados,
  6. század 282 fő, parancsnok gróf Keglevich Gyula százados.

Az 1-2 századot a Gyöngyös, a 3-4. századot az Eger, az 5-6. századot a Mezőtúr központtal szervezett zászlóaljakhoz tartozó nemzetőrök alkották. A fegyverzetük rendkívül szegényes és hiányos volt. Lőfegyverük kevés volt, az is régi kovás- vagy vadászpuska. Századonként a felszerelés 2/3-a kiegyenesített kaszákból állt.

Nagy problémát okozhatott a gyalog vonuló nemzetőrök számára a rendkívül szegényes és hiányos volt. Lőfegyverük Szegedre augusztus 9-én este érkezett meg az első négy század, másnapra a később indított két másik század.42

Szegedről augusztus 11-én Szabadkára vonultak. Itt kapták a parancsot, hogy másnap vonuljanak Hegyesre, Szeghegyre és Feketehegyre, s ott szálljanak táborba. A zászlóalj 2-2 századdal elfoglalta és megszállta a községeket másnap. Még aznap újabb parancs érkezett, hogy vonuljanak Kiszácsra és Pirosra. E két település a Szenttamás-Újvidék országúttól nyugatra volt. Mielőtt másnap reggel elindultak volna a kijelölt újabb táborhelyre, a szerbek kitörtek Szenttamásról s megtámadással fenyegették a hevesi nemzetőröket. Közelharcra azért nem került sor, mert a Verbászon és Óbecsén állomásozó magyar erők visszaszorították a szerb támadást. A hevesi nemeztőrök Verbászon és Ókéren átvonulva, augusztus 15. vagy 16-án érkeztek Kiszácsra és Pirosra. A két falut 3-3 század szállta meg. Piros magyarok és szerbek lakta 1600 fős település ez időben, míg Kiszács németek és szerbek által lakott falu volt. Mindkét helyen tartottak attól, hogy a szerbek a fellázadt társaikhoz csatlakoznak. Lenkey Károly levélben kérte Fackh József dandárparancsnoktól a két község lakosainak lefegyverzését. Augusztus 17-én Fackh az ügyet Lenkey belátására bízta. A házkutatásokat és motozást Gramantik Ferenc hadnagy és Andrássy Jenő őrnagy elvégezték, a talált fegyvereket elkobozták.44 Lenkey Károly jelentése szerint 28 puskát, 19 pisztolyt, 50 kétélű lándzsát és 2 handzsárt koboztak el, s azok ellenszegültek a fegyverek kiszolgáltatásakor (25 férfit és 4 nőt) Újverbászra küldte.45 Másnap, augusztus 18-án, Lenkey azt a parancsot kapta, hogy alakulatával vonuljon Jarekre. Megérkezve a zászlóalj azonnal harctevékenységbe került. Lenkey jelentésében erről a következőket írta: “Alig megérkezve máris, a csak ágyúlövésnyi távolságban lévő nagy római sáncokból kitörő rácok által megtámadtattam, e zászlóaljt Járek előtt az ellenséggel szemközt csatarendbe állítottam, s a helység középpontját, s bal szárnyát jobb szárnyra sorkatonaság által fedezve lévén, a megtámadás ellen biztosítottam. Több kisebb szünetek után ránk irányzott, de sikertelen ágyúlövések után végre délután sáncaikba visszavonultak.”46

A szerbek rajtaütésekkel, gyakori támadásokkal próbálkoztak. Erőfeszítéseiket az is veszélyesebbé tette, hogy csapataik ágyúkkal rendelkeztek, míg az őrvonal védői nem. Lenkey ezért kérte Castiglione ezredest, hogy intézkedjen Jarek ágyúkkal való ellátásáról: “nehogy e nagyrészt csak kaszákkal, s alig 300 lőfegyverrel ellátott zászlóalj minden ágyúbeli támogatás nélkül nyilvánosan veszélyeztessen…” Lenkey egy jelentésében azt írta, hogy a Császár-huszárok ezredese azt válaszolta, menjen seregével a római sáncokba, s hozzon onnan ágyúkat, ha arra szüksége van. Nem biztos, hogy így volt, de az eset rávilágít a hivatásos tisztek és a nemzetőrök nem éppen felhőtlen viszonyára. Ezentúl a Lenkey név nem volt túl népszerű a hivatásos tisztek szemében. Míg a közvélemény és a lakosság hallatlan rokonszenvét élvezte Lenkey őrnagy öccse, János, aki huszárjaival hazaszökött, a hivatásos tisztek elítélték a dezertálását. Ez a mentalitás beárnyékolta bátyja kortársi megítélését, főként a hadseregben. Lenkey Károly nyilván szerette volna jobb színben feltüntetni saját intézkedéseit, s ezt meg is tette, annál is inkább, mivel Castiglione ezredes augusztus végén megvált a magyar honvédségtől.

A hevesi nemzetőrök Jarekon kívül Pusztasziregen is állomásoztak. Augusztus 26-án iderendelték a zászlóalj 1. századát, akik megállták a helyüket.

A hevesi nemzetőrök részt vettek Temerin és Jarek védelmében. Augusztus 28-30-a közt, ahol veszteségeket szenvedtek, de annak mértékét nem ismerjük. Jarek sikertelen védelme volt a hevesi nemzetőrök utolsó harci tevékenysége a Bácskában. Még augusztus 30-án Ókérről Verbászra mentek, ahol beszállásolták őket, másnap engedélyt kaptak a hazaindulásra. A jareki kudarc demoralizálta a nemzetőröket, fegyelmük is megbomlott a visszavonulás után. Ezért elengedték a zászlóaljat. Szeptember 4-én Lenkey Károly Szabadkán vételezett takarmányt a lovaknak, szeptember 8-ra várták Szolnokra érkezésüket.47

Ide tartozik, hogy a kormány már július közepén kezdett tisztába jönni a nemzetőrök hadszíntéri alkalmatlanságával. Már augusztusban úgy határoztak, hogy a nemzetőrök csak 10 hétre álljanak ki. Az alkalmatlanság másik oka, hogy az önkéntes nemzetőrök fél szemmel hazafelé kacsintgattak. 1848 különösen jó termésű esztendő volt, kivált a szőlőtermés volt kiugróan magas – az egész XIX. században. A nemzetőröket így jobban érdekelte a várható szüret eredménye, mint a katonáskodás.

Jellemző példa erre, hogy 1848. szeptember 28-án Lenkey Károly őrnagy a szüretre való tekintettel a nemzetőrök gyakorlatozását előbb október 16-ig, majd október 12-én újabb két hétre, október 24-ig, felfüggesztette.48

1848 december közepén a honvédelmi kormány rendeletére Almássy Pál kormánybiztos mellé helyezték. A feladata volt Heves megyében egy lovascsapatot szervezni nemzetőrökből és önkéntesekből, akiket gróf Schlick osztrák tábornok Felvidéken betört erőinek a megfékezésére küldenek. Füzesabonyt jelölték ki gyülekezési pontnak, ide gyűltek a lovas nemeztőrök és önkéntesek, 10 nap alatt a létszám annyira szaporodott, hogy a jelentkezőket 6 századba osztották.49 1848. december 23-tól Lenkey Károlyt alezredessé nevezték ki, majd 1849. január 25-én lemondott a beosztásáról.50

1849. február 10-én Repeczky Ferenc Heves megyei kormánybiztos azt jelentette Kossuthnak, hogy 8-án Egerbe ment, a megye székhelyét áttette Tiszafüredre, s hogy Lenkey Károly nemzetőr alezredesre fontos feladatokat akart bízni. Kossuth válaszában ezt írta: “Lenkeyre nézve, aki Schlick elleni első expeditio után még nemzetőrségi tisztségéről is lemondott, mindaddig semmi megbízást nem adhatok, míg lemondásának mibenlétét, indokait nem ösmerem. Oly egyénekbe, kik egy veszteség után lelépnek, a győzelemkor pedig ismét visszatérni akarnak, jogos bizalom nemigen lehet. Azért kérek e részben felvilágosítást.”51

Lenkey Károly őrnagy 1848 decemberében a Schlick ellen indított hevesi önkéntes lovascsapat parancsnoka volt. Lemondása akkor következett be, amikor Kossuth 1848 december végén eszéki dandárparancsnokká akarta kinevezni.52 Lemondásának okát Lenkey Károly a visszaemlékezéseiben úgy magyarázta, hogy a Kossuthtal való megbeszélése során valóban kinevezte alezredesnek és rábízta az eszéki vár parancsnoki tisztét, de másnap reggel tudta meg azt a tényt, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke Földváry Lajos ezredesre bízta végül a várparancsnoki beosztást.53 A sértődött Lenkey Károly később megelégedéssel nyugtázhatta azt, hogy a helyette kinevezett Földváry ezredes február 13-án átadta a várat az osztrák erőknek. Ma látnunk kell, hogy Kossuth választása azért is esett Földváry ezredesre, mert nevezett katonai alkalmasságát – fiatal kora ellenére – bizonyította a kassai és debreceni hadmegye parancsnokaként, míg Lenkey Károly csupán zászlóaljparancsnoki feladatokat látott el. Földváry magasabb parancsnokként a harcokban is részt vett s az Országos Nemzetőri Tanács gyalogsági osztályát vezette már 1848 nyarán.54

Időközben Lenkey Károly öccse, János megpróbált közbenjárni bátyja katonai pályafutása ügyében, s amikor Lenkey Jánost 1848 márciusában tábornokká nevezték ki, azt kérte Kossuthtól, hogy az ő helyébe a Hunyadi-huszárokhoz testvérét nevezze ki ezredesnek. Viszont Kossuth az ajánlatot elutasította, s arról március 28-án ezt írta: “Tájékoztam magamat azon ezred tisztikarának szellemi viszonyaiban, s úgy találtam, hogy Lenkey ebbeli kívánsága nem teljesíthető anélkül, hogy abból a tisztek között a rendet és fegyelmet meginogtató, s az egész ezred jó hangulatát megzavaró békétlenség ne következzék…”55

(Folytatjuk)

 

Bodó László

Lázár Vilmos

felsőbb jóváhagyás reményében –

honvéd ezredes

1815. június 18-án a Waterloonál vívott ütközetben Bonaparte Napóleon tervei végleg szertefoszlottak. A győztes szövetségesek csapatai másodszor is bevonultak Párizsba – 1815. július 3-án.

Ebben az évben született1 Lázár Vilmos a Torontál vérmegyei Nagybecskereken (a mai szerbiai Zrenjaninban), mégpedig Erdélyből áttelepült örmény család gyermekeként.2

A török hódoltság alatt Torontál vármegye csaknem teljesen elnéptelenedett, hovatovább neve is majdnem feledésbe merült. A török kiűzését követően a bécsi udvar – Barcelona vidékéről – spanyolokat telepített be, de sok francia és német telepes is itt talált otthonra – ha ideiglenes jelleggel is. Az 1718. évi magyar-török háborút követően III. Károly (1711-1740) császár és magyar király, Savoyai Jenő herceg, a császári hadak főparancsnokának tanácsára bánsággá (Temesi bánság), vagyis katonai határőrvidékké szervezte át Torontál vármegyét is, felosztva a bánság területét hat századkerületre, és közvetlenül alárendelte a bécsi kormányhivataloknak. Ez az átszervezés, valamint az újabb, az 1736-1739. évi magyar-török háború elkényszerítették innen a korábban letelepült népeket. Helyükre – a magyar-török háborúkat követően – Erdélyből örmények, délről szerbek, nyugatról pedig németek telepedtek le.3 A 18. század közepétől kezdődően gyors gazdasági fejlődés vette kezdetét, amelynek következtében Mária Terézia császárnő- és magyar királynőtől Nagybecskerek mezővárosi szabadalmat kapott 1769-ben, II. József (1780-1790) pedig megszüntette a századkerületek többségét, vagyis a Temesi bánság, így Torontál vármegye nagyobb része és a megye székhelye: Nagybecskerek is kikerült a tartományi jellegű, a bécsi udvar közvetlen irányítás alól. A vármegye székhelye, különösen is a francia, illetőleg a napóleoni háborúk hatására gazdasági központjává vált. A gabonakereskedelemben betöltött szerepének jelentőségét bizonyította az a nagy kiterjedésű piac, amely a várost átszelő Bega folyó és –csatorna bal partján létesült, s amely 1918-ig a Gabona tér megnevezést viselte. Négy (később gőzgéppel felszerelt) malma őrölte a város vonzáskörzetének gabonaneműit. A városi és a városközeli építkezések szükségleteit tégla- és cserépgyára igyekezett kielégíteni. A vármegye len és kender termésének jelentékenyebb hányadát szövőgyárában, gyapjújának döntő hányadát pedig fonóüzemében dolgozták fel. Állatkereskedelmi gócpont jellegét a környék messze a legnagyobb kapacitású vágóhídja reprezentálta. Nagybecskerek kulturális központtá válását bizonyította az itt létesült gimnázium, amit a kegyesrendi szerzet működtetett, hogy a reformkorban vetették meg az alapját a kereskedelmi és közigazgatási középfokú képzésnek. Torontál vármegye székhelyén, amelynek ekkor tízezer körül mozgott lélekszáma, a lakosság többsége örmény volt, vallását tekintve nem egyesült görögkeleti. Ezért itt székelt a Temesvár-nagybecskereki görögkeleti esperesség is.

A szűkebb haza: a Bánság, az egykori határőrvidék vonzották Lázár Vilmost a katonáskodás felé; az átlagostól eltérő gyors gazdasági fejlődés motiválta intellektusa fejlesztésének sürgető kielégítését; a különféle nemzetiségű és vallású együttélők formálták meggyőződéses toleranciáját, a vállalkozás bátorságát, a változtatás iránti érzékenységét, a személyiség szabadsága és a szabad polgár jogai megteremtésének szándékát. Ezeket örökölte sokrétűen tehetséges örmény őseitől és a reményteljes magyar jövőtől.

“… gyermekkorától katonának nevelt…”

Az alcím Matolay Etele, Lázár Vilmos egykori segéd-, majd vezérkari tisztje, illetőleg rokona jóvoltából volt megfogalmazható.4 Visszaemlékezései előszavának VI. oldalán a következőket jegyezte fel: “… ő, mint gyermekkorától katonának nevelt egyén…”5 A korán kezdett katonai pályát erősíti meg maga Lázár Vilmos aradi fogságában írt naplójában. Lázár ezredes – a IX. és a X. hadtest maradványaival – 1849. augusztus 19-én tette le a fegyvert a császári csapatok előtt Szákulnál. Másnap innen kísérte Reindl hadnagy őt Lugosra, illetőleg Temesvárra, majd Aradra. Temesvárra való érkezését és az ott eltöltött idejét a következőképp hagyat ránk az immár hadifogoly Lázár Vilmos: “… Itt, ahol mint tanuló a gondtalan ifjúság napjait élveztem, ahol minden talpalatnyi hely tanulóéveim egy-egy ártatlan eseményére emlékeztetett, itt mint fogoly vonultam be! Már az iszonyúan összelövöldözött vár látása is komor hangulatba ejtett, de mennyire kellett ennek fokozódnia, midőn börtönömül az új vármegyeházát jelölték ki, ahol egykor mint életvidor tanuló, egy télen át szálláson voltam a várnagynál…”6

Ha Matolay Etele visszaemlékezéséből idézett részletet vesszük kiindulási alapul, akkor Lázár Vilmost 7 éves korában adták be szülei a Temesváron állomásozó 61. sorgyalogezred nevelőiskolájába. E tény feltételezi, hogy az édesapa ugyancsak ebben a sorgyalogezredben teljesíthetett szolgálatot. Az akkori szokás szerint a sorgyalogezredek maguk gondoskodtak a tiszti utánpótlásról, és elsősorban volt (vagy éppen szolgáló) tisztjeik gyermekeit vették fel nevelőiskolájukba. A nevelőiskolai tanulmányokat rendszerint 16-17 éves korukra fejezték be a tanulók, és kadétként (hadfiként) kezdték meg szolgálatukat az ezredben.

Ha Lázár Vilmos naplójának idézett részletét választjuk kiindulásként, akkor kezdhette iskolai tanulmányait a nagybecskereki két- vagy háromtanítós elemi iskolában, folytathatta a kegyesrendiek gimnáziumában, főgimnáziumában. De folytathatta tanulmányait a temesvári főgimnáziumban is, amely akkoriban híresebb volt a nagybecskerekinél! A vértanú ezredes naplórészlete szerint éveket töltött Temesváron! A főgimnáziumi tanulmányok befejezését követően jelentkezhetett a 61. sorgyalogezredbe, ugyanis az ezredparancsnoknak jogában állt tehetséges, ambiciózus, a tiszti pálya iránt fogékony, jó testi felépítésű, művelt, kellő iskolai végzettségű fiatalt felvenni hadapródi beosztásba, annak ellenére, hogy nem végzett az ezred nevelőiskolájában.

Az azonban bizonyos, hogy Lázár Vilmos kadét (hadapród, hadfi) 1832. október 16-án megkezdte szolgálatát a 61. sorgyalogezredben, amelynek állomáshelye (helyőrsége) Temesvár volt.

Ebben az ezredben szolgált két nap híján négy évig. A vonatkozó okmányok szerint 1936. október 15-én foglalta el új szolgálati helyét a 34. sorgyalogezred III. zászlóaljában, amelynek helyőrsége Eger volt.

Mi motiválhatta Lázár Vilmos kadét áthelyezési kérelmét?

Lázár Vilmos négy évi szolgálat után is az eredeti rangfokozatát “viselte”, tehát nem léptették elő tisztté. Ennek oka az lehetett, hogy ezredében nem üresedett meg tiszti hely, az előtte soroltak nem kaptak tiszti rangot. Úgy tűnhetett a fiatal tiszthelyettes Lázár Vilmos számára, hogy az ezredben “nincs jövője”, legalábbis belátható időn belül. A 34. sorgyalogezrede III. zászlóalja akkoriban Temes, illetőleg Bács-Bodrog vármegye déli részén látott el határőrizeti szolgálatot, s miután a zászlóaljban tiszti hely éppen üresedett, s a zászlóalj parancsnoka meggyőződhetett a jelentkező alparancsnoki kvalitásairól, felterjesztésére az ezred parancsnoka felvette Lázár Vilmost második fizetési fokozatú hadnagyként (mai értelemben: alhadnagyként) a zászlóaljba!

Búcsú a császári seregtõl

1849. augusztus 28-i (első) kihallgatásának napján a következőket jelentette ki Lázár Vilmos: “… 1843-ig a 34. Porosz herceg gyalogezredben szolgáltam, utoljára második fizetési fokozatú hadnagyként, tiszti jellegem megtartása nélkül kiléptem…”7 E tette az alig 28 éves fiatalembertől meglehetősen radikális megoldása lehetett valamilyen, élete eme szakaszán bekövetkezett ellentmondásnak.

Miért mondhatott le Lázár Vilmos tiszti rangjáról, amelyhez oly nehezen jutott hozzá? – Komoly motívum lehetett e döntésben az is, hogy 11 évi szolgálat után is “csak” második fokozatú hadnagy maradt. Motiválhatta elhatározása radikális jellegében az is, hogy – hasonlóan zászlóaljbeli társához, Knezić Károlyhoz – “elege lett” a galíciai lengyel nemességnek parasztjaik elégedetlenségét megtorló cselekedeteiből. Elképzelhető az is, hogy a jól és sokoldalúan képzett fiatal tiszt polgári jellegű ajánlatokat kapott, amelyek biztosabb anyagi jövőt ígértek számára.

Ha a kutató a következő, az 1844. év eseményeit elemzi, akkor rálelhet Lázár Vilmos döntésének valósabb, bizonyosabb motívumára. Ebben az évben vette el feleségül báró Reviczky Máriát, aki Halasy József Zemplén vármegyei földbirtokos özvegye volt, és akinek a férje 1843-ban hunyt el. Lázár Vilmos és Halasyné báró Reviczky Mária ismeretsége korábbi keletű lehetett. A 34. sorgyalogezred központja Kassa volt, de zászlóaljai és azok századai az Osztrák Császárság különböző tartományaiban teljesítettek szolgálatot. Ezért – meghatározott időközönként, de rendszeresen – az ezred alárendelt alakulatait, illetőleg tisztjeit összevonták Kassán, vagy a környező vármegyék nagyobb helységeiben, amely helyeken számukra “eligazításokat” tartottak új rendelkezésekről, parancsokról, szolgálati, harcászati, stb. szabályzatokról, leginkább azok változásairól. Ezek az összevonások sajátos eseményeket jelentettek az adott helységek és lakosainak életében is. Ilyen alkalmakkor megszaporodott pl. a bálok száma, s a fiatal, egyáltalán az ezred tisztjei gyakran kaptak meghívást tehetős nemesi, birtokos, tisztes polgári és értelmiségi (honorácior) családokhoz, hiszen a tisztek igen tájékozottak lehettek a birodalom – főleg – katonai helyzetéről, gazdasági viszonyairól, stb…, de az ilyen alkalmak jó lehetőségei voltak a helybeli családok “eladó leányai” és a fiatal tisztek megismerkedésének, amelyek következményei házasságkötések is lehettek. Igen nagy a valószínűsége annak, hogy Lázár Vilmos és Halasyné báró Reviczky Mária ismeretsége ilyen összevonás eredménye lehetett. (Ne feledjük, hogy Mária asszony korának egyik legszebbje volt, s Lázár Vilmos is a szemrevalóbb férfiak közé sorolhatta magát.)

Reviczky Mária 1844-ben 32 éves volt, három évvel idősebb Lázár Vilmosnál és három (Halasy Józseftől való) kiskorú gyermek édesanyja. A rámaradt birtok és a három gyermek jövője arra késztette Reviczky Máriát, hogy – meg sem várva a gyászév leteltét – hozzámenjen az imádott férfihez. Így lett a kilépett hadnagyból Zemplén vármegyei földbirtokos, pontosabban gazdálkodó. (A házasság legendás szerelem gyümölcse és egyben forrása is volt. Mária asszony a későbbi honvédtiszt férjét mindenüvé elkísérte gyermekeivel együtt, akiket Lázár Vilmos sajátjaként szeretett!)

 

A fõpénztárnok

Az 1832-1836. évi országgyűlés történelmi jelentőségű törvényt alkotott a pesti híd megépítéséről és a hídpénz-kötelezettségről, kiterjesztve azt a nemességre is. Ugyanez az országgyűlés 1836 februárjában megvitatta és törvénybe iktatta a kisajátítási jogot, amit alkalmaztak a vasút építésére is. Ez volt a híres XXV. törvénycikk!

Az uralkodó, V. Ferdinánd császár és magyar király (1836-1848) 1838. június 18-án megerősítette az Ausztriára kedvező vasútengedélyezési szabályzatot, amit megküldetett a bécsi kancelláriának, amely pedig továbbította a budai helytartótanácsnak, a XXV. törvénycikkel együtt. A helytartótanács csak 1844. január 24-én hagyta jóvá a Magyar Központi Vasút alapszabályzatát, illetőleg március 4-én adott oklevelet (privilégiumot) a magyar nemessé lett szitnyai Ullmann Móric által vezetett tőkéscsoportnak, s március 13-án szerződést kötött a csoport igazgatóságával a Pesttől Pozsonyig, az országhatárig, a Pesttől Debrecenig építendő fővonalakra, az ezekből Komáromig, Aradig, Nagyváradig és Rakamazig kiágazó oldalpályák megépítésére.8

1845 végére kiderült, hogy az első magyar tőkés vállalkozás “pénzügyi rendetlenségeket” 9 halmozott fel. Magyarán: panamára derült fény! A helytartótanács a rendetlenségek kivizsgálását rendelte el, amelynek vezetésére gróf Zichy Ferencet kérte fel, akit a vállalkozás igazgatótanácsának vezetésére is felkért. A vizsgálat személyi konzekvenciákkal is járt. Ugyan az igazgatótanács tagjainak zömét újraválasztották, de új főpénztárost neveztek ki.

Az események menete azt igazolja, hogy Lázár Vilmos nagy gazdasági, ebben pénzügyi és piaci felkészültséggel vezette az egykori Halasy-birtok gazdálkodását, mert tevékenységének jó híre messze vidékeken ismertté vált. Személyére gróf Andrássy Gyula hívta fel Zichy Ferenc gróf figyelmét, s eredményes tárgyalás után Lázár Vilmost – az igazgatótanács hozzájárulásával – kinevezte a Középponti Magyar Vasút főpénztárosává, amely tisztet 1847 elején el is foglalt!

Sajnos, Lázár Vilmos főpénztárnoki tevékenységének bizonyító okmányai az itthoni szakarchívumban nem találhatók. Azt viszont tudjuk, hogy főtisztviselői hivatala alatt pénzügyi rendetlenségek nem fordultak elő a Központi Magyar Vasútnál.10

Hivatalából következően Lázár Vilmos Pesten és Pozsonyban is tartott fenn lakást. Matolay Etele egy igen érdekes eseményt is megörökített Pozsonyban, amely oly igen jellemző volt Lázár Vilmos életfilozófiájára. 1847 tavaszán, az utolsó rendi országgyűlés vége felé, húsvét vasárnapján zsidóellenes megmozdulás volt Pozsonyban. A tüntetők kirámolták a zsidók üzleteit, szétrombolták berendezéseiket, s az árukat kiszórták az utcákra. Ezt a pogromot a 2. (Sándor) sorgyalogezred katonái és a megyei követek írnokai még szétoszlatták. Azonban húsvét másnapján a zsidóellenes randalírozók megtámadták a zsidó városrészt. Az országgyűlés háza felé vezető utca egyik emeletes házának ablakából lövés dörrent, mire egy “… napszámosforma ember halva rogyott össze…” A város katonai parancsnoka Lamberg gróf volt. “… Lamberget éppen a városházánál találtuk, Lázár Vilmost – aki katonás viseletével figyelmét már magára vonta – mellette. Ez utóbbinak azonnal elmondám ez esetet. S ő magával hívott ismét Lamberghez, és neki is elmondtuk azt. Lázár igyekezett őt nagyobb erélyre buzdítani, de nem sikerült…” Lamberg inkább visszavonta a gyalogságot és a Wollmoden-lovasságot, és másnap reggel átadta a parancsnokságot Madarassy nyugalmazott gyalogsági őrnagynak.11

A mélyen vallásos Lázár Vilmos számára elfogadhatatlan volt, hogy valakiket is vallásuk miatt üldözzenek, szorgos munkával szerzett tulajdonukat elprédálják. Ezt hozta magával a sokvallású, soknemzetiségű szülőföldjéről!

Lázár Vilmos főpénztárnoksága alatt az első magyar vasúti tőkésvállalkozás 1847. szeptember 1-én átadta a Pest-Szolnok, 1848. augusztus 20-án pedig a Pozsony-Marchegg közötti vonalszakaszokat!

A függetlenségi harc katonája

A magyar hadügyminisztérium tiszti rangjegyzékei adnak arra pontos választ, hogy Lázár Vilmos hogyan és mikor lett a honvédsereg katonája, pontosabban: tisztje! Önként jelentkezett és 1848. október 16-i hatállyal nevezték ki a győri 39. hadrendi számú honvédzászlóaljhoz főhadnagyi ranggal. (A kinevezési okmány október 19-i keletű,) 12Egy hónap múltán: 1848. november 13-i kelettel (de november 1-ig való visszamenőleges hatállyal lépett elő századossá.). A tiszti rangjegyzék ugyanezen helyén található bejegyzés szerint, három hónap múlva őrnagyként helyezték át az I. utászezredhez. 13 Ezzel egyike volt azoknak, akik részt vettek a honvédsereg műszaki szolgálatának (szakcsapatainak) létrehozásában, megszervezésében!

1849 januárjának első napjaiban a honvédsereg alakulatai kiürítették a két fővárost, ahová 5-én a császári csapatok bevonultak. A honvédség csapatai parancsot kaptak a Közép-Tisza térségében történő gyülekezésre. E térségben érte a honvédsereget jelentősebb átszervezés, amelynek következtében Lázár Vilmos Répásy Mihály tábornok hadosztályának, majd hadtestének segédtisztje (vezérkari tisztje) lett.

Ebből az időszakból érdemes Lázár Vilmos fogságában írt naplójából két részletet megidézni, mert mindkettő nagyszerű jellemzője egyéniségének, erkölcsi habitusának. A kápolnai csatavesztés után a tábornokok Dembiński altábornagy, fővezér leváltását követelték, ami be is következett, mégpedig Tiszafüreden. “… Estveli nyolc óra tájban Görgey Bayer ezredessel Répásyhoz jött. Rövid idő múlva Bayer Répásy jelenlétében felszólított, hogy kísérjem. Belépünk Dembiński szobájába, aki velünk volt szállva a Bernát háznál. Bayer egy rendeletet nyújtott át. Dembiński elolvassa, felugrik és kiáltja: A hadsereget elvehetik, de könyveimet soha; én csak az elnöknek vagyok felelős! Bayer nevetséges pátosszal felelt: Uram, én katona vagyok, és elöljáróimnak engedelmeskedem. Még egyszer felszólítom Önt, hogy nekem a kívántakat adja ki. Elámultam. Dembiński kardjáért szalad, a mellékszobából három segéd rohan ki, kardjaikat menet közben kötve fel, Löwinger (vezérkari tiszt) hóna alatt tartja a jegyzőkönyvet, és esküszik, hogy csak holttestén át vehetik azt el tőle. Dembiński egyik kezében kardját, másikban egy jegyzőkönyvet tartván, dühös mozdulatokkal folyvást ordítoz. Már valóban hinni kezdém, hogy kénytelen leszek vele verekedésbe keveredni, amelynek előttem oka ösmeretlen volt, és amelyben hirtelenében nem tudtam volna kit üssek, kit védjek? Én azonban összetett karokkal nyugodtan állottam s Bayerrel kimentem a szobából…”14

Miután Kossuth Lajos megerősítette Répásy Mihály tábornokot lovassági főfelügyelői beosztásában, az – segédtisztjével: Lázár Vilmossal Debrecenbe ment (feltehetően március 19-én). Debreceni tapasztalatainak egyikét így hagyta ránk: “… kénytelen voltam tapasztalni, mint gerjesztett Dembiński mindenkiben maga iránt szánakozást, s mint izgatott Görgey ellen. Ez véleményem szerint nemtelen fegyver volt, és nekem ez az ember nem tudott tetszeni…”15

(Folytatjuk)

 

A képek jegyzéke

  1. Lázár Vilmos mellképe a művész és a kiadó nevével.
  2. Nyílt rendelet (parancs) Csízik Ferenc és Krémer József hadnagyoknak. Lázár Vilmos azért indította útba a két tisztet, hogy valós információi legyenek e napok eseményeiről. Egyikük sem teljesítette feladatát, mert a császári csapatok előőrsének fogságába estek. A rendelet szövegét valószínűsíthetően Matolay Etele vezérkari tiszt fogalmazta. Láthatóan még a fogalmazó nem ismerte a kettős mássalhangzó helyesírását (József), és Lázár Vilmos is rangját nagy kezdőbetűvel írta (az osztrák-német helyesírás követelménye szerint).

Kovács Zsuzsanna

Egri borok szerves komponenseinek

analitikai vizsgálata

A szőlőbor az ember egyik legnagyobb hagyománnyal rendelkező itala: története nagyjából egyidős az emberi kultúrával. A borok minősítésének is megvan a több évezredes múltra visszatekintő, jól bevált módszere: az emberi ízlelés. “Szentségtörő” módon most nem erről, hanem a műszeres analitikai vizsgálatok eredményeiről szeretnék beszámolni.

Napjainkban az emberi fogyasztásra szánt termékek analitikája különös tekintettel a környezet- és egészségvédelmi vonatkozásokra világszerte különös jelentőséggel bír, ez alól a bor sem kivétel. Számos országban ma már szinte lehetetlen bort eladni korszerű, műszeres analitikai eljárással végzett vizsgálat alapján kiállított minőségi bizonyítvány nélkül.

Ez a szőlőből fermentációval készített, alacsony alkohol-tartalmú ital, melynek hozzáértő fogyasztói illatának, ízének, látványának harmóniáját élvezik, a vegyész számára ezen túlmenően igen bonyolult rendszer: számtalan szerves és szervetlen vegyület vizes-alkoholos elegye. A borban levő komponensek minőségi és mennyiségi viszonyainak ismerete igen fontos információkat hordoz a borász szakember számára, nem csupán a bor minőségére vonatkozólag, de lényegében annak készítéséről, kezeléséről is sokat elárul számára.

A bor kémiai összetétele

metil-alkohol 2,3- butilénglikol

etil-alkohol mezo-izonit

magasabb rendű alkoholok mannit

glicerin szorbit

hexózok

pentózok

L-borkősav

L-almasav

citromsav

borostyánkősav

tejsav

ecetsav

egyéb szerves savak

 

nem tannin fenolok: - nem flavonoid fenolok

tannin fenolok

aldehidek és ketonok

acetálok

észterek

laktonok, oxigén-tartalmú heterociklusok

terpének és oxigénszármazékaik

amidok

aminosavak

biogén aminok

polipeptidek

fehérjék

B1, B2, B6, B12, H, P

Cl-, SO42-, PO43-, stb., K+, Na+, Ca2+, Fe2+, stb.

 

Vizsgálataink főként az aromaanyagokra, valamint a fenolos vegyületekre irányultak.

Az aromakomponensek közül a leginkább említésre méltó mennyiségben az alkoholok fordulnak elő, melyek az etanolhoz hasonló mechanizmus szerint keletkeznek, de az íz szempontjából mégis az észterek bírnak nagyobb jelentőséggel. Ezek többsége fermentáció során keletkezik.

A bor egyik legfontosabb alkotórésze az alkohol. A szerves vegyületeknek, köztük a jellegzetes borillatot adó észtereknek, aldehideknek, stb. kiváló oldószere. További fontos tulajdonsága, hogy a legtöbb káros mikroorganizmus ellen védelmet nyújt a bornak. Az alkoholos erjedés során a cukorból különböző anyagok – elsősorban alkohol – keletkeznek, a folyamat eredményeként válik a must borrá. A kereskedelmi forgalomban levő borok alkoholtartalma 7,5-16 % (v/v) között van. Az alkoholtartalom erősen függ az évjárattól, mivel a szőlő cukorképződését jelentősen befolyásolja az időjárás (átlagos középhőmérséklet, csapadékmennyiség).

Magasabb rendű alkoholok.

Az alkoholos erjedéskor nagyobb szénatomszámú alkoholok is keletkeznek, melyeket gyűjtőnéven kozmaalkoholoknak (kozmaolajoknak) is neveznek. Mennyiségük általában néhány tized gramm literenként, de jelentősen befolyásolják az illat- és ízanyagokat. Megtalálhatók szabad állapotban és észterek formájában is. A nagyobb szénatomszámú kozmaolajok a vizsgálatok szerint a fehérje bomlástermékeiből, aminosavakból keletkeznek. Legnagyobb részét a 3-metil-1-butanol (izo-amil-alkohol) teszi ki (110-350 mg/l). Ezenkívül 2-metil-1-propanol (izo-butil-alkohol), 2-metil-1-butanol (optikailag aktív amilalkohol) található még jellemzően a borban.

Másodlagos illatanyagok:

Azok az illat- és zamatanyagok, melyek az erjedés során és az erjedés utáni időszakban, valamint a bor tárolása során keletkeznek. Ezen vegyületeket kémiailag csoportosítva: észtereket, aldehideket, és acetálokat találhatunk köztük.

A flavonoidok elnevezés egy vegyületcsoportot jelöl, melynek tagjai hasonló alapvázzal rendelkeznek (flavon, izoflavon, stb.), melyhez különböző helyeken –OH (hidroxil-), illetve CH3O- (metoxi-) csoportok kapcsolódnak.

Ezek a vegyületek részben szabadon, részben glikozidjaik formájában (szénhidrát komponenshez kapcsolódva) fordulnak elő a különböző növényekben. A flavonoidok főként a gyümölcsök héjában, magjában, vagy pl. a szőlő kocsányában találhatók meg.

Eddig mintegy 250 flavonoidot sikerült izolálni, szerkezetüket felderíteni, és ezt szintézissel is igazolni.

Ezen vegyületek jelentős része farmakológiai hatással rendelkezik, s közülük számosat a gyógyászatban is alkalmaznak.

Farmakológiai hatásuk a vér- és hajszálerek áteresztőképességének csökkentésében nyilvánul meg, ezért a gyógyászatban sikeresen alkalmazzák a kapillár vezérléssel kapcsolatos betegségek (retina- és vesevérzések, stb.) gyógyításában is.

A fent ismertetett anyagokkal kémiailag rokon vegyület-csoportot alkotnak az antocianidinek, illetve ezek glikozidjai, az antociánok.

Az antocianidinek alapváza a flavilium-kation:

Az antociánok a növényvilágban igen elterjedt kék, ibolyaszínű, vagy vörös festékanyagok csoportja, amelyek a virágokban, gyümölcsökben, olykor a levelekben az adott növényre jellemző színeződést előidézik. Megfigyelték, hogy színük a kémhatástól függően változik. Pl. a vörös rózsa és a búzavirág színe ugyanattól a festéktől (cianin) származik.

Az antocianinok főként a gyümölcsök héja alatti 3-4 sejtsorban találhatók meg.

A gyümölcsök, termések érése, illetve a növény fejlődése során a flavonoidok mennyiségi és minőségi összetétele változik.

A növényekben előforduló nem flavonoid típusú polifenolok közül kiemelkedő jelentőséggel bír a transz rezveratrol (3,5,4’ trihidroxi-stilbén):

A rezveratrol tartalmú növényekben ezen vegyület főként a héjban, illetve a magban található meg.

A kutatási eredmények megállapítása szerint a rezveratrol élettani hatása kettős: mint növényi védőanyag igen fontos szerepet tölt be a patogén kórokozókkal (gombás fertőzések) szembeni természetes védekező mechanizmusban (növényi immunanyag), ugyanakkor hangsúlyozzák kedvező gyógyszertani hatását is, amely a szív- és érrendszeri betegségek elleni védőhatásban nyilvánul meg.

Ismeretesek orvos-biológiai vizsgálatok, melyek igazolták, hogy a boroknak - mértékletes fogyasztás esetén – antioxidáns és érfalvédő (tehát a kapilláris rezisztenciát fokozó) hatásuk van, sőt határozott szerepet tulajdonítanak ezeknek az infarktus megelőzésében is. A flavonoidok érfalvédő hatása elsősorban a szegedi iskola (Szent-Györgyi, valamint Gábor Miklós és munkatársaik) kutatásai nyomán bizonyított.

Elsősorban a vörösborokban antocianinokat, illetve ezek glükozidjait, az antocianidineket azonosították.

A borokban levő aromakomponensek minőségi és mennyiségi viszonyait befolyásoló legfontosabb tényezők a termőhely, a szőlő fajtája és érettsége, a szőlőültetvény kora, a szőlőművelés módja, évjárat (mikroklimatikus viszonyok), a szüret időpontja, a bor előállításának technológiája, erjesztési, tárolási és érlelési körülmények.

Munkánk során főként arra kerestünk választ, hogy a bor kémiai összetételét a fent említett anyagok vonatkozásában hogyan befolyásolja a borvidék, a termőhely, az évjárat, valamint a borszőlő, illetve a belőle készült bor fajtája.

Vizsgált mintáink főként egri borok voltak, illetve az illékony komponensek tekintetében ezeket a megfelelő jellegű és azonos évjáratú tokaji borokhoz viszonyítottuk.

Az Egri borvidék a Bükk-hegység délnyugati oldalán húzódó dombvonulatokon terül el, mintegy 4000 ha területen. Éghajlatára jellemző, hogy viszonylag későn tavaszodik, száraz jellegű. Talaja változatos, legjellemzőbbek a riolittufán kialakult, mészben szegény, agyagbemosódásos barna erdőtalajok.

A Tokaji borvidék a tokaji-zempléni hegyvonulat agroökológiai körzetében terül el. Éghajlata kontinentális jellegű, az ősz hosszú, enyhe, napfényes, párás, kissé csapadékos. Talaja nagyon változatos: Tokaj környékén löszös, vulkanikus eredetű kőzetek törmelékeivel keveredik. Ezek a legerősebb borjelleg-képző talajok.

Az aromakomponensekre vonatkozó vizsgálatainkat főként gázkromatográfiás módszerrel végeztük, mivel ezen vegyületek illékonyak. A bormintákat folyadék-folyadék, illetve szilárd- folyadék extrakcióval készítettük elő, melynek elsődleges célja az volt, hogy a mintákat “megszabadítsuk” azoktól az anyagoktól, amelyek zavarhatják az adott vizsgálatot, vagy károsíthatják a készüléket, másrészt a vizsgálandó komponensre nézve az alkalmazott módszernek megfelelő mértékben megnöveljük a koncentrációt.

Eredményeink azt mutatják, hogy egy adott borvidékről származó, azonos évjáratú és fajtájú borokban nem mutatható ki jelentős különbség az aroma-összetétel tekintetében.

Az egyes komponensek mennyiségi eltérései feltételezhetően az adott területen, a vegetációs idő alatt mérhető csapadék mennyiségének, a napsütéses órák számának, ezzel összefüggésben az átlagos hőmérsékletnek a különbségéből adódhatnak.

Ugyanakkor tokaji és egri borokat összehasonlítva azt állapíthatjuk meg, hogy mind a komponensek számát, mind mennyiségét tekintve jól definiálható különbség mutatkozik az aroma-összetételben.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az azonos típusú szőlőből készült borok aroma-összetétele nagy mértékben függ a klimatikus viszonyoktól, melyek viszont jellemzőek az adott borvidékre.

A “verseny” azonban nem dönthető el egyértelműen, hiszen a “részeredmények” egy-egy vegyületfajta esetében jelentősen eltérnek az egyik, illetve a másik borvidék borainak javára.

A tudományos analitikai vizsgálatok tehát sok információt elárulnak a borokról, melyeknek a minőségbiztosításban, az eredetvédelemben elvitathatatlanul fontos szerepük van, ám szerencsére korántsem tekinthető elavultnak az “ősi” módszer: az ízlelés sem, hiszen, hogy melyik borra esik a választásunk, az főként egyéni ízlés kérdése.

A fenolos komponensek nem illékony, hőérzékeny vegyületek, ezért ezek vizsgálatát tömegspektrometriásan végeztük. A mintákat ezúttal is folyadék-folyadék, illetve szilárd-folyadék extrakcióval készítettük elő.

Munkánk során az egri vörösborok nem illékony, extrahálható szerves komponenseit vizsgáltuk, különös tekintettel a polifenolos vegyületekre.

Információkat kívántunk gyűjteni arra vonatkozólag, hogy a fent említett vegyülettípusokból mely anyagok találhatók meg az egri vörösborokban, illetve, hogy az évjárat, valamint a bor fajtája hogyan befolyásolja a borok fenolos jellegű vegyületeinek összetételét.

Mérési eredményeink alapján megállapítható, hogy az egri vörösborok jelentős számú és mennyiségű fenolos vegyületet tartalmaznak. Ezek főként mono-, illetve diglikozid formában találhatók meg, de számos esetben azonosítottuk az aglikonokat. Megtalálható többek között a leukoantocianidinek mono-, illetve dimer formája, amelyek polimerjei számos növény színanyagát képezik. További kutatásaink során igazolni kívánjuk ezek jelenlétét az egri vörösborokban is.

Megállapítható, hogy a polifenolok száma és mennyisége jelentősen függ a vizsgált bor évjáratától. Ugyanakkor az azonos típusú, különböző évjáratú borokban a vizsgált anyagok minőségi és mennyiségi összetétele szignifikánsan eltér.

A legtöbb polifenolt az 1995-ös Egri Bikavérben találtuk.

Megállapítható továbbá, hogy a bor polifenol összetételét jelentősen befolyásolja a szőlő és a belőle készült bor fajtája.

A vizsgált anyagok tekintetében a Bikavér bizonyult a leggazdagabbnak, míg a Medina a legkevésbé.

Egyre több helyen olvashatjuk, hogy azokban az országokban, ahol az átlagos napi borfogyasztás (főként a vörösborokra vonatkozóan) 2-3 dl, ott a szív- és érrendszeri megbetegedések következtében történő halálozás jóval alatta marad azokhoz képest, ahol nem jellemző a vörösborfogyasztás, vagy helyette más típusú alkoholtartalmú (pl. égetett szesz) italok a kedveltebbek. Ezek a nemzetközi adatok is azt sugallják, hogy a kulturált borfogyasztás nem csupán érzékszerveinknek kellemes, de egészséges is. Mérési eredményeink pedig azt igazolják, hogy az egri borok e tekintetben is megállják helyüket a nemzetközi összehasonlításban, legyünk hát büszkék rá és fogyasszuk egészséggel!

Felhasznált irodalom:

1 Kádár Gyula: Borászat, Mezőgazdasági Kiadó, Bp. 1982.

2 Katona J. – Dömötör J.: Magyar borok, borvidékek, Mezőgazdasági Kiadó, 1963.

  1. Borok könyve, (Dr. Hajós Gyöngyi szerk.) Kossuth Kiadó, 1995.
  2. Dr. Bodnár László: Az egri és a Mátraaljai történelmi borvidék, Eger, 1987.
  3. Rapp, A.: in Wine aroma substances from gas chromatographic analysis Linskens, H. F., Jackson, J.F. (editors): Wine analysis, pg.29-66, New York, 1988.
  4. Török Sándor: Borászok zsebkönyve, Mezőgazdasági Kiadó, Bp., 1978.
  5. Dr. Gazdag László: A szőlő feldolgozása és a must erjesztése, Mezőgazdasági Kiadó, Bp., 1983.
  6. Yang, X. Peppard, T.: Solid-Phase Microextraction for flavor analysis. In: J. Agric. Food Chem. 42., pg. 1925-1930, (1994)
  7. Vernin, G. Boniface, C. Metzger, J. Fraisse, D. Doan, D. and Alamercy, S.: Aromas of Syrah Wines: Identification of volatile compounds by GC-MS-Spectra data bank and classification by statistical methods. In: Frontiers of Flavor, 1988. Pg. 655-687
  8. Etievant, P. Schlich, R. Cantagrel, A. Bertrand, J.C. Bouvier: Varietal and geographic classification of French red wines in terms of major acids. In: Journal of the
  9. Gy. Vas, L. Gál, A. Dobó, K. Vékey: Determination of Volatile Aroma Compounds of Bläufrankisch Wines Extracted by Solid Phase Microextraction. In: Journal of High Resolution Chromatography (in pres).
  10. Simpson, R. F.: Aroma and compositional changes in wine oxidation, storage and ageing. In: Vitis 17, pg. 274-287, (1978.)
  11. Simpson, R.F.: Aroma composition of bottle aged wine. In: Vitis 18, pg. 148-154, (1979.)
  12. Ferreira, A. Rapp, J.F. Cacho, H. Hastrich and I. Yavas: Fast and quantitativ determination of wine flavor compounds using microextraction with freon 113. In: J. Agric Food Chem. 41, pg. 1430-1420, (1993.)
  13. Tesniére, C., Baumes, R., Bayovone, C., Flanzy, C.: Effect of stimulated alcoholic fermentation on aroma components of grape during anaerobic metabolism. In: Amer, J. Enol: Viticult., 40/3, pg. 183-188, (1989.9
  14. Erdőss, T. (Ed.): Borvizsgálati módszerek, 127-136, Bp. (1986.)
  15. Miranda – Lopez, R., Libbey, L. M. Watson, B.T., McDaniel, M.: Identification of additional odor-activate compounds in Pinot noir wines. In: Amer. J. Enol. Witicult., 43/1, pg. 90-92, (1992.)
  16. Edwards, R. Beelman, B.: Extraction and analysis of volatile compounds in white wines using amberlite xad-2 resin and capillary GC. In: J. Agric Food Chem. 38. 216-220, (1990.)
  17. K. Oszmianszki, T. Ramos and M. Bourzeix: Fractionation of Phenolic Compounds in Red Wine. Am. J. Enol. Vitic, 39. (1988.) 259-262.
  18. M. Wilkinson, J.G. Sweeny and G.A. Iacobucci: High pressure Liquid Chromatography, 132 (1977) 349-351
  19. H., S. Lee and V. Hong: Chromatographic Analysis of Antocyanins. J. Chromatography, 624 (1992) 221-234
  20. D., M. Goldberg, E. Tsang, A. Karumanchiri, E. P. Diamandis, G. Soles and E. Ng: Method To Assay Concentration of Phenolic Constituents of Biological Interest in Wines. Anal. Chem. 68 (1988) 1688-1694
  21. Y., Y. Lin, K. ,J. Ng, S. Yang: Characterization of Flavonoids by Liquid Chromatography-Tandem Mass Spectrometry. J. of Chromatography 629 (1993) 389-393

Domokos Sándor

Gondolatok a genetikai rendszerrel kapcsolatban

Amint az ember felfogóképessége tágult, mindig meglepően új képek tárultak fel, melyek a megszokott értékrenddel ütközni látszottak. A táguló fizikai világ részéről mindig kihívásnak tűnt fel minden újabb felfedezés, mely a múlt beidegzett értékrendjét fenyegette. Meglepetés volt az ókor emberének, hogy a korhadó fatönk világított sötétben és a megdörzsölt borostyánkő, mely magához rántotta a madártollat. Meglepetés volt a tavasz kivirulása a tél fagya után, melyet a termékenység istennőjének, Déméternek afeletti örömével magyaráztak, hogy lánya Perszephoné látogatóba feljött az alvilágból. Az ayamara indián az Andokban a kitörő tűzhányóban a haragvó istenség büntetését látta. A sumér földműves isteni büntetésnek vette a mindent elborító árvizet. Az észlelni kezdő ember létbizonytalanságban élt és minden természeti tüneményre megnyugtató magyarázatot keresett. Ezért minden újat és meglepőt félelemmel fogadott, mert megnyugvást jelentő hitében megzavarta. Ez az ismeretlentől való vélelem elkísérte az embert történelme során…

Mivel minden tudományos feltevés azonban csak hit, még akkor is, ha a jelenben bebizonyosodottnak látszik is, mert csak addig érvényes, amíg egy újabb elmélet a jelenségekre egyetemesebb választ képes adni. Az régi elméletben megnyugodott és azt örökérvényűnek tartó hívek ezért nagyon ellenséges érzéssel viseltetnek az új elméletekkel szemben, és ahelyett, hogy keresnék a múlt és jövő szemlélete között az áthidalást, sokszor a középkori ember félelmével és büntető megtorlással szállnak szembe a zavaró újításokkal. Nem tudják, amit Platón már kétezer évvel előttünk kijelentett, hogy “Az Idea nem pusztítható el!”

Félelemből hallgatott évekig Kopernikusz a napközpontú véleményével, és később is csak mint hóbortos elméletet merte közölni. Ezért kellett a bátran szókimondó Giordano Brunónak máglyán meghalnia. Ezért nem néztek bele a püspökök Galilei teleszkópjába, mert féltek, hogy meggyőződéses földközpontú világszemléletüket megzavarja. Féltek, hogy ha nem az ember az Univerzum központja többé, akkor minden, amiben hittek, összeomlik. Az itt bemutatott példák főleg az európai kultúrára vonatkoznak, de általában minden kultúra konzervatív és ragaszkodik meggyőződéséhez, ezért minden újítást ellenszenvvel fogad.

A táguló ismereteinkkel elindított lavinát azonban már nem lehet megállítani. Az úgynevezett felvilágosodás kora óta egymást érték az egyre képtelenebb meglepetések, amelyek az akkori kor “józan ésszel elfogadott” tételeit halomra döntötték. Az ember meghódította a levegőt annak ellenére, hogy a 16. században a Francia Akadémia tételesen kijelentette, hogy levegőnél nehezebb tárgy nem repülhet. Amikor a mágnes magához rántotta a darab vasat, megdőlt az a tétel, hogy csak közvetlen érintkezés hozhat más testet mozgásba. Megdőlt az a tétel is, hogy semmiből nem származhat élet, mikor sikerült a bacilusokat kitenyészteni, melyből a fertőtlenítés addig elhanyagolt ténye egyszerre érthető és fontos lett. Ennek ellenére Semmelweis Ignácot kinevették orvos kollégái, mikor a fertőzést okolta a nők haláláért. Megdöbbentette az emberiséget Darwin elmélete, mely a rövidlátókban azt az érzést keltette, hogy a bibliai Teremtés szimbolikus fogalma érvénytelen. Hasonló félelmet keltett Freud libidóelmélete, mely az embert nemi ösztönének bábjává tette. Megrázta az embert a Newton-féle mechanikus világképbe vetett hitében a relativitás elmélete, mely az abszolút értékeket relatív értékekké változtatta. Az ebből következő atomrobbantással a pokol erőit láttuk felszabadulni, és a klónozással a falanszter lehetőségének megvalósulása tárult elénk.

Most pedig úgy érezzük, ránkszabadult az embergyártás lehetősége a “genetikai kód” megfejtésével, mely személyiségünk emberi értékét képviselő tulajdonságunktól, szabadságunktól foszt meg. Mikor a fizikaprofesszorom az ötvenes években azt jósolta az atommal kapcsolatban, hogy nem lesz több háború a Földön, mert minden háború az energia megszerzéséért folyt, de amit a korlátlan atomenergia szükségtelenné tesz. Ez a jóslat éppenúgy nem vált be, mint ahogy a DDT rovarirtó nem szüntette meg a tífuszt vagy az inzulin a cukorbetegséget, vagy az antibiotikumok a tuberkulózist. A teremtés folytonosan fejlődő küzdelmében csak fegyverszüneti periódusok vannak, de nincsen végleges béke. Az élet dinamikája ezt nem engedi meg. Senki se remélje azt, hogy az atomszenny eddig megoldatlan problémáját, a DDT a rovarok mellett az énekesmadarak kiirtását és a baktériumoknak és vírusoknak az antibiotikumoknak egyre jobban ellenálló változatát, úgy a gének hárombilliós variációjával a genetikai kód is magában rejti a még előre nem látott fejleményeket és az emberi beavatkozás következményeit. Mert minden megfejtett kérdés legalább két másik új kérdést vet a felszínre.

Mi lenne, ha ma egy a Nílus áradásában hívő hatezer ével előttünk élt ősünk feltámadna? Mit érezne, mikor szembesítenénk azzal a ténnyel, hogy a Föld gömbölyű és az ember körülrepülheti azt? Hogy láthatatlan messzeségből tudunk egymással beszélni. Az ember ma arra is képes, hogy képeket vetítsen a föld másik felére, és hogy az ember járt már a Holdon. Elmondanánk neki, de úgysem hinné el, hogy azonos sejtekből egy új birkát teremtettünk. Mi lenne egy ilyen találkozás következménye? A szerencsétlen reszketve borulna le előttünk és nem hinné el, hogy mi az ő egyenes leszármazottai vagyunk.

Mi szintén félelemmel vegyes csodálattal állunk azon sarkalatos újításokkal szemben, mely világképünket drasztikus módosítására és új szempontok elfogadására kényszeríti. Emberi gőgünk egyrészt oda fejlődött, hogy a természetfeletti részlet diadalainkat mindentudásunknak tulajdonítjuk és elhisszük magunkról, hogy minden megoldható a tudással. Másrészt, mivel a tudás rengeteg katasztrófa lehetőségét rejti magában, sokan félelemmel vegyes bizalmatlansággal szembefordulhatnak azzal, ami új. A napközpontú világkép elfogadásakor sokan úgy érezték, hogy hitük alapja ingott meg. A létküzdelemre alapított darwini kifejlődése a fajoknak a teremtés misztériumát látszatra megingatta. De mi történt? A bolygók mozgásának Newton-féle egyszerű leírása ma már nem elégséges egy görbült térrel és feketelyukakkal népesített univerzum leírására. De éppen ebben a bonyolultabb univerzumban vesztette el a determináltság az addig biztosnak vélt jelentőségét. Ez az új univerzum egyre jobban alátámasztva a természet szabadsága felé irányuló fejlődését, melynek földi csúcsa az emberi személyiség. A huszadik század elején híresé lett a Rutherford-féle atommodell, mely az atommag körül keringő neutronokkal egy mikroszkopikus párhuzamot mutatott a makrokozmosszal, és az anyag teljesen determinálható jellegét ígérte. Azóta több mint száz atomalatti (subatomic) részecske egyre jobban kifejezi a meghatározhatatlan, tehát szabad jellegét az anyagi világnak is. .. Hasonló módon a genetikai kód megfejtése egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezzel az ember egy csapásra a genetikai tervrajz alapján működő automatává egyszerűsödött volna, mely szabad akaratától megfosztott gép sem jót, sem rosszat nem képes elkövetni. A géppé való leegyszerűsítéstől való félelem alaptalan, mert a komplexitás mindig a szabadabb és nem a kötöttebb létformáknak kedvez. Mindig igazabb és igazabb lesz az az állítás, hogy tudásunk kiszélesedésével egyre jobban felismerjük, hogy milyen keveset tudunk. Ezzel egyidejűleg növekszik csodálatunk azon VÉGTELEN ALKOTÓ iránt, aki mindezek mögött ott áll mint a végső értelem misztériuma. Az emberi fizikai ismerete ugyanis neutrális. Annak értékét csak annak az ember általi morális, vagy immorális alkalmazása adja meg. Az atom se nem jó, se nem rossz. Attól függően, hogy milyen mértékben használjuk fel a mennyiségi jólétünk érdekében, figyelmen kívül hagyva annak szennyező káros tulajdonságát, az atom lehet áldás és átok egyaránt. Hasonló módon a genetikai kód attól függően, hogy önpusztító vagy gyógyító potenciálját szabadítjuk fel, lehet jó vagy rossz. De ezt az elhatározást nem a felelőtlen automata, hanem a tetteiért felelős emberi személy fogja meghozni.

 

Zimányi Árpád

Legfrissebb idegenszerûségeinkbõl

Ha napjaink nyelvállapotáról kívánunk szólni, sokan először az idegenszerűségek áradatára gondolnak. A leglátványosabb kétségkívül az angol nyelv szókincsünkre tett hatása, erről mindnyájan rendelkezünk közvetlen és bőséges tapasztalatokkal.

Életünk legkülönfélébb területein tűnnek föl a jövevények, így a szaknyelvekben, gondoljunk a műszaki élet és a számítástechnika olykor nélkülözhető, olykor nélkülözhetetlen szakszavaira a discmantől a fájlig. Folytathatjuk a sort a kereskedelemmel. Hamar megtanultuk: “light” tej, - pedig századok óta soványnak mondta a magyar ember. S ma már nem is boltba járunk! Számolatlan áll országszerte a sok-sok shop, szupermarket, center, plaza, store, és legújabban már a mall is! A névadást is befolyásolja a “globalizmusnak” szakszerűsített idegenmajmolás: néhány év múlva felnőnek a Szamanták, Dzsesszikák, Dzseniferek és Dominikok. Ha pedig az intézménynevekre kíváncsi valaki, elég, ha kiveszi postaládájából az esedékes ingyen hirdetési újságot. A boltok, vállalkozások nevének elsöprő többsége tartalmaz idegenszerűségeket, sokszor nemzetközi vegyesfelvágott formájában, egyazon névbe szerkesztve angol, német és magyar elemeket (Locsmándi Friss Juice Hungary Kft).

Most azonban mégsem ezekről a nyilvánvaló anglicizmusokról szólunk, hanem az angol hatás rejtett formájáról. Érdekes jelenség ez. A gyanútlan szemlélő látja, hogy az idegenszerűségek körében kettős hatás érvényesül: egyfelől a már eddig ecsetelt angol vonulat, másfelől a klasszikus műveltség újraéledése. Ez utóbbival kell csínján bánnunk! Meglepő, de ma már nem minden latinizmus nevezhető eredeti latinizmusnak. Nemcsak új szavak érkeznek nyelvünkbe, hanem – angol-amerikai hatás eredményeképpen – korábbi latinizmusok megújulását vagy átalakulását is tapasztaljuk, s mindemellett immár több nyelvtani változás csírája is kimutatható.

Tudvalevőleg az angol nyelv szókincsében számottevő latin elem található. Közülük egyre több kerül át a magyarba, részint fordítások útján, részint az angol nyelvtudás terjedése miatt. Nem is lenne nagy baj, ha korábbról már ismert latinizmusok puszta felújításáról lenne szó (kérdés, persze, hogy szükségesek-e), de több esetben értelmezési zavarok társulnak hozzájuk.

Főleg a külpolitikai tudósítások nyelvében találkozunk a formális, formálisan sajátos használatával: a Szenátus formálisan elfogadta Clinton javaslatát; formálisan támogatják a törvényjavaslatot; az ENSZ formálisan megszavazta a határozatot. A magyarban a formálisan jelentése: formailag, forma szerint, alakilag. Igen ám, de ki nem mondottan hozzáértődik egy sajátos jelentéstartalom, amelyet az idegen szavak szótára már kimondva is tartalmaz: a látszat kedvéért, látszatra. A fenti mondatokat úgy is értelmezhetjük, hogy formailag ugyan elfogadták a javaslatot, mégis komoly ellenvetések voltak vele szemben, és csak a rend kedvéért szavazták meg. Pedig a hírek megfogalmazói egyáltalán nem erre gondoltak. Mivel a legtöbbször hírügynökségi jelentések magyar fordításában találkozunk vele, bizonyára angol tükörfordításról van szó. Ám az angol formally pontos megfelelője: hivatalosan. Ezt az utóbbi jelentést még nem tartalmazza az Idegen szavak és kifejezések kéziszótárának legújabb és legbővebb kiadása sem. A félreértések elkerülése végett tehát továbbra is célszerű különbséget tenni a formálisan és hivatalosan között. Az utóbbival már egészen más a fenti mondatok értelme, rejtett jelentése: ha hivatalosan is elfogadták Clinton javaslatát, akkor ez azt feltételezi, hogy már korábban is támogatták, és számottevő ellenvetések nem is voltak.

De maradjunk a témánál, pontosabban a formális ellentéténél. Az utóbbi években többször előfordult, hogy informális kormányülést tartottak, például a Dunakanyarban, a Balatonnál, vagy pedig politikusok informális találkozókat bonyolítottak le. A szóhasználat teljesen rendben van – kötetlen, nem hivatalos -, ám e sorok szerzője alaposan meglepődött, amikor észrevette, hogy sokan nincsenek tisztában az idegen szó jelentésével. Egy főiskolások közötti felmérésből kiderült, hogy a holnap diplomásainak közel fele vagy nem értette, vagy félreértette az informális melléknevet. Sokan az információval hozták összefüggésbe, és úgy gondolták: információs, informatív kormányülésről van szó, amelyen tájékoztatják egymást a kormánytagok. Ez a félreértés jelzi, hogy mégiscsak jobb megmaradni az egyértelmű magyar megfelelőnél, főleg a nagyközönségnek szánt anyagokban.

Az 1999-es esztendő szomorú eseményei miatt többször hallhattuk a következő szókapcsolatokat: humanitárius segítség, humanitárius akciók, humanitárius katasztrófa. A latinból átvett humanitárius jelentése nyelvünkben: emberbaráti, így tehát semmi baj nincs az első két szókapcsolattal. Nem így a harmadikkal. A humanitárius katasztrófa angolból átvett kifejezés, ám az angol humanitarian többjelentésű szó: nemcsak “emberbaráti”, hanem “emberrel, emberiséggel kapcsolatos”. A két nyelv tehát nem azonos módon használja ezt a melléknevet, így a humanitarian catastrophe magyarul: emberi katasztrófa emberek katasztrófája, a lakosság katasztrófája. A szövegösszefüggés miatt a jelző akár el is hagyható: a mozambiki áradás kapcsán nem fontos emberi katasztrófát emlegetni, ha pusztán katasztrófáról beszélünk, akkor is tudjuk, hogy a természeti csapás az embereket, a lakosságot sújtja.

Még újabb nyelvi jelenség, hogy a tiszai ciánszennyezés kapcsán sokszor nyilatkoznak az illetékesek a monitoring rendszer kiépítésének fontosságáról, a folyamatosan végzendő monitoring tevékenységről és a monitoring feladatokról. Megfigyelő-rendszerről, figyelőszolgálatról, ellenőrzésről van szó, vagy ha ragaszkodunk az idegen kifejezéshez, latin-német nemzetközi szóval kontrollról is beszélhetünk. A monitoring viszont a legfrissebb jövevény, melynek efféle szaknyelvi használata az angolra vezethető vissza. Egyes cégeknél is működnek már monitoring osztályok, s a minőségbiztosítási rendszer kiépítése kapcsán a minisztériumban most tervezik az iskolák monitorozását.

A sporthírekben gyakran hallunk tudósítást kvalifikációs versenyekről, mostanában a sydneyi olimpiára való kijutás reményében. Mivel évekkel, évtizedekkel korábban legföljebb minősítő versenyeket vagy osztályzatokat, válogatókat emlegettek, valószínűsíthetjük, hogy a latin szó mostani feléledésében az angol kifejezések tükörfordítása is szerepet játszik (qualification, qualifying).

Furcsa fejlemény, hogy a maratoni futás mellett megjelent a melléknévképző nélküli Maraton-futás, mely ugyancsak angol hatás eredménye (marathon = maratoni futás). Maradjunk inkább a megszokott formánál. Egyébként több tulajdonnévtípusban jellemző manapság az –i képző elmaradása: Nyírség Spartacus, Szeged Futball Club, Sajóbábony Televízió, Tarnavölgy Bánya Kft, Avas kilátó eszpresszó. 2000 augusztusának végén tartották meg a Budapest Parádét. Egri példánk is van, szintén augusztusi. A plakáton így olvashattuk a többnapos rendezvény hirdetését: Szépasszonyvölgy Fesztivál. Itt is nagyon hiányzik az a bizonyos –i képző. Az ilyen alakulatok idegenszerűek, egyelőre névadási modorosságnak tekinthetők. Terjedésük, szaporodásuk mégis azt példázza, hogy a nyelvérzékünk lassacskán átalakulhat, és idővel efféle változások is bekövetkezhetnek.

Befejezésül egy érdekesség. Nincs új a nap alatt – mondhatjuk a közismert teszt kapcsán. Ez az igazi angol szó sem szigetországi születésű. Etimológiailag rokona a latinból hozzánk származott testál, testamentum szavaknak, illetve az orvosi testis megnevezésnek. Tehát ismét visszakaptunk valamit, de kissé átalakítva, nehogy ráismerjünk.

Közélet

Cserniczky Dénes

Sorsfordítók

Nem akarok prédikálni, nem akarok fontoskodni a mindentudás vélt jogán az emberi életet befolyásoló erőkről. Ezt meghagyom másoknak.

Születünk, élünk, meghalunk. Alapigazság. De sok a fehér folt: hogyan keletkezett a világ, egyáltalán miért keletkezett a világ, mi az élet értelme, stb. Vallás, tudomány, művészet, mágia: megannyi egymásnak feszülő igazságkeresés. Születünk, élünk, meghalunk. Igen, élünk velünk született adottságainkkal és beidegzéseinkkel élünk neveltetésünkkel belénksulykolt és tudásszomjjal behörpintett előítéletekkel.

Születünk, élünk, meghalunk. Amíg gyerek az ember, addig nincs baj. A gyerek élete döntő fontosságú semmiségek között zajlik. Tudatosan még nem fogja fel a pozitív vagy negatív hatásokat, legfeljebb elraktározza tudatalattijában. Ahogy emberesedik, ahogy okosodik, úgy tudatosodik. Most már észleli, hogy történik vele valami. De ezt a valamit megmagyarázza magának egy vállrándításos közhellyel, vagy megmagyarázzák neki egy éppen divatos teóriával, vagy egyszerűen elmegy mellette. Ez utóbbi a tipikus. Amikor pedig már elviharzott az élet, költőien szólva “megnyugszik a tenger”, magyarul szólva, amikor megöregszik az ember, akkor már tisztán lát.

Én most leírom, ma már tudatosan nagy sorsfordulóim történetét. Egyrészt, mert jólesik visszaemlékezni rájuk, másrészt meg hátha valami tanulságféle is kikerekedik belől.

Doráti Antal, a világhírű magyar karmester mesélte:

- Muzsikus családból származom. A zene, családon belül is mindig beszédtéma volt. Még középiskolás koromban történt.

Egyszer ebéd közben megkérdeztem:

- Hallottátok a legújabb Bartók-viccet?

Apám:

- Hallottad már Bartók zenéjét?

Én:

- Nem.

Erre kaptam apámtól egy rettenetes nagy pofont.

- Először hallgasd meg a zenéjét, utána mondhatsz véleményt!

Én nem kaptam pofont Bartók zenéje miatt, de tele voltam előítélettel: kakofonikus, zavaros, érthetetlen.

Zeneművészeti Főiskola nagyterme. Zenekari próba. Friss elsőéves hallgató voltam, tetőtől-talpig “ki, ha nem én” mentalitással. Beültem. Bartók valamelyik zenekari darabját játszották. Figyeltem is, nem is. Egy kicsit oldalt fordultam, és abban a pillanatban… máig nem tudom, mi történt. Mintha valami bibliai hitvallás megtisztító és megvilágosító ősereje, víziója szaladt volna át rajtam. Előbb még csupa ellenállás, egy pillanattal később egy egész más színben látott világ. Magam elé meredtem és ezt mormoltam a fogaim között:

- Bartók… Úristen, ez az ember zseni!

Azóta, nem szégyellem bevallani, Bartók-rajongó vagyok.

MÁS.

Feleségem tíz éve meghalt. Ezt a tragédiámat sem idő, sem más nem gyógyítja. Vele kapcsolatban mindig elfogult voltam, pozitív irányban. Született pedagógiai óriásnak tartottam. Ő ez ellen mindig tiltakozott. Pedig az volt. Ezt tanúsíthatják és tanúsítják is volt kollégái és tanítványai. Kivételes egyéniség volt. Egerben ismerkedtünk össze. Megszépült tőle ez az amúgy is világszép város. Ének-történelem szakos hallgató volt az egri Pedagógiai Főiskolán. Összeházasodtunk. Én megtartottam a magam bohém mivoltát és még maradt valami a “ki vagyok, mi vagyok”-iságból is. Feleségem egy hangos szó nélkül, végtelen türelemmel nyirbálta fogyatékosságaimat. Egy ilyen “fogyaték-nyirbáló” beszélgetés közben említette:

- Gounod, tudod, a Faust-opera zeneszerzője mondta egyszer: Fiatal koromban azt mondtam: én. Később: én és Mozart. Még később: Mozart és én. Ma már csak azt mondom: Mozart.

Nem mondom, hogy egyik napról a másikra megváltoztam, de elindult egy folyamat, aminek az lett a vége, hogy leszálltam a magas lóról.

MÁS.

Egyik barátom lánytestvére öngyilkos lett. Ennek már jó harmincöt-negyven éve. Megmentették. Soha nem kérdeztem, miért tette. Később egy beszélgetés közben ő maga mesélte a történetet. Indíték említése nélkül.

- Nagyon el voltam keseredve. Elhatároztam, végzek magammal. Bementem a szobámba. Bevettem egy doboz gyógyszert. Lefeküdtem és vártam. Hirtelen eszembe villant: az ajtót nem zártam be. Felkeltem, ráfordítottam a kulcsot. Vissza akartam menni az ágyhoz, de összeestem… Nagy fehérségre ébredtem. Azt hittem, már odaát vagyok. Valaki fölémhajolt. Megismertem, egyik ismerős orvos volt. Tehát kórházban vagyok. Visszahoztak az életbe. Akkor azt mondtam az orvosnak: Doktor úr! Nincsenek nagy dolgok, minden dolog egyszerű!

Azóta ez életem egyik alapgondolata és irányítója.

MÁS.

Ez a történet magyarságomat és a finn-magyar barátságot-rokonságot erősíti. Előrebocsátom: az ember hajlamos arra, hogy egy idegen nyelvből először az útszéli kifejezéseket vegye át. Nem mondom, hogy mindenki, de nagy általánosságban. Hadd mondom ennek megindítóan szép ellenpéldáját:

Finnországban voltam. Egyik este odajön hozzám egy középkorú finn úriember. Azt kérdezi finnül:

- Magyar vagy?

- Igen – válaszoltam.

Erre kihúzta magát, mélyen a szemembe nézett és azt mondta majdnem tiszta magyarsággal:

- Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar

 

Abkarovits Endre

Erdélyi tájakon

II.

Úti beszámolóm előző része Pünkösd szombatjának előestjénél ért véget. Az ünnep – tervünknek megfelelően – Csíkszeredában köszönt ránk, melynek egyik külvárosa, Csíksomlyó az a hely, ahol évente sor kerül a híres búcsúra, mely mára nemcsak egyházi ünnep, hanem a világ magyarságának pártoktól, államoktól, felekezetektől független legnagyobb tömegrendezvénye. Természetesen első helyen változatlanul a katolikus egyház, s azon belül a székely magyar katolikus hívők nagy ünnepe. De napjainkra már több annál!

Sok országban kialakult valami nemzeti búcsújáróhely az előző évszázadokban, de a magyaroknak nem volt egy olyan jelentőségű helyük, mint a lengyeleknek Częstochowa, vagy a spanyoloknak Compostela. Mostanában viszont egyre inkább Csíksomlyó kezdi betölteni ezt a szerepet, ami azért is érdekes, mert a nyugati kereszténység legkeletibb részén található településről van szó.

A zarándoklat a kilencvenes évek kezdetétől öltött tömegesebb méreteket, de a hagyomány több évszázadra megy vissza, nem is tudni pontosan, hogy meddig, de már 1444-ben pápai bulla tesz róla említést. Pedig ekkor még nem is létezett a ma látható csodatévő kegyszobor, s a János Zsigmonddal vívott csatára is, mellyel manapság gyakran hozzák összefüggésbe a zarándoklatot, majd csak egy század múlva kerül sor.

Akkor még egy gótikus templom állt a mai kegytemplom helyén, mely Hunyadi János támogatásával épült fel. Már akkor is volt a ferenceseknek kolostora itt, sőt a Kárpátok túloldalán, Bákó városában is. A középkorban is Sarlós Boldogasszony volt a templom védőszentje, ami nem véletlen, hiszen amióta első királyunk Szűz Máriának, a magyarok Nagyasszonyának ajánlotta országunkat, kultusza mindenfelé az országban erős volt, talán megelőzve a gótikában az ezerháromszázas években egész Európában felerősödő Mária-kultuszt. Ezen a helyen azonban ez láthatóan korábbi pogány hiedelmekkel is vegyült, melyek a mai napig továbbélnek, mind a “Babba Máriá”-ról szóló történetek, mind a hajnali napbanézés formájában, akkor is, ha ezek már pogány és keresztény elemek keveredését mutatják. (Pl. a felkelő napban a csángók a Szentlelket jelképező galambot vélik látni.) Valószínű, hogy korábban egy pogány termékenység-istennőt tisztelhettek itt, hiszen a hely igazi búcsús napja július 2., azaz az Erzsébetet áldott állapotban felkereső Mária látogatásának ünnepe.

A csodatévő Mária-szobor eredete is bizonytalan. Valószínűleg 1510-15 táján, helyi mesterek keze által született a gyönyörű hársfaszobor. Jobbjában királyi pálcát, bal karján a kis Jézust tartja Mária, miközben a holdsarlón áll, melynek közepén bajusztalan férfi feje látható. Öltözete a Nap, koronáján csillagok vannak. A török hódítások idején keletkeztek ilyen Napba öltöztetett Asszony szobrok. Egyes teóriák szerint a szobor eredetileg Bákóban állhatott, s ezért zarándokolnak a moldvai csángók hozzá a mai napig.

A történelmi események csak később kapcsolódtak Csíksomlyó nevéhez. 1567-ben János Zsigmond fejedelmet tartóztatta fel a katolikus székelység a Hargita-hegység egyik átjárójában, s erre a győzelmükre (is) emlékeznek azóta a pünkösdi zarándoklattal. A győzteseket zöldággal váró otthoniak képe él tovább a Kis-Somlyó oldalából tört nyírfaág formájában, melyet a kegyszobor lábához kell érinteni, s ily módon annak csodás erejét hazaviheti a hívő ember. A csatában élenjáró Gyergyóalfalu keresztalja azóta is rendelkezik a joggal, hogy a körmenetet vezethessék, míg a csatáról lekéső csángók csak a menet végén haladhatnak. Minden falunak megvolt a helye, a körmenet közepén pedig a mozgó kordonnal elválasztott egyházi és világi méltóságok vonultak, s köztük vitték a legrégibb és legrejtélyesebb “zászlót”, a labarumot (labóriumot), mely római harci zászlóra emlékeztet, s 36 kilós. Ennek hordozása nem kis teljesítmény, de megtiszteltetésnek számít. (A Márton Áron Gimnázium legjobb végzős fiú tanulója érdemelheti ezt ki.)

Valamikor a körmenet a kegytemplomtól indult a szombat délutáni nagymise után, s a Kis-Somlyó hegyen álló Salvator kápolna megkerülése után tértek vissza a hívők a templomhoz. Mióta a kommunizmus bukása óta megint szabadon vehetnek részt az emberek a zarándoklaton, már nemcsak a Székelyföld katolikusai, hanem a Kárpát-medence minden részéből jövő zarándokok és turisták oly nagy számban látogatnak ide Pünkösdkor, hogy a körmenet korábbi formájával fel kellett hagyni. A keresztaljak mind ellátogatnak a kegytemplomba, de utána külön vonulnak fel a Kis- és Nagy-Somlyó közötti nyeregbe, csak a kordon vonulása maradt meg eredeti formájában. A nyeregben néhány éve felépült a Hármashalom oltár, mely méltó színhelyet biztosít a szertartásnak.

A látvány lenyűgöző. Se fényképek, se televíziós közvetítések nem képesek érzékeltetni a többszázezres tömeg és a fantasztikus táj látványa által a jelenlévő emberekben támadó érzéseket. Mindig csalódás az ott készített képek megnézése az előhívás után, akármilyen jól is sikerültek, a személyes élményt, a hely atmoszféráját semmi sem adhatja vissza. Ráadásul a televíziós stábok sem állnak mindig feladatuk magaslatán, sokszor nem az emelkedett hangulat érzékeltetését keresték az elmúlt években, hanem piknikező vagy mászkáló turistákat mutattak helyette. Persze ne legyünk elégedetlenek! Ki gondolta volna akár a nyolcvanas években is, hogy Csíksomlyóról egymással vetélkedő csatornák fogják egyenesben közvetíteni a búcsút már a kilencvenes évek második felében?!

Most már inkább attól kell tartani, hogy nehogy turista látványosság vagy politikusok vetélkedője legyen az eseményből. Vannak persze az utóbbiak között is olyan hiteles személyek, mint Dávid Ibolya, aki tizedszer vett részt az idén a zarándoklaton, s amerre elhaladt, taps kísérte.

A nagymise után megindult a nép a hegyről, s elvonulásuk a Csíki-medence minden irányába, lefelé a kiépítetlen ösvényeken szintén felejthetetlen látvány. Ha tehetem, maradok még, s gyönyörködöm ebben a csodában. Aztán leereszkedem, s elfogyasztok egy fenséges ebédet a kegytemplom utcájában lakó barátaimnál, s evés közben már ötödik éve az a visszatérő téma, hogy vajon az idei búcsú még szebb volt-e, mint a tavalyi, s vajon kettő-, három-, vagy négyszázezer résztvevő volt-e. Senki sem tudhatja! Az azonban biztos, hogy ez a magyarság legnagyobb tömegeket megmozgató ünnepe.

S a napnak még nincsen vége! Néhány éve a Hármashalom oltárnál este újabb esemény vár a látogatókra. Az előző években passiójátékot láthattunk, az idén a Szent Kinga gyűrűje című zenés passiójátékot. Aki este a sötétben, egy napon belül másodszor is megmássza a Kis-Somlyó oldalának kavicsos, meredek ösvényeit, az valóban megérdemli a búcsút (= bűnbocsánatot)! Különösen az előző évek passiójátéka marad emlékezetes, melyet alkonyatkor adtak elő, s a Nagy-Somlyó oldalában ülve a nézők elé tárult a lemenő nap sugaraiban pompázó Felcsík körpanorámája. Olyan hátteret biztosítva a passiójátékhoz, hogy annál szebbet és a történethez jobban illőt nehéz elképzelni.

Ezután már csak a csángók maradnak a hegyen, meg néhány kíváncsi turista, akik tanúi akarnak lenni, amint a felkelő napba nézve a csángók látni akarják a Szentlelket. Másnap még tart a vásár a templomhoz vezető Szék útján, de a keresztaljak már elindulnak hazafelé, mely újabb egy-két napos gyalogjárást jelenthet.

Mi is pakolni kezdünk, hogy másnap hajnalban elindulhassunk a hazafelé vezető úton, mely a mindenkori szabadidő függvényében egy vagy két napig tart. Most Pünkösdkor szerencsések voltunk, hisz még a hétfő is szabadnap volt. Így aztán van időnk megállni a Hargitán, hogy megcsodáljuk a hatalmas, egészséges fenyőfákat, Székelyudvarhelyen körbejárhatjuk a főtér nevezetes épületeit, Szejkefürdőn felmászhatunk a dombra Orbán Balázs sírjához, Farkaslakán megnézhetünk néhány Tamási Áron emlékhelyet. Aztán jön az első nagyobb megálló, Korond.

Ha időnk engedi Korondon nemcsak annyit időzünk, mint az átlagturista, aki ki tudja, miért, pont ahhoz a fazekashoz megy be, akihez bemegy. Hiszen a faluban több mint kettőszáz fazekas család van, s aki kevés időt tölt ott, annak csak a véletlenen vagy a buszsofőr ízlésén (esetleg valamelyik fazekassal való – netán anyagi – kapcsolatán) múlik, hogy melyik boltba tér be. Magyarországon szerzett információink szerencsére már az első, nyolcvanas évek közepén tett útjainkon a leghíresebb család tagjaihoz vezettek minket. A Páll család már évtizedek óta ismert a határokon túl is. A család legnevezetesebb tagja, Antal sajnos pár éve már halott. Szerencsére felesége és fia folytatja a mesterséget, így félreeső házuk továbbra is sok gyűjtő úti célja. Testvérei közül Magdi és Guszti híres mesterek még. Hasonlóan jóhírű a Józsa család. Józsa János lánya, Judit már nem egyszerűen fazekas, hanem iparművész. A Budapesten élő művész kisplasztikáit a közelmúltban nemcsak a televízió képernyőjén, hanem egri kiállításán is megcsodálhattuk.

Amennyiben megszállni is van időnk, úgy mindig ifj. Ilyés Vészti Mihály házát választjuk. Itt együtt van minden: nyugati színvonalú vendégház, őszinte vendégszeretet, színvonalas kínálat cserép-edényekből. Itt megfigyelhetjük a cserepek készítésének különböző fázisait, készségesen válaszolnak a nekik bizonyára olykor naiv kérdéseinkre. S ha ott töltjük az éjszakát, arra is van mód, hogy ne csak a fazekasokat keressük fel, hanem pl. a falu helytörténészének számító id. István Lajost vagy a határokon túl is ismert költő és festő Páll Lajost. Az ötvenes években meghurcolt mester mára általános elismertségnek örvend, számos verseskötete jelent meg, gyakran saját illusztrációival. Mi leginkább tájképei miatt keressük. Hozzá nem olyan könnyű bejutni, mint a fazekasokhoz, de nekünk eddig még mindig készségesen megmutatta legújabb képeit, bár sejthette, hogy pedagógus pénztárcánkkal nem vásárolni jöttünk.

Korondról mindig nehéz továbbmenni, de alig hagyjuk el a falut, máris meg kell állni szinte minden kilométeren. Parajd, Sófalva, Szováta olyan gyönyörű környezetben fekszik, hogy nehéz lenne fényképezés nélkül áthajtani a vidéken, pedig már minden fontosabb téma többszörösen meg van örökítve. S még csak ezután következik a Kis-Küküllő völgye, egyik kedvenc tájegységem, számos faragott székely gyalogkapujával.

 

Lelkes Miklós

Gondolatok, aforizmák

Meglepő, hogy a kisemberek sokszor milyen nagyok és a nagyembereknek kikiáltottak mennyire törpék!

Hiszek-e a lélekvándorlásban? Hát… abban nem, hogy az emberi lélek a halál után, mondjuk, csigabigába költözik. Az viszont, hogy egyes emberekbe vérengző vadállat lelke költözik, nagyonis elképzelhető…

Régi ártó gondolat időről-időre új ruhát szabat magának az új kor szabóival.

A jóból is megárt a sok. Bölcs mondás! Hát még a rosszból!

Az élet örömnek rövid, szenvedésnek hosszú.

Akinek szívében igazából ott a haza, az sehol sem teljesen idegen, bárhová is veti sorsa a nagyvilágban.

Sok tragédia, bánat vagy kellemetlenség okozója, hogy inkább hiszünk abban, amit hinni szeretnénk, mint abban, ami reálisabb lehetőség, de számunkra nemkívánatos.

A torony magasából a távoli dolgokat, a torony alján a közelieket lehet jobban meglátni, látni.

A csiga azért bújik csigaházába, hogy ki ne száradjon, én pedig a magam csigaházába az értelmetlen viták elől.

A kulturálatlan rabló őszinte, mikor rádemeli fegyverét: “Pénzt vagy életet!” Az iskolázott gazember viszont körmönfont érvelések, ürügyek hangoztatása mellett zsebel ki és el akarja hitetni: ő valóban a te érdekedben cselekszik.

Nem fog szólni az ügy állása-lényege felől semmit… Lakatot tettek a szájára – aranyból!

A vele egyet nem értőkkel szemben nála mindig kéznél van a láb.

A disznó nemcsak Túron túr.

Ahol nem babra megy a játék, ott mindig szerephez jutnak a bábok.

Nagy bankó, nagy csalafintaság gyakran közeli rokon.

Betegség sokféle van, egészség csak egyetlenegy. Mégis. A betegség-tudósok mellett több egészség-tudósra volna szükség!

 

Deé András

Az aradi tizenhárom emléke

Gyakran mondják, mi, magyarok a tragédiáinkat ünnepeljük, nem pedig a sikereinket.

Mintha nem volna önmagában siker ezeréves megmaradásunk, a csak kevés néppel előforduló hányattatások ellenére is. Mintha nem volna siker, hogy egykori ellenségeinket a történelem már rég elsodorta, jelezve népünk kitartását, erejét és büszkeségét.

Mintha nem mi harcoltunk volna legtovább a szabadság, egyenlőség, testvériség és világszabadság eszméiért, vagy mintha nem mi keltünk volna fel elsők között a lelkeket nyomorító kommunista uralom ellen.

Mindezért azonban nagy árat fizettünk. Odalett országunk színe-java, odalettek azok, akik életüket áldozták értünk.

Ma, amikor a szabadságharc mártírjaira emlékezünk, a kivégzett 13-ak egyikének emléktáblájánál, önkéntelenül is fel kell idéznünk a másfél évszázaddal ezelőtt történteket.

A szabadság eszméje akkor, 1848-ban a magyarok mellett más népeket, így a legkülönbözőbb társadalmi osztályokat és ideológiákat forrasztotta össze. Így válhatott Knézich Károly horvátként a magyar történelem hősévé, és Damjanics szerb parasztcsalád sarjaként aradi vértanúvá.

De a forradalom alapeszméjében, a szabadság gondolatában találkozott és lett eggyé a középnemes Kölcsey liberalizmusa az arisztokrata Széchenyi Európa gondolatával, és a “nép fia” Petőfi világforradalmiságával.

Ma ennél a márványtáblánál a tizenháromból egyre emlékezünk. Knézich Károly felesége, Kapitány Katalin révén vált egrivé. Ez teszi őt számunkra, a mostani egriek számára kicsit sajátunkká.

Az emlékező főhajtásban egyenként, egyedül, talán soha nem találjuk meg a megfelelő szavakat, mondatokat, de amit együtt, annak a nemzetnek tagjaiként, gondolunk és teszünk, amelyért ők akkor, 151 évvel ezelőtt életüket adták, az lehet méltó megemlékezés.

De az is igaz, hogy Arad gyászában az ünnep nem lehet csupán a főhajtás, a tisztelet jele.

Ennél sokkal többről van szó. Hőseinkre, mártírjainkra emlékezni, egyben erőforrás is számunkra, összetartozásunk, közösségi életünk egyik fontos kovásza.

Cselekedeteik példaértékűek számunkra, időn átnyúló mintát jelentenek személyes és közösségi életünknek. Mert igenis vannak általános nemzeti és emberi értékek, erények.

Mert a nemzet egyben értékközösség is, korszakok szervesen egymásra épülő tapasztalataival.

Nem az ünneplés maga, hanem ezeknek az értékeknek az ápolása, továbbvitele jelenti azt, hogy bármely korban történt önfeláldozásnak, helytállásnak értelme volt, és a jövőben is értelme van.

Így van ez ma itt Knézich Károly emléktáblájánál is!

(Elhangzott 2000. október 6-án Egerben a Knézich-kapunál, Fidesz-Magyar Polgári Párt Egri Szervezete koszorúzási ünnepségén, a megemlékezés szónoka Deé András volt.)

Löffler András

Választási félidőben

Félidejéhez érkezett az önkormányzati ciklus, számvetésre késztetve. Az elmúlt év hasonló időszakában eltérő megközelítésben és stílusban láttak napvilágot az értékelések. Az első, felemásra sikeredett esztendő után ismét felvethető a kérdés, hogy vajon működőképes-e városunk magisztrátusa? Bizonyos jelekből azt hihetnők, hogy a dolgok normális kerékvágásba kerültek. Felépült a színház, az uszoda és jó néhány hipermarket. Mégis jele van annak is, hogy városi közösségünk dolgai sok esetben ötletszerűen, kicsinyes érdekek mentén, és bizony hozzá nem értve intéződtek. Az alább felvetett néhány gondolat olykor mellőzi a szakmaiság kritériumait, olykor szubjektív és elfogult. Ettől függetlenül tükröt kíván állítani azok elé, akik a város jól fizetett (jelentősen megemelt tiszteletdíjú) döntéshozói, akiknek intézkedése a város arculatát évekre, évtizedekre meghatározzák. És azok elé, akik felelősséggel tartoznak a közösségért.

*

A konkrétumok taglalását megelőzően néhány gondolat szükségeltetik a közvélemény formálása szempontjából fontos nyilvánosság helyzetéről. Változatlanul igaz a tavalyi megállapításunk, hogy a jelenlegi önkormányzat lényegesen kedvezőbb médiaközegben dolgozik, mint elődje. A helyi média – az írott és elektronikus egyaránt – egyenesen kiszolgálja azt mind politikai, mind szakmai szempontból. Az önkormányzat, illetve az azt irányító szocialista hatalmi blokkról kizárólag pozitív tartalmú, szelektív információk jelentek meg. Ez önmagában nem lenne baj, ha az ellenpólust nem a hisztérikusan gerjesztett ízléstelen és alacsony színvonalú szélsőséges kormányellenesség uralná. Hogy ezen mit veszített a város, azt már tavaly is láttuk. A Szent István alapította városban nap mint nap olvashatunk az Élet és Irodalomból többször plagizált idétlen publicisztikákat (Orbán, Alcsutdoboz, Szent István, stb.), vagy láthatjuk a televíziós sajtóklub felkészületlen szereplőinek egymást alulmúló, a pártatlan és különösen a valóságos tájékoztatásnak megfelelni képtelen gyötrődéseit. Kiábrándító! A média utódpárti monopóliuma és agresszív kormányellenessége pillanatnyilag nem teszi lehetővé, hogy a város közvéleménye objektív tájékoztatást kapjon a szocialista hatalmi blokk tevékenységéről. Ez az utóbbi két esztendő legnagyobb és legjobban szervezett tabuja. Amiről nem beszéltünk, ugyebár, az nincs. (Jószerivel Makovecz Imre az egyetlen, aki olvasói levelekben még állhatatosan képes szót emelni a tiszta és hiteles tájékoztatás érdekében.) Ehhez a kérdéshez tartozik az a kevés jó ízlésre való szponzorálási technika, amely megszüntette a korábbi EGRI RIPORT önkormányzati támogatását és azt kizárólag a polgármester tulajdonát képező KISZ-es indíttatású és szervezésű Szuperinfo című reklámújságnak juttatja. Természetes, hogy e lap és érdekcsoportja terjeszti méltó díjazásért az önkormányzat időszaki kiadványát. Üdítő, hogy végre megindul, a helyi médiakörökben ellenségesen fogadott katolikus rádió adása is, amely végre más hangot, tiszta emberi üzenetet hordoz.

I.

Az önkormányzat első időszakában működésképtelenné vált, miután a polgármester megkísérelte leállítani az uszoda-beruházást. A mai napig nem tisztázott, hogy az uszoda körüli hercehurca mennyibe került az egri adófizetőknek. Nem tudni, hogy a leállítás reményében mennyi pályázati lehetőségtől estünk el, mennyi az anyagiakban mérhető kár? Mennyi kapcsolat sérült visszafordíthatatlanul? Nem tisztázottak annak a személyes jogi felelősségnek a részletei, amely a leállítás törvénysértő és szerződésszegést előidéző döntés nyomán felmerültek. Az információk visszafogott és egyoldalú csepegtetésével természetesen az ügy átláthatatlan a közönséges halandók számára. A beruházás átadása feletti öröm azonban majd feledteti a nyilvánvaló melléfogásokat, és ha még valakinek eszébe is jut valami, akkor a felelősséget majd a kormányzatra lehet hárítani. Változatlanul igazak tehát az egy évvel ezelőtti megállapításaink. Az uszoda-ügy nemzeti színház – metró szintű átpolitizálásával a város vezetése elvesztette a kormányzati körök jóindulatát. A millennium évében mérhetetlen presztízsveszteség ez, amelyet nem sikerült helyrehozni. Kár, mert a Makovecz-uszoda révén olyan kincshez jutottunk, amely évszázadonként egyszer adatik meg. Helyreállt az egri polgár önbecsülése, amelyet egy évvel ezelőtt a liberális pesti pártkorifeusok és helyi rezidenseik lábbal tiportak (nincs szükség uszodára, sikertelen népszavazási kezdeményezés.)

Értetlenül állunk továbbá az uszoda-beruházás ÁFA-visszaigénylése miatt sikerdíjért előrukkolt polgármesteri hitves vesszőfutásán. Miért és milyen alapon gondolja bárki is, hogy az egyébként szakmai rutinügynek látszó, mégoly bonyolult feladat családi körben való megoldása a választott tisztségviselők előjoga? Nem volt bölcs dolog a reménybeli sikerért és anyagi elismerésért a szegény first lady-t kiállítani a placcra (a közgyűlés plénuma elé).

II.

Sajátos jelensége a ciklusnak a közélet és a kultúra elfoglalása. Az újévi koncert bolsevik típusú lerohanása, a megkötött szerződések jogellenes felmondása intő jel volt. A hatalomba került egykori mozgalmárok korábban ugyanis nem jártak koncertre. Sőt lesajnálták e csökevényes kispolgári szokásokat. Majd a koncert utáni igencsak stílustalan nyilatkozatháború (ki jogosult Egerben újévi koncertet rendezni?), becsületsértés és egyéb perek, majd az egykori ádáz ellenségek között nyilvánosság kizárásával megkötött kétes értékű egyezségek gyomorfacsaró jelenségeivé váltak a közpénzekért folytatott ízléstelen csatának. Vagy miként lehetett Eger város legnagyobb és legfrekventáltabb kiállítótermét a közgyűlés és a közvélemény háta mögött nyilvános pályázat nélkül átjátszani a liberális szövetséges hangadóinak? Eger város legértékesebb helyén a legszebb kulturális helyiséget a közbeszerzési törvény megkerülésével, templom, iskolák, kollégium tőszomszédságában minden érdekelt megkérdezése nélkül, teljesen indokolatlanul vendéglátóipari célokra hasznosítják. A jogszabályok elegáns és nagyvonalú átértelmezésével, és természetesen az egri adófizetők pénzén. Egyes urak bizonyosan jól jártak, a közvélemény azonban kíváncsi a nevükre akkor, amikor a sajtó egyfolytában a kormány politikájáról meg a szegénységről papol, vajon kik azok, akik ilyen nagyvonalú lehetőséget kaptak az aktuális hatalomtól. Mindez egyenes folytatása a kulturális szféra ellehetetlenítésének. Ennek esett majdnem áldozatul a millenniumi ünnepségsorozat. A helyi utódpárti elit ugyanis értetlenül áll az ünnep egri értelme és értelmezése előtt. Mindmáig feldolgozhatatlan ugyanis számukra a kétezeréves kereszténység, az ezeréves magyar államiság (Európa!) és a néhány év híján ezeréves – keresztény – egriség tartalma. Az ünnepeket az “átkosra” emlékeztető idétlen ideológiai brosúraszöveg jellemezte a sajtóban is (miért kötelező templomba menni augusztus 20-án?). Érezhető volt ez a tévedés millenniumi támogatások visszafogottságában és a rendezvények szerényre sikeredett protokolláris külsőségeiben is. Nem pótolták ezt a helyettesítő, mozgalmi típusú vagy azzá formált ünnepek (Európa-nap, Eger ünnepe), mind a civil szféra (?) szűkre és balul sikeredett seregszemléje! Tömegsport rendezvények, pogácsasütő verseny, köztéri takarítási akciók. Ítélje meg mindenki, hogy ez mitől ünnep, mitől nyer ünnepi tartalmat: A cirkuszt és kenyeret idéző vurstli jellegű bulik alkalmasak-e a civilszféra koordinálására? A bűvös koordinálás szó nemde a pénzosztás vagy a szokásszerű hatalmi kontroll diszkrét bája? Sajnos a jóakarat nem látszik, de az biztos, hogy ha van ilyen, azt igencsak dilettáns módon kommunikálják. Az elfoglalt és szétvert kulturális szféra egyik leglátványosabb baklövése a mongóliai kiruccanás, amelybe városunk polgármesterét amatőr módon belerángatták. A szervezők labilis szakmai múltja, a korábbi rendezvényeik malőrjei, a Rossztemplomba meghirdetett és meghiúsult mongol kiállítás ürügyén kétes és kínos helyzetbe sodorták a város vezetőit. Úgy hírlik, nem kevés anyagi kárt okoztak a város adófizetőinek (méregdrága repülőjegyek) és szerződés partnereiknek.

III.

A választásoknak a polgármesteri kampányban legnagyobb hangsúlyt kapott része a városi vagyonkezelő társaság, az EVAT Rt- helyzete volt. A korábbi kurzus idején az EVAT és vezetője nem sok jót kapott a médiától. Ehhez képest 1998 után kitört a nagy csönd és a mozgalmi béke. Néha olvashattunk ugyan az új, átlátható lakbérszámlákról, néha egy-egy kiköltöztetésről. Nem olvashattunk viszont az EVAT-tal kapcsolatos és be nem váltott választási ígéretekről. Aztán a választási félidő táján azt is megtudhattuk, hogy majd két évig a céget arra kevésbé rátermett, egykor hűséges politikai munkatárs vezette. Persze régebben is rossz hírek terjengtek a társaság házatájáról, de úgy látszik, hogy a leváltás már elodázhatatlan volt. Mi ez, ha nem a kontraszelekció diadala! Ugyanígy nem tekinthető nyerőnek az egri sikerágazat, az idegenforgalom személyi és szervezeti helyzete. Az önkormányzatnál az idegenforgalom szervezeti irányítása nem megoldott, folyamatosan és kínlódva zajlik a személyre szabott átszervezése. Hiányoznak a megfelelő kvalitású szakemberek. Jószerivel költséges preferenciák miatt vonzza az önkormányzathoz közelállók spekulációit. Még szerencse, hogy az egri idegenforgalmi és kulturális szakma többé-kevésbé önjáró és semlegesíteni tudja a hozzá nem értésből eredő károkat. Az már csak az álom kategóriájába tartozna, hogy az önkormányzat visszaforgatna a legfontosabbnak tekintett stratégiai ágazatba. Mondjuk pénzt juttatna az ország leglátogatottabb múzeum-műemlék együttesének, az egri várnak a rekonstrukciójához, netán támogatná a Bazilika orgonájának felújítását (az ország legkorszerűbb orgonája), vagy érdekes lehet a minoriták Dobó téri templomának homlokzati rekonstrukciója. Nem beszélve a Rác-templom díszkivilágításáról. A turizmus, meg a kultúra nem az éves költségvetés és adóbevételek oldaláról fontos kategória, de hát ezt sok helyen tudják. (Budapesten például a Fővárosi Önkormányzat a Szent István Bazilika és a Mátyás-templom fenntartásához és rekonstrukciójához magától értetődően – ideológiai megfontolásait félretéve – hozzájárul.)

Aztán a személyi kiválasztás kudarcai közül itt van a legutóbbi sikertelen TV-elnöki pályázat ügye. Mint az országos közszolgálati médiában, itt is szűk érdekek mentén, kellően átpolitizálva jelenik meg a dolog. Ki gondolta volna, hogy ismét patt a szavazás eredménye? Pedig erőből, konszenzus nélkül nem megy! A jelenlegi erőviszonyok – a szavazati többség hiánya miatt – nem teszik lehetővé a minősített többség megszerzését senkinek sem. Illene már végre felfogni, hogy bizonyos közéleti kérdések nem pártok belső és zárt ügyei. Ez egy régi, rossz szokás.

IV.

A következőkben kifejtett néhány gondolat csak közvetve függ össze az önkormányzat működésével. Valójában az elmúlt tíz esztendő máig nem változó közéletének sajátos állapotát mutatja. A város, annak történelmi távlatokban is mérhető dimenziója mindig szervesen összefüggött a magyar katolicizmussal, miután itt Szent István alapítású püspöki-érseki székhely működik. A város fejlődését döntően meghatározták a nagyformátumú, európai kitekintésű egyházfejedelmek áldásos tevékenysége, amely máig ható szellemi és fizikai arculatot adott e földrajzilag perifériára szorított kisvárosnak. Kétségkívül nehéz felismerni, hogy valószínűleg ma is ilyen időket élünk. Mellőzzük itt az érintett személyes érdemeinek taglalását. Tény azonban, hogy a legnagyobb magyar történelmi egyház adminisztratív és szellemi irányítója közöttünk él. Tévedés ne essék, nem közjogi hatalom, nem főnöke vagy igazgatója a magyar katolikusoknak, hanem jó pásztor, aki első az egyenlők között. Mégis vitathatatlanul presztízselőny kellene, hogy legyen ez az egri katolikusoknak, és mindazoknak, akik megértik ennek a jelentőségét. Kézzelfogható eredménye lehetne ez a városnak is, ha ezt felfogták volna, ha az elmúlt tíz évben az egyházhoz való viszony hőfokát nem a kártalanításból várható költségvetési bevétel iránti sóvárgás határozta volna meg. Már többször leírtuk a Caritas-ügy anyagi és erkölcsi veszteségeit, amit a város közössége önhibáján kívül elszenvedett. A dolog annál is inkább fájdalmas, mert a lélekrombolás eredménye, hogy a TESCO-őrület – az új templom – vonzza a város vezetőit. Nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy az adót ki tudja hová fizető multikat vallásos hódolattal vegyék körül. Fentebb már írtunk a millenniumi rendezvények felemásra sikeredett – az egriség szempontjából mindenképpen méltatlan és középszerű - történéseiről. Jól jellemzi a helyzetet a “Heves megyéért” kitüntetés protokoll-bakija, ahol a pesti ősliberális Bálint gazda – az uszoda ellen serénykedő gyöngyösi képviselő barátja – mögött a hatodik hely illette Eger érsekét. Nesze neked, Heves megye! Sajnos bántó értékítélet ez, amely fél évszázadnyi hatalomgyakorlás módszereivel megpróbálja csökkenteni mindennek és mindenkinek a jelentőségét, ami számára nemkívánatos. Csak a fantáziánkon múlik, hogy mennyiben mérjük az elszalasztott lehetőségeket. Nagyon is húsbavágó volt viszont a nyilvánosságot uraló média rendszeres és méltatlan támadássorozata, amely mesterségesen lelki szakadékot vágott szinte minden egyházi kezdeményezés és akció előtt. E korlátozott gondolkodás miatt már aligha várható döntő változás. A már megkövült lelki és fizikai blokkok miatt, a kialakult kapcsolatrendszer minőségében aligha várható változás. Igen, ez a kérdés az elszalasztott lehetőségek kategóriája. Mit fog számítani húsz év múlva, hogy régiónkban hány templom, iskola és kulturális központ vagy szociális intézmény épült?! Kit fog érdekelni a mai közgondolkodás hálójában, hogy várhatóan a katolikus országos rádiós központ itt lesz Egerben? És ezek csak töredékei az elszalasztott lehetőségeknek.

V.

Természetes, hogy a 2000. év valós gyarapodást hozott a városnak. Mint ahogy említettük, felépült az uszoda, a színház, szépült a strandfürdő, a vár. Az északi városrész szélén a fogyasztást szimbolizáló shopping-city épült, ezek mind pozitíve befolyásolják a város polgárainak közérzetét. Jó itt élni. Természetesen a gyarapodás politikai tőkéje is a megfelelő rubrikába kerül. Mégis a kérdés kérdés marad, amit már tavaly feltettünk: Működőképes-e az egri önkormányzat?

Úgy véljük, ez még nem látszik!

Renn Oszkár

Tájházi nász

A bérelt fehér BNW a felsőtárkányi szikla-kapu után erőlködés nélkül mászta a Bükk-szerpentinek kanyarjait. A kormány mögött ülő, negyven éve Kanadába disszidált, ősz hajú, körszakállas úr az útra már nem emlékezett.

Professzor Leslie Bartos húszévesen maradt nyugaton egy idősebb barátja biztatására, aki akkor már Kanadában egy autószerelő műhelyben dolgozott. Ő segítette a kiutazásban és a letelepedésben Kanada Québec tartományának fővárosában, Ottawában. Kemény munkásévek után folytatta Budapesten megkezdett egyetemi tanulmányait és villamosmérnök lett: energetikával foglalkozott és szakmai sikerei, találmányai rövid időn belül egyetemi katedrához juttatták. Alapított egy tanácsadó irodát és hamarosan gazdag ember lett. Több mint tízéves élettársi kapcsolatából két lánya született, de magyar származású élettársa elhagyta egy ír származású testnevelő tanár szerelméért, aki híres kutyaszánhajtó volt. A gyermekeit elhagyó asszony eltűnt életéből. Ezután évekig csak lányainak és munkájának élt. Azután, bár maga is nehezen hitte, szerelmes lett. Nagyon megszerette kisebbik lányának történelemtanárnőjét, és egy évvel ezelőtt házasságot is kötöttek, a huszonöt év korkülönbség ellenére. Boldog és élete nagy ajándékaként fogadja el ezt a kései szerelmet, vidám, csupa-élet asszonyát, aki francia-kanadai és minden érdekli, ami valahogyan kapcsolódik a férje életéhez. Suzy ragaszkodott ahhoz is, hogy a magyar rendszerváltás után meglátogassák a férfi régen elhagyott egykori hazáját és szülőfaluját a Bükk hegység egyik völgyében.

A professzor, miközben kereste emlékeit, lassan hajtva figyelt a kanyarokra és felesége elragadtatott megjegyzéseit a vidék szépségéről csak éppen hallotta. Egyszer, már magasan a hegy oldalában, meg is állította a járművet, hogy gyönyörködhessenek a lábaik előtt belátható, heggyel-völggyel barázdált, majd kék ködbe vesző, végtelen síksággá szélesülő tájban.

Az autóban a férfi ismét erőlködve kísérelte meg felidézni gyermekkorának hegyi útját, de csak a magasággal küszködő, lassú, büdös autóbuszra emlékezett, mellyel édesapja leutaztatta a városba, ha bakancsot vagy kabátot kellett neki vásárolni.

A térképpel foglalkozó feleség a kocsiból hirtelen előremutatva az irányjelző táblára felkiáltott:

-Iszi hrepászütá!!! *

A professzor lassított. Homályos emlékei szerint, faluja egy mély völgyben, a világtól csaknem elzártan települt az ősidőkben. Gyerekkorában gyalog jártak fel a köves országútra, ahol naponta egyszer autóbusz közlekedett. Megtalálva a leágazó utat rákanyarodott, és már ereszkedtek is a keskeny, fák alagútjában kanyargó úton a mély völgybe.

Bartus Laci az elemi iskola első két osztályát járta ki a kétnyelvű faluban, ahol a szlovákok többségben éltek. Szülei később a fővárosba költöztek, és ő is ott diákoskodott hirtelen elhatározott disszidálásig.

Beérkezve az első házakhoz, Leslie Bartus azt érezte, hogy ez nem az a falu, ahol ő gyermek volt. Az új házak már más életmódot és gazdagságot tükröztek. Továbbhaladva a falu utcáján, beljebb már itt-ott egy-egy ház emlékeztette őt valamire és ismerősebbnek tűnt a környezet. Megálltak a vendéglőnél. Kiszállás előtt a feleség az autóatlasz vázlatos falutérképére mutatott és franciául mondta férjének, hogy itt kell valahol lenni egy múzeumnak, mert a térkép jelzi M betűvel.

A klimatizált autóból kilépve, a férj először egy fejbevágó 35 fokos nyári álló-levegőt kapott a szikrázó déli napsütésben. Felesége még inkább meghökkent a trópusokra emlékeztető égető sugárzásban. Rögtön nyúlt is kis szalmakalapjáért a hosszú, szellős nyári ruhát viselő, élénk mozgású asszony.

A falu teljesen kihaltnak tűnt. A férfi percekig nézelődött, míg előtte a második ház kapujából kikukkantó asszonytól megkérdezhette, hogy hol van itt a múzeum. Az idős néni egy jól karbantartott távolabbi házra mutatott:

- Az a polgármesteri ház, ott kell megkérni az Ilikét, majd ő megmutatja.

Bartus megköszönte az útmutatást, beszálltak a kocsiba és a polgármesteri hivatal elé gurultak. A szülőfalujába látogató kanadai professzor bement a házba múzeumügyben. El nem tudta képzelni, hogy itt, az Isten háta mögött milyen múzeumot talál. A feleletet megkapta a falu mindenesétől, Ilikétől, aki készségesen tájékoztatta:

-Néhány évvel ezelőtt a falu vezetése, a pedagógusok és a lakosság, némi állami segítséggel, az egyik nagyon régi házban “tájházat” létesített. A ház felújítása után ide helyeztek el egy helytörténeti gyűjteményt, használati tárgyakból, az egykori otthonok bútoraiból, berendezéséből. Azóta az idelátogató és érdeklődő idegeneknek büszkén és szívesen bemutatják ezt a kis múzeumot.

- Én most nem tudom Önöket elkísérni, mert egyedül vagyok a hivatalban, de a kulcsokat odaadom, és ha megnézték a gyűjteményt és a házat, kérem, hozzák vissza nekem – és átadta a professzornak a kulcscsomót. Mutatta az utat is a tájház felé, de egy irányjelző tábla is jófelé terelte a múzeumra kíváncsi turistákat.

Autóval csak egy percnyire volt a szép kis ház, mely előtt a léckerítésen belül ápolt virágoskert pompázott. A rettenetes melegben a ház előtti udvar két hatalmas hársfájának árnyékából szemlélték az egykori gazdasági udvar épületeit és eszközeit. A kocsiszínt, a szénaszárítót, az ekéket és sok más eszközt, melyet sem a férfi, sem a nő nem ismertek. Hosszasan álltak egy hevederes emelőberendezés-féle előtt, de a férj nem tudta kielégíteni felesége kíváncsiságát.

A fák alól felléptek a tornácra, és a professzor második próbálkozásra már ki is nyitotta a kettős bejárati ajtót. A házaspár belépett a tájház konyhájába. A régi ház belterében nem érződött a kinti tikkasztó kánikula. Kellemes hűvösség fogadta őket a fehérre meszelt falak sajátos illatával. Becsukták maguk mögött az ajtót, hogy a kábító hőséget kizárják hűsülő szemlélődésük helységeiből. A 100-150 éves parasztház bútorait, háztartási eszközeit, a népművészeti tárgyakat példásan karbantartva és elrendezve tanulmányozhatták a látogatók.

A professzor örömmel ismerte fel a faszenes vasalót, a rézmozsarat, a faragott kanalakat, merítőket, sajtárokat, de jó néhány tárgyra már nem tudott mit mondani érdeklődő feleségének. Elidőzött a régi ruhásszekrény előtt, ki is nyitotta az időtálló bútort. Ezután asszonya mögé lépett, aki az asztalra kirakott könyvek között elmélyülten lapozgatott. Bal karjával átfogta az asszony derekát és együtt vizsgálták a régi könyveket. Imakönyvek, misekönyvek, bibliák voltak, nagyrészt szlovák nyelven. Suzy kinyitotta az egyik vaskos bibliát éppen Pál apostol korinthosziakhoz írott levelénél. A Pavel és Korinthosz szavak serkenthették emlékezetét, mikor hirtelen szembefordult férjével és annak derekán még lazán nyugvó balkezét, majd a másikat is megfogva és magára húzva, a karokat öleléssé erősítette.

- Ebből olvasott Ottawában az eskető pap? – kérdezte férjét ellágyulva.

- Igen. Pál apostol szeretetről írt leveléből idézett – suttogta rekedten a férfi, és még szorosabban karolta asszonyát, aki már átfogta férje nyakát és vágyó csókjukat meg nem szakítva, remegőn-sietve hámozták le egymásról a ruhadarabokat. Mögöttük a gazdagon hímzett vászonterítővel letakart ágy hűvöse fogadta őket önfeledt-boldog ölelkezésre.

A szerelem-öröm perceit a férfi vállgödrében pihenő fej hirtelen emelkedett fel, amikor szeme villanása megakadt a szemközti falra simított fehér terítőn, melyen cirkalmas kék betűkkel, körben kígyózó indavonallal, egy hímzett többsoros szöveg díszelgett.

- Mi van oda felírva? – kérdezte ábrándozó férjurát az asszony.

A férfi odanézett és már fordította is az áldást, melyet gyerekkorában oly sokszor olvasott, és már emlékezetből is tudott, mely az ő konyhájukban a vizesvödör és a lavór padja fölé volt rajzszegezve:

Hol hit – ott szeretet.

Hol szeretet – ott béke.

Hol béke – ott áldás.

Hol áldás – ott Isten.

Hol Isten – ott szükség nincsen.

- Nagyon szép – suttogta Suzy, majd ijedten megrettenve folytatta:

- És mi lett volna, ha valaki jön? – Gyors, pajkos puszit nyomott még férje orrára és felugorva belebújt lenge ruhájába, lépett szandáljába. Az asztalhoz indult, becsukta a nyitva maradt bibliát, majd a hímzett, hűvös ágyterítőt hosszasan elmerengve simította ránctalanná.

Az átforrósodott autó előtt egymás kezét el nem eresztve még némán nézték az öreg falusi házat, ahol megtörtént a számukra is alig hihető újra megélt boldogság-óra, megtörtént a tájházi nász.

A luxusautó még megállt a polgármesteri ház előtt, ahol az évtizedek óta először hazalátogató, de most nagyon vidám világpolgár professzor a kulcsokat leadta és hozzájárult néhány bankjeggyel a múzeum fenntartásához.

Suzy és Leslie este már a budai Hilton lakosztályának ablakából nézték a kivilágított Lánchidat.

 

 

 

 

 

 

Losonci Miklós

Emlékek kincsesháza

IV.

Kutatom, melyik az a pillanat, amikor a gyermekkor titokzatos mélységében először ébredtem öntudatra. Az omló ködben alig látok valamit, s hogy melyik az első kép az életből, csak sejtem. Mintha egy csipkefüggönyt látnék, még nem tudok totyogni, bölcsőben fekszem. Remegek ma is az első félelemtől. Tömérdek disznó sétált hentes apám udvarán. Mozdulni se mertem, álltam megdermedve a röfögők között. Hamarosan elért az első csalódásom, melyet máig sem hevertem ki. Csoportba tereltek engem, szüleim, a fotóállvány fekete szövetével babrálgató férfi kérlelt, ne moccanjak, mindjárt röpülni fog a kismadár. Amikor a kattintás után követeltem a suhanó fecskét, válasz nélkül csak legyintettek, így máig nem szállt föl szívemben. Sorba érkeztek ifjúságom nyíló világában az első történések: Kudarc, barátság, bűn.

Kudarc! Vörös macskánk, rozsdás szőre miatt nevezte így képzeletem, beleunt a sok vágóhíd reszlibe, amit apám dobott neki, meg széjjel hevert a raktárban, jégszekrény előtt, a félig kövezett udvarban. Megunta a sok finom falatot, nem volt elég neki a húscafatok mennyországa, egerészni indult a szomszédba, ahol csapdát állítottak neki. Hurcolászta attól kezdve a drótot, mely egyre mélyebb sebet vágott testébe. Attól kezdve drótos macskának szólítottam álmomban, és tüsténkedtem, hogy megszabadítsam béklyójától. Nem sikerült, tigrisként támadt rám, vicsorgatta fogát, majd kitörte az ablakot, pedig az üstnél majd elkaptam. Úgy rohangált bizalmatlanul hónapokig. Egyszer csak többé nem került elő. Elmérgedt szörnyű sebe, örökre elsüllyedt az időben, a sors ennyire taksálta, nem kegyelmezett. Guszti lovunk akkor született, amikor én – nagyapám ezért adta nekünk a barna kiscsikót, mely ifjúságom legjobb barátja lett. Amikor hatéves gyerkőc én – piacra vittem a szekérderék féldisznókat és marhafelsált, már a bakon ültem, s nógattam Gusztit az indulásra, apám megveregette lapockáját, s csak ennyit szólt hozzá: Vigyázz a fiamra! Nem történt bajunk. Szelíd és okos állat volt, majdnem ember. Egyszer – hátán ültem szőrmentén, kutyánk vicsorgott rá, megijedt, leestem. Az istállóig ügetett, de mikor észrevette hiányomat, visszajött hozzám, s nagy busa fejével hajolt felém. Behívták katonának, Ipolyságról még visszatért, de a pesti ostromkor még vittem zabot neki a vármegyeházba, örökre elveszett.

Megviselt az első bűn. Éktelenül csipogtak a kis fecskék a kocsibejáró sarkánál. A kíváncsiság ördöge kísért fel a létrán. Levertem fészküket, akkor döbbentem meg, amikor pánik támadt a fecskecsaládban, zokogó lármájukat ma is hallom, de szégyelltem magam az első gyónásnál, amikor a papnak megvallottam az én nagy vétkem. Kaptam penitenciaként vagy három Miatyánkot, de jóvátettem, hogy háborút zúdítottam a kis énekesekre, akik vadul és kétségbeesve röptéztek portánkon, s én attól is rettegtem, hogy a következő tavaszon nem jönnek vissza hozzánk?

Találkoztam a halállal is. Malacaink híztak az ólban, kedvencem Berci volt a legnagyobb. Örömmel vittem a moslékot, vakargattam, szerettem hallgatni a röfögését, még a szagától sem irtóztam. Váratlanul kornyadozni kezdett, farába döfte az injekciós tűt az állatorvos. Óránként, talán még gyakrabban rohantam az ólhoz, csak jobban lesz Berci, de nem, egyre jobban vonszolta a lábát, lilulni kezdet, s egy reggel elcsöndesedett, mozdulatlanná vált. Kivitték a dögtemetőbe, senkise látta, hogy sírtam, sirattam.

Első tanítóm Vajdics Péter. Megszűnt szorongásom, rajongtam érte. Mindig dicsért, biztatott, nagy zöld pontot kaptam azért, mert fújtam az ábécét, mesevarázst árasztott ránk, megszűnt a félelem, a szorongás, mindannyian óriási önbizalommal rendelkeztünk. Mosolyát őrzöm. Soha nem vert senkit, pedig a pofon elterjedt fenyítés volt akkortájt, s a mezítlábasokat ugyanúgy szerette, tisztelte, mint a jegyző fiát. Utoljára katonaruhában láttam – főhadnagyként harcolt a Kárpátokban -, ahogy öntudattal hangoztatta: A hazáért. Soha többé nem láttam, odaveszett a háborúban.

Tihanyi Károly a Fáy András gimnáziumban szerettette meg velem egy életre az irodalmat. A tananyag a XIX. század magyar költészete volt, de egy évig ő csak Vörösmartyval foglalkozott olyan átérzéssel, hogy Ady nagyságát már mi magunk fedeztük föl. Igaza volt. Egy költő – mindenki. Ő az irodalom értőivé, érzőivé nevelt minket – történetesen Vörösmartyval, de azóta őrzöm Csokonai, Babits ízét is. Ő egyetemi szinten beszélgetett velünk, nem “középiskolás fokon”. Soha többé nem kerekedett ilyen professzorom, mint ő. Amellett ember volt, mindenben segítő. Orosz hadifogságból érkezett vissza, hosszú ideig katonaruhában tanított, mindössze ez volt a ruházata 1947-ben.

Még egy meghatározó egyéniség adódott életemben. Ő már az Eötvös Loránd Tudományegyetemen: Füst Milán. Fakultatív előadásait szombat este tartotta népes hallgatóságnak. A két óra percnek tűnt. Mindenről és mindenkiről beszélt szabad képzettársítással, Babitsról, Adyról, Brueghelről, Goethéről, Karinthy Frigyesről, Kosztolányi Dezsőről, de főleg Shakespeare-ről és Tolsztojról. Felejthetetlen függetlenséggel, túlzásai is pallérozták ízlésünket, Thomas Mannra csak rosszat mondott, de úgy mondta, olyan elfogultsággal, rögtön megtudtuk: Nagy író.

De szerettem Rózsa bácsit, a sarki fűszerest! Nagyon kedves, jóságos ember volt, ahogy a csengettyűs boltajtón beléptem, máris cammogott kuckójából, s adta filléreimből a medvecukrot és a vérvörös narancsot. Felesége még nála is öregebb volt, még nehezebb járású. 1944-ben elhurcolták mindkettejüket, többé soha nem láttam őket, ifjúságom cukrot osztó hétköznapi szentjeit.

Gyermekkoromban két tűz lángjai is föllobbantak. Az alsófaluban égett le két ház, amikorra odaértem, már pernye és hamu lepte el a térséget, a drámában derűt váltott ki, hogy a harmadik nádfedeles ház tetején paraszt ült minden eshetőségre készen egy szőlőpermetezővel, mintha tűzvészt állíthatott volna meg e gyermeteg eszközzel. A másik tűz ropogott, robajlott az égő istállóból lánggal a hátán nyerítve rohant a szabadba kétségbeesetten egy ló. Pokrócokkal oltották, de nem segíthettek rajta. Kimúlt. Nekem azóta Salvador Dali Az égő zsiráf c. festménye emlékezetes. Valahonnan régtől ismerős. Az a szürke lovacska az előde. Egy remekműnek az élet.

Nagy, meghatározó élményem lett a cserkészet. Hol vannak azok a régi társak, Kopasz, Motyi, Dada, Szöcsök, Pénzes Kálmus és Tornai Jóska! Kopasz eltűnt az idő rengetegében, Motyi már a felhőkön túl jár, és Tornai író lett. Író, aki sürgősen feledte egykori barátait, pedig ő se több, se különb Mihály Marcinál, az öregcserkésznél, aki a köztársaság kikiáltásának napján Szent Istvánra emlékezett. Romantikával bélelt, gyönyörű, varázslatos volt cserkész-ifjúságunk, mert a 131-es Tomori Pál cserkészcsapat vezetői Gubányi István halála után – a fronton esett el – csupa tizenévesekből állt. Távolról figyelte munkánk Hangay Rupert esperes-plébános úgy, hogy nem ellenőrzött, magunkra hagyott. Otthonunkban a Tigris őrs, Sas őrs, Hód őrs változatosan, leleménnyel rendezte sarkait, a szombati foglalkozásokon készültünk a próbákra, morzéztunk, népdalokat énekeltünk, tanultunk, tudtunk vagy kétszázat, játszottunk nemzetest, adj király katonát, tábortüzet gyújtottunk a Duna-parton a katolikus templom alatt. Baden Powell tanainak emberségét ötvöztük vallásunk gyakorlásával, élő kereszténységgel. A napi jótett növelte humanizmusunk, úgy váltunk felnőttekké, hogy örökre gyerekek maradtunk, Teleki Pál eszméi szerint “emberebb emberek, magyarabb magyarok”. Izgalmakkal telve portyáztunk, kirándultunk, s ahol őzet láttunk, elneveztük a helyet Őzkiáltás erdőnek, a hajnali harmattól vizes lábbelink okán, Némedi mellett a facsoportot, ahol táboroztunk, Vizescipő erdőnek. Széppé, nemessé formálta ifjúságunk a cserkészet, önkéntesen vállaltuk a sokszoros önképzést, sajnálom is a mai fiatalokat, hogy nem lehet ilyen élményben részük. Más ma az élet, Rajk László, a későbbi mártír nagyon rosszat tett, amikor belügyminiszterként föloszlatta a cserkészetet, mert föltámasztani negyven esztendő kiesés után nagyon nehéz. Ma anyukák főznek a táborban, ők mosogatnak, régen mindent mi csináltunk, s ez többszörös örömet, hevített boldogságot jelentett, egy szál gyufával vertünk tábort, s táborozásig óvtuk, ápoltuk, tápláltuk a tüzet. A láng, a szabadság, a korláttalanság, az eszmények lángja a szívünkben égett.

Föltámad lelkemben a színház is. Az új élményt édesanyámnak köszönhettem, aki a Fővárosi Operettszínházba vitt vasárnap délutánonként. Dunaharasztin laktunk Pest közelségében, a HÉV-utazás is élményt jelentett. Az Erzsébet és a Mária főhadnagy új dimenziót jelentett számomra, Honthy Hanna, Csikós Rózsi és különösen Latabár Kálmán. Ő harsány kacajra fakasztott színpadi udvarlásával, máig bennem zsong a mondat: “Mancika, ha a tehenek este hazatérnek, én mindig magára gondolok”. Hűtlen lettem az operetthez, a továbbiakban egy másfajta színház vonzott. Bajor Gizi! Fáy diákként a Nemzeti Színházban néztem Shakespeare Antonius és Kleopátráját. Azt se tudtam, mi a színház, kicsoda Shakespeare és Kleopátra, de Bajor Gizi mindent tudtomra adott. Nem is színésznő volt, varázsló, aki a tudatlan, tapasztalatlan kisfiút a kultúra birodalmába vezette.

Tímár József másik nagy élményem. Többszörösen az. 1950-ben a Szózat versmondása miatt felfüggesztették, segédmunkás lett a Nemzeti Színház nagy színésze. Előttem lépdelt egyszer, egyenesen a kiskocsmába. Egyetemista voltam, utána én is a kricsmibe léptem. Korsó sör, fél rum – szólt, mire a csapos – Igenis, Művész Úr, s már adta is az italt. Én következtem: Korsó sör, fél deci rum. Tímár József hátranézett, provokációt sejtett, mire köszöntöttem őt, jelezve, hogy híve vagyok – már mosolygott. Ez minden, ami találkozásunkat illeti, pedig a történet java hátravan. “Az ügynök halála”! Döbbenetes volt, saját elmúlását játszotta el, a kakasülőről hallottam, láttam, nem felejthetem el. Óránként injekciózták már akkor, felesége, Ibi ott ült mellette, fogta kezét, ritka nagy szerelem volt, Ibi túlélte legalább húsz évvel. Siratta? Elégtelen a szó. Zokogta egész életében, olyannyira, hogy Tímár egyetlen fiát, aki nem Ibi gyermeke volt, mindvégig istápolta. Tímár József az ifjú, a háborúban skarlátot kapott, neheztelt is Tímár Dayka Margitra, hogy nem engedte át ideiglenesen nekik pesti lakását, így ők Budára szorultak, s nem volt az ostrom alatt gyógykezelés, az ifjú Józsi megsiketült. Mindazonáltal festőművész lett, de házassága sem sikerült - felesége Somlay Artúr leánya-, elváltak, így számára Ibi maradt, Ibi, aki a nagy Tímár iránti szerelmében mindent megtett a fiáért. Szolnokon, az Aba Novák Vilmos Teremben nyitottam meg ifj. Tímár József festőművész kiállítását, s mire a megnyitó szavakat elmondtam, a nagy színész iránti nem múló tiszteletből az ifj. Tímár összes képét megvették. A banketten sört és rumot rendeltem. Ibi borzongott. Hogyhogy? – kérdezte. Úgy, hogy Ibi és ifj. Jóska is azt fogtok inni. Fejcsóválásra elmondtam a történetet. A pincér hüledezett, hogy három korsó sört és három féldeci rumot rendeltünk kisvártatva. Tímár József halálának huszadik évfordulóján Ibi kérlelt, emlékezzünk Róla. Kiskunmajsát ajánlottam, ott tudtam az estét megrendezni. Tolnai Klári is eljött az autónkkal. Tündéri volt, röpködött egész úton, kortalan fönséggel. Méltósággal. Jóskáért mindenhova szólt csöndesen, s amikor a majsaiak pénzt akartak adni fellépéséért, “hogy képzelik”, szigorúan és kedvesen, de határozottan elhárította a magyar színészet nagyasszonya. Ibi különben mindent elmondott, kik voltak meghunyászkodók és kollégák Tímár József nagyon nehéz idejében. Én csak a nagyszerű helytállást említem, akik támogatták akkor is, amikor illett szidni, ócsárolni őt: Mányai Lajos, Gobbi Hilda. Bizony, nagyon kevesen voltak.

Sokan kúsznak elő ifjú éveim süllyesztőjéből – Lévai doktor méltóságos úr, aki kirántott az első templompadból, az neki volt fönntartva, Földváry Aurél főjegyzőről, aki Harasztin az ország egyik legszebb Hősök terét hozta létre, aki nem engedte a községben megalapítani a Volksbundot, amiért Dunaharasztin – szinte az egyetlen sváb község – ezért nem volt kitelepítés. Áts Bandi volt hosszú évekig a legjobb barátom, de az érzelem kettétörött, beesett a labda a szomszéd kertjébe, s ő nem jött velem, hogy visszakérjük a dühöngő kertésztől.

Pogány Ö. Gábor tartott előadást Rubensről az egyetemen. Azonnal a szívembe zártam. Követtem titokban előadása után a Károly palotáig, de csak húsz évvel utána írtam levelet, írnék a Művészetbe. Válaszolt, szobájába invitált. Üveg vörösbort ittunk, én azt hittem, csak udvarias volt. Közben végigbeszéltük az egész művészettörténelmet. Észre se vettem, hogy vizsgáztatott. Mesterem volt, barátom lett. Neki köszönhetem Vén Emilről írt könyvem. Ennek is sora van. A nagymarosi művésztelepen asztaltársunk volt Vén Emil, Emilio. Ebéd közben szólt – megmutatom képeim, de ha három kopogás után nem nyitok ajtót, akkor vendégem van, a húszéves Ágnes.

Azt hittem, Emilio tréfál. Hetven esztendős volt, s én húsz évvel ezelőtt a hatvanéveseket, így Emiliót is nagyon öregnek tartottam, méghogy a húszéves Ágnes, magamban – hogy ne vegye észre, jót nevettem. Csakhogy háromszor kopogtam, s nem nyitottak ajtót. Vacsorakor szótlan maradtam, de ő rákezdte, miért dörömböltél, itt volt Ágnes. Nem válaszoltam, de nem hittem semmit. Alig telt egy év – a Műcsarnokban lelkendezve újságolta, kislánya született – talán a feleségednek, vicceltem, még mindig hitetlenül. Való igaz, kislánya született, melyről hamarosan személyesen is meggyőződhettem. Pogány Ö. Gábor ugyanis engem kért meg, hogy könyvet írjak Emilióról. Így többször jártam otthonukban, ahol az egyik szoba volt a műterme. Tündéri festmények fogadtak, s egy bűbájos kislány, Emilio kislánya. Ágnes tüsténkedett, kávéval kínált, Emilio pedig belcantót énekelt a csöppségnek. Ő átszellemülten hallgatta. Közben lassan a könyv is elkészült, a pesti könyvnapon együtt dedikáltam a Deák téren Emilióval. Akkor már nem ismert meg, a végét járta szegény, de, s ez az egyik csoda, amit életemben láttam, fináléra egy délszláv csoport zenélt a téren, s ő táncra perdült, Emilio járta a kólót. Hónap se telt, Ágnes telefonált sírva – mondanám a búcsúbeszédet. A budafoki temetőben erre is sor került, rengetet koszorú lepte el koporsóját, s nem is tudtam másról dadogni, hogy mennyi Emilio-csendélet-nyersanyag halmozódott föl, ki festi meg a színek ez áradó pompáját? Alig pergett egy kis idő, hívott Ágnes. Mentem. Úgy véltem, Lehár Ferenc A víg özvegyével fogok találkozni, s ez természetes, hiszen ötven év korkülönbség volt közöttük. Ágnes zokogott, vigasztalanul zokogott, s csak azt rebegte, hiányzik Emilio, keservesen hiányzik. Azóta tudok valami nagy titkot, azt, hogy megfejthetetlen a szerelem, s olykor az asszonyok is határtalanul hűségesek.

Murawski Magdolna

Az Übermensch-elmélet továbbélése az Európa Unióban

A világ dolgai mindig más színben tűnnek fel, ha megpróbáljuk a másik fél szemszögéből is nézni őket. Ha a zsarnokok megkérdeznék alattvalóikat is, az elnyomók az elnyomottakat, az erőszakoskodók az általuk kitaszítottakat, a világ nem lenne ilyen fals, mint manapság.

Mikor a 70-es években elkezdődtek az Európai Uniós tervezgetések, még nem volt ennyire egyértelmű, hogy a már nem létező magyar (horvát, szlovén, szlovák, stb.) trón örököse, az akkor még múlhatatlannak tűnő szovjet birodalom végét ki nem várhatván, újabb, modernebb trón után nézett magának. Az új monarchia lényege most is ugyanaz, előbb a közép-európai, gazdagabb régiót összefogni, csupán ezúttal nem erőszakos módszerekkel, nem háborúk, belharcok árán, hanem “puhább” módszerekkel: a kötelék kecsegtető színben való feltüntetésével és az oda való bekerülést egyre jobban megnehezítve, a belépni kívánó felek folytonos kecsegtetésével.

A hazai közvélemény akkor még arról se tudott sokat, hogy ez a szövetség létre fog jönni, s ha igen, akkor kinek lesz jó és mire, Habsburg Ottó neve akkor még a kommunista népvezérek feketelistájának élén szerepelt, mint olyan notórius és visszaeső próbálkozó, akinek egyéb vágya sincsen, minthogy visszafoglalja Magyarországot és a magyar trónt. A jól trenírozott hazai propagandagépezet ezt a hírt időről-időre fel is röppentette, a közvélemény pedig könnyen hangolódott a hazánkban soha nem népszerű Habsburgok ellen. (Évekkel később az ugyanazon az ideológián nevelkedett újságíró-társadalom dicsőítette az immáron aggkorú trónörököst, és igyekezett minél jobb imázst teremteni neki. Történelmi memóriazavar? Érdekelvűség? Egyéb összefonódás? A pontos választ erre hajdan majd a történészek fogják megadni, mi csak a tényeket tudjuk konstatálni és azok alapján tájékozódni világunkban, melyek ezúttal bárminek, csak logikusnak nem mondhatók.

Egy híres 70-es évekbeli pohárköszöntőjében Habsburg Ottó – a hajdani osztrák birodalom nosztalgiájától fűtve – bennünket, magyarokat is megtisztelt egy kedves jelzővel, miután az osztrák és a német fél megkapta az intelligens, bölcs, jó taktikai érzékű, stb. dicséreteket, nekünk nagyvonalúan meghagyta a magyar temperamentumot. Ami voltaképpen nem hangzik csúnyán, de hát kérem, a sorrend… Mintha csak arra volnánk jók… Talán rebellis gondolat, de nekünk ez így, utólag belegondolva is a Nobel-díjasaink számát, világhírű művészeinket és tudósainkat, valamint kiváló sportteljesítményeinket juttatja eszünkbe. És olyankor nem hátul állunk a sorban. Szóval megszólal a másik, meg nem kérdezett fél is.

Az új elitképzés korszakában természetesen nekünk is szembesülnünk kell azzal, aminek tartanak, nehogy hamis illúziókat kergetve, tévutakon keressük boldogulásunkat. A kecsegtető játék hátterébe is mindenképpen be kell tekintenünk, hiszen a halogató, időhúzó, fontolgató játék oka többnyire az, hogy nem akarják megmondani nekünk az igazat. Hazugságokat pedig ki akar hallgatni?

Néhány évvel ezelőtt, az akkor még lokálpatrióta vezetésű Eger város közgyűlése díszpolgárává választotta Habsburg Ottót. A sajtója több mint jónak volt mondható, lelkes ünneplésben volt része, ami a rebellis múltú kisváros esetében nem kis fegyverténynek számít. A dolog pikantériája az volt, hogy ezt az ünneplést a leglelkesebben az akkori szocialista képviselők támogatták, amit az átlagpolgár nemigen tudott mire vélni. Igaz, a fent említett propagandagépezet nem igyekezett a nagyérdemű orrára kötni, hogy akkori miniszterelnökünk és az elnök úr között szorosabb szálak szövődtek. Olyannyira, hogy az ifjabb trónörökös esküvőjén Horn Gyula volt az egyik tanú. Végül is ez egy egészen pikáns történet: egy nagymúltú európai család, mely mindig nagyra tartotta magát, amint éppen köreibe fogadja a hazánkban pufajkásként elhíresült miniszterelnököt. Nem tudni, hogy a katolicizmus és az ateizmus miként érthet szót egymással, de lehet, hogy nem vallásról és ideológiáról volt szó. Hasonló gesztus tűnik realizálódni manapság, amikor a kereszténydemokrata Giczy Györgyöt édesgeti keblére a Magyar Szocialista Párt. Esetükben is felmerül a kérdés: hogyan egyeztethető össze világnézetük?

Habsburg Ottótól Kohl kancellárhoz vezetnek a további szálak. Mint tudjuk, Németország volt első embere sokszor kiállt a magyar nép támogatása mellett, mondván, hogy hazája nekünk köszönheti az egyesítés előkészítését, a tizenegy évvel ezelőtti sorompónyitással. Igaz, háláját ő is csak Horn Gyulának fejezte ki, még azután is, amikor több hivatalos fórumon elhangzott, hogy nem is ő adta ki azt a bizonyos parancsot. Igen nagy valószínűséggel a határőrparancsnok volt az, aki a német kérdést megoldotta, hiszen nyilatkozatából tudjuk, hogy nem volt lelke a tömeg közé lövetni. A többi már láncreakcióként folytatódott. Tömeg ment, lelkesedés az egekig, közvélemény a németek oldalán, fal ledőlt, a két oldal kezet fogott, Horn Gyulát kitüntették, nekünk pedig azóta is ígérgetnek, hogy mennyire kellünk, de hát a fránya schengeni határok, meg a lehetséges menekültáradat, az ukrán maffiáról már nem is beszélve… Igaz, ez utóbbit emlegetni nem szalonképes dolog, de hát mi tagadás, ha mégis erre gondolnak rémesebb álmaikban…?

A német háttérről még beszélni kell egy kicsit. Valószínűleg a fent említett, jól ápolt kapcsolatoknak köszönhető, hogy Magyarország jelenlegi országimázsa Németországban nem túl rózsás. Az 1998-as választások után még azt is megkockáztatták német lapok, hogy az akkor újonnan választott magyar kormányt fasisztoid színezetben tüntessék fel, ami természetesen kimeríti a rágalmazás fogalmát is. Ez a vonal azóta is folytatódik, és ahogy akkor nyilvánvaló volt, kitől kaphatták ezt az információt, ma is sejthető, hogy a hajdani vesztesek próbálnak nyugati szövetségeseikhez futkosni segítségért, és az agresszív ellenzékiség mellett még attól sem riadnak vissza, hogy idegen segítséggel próbáljanak visszakapaszkodni a hatalomba. Az ellenoldal véleményét pedig továbbra sem kérdezik meg erről. Igaz, tudhatnák azt a két évvel ezelőtti választási eredményekből, ha tudomásul akarnák venni…

Az Európai Unióról azért tudni kell azt is, hogy az így létrejött gazdasági-politikai szövetség arra is hivatott, hogy az igen dinamikus (mondhatnánk, agresszív) amerikai térhódítást visszaszorítsa. Bizonyos tekintetben működik is a dolog, s ennek hű tükre az a heves ellentámadás, melynek mindennapi látványossága a dollár és az EURO viaskodása. Sztármosolyba, demokráciába, hamburgerbe, HBO-ba, amerikai filmözönbe, miegyébbe csomagolva ugyan, de a lehengerlő roham egyfolytában megy az európai kultúra és gazdasági érdekek ellen. Az így letaroltak pedig úgy igyekeznek kompenzálni leromlott életérzéseiket, frusztrációikat, hogy kelet felé “tarolnak”, azaz a Kelet-Közép-Európává degradált országokat az “uniós ígéretekkel” igyekeznek kordában tartani. Ez a földrajzi tudatlanságból eredő elnevezés a hajdani sovén eszmék újraélesztését is jelenti, vagy legalább is úgy értelmezhető, mert hiszen akit kitaszítanak, degradálnak, mindig valamiféle méltatlan bánásmódban részesül. Az új elit a “már európai”-nak számító tagállambeli népek fiait, leányait jelenti, akik bátran lenézhetik, leszólhatják és kitaszíthatják soraikból azokat, akiket “még nem fogadtak maguk közé”. S hiába nyilatkoznak hangzatosan mindennek az ellenkezőjéről, ha a mindennapi életben ennek a félresikerült eszmének az utórezgéseit kell megélniük azoknak, akiket mégis, valahogyan kitaszítottak maguk közül azok, akik egykoron tönkretették őket. Vagyis a lapokat előre leosztották, nincs min vitatkozni. Lehet viszont egyéb megoldásokon gondolkodni, s ezek közé tartozhat az a rebellis gondolat is, hogy a legtisztább út a nemzeti függetlenségé. Aki Übermenschként próbál fellépni másokkal szemben, attól úgysem lehet sok jót várni. Az emberi kapcsolatok lényege ugyanis az egyenrangúság, az esélyegyenlőség lenne, mások kirekesztése pedig ennek hiányára vall.

Horn Gyula most valami hasonlóval próbálkozik, mint hajdanán Habsburg Ottó: országot, azaz pártot vesztvén most új pártot hozott létre magának, melyet ugyan civil szervezetnek hívnak, de hát miféle civil szervezet az, amelyben politikusok vesznek részt…?! Már a neve is vitára ingerli az embereket: Szövetség az Európai Magyarországért. Vagyis felmerül a kérdés: vajon hány Magyarország van? A volt miniszterelnök szerint létezik ázsiai Magyarország is? Azaz ismét a földrajzi fogalmak nem-ismerete mögé bújt hódító szándék, az uniós lekezelés, mely azt sugallja: az általuk be nem fogadott, el nem fogadott államok “még nem tartoznak Európához”.

Mindennek jó lenne természetesen az ellenkezőjét hinni, még jobb lenne azt tapasztalni is, de a fenti állítások – úgy tűnik - cáfolatra várnak. Abba pedig még belegondolni is rossz, hogy az esetleges csatlakozás feltétele a “keletre taposás” jegyében a “még keletebbre taposás” lenne, akár úgy is, mint a jövő kecsegtető lehetősége.

Azon pedig a nyugat-európai országok elitjének kellene elgondolkodnia, hogy a már két világégést hozott eszmei eltévelyedés, melyben a most újabb szövetséget, azaz uniót formált Németország járt élen, továbbvihető-e. Számunkra ugyanis mindegy, milyen köntösbe bújtatják, ha ismét csak hajdani önmagát képes reprodukálni.

Képzõmûvészet

Losonci Miklós

A százesztendõs Z. Soós István

Angliában nagy pompával ünneplik a százéves anyakirálynőt. Nekünk is van jubilánsunk, csöndesen, de mély elismeréssel köszöntjük Z. Soós István festőművészt, aki augusztus 3-án volt százesztendős. Ő a századdal együtt, 1900-ban született Nagykanizsán. Élő művészet, élő művészettörténelem. 1925-ben szerzett grafikus diplomát, és nevezetes dátum életében 1927. Akkor mutatta be Rippl-Rónai József temetéséről készült pasztelljeit. Elődei juhászok voltak, apja váltott, polgárlányt vett feleségül, vasutas lett. Gyönyörű kalapban, pipával, fényözönben festette meg édesapját, kellemes, derűs, életvidám alakját, anyja tekintete másik képén komorabb és méltóságteljesebb, kendője szinte láthatatlan – a mű hangvétele, értékrendje Nagy István eszményeivel rokon. Az Iparművészeti Főiskolán megismerkedett a művészettörténelem nagy korszakaival, az egyes műfajokkal, festészettel, grafikai eljárásokkal, szobrászattal is, Orbán Antal és Glatz Oszkár tanítványa volt, utóbbinál a Képzőművészeti Főiskolán tanult. 1926-tól Kaposvárott tanított különböző iskolákban, tagja lett a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaságnak. Bronzérmet kapott, 1937-ben elnyerte Kaposvár arany plakettjét.

Itáliában járt tanulmányúton, később a reneszánsz lett a mértéke. Állandó rajzi, festői munkája mellett 1945 után komoly nehézségek ellenére megszervezte a kaposvári Múzeumot, mely 11 teremmel 1947-ben Z. Soós István fölirataival, áldozatkész munkájával megnyílt. Művészeti vezetőként és restaurátorként nyugalomba vonulásáig, 1961-ig itt dolgozott. Közben rajzolt, festett. 1930-tól mindmáig több műve szerepelt országos budapesti kiállításokon, Kaposvárott, Pécsett, Balatonszepezden, Nagyatádon, Tabon, Sopronban, Győrött, Balatonlellén, jó barátja volt Kunfy Lajosnak.

Festői munkásságában sorozatot festett kaposvári utcákról, somogyi tájakról, vonzódott – Rippl-Rónai József nyomán – a pasztellhez, egyszer látta a Mestert széles karimájú kalapjával, 1927-es temetéséről ciklust festett. Templomfreskókat festett, restaurált Toponáron, Székesfehérvárott, Ráksin és ő restaurálta a szennai református műemléktemplomot is, Maulbertsch mértékét figyelve, tanulmányozva festette meg a sárvári katolikus templom szentjeit. Szögletesített vonásokkal örökítette meg Szent Imre herceget, az apostolokat és evangélistákat. Massaccio és Michelangelo léptéke irányította nagyszerű Lukács és János evangélistáit.

1968-1973 között megrajzolta Kaposvár 1686-os visszafoglalásának képben rögzített eseményét. Tematikájában, stílusában ez a mű, melyből rajz született, festménnyé nem fokozódott társadalmi megrendelés híján – Székely Bertalan Az egri nők c. alkotásának és Benczúr Gyula Buda 1686-os visszavételének egyenes folytatása. Megjegyzem, kár, komoly kár, hogy elmaradt a mű megvalósulása. Ugyanakkor tény, hogy ma már nehezéke a műnek, különösen, hogy a nemlétből integet, a historikus szemlélet – a témát Kodály zenében korszerűsítette Budavári Te Deumában – Z. Soós István képzelete Wágner Sándornál rostokol, túlságosan is statikus a figurák és a cselekmény vonalvezetése. Igaz, Uccello is ezt az elvet követte, Z. Soós István falképe is emlékezetes lene. Nincs – kár.

Megoldásai változatosak. Dohányfűzőasszonyait és sárgadinnyés csendéletet levegős oldottság hatja át, Gázgyárát olyan fényeffektusok pásztázzák, ahogy Egry értelmezte a Balatont. Jellemző tudásának széles skálájára, hogy Uzsonnázója Vermeer és Pieter de Hoch partitúrája alapján készült, Zóka-Peti Lidi tornáca Tornyai szemléletével egyenrangú, egyedi mestermű.

A sumerológia országos elterjedése előtt remekbe szabott arcmásai között találjuk Ifjú arc sumír jelleggel című képét.

Kivételes festői érzékiség hatja át Falusi jelenet a kútnál c. képét, a sárga paprikákat és az egrys hangulatú Szigligeti öböl reggel c. kozmikus méretű festményét.

Pazarlóak vagyunk. Sok nagy Mestert alkotott, Somogyban Z. Soós István, Kiskunmajsán Járitz Józsa, Nyíregyházán Pál Gyula, Szegeden Tápai Antal vár festői-szobrászi föltámasztására. Hiányoznak a köztudatból – ott a helyük – az új ezredév első évtizedének ez megtisztelő kötelessége.

Rendkívül egyéni Z. Soós István rajzművészete – Archimboldóra emlékeztető kiemelések, elvonatkoztatások, az anatómia sajátos ábrázolása-értelmezése varázsolja különlegessé az őzbak, a boci, a bika, a vaddisznó, a krokodil alakját. Az Öreg vándor rajzi rakosgatása is különleges, plasztikai hatást kelt. Mind a formát, mind az európai történelem háromezer esztendejét gyűjti, sűríti lapjain, s ha nem is Kaposvárott, hanem Párizsban él, akkor ez a rajzi módszer is minta lesz, mint Vasarely op-artja. Z. Soós István is hallatlanul modern, anélkül, hogy ezt valaki felfedezte, folytatta, alkalmazta volna.

Fantasztikus formagazdagság jellemzi művészetét. Minden stílust és irányt bejárt, próbálgatva, hogy melyik ösvény rejti a számára rendelt kincset. A realista, impresszionista megoldások mellett számottevő a Küllős térformákról akár Ráfael Viktor Győzőt sejdíthetnénk, ha nem tudnánk, hogy a szerző Z. Soós István. Ilyen arca is van. Akad másik is. Vagy húsz. Egyik képe Severini látványára emlékeztet, a Gótika, az Ind táncosnő, a Bizánc, a Sámson egy eddig sehol nem látott képzelet-tartomány különlegessége is – az ő Odüsszeuszát se láttuk így fogalmazva a XX. század művészetében. Végtére is felemelő, ezer mű az életműve.

Grandiózus teljesítmény. Százéves Z. Soós István festőművész, a századdal együtt érkezett, s ő búcsúztatja az évezredet. Köszöntjük szívünk melegségével, az intellektus mély elismerésével.

 

H. Barbócz Ildikó

Jelképes üzenet Erdélybõl

Józsa Judit Honfoglalók c. kiállításáról

Józsa Judit keramikusművész Honfoglalók c. kiállítására invitált a hatalmas plakát az érsekudvar bejáratánál. Több szál is behúzott a Keresztény Ifjúsági Galéria Takács István termébe.

A látvány és az illat egyszerre kápráztatott el. Több száz kilométerre keletre repített a jurtasátor közepére telepített fenyőerdő, arra a vidékre, ahonnan “ez a tüneményes, kitartóan következetes, fekete sátorhajú székely lány” érkezett – Korondra, Székelyföld híres községébe. Itt majd’ minden család az agyagban találta meg élete értelmét és boldogulását, nemkülönben Józsa János népi iparművész és a most kiállító Judit lánya is.

A sátor talán legmagasabb pontján állt Lehel, aki a kürtjébe fújt, s előtte sorakozott fel a hét vezér erőt sugárzó alakja, hogy aztán “Verecke híres útján” kövesse őket a nép. Különféle foglalkozású, a honfoglalási éveket megidéző emberek keltek útra jószágaikkal a Kárpát-medence felé: a kengyel- és nyeregkészítő, az íjász, a szűcs, a gabonaőrlő, a fegyverkészítő, a fazekas, a kumiszkészítő, de itt volt a fafaragó, a kukoricamorzsoló, és természetesen minden korondi, széki asszony. A kiállított szobrocskákhoz fűződő eseményeket, történelmi tényeket a szakavatottak: László Gyula, Lengyel Dénes, Benedek Elek, Dienes István hiteles írásaiban követhettük nyomon lépésről-lépésre a falon, izgalmas olvasnivalóként kiegészítve a látottakat.

A művész festett alakjai szép Erdélyország földjéről léptek elénk: Ábel a Hargitáról, Szép Domokos Anna a balladai világból. A kosárfonó székely legény mellett ott találtuk a korondi leánykát is. A keramikus optimizmusát sugallták a szüntelenül felbukkanó párok, akik hol a csángóföldön, hol a torockói hegyek alatt, hol a népművészetéről híres kalotaszegi falvakban készülnek életük boldog pillanatára.

Ezt a földet sokszor áztatta vér és könny, ezért nem is csodálkozhattunk az előttünk térdeplőn, aki a Miatyánkot mormolja, azon az emberen, aki a fohászt röppenti föl ajkáról. Láthattuk a szabadság madarát egy reménykedő kézben, és mindig is tudtuk, hogy tiszta forrásból – csak úgy érdemes.

Józsa Judit szoborbirodalma is ezt sugallta. A hont, melyet őseink teremtettek meg itt ezen a földön, feltétlen szeretetünk és küzdeni akarásunk tartja életben. A fő helyen álló Lehel vezér mellett ez a jelképes üzenet zárta a kört a kiállításon a jurta vászon-ege alatt. A bevezetőmben már idézett Bartis Ferenc gondolatával csak azonosulni tudunk: “Mert e szobrocskákat érezni kell, töprengeni előttük és fölöttük. Hogy miről? Önmagunkról és hétköznapi történelmünkről.”

 

 

Színház, zene, tánc,

Jámbor Ildikó

Őrizd a tüzet

Semmi kivetnivaló nincs abban, hogy ebben az esztendőben, minden kulturális közösség és minden intézmény létrehozta a maga millenniumi produkcióját. Az ünnep megszületett. Sok apró részből, bizony néhol császármetszéssel kellett a világra segíteni, néhol kicsit esetlen lett, néhol meg túl nagyra, ormótlanra sikeredett. Mégis a mienk volt, és alkalmas arra, hogy emlékezzünk rá sokáig.

Az egri Harlekin bábszínházban egy esztendeje a biblia feldolgozásával próbálkoztak. A vállalás nem hozta meg a kellő fogadtatást (talán még túl korai volt). A színpadi adaptációk szerzőjével azonban megtartották a jó és gyümölcsöző kapcsolatot. Simándi Anna Heves megye múltját igyekezett feldolgozni és bábszínpadra vinni. Ez a múlt azonban nem válhat el élesen a magyarok múltjától, akik honfoglaltak, “szerettek, öltek, tették, ami kell”, tehát letelepedtek (épp e helyen) családot alapítottak, gyarapodtak és gyarapítottak. Ha kellett, lakóhelyüket megvédték tatártól, töröktől, ha kellett, építettek.

Történetük felidézéséhez segítségül hívtak többféle bábtechnikát: tárgyanimációt, óriásbábot és árnyjátékot. S hogy ne legyen illusztratív a sámán, király, versmondó (Szíki Károly) Ady és Nagy László versekkel, az énekmondó (Margit József, a Kormorán együttes szólistája) Kormorán-dalokkal gazdagította a produkciót, mely minden bizonnyal utal a tizenéves hallgatóság lelkéhez.

Görömbölyi László, a Magyar Millennium Kormánybiztosi Hivatalának Észak-Magyaroszági képviselője szólalt fel a premier előtt a Magyar Dráma Napján szeptember 21-én. Az ünnephez már önmagában ez is elég. Ám ennél többre vágytak az alkotók, minden művészi erejüket latba vetve arra szólítottak fel, hogy “Őrizd a tüzet!”

Csak úgy lehessen!

 

 

 

Millennium, millennium

“Lángolj fel a lelkünkben…”

Az a generáció, amelyik már átélt egy vagy két világégést és forradalmat, még mindig erősebb gyökerekkel kapaszkodik a múltba, és hosszabb és frissebb indákkal a jövőbe, mint a középnemzedék, az utánuk születettek (azaz Mi). Legalábbis ez az érzésünk támadhatott, az Életet az Éveknek Heves megyei klubszövetség millenniumi rendezvényén Egerben szeptember 27-én a Megyei Művelődési Központban. A csaknem öt órás műsorfolyamban a közösség tagjai száz meg száz bizonyítékát adták, hogy uralják és őrzik a történelmi múlt értékeit, és átlátják. Elemzik a jelent, és a maguk eszközeivel építik, táplálják a jövőt is.

Nem tagadom, kétségeket szült bennem a jelszó, amit csaknem egy éve tűztek zászlajukra az Egészségesebb életért programon belül meghirdették az Idősek az iskolákért, iskolák az idősekért mozgalmat.

E törekvésnek már tavasszal (a Harlekin Bábszínházban) láthattuk egy erőtlenebb példáját, amikor diákcsoportokat és idősek hagyományőrző csoportjait állították egymás mellé a színpadra. A műsor nívójával akkor sem volt baj, de a produkciók egymásmellettiségén túl nehéz volt felfedezni bármilyen kapcsolatot a generációk között. Most viszont a műsor szerkesztése is ennek ellenkezőjéről győzhette meg a több mint háromszáz jelenlévőt. Dr. Renn Oszkár köszöntője után Szíki Károly színművész József Attila: A Dunánál című versét tolmácsolta, Tamás Jánosné pedig az Országos Szövetség elnökségének tagjaként szólalt fel prózában és versben is. A klubszövetség megyei elnöke Bessenyei Illésné ünnepi beszédet mondott, de az általa elmondottaknál is többet ért az a tudatosság, amellyel egymás mellé illesztette az általa már ismert műsorszámokat.

A Hímer Sándorné vezette tiszanánai általános iskola kisdiákjai, két énektanára (egyébként az igazgatónő fia és menye) majd a nyugdíjas kórus tagjai léptek fel, és sokáig szemlesütve elmondott vagy elmondhatatlan (mert betiltott) verssorokat idéztek. Kicsik és nagyok érzelmi és gondolati egységben és nem egymás ellenségeként léptek színpadra.

Homa János országgyűlési képviselő kénytelen volt megvárni a félórás műsorszámot, mert a programban csak ezután jelöltek ki helyet felszólalására. Nem bánta meg a kényszerű szünetet, sokkal inkább a lélektani helyzethez igazította mondandóját, s a vaskos papírkötegek felolvasása helyett inkább arról beszélt, hogy mit jelentett számára a Szent Jobb felmutatása az augusztus 20-i ünnepségen, s milyen szimbolikus jelentőséggel bír még ma is az első királyunktól származó ereklye.

Azt lehetett gondolni, hogy a délután érzelmi hőfokát nem lehet emelni, de lehetett. Popovits Zoltánné (túl a hetvenen) Márai Sándor: Halotti beszédét tolmácsolta megrendítő kifejező erővel, majd a Balassi Bálint Általános Iskola kisdiákjai címeres játéka következett. Antal Józsefné egy ritkán hallott verset mondott a Szent Koronáról. A recski nyugdíjas klub pedig fiatal karnagyuk vezetésével (az akadémista a falu szülötte) egyenesen Beethoven Örömódáját tolmácsolta megkapó zenei tisztasággal, eredeti bájjal.

“Lángolj fel a lelkünkben” – dúdolta mindenki az ünneptől hevülten még a szünet után is, amikor a mezőszemereiek, a hatvaniak, a Gárdonyi Ciszterci Gimnázium diákjai, a felsőtárkányiak szerepeltek. Minden csoportnak volt egy millenniumi gondolata, egy meglepetése. A magyarok világhimnuszát is elénekelték. Hartl Éva Arany János: Örökség című versét tolmácsolta, az egri nyugdíjas klub énekkara pedig komoly zenei igényességgel énekelt egy népdalcsokrot. Sokat fejlődött a fiatal balatoni kórus, s noha az egri Tóth Józsefné dalos kedvéből (egy baleset miatt) csupán egy balladára futotta, megtoldotta azt Szepesi József egy Szent Istvánról szóló énekkel.

Amennyire örültünk ennek a délutánnak mi, akik ott voltunk, annyira nem bánkódtunk azon, hogy a protokoll vendégek távolmaradtak, s némelykor szokásos újságírói kajánság sem fertőzte a hangulatot, az ünnepséget, melyet tiszta szándékkal, örömmel hoztak létre fiatalok és idősek, tartalmat adva az amúgy üresen kongó mozgalmi jelszónak.

 

 

Murawski Magdolna

Ismét zene töltötte be a teret és a magyar pusztát

II.

Üde színfoltot jelentett a horvát együttes, mely egy különleges utcai produkcióval is meglepte az egri közönséget. Zene és tánc egyaránt ironikus, humoros volt, a maga nemében egyedülálló, szó szerint megállt a kedvéért a forgalom az utcán.

A belga és francia táncok kissé túlságosan jólneveltek ahhoz, hogy a közönség ünneplését kiváltsák. Inkább dédanyáink táncaira emlékeztetnek, arra az időre, amikor ükanyáink szigorú tekintete kísért és ellenőrzött minden lépést, nehogy valami illetlenség essék. A hazai publikum szívesebben mulat együtt a temperamentumosabb, szenvedélyesebb táncok előadóival, s talán, mivel mindennapi élete nem túl szívderítő, szívesen feledkezik meg gondjairól, igényli a nevetést, nevettetést.

A szerb együttes különös repertoárral jelentkezett az idén. Egyrészt nem lehetett tudni, mely nép tagjai, mert a lányok többnyire török bugyogóban, tüllfátylasan jelentek meg a színpadon, azt a látszatot keltve, mintha törökök lennének, máskor viszont a nálunk rosszemlékű ötvenes évek magyar-szovjet baráti összejöveteleit, kultúrcseréjét idéző összeállításokkal hökkentették meg a közönséget, kimondottan oroszos guggolós táncokkal, akrobatikus elemekkel tarkított balett előadást produkálva, ahogyan azt a Nagy Testvértől eltanulhatták. Valahogyan politikai színezetet is kapott mindez, lévén, hogy a nyáron még Milosevics és hitvese szabták meg a jugoszláv irányvonalat művészetben, politikában egyaránt. Ez az eklektikus művészeti szemlélet valószínűleg aktív kulturális kapcsolatokat sejtet, a táncok és idegen elemek ilyetén megválogatása pedig egyértelműen tükrözi azt a fiatalos vágyat, mely mindenáron sikereket akar aratni és el akarja kápráztatni a publikumot. A művészeti vezető becsületére legyen mondva, hogy mindezt magas művészi színvonalon művelték.

A korai iskolakezdés miatt vidékre kényszerült együttesek és produkciók megismerkedhettek a magyar vidéki élet fény- és árnyoldalaival egyaránt. Amilyen jól szervezett programok voltak a megyeszékhelyen rendezettek, annál nagyobb dilettantizmus jellemezte a vidéki színhelyek által nyújtott keretet. Kezdve az alapvető ellátástól, mint pl. az étkeztetés vagy a közönségszervezés, mind-mind komoly hiányérzetet hagytak résztvevőben és kísérőkben egyaránt. Márai Sándor Sztálinról szóló híres mondatát idézhetnénk, t. i. hogy az orosz pártvezér két komoly hibát követett el: megmutatta az oroszoknak Európát, s hogy megmutatta Európának az oroszokat. Vagyis hogy a vidéki élet árnyoldalait inkább diszkréten eltitkolhattuk volna, semmint hogy szembesítsük vele az ártatlanul odakeveredett külföldieket. Félreértés ne essék, a magyar táj gyönyörű, és ezt nemcsak mi látjuk így. Azt viszont saját honfitársainktól is elvárnánk, hogy tudjanak viselkedni, különösen azok, akik a szolgáltatóiparban dolgoznak.

A Rancho Folklorico e Etnografico de Carvalhais együttes két nagysikerű fellépéssel búcsúzott a Heves megyei közönségtől. A pélypusztai szórakoztató- és üdülőkomplexum közönsége ugyanúgy szívébe fogadta őket, mint a sarudi kempingben pihenők. Ez utóbbi hely még további fejlesztésre vár, hiszen kitűnő természeti adottságokkal rendelkezik, infrastrukturálisan viszont igen elmaradott.

Minden év újabb meglepetésekkel szolgál együttesek és produkciók tekintetében. Talán lehetett volna kellemesebb az a pár záróakkord, a magyar puszta kellős-közepén is…

 

Könyvszemle

Kaló Béla

Versek a karbidszagú tájról

Ormos Gyula: Megszállni valahol

(Edelény – Ormosbánya, 2000)

Szikár, pontosan metszett leírású dalok szerzője volt Ormos (családi nevén Papp Gyula), aki alig két esztendeje hunyt el 53 évesen. Valljuk be, csaknem ismeretlenül hunyt el, noha korábban megjelent a Napjaink, az Észak-Magyarország és a Kortárs hasábjain is, s kötetét már a kilencvenes évek elején kiadásra javasolta Vasy Géza irodalomtörténész, a Hetek költőcsoport egyik első méltatója.

Most – első és utolsó, posztumusz verseskötetét veheti kézbe az a kevés számú olvasó, aki hozzájárulhat az edelényi-rudabányai közös kiadású aszketikusan sovány könyvhöz.

A tájbeli rokon lírikus, az Új Hevesi Naplóban is rendszeresen publikáló Fecske Csaba szerkesztette a Megszállni valahol című válogatott verseskötetet, amely első olvasásra Jeszenyint juttatja eszünkbe, noha Ormos Gyula nem paraszti, hanem bányász vidékről hozza élményeit, a “karbidszagú tájról”, ahol a kemény, nyers és férfiasan szűkszavú élet volt a meghatározó, míg létezett az a világ.

Bicskával gondosan faragott lírai darabok ezek, tájba-természetbe öltöztetett érzelmek, illatok, színek kavalkádja, csöndesen férfias rezdülések karcai:

Vadrózsaillat – holtat nem zavar már.

Amott cserép vöröslik, erre néz.

Itt hantok ódon odva. Fenn nehéz

Nap izzik. Ujjnyi szellő sem szaladgál.

(Kereszt korhad)

A bányatelep “szürke és nehéz” földje, a “vénhedt házsorok”, a “tág, kopár ligetek” világa, mindenütt tele van, egyetemi évei, tanárkodása idején is.

A betegség, a korahalál tudata, az emberi és alkotói magány keserves hangulatot kölcsönöz Ormos Gyula verseinek.

Vasárnap. Május. Szép tavasz van.

Hogy sétálnak most a boldogok!

És én ülök az alkonyatban:

s oly száraz a lelkem, hogy kopog.

(Otthontalan)

Itt-ott próbál az idillhez közelíteni, mert végül is erre vágyhatott (recenzens nem ismeri bővebben életútját, sorsát), s hogy ez így van, sorai bizonyítják:

Ha most a tölgyet figyeled

e késő, csendes estén,

amint fölé a Hold lebeg,

a végtelen szelíd atomja

s a fény, akár nemes fém

a tájat gyöngéden bevonja

(Ha most)

A magány, a fölfoghatatlan csönd a mélázó, mert nehézsorsú lélek sajátja. Talán nem véletlen, hogy a kötetet az a Fecske Csaba szerkesztette, kinek életében is a fő helyet foglalta-foglalja el személyes tragédiája, betegsége. Az olvasó szimpátiával fordul az életet a keményebb végénél elkapó ember és alkotó felé, kinek még a hazaérkezése sem lehet örömteli:

Megérkezem keser-sanyarún,

mint egy sehonnai. Kit húz az ág.

Nem ismer meg a falum,

a termő augusztus végi fák.

(Megérkezés)

Alig félszáz vers, ennyi is lehet egy életmű. Hogy torzó, az kétségtelen, de tisztességes és esztétikailag is kimunkált-megszenvedett torzó ez.

Másoljuk ide Ormos egyik legszebb versének néhány sorát, amely kimondatlanul is ars poeticája lehetett e tragikus, kevésszavú alkotónak:

E vasárnapi csöndben

szinte izzó sárgában tündökölnek,

Van Gogh-i színben a fán a körték,-

s a kertben hamvasan

még gyolcs párák ködölnek,

halaványaranyban földereng

a súlytalan öröklét.

(Ősz, 1968)

A kötetet Mezey István illusztrálta, a szöveggondozás pedig M. Takács Lajos munkája.

Szerzőink

Dr. Abkarovits Endre Egerben élő angol-német szakos tanár, az EKF angol tanszékének docense. Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér, 1907-2000) Egerben élt költő, Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger c. lap szerkesztője. Kálnoky László barátja, mestere. Bár Eger városa díszpolgárává avatta, szinte soha nem kapott méltó elismerést. Bodó László Egri születésű író, történész. Knezić Károlyról írott monográfiája az 1848-as forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára jelent meg. Bősze Balázs Sopronban élő, többkötetes költő, tanár, a Várhely és a Soprni Füzetek munkatársa, a Soproni Fiatalok művészeti Kollégium vezetője. Cseh Károly (1952. december 6. Borsodgeszt) Mezőkövesden élő költő, műfordító, a Kelet antológia szerkesztője, számos verseskötet szerzője. Cserniczky Dénes (1927. október 5., Eger) Az egri Ciszterci Gimnáziumban, majd a Zeneművészeti Főiskolán, egyházzenei szakon tanul. Tanárai Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Harmat Artúr, Werner Alajos, Vásárhelyi Zoltán. Könnyűzenészként zenekarokban játszik, turnékon vesz részt. Korábban a Heves Megyei Népújságban és a Fülesben is publikált. Dr. Csiffáry Gergely Egerben élő történész, a Heves Megyei Levéltár munkatársa. 1972-ben végez történelem-földrajz szakon. 1979-ben doktorált, 1991-ben kandidátusi fokozatot nyer. 1979-ben doktorált, 1991-ben kandidátusi fokozatot nyer. Dr. Cs. Varga István Egerben élő irodalomtörténész. Deé András Egerben élő mérnök, városi képviselő. Domokos Sándor Kanadában élő magyar szobrász, író, a Kanadai Írószövetség tagja. A II. világháború után Szibériába hurcolták, ahonnan több évi fogság után került haza, súlyos betegen. Hazatérése után családjával együtt internálták. 1956-ban, a forradalom bukása után külföldre emigrál, a diaszpórában élő magyarság közismert képviselője. Erdélyi Z. János Budapesten élő költő, műfordító. Rilke- és Jeszenyin-fordítójaként közismert. Dr. Farkas András (1919-1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelős szerkesztője, alapítója. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont lapjától mindennemű támogatást, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették.. Fecske Csaba Miskolcon élő költő, a Kelet Alkotókör jeles képviselője. Rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, napi- és hetilapokban. Fridél Lajos Rajztanár. Egerben él és tanít. A főiskolán Blaskó János festőművész volt a mestere. Az ország különböző városaiban, valamint külföldön 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a “Bükkaljai ösvényeken” c., kiadásra váró vadászati témájú könyve. Gyüre Lajos Kassán élő költő, a kassai magyar értelmiség egyik közismert és sokoldalú személyisége. H. Barbócz Ildikó Egerben élő tanár, költő, a Lenkey János általános iskola tanára. Jámbor Ildikó Egerben élő újságíró, népművelő, tanár. 1979-ben végzett a debreceni KLTE-n, három évig dolgozott az egri Művelődési Központban, majd középiskolai tanárként. A megyei napilapnál újságíróként, kulturális rovatszerkesztőként dolgozott 1985-1998-ig. Elindítója és négy évig felelős szerkesztője volt az Egyházi Építészet című folyóiratnak. Jelenleg az MMK Eger városi csoportvezetője, az Egri Riport munkatársa, a Kálnoky Társaság alelnöke. Kaló Béla (1954, Dormánd) 1977-ig Egerben élt, egy ideig főállású újságíró. Magyar-történelem szakos tanár, Szuhogyon él. Kovács Zsuzsa Egerben élő vegyészmérnök, az EKF tanára. Lelkes Miklós (1938, Budapest) Meseíró, költő, egyetemi oktató, az 1960-70-es években az irodalmi Alap tagja. Írásai az elmúlt évtizedekben számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több mint 20 antológiában megjelentek. A Heves Megyei Népújságban is publikált verseket. Dr. Losonci Miklós Szentendrén élő irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci Magánegyetem esztétika tanszékének vezetője. Löffler András Egerben élő ügyvéd, a Keresztény Értelmiségi Szövetség aktivistája. Mészáros György (1933-1992) Egerben élt cigánykutató, író, publicista. Molnár István Géza (1936, Iváncsa) Egerben élő fotóművész. Építőipari technikusként dolgozott, majd tanácsi tervosztály-vezető, végül szakközépiskolában tanít. Nyugdíjas. 35 éve Eger polgára. 1960 óta fényképez. Alapító tagja a Heves Megyei Fotóklubnak (1968). Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Művészetbarátok Egyesületének. Több hazai és nemzetközi díj nyertese. Murawski Magdolna (1950. dec. 25.) Egerben élő tanár, író, műfordító. Szegeden a JATE Bölcsészkarán végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabadfoglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa Dr. Renn Oszkár Egerben élő nyugdíjas gépészmérnök, közgazdász, több helyi társaság és egyesület tagja, közismert közéleti személyiség. A Hevesi Napló 1996 óta közli írásait. Romhányi László Budapesten élő rendező, az Agria Játékok kitalálója és megszervezője, a hazai régi magyar színházi hagyományok felelevenítője és színpadra álmodója. T. Ágoston László Budapesten élő író, történész, a történelmi Lenkey-család leszármazottja. Zimányi Árpád Egerben élő nyelvész, főiskolai tanár, az EKF nyelvészeti tanszékének munkatársa.

Megrendelõ lap

Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT ©

© 2000. NOVEMBER HÓ © X. ÉVFOLYAM 11. SZÁM ©

Millennium

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tartalomból:

ROMHÁNYI LÁSZLÓ: Egy várszínház születése

BODÓ LÁSZLÓ: Lázár Vilmos

LÖFFLER ANDRÁS: Választási félidőben

MURAWSKI MAGDOLNA: Az Übermensch-elmélet továbbélése az Európa Unióban

ZIMÁNYI ÁRPÁD: Legfrissebb idegenszerűségeinkből

MÉSZÁROS GYÖRGY: Rendhagyó nekrológ