Új
Hevesi		Napló
(c) HEVES MEGYEI IRODALOM, TÁRSADALOM, KULTÚRA (c)
(c) 2000. MÁJUS HÓ (c) X. ÉVFOLYAM 5. SZÁM (c)

Tartalom:


Az idő sodrába	3

VERS, PRÓZA	4				
Utassy József: Magyarország!	4
Tusnády László: Fohász, Panasz	6
Fridél Lajos: 
Bükkaljai ösvényeken XXIII.	7
Apor Elemér: A fehér csésze	10
Kaló Béla: Táncrend	11
Cseh Károly műfordítása	12
Fecske Csaba: 
Egymás mellett, Arany	13
Lelkes Miklós: Velence	14
Fecske Csaba: A sánta kiskacsa	15
Gyüre Lajos: Már zörrennek	17
T. Ágoston László: 
Amerigo szerencséje	18
Farkas András: Morzsák	24
Vezényi Pál: Kálmán bácsi, a mártír	25

Fiatal tehetségek bemutatkozása	28
Sterbinszky Ernő: Képzelet, Szigeten	28
Balogh Ferenc: Exhibicionizmus, 
Szent és profán	29
Babiczky Tibor: Zsoltár, Virrasztás	30

ÉLET ÉS TUDOMÁNY	31
Cs. Varga István: Egy kiadatlan 
Németh László-emlékkönyvből	31
Németh Lászlóné Démusz Ella:
Előszó	31
Illyés Gyula:
Németh László ravatalánál	32
Borsos Miklós: Németh Lászlóról	32
Bánffy - Tóth  - Sipőcz - Vértes : 
Bevezetés	33
Vértes László:
Emlékfüzérek Németh Lászlóról	34

Dalmay Judit:
"A magyarság szükség és érték"	37
Baráz Csaba: Egy fölösleges könyv	40
Murawski Magdolna:
Neveltetésünk gyengeségei	47

KÖZÉLET	49
Tölgyesy I. M. Ludovika:
A Szent Teréz Intézet krónikája	49
Lelkes Miklós:
Gondolatok, aforizmák	55
Renn Oszkár: A komorna búcsúja	56 
Bakacsy Ernő: A mezőgazdasági termelőszövetkezetekről II.	59
Pataky Zoltán: Hit és erkölcs	60
Domokos Sándor: Aforizmák	66
Murawski Magdolna:
Hinni vagy nem hinni?	68
Makovecz Imre a közelmúlt magyar
építészetéről
Nagy István: Gondolatok a bűnről	71

KÉPZŐMŰVÉSZET, FOTÓ	74
Losonci Miklós:
Emlékek kincsesháza II.	74

KÖNYVSZEMLE	76
Török Ferenc:
A "szent művészet I-II." margójára	76
Lukácsi Márk: Nádasi Alfonz:
Mi mindenre emlékezett Kodály?	78
Koncz Lajos: "Papi életutak"	80

Első borító: Kálvin - ház  Eger 
Hátsó borító: Szent István-kút - Eger
Fotó: Molnár István Géza
Illusztráció: Fridél Lajos

IMPRESSZUM
Szerkeszti a szerkesztőbizottság


Felelős szerkesztő és kiadó:
MURAWSKI MAGDOLNA


A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2. Tel.: 36/411-411
Fax: 36/413-426
1016 Budapest, Krisztina krt. 83/85. Tel.:1-3567-192


Tipográfia és nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.
3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/130; 36/412-688


Nyilvántartási szám: 76.  134/1997
ISSN 1417-7080


Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt




Ára: 200.- Ft



Májusi számunk megjelenését az alábbi szponzorok támogatták:

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA
NEMZETI KULTURÁLIS ALAPPROGRAM
BASSOLA GÉZA, Budapest
DOMOKOS SÁNDOR, Kanada 
AGRIA COMPUTER Kft.
RÁDIÓ EGER
M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.
MOLNÁR ISTVÁN GÉZA fotóművész, Eger


Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,
Valamint az Északhír árusítóhelyein,
Budapesten az Ecclesia Könyv- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál,
Az ország egyéb területein az újságárusoknál,
Megrendelhető közvetlenül a Kiadótól a 84. oldalon található megrendelőlappal
Az idő sodrában

	Minden nép életében vannak sorsfordító, lélekérlelő időszakok. A nehézségek, melyeket a nagyközösség átél, próbatételt jelentenek: miként reagál, s tudja feldolgozni azokat, hogyan alakítja jövőjét azáltal, ahogyan jelenében helytáll, vagy nem áll helyt. Egyúttal hogyan néz szembe múltjával, és miként fordít annak tévedésein, hogy azokon túllépve többet, szebbet nyújthasson gyermekeinek és azok nemzedékének.
A szűk látókörű, csak a mának élő ember minderre legyint. Mit törődik azzal, ami az ő féreg-léte után következik, hiszen még a mától a holnapot se látja! Cinikusan vigyorogva nézi társait, akik a gátakon homokzsákokat cipelnek, vagy a mindennapi robot után garasokat tesznek félre, hátha egyszer kilábalhatnak a nekik szánt modernkori rabszolgasorsból. Hogyan foghatná ezt fel az az ember, aki a becsületes munkát nem ismeri, számára annyira természetessé vált a hétköznapi tolvajlás, sikkasztás, mások kifosztása, akár "tocsikolással", akár olajszőkítéssel tett szert a "mindennapi betevőjére", mármint a bankba betett, ott felhalmozott vagyonára, melyről ő mégis úgy érzi, megilleti őt, s hogy a nemtelen mód, mellyel hozzájutott, szerinte egészen tisztességes.
Jóllehet a morál mint társadalmi értékrend minden korban relatív, egyetlen kor se lehet annyira lesüllyedt, hogy a törvénytelenséget legalizálja, törvényesnek fogadtassa el a jóérzésű többséggel, melyet az előbbi, szűk kis csoport rendre baleknak, birkának, ostobának vagy együgyűnek tart, és ezt a véleményét lépten-nyomon cinikusan ki is fejezi. Akár szóval, akár rálegyintéssel, akár a falakra firkált modernkori üzenetekkel, vagy az írott és beszélt sajtón keresztül, szerecsenmosdatással, ál-moralizálással, vagy bárgyú hírmagyarázattal, arcátlan kommentárral vagy még arcátlanabb és neveletlenebb riporteri viselkedéssel. Azaz viselkedni nem tudással.
Van, aki a kákán is csomót keres, vagyis a legjobb szándékot is rosszra próbálja magyarázni. Mindnyájunk viselkedése adekvátan tükrözi a bennünk rejlő valódi lényünket. Aki mindent rosszra magyaráz, annak a lelkében valószínűleg igen nagy nyomor lehet. A jó szándék észre nem vétele vagy komoly tudatlanságra, vagy rosszhiszeműségre vall. Azok pedig, akik a tavaszi árvízhelyzet miatt is a jelenlegi kormányt vádolják, a fenti hibákon kívül még igen súlyos memóriazavarban is szenvednek (ha ugyan szenvednek), hiszen igen ostobának vagy szenilisnek kell lenni ahhoz, hogy a múltban elkövetett bűnöket a mai, fiatalabb nemzedékekre próbálja kenni valaki. És akik effajta vádaskodásra adják fejüket, azok igyekeznek megfeledkezni arról a tényről is, hogy az ő "tündöklésük" idején mennyire nem törődtek a mások bajával, ezért nem fogják meg most sem a dolog végét, hanem csak a demagógia eszközei után kapkodnak, mely számukra mindig kéznél van.
A tiszai ciánözön a sok-sok nehézségen és a katasztrófán túl egy el nem titkolható gondolatot sugall. Ideje volna megfontolni a trianoni paktum záradékát, mely egyértelműen kimondja: ötven év eltelte után szükséges felülvizsgálni az okiratban foglaltakat. S ha erre nem szívesen gondol senki, mert hiszen ki keresi a nemzetközi konfliktusokat, akkor annyit azért mégis csak végig kellene gondolni: miféle felelősségtudata van azoknak, akik a folyóvizeket kloákának tekintik, és a környezetvédelemről mit sem tudva úgy hiszik, nekik még ahhoz is joguk van, hogy egy szomszédos nép életét, egészségét felelőtlenül és gondatlanul veszélyeztessék? Amíg ezt nem fogják fel, addig nem csoda, ha a tárgyalóasztal mellett nem érnek el semmit a tárgyaló felek.
Lélekérlelő, sorsfordító időket élünk. A kis népek sorsa fölött kockát
vető nagyhatalmaknak is el kellene végre gondolkodniuk azon, hogy a világuralomra törő nemzetek utóbb mindig törvényszerűen megismerkedtek az elnyomatással és szolgasorssal.
Vers, próza
Utassy József
Magyarország!

Világ Világa,
Szerelem Kápolna-virága,
Nekem
Édes Egyetlenem,
Hazám,
Te Drága!
Kérdezd Illés kocsisomat,
honnan mennydörög e fogat,
mért is tértem meg-vissza hozzád,
mind kiforgatva sírodat:

Magyarország!

Én,
a te fényed,
napkeleti vőlegényed,
kit elcsaptak a háztól csúnyán,

ím,
itt fekszem rádvirradva,
pannon melled málnás csúcsán,

hogy combjaid holtágában
ülnék tort kesergőn:
Hadak csillagporos Útján
pirosra vált kendőm,
pirosra vált kendőm.

Ha százszor is kitagadnak,
én temetni el nem hagylak:
kihívón
keresztbe fektetlek a síron!
sárig szomorúfűz hajad
tíz ujjal vidítom,
tíz ujjal vidítom.

Micsoda kilátás nyílik tűzhányó melleidről!
Vakon is látom:
én az oltár előtt,
te az oltár mögött,
virágom, virágom.
Úgy
ölelsz át,
sejtjeim fájnak,
hátadba körmeim holdvilágárkot vájnak,
ezeregy fényévnyi sáncot
mai,
holnapi bizáncok
ellen,
hogy védd magad:
Szerelmem,
Szerelmem Kápolna-virága,
Nekem
Édes Egyetlenem,
Világ
Világa.


Tusnády László
Fohász

				Szép Magyar Madonna,
harmatos hozsanna,
csillagkoszorúban,
égi fény-saruban

jársz sugár-mezőkön,
felhős legelőkön.
Nézed fiad nyáját,
tévelygők tanyáját.

Gyöngyös könnypatakod
falvainknak adod(
bánatos mosolyod
városokon lobog.

Mily utakra lépünk?
Ne nézd sanda vétkünk!
Hozzád zokog ajkunk,
könyörülj meg rajtunk!


Panasz


Hétfájdalmú szép Szűzanya
sír - az éjnek fénysugara.
Hétfájdalmú szép Szűzanya
sír - a napunk hő aranya.

Elefántcsonttorony asszony,
minket vajh' ki vigasztaljon?
bánat-fogaskerék tép meg,
jajaink az égig érnek.




Fridél Lajos
Bükkaljai ösvényeken
XXIV.

	Fakó, barna leveleket zörget a hűvös őszi szél. A szerelemben elfáradt koronás fővad a sűrű rejtekében pihen, s nosztalgiával emlékezik a mámoros szeptemberi szép napokra.
A tölgyerdő aljában népes konda turkál, de csak úgy kedvtelésből, vagy megszokásból, szinte ímmel-ámmal, hisz a táplálék megszerzése most nem jelent gondot. Bőséges volt a termés, és a zamatos, tápláló makkmilliókból jóízűen lakmározhatnak még hetekig. Dundira meghízott borz döcög az ösvényen. Nyugalma arról is árulkodik, hogy várának éléskamrái feltöltve várják a kemény téli zimankót.
Vénséges vadkörtefa csupasz ágán éber szajkó figyeli az alatta ellopakodó vastag bundájú fiatal rókát, majd mérgesen ráreccsentve ellendül az ágról, s a szóró felé veszi az útját. Őzsuta és gidája is ide jár esténként, békésen ropogtatják az aranysárga szemeskukoricát, közben fel-felkapják piszeorrú, bájos fejüket, amikor a sűrű fenyvesben roppanva szarvasrudli mozdul.
A levéltelen bokorágszövevények között apró kékcinkék bujkálnak, téli hangulatot idéző kedves, szép daluk a késő őszi erdőben messzire elhangzik.

Egy évtizede már, hogy puskával a vállamon, boldog örömmel járhatom a bükkaljai vadászösvényeket. Területem, lakóhelyemhez legközelebbi része Egercsehi környéke, ezért is van az, hogy leginkább ide visz utam. De nemcsak ez az oka annak, hogy ezen a tájon vadászom legszívesebben.
Egercsehibe két út vezet be, ha Szarvaskő felől érkezünk. A baloldali a bányásztelepülés azonos típusú, kis házai között vivő egyenes, jó minőségű út. A másik egy kanyargós, régi szűk utcácska. Ám ez a hepehupás kis út az egykoron virágzó Beniczky-kúriához vezet, illetve mellette halad el.
Rendszerint itt autózom be a faluba, mert annak ellenére, hogy az elmúlt fél évszázad során jóvátehetetlenül tönkrement a kis kastély, a környezet szépsége, hangulata, ódon bája magával ragad minden alkalommal.
Az egyemeletes főépület mögötti istállók, a magtár és az alkalmazottak lakásainak maradványai még mindig pontosan tájékoztatnak arról, hogy itt pompásan működő gazdaság virágzott valaha.
A klasszicista stílusú elemeket magán viselő, arányaiban rendkívül harmonikus épület északra tekintő főbejárata előtt hosszú, lapos rét terül el, mely valaha gyönyörű park lehetett.
Ennek végében magasodik, a most is példásan rendben tartott kis kápolna, melynek sírkamrájában pihennek a Beniczkyek.
Hatalmas bükk- és vadgesztenyefák ölelik körbe, néma díszőrségként vigyázva az elköltözöttek örök álmát.
A huszadik század irtózatos vérzivatara itt is pusztított. Több felvonásban, és rendkívüli eredményességgel. A földszinti nagy termekbe lovakat kötöttek be a katonák, s a kiváló ízléssel berendezett kastélyban a háború végére nem maradt egyetlen használható bútor, eszköz, berendezési tárgy sem. Széthordták, tönkretették,  kifosztották. Később a helyi termelőszövetkezet irodáit költöztették ide ami szintén nem tett jót az épületnek.
Ám a környező táj egykori hangulata megmaradt. 
A füves dombok lankás ívei, a vízmosások árkai mit sem változtak. A vadrejtő akácos sűrűségek is ugyanott vannak, ahol egykoron, legfeljebb kisebbek vagy nagyobbak. A falu fölött most is ezüsttörzsű ősbükkös zárja a horizontot, a túloldalon pedig öreg cser- és tölgyerdő van.
Gyakorta és szívesen időzöm a kápolna körüli gesztenyefák alatt, nézelődöm, s hagyom, hogy hatása alá kerüljek a tájnak, az emlékeknek. Persze, ez a csend, ez a békés hangulat és azok az ismeretek, amit én tudok azokról, akik itt élték le életüket, valamint az a tisztelet, megbecsülés, amit vadászszívem érez irántuk, bizonyára elfogult gondolatokat ébreszt bennem. Nem bánom, vállalom, sőt büszkén bevallom azt is, hogy boldogság tölt el, hogy itt lehetek, hogy én is itt sétálhatok, cserkelhetek, lesekedhetek, ahol valamikor ők is vadásztak, éltek és boldogok voltak.
Különösen két kiváló ember, két jellegzetes karakterű, szenvedélyes vadászember jelenik ilyenkor meg lelki szemeim előtt.
Idős Beniczky György és fia, Beniczky Aladár.

Beniczky György 1839-ben született, s szinte teljes életét itt, az egercsehi kúrián élte le. Elsősorban imádott családjának élt, azután a gazdaságnak.
Hosszú, tartalmas, szép élete során megnégyszerezte birtokát, de legendaszámba ment azon nemes cselekedeteinek sora is, amit a szegény emberek megsegítéséért tett. Mindezek mellett a társadalmi életből is kivette a részét.
Tagja volt a vármegye közigazgatási bizottságának, és ő volt a pétervásárai járás úthálózatának felügyelője is hosszú évtizedeken át. Töretlen szorgalommal szervezte a kövezett utak építését, karbantartását, hogy az őszi, esős, sáros időben is ki tudjanak falvaikból mozdulni a szegény sorsú palóc emberek.
Nem csoda hát, ha mindenki így hívta: "a jó csehii nagyságos úr".
Az akkori magyar vadászélet markáns alakja volt. A kopóhoz, a vizslához nagyon értett, az erdőt imádta, a vadászatról nagyon sokat tudott.
Valóságos lelki közösséget, meghitt kapcsolatot tartott fenn vadászbarátaival, rengeteg tréfával, pajkos vadászhuncutsággal fűszerezve. Sokat vadászott együtt DRISSNYEI Bélával, a későbbi pátervásárai főszolgabíróval és az ivádi urakkal.
Ivády Károlyhoz különösen érdekes vadászbarátság fűzte.
Leginkább együtt járták az erdőket, sőt a társas vadászatokat is együtt tervezték meg. De nem minden hangos szó nélkül! Gyakorta összevitatkoztak egy-egy hajtás tervezése közepette, vagy amikor valamely kopó elsőbbségét nem egyformán ítélték meg.
Környezetük ilyenkor már aggódva azt figyelte, mikor megy ölre a két kiváló vadász, ám az ő szívük, lelkük, vadászbarátságuk ennél meghittebb, finomabb, szeretetteljesebb volt.
Ivády Károly egy-egy ilyen vita után villogó, kidülledt szemmel, felszegett fejjel, szó nélkül viharzott el, míg Beniczky György tüntető nyugalommal, s emiatt igencsak bosszantó módon kimért mozdulatokkal, három ujjával pödörgette tömör, őszülő, szőke bajuszát. A külső szemlélőnek mindez "örök haragnak" tűnt, ám ők ilyenkor is a délutáni uzsonnánál, vagy az esti, vadászház előtti lobogó tűznél már mosolygó békében, mint édes jó testvérek sorolták egymásnak az aznapi vadászélményeiket. Száraz faleveleket zörgető késő ősz volt akkor is, amikor 1928-ban örökre lehunyta szemeit. Ide, a kis kápolna  családi kriptájába kísérte őt utolsó útján a gyászoló rokonsága, a sok-sok vadászbarát és a környező falvak megszámlálhatatlanul sok szomorú szemű jó palóca.
Ezidőtájt azonban már Aladár fia irányította a gazdaságot. Az egri papnevelő intézettől 5.000 holdas vadászterületet bérelt, és így az érseki és a Károlyi uradalom után Heves vármegyében az ő területe volt a legnagyobb. Ízig-vérig szenvedélyes vadászember volt ő is. Minden szabadidejét kint töltötte az erdőn. Szemlélődött, vizsgálódott, cserkelgetett. Lelkiismeretes és szakértő vadgazdaként nagy becsben tartotta vadállományát, melyet költségeket nem kímélve óvott, ápolt, védett.
Hajtóvadászatot is csak nagyritkán tartott, akkor is csak azokon a helyeken, amelyek a bérleménye legszélén helyezkedtek el, és amiket a legkevésbé tudott szemmel tartani.
Napokat, heteket töltött úgy kinn az erdőn, hogy válláról nem került le a puska. Kitűnő golyólövő volt, ám puskája csak akkor szólalt meg, ha valami különösen értékes trófeát ígérő kapitális vadra bukkant.
Magam is ismerek néhány általa elejtett, rendkívüli formájú, valódi kuriózumszámba menő őzbaktrófeát.
Egy szép havas, téli hétvégén terelő vadászatra hívott meg néhány barátját, köztük egy igen magas rangú katonatisztet, aki a vadászatból leginkább a lövöldözést kedvelte. Vadászati ismeretei is ennek megfelelőek voltak. Nem is tűnt fel neki, hogy amikor a legvaddúsabb sűrű széléhez értek, oda, ahol a legnagyobb esély volt arra, hogy disznó, szarvas váltson ki, Aladár mellé lépve belekarolt és hangosan szóba hozta a témát, amit az előző este oly szenvedélyesen megvitattak. A vendég nem is sejtve a szándékot, nagy vehemenciával és hangerővel reagált, s védte a saját véleményét, miközben komótosan haladva a puha hóban, lassan túljutottak a "meleg" helyen, azaz olyan helyre értek, ahol már nem igazán volt arra esély, hogy vad kerüljön a puskázni imádó vendég elé. Különösen nem  a hangoskodás után.
A mögöttük haladó két helyi vadászúr körül az egyik odasúgja a társának:
- Na! Nézd csak! Az egyiknek fogalma sincs, hogy mi történik, bezzeg a másik nagyon is jól tudja, hogy mit cselekszik.
Mert bizony a becses vadat nehogy az lője már meg, aki annak nemes voltát nem is ismeri, aki a vadászatról csak azt tudja, hogy ott puskát sütögetnek!
E késő őszi szép délután ezek jutottak eszembe itt, Csehiben, ebben az aprócska Heves megyei faluban, ahol bizony oly tiszta szívű, nemes lelkű, kiváló vadászemberek járták előttünk a vadászösvényeket, akikre ugyanúgy büszkék lehetünk, mint a világhírű legnagyobbjainkra. Ám ők itt éltek, és itt is alusszák békés örök álmukat, miközben az égi vadászmezők vaddús pagonyaiban cserkelnek már nagyon régen.
Ám jól tudom azt, hogy gyakorta kíváncsian le-letekintenek onnét, és érdeklődve figyelik napjaink nimródjait, hogy vajon mi most hogyan is vadászunk?
Úgy-e, ahogyan illik?
Erdőt-mezőt értve imádón, vadat ismerve és tisztelve, őszinte alázattal, becsülettel, igaz vadász módjára?
Mert ők így vadásztak, és ezt várják el tőlünk is.
Remélem, nem kell nagyon szégyenkeznünk!

Apor Elemér
A fehér csésze




Anyám tegnap valamit elfelejtett
s ma reggel egy fehér csészét elejtett.
Valami bágyadtság fogta le a kezét, -
a csésze már hullt és tört szerteszét.

S mintha pontos példa volna, épp
kilenc darabra tört a szép cserép
mintha azt akarná mutatni vele:
kilenc gyerekre tört az élete.

Olyan bús ez és olyan furcsa, lám
kilenc darab és mind egy porcellán
és mégsem egy és mégsem ugyanaz,
az Isten tudja, hogyan, mért van az.

Ó, persze, persze, hiszen nagy öröm
ha valamennyi néha összejön;
megforr a csésze széttört oldala
s benne a multak tünő itala.

De szerte válik valahány darab,
szegény anyókám egyedül marad.
Elnéz, tünődik mélyen, szótlanul
s a tört cserépre csendes könnye hull.



Kaló Béla
Táncrend

Az ember felér a létra tetejére és észreveszi,
hogy létráját nem annak a falnak támasztotta,
ahová fel akart jutni.
(Joseph Campbell)

A dolgok sosem úgy jók, ahogy vannak. Mindenki máshogyan szeretne kinézni, mint amilyen, több pénzt, hatalmat, társat kíván. Életünk tehát folyamatos előkészület, standardizált ideiglenes állapot a jövő felé. Kielégíthetetlen képzetünk csak pillanatokra áll meg meditálni, aztán let come what may, jöjjön, aminek jönnie kell.
Az ember társadalmi kondicionáltságából származik élete táncrendje, azaz: ő mit tart lehetségesnek, megvalósíthatónak, egyszemélyes létezéstechnikának. A nyugati ipari civilizáció - amely kénytelen-kelletlen itt van már a házunkban - világnézete nincs hasznára sem az egyénnek, sem a közösségnek. Ugyanis olyan életstratégiát és létezésformát hirdet, amely végső soron nem nyújt elégedettséget. Az a cél, hogy ha győztesként kerülhetünk ki a pénz, társadalmi pozíciók, javak, hírnév és hatalom megszerzéséért folyó versenyből, ha győztesek leszünk - nagyon sok embernek, a többségnek távcél, de már a startnál elérhetetlen.
Már sokat és sokan vitatkoztak azon - amerikai és nyugat-európai elmék, akik már messze ebben élnek -, hogy a magasan fejlett civilizációs társadalmak vesztét éppen egoistán és individuálisan magas fejlettségű szintje okozhatja. Ahogyan László Ervin, jeles magyar származású, világhírű tudósunk is fogalmazott, a bennünket fenyegető válság egyúttal az önmagunk és a világ megtapasztalására kidolgozott nyugati módszer kollektív kudarca is lesz, lehet. Kedvenc hiteink és viselkedésmintáink rabjai vagyunk. Mostani táncrendünk egyértelműen az egészségtelenül aprózódó fizikai létünk és fogyasztói létmodellünk sivár mindennapjait szabályozza, ahogyan tudja. A kényelmes élet, a betegség nélküli lét alig néhány embernek a kiváltsága. A valóság teljesen új térképére lesz szükségük az embereknek ahhoz, hogy saját jól felfogott érdekeik irányába cselekedhessenek.
Amíg a dolog filozófiai és magasabb szinten olyan tartományban folyik, hogy mi a kapcsolat a valóság két szintje között, azaz: hogyan kapcsolódik, kötődik egymáshoz az ismerős, tapasztalati világ és az archetipikus, plátói vagy magasabb valóság, addig az a mezei mindennapokban úgy csapódik le, hogy a spirituális, meditatív, s így mindenképpen értelmiségi létünkhöz szorosan hozzátartozik az egyén óránkénti fizikai léte és kondíciója, lehetőségei és anyagi jellegű működése.
Életformánkat magunk választjuk szerencsés esetben, s akkor - ugyancsak szerencsés esetben - nagy szerepet kell kapnia a tartalomnak, kreatív energiáknak, néven nevezve: a tudománynak, de még inkább a művészetnek. Kommunikáció nem történhet felszólításra természetesen. A művészet esztétikai élményt kell hogy jelentsen, de a mai médiavilágban ez jó, ha öt-tízszázalékosan jelen van. S ebben az esetben a médiacézároknak (nálunk cézárocskák cezaromániával) cinikusan hivatkozhatnak arra, hogy a közönség csak azt kapja, amire vágyik: a talmit, értéktelent. A dél-amerikai sorozatokat, a végeérhetetlen szappanoperákat, amit az átlag értelmiségi megvet (gyakran sznobságból), de néz. Táncrendünk részeivé váltak a mexikói, brazil, perui sorozatok, amelyek ugyan egészen más légtérben készültek és játszódnak, s nem kifejezetten a közép-európai emberek problémáiról szólnak, de vélhetően kielégítenek egy ősi vágyat. Az óriásmítosznak, mint archetípusnak a kívánását, csakhogy ez valamikor Odüsszeusz kalandjaiban, a Kalevalában nyilvánult meg, addig ma - kvalitásaiban összehasonlíthatatlan - a Rosalinda line-ban. (Amit - félő - még harciasan meg is védenek rajongói.)
Ezek persze csak kitérők, s maguk is megjegyzések egy olyan rövid gondolatmenethez, amelyet mintegy remélt vitaindítóként - ez a kis írás is kíván szolgálni.
Nemrég olvastam az úgynevezett "margaréta-tudatról". Szerzője (szerzői?) ebben azt fejtegetik, hogy a margaréta (vagy bármely más növény, itt a megnevezés tetszőleges) közvetlen kapcsolatban van a Földdel, a Nappal, az esővel, s csak teszi a dolgát. A margaréta például nem akar rózsa lenni. Nincs tudatában annak, hogy esküvői csokorban végzi-e, vagy kasza alá kerül, vagy megeszi egy nyúl. Nos, hát erről van szó.
Életkörülményeink sok hamis programot erőltetnek ránk (vagy nem is nagyon erőltetnek, de spekulatív módon, manipuláltan kihasználják gyengéinket), de ezek mögött ott van egy személyre szabott, ha úgy tetszik - kozmikus út - valamennyiünknek. Ezt nevezte szerző margaréta-tudatnak, de nevezhetjük istenhitnek, természetvallásnak vagy "üdvösségkereső programnak" is.  Életünk teljesülhetetlen és teljesíthetetlen ígéretek és manipulációk sorozata. Miközben porszemnyi létünk irányítása javarészt sajátmagunkon múlik, ha nem is tökéletesen, hiszen ott van még mindenkinek árnyként a körülmények hatalma. Az anyagelvű tudatosságon túllépve - de nem kihagyva azt - megteremthetjük saját táncrendünket, ahol ha nem is a rézmetsző precizitásával, de az átlagember természetes paraszti eszével fölmérhetők hasznunk és haszontalanságunk, bemérhetőek és bevehetőek állásaink, létünk értelmének koordinátái.
Még egy fontos dolog: eddig még minden nagy civilizáció elbukott vagy megszűnt, miért éppen a mai tartana örökké? De pillanatnyilag, s vélhetően még jó darabig ebben élünk. Próbáljuk tehát lakhatóvá tenni, teret engedve másoknak is.
Táncrendünk: az életünk egészének szerveződése és célja, jelenünk - és nem szűklátókörű - jövőnk.








Christine Busta
Az élet delén

			Cickafarkon és aranyló kamillán átgázolva,
még mindig ott egy eltévedt, aszott tücsök
kétségbeesett cirpelése a fülben,
és különös már a szájban csöndes íze
az olivának s a máknak.
                       
                                                                   Cseh Károly fordítása

Fecske Csaba
Egymás mellett


				kezem a párnán fejed alatt
gőzölnek a kimosott ruhák
szappanszagú a hold is
virágtól habosak a fák

csontjaid nyírfaerdejében
bolyong a helyét kereső lélek
bocsáss meg kedves bocsáss meg
minden bántást nyomasztó lidércet

nem tudom arcom milyen fénnyel ég
szemboltod csillagképei között
esthajnalcsillagod vagyok-e
vagy tovairamló üstökösöd

kezem a párnán fejed alatt
mint májusi fű zizeg a rengeteg hajszál
egy erdő csöndjét ide hallani
a halál messze tátogó néma halszáj



Arany


bús elmédben szikkadt versmorzsák
riadtan rándul a gyertyafény
parlagon hagyott föld az orcád
szívedre már nem hág a remény

mint tömegsír az emlékezet
sebtiben minden belehányva
Sándor halott minden elveszett
ha nincs az embernek barátja

tört hold-ekevassal szántogat
Buda fénytócsás egén az ősz
megrémülten fut a gondolat
mint vadászkopó elől az őz


Lelkes Miklós
Velence


			A tenger jött, s a másik is, az égi,
s már vitt is a kis motoros hajó.
Ruhád lobogott szépség-szemű tündér,
te föld-lakó, víz-lakó, ég-lakó.

A Szent Márk tér nyüzsgő galambcsodája
békét hozott. A föld, a víz, az ég,
aki ott volt mindenkit megigézett:
fehéret, sárgát, barnát, feketét.

Sikátorok. A zöld vizű lagúnák.
Viráglángokkal ékes ablakok.
A Gondtalanság ült a gondolákon.
Tündérszemekben szépség ragyogott.

Kalmár Város! Egykor gőgöt, hatalmat
vitt és hozott sok kinccsel telt hajód.
Tündér kacsint ki zöld lagúnavízből,
s a házsorok tűnődőn hallgatók.

Bohócsipkák. Álarcok. Mennyi ékszer!
S üvegvilágban álarcos világ:
Murano játszik, villant, tündököltet
pirosat, sárgát, kékszínűt, lilát...

Mindez, persze, tudom, a felszín, a felszín...
Lagúnák alján sötétlik a vér,
s ha kérdezem: komorrá lesz a tündér,
üveg könnycseppjén bú csillog, zenél.

Mi elmegyünk háromszínű világba,
mely múltjából nem élhet meg: haza.
Ott a lelkekre kereszt rásötétlik,
s fájó kereszten piros csillaga.



Fecske Csaba
A sánta kiskacsa

Régi történet, a gyerekek talán már nem is emlékeznek rá. Édesanyámtól kaptunk nyolc pelyhes kiskacsát, próbáljuk meg felnevelni őket, nekik már az a néhány tyúk is megteszi, kacsára igazán nincs szükségük, két madárétvágyú öregnek.
Nyolc eleven kis pamutgombolyag puha csőrrel, totyogó, hártyás lábacskákkal. Istenem, az élet olykor olyan törékeny, könnyen sebezhető búvóhelyet talál magának! Pár naposak voltak, fenekükön a tojáshéj, amit ez esetben szó szerint lehet érteni.
Kendővel letakart kosárban utaztak velünk a vonaton haza, Miskolcra. A gyerekek minduntalan benéztek a kendő alá, simogatni akarták őket, azok cérnahangon sipogatva méltatlankodtak, féltek, nem tudhatták, mit akarnak a kis gyerektenyerek.
A külvárosban laktunk, voltaképpen faluban, amelyet csak nemrégiben csatoltak közigazgatásilag a városhoz, családi házban, füves udvarban, az ablak alatt diófa bólingatott. A portán volt egy kis baromfiudvar is dróthálóval elkerítve, benne betonból készült kacsaúsztató, mellette berozsdásodott nyomóskút, amit néhány napos fáradságos munkával sikerült helyrehozni, üzemképessé tenni. A gyerekek tapsikoltak örömükben, amikor előbuggyant a víz. A házigazdáék akkor éppen nem tartottak aprójószágot, mert előző évben baromfivész pusztította el tyúkjaikat, nem mertek kockáztatni, pedig régebben mindig maguk teremtették elő a vasárnapi húslevesnek valót, a tojást se a piacról szerezték be. Mi viszont felhőtlen reménnyel vágtunk bele.
A tyúkólat gondosan kitakarítottam, kimeszeltem, finom szálú szénával kibéleltem. Az ajtóhoz liliputi feljárót eszkábáltam. Takaros szállás fogadta telitalpúinkat.
A gyerekek kezdettől fogva kivették részüket a munkából, mindenben segédkeztek, szívükön viselték a kiskacsák gondját. Nem mulasztották volna el a csalánszedést sem, ami talán, mondanom sem kell, nem tartozik a legélvezetesebb tevékenységek közé. Ormótlan kesztyűben, sziszegve tépkedték a szúrós kacsacsemegét, sehogy se fért a fejükbe, hogy lehet ilyet egyáltalán megenni, nem még szeretni, de nem sokat törődtek a viszkető kis hólyagocskákkal, tűrték emberül, ebcsont beforr, mondogatták egymásnak. Ott álltak fölöttem, ahogy a fejszével apróra metélem a csalánt, s kukoricadarával összekeverem. A kacsák elé tenni már az ő feladatuk volt, ritkán adódó, soha el nem mulasztott lehetőség, mintsem kötelesség. Élvezték, ahogy a kiskacsák megrohamozzák az eleséget, nyelik mohón, szinte fuldokolva. Mint a kitömött harisnya, olyan volt a begyük, alig bírtak totyogni. Kis zabagépek, ahogy a gyerekek nevezték őket, kedveskedve a maguk nyelvén.
Csemetéink akkor is ott lábatlankodtak, amikor a vizet szivattyúztam a medencébe a fürdetéshez, ezt legalább annyira szerették, mint maguk a kacsák.
Minden délutánunk a kiskacsáké volt, már szólni se kellett, egyszerre jutott eszünkbe, indultunk a határba csalánt vagy más zöldfélét szedni, csorbókát, répalevelet, ünnepélyes rítussá alakult az etetés, a vízszivattyúzás, a szénacsere az ólban. Szívesen csináltuk, sose volt nyűg a számunkra a tennivaló, kacsáink pedig szemlátomást nőttek, gyarapodtak, mintha a mi szerető gondoskodásunkat akarnák meghálálni. Lábunkhoz simultak, rimánkodó sipogatással fölkéredzkedtek a gyerekek kezébe, ahol láthatóan igen jól érezték magukat, felhőtlen volt a bizalom. Mindenféle huncutságokat eszeltek ki, játszottak velünk. Egyszer a legkisebb és leggyámoltalanabb lesántult, nem tudtuk, mi lett vele, talán társai taposták meg a nagy tülekedésben elemózsiaosztáskor. Azontúl természetesen ő lett a kedvenc, a legtöbbet pátyolgatott kistestvér, akit a gyerekek anyáskodva babusgattak. Simogatták, ő pedig tűrte hang nélkül, csak kis szíve vert szaporán a puha pelyhes bőr alatt. Ő volt mindig a sereghajtó, kétségbeesetten jajveszékelt cérnahangján, bicegve, bukseggel iparkodott a többiek után.
Nyolc kiskacsa, nyolc egyéniség, hiszen különböztek külsőre, jellemre, mindegyiknek volt valami szokása, bolondériája, csak a külső szemlélő számára voltak egyformák, mint a tojás, de mi mindnyájukat meg tudtuk különböztetni. Volt közöttük pákosztos, lusta, sértődős. Ez mindenért felhúzza az orrát, nem lehetett a kedvére tenni, félrevonult és hosszú perceken keresztül képes volt duzzogni magában. Rá se nézett a többiekre, csak amikor mondjuk répalevelet dobtunk be nekik, akkor gondolta meg magát, s szaladt lélekszakadva, le ne maradjon a csemegéről. Bizony, az éhség megbocsátóvá tesz még egy ilyen duzzogó, nebántsvirágot is.
Irántuk való, sok közös élményen edzett szeretetünk nem gyöngült akkor sem, amikor a pelyhes csöppségekből fehértollú, kemény csőrű pecsenyének való szárnyasok lettek, amelyek hangos hápogással jelezték immár kívánságaikat, az ennivalót és a friss vizet a medencébe. Azon a nyáron gyermekeink az óvodában nem voltak hajlandók mást énekelni, csak a Kis kacsa fürdik-et. Szép dal valóban.
Ahogy telt az idő, az idő pedig, akár az űzött nyúl, szalad, egyre mélyebb nyomot hagytak bennünk, egyre erőteljesebb hápogással adták a világ tudomására létezésüket. Úgy tűnt, öntudatos méltósággal viselik kacsaságukat.
Bármilyen szomorú is, egyszer csak elérkezett az idő, amikor a kacsákat le kellett vágni. Elvégre azért neveltük őket, az élet bizony könyörtelen, végül is be kellett, hogy teljesedjék az örök kacsasors.
Az első kacsa levágása nagy bonyodalmakat okozott, családunkból senki sem vállalta a kegyetlen feladatot, aljasságnak tartottuk volna kést fogni szeretteinkre. Végül Kovács néni vállalta a hóhérmunkát, jóravaló, kedves szomszéd, aki kenyere javát már megette, nem egy kacsának, tyúknak elvágta a nyakát. Nem sokat lacafacázott, neki aztán nem volt lelkifurdalása. Értetlenül nézett ránk.
Mi, felnőttek is szomorúan vettük tudomásul az egyébiránt hétköznapinak mondható eseményt, de a gyerekek belebetegedtek. Vádlón néztek ránk szibériai messzeségből kéklő szemekkel, sírásra görbülő szájjal.
Időről-időre fazékba került egy kacsa. Egyre nagyobb lett a csend a baromfiudvarban, végül már csak a kis sánta szomorkodott a medence mellett, emlékeztetvén a régi szép időkre.
Másnapra ígérkezett Kovács néni, a kis sánta órái meg voltak számlálva.
Azon a baljóslatú éjszakán rosszul aludtam, talán a telihold miatt, talán más miatt, verítéktől lucskosan forgolódtam az ágyban. Az éjszaka közepén egyszercsak mocorgást, sutyorgást hallok, az ablakon bevilágító hold fényénél látom, hogy a két gyerek épp kisurranni készül az ajtón. Nem volt kétségem afelől, hova iparkodnak, s miféle céllal. Összeszorult a szívem. Ez a két tejfogú, ártatlan emberke virrasztott, megvárta, míg elalszanak a szülők, de minden bátorságát összeszedve kimerészkedett az éjszakába, ahol nekiszabadult fantáziájuk árnyalakjai leskelődtek, csak azért, hogy egy sánta kis jószág életét megmentse. Ami meg is történt.
Együtt nyitottuk ki az ólajtót, s eresztettük szabadon a megriadt kacsát, aki Isten tudja, hol végezte, hogy hogyan, az azt hiszem, nem kétséges, bár a két kisemberben élt a remény, márcsak azért is érdemes volt megpróbálni, s ki tudja, egy kicsit talán én is hittem, vagy inkább csak hinni akartam, hogy sánta kacsánk sorsa szerencsésen alakult.
Ami biztos, másnap nem lett véres Kovács néni kése.


Gyüre Lajos
Már zörrennek


Már zörrennek az ásók és kapák,
visszafájnak a reumás csontok,
levágott gallyak felérzik a fát,
s a mélyhűtött füttyök: éles horgok.

Már zörrennek az ásók és kapák,
gondos zacskókban szunnyadó magok,
s a rigónemzet új dalba csap át,
sír a hó, s az árok is jóllakott.

Már zörrennek az ásók és kapák,
és eltoppannak a nyúlláb napok,
nevető olló tárja a karját,
s a szűz venyigén gyémántkönny ragyog.

Már zörrennek az ásók és kapák,
és bújócskáznak csöppnyi kis szelek,
a gazt, limlomot csomóba rakják,
és tüzet gyújtanak az emberek.

Már zörrennek az ásók és kapák,
születnek vidám, hetyke kis dalok,
és a hóvirágot ingyen adják
az erdők mélyi sápadt angyalok.

Már zörrennek az ásók és kapák,
tűhegyében kalászt érez a mag,
és valami nagy-nagy dologra vár
a feszes atom, és a holt anyag.


T. Ágoston László
Amerigo szerencséje


Tóth Pista negyvenes, kefefrizurás rajztanár volt az egyik külvárosi gimnáziumban. A diákjai csak Amerigónak becézték nagynevű névrokona után. Később a szülők is rászoktak ere a becézésre. Már csak azért is, mert egyre többen voltak a szülői értekezleten olyanok, akiket hajdan ő nevelt Picasso, Munkácsy és a többiek tiszteletére.
Amikor elvégezte a főiskolát, hozzájuk hasonló karrierről álmodott ő is. Nyaranta kerékpárra szállt, és bebarangolta az egész Balaton-felvidéket. Hátán az összecsukható festőállvány - egyik asztalos barátja készítette az ő tervei alapján -, a kormányon nejlonzacskóban a kaja, meg a festékek, a csomagtartón a kifeszített vászon. Akkor Egrinek képzelte magát. Egyszer vevője is akadt. Valahol a Badacsonyban festette a tavat egy kiugró sziklapárkányról, amikor az erdőből elétoppant egy majomképű pasas.
- Ez az, pont ezt kerestem. Megveszem. Mit kér érte?
Nem akart hinni a fülének. Az ő képét akarja megvenni ez a... Mit kérjen érte? Soha nem adott még el képet pénzért. Barátoknak ajándékba, az unokabátyjának nászajándékként, meg az asztalos barátjának is képpel fizetett a festőállványért, de így még soha...
- Hát nem is tudom... - makogta. - Még meg se száradt...
- Micsoda? Ja, maga a képről beszél? Az nem érdekel. Én az állványt akarom megvenni. Pont ilyen kellene, ilyen összecsukható, ami kis helyen elfér. No, mit kér érte?
- Hmm... de vicces - nézett fancsali képpel a mitugrász pasasra. - Menjen a francba!
- Faragatlan macskajancsi! - mondta a másik önérzetesen, de elindult az ösvényen az erdő felé. De mielőtt elnyelte volna a zöld rengeteg, még visszaszólt:
- Majd még ideadná, de nem lesz kinek!
Igyekezett elfelejteni ezt az intermezzót, de még húsz év múlva is eszébe jutott, amikor képet akart eladni. Soha többé nem találkozott vele, sohase tudta meg, ki volt, mégis beköltözött a tudatalattijába, mint valami gonosz manó.
Kínálgatta a képeit a galériáknak, zugkereskedőknek, de ahogy ő szokta mondani baráti társaságban: a hideg vízre való még csak összejött volna belől, de a csatornadíjra már nem futotta.
Az újságban látott egy apróhirdetést: külvárosi általános iskola keresett fiatal rajztanárt. Elment, megnézte az iskolát, beszélt az igazgatónővel, elvállalta. Az iskola pont olyan volt, mint ezek a külvárosi iskolák lenni szoktak. Hámló vakolatú, itt-ott törött ablakú, de jövőre átállítják a fűtést gázra. Az igazgatónő is olyan volt, mint a külvárosi pedagógusok általában. Agyonhajszolt, negyvenéves korára már ráncosodó arcú, anyáskodó földrajztanár, aki az iskolai adminisztráció mellett még heti négy órában tanít is, nehogy kiessen a gyakorlatból. Esténként otthon, a konyhaasztalon írja a beszámolóit, mert az irodában nem lehet dolgozni a kollégáktól. Különben szereti a fiatalokat, bár néha túl harsányak, túlzottan zöldfülűek, de az iskola költségvetéséből csak a kezdő fizetésűek bérét tudja kigazdálkodni. Tóth Pistának különösen örült, mert nagyon jó az, ha van a tantestületben egy-két férfi kolléga is. Tavaly a tornatanár volt férfi, most meg ő. Nem is tudja, mivel lehetne itt tartani őket. Mindenesetre Pistának megígérte, hogy ha netán megnősülne, szerez neki lakást a tanácstól.
Nem tudni, komolyan gondolta-e az ígéretét, de tény, hogy a rajztanár beleszeretett a biológiatanárnőbe, és a téli szünetben meglátogatták a kerületi anyakönyvvezetőt. Nehéz lett volna évközben két pedagógust pótolni, így aztán a tavaszi szünetben már be is költözhettek vadonatúj, másfélszobás lakótelepi paradicsomukba. A két négyzetméteres konyha teljes egészében az ifiasszony birodalma lett. Háborítatlanul végezhette benne biológiai - vagy ha így jobban tetszik: gasztronómiai kísérleteit, míg a hat négyzetméteres fél szobában a férj próbálta elemeire bontani a szivárványt.
Természetesen lakásszentelőt is tartottak, melyen az iskolát az igazgatónő, a közigazgatást a tanácselnök képviselte. Többen nem fértek be a lakótelepi paradicsomba.
A második pohárköszöntő után bevonultak a műterembe. A tanácselnök saját bevallása szerint nem sokat értett a festészethez, de mivel az igazgatónő olyan meggyőzően mondta, ő is bizonygatni kezdte, mekkora szerencse érte a kerületet, hogy ez a kivételes tehetség éppen itt telepedett meg náluk.
- Hanem azért kivételesen hálátlan is vagy ám - mondta már újra az asztalnál ülve két pohár pezsgő közt szigorúan felhúzva a szemöldökét és megtartva a kellő hatásszünetet. Ettől aztán Tóth tanár úr fél métert süllyedt a foteljében, az igazgatónő falfehérre sápadt, a háziasszony pedig elejtette a süteményestálat. No, amikor mindez megvolt, önelégült mosollyal folytatta. - Merthogy még egyetlen festményed se lóg se a szobám falán, se a tanácsteremben.
Erre aztán mindenki föllélegzett. Az asszonyka összesöpörte a süteményestál darabjait, és újra koccintottak.
- Kedves Feri bátyám, ezt máris pótolhatjuk - ugrott talpra Tóth Pista. - Gyere a műtermembe, és válaszd ki, melyiket hová akarod!
- Hát én nem egészen így gondoltam. Ezeket mind másnak festetted.  A minap láttam a tévében, a Vatikánban van az a kép, az az Utolsó vacsora. Tudod, mire gondolok...
- Tudom, Leonardo da Vinci képére.
- No, arra. Illetve valami olyasmire. Mondjuk, a tanácsterem falára lehetne csinálni egy képet arról, ahogy ülésezik a testület. Valami eredeti felfogású képre gondolok. Érted, ahogy azok a reneszánsz festők csinálták, hogy az egyes alakokba belefestették a mecénásukat, meg ilyesmi.
- Te leszel a mecénás, Ferikém? - ocsúdott ámulatából az igazgatónő.
- Nézd, Rozika - szívta tele a tüdejét a tanácselnök -, én eddig se voltam szűkmarkú azokkal, akiket becsültem. Ha valaki, te igazán jól tudhatod, mert téged is mindig erőn felül támogattalak. Azt is nagyon jól tudod, mit köszönhet nekem ez a városrész. Nélkülem itt semmi se lett volna. Majd te is megtapasztalod, Pista. Most majd csinálunk egy kis kultúrát is. Ott van például Szentendre. Múzeuma, meg szoborparkja van. Képzőművésztábor, meg Kovács Margit Múzeum. Soroljam tovább? Mivel jobbak ezek nálunk? Mi tán nem tudnánk ezt megcsinálni? Jó, nem pont ugyanazt, de valami hasonlót. Ne is mondj semmit! Elsején kiírjuk a pályázatot a képzőművész kör megalapítására. Program, költségvetés, satöbbi. Tóth Pista ezzel a képpel megnyeri és ő lesz az elnök. Tiszta sor? A közművelődési bizottság majd megítéli neki. Aztán te Pista! Ismered te az én kislányomat, a Virágot?
- Nem, Feri bátyám, még nem volt szerencsénk.
- Na látod, nem is tudod akkor, hogy mi a szép.
A fiatalasszony a konyhából hallgatta a beszélgetést, és elszorult a szíve, hogy ne, legalább ezt ne! A Pistát nem adja.
- Töltsetek már, Rozika, mert kiszáradok! No, szóval igaz, hogy még csak hétéves az a lány, az ősszel kerül hozzátok, de meglásd, abból még szépségkirálynő lesz. Miért nem őt fested le?
- Azt lehet, festeni, azt lehet - motyogta magában az asszony, és akkora kő esett le a szívéről, hogy majdnem beszakadt a padló.
- Miért ne festeném? - kérdezett vissza a rajztanár, és ezzel megköttetett az alku. Tóth Pista megfestette a két képet, a kerületben megalakult a Munkácsy Mihály Művészeti Társaság, és természetesen a tanár úr lett az elnöke. Rögtön alapítottak egy Munkácsy-díjat is, melyet az alapszabály szerint minden évben az kapott, aki a legtöbbet tette a társaságért. Az első évben természetesen az elnök úr.
Egy év múlva meglátogatta az egyik kerületi üzemet a miniszter, és kulturális program gyanánt elvitték a festőkhöz is, hadd lássa, hogyan támogatják itt a művészetet. Látta, és sokatmondóan bólogatott. Aztán megkérdezte, milyen művészeti díja van a tanár úrnak. A tanácselnök csak hebegett-habogott, hogy hát még csak most alakultak, meg hogy általános iskolában tanít, aztán meglátta a falon Munkácsy Mihály fényképét, és gyorsan kiigazította magát: 
- Mun... Munkácsy-díjas. -  De! És ez a legfontosabb, hogy a nyáron nyugdíjba megy a gimnázium rajztanára, és őt fogják kinevezni a helyére. A gimnázium tetőterében van egy helyiség, azt akár műteremnek is át lehetne alakítani. Nemcsak lehetne, hanem a kerületi építész már dolgozik is a terveken. Bizonyos időközönként tárlatlátogatásokat rendeznek majd a padláson, egyelőre a kerületi gyárak szocialista brigádjainak, de később akár vidéki csoportokat vagy turistákat is lehetne fogadni. A portásfülke mellett kialakítanak egy kis galériát, ahol Mari néni, a portás árulja majd másodállásban a tanár úr képeit, meg a kerámia szakkörben készült köcsögöket.
- Ezt komolyan gondoltad, Feri bátyám? - kérdezte Tóth, miután elbúcsúztatták a minisztert.
- Miért, te mit mondtál volna a helyemben? - kérdezett vissza a másik. - Nem mondhatom azt, hogy nem fejlődünk kulturálisan. Csak azt nem tudom még, honnét szerzek az őszig egy férfi tanárt a Rozinak. No, mindegy, majd kiadom pártfeladatként az oktatási osztályvezetőnek.
Ekképp lett Amerigóból gimnáziumi rajztanár. Épp jókor, mert megszületett az első gyerekük, és a műtermet ki kellett költöztetni a félszobából. De a műteremlátogatásból, a galériából, meg az igazi Munkácsy-díjból semmi se lett, mert a tanácselnök elkerült valamelyik minisztériumba osztályvezetőnek. Aztán a szocialista brigádok is megszűntek, és a művészeti társaság költségvetése felére zsugorodott. Nemcsak a gyárak támogatásától estek el, hanem a gyárak is elestek a konkurenciaharcban. Később Tóth Pistának felajánlotta az egyik nyugati biztosító, hogy fessen nekik óriásplakátokat.
- Ne haragudjon, de azt hiszem, Önt félretájékoztatták - mondta önérzetesen. - Én festő szakon végeztem a főiskolán, nem vagyok reklámgrafikus.
- Ugyan, öreg, mit szívózol? - húzta el a száját a fiatal hazai menedzser. - Azt hiszed, én oké vagyok biztosítási ügyekben? Ez van, ezt kell csinálni, különben kilóg a hátsód a gatyából, az asszony meg oda megy, ahol több dohányt lobogtatnak. És neki van igaza, mert élni akar. Tudod, hány pedagógus dolgozik nálam másodállásban? Nekem se ez volt a szívem álma. Vegyész voltam, vegyészmérnök. A gyárat eladták egy jónevű nyugati cégnek, és raktár lett belőle. Én meg átképeztem magam biztosítási ügynöknek, mert manapság itt terem a dohány. Vállalod? Nem vállalod? Én megpróbáltam...
Aztán az önkormányzat értesítette, hogy nem áll módjában a továbbiakban ingyen a művészeti társaság rendelkezésére bocsátani az eddig használt helyiséget, mert az egyik helyi pártszervezet igényt tart rá megfelelő bérleti díj ellenében.
Felkereste az illető párt elnökét, aki egyben alpolgármester volt, no meg néhány éve még kollégája is. Egy időben a művészeti társaság alelnöki tisztét is betöltötte.
- Te, Jóska! - mondta a tekintetét keresve. - Miért pont bennünket akarsz kitúrni a helyünkből? Tudod, hogy nincs pénzünk...
- Ácsi! Ez az én irodám és az én pártom! Itt én kérdezek. De tudod, mit? Nem is kérdezlek, ajánlatot teszek. Beléptek a pártomba en bloc, ahogy vagytok, és a kutya se háborgatja a társaságotokat. Még támogatást is kaptok. Nos, mit mondasz erre?
- Én festő vagyok, nem politikus. De azért megkérdezem, mit kéne tennünk a támogatásotokért cserébe?
- Rossz a kérdés, öreg! Nem vagyunk már az átkosban, hogy egyezkedjünk a három per hármasokkal. Csináltok nekünk néhány szép plakátot, eljöttök a pártrendezvényekre, megtapsoltok bennünket, ránk szavaztok... ennyi. Különben demokrácia van, azt csináltok, amit akartok. Még szocialista brigádot se kell alakítanotok...
- Ez érdekes. De erről jut eszembe: nem tudod véletlenül, miért rúgták ki a gimnáziumból Mari nénit, a portást?
- De véletlenül tudom. Három per hármas volt.
- Ne hülyéskedj, tényleg?
- Hát én már csak tudom...
 - No, igen, ha valaki, te csak tudod...
- Oké... - sziszegte a másik. - Egy hetet adok, hogy elhordjátok a cuccaitokat.
Tóth István okleveles rajztanár és festőművész csendesen behúzta maga mögött az ajtót, és hazavitte az összecsukható festőállványát. Attól kezdve minden reggel bement az iskolába, az előírt tanmenetnek megfelelően megtartotta az óráit, aztán fölballagott a padlásműterembe, festegetett egy kicsit, aztán az új portásnak leadta a kulcsot, és elment haza. Soha nem kérdezett semmit és nem volt véleménye semmiről.
Egy nap az újságban látott egy pályázatot. A minisztérium írta ki középiskolai rajztanárok számára, Grafikát, vízfestményt vagy olajfestményt lehetett beküldeni. Mindhárom kategóriában három díjat adtak ki tíz-, nyolc- és hatezer forint értékben. A legjobb alkotásokból kiállítást rendeznek.
Amerigo tanár úr felment a műtermébe, átnézte a fal mellett porosodó képeit. Az egyik gyerekportré előtt bólintott. Két erős kartonlap közé csomagolta, aztán elballagott a postára és feladta a megadott címre.
Május közepén pecsétes ajánlott levelet hozott neki a postát. A minisztériumból jött. Türelmetlenül tépte föl a borítékot, aztán az ajkán némi huncut mosollyal bólintott.
- Nos? - kérdezte a felesége izgatottan. - Széna vagy szalma?
- Zab - felelte Amerigo tanár úr titokzatos arccal. Nyertem.
- És ezt csak így mondod?
Másnap már minden szakmabeli, meg ismerős tudta, hogy Amerigo díjat nyert a pedagógus pályázaton. A felesége mindenütt eldicsekedett vele, ahol csak tehette. A minisztérium a gimnáziumnak is megküldte az értesítést. A kollégák széles mosollyal gratuláltak a rég megérdemelt sikerhez. Hanem azért befelé csak fortyogott a szavakba nem öntött indulat. Nyert. Rendben van. És én? Itt küszködöm évtizedek óta ebben az Isten háta mögötti iskolában neveletlen, tehetségtelen kölykök között. Ha nem ide száműz a sors, akár kutathattam, ledoktorálhattam volna. Százszor több lehetnék nála, náluk...
De ezt így senki senkinek nem merte kimondani. Még önmagának se fogalmazta meg egyértelműen, csak úgy, félszavakban, félmondatokban. Nehogy valaki azt mondhassa rá, hogy irigy a másik sikerére. Különben nem is irigy, csak végre neki is járna már valami... eh... Még az amúgy szókimondónak tartott Kovácsné, a történelemtanárnő is csak hazafelé ballagva suttogta el kétségeit Ilonkának, a földrajztanárnőnek, aki immár huszonöt éve volt a legjobb barátnője.
- Nem azért mondom, édesem - mondta, s körbenézett, nehogy illetéktelen fülekbe jussanak a szavai -, de tudod, mennyi időmbe került, mire egyáltalán ki tudtam választani a megfelelő tankönyvet? Megfelelő... No hiszen... Aztán felkészülni az órákra... Amerigo meg csak besétál, leadja az ezeréves szövegét Michelangelóról, meg a kubistákról, kitesz egy köcsögöt az asztalra, lerajzoltatja, és annyi.
- Mondd, kedvesem, tanítottad te már Oroszország gazdasági földrajzát? - búgta a másik sokatmondóan. - No, hát akkor én nem is mondok többet. És ennek az Amerigónak még dolgozatokat se kell javítania. Érted? Egyetlen darab rohadt dolgozatot se! A pótvizsgákat már szóba se hozom...
- Tudod, én évfolyamelsőként végeztem az egyetemen - sóhajtott föl Kovácsné. - A prof. bent akart tartani tanársegédnek. Felajánlotta, hogy együtt folytathatnánk a középkor kutatásait. Külföldi szaklapokban publikálhattam volna. Meghívtak volna vendégelőadónak Párizsba, Londonba, vagy akár Amerikába is. Ez lett, na... kár szót vesztegetni rá.
Az iskolának szóló levelet az igazgató kitűzte a hirdetőtáblára azzal a megjegyzéssel, hogy ez minden további értesítés helyett kiállítási meghívóul is szolgál. A tábla előtt minden kolléga fogadkozott, hogy mindenképpen elmegy, inkább átrendezi a programját, de ezt nem hagyja ki. Volt, aki tényleg elment. A tornatanár még két diákot is elvitt a saját kocsijával. A srácok nagyon büszkék voltak a tanárukra, és őszintén lelkesedtek, mert a két utolsó óráról ellóghattak. A tornatanár keble szintén dagadt a büszkeségtől, hiszen Amerigo barátja volt, és ő is azon kevesek közé tartozott, akiknek nem kellett dolgozatot javítaniuk.
A megnyitó beszédet felolvasó hivatalnok következetesen Tóth Mihálynak nevezte a nyertes pályázót. Az egyik diák hangosan fölnevetett, mire ő méltóságteljesen fölnézett a papírjából és megkérdezte:
- Hallott valami mulatságosat? Ossza már meg velünk is!
- István - súgta a tornatanár félhangosan.
- Kicsoda? Én?
- Nem. A kollégám, a nyertes.
- No, jó, hát akkor fáradjon ide, és olvassa föl maga, ha jobban tudja! - Ezzel gyorsan kiosztotta a borítékokat és elment.
Amerigo meg a felesége csak álltak a díjnyertes kép mellett és vártak. Néhány ismerős vonult el előttük a nemzeti tantervről vitatkozva. Egy másik csoport a terem közepén a kétezres dátumváltás számítógépes problémáiról csevegett. Aztán a tornatanár integetett nekik a büfé ajtajából. Amikor odaértek, fejcsóválva mondta:
- Csak integetek, integetek, ti meg rám se bagóztok! Közben elfogyott a sajtos rúd, kihűlt a kávé. Ezt a két szalámis szendvicset is alig tudtam megmenteni.
- Kocsival vagytok, Pista? - sodródott hozzájuk a matektanár.
- Nem, ma BKV-zunk. A pohárköszöntő miatt...
- Ja, persze. Elvinnélek, de tele a szekér. No meg a nejem még vásárolni is akar. Tudod, milyen ritkán jut el az ember a belvárosba, ilyenkor aztán mindent be kell pótolni.
Másnap reggel unott, álmos képpel készülődtek a tanáriban az első órára. Tóth Pista ritkán ült be ide, inkább a műtermében tett-vett a szünetekben. Most mégis bekukkantott, hátha...
Ági, a kémiatanárnő éppen egy könyvet húzott elő a szatyrából.
- Nézzétek, mit találtam tegnap az antikváriumban! Már két éve járom miatta a várost. Szervusz, Pista! - fordult Amerigo felé. - Keresel valakit?
- Nem, csak... Órám lesz a másodikban. Megyek is, mert rögtön becsöngetnek.
Alig tette ki a lábát, belibegett Joli, az igazgatóhelyettes.
- Na, lányok, milyen volt a kiállítás? - kérdezte. - Tudjátok, tegnap volt a szakmai kollégium, nem értem oda. A dirinek meg megígértem, hogy referálok róla.
Csönd, halk matatás, többen kifelé indultak naplóval a hónuk alatt.
- Hmm... Legalább azt mondjátok meg, milyen képpel nyert! Az évkönyvbe is be kell írnom.
- Kettőt találhatsz - fordult vissza Kovácsné -, de inkább megmondom. Gyerekportréval. Egy kisleányka duci portréjával.
- Apropó! - állt meg a küszöbön Ági. - Felnőtt portrék is készülnek a padláson, vagy kizárólag gyermekiek? Neked, mint igazgatóhelyettesnek illő tájékozódnod ebben a témában.
- Ugyan, lányok, ne komolytalankodjatok már! Tényleg be kell számolnom a dirinek, mintha ott lettem volna.
- Jó - lépett vissza a fizikatanárnő. - Akkor számolj be neki arról is, hogy nem tudom becsukni a szertár ajtaját, mert kicsurognak belőle a szemléltető vackok! Több mint egy éve megígérte, hogy intézkedik. Most már akár tehetne is valamit.
Tóth István nem értette, miért kell neki két napon belül elhurcolkodnia a padlásműteremből. Azt se értette, miért kerülik hirtelenjében a korábban oly szívélyes szülők, és miért lettek egyszeriben olyan elfoglaltak a kollégái. Aztán egyszerre megértett mindent, amikor egyik reggel ezt a szöveget találta az ajtajára festve: "pedofil buzi."
Nem szólt egy szót sem, csak bólintott. Aztán elballagott az egyik nagypéldányszámú napilap szerkesztőségébe, és föladott egy apróhirdetést. A szöveg mindössze ennyi volt: "Pedagógus házaspár vidéki állást keres."


Farkas András
Morzsák
Május

20.
		              A nép, a sokaság - szürke halmaz,
Tűr, dolgozik, ritkán dohog,
Megesve máshol, nem fogalmaz,
Nem fűtik szárnyaló okok,

De ha Egy közülük fogalmaz,
Harsányan veri a dobot:
Te, nép, te vagy csakis hatalmas,
Téged illetnek a jogok,

Tépd meg, rugdosd, taszítsd le őket,
Ne hagyd, hogy megalázzanak!
No, akkor pattan vakmerő tett,

És az idők csodáinak
Nevezik! De az ostoba
Részeg nem is figyel oda!



1.

Élvezik a nemes családok
A hírt, a nemesi jogot,
Magukhoz mérik a világot,
Mert ősük jó talajt fogott,

Véres kezek, feje-levágott
Korok, gyarapító kopók
Nemzettek érthetőt, pupákot,
Rajtuk szánkázni nem fogok.

De nékik is kell tudniok,
Őket is itt évmilliók
Termelték, mint a bokor alját,

Nemünk szerint, mi, jók, mi, balgák
Egykorúak vagyunk a léttel -
A gőg a létrán mire lép fel?



Vezényi Pál
Kálmán bácsi, a mártír

A minap álmodtam róla.
Telefonálni akartam egy nyilvános fülkéből, amikor feltűnt alakja az utcán. Ő is észrevett, és egyetlen ép szemével felém kacsintva hívott, hogy menjek ki hozzá, mondani szeretne valamit. Felöltőt viselt, régimódi kalapját szokása szerint a szemébe húzta.
Közölte velem, hogy állást keres a svájci Brown-Boweri gyárban. Badenben voltunk, a gyár hatalmas épülettömbje közelében.
Kálmán bácsi jó huszonöt esztendeje eltávozott az élők sorából. Svájcban sohasem járt. Bécs volt az egyetlen külföldi város, ahol egyszer megfordult néhány iskolatársa kíséretében.
Akkoriban még a jó polgári családok a sikeres érettségi vizsga után külföldi utazással jutalmazták felnőtté serdült fiaikat. Kálmán bácsi, aki az atlétika különböző ágaiban jeleskedett az ország egyik neves kálvinista tanintézetében, inkább átsportolta, mint letette az érettségit. A jóindulatú tanárok előzetesen a kaszinóban közölték papával, aki egyébként az egyházközség presbitere volt, a tételeket, amelyeket fia valószínűleg húzni fog. Az ő idejében még ez is lehetséges volt.
Utóbb kiderült, hogy a reményteljes fiatalember még ezeket sem tanulta meg rendesen, és ezzel még jóakaróit is zavarba hozta. Ennek ellenére elégséges eredménnyel érettnek nyilvánították, de az igazgató a legközelebbi találkozás alkalmával halkan ezeket mondta az idősebb Kálmánnak:
- Keverj le két nagy pofont a haszontalan fiadnak, mert az a csirkefogó még azokat a tételeket sem tanulta meg, amelyeket előre közöltünk veled.
Az apa erre csak zavartan hümmögött valamit, mialatt fia odahaza már a bécsi útra csomagolta a bőröndjét.
Egy hét múlva külföldi élményekkel gazdagodva tért haza a dunántúli kisvárosba. Odakinn minden jól ment, mert egy pillanatra sem szakadt el két barátja társaságától, nehogy eltévedjen. Az ifjú Kálmán ugyanis nyolc évi német nyelvtanulás és érettségi vizsga után még annyit sem tudott megkérdezni a bécsi rendőrtől, hogy merre van a pályaudvar.
Ezután elvégezte az egyik hazai mezőgazdasági akadémiát, majd megnősült. Feleségül vette egyik nagynénémet. Így kerültünk rokoni kapcsolatba egymással.
Őszintén szólva nehezen tudtam eligazodni nagynéném ízlésén a férfinemet illetően. Kálmán bácsiról ugyanis a legjobb indulattal sem lehetett volna állítani, hogy Adoniszhoz vagy Rómeóhoz hasonlít. Egyik szemét már gyermekkori baleset következtében elvesztette, arcából hatalmas horgas orr emelkedett ki, amely alatt vékony bajuszt viselt. Megjelenése ifjúsági regényeim kalózaira vagy hegyi rablóira emlékeztetett. Valahányszor találkoztunk, megszeppentem az első pillanatban, annak ellenére, hogy rám mindig igyekezett barátságosan mosolyogni. Később megtudtam, hogy külseje a rend őreiben is bizalmatlanságot keltett. Ha történetesen arrafelé tartottak razziát, ahol ő járt, azonnal igazoltatták.
Három nagy szenvedélye volt: a cigaretta, a bor és a kártya. Naponta elszívott egy százas csomag szimfóniát. Nem tudom, mennyit ivott, de a barátaival vívott kártyacsatáit nem feledtem el.
Délben felesége elé állt, és olyan hangon, mint az őrmester a kaszárnyában, kiadta a napiparancsot:
- Ma este jönnek kártyázni a barátaim. Minden készen legyen! Megértetted?
Ha nagynéném szabadkozni próbált, egyetlen kiáltással beléfojtotta a szót, mert vele nem lehetett ellenkezni.
Közölte, hány személy érkezik. A nevüket is felsorolta. Ezek közül az én emlékezetemben csak egyetlen név maradt meg: Konfráter Ottó. Már akkor kételkedtem benne, hogy egy embert így hívhassanak. Azóta sokfelé megfordultam a világon, de ilyen nevű emberrel sem bel-, sem külföldön nem találkoztam.
A kártyacsata addig tartott, amíg Kálmán bácsinak sikerült elnyernie barátai pénzét. Olyan eset ritkán és csak átmenetileg fordult elő, hogy mások is nyertek. Kálmán bácsi ugyanis hamiskártyás volt, de ezt úriemberek között senki sem merte szóvá tenni. Ha netán mégis megtörtént, Kálmán bácsi kikérte magának a gyanúsítást, és a legdurvább sértésekkel illette azt, aki kételkedni mert becsületességében. Ilyen jelenetnek általában örök harag lett a vége.
Idővel Kálmán bácsi haragosainak száma egyre szaporodott. Ezek az emberek a pokolba kívánták, és egyáltalán nem dicsérően nyilatkoztak róla. A haragosok ellensúlyozására akadt elegendő jó barátja is, általában olyan emberek közül, akik nem szoktak kártyázni. Kártyapartnerei közül egyedül az említett Konfráter Ottó tartott ki mellette hűségesen a háború végéig. Utána ő is eltűnt, végleg elsodorta a világ felfordulása.
A háború után szűkösebb évek következtek minden tekintetben, és Kálmán bácsi sem forgatta többé az ördög bibliáját. Eredeti állását elvesztette, de mindig talált magának valamilyen munkalehetőséget. Legszívesebben a raktárosságot vállalta. Ehhez a tevékenységhez ugyan sem érettségi bizonyítványra, sem akadémiai diplomára nem volt ugyan szükség, de a szocialista rendszerben ilyen állásban jelentős mellékkeresetre lehetett szert tenni. Ehhez pedig Kálmán bácsi kitűnően értett.
Miután a szocialista rendszer kihirdette, hogy minden a dolgozó népé, Kálmán bácsi ezt teljesen szó szerint értelmezte. Eladott mindent, amihez hozzáférhetett, de a hiányt nem vette észre senki. Rá senki sem gyanakodott egy pillanatig sem. Sohasem politizált, olvasmányai a sportújságra és a zsoltároskönyvre korlátozódtak. Káromkodni tudott, akár egy söröskocsis, és külseje alapján sem nézte senki sem "ingadozó és megbízhatatlan értelmiséginek".
A nagy fémgyűjtési mozgalom idején részesült élete első legfurcsább elismerésében.
Amikor szóban és írásban elhangzott a jelszó, hogy "Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!", Kálmán bácsi a rábízott raktárkészletből több mázsányi vadonatúj vörösrézhuzalt szállíttatott a MÉH-telepre, ahol minden további nélkül át is vették tőle. Nemcsak az árát fizették ki érte maradéktalanul, hanem még a minisztériumtól is kapott elismerő oklevelet, mint "kiváló fémhulladékgyűjtő". Ezt gyakran mutogatta büszkélkedve ismerőseinek.
1956-ban csak akkor látogatott el rövid időre munkahelyére, amikor a pártirodát kirámolták, és mindenki hozzájuthatott a káderlapjához. Hazavitte a magáét, és átolvasva megállapította, hogy az ő személyében az elvtársak semmiféle kifogásolnivalót nem találtak. Sőt, mint kiváló és kitüntetett fémgyűjtőről, inkább dicsérően nyilatkoztak róla.
A forradalom napjaiban ki sem mozdult a házból. Csak akkor jelent meg elhagyott raktárában, amikor újra megindult a munka.
A közmondás szerint a korsó addig jár a kútra, míg el nem törik. Kálmán bácsi korsója valamelyik szerencsétlen véletlen következtében éppen 1957-ben törött el. A nagy felfordulás ellenére egy különösen éber elvtárs, aki mellesleg nem tartozott a szokott ismeretségi körhöz, éppen akkor fedezte fel a hiányokat Kálmán bácsi raktárában. Az érték igen magas volt, amivel nem tudott elszámolni. Az ismerős elvtársakat, akik ki tudták volna húzni a csávából, elsodorta valamerre a forradalom szele. Később kiderült, hogy valamennyien nyugatra disszidáltak, ahol a forradalom hőseiként csináltak maguknak karriert. Kálmán bácsinak esze ágában sem volt elhagyni az országot. Letartóztatták és társadalmi vagyon eltulajdonítása címén több évi börtönre ítélte a bíróság.
Én akkoriban már nyugaton voltam.
Egy alkalommal a könyvtárban járva a kezembe került az ENSZ hivatalos jelentése, amely az 1956 után elítélt magyar forradalmárok névsorát tartalmazta. Ahogy ismerősök után kutatva átlapoztam az oldalakt, egyszerre megakadt a tekintetem egy néven. Megdörzsöltem a szememet és még egyszer elolvastam. Az adatok minden tekintetben egyeztek. Tévedés ki volt zárva, Kálmán bácsi neve ott állt az elítélt forradalmárok listáján.
Akkoriban a forradalmárokat közönséges bűnözőkként ítélték el. Mint rablókat, tolvajokat, gyilkosokat. Tudták ezt a nemzetközi szervezetek munkatársai is, amikor a listát összeállították, csak azt nem tudhatták, hogy az ál-tolvajok közé néhány igazi is bekerült. Hermész isten, a csalók és tolvajok oltalmazója talán maga is megzavarodott az akkori szörnyűségektől, és az egyszer nem tudta Kálmán bácsit megvédelmezni. Annyit azonban megtett, hogy az igazság orrát megfricskázva kárpótlásként belecsempészte nevét a szabadsághősök listájára.
Kálmán bácsi megtört emberként hagyta el börtönét, és néhány év múlva eltávozott az élők sorából. Már nem találkozhattam vele, és nem mondhattam el neki, hogy neve a szabadságharc mártírjainak a listájára került.
Talán a túlvilágon értesült róla és ezt jelentette ez a cinkos mosoly, amellyel fél szeme álmomban a homlokba húzott régi kalap mögül rámkacsintott?
Ki tudja...



Fiatal tehetségek bemutatkozása
Sterbinszky Ernő
Képzelet

		Elképzelem, hogy a fényben állok,
nehéz fényben vágyakozva félek,
elképzelem, hogy majd rámtaláltok
valódi színeket játszó fények...

Különös ajtón kopogok halkan,
és üvöltve énekel a lelkem,
ajtóm helyén talán csak egy fal van,
amely egyszer talán nyitva terem.


Szigetem


Itt élek, e szerető szigeten,
innen nézem végtelen tengerem.

E part nekem nyugtató menedék,
ágyam a föveny és étkem az ég,

itt rajzolok vágyat a homokba,
s nézem, hogy vágyam a víz elmossa,

itt hevít a nap, itt simít az éj,
itt ér el a magányos szenvedély,

szigetem mosott széle mosolyom,
s belőle merül elő bánatom.

Itt, a parton leülök, lefekszem,
innen nézem végtelen tengerem...

Víz és víz mindenütt! S szomjat nem olt,
végtelen méreg üresen megfojt.

semmi sincs, csak a part és a sziget,
nem hoz a tenger hullámzó hitet.

Én itt élek, és ágyam a homok,
s egyszer talán ágyamba fulladok.

 Balogh Ferenc
Exhibicionizmus


Apám makacs hitét,
anyám naiv tekintetét,
nagyanyám igazságát
s nagyapám konokságát
tettem be tarisznyámba,
hogy vegyítsem
a dédszülők ráncos kezével,
s Assisi szellemében
szétosszam
köztetek.

S így
végre
fullasztó
önnön-glóriám
is letehetem...


Szent és profán

Komoly tekintet figyel,
s körülölelnek a szeretet fényei.
Bennem mégis
komor kőszobor nyugalma,
s egy vadállat ösztönei.

Szívem nem
riad
halk
neszre,
csak
ordítás
zavarja meg,
s olykor
egy
pillangó-árnyék
is zavarba
ejt.


Babiczky Tibor

Zsoltár


	1. uram, súlyos cölöpöket feszítettek meg vállaimon
s én nem hagytam, hogy sokat szenvedjenek
2. megtörettem, mint a haragos vizek
hullámverés idején
3. őszbe csavarodott most minden tudatlanság
és vajúdás minden én éjjelem
nincsenek imáim előtted
csak a csendet hordozom
és a fénytelen vermek értelmetlenségét őrzöm
legbelül
4. reád tekintek, uram, és fáj nekem látni, hogy élsz
5. kilépek a te házadnak kapuján
mert elfáradtam abban, hogy reggel kelnem kell
és halnom este
elhagytak az én utaim és a te igéid elfordultak tőlem
6. az emberek nagy tüzeket gyújtottak neked, uram,
és nézd, tagjaim csontig üszkösek
temess a völgyek mélyére engem
hogy szemfedőm legyen ha hűvösödik.
és bújdosnom kell
7. nehéz itt lenn, uram...
nehéz itt lenn istennek lenni




Virrasztás


	Tóba merítve körüljárom vállad. Ma hideg van
bent. Látod, munkálnak bennem a szürke napok már,
tolják kérgeimet bomlott völgyébe karodnak.
Torzak a fák kint. Lassú vonásaid áznak a számban,
koldus a kéz, én nem vagyok és te se létezel éppen.




ÉLET ÉS TUDOMÁNY
Cs. Varga István
Egy kiadatlan "Németh László-emlékkönyvből

	2001. április 8-án ünnepeljük Németh László születésének 100. évfordulóját. Az olvasók, kiadók, kutatók, a Németh László Társaság, és általában a Németh László-kultusz képviselői szeretnék méltón megünnepelni ezt a jeles jubileumot.
A ritka szakmai és emberi örömök közé tartozik, hogy dr. Vértes László és dr. Tóth Nándor egy Németh Lászlóról szóló, eddig kiadatlan könyv gépiratával keresett fel. Kiderült, hogy 1986-ban Mezőszilason, Németh László édesapjának a szülőföldjén, a "szilasi funduson", a " nagy búr család" örökén az író jelentőségét tudatosító emlékkönyvet állítottak össze, de az akkori pártvezetés a kiadás tervét meghiúsította.
Az ügyeletes pártfőnök beleolvasott Ádám Ottó: Találkozásaim Németh Lászlóval című írásába, amelynek az élén ezek a mondatok állnak: "Első találkozásom Németh Lászlóval 1956. zaklatott szeptemberében. A Széchenyire készülünk, akkor tértem vissza a Madách Színházba. Megrendítő a Vele való beszélgetés. Aggódik azért, ami az országban van, szorongásairól beszél..."
Rögtön kész volt a hatalom verdiktje: "Kell ez nekünk, elvtársak? - Nem kell!"  A szerkesztők szeme előtt hiába lebegett az "Így láttuk Németh Lászlót" típusú emlékkönyv ideálja, a könyvkiadás álma szertefoszlott. Pedig a szerzők között igen jeles személyiségeket találunk: Németh Lászlóné Démusz Ella, Ádám Ottó, Fodor András, Grezsa Ferenc, Illyés Gyula két írással, Kanyar József, Király István, Monostori Imre, Mózsa Szabolcs, Nagy Attila, Orosz László, Szállási Árpád, Tóth Nándor, Tüskés Tibor, Vecserka József, Vértes László több kitűnő tanulmánnyal is szerepel.
A könyvet majdnem másfél évtized múltán széles körű összefogással az író centenáriumára fogjuk megjelentetni a Németh László Társaság és az ELTE TFK támogatásával. A könyv szerkesztőinek, Vértes László és Tóth Nándor főorvos urak hozzájárulásával közlünk "előzetest" ebből a tanulmányokat is tartalmazó értékes emlékkönyv-gépiratból.



Németh Lászlóné Démusz Ella
Előszó

Megkértek a Szerkesztők, hogy néhány mondatot adjak e könyv elé.
Nem volt nehéz arról írni, mi volt Németh László szenvedélye egy életen át. A kísérletezés. Amit az élet, mint terhet, csapást mért rá, hogyan alakíthatja át a kísérletezés örömre, játékká, laboratóriummá. Ami másnak robot, kelepce, az nála világvallató kísérletezéssé vált.
Ezt a kísérletező kedvet szerette volna másokkal is megkívántatni és újabb nemzedékre kiterjeszteni.

Illyés Gyula
Németh László ravatalánál

Van veszteség, amely már a fájdalom első pillanatai után arra eszméltet, hogy mi is volt a nyereség. Hogy mit is kaptunk úgy, hogy azt semmi nem veheti el tőlünk.
Amikor akár egy élet pusztulása láttán az világul az agyba és a szívbe, ami elpusztíthatatlan. Amikor a gyász könnyeibe rögtön a hála könnyei keverednek.
Visszaszorítva a gyermeki önzés kínját, hogy mit várhattunk még ingyen ajándékul, Németh László gyászünnepe hála ünnepe egy nemzet fölnőtt tudatában.
Mert azzal, amit ajándékunkként művelt, az az életet szolgálta, amely a pusztuláson, az értelmetlen halálon akar úrrá lenni, szívósan, önzetlenül, sajátmaga föláldozásával is.
Élete végén mintegy összefoglalásul Németh László a százfelé világító drámáinak azt a közös címet adta: Szerettem az igazságot, utolsó regényének pedig: Irgalom.
Igazmondás és könyörület, ha szellemi termékek közös esszenciáját lehetne vegytanilag olyanféleképpen kivonatolni, mint a természetit, az ő alkotásainak summázásául ez a két szó kínálkozik. Könyörtelen, kíméletlen, már-már irgalmatlan föltárása a fénynek, legtöbbször a bajnak a pálya elején, aztán - a baj megvilágítása arányában - orvoslása, megelőzési tanácsa, vagyis oktatás és nevelés, rögtön útközben, de főleg a pálya második felében. S végül még megbocsátás is. De soha belenyugvás.
De mindvégig konok küzdelem és hit, hogy érdemes. És remény, függetlenül az eredménytől. Ez volt az ő élete.

Borsos Miklós
Németh Lászlóról

Németh Lászlóról írnom nem könnyű feladat. Jelen van a mindenkori és mindent kritikus, bíráló szemmel néző szelíd-szigorú arca. Ezzel az arccal csak márványban tudtam megbirkózni. Először, ismeretségünk első idejében érmet terveztem és rajzoltam. 1951-1952-ben meg is csináltam az érmeket. Barátságunk családi vonatkozású volt. Ella asszonnyal és a nagyobb lányokkal Tihanyban vagy Pesten játékos, mai napig is meglévő kapcsolat volt. Németh László Hódmezővásárhelyen tanárkodott azokban az években és alig találkoztunk. De Németh Lászlót a művei - műve - képviselte kezdettől fogva, még vidéki éveiben is. A személyes jelenléte valami szigorú kötelezettséget rótt rám, fegyelmezett gondolkodást, meggondolt véleményt követelt - nem úgy, mint a szokásos kávéházi vagy társasági helyzetekben, ahol lehet fecsegni. Persze ez magával hozta ajándékul-vigaszul, hogy együttlétünk után gazdagodtunk, valamint kaptunk és a legegyszerűbb dolog is az Ő nézőpontján, beszédén keresztül mindig jelentőssé vált. Szellemi fölénye soha nem volt terhes, csak kötelező. Önkínzó természete sok keserűségbe hajszolta. A sikereit, drámáiban az elismerő lelkesültséget sokszor kétkedve fogadta. Sikerei voltak azok a megnyilatkozásai is, amik ellentéteket váltottak ki. Nem nyúlok ezekhez a motívumokhoz, mert csak egy rövid baráti megemlékezést írok. De nem egyszer ültünk együtt, úgy, hogy vigasztalannak látszott. Csak sajnálhatjuk, hogy nem láthatja az elvetett mag szép növekedését, életműve lelkes olvasóit, drámáinak közönségét. A sóhaj nem segít.
Bevezetés

Németh László emlékművéhez akárcsak egyetlen mozaikkal is hozzájárulni nemzeti adósságunk csökkentése. 1986. április 18. Németh László 85. születésnapja - az alkalom méltó arra, hogy irodalomtörténészek, színművészek, írók, költők, orvosok az életműről, az Emberről, az orvosról, az íróról, a drámaköltőről megfogalmazzák gondolataikat. Teljes életműről, amely kristálytisztán kapott helyet az egyetemes magyar irodalomtörténetben.
Németh Lászlóné Démusz Ellának, Ella néninek köszönjük szívbéli segítségét, lelkesítő hitét. És mindenkinek, aki úgy érezte: érzelmi elkötelezettséggel csatlakozik a kötet készítőihez, mindazt összefoglalni, amit hazájának, mindenkinek adott Németh László.
Emlékezhetünk tisztelegve Mezőszilason és Hódmezővásárhelyt, láthatunk róla elnevezett iskolát Felsőgödön és Kecskeméten, szocialista brigádot Budapesten. És hallgathatjuk hangját hanglemezről. Mindez azonban oly csekély, az életműhöz hasonlítva oly szerény, hogy elmaradásaink ijesztőek. 1985. őszétől várjuk az Esztergomi Városi Kórház-rendelőintézet névadását, Felsőgödön nem új terv az emléktábla, Budapest VI. kerületében, ahol a Tanú készült, régóta lenne kötelesség emléktáblát leleplezni. Sorolhatnók tovább. Hiszen nincs Németh László út, utca, tér, nincs szobor. És kellene még hanglemez és sok-sok új kiadás regényeiből, tanulmányaiból, drámáiból és minél több fővárosi és nem fővárosi színházi élmény.
Feladat tehát van. Nemzet nem feledhet méltó elődöt!
Ez a kiadvány lelkesedésből, lelkesedéssel készült. Szeretettel, szeretetből. Tulajdonképpen csak azért, hogy - ha netán lenne kételkedő - alapot nyújtson az előbbiekben vázoltak mielőbbi megvalósításához.
Munkánkban sokat segítettek, önzetlenül, lélekkel. Köszönet illeti a szerzőket. Gondolataikat olvasva jövünk rá: szívüket adták. Köszönjük a támogatást Mezőszilas vezetőinek, az alkotó légkör biztosítását a Budapest Fővárosi István Kórház-rendelőintézet főigazgató főorvosának, Dr. Balázs Tamás egyetemi c. docensnek és helyetteseinek: Dr. Podhorányi György. Dr. Ugrin László főigazgató h. főorvosoknak, kötetek, adatok, dokumentumok átadását Bajtai Mária tanárnőnek, Horváthné Kardos Anna szociális szervezőnek, Katona Istvánné Egészségnevelőnek, Kálmán Gyula tanárnak, Lipták Imréné szociális szervezőnek, Marosi Erzsébet művészeti titkárnak, Pásztor Imréné könyvtárvezetőnek, Steinhacker Rozália egészségnevelőnek, Téri Tiborné könyvtárosnak, Tóth László közművelődési titkárnak, a kitűnő, gondos és precíz technikai munkát Novotny Károlynénak és Varga Zsuzsannának.
Köszönjük az Olvasónak, hogy áldoz Németh László emlékének.


Bánffy Péter, Dr. Tóth Nándor, Sipőcz Ilona, Dr. Vértes László


Vértes László
Emlékfüzérek Németh Lászlóról

	"A másik parancs: irtsuk ki szívünkből és szótárunkból a taktika szót. Ez alatt sosem búvik meg más, mint: árulás, rosszhiszeműség, ambíció. Inkább sose kerüljünk egy útra, minthogy becsapjuk egymást és magunkat. Még két embernek sem szabadna sosem "szövetkezni". Lehetnek azonban örvendetes pillanatok, amikor lelepleződik, hogy máris együtt vagyunk. Az igazi elvbarátságot, éppúgy, mint a szerelmet, nem lehet megkötni, azt meg kell állapítani. S inkább tévelyegjünk egyideig ködben egymás felől, minthogy lenyeljük a ködöket, csakhogy egymásnak tetszőt mutathassunk. Csak annak az egyesülésnek van értelme, amely nem pillanatnyi egyetmondás, hanem belülről létrejött egyetérzés és egyetértés."
Németh László ezen igaz-szép gondolatai bukkantak elő bennem, amikor 1986. februárjában megalakult a Németh László Társaság. A Magyar Írók Szövetségén belül működik - bízva köre szélesedésében és tartósságában. Díszelnök Németh Lászlóné Démusz Ella - Ella néni. Az elnök Király István, aki ezt írta nekem: "Szeretném, ha ez a Társaság valóban méltó tudna lenni Németh László emlékéhez, s ahhoz kellenek olyan emberek, akikben ott él a Németh László-i lélek." Tiszteletbeli elnök Illés Endre, társelnökök: Sőtér István, Kolozsvári Grandpierre Emil. Az intéző bizottság tagjai: Cs. Varga István, Funk Miklós, Grezsa Ferenc, Thiery Árpád, Végh Antal.
Orvos vagyok, a Budapest Fővárosi István Kórház-rendelőintézet Kállai Éva Kórházában dolgozom, abban az 1881-ben megnyitott intézményben, amely fennállásának zömében a Kun utcai Kórház nevet viselte. Azt a nevet, amelyen Németh László is bemutatja Irgalom című regényében: "... a legócskább kórháza volt Budapestnek, egy kültelki Rókus- vagy Régi Szent János Kórház, amelybe a legszegényebb betegeket helyezték el."  És nem kevésbé tanulságos a másik idézet: "Idehordják hozzánk ezeket az öregeket. Mindenki tudja, ők maguk is, hogy itt egyetlen dolguk van, az, hogy meghaljanak, minél hamarabb, annál előnyösebb az államnak s nekik is."
Kórházvezető főorvosi szobám falán Németh László-képek. A medikust ábrázolják. Osztályvezető főorvosi szobámban Németh László és Sütő András állnak egymás mellett a fényképen: a XX. századi egyetemes magyar drámairodalom két óriása. Hitet-erőt adnak a mindennapokhoz.
És ha már a színház fölmerült: szerelmem négy éves koromtól, vigasztalóm-szórakoztatóm-tanítóm. Hogyan írta Sütő András? "A színpadon beszélni annyit jelent, mint cselekedni." Igen, ez a cselekvés érdekel, ez köt le és ad tartalmat. Élethez, küzdelemhez, betegség-halál elleni készenléthez.
Németh László Galilei-jét a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház adja elő, olvasom, a Józsefvárosi Színházban megnézem a Nagy család-ot. Kiderül, hogy a veszprémi Petőfi Színház az íróról elnevezett bérletet bocsátott közre. Igaz, Veszprémben szépek a hagyományok, Latinovits Zoltán ott rendezett, a színpadra állított két mű közül az egyik Németh Lászlóé volt, a Győzelem.
Élőszóval - Németh László. Hanglemez, a Magyar Rádió és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kiadása. Németh László beszél! Kristálytiszta magyarsággal, nyelvhez és nemzethez hűséggel. Többek között női és férfi alakjairól, II. József című drámája keletkezéséről, üdvösség-harcáról, emlékezik Móricz Zsigmondra és Tímár Józsefre, köszöntőt mond az Egressy úti iskolában, beszédet a hódmezővásárhelyi Tanyai Kollégiumban.
II. József, Tímár József. Igen, ismét a színházhoz kanyarodtunk. Az évtizedek folyamán legjelesebbjeink játszották a Németh László hősöket, azaz: Embereket. Apáthy Imre, Balázs Samu, Básti Lajos, Bihari József, Domján Edit, Kiss Manyi, Lehotay Árpád, Mányai Lajos, Rajz János, Ráday Imre, Tímár József, Ungváry László. A Bajor Gizi Színészmúzeumban fényképek. Básti Lajos és Tímár József - Németh László szerepekben. És idézetek. Johann Wolfgang Goethétől: "Művésznek lenni nem szakma, hanem sors." És Jókai Mórtól: "A színész két sírban nyugszik, ha meghal: egyik a föld, másik a feledékenység."
Szárszó, Balatonszárszó. 1950-től nyaralok ott, szinte második szülőhelyem. És a Magyar Tenger a színházon kívül a másik, ugyanakkor fellobbant és azóta égő szerelem. Járt arra Németh László is. "Mi köt a Balatonhoz?" című írásából: "Földvárról egy nagyobb legelőn át kell átmenni (a sín fölött, melyre a költő vére szárad), s ott van az ember a szárszói Soli Deo telepen. Én is azon járok át Földvárról az ott-tartott írói találkozóra. Negyvenkettőben egy hét minden napján kétszer is, egyre nagyobb boldogsággal merülve meg a szavainkon felnőtt értelmiségi ifjúság aranykor-szövő álmaiban s az írók váratlan egyetértésében, negyvenháromban pedig egyetlenegyszer, egyetlen órára, hogy elmondja, ha másból nem, dacból, amit mint szárszói beszédet őrzött meg főként ellenségeim emlékezete."
Érdekes a sors - van más kapcsolatom Németh László Balatonjával. Egry József. Alapító tagja vagyok az Egry József Baráti Körnek, a tó koloritját leghívebben ábrázoló festő is - Németh Lászlóhoz hasonlóan - magyar sorsot élt át. 1936 nyarán az író meglátogatta a festőt.
Kötetünk készítése új feladat és új izgalom volt. S nagy élet-ajándékot is hozott.
Ella néni. A néni szó nem korra utal. Megilletődve járok látogatóba. A szobák Németh Lászlót idézik, őrzik. Könyveket, szobrokat, fényképeket, festményeket. Olyan jó mindenről beszélgetni, korabeli, hajdanvolt és mai eseményekről. Családról, gyerekekről, írókról, költőkről.
Flóra néni. Már megint "néni" - és ismét nem az! Sütő András szavait érzem: "Gyula bácsi fél szárnya: édes Flóra nénénk". Igen, Flóra néni féltő gonddal rendezgeti a hagyatékot, szívvel, érzelemmel.
Borsos Miklós. A Mester 80 éves. És nagyon fiatal. Ahogy üldögélünk, megkap minden. Szobrok, kisplasztikák, érmék, képek - életmű alkotásai. És akkor Borsos Miklós szeretettel felemlíti emlékképeit Németh Lászlóról, évtizedek lepleit bontogatja. Mindent tud, mindenről tud. Nagyon fiatal.
Legyen még sokáig az!
Blaha Lujza, a nemzet csalogánya, a népszínművek hősnője, operettek primadonnája nevét adta annak a térnek, ahol a Nemzet Színháza állt. Honi történelmünkben nem az első, művészi nagyságát tekintve azonban félő, hogy aligha van és lesz utódja. 1964-ben, örökre megbocsáthatatlan lebontása előtt e sorok írója a II. József-et látta a patinás falak között. Akkor és ott lett Németh László híve, tisztelője, rajongója. Az azután következők - Az áruló, Széchenyi, Eklézsia-megkövetés, Hisz János, Nagy család, Galilei - csak szilárdabbá építették a meggyőződést: Németh László az egyetemes drámairodalom zenitjén kapott helyet.
Németh László hősnői közben eszembe juttatják Giacomo Puccinit. A halhatatlan melódiák szintén négy csodálatos nőalakot zengenek körül: Mimit, Manon Lescaut-t, Turandotot, Cso-cso-szánt.
Szeretett keresztanyám, édesanyám nővére tanárnő volt. Magyar és történelem szakos - humán szakos. Az irodalom, a művészet, a história iránti tiszteletet, nevelésük erkölcsi kötelmét tőle örököltem. A gyermek kristálytiszta érzelmeivel őrzöm őt tudatom kihunytáig.
A közelmúltban Janusz Korczakra emlékeztünk, a lengyel orvosra, nevelőre, íróra. Varsóban árvaházat vezetett és a gyerekekkel önként ment utolsó útjukra, a treblinkai koncentrációs tábor gázkamrájába. Köte Sándor professzor vont párhuzamot Németh László és Janusz Korczak között. A legmagasabb etikai rend jellemezte őket, igazszívű nevelők és nemeslelkű orvosok voltak. Őrizzük mindkettőjük emlékét, hiszen a humánum, az Ember szószólóiként éltek!
Németh László... kezemben levelek, Király István akadémikustól. "Öröm azt tudni, hogy vannak emberek, akik egy kórház gondjai mellett Németh László emlékének őrzését is feladatuknak érzik. Köszönet érte."
Király István a következő szavakkal bocsátotta rendelkezésünkre tanulmányát_ "Számomra öröm volt, hogy néhány napot ismét Németh Lászlóval töltöttem."
Igen. Köszönöm én is Németh Lászlónak, hogy életemnek ezt a meghitt időszakot ajándékozta!






Dalmay Judit
"A magyarság szükség és érték..."
A kálvinizmus vonzásában. Válogatás Czine Mihály írásaiból

	"A magyarság szükség és érték az emberiség csillagokhoz vezető útja számára." Ady Endre ezen soraival fejezi be Czine Mihály életrajzát, mely a könyv első fejezetét képezi. Az idézett mondat az egész köteten végigvonul, mint valamely vezérgondolat, összeköti a mintegy negyven év (1960-1997) munkáit, mint valamely vezérfonal.
Dr. Bölcskey Gusztáv püspök előszónak is beillő néhány sorából (A vonzó kálvinistaság) megtudhatjuk, hogy a több mint egy éve elhunyt írót születésnapi kötettel akarták megörvendeztetni barátai, tisztelői és tanítványai, de már csak emlékkötet lehetett ez a válogatás, mely két nagy témába csoportosítja az író kálvinista-szellemű írásait: II. Protestáns szellemiség a magyar irodalomban és a magyar kultúrában, III. Egyház és megújulás.
Először arra gondoltam, hogy az írásokat kronologikus serrendben ismertetem, ám rá kellett jönnöm, hogy a téma (kálvinizmus) szempontjából teljesen lényegtelen, mikor születtek a cikkek, tanulmányok, székfoglalók, kéziratok, mert mindegyikből egyazon hit árad, mégpedig abban való hit, hogy "ha volt egyház, amely a szabadságeszmék jegyében nevelte a maga népét, akkor az a magyar református egyház volt. Mégpedig mindenütt." (Örökségünk és jövőnk záloga. A Biblia és a zsoltárok megtartó erejéről).
Elfogult szeretettel érvel amellett, hogy mennyi minden köti össze a kálvinizmust és a magyarságot. Illyés Gyula kérdésére válaszolva megállapítja, hogy Kálvin nélkül nem lett volna olyan a magyarság, amilyen. Az ország három részre szakadásakor indul fejlődésnek igazán a magyar kultúra, a reformáció jegyében, a 16. században már magyarul olvashatjuk a Bibliát, és Károli Gáspár mellett már ott van a gyermek Szenczi Molnár Albert is, akinek fordításában énekelhetjük az istentiszteleteken még ma is a legtöbb zsoltárt, így a Tebenned bíztunk eleitől fogva... kezdetűt is. Ezután nemsokára már indulnak a népnek főként papot, tanítót, tűzoltót, ápolót adó református kollégiumok (Sárospatakon, Debrecenben, Pápán és Nagyenyeden), sőt mi több, Erdélyben mondják ki Európában először a vallásszabadságot is. Az ellenreformáció idején a protestáns értelmiség a nyugati műveltséggel, kultúrával tartja a kapcsolatot, amely azután kialakítja a modern szabadság gondolatát, a modern autonóm ember világát. A protestáns hit "kőkeménnyé" (az író szava) tette a magyarságot, még a 20. század sem ölte ki azt a hitet, reményt, melyet a Tebenned bíztunk... sugall. "Élünk szétszaggatva, szétszóródva a világban, egy nyelvet beszélve, egy keresztségben, egy hitben." (Örökségünk és jövőnk záloga. A Biblia és a zsoltárok megtartó erejéről).
Miután az elmúlt századok íróit, költőit felekezetük szerint "csoportosította", és megállapította, hogy az utolsó négy évszázad irodalmában meghatározó a protestáns szellemiség (Protestantizmus és irodalom), Czine Mihály Irodalmunk jövőjéről elmélkedik, Szárszón. A Kodály álmodta Éneklő Magyarország, vagy az Olvasó nép álma egyelőre még távolodni látszik 1993-ban, csökken az igazi kultúra iránti igény, a magyarságot összefogó erő pedig lazul, de még mindig nincs semmi veszve: van ifjúság, értelmiség, rájuk (ránk) bízza a feladatot: a magunk templomának továbbépítését.
Helyünkről, sorsunkról tűnődve még mindig nem tartozunk sem Nyugat-, sem Kelet-, sem Közép-Európához, inkább mindháromhoz ugyanúgy, ám nem is a földrajzi elhelyezkedés adja eme helyünket a világban, hanem a sorsközösség, ami kicsit leszűkítve Németh László "tejtestvériség" fogalmához hasonlítható, hiszen József Attila is a "közös dolgaink" rendezésére buzdít a Dunánál.
Béres Ferenc vállalása Czine Mihály számára a teljes magyar múlt és művészet vállalása. Templomi énekestjének címe (In memoriam Vizsoly, 1590) is arra utal, hogy a magyarság életében, történelmében a Biblia egyetemes magyar örökség, hiszen "Szókincse mindenkié. Nem kell hozzá külön műveltség a legegyénibb ízlés is megtalálja benne az egyéniségére visszhangzó hangot." (Németh László), így beszélhetünk a reformáció énekeiről, zsoltárairól is, melyek előadásával Béres Ferenc egybeköti a szétszóródott magyarságot, még ma is, igaz, felvételről, de szerda délutánonként az ő előadásában hallhatjuk a zsoltárokat a Református Egyház félórája című műsorban.
Czine Mihály élete sokban egyezett Móricz Zsigmonddal, melyet az is bizonyít, hogy három Móriczról szóló írása is található a kötetben (A kálvinizmus vonzásában. Móricz és a protestáns hagyományok; A teológus "belső ívén"; "... meglelte a magyarságot". Előadás a Ráday Kollégium Móricz-ünnepségén.) Móricz még a teológus "belső ívén" volt, amikor a debreceni, majd a pesti teológiára járt. Egyiket sem végezte el: nem azt kapta, amit várt, ő csak lelki harmóniára, "narkotikum"-ra vágyott a teológia segítségével, ám csak dogmákat és bebiflázandó professzori előadásokat kapott, Móricz Zsigmond saját véleményére senki nem volt kíváncsi. A második Móricz-tanulmány terjedelmében (mintegy 30 oldal) és formájában (a végén jegyzetek olvashatók) is eltér az összes többitől. Ebben végigkísérhetjük Móricz pályáját, és kapcsolatát a kálvinizmussal, a teológiával, illetve megismerhetjük Móricz Biblia-tanulmányának lényeges gondolatait. Talán elég lett volna azonban csak néhány részletet idézni az egyébként érdekes és témájában kimerítő tanulmányból, hogy a válogatott írások közé jobban beilleszkedjen, illetve helyet hagyjon az irodalomtörténész még más, e témájú írásainak; emellett szól az is, hogy a tanulmány könyv alakban is megjelent már (Móricz Zsigmond útja a forradalmakig. Budapest, Magvető Kiadó, 1960.)
Szatmárban a karácsonyi kántálás ma már hagyománynak, néprajznak számít, ám a Karácsonyok Szatmárban című cikkéből kiderül, hogy Czine Mihály is őrizte és művelte is ezt a hagyományt, ami aztán egybemosódott az újév köszöntésével is.
Az Egyház és megújulás (III.) című rész főleg beszédek, búcsúztatók, köszöntők írásbeli változatai, de van köztük vitairat (ugyanezen címmel), utószó és kézirat is, mindben ismétlődnek az eddig megismert gondolatok, legfeljebb más nézőpontból. A politika, a kommunizmus és a protestantizmus viszonyán való elmélkedésében védelmébe veszi Tóth Károly püspököt, akinek a sajtó olyan kijelentést tulajdonított, mely nem is az övé, hanem Thomas Manné: "A kommunizmustól való félelem korunk legnagyobb esztelensége". A kommunista hatalomnak hódoló püspök hamis képét tisztázza Czine vitairatában, 1990-ben.
Dr. Újszászy Kálmán, egyházkerületi főgondnok, a Tiszáninneni Egyházkerület Sárospataki Tudományos Gyűjteményei nyugalmazott igazgatójának munkásságát méltatja Czine a Három fáklya fénye című beszédében. A három fáklya Pál apostolt idézi: hit, remény, szeretet. Újszászy Kálmán keresztyén voltát a hitben, hazájához tartozását a szeretetben szemléli, az emberiség tekintetében pedig reménységben él. A Gyűjteményekben - melyet ő rendezget változatlan odaadással - található az Amerikai Magyar Református Gyűjtemény, mely az amerikai magyar reformátusság közel száz esztendejéről szóló dokumentumokat rejti magában. Sajnos ezen méltató sorok után rögtön Czine Mihály búcsúszavait olvashatjuk "Kálmán bácsi" temetésén, 1994-ben.
Bethlen Gábor huszonhatszor, I. Rákóczi György harminckétszer olvasta át a Bibliát, ám még így is elképzelhetetlen volt az egyházi iskola diákjának, Czine Mihálynak, hogy egyszer is végigolvassa a Szentírást. A "Ne féljetek..." Találkozásaink a Szentírással című fejezetben ezen, és bibliai igéken tűnődik az író, aki a több mint négyszáz éves Károli-Bibliát olvassa.
1995 májusában a Dunamelléki Református Egyházkerület közgyűlésén tartott főgondnoki megnyitó beszédében Czine Mihály a múltból indul és a jövőbe mutat, hiszi, hogy az oktatásban az egyháznak egyre nagyobb szerepe lesz, ezért "Nem az időnként változó napi politikához kell igazodnunk, hanem az Istentől kapott törvényhez. A szívünkbe írt törvény szerint kell cselekedni. Az evangéliumhoz, s az érdemes történelmi hagyományainkhoz való hűségben". (A szívünkbe írt törvény szerint). Súlyos szavak ezek, de igazak és követendőek.
A kötet kivitelezése illik tartalmához, talán a borítón látható református templomon jobban ki lehetett volna hangsúlyozni, láthatóbbá tenni a templom tornyán lévő szélkakast (vagy buzogányt, illetve Czine Mihály szerint a betlehemi csillagot), azonban Kempfner Zsófia munkája ettől eltekintve is stílszerű, hiszen a reformációhoz hasonlóan egyszerű és puritán, mégis sokatmondó. A belső megformálásban nagyon előnyösnek tartom, hogy pontosan megadja a szerkesztő, hogy melyik írás milyen újságban és mikor jelent meg, azonban a kéziratoknak ha nem is a forrását, de a keltét, évszámár meg lehetett volna jelölni, ha ismert.
Véleményem szerint Dr. Bölcskey Gusztáv püspök kívánsága teljesült, miszerint "legyen ez a kötet a magyar reformátusság méltó tiszteltadása és emlékezése Czine Mihály alakja, életműve előtt", igaz, az oldalak oly gyorsan elfogytak, hogy még szívesen olvasnék tőle több ilyen válogatást is, de ez inkább a jövőre nézve fontos, hogy ne merüljön teljesen a feledés homályába ez az igaz magyar református ember.

(A kálvinizmus vonzásában. Válogatás Czine Mihály írásaiból. 
Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Bp. 1999.)



Baráz Csaba
Egy fölösleges könyv
Eger völgye. Magyarország kisrégiói 9/1. CEBA Kiadó, 1999
II.

Az állatvilágot hasonló felszínességgel mutatja be a könyv általános bevezetője. (25-26. oldal) A szibériai faunakörhöz tartozó, magas hegyvidéken előforduló rovarfajok kistérségi jelenlétére utaló mondat után egyszer csak az őskori kultúrák taglalásánál találjuk magunkat!
***
A természeti értékekben bővelkedő kistérség egy részét lefedő Bükki Nemzeti Parkon kívül még itt, a bevezetőben meg kellett volna említeni a Kelet-Mátrai Tájvédelmi Körzetet is és a többi természetvédelmi területet, amelyek a tárgyalt kistérségben találhatók, így a Kerecsendi-erdő tatárjuharos lösztölgyesét, a Szőllőskei-erdőt (Síkfőkút Project), a siroki Nyírjes-tó átmeneti tőzegmohalápját, a siroki vár környékét és a többi védett természeti értéket is.
A községek tárgyalásánál némelyekre ugyan történnek utalások, de azok apró hibákkal terheltek. Bátor községnél például egy helyi jelentőségű természeti értékről, a bátori Nagy-oldalról olvashatunk (a könyvben a 97. oldalon "a Bátori nagyoldal" forma szerepel, ami helyesírását tekintve helytelen), amelyről a Heves megye védett természeti értékei című kiadványhoz hasonlóan (Szerkesztette: Bodó Mihály. Eger, 1988) azt tudjuk meg, hogy az Egerbakta és Bátor közötti műút "jobb oldalán" emelkedik (97. oldal). Talán értelmesebb lett volna a műút keleti oldalán, vagy a völgyben folyó Laskó patak bal oldalán helymeghatározást írni, mert ott található ez a szarvaskői szerkezeti egységhez tartozó, korántsem permo-karbon (a könyvben "permkarbon") kőzetekből felépülő földtani szelvény.
A Kerecsendi-erdőről azt írják a 148. oldalon, hogy "Tatárjuharos lösztölgyesekből áll." Ez így helytelen. Az erdő, mint növénytársulás tatárjuharos lösztölgyes (Aceri tatarico-Quercetum), amelynek egyik uralkodó, fává növő cserjefaja a tatárjuhar (Acer tataricum).
Az egerbaktai tőzegmohás láp nem a rezgőnyárak és nyírfák mögött bukkan fel, hanem egy rekettyefűzből álló zóna mögött. Az előbbi fafajok a mohapárnák és sás-zsombékok mozaikjai közt találhatók. Valamint nem nyolc, hanem hat tőzegmohafajt (Sphagnum) írtak le innen a botanikusok (117. oldal). A siroki Nyírjes-tó átmeneti tőzegmohalápja (másképp: tőzegmohás átmeneti láp) is megérdemelt volna egy bővebb ismertetést (a 204. oldalon csak megemlítik létezését, a 207. oldalon pedig egy fényképfelvétel is bemutatja), hiszen az országos jelentőségű természetvédelmi terület!
Fotón is láthatjuk a Tarnaszentmária határában magasodó Vár-hegyet (228. oldal), ezt a valóban egyedülálló (de nem egyetlen - 221. oldal) vulkanikus képződményt, egy parazitavulkán elbányászott maradványát. Sajnos egyáltalán nem bemutató terület, mint azt a könyvben olvashatjuk, de kis ráfordítással, tanösvény kiépítésével a dunántúli Ság-hegy mintájára geológiai szabadtéri múzeummá lehetne varázsolni! Még egy apróság: bár Verpelét községhez közelebb van ez a kis rétegvulkán, mégis Tarnaszentmária "tulajdona", ugyanis ez a határrész ehhez a faluhoz tartozik.
Visszatérve a bevezetőhöz: a természetvédelem kurta és hiányos bemutatása után az "Eger-völgy talajföldrajzi képéről" kaptunk részletes és kimerítő, a többi témához viszonyítva indokolatlanul terjedelmes ismertetést. (29-31. oldal) Ami még meglepőbb, a Nyers öntéstalajok, a Humuszos öntéstalajok és a Lejtőhordalék-talajok külön fejezetcímek! Ezek is a szerkesztés átgondolatlanságát mutatják.

II.
A kistérség történelmének áttekintése nyilván a szerkesztés hibájából nem különül el az élővilág bemutatásától, minthogy ennek tudható be az is, hogy a paleolit és a neolit kőszerszámokról szóló rész és a bükki kultúrát megemlítő bekezdések közé illesztették be az "időszámításunk utáni évezred viharos történetét" dokumentáló régészeti objektumokat felsoroló mondatot. (27. oldal) Itt említés történik a földvárakról, valamint több "szarmata és avar sánc"-ról. Ha a szerző az alföldi hosszanti védműveknek tartott sánc-árok rendszerekre, a Csörsz-árokra, a Kis-árokra és az Ördög-árokra gondol, amelyek létrehozása valóban a szarmatákhoz köthető, akkor ebben a könyvben történő megemlítése indokolatlan, mivel ezek nyomai a hevesi és füzesabonyi kistérségek területén lelhetők fel. Amennyiben a Bükk és a Mátra sáncváraira - ún. "földváraira" - történik itt utalás, akkor pedig az a kifogásom, hogy ezek sem a szarmatákhoz, sem az avarokhoz nem köthetők - legalábbis a kutatások jelenlegi állása szerint! A Mátra és Bükk vidékeinek, e táj történelmi múltjának leglátványosabb emlékei a várak. Nemcsak a sziklaszirteken álló, impozáns megjelenésű - jelentős falmaradványokkal rendelkező vagy majdnem ép - kővárak tanúskodnak a történelem viharos évszázadairól (Eger, Szarvaskő, Szilvásvárad, Sirok, Mátraderecske - Kanázs-vár), hanem a sáncokkal, árkokkal határolt "földvárak" is, melyek erdők mélyén rejtőznek az avatatlan szemek elől. A könyvben bemutatott kistérségben a következő sáncvárak, illetve csekély kőfallal rendelkező ún. kisvárak ismeretesek: Aldebrő területén az elpusztult középkori Csala-vár (Castrum Debrew), Bélapátfalva és Szilvásvárad határában a Kelemen-széke (Töröksánc, őskori), Egerszalók mellett a Maklyán-vár (középkori?), Felsőtárkány fölött a Vár-hegy (erről alább még szó lesz), Maklár mellett a Baglyas (őskori), Novajtól délre a Földvár nevű halom (őskori), Parád határában a Marhád (két középkori vár egymás mellett), a Vár-hegy (őskori), a Vörös-vár (középkori), Recsktől délre a Szederjes-tető (középkori), Recsk és Domoszló határán az Oroszlánvár (középkori), Siroktól délnyugatra a Kis-Vár-hegy (őskori), Szilvásvárad fölött az Éleskő-vár, a Gerenna-vár (középkoriak), Tarnaszentmária mellett a Dobivár, a Vár-hegy (elpusztult középkori várak voltak), Verpeléttől nyugatra a Földvár (középkori?). Ezek nagyobb részét Dénes József és Nováki Gyula régészek felmérték, közölték, a többi térképezését és feldolgozását most fejeztük be Nováki Gyulával. A 19. században kevesen tulajdonítottak védelmi jelleget a sáncokkal, töltésgyűrűkkel övezett építményeknek, azokat általában "pogány" áldozóhelyeknek vélték. E romantikus szemléletű történészek a hunoknak, avaroknak tulajdonították létrehozásukat. Csak a közelmúlt módszeres kutatásai tisztázták a "földvárak" korát, rendeltetését, s ma már az őskori és középkori sáncvárak nagy részét el tudjuk különíteni egymástól. A várakkal kapcsolatban még egy apró tévedés a könyvből: Dédes vára nem Nagyvisnyóhoz tartozik (176. oldal), hanem a Borsod megyei Dédestapolcsányhoz, bár az előbbi községből közelíthető meg könnyebben.
***
Ahhoz képest, hogy a könyvben többször is utalás történik a kistérség jelentős történelmi múltjára, a vidék történelmét igen mostohán tárgyalja az általános bevezető. De nem ez a könyv megbocsáthatatlan hiányossága, hanem a néprajzi vonások elhallgatása! A néprajzi hagyományokról, a szellemi és tárgyi emlékekről csak annyit tudunk meg, hogy vannak és hogy fontosak. (27. oldal) A kistérség őslakóiról, a palóc néprajzi csoportról szó sem esik! Ugyan a települések némelyikénél - Balaton, Bátor, Bélapátfalva, Bodony, Bükkszentmárton, Egerbocs, Egercsehi, Nagyvisnyó, Parád - a településformával kapcsolatban a szerzők szólnak a palóc nemzetségek, a hadak, a palóc parasztház középoszlopának, a bódoganyának (bódogasszony fájának), a Palócföldnek, a Palóc Napoknak és a Palócföldi vigasságoknak a létezéséről, de csupán az említés szintjén. A parádi tájházról, mint jellegzetes palóc lakóépületről két fényképet is találunk (192, 237. oldal), jó lett volna a különleges palóc népviseletet is bemutatni, legalább egy fotó erejéig. Ehelyett, teljesen érthetetlen módon, a 32. oldalon egy - az egri Szüreti Napokon vendégszereplő - szláv népviseletbe öltözött csoportról készült felvételt láthatunk...

***
Palócföld egyik jellegzetes vonása a palóc faluközösség belső szerkezete, annak egyik összetevője a had. Ez a különös rokonságú csoport férfiági rokoni együttest jelent, mely tágabb körű a nagycsaládnál, tulajdonképpen az élő rokonok együttműködő csoportját jelenti. A had tehát a palóc közösség életének legnagyobb hatású csoportja, amely háttérbe szorítja a területi, szomszédsági elvet, ugyanakkor településtudományi terminus technicus is. A könyvben többször történik utalás - különösen a Heves megye műemlékei című háromkötetes mű kimásolt részleteiben - a hadas településformára (például a 93., 108 és 122. oldalakon, Balaton, Bodony, Egercsehi ismertetésénél), de leírását, jellemzését nem kapjuk meg!
A Palócföldön általánosan elterjedt szabálytalan alaprajzú, többutcás halmazfalu vagy csoportos falu falurészeinek szög a neve, illetve had (nagyobb udvar): Szilvásvárad, Mátraderecske, Sirok, stb. A Mendöl Tibor nevével fémjelzett, a településeket hangsúlyozottan morfológiai szempontok alapján vizsgáló formális településrföldrajz csoportosításnál maradva, a halmazos települések egy másik csoportjáról is szólni kell, a kétbeltelkű, ún. kertes településekről, ugyanis ilyeneket is találunk a kisrégióban: Szarvaskő még ma is funkcionáló szálláskertes, Mikófalva csűröskertes, Demjén és Egerbakta ólaskertes település! Ezzel szemben könyvünk csupán a szabályos települések csoportjába tartozó szalagkertes falvakról szól, s az utcás falvakat, a lineáris faluformát ismerteti (11. oldal). A kisrégió településeinek bemutatásakor a falvak nagy többségénél ugyan utalás történik a településszerkezetre, de azok a részek a Heves megye műemlékei című háromkötetes munkából lettek kiemelve.
***
Mielőtt a könyv fő egységét jelentő településismertetések furcsaságairól szólnék, még néhány észrevételt hadd tegyek az általános bevezetővel kapcsolatban.
A Borvidékek című fejezet általános kitekintést ad a magyarországi szőlő-és bortermelés viszonyairól. Az Egri történelmi borvidékről viszont csak annyit tudunk meg, hogy 1977-től mely településeket sorolják ide, ami igen kevés! (31-33.oldal) Pedig ez nemcsak az idelátogató turistákat érdekelheti, hanem a vállalkozókat is.
Ők egyébként megkapják azt, ami nekik jár: a termelőágazatokról, a beruházásokról, a külföldi tőke itteni jelenlétéről kimerítő alapossággal, igen érdektelen adattömeg zúdul rájuk. Eger II. világháború utáni városépítésének lakáscentrikusságáról, a szocialista iparfejlesztésről, a szolgáltatások szervezéséről és fejlesztéséről, a város idegenforgalmát és vendéglátóiparát, kereskedelmét jellemző statisztikai adatokról, az 1980-as évek lakóterület-fejlesztéséről, a lakótelkek értékesítéséről, egyáltalán a város infrastrukturális jellemzőiről A kisrégió települései című részben, Eger bemutatásánál is bő terjedelmű ismertetést kapunk. A Heves megye statisztikai évkönyveiből származó adatok településekre lebontva szintén megjelennek. A falvak infrastrukturális ellátottságának ennyire részletekbe menő taglalása véleményem szerint fölösleges. A befektetni szándékozók úgyis autentikus forrásból tájékozódnak, a nem vállalkozók számára pedig teljesen fölöslegesek az ilyen jellegű ismertetések: "A gazdaság szféráját 141 működő vállalkozás adja, 3 cég külföldi tulajdonrésszel is bír. A kereskedelmi ellátást 39 kiskereskedelmi üzlet, ebből 17 élelmiszerbolt és 12 vendéglátóhely biztosítja." (201. oldal) Vagy: "A villamos energiát 1110, vezetékes gázt 710 háztartás fogyasztott. A közüzemi vízvezeték hálózat 15,8 km. Ide 739 lakást kapcsoltak be. Az óvodai férőhelyek száma 157, ide 156 gyereket írattak be, velük 13 óvodapedagógus foglalkozott. Az általános iskolába 338 gyerek járt, 26 pedagógus látta el az oktatói-nevelői munkát. A kereskedelmi ellátottságot 42 üzlet, 17 vendéglátóhely jelzi. A településeken 443 személygépkocsit és 719 távbeszélő fővonalat üzemeltettek" (104. oldal) stb. stb. Aki ilyen részletességgel kíváncsi egy-egy település infrastruktúrájára, az úgyis felüti a megfelelő statisztikai évkönyvet, szakirodalmat.

III.
A könyv második fő egysége A kisrégió települései címet viseli. Ebben a részben találjuk Eger és a kistérség községeinek ismertetését. (Eger, Balaton, Bátor, Bélapátfalva, Bodony, Bükkszentmárton, Demjén, Egerbakta, Egerbocs, Egercsehi és Ostoros bemutatását Bodnár László, a többi települését Guszmanné Nagy Ágnes készítette el - a tartalomjegyzék szerint).
Mint arra már fentebb utaltam, a települések történetének ismertetése olyannyira támaszkodik két régebben megjelent munkára, hogy azokból sok esetben szószerinti átvételek történtek! Az egyik Soós Imre Heves megye községei 1867-ig (Eger, 1975) című könyve. Ebből a munkából főleg Balaton, Bátor, Bélapátfalva, Bodony, Bükkszentmárton, Demjén, Egerbocs, Egercsehi esetében találunk változtatás nélküli átmásolásokat, a többi település esetében átfogalmazták az átvett mondatokat. Nem ártott volna az olyan kifejezéseket, mint pl. kuriális birtok, urbárium, úrbéri szabályozás, reguláció, stb. megmagyarázni, értelmezni, ami egyébként az eredeti munka összefoglaló részében és szómagyarázataiban megtörtént! A szószerinti átmásolások ellenére számos értelemzavaró hiba, elírás történt, ami jelentősen csökkenti a könyv hitelét. Demjénnél a következőt olvashatjuk: "1686-ban az Eger blokádja érdekében elrendelt kiürítés folytán következett be, mely 1700-ig tartott." (113. oldal) Azt, hogy mi következett be, Soós Imre könyvét fellapozva tudhatjuk meg, ugyanis az átkopírozott szövegből az elnéptelenedése szót kihagyták. Bekölcét - olvashatjuk - "1792-ben Bekwelche névalakban említették" (99. oldal) Ezzel szemben 1492-ből származik az okleveles adat, és Bekewlche alakban fordul elő benne a falu neve. Sirok első írásos említése sem 1302-ben történt, hanem 1320-ban "sub castro Syruk" formában. Ezt a téves, valószínűleg elírt adatot egyébként Soós Imre is magával görgette, a hiba tőle származik, holott Györffy György és Kovács Béla ezt helyesbítette.
A községismertetések másik pillére a Dercsényi Dezső által szerkesztett Magyarország műemléki topográfiája sorozat Heves megye műemlékei című munka három kötete. A Voit Pál nevével fémjelzett és rangos szerzőgárda (Bakó Ferenc, Dercsényi Dezső, Kalicz Nándor, Kovács Béla, Kozák Károly, Pámer Nóra, Soós Imre, Szabó János Győző és mások) által írt Heves megye műemlékei első kötete 1969-ben, második kötete 1972-ben, a harmadik kötete 1978-ban jelent meg. A térség településeinek történetét Soós Imre írta meg, a népi műemlékek feldolgozását Bakó Ferenc végezte el. Az egyes községek műemlékeinek történetét, leírását a helyszíneket jól ismerő művészettörténészek készítették el. Ebből a teljességre törekvő, nagyszabású munkából szintén szószerinti átvételeket találunk, idézőjel és a forráshely megjelölése nélkül!
Különösen Balaton, Bátor, Bélapátfalva, Bodony, Bükkszentmárton, Demjén vagy Ostoros esetében zavaró, hogy a Heves megye műemlékei településföldrajzi, településszerkezeti, néhol településtörténeti egységeinek szószerinti átmásolásaival találkozunk. A forrásadatok szöveghű átvételét már csak azért is idézőjelbe kellett volna tenni, mert a településismertetést készítők szerzőknek (Authors, Autoren) vannak titulálva, nem pedig szerkesztőknek!
***
A Heves megye műemlékei három kötetének, valamint Soós Imre könyvének falutörténeti adatait egyébként nem ártott volna felfrissíteni Györffy György Az Árpád-kori Magyarország történet földrajza I. kötetében (Borsod vármegye) és III. kötetében (Heves vármegye) található (Budapest, 1963 és 1987) helységekre vonatkozó forrásadatokkal. Mert például Demjént nem 1331-ben említik először oklevelek, hanem már 1264-ben (az 1219-es adat kérdéses)( Sirok első írásos említéséről fentebb szóltam( Bekölcét már egy 1300 körüli oklevél - melyet háromszor is átírtak: 1340-ben, 1351-ben és 1382-ben - tartalmazza( Egerbocs Boch névalakja sem 1262-ben bukkan fel, hanem csak 1292-ben( Szúcsról az első történeti adat nem 1349-ből származik, hanem régebbről: 1301-ben Zuch formában jelenik meg egy oklevélben.
Más átvett adatokat sem ártott volna ellenőrizni, mint például a Bodonynál olvasható - a Heves megye műemlékei I. kötetéből átmásolt - mondatokban foglaltakat: "A község határában úgynevezett kunhalmok láthatók, a Kerekvár és Várhegy neve ősvárat sejtet, eszerint az őskorban lakott hely lehetett." (108. oldal) Az itt megemlített Vár-hegy Parád határában található (erről fentebb szóltam), ugyanúgy, mint a Kerekvár néven nevezett hely, amit Áldozó-várként, Áldozó-kerekvárként említenek a múlt századi, e század eleji szerzők (Bartalos Gyula és nyomában Pásztor József). Ez utóbbi esetben viszont nincs nyoma semmiféle várnak, erődítésnek, tehát az őskorban nem volt lakott hely! Az "úgynevezett kunhalmok" sem találhatók meg.
A felsőtárkányi Vár-hegy említésével három helyen találkozunk. Először az általános bevezetőben, mint őskori település, "egy i.e. 3000 körül élt ismeretlen nép kultúrájának emléke" bukkan fel (27. oldal), majd Felsőtárkánynál mint későbronzkori, koravaskori és újkori régészeti emlékegyüttes (140. oldal), végül Noszvajnál történik utalás e helyre: "A forrás feletti hegytetőn (mármint a Vár-hegyen) valamikor, feltehetően a XIII. században földvár állt." (180. oldal) Megyénk egyik legizgalmasabb régészeti objektumáról nem árt annyit tudni, hogy ezt a helyet többen kutatták, akik közül Párducz Mihály és D. Matuz Edit nevét kell kiemelni. A régészeti ásatások tanúsága szerint a hegyen valóban volt egy neolitikus telep, majd a későbronzkort az ún. kyjatice kultúra leletanyaga képviseli, az erődítést, a sáncvárat pedig a kora vaskor elején emelték, a preszkíta bevándorlások első hullámának megérkezése idején (Kr. e. 8. században). A földvár sáncába egy kőfalat is építettek, aminek eredete ma még nem egészen tisztázott. Párducz Mihály szerint ez a falrendszer is a korai vaskorból származik középkori erősítésekkel, javításokkal. Ilyen faragott kőkockákból emelt építményt a Kárpát-medencében, ebből a korból azonban nem ismerünk. D. Matuz Edit szerint a Vár-hegyen az Árpád-kor idején telepedtek meg, s ekkor hozták létre a kőfalat. Tehát nem az újkorban - ahogy a könyvben olvashatjuk -, hanem még a középkorban, s a 13. században nem földvár állt a hegytetőn, hanem egy kőfallal kerített erődítés.
***
Sajnos az "önálló történelemmel" bíró Felnémet és Szarvaskő ismertetése teljesen kimaradt a könyvből! A közigazgatásilag Egerhez tartozó, hajdanán önálló települések ismertetésénél elsikkadtak, ami tovább csökkenti e munka értékét.
***
Ezek után egy dolgot nem értek! Ennek a zömében összeollózott könyvnek az elején ez áll: "A kiadvány a CEBA-HOLDING kft. (CEBA KIADÓ) tulajdona. Tilos a kiadó engedélye nélkül másolni, bármilyen formában feldolgozni." Kérdem én: ugyan mit tilos? Milyen formában lehet ezt a könyvet feldolgozni? Mert úgy gondolom, hogy azok, akik az itt szereplő települések természeti értékeiről és múltjáról, történelmétől, infrastrukturális ellátottságáról bármit is meg akarnak tudni, azok továbbra is az autentikus könyvekhez, tanulmányokhoz kell, hogy forduljanak.
Felmerült bennem a kérdés: vajon a CEBA-HOLDING megvásárolta-e a közelmúltban elhunyt két egri tudós személyiségtől, Bakó Ferenctől és Soós Imrétől, vagy örököseitől, szellemi tulajdonuk szószerinti közlésének jogát?
***
Végül a könyv képanyagáról is szólni kell. A fotók minősége (exponálás, kompozíció) finoman fogalmazva hagy némi kívánnivalót maga után. A fényképek összeválogatásának módja, a szerkesztés koncepciója pedig egyenesen borzalmas! A hatvanas-hetvenes évek építészeti "remekművei", a depressziókeltő, sivár falusi középületek (posták, óvodák, községházak) végeláthatatlan mennyiségben sorjáznak: a feldebrői iskola, a maklári községháza, a mátraderecskei könyvtár épülete (háttérben a téglagyárral), a nagytályai községháza, a novaji iskola fényképe nem tudom, mit keres a kiadványban! Ezekre pillantva senkinek sem támad kedve ahhoz, hogy meglátogassa az illető településeket. De az egy lendületre lefényképezett templomok és templomtornyok sem jelentenek üde színfoltot. Különösen Demjén, Maklár, Mátraderecske, Mikófalva, Szúcs (ez az 1968-ban elkészült modern vonalú templom megjelenésében is riasztó), Tófalu templomairól készült fotók egysíkúak és gyengék.
A mátraderecskei Kanázs-vár romja elvész a faágak tengerében (162. oldal), az egri várnak pedig két tökéletesen jellegtelen - nem eredeti, hanem újonnan felépített - részletét ismerhetjük meg (52. és 62. oldalak).
A tizennégy darab (!) gyárat, üzemet ábrázoló fotó pedig végképp lehangolja a kistérség iránt érdeklődőt. A bélapátfalvi cementgyár (105. oldal) és a felnémeti fűrésztelep (41. oldal) télies, borús időben készített fényképe pedig még a térség iránt megingathatatlan elkötelezettséggel bíró személyeket is végképp elrettenti!
Mi pedig, akik itt élünk, értetlenül lapozgatjuk a könyvet: ez lenne a mi szűkebb hazánk? Ilyen lepusztult és sivár lenne ez a természeti és történelmi értékekben bővelkedő tájegyüttes?
***
Kiknek is készült ez a könyv? Mi a kiadó célja és szándéka ezzel a kiadványsorozattal? Számomra úgy tűnik, hogy nem az ismeretterjesztés, de nem is az érdeklődés felkeltése a szándék. Az 1998-ban útjára indított 100 kötetre tervezett sorozat tulajdonképpen egy üzleti vállalkozás és nem több. Méghozzá nyereséges vállalkozás, amit - gondolom - a pályázatokon elnyert pénzek, a hirdetési tarifák és az önkormányzatok támogatása biztosít. Ez a lényeg, a többi nem számít. A Közép-Európai Üzleti Szövetség (CEBA-HOLDING Kft.) az általa futószalagon "legyártatott" könyvek megjelenését, azok tartalmát - úgy tűnik - nem tudja kontrollálni Az itt bemutatott könyv tanúsága szerint hiányzik a szakmai ellenőrzés, a szerkesztéshez szükséges hozzáértés!
Az egri kistérség bővelkedik természeti és kultúrtörténeti értékekben, melyek e kiadványt lapozgatva továbbra is rejtve maradnak az érdeklődők előtt. Ha történeti ismeretekre, gazdasági adatokra lesz szüksége bárkinek, azokat továbbra is a forrásmunkákban fogja megtalálni. Akkor pedig mi végre ez a könyv?


Murawski Magdolna
Neveltetésünk gyengeségei

Szürkeállományunk és iskolarendszerünk tekintetében igen sok közhely hangzott már el rólunk, magyarokról. Mindkettőt irigylik tőlünk, a külföldiek és magyar honfitársaink egyaránt, de nem sokat tudnak kezdeni vele. Valljuk meg, mi sem.
Hogy produkcióinkban mennyi szerepe van a jó genetikai adottságoknak, mennyi az iskolai oktatásnak, azt nem tudni pontosan, az viszont egészen bizonyos, hogy a kettő együtt adja azokat a jó lehetőségeket, melyekkel a tehetséges magyarnak csupán élnie kell. Van egy harmadik tényező, mely legalább olyan fontos, mint az előbbi kettő, és enélkül nemigen lehet sikeres valaki: a jó családi háttér.
Miközben nálunk a "modernizáció" és europaizáló törekvések következtében már-már elkezdték lebontani, alapjaiban megrengetni az egyik legfontosabb szellemi tőkénket, a magyar iskolát, és helyette bevezetni a szülőhazájában már levitézlett amerikai módszert, miközben az amerikaiak azt kezdték fontolgatni, hogy a túlzott liberalizáció helyett, mely előbb-utóbb anarchiához, de legalábbis mindennapi iskolai fegyelmezetlenséghez vezet, bevezetik a germán típusú iskolarendszert, illetve annak módszereit.
Aki megélte gyermekkorában, emberi élete legaktívabb és legmozgékonyabb korszakában, hogy órák alatt karba tett kézzel kellett ülnie, vagy hátratett kézzel, aki emlékszik, milyen volt az, mikor még a kamaszos mosolygásért is rászóltak, netán ráüvöltöttek, az nemigen fogja ünnepelni ezt az ötletet, hanem ellenkezőleg, tisztában van azzal, hogy a helyes pedagógia mindenképpen félúton van a német és az amerikai módszer között. Vagyis úgy véli, hogy sem a túlzott szigor, sem a túlzott liberalizmus nem helyes. Ahogy a lelki terror nem fogadható el, ugyanúgy az sem, hogy a tanuló a minimális órai fegyelemnek ne tudja alávetni magát, azaz ki- s be mászkál az óra alatt, s ha úri kedve úgy tartja, akár oda sem figyel a magyarázatra. 
Természetesen minden pedagógiának vannak értékes elemei is, melyet mindenképpen helyes átvenni, így az amerikainak is. Önérzetesnek, öntudatosnak neveli a fiatalokat, önbecsülésre nevel, és elemi jogként tanítja a demokráciát, melyet az amerikai gyermek szinte az anyatejjel szív magába. Ennek legelső és legfontosabb princípiuma ez: Legyetek büszkék arra, hogy a világ leghatalmasabb országának polgárai vagytok! Bárhová mentek, mindenütt a hazátokat képviselitek, és ehhez méltóan viselkedjetek!
Félretéve a világhatalmi törekvéseket és azoknak már ifjúkorban való tanítását, a fentiekből mindenképpen értékelendő az az alapállás, mely azt sugallja az egyébként még kialakulatlan és kiforratlan egyéniségű fiatalnak, hogy legyen büszke a hazájára, az állampolgárságára. Vagyis épp ellenkezője mindannak, amit nálunk fél évszázadon keresztül tanítottak, t.i. hogy a hazafiság, a nemzetiség hangoztatása nacionalizmusnak minősül, azaz káros és egészségtelen érzés. Természetesen mindenki tudta, hogy ez nincs így, mert miféle ember az, aki szégyelli a hovatartozását... Hazátlan, család- és társadalomellenes, nemzetietlen, és alapvetően és általában nincs tisztában önmagával, sem az őt körülvevő világgal. Aki megtagadja önmagát (márpedig szülőhazánk, őseink, szüleink, családunk megtagadása mindenképpen egyfajta önmegtagadás), az lelkileg soha nem lehet egészséges. Tehát nem is taníthat egészséges viselkedésre másokat.
A két nézet szembeállítása azért szükséges, és épp manapság, mivel ez a két nézet találkozik és ütközik nap mint nap körülöttünk (és bennünk), lévén, hogy ismét egy idegen kultúrát akarnak ránk erőltetni, melyet az értelmes magyar egyébként csupán szubkultúrának tart. S hogy miért ismét? Több évszázad sajnálatos hagyományai mind erről szóltak a magyarság számára: már a kereszténység felvételével megkezdődött az idegen kultúrák importja Magyarországra (egyébként igen helyesen), és ez sok-sok konfliktussal járt, mivel azok, akik importálni akarták, mindig erőszakos módszereket alkalmaztak. Tehát nem a más kultúrák befogadásával volt a baj, hanem azokkal, akik ezt lenézően és megvetően nyújtották nekünk, nyíltan és arcátlanul hangoztatva saját szellemi fölényüket, és leszólva, lekezelve a befogadó kultúrát, a magyart.
Ha belegondolunk, szinte egész Kárpát-medencei itt-tartózkodásunk története erről szól. Nyilván mindez együtt járt egyfajta rivalizálással, pozícióharccal, mely elkezdődött a német királyi rokonság bejövetelével, folytatódott a török invázióval, majd egy újabb német (osztrák) lerohanással a XVII. században, a XX. század második felének szlávosító törekvéseivel és kegyetlen szellemi-lelki terrorjával, a jelenkorban pedig tobzódunk az amerikai szubkultúra mocsarában, miközben több évszázada elegünk van már az egészből, és szeretnénk végre önmagunk lenni. Ismétlem: nem a mássággal, a másfajta kultúrák elfogadásával volt és van a baj, hanem azzal, hogy a miénk alacsonyabbrendűségét hangsúlyozzák, és nem vesznek tudomást a magyar kultúra csodálatos adottságáról - feminin jellegéről -, mellyel mindig elfogadta és befogadta a tőle eltérő jellegű kultúrákat, s mindezt úgy, hogy közben folyton gazdagabb és érettebb lett általa.
Nem szabad megfeledkezni mindennek bölcsőjéről és minden korban ápolójáról, hordozójáról: a magyar családról. Egy kultúra sikeressége mindig függ a családok megtartó erejétől, és mindattól, amit a világra rácsodálkozó gyermeknek nyújtani tud. Minden korcsosító és erőszakos módszert alkalmazó rendszer hatása ellenére is megőrzött valamit abból a hagyományból, mely a jó genetikai adottságokkal és a jó iskolarendszerrel együtt hozzásegítette a magyar népet ahhoz, hogy kiváló elmékkel és  nemzetközi viszonylatban is jelentős, nagy művészekkel, tudósokkal ajándékozza meg az emberiséget.
Természetesen nem szabad azt hinni, hogy nálunk minden kiváló, s hogy mi mindent tökéletesen csinálunk, hiszen ez fatális tévedésekhez és önkritikátlansághoz vezetne. Legelőször is megfontolandó az a túlzottan kritikus magatartás, melyet egymással szemben tanúsítunk. A gyermekét folyton kritizáló szülő mellett elveszti önbizalmát a legtehetségesebb fiatal is, és ez sok sikerélménytől megfoszthatja élete során. Ennek történelmi eredetéről se lehet megfeledkezni viszont: a hozzánk a győztes fölényével érkező külföldi hatalmasságok szerették volna mindig bemagyarázni nekünk, mennyire értéktelenek vagyunk mi, hozzájuk képest. És ami a nagyobb baj volt, az az idegenekhez lojálisak érzelmi azonosulása a külföldi mintákkal, illetve a leigázók személyével, osztályával, rangjával, miegyébbel, minek következtében átvették azok nézeteit, s fennszóval hangoztatták, mintegy szellemi fölényük bizonygatása végett. Mindmáig hallani efféle megnyilvánulásokat külhonban élő honfitársainktól: "Ezek a magyarok..." S hozzá a megvető arckifejezés... mindent elárul gazdájáról.
Az "amerikai iskolát kijárt", azaz Amerikában járt, majd onnan hazatért magyarok többsége jellegzetes változáson, fejlődésen megy keresztül: kinövi az alkatilag rá jellemző pesszimista hajlamát. Ennek okairól lehetne vitatkozni, de egy mindenképpen kimagaslik a többi közül: egy másféle társadalmi berendezkedésű országban, ahol az emberi szabadságjogok és az állampolgári jogok tiszteletben tartása alapvető követelmény, megváltozik még a diktatúrák által nyomorgatott ember is. Ahol nem a kisember sanyargatása az alapvető szempont, és az átlagember megvetése helyett annak megbecsülésével találkozik, megérti, hogy egymás tiszteletben tartása nemcsak társadalmi elvárás, hanem annak ellenkezője igen nagyfokú neveletlenség, sőt otrombaság. Mikor a másság jogairól hallunk, mi boldogok lennénk, ha a mi egyformaságunkat is tisztelnék.
KÖZÉLET
Tölgyesy I. M. Ludovika

A Szent Teréz Intézet krónikája
II.
Január 5.
	Elsőpéntek. Augusztatelepi életünk tovább folytatódott. Délelőtt betoppant Köhler főtisztelendő úr, és híreket hozott a gettóból és máshonnan. Meggyóntunk nála.
A január 3-i sebesülteket ma temettük el. Köhler atyától megtudtuk, hogy központunk találatot kapott. Nagyon szíven ütött minket ez a hír, különösen a négy áldozat miatt. Három kisnővér és egy nővér kellett az Úrnak, hogy a többit megmentse.

Január 6.
Vízkereszt napja. Két szentmisénk volt a katakombában. Áhítatosan énekelt mindenki. Most megtanultak az emberek misét hallgatni. A menekültek között lutheránusok is voltak, de ők is buzgón részt vettek az áhítatgyakorlatainkon. A  rózsafüzér csaknem állandóan hangzott az óvóhelyünkön. Hol a nővérek pergették, hol a gyermekek csicseregték, esténként pedig a menekültek imádkozták. Megtanult imádkozni mindenki a mélyben. Ha az ágyúk nagyon zúgtak, akkor Mária nővér térdre borult, homlokát a földre helyezte és fatimai módra 33-szor elmondta az angyal imáját. Ezen a napon is alkalma volt elmondani, mert iszonyúan erős volt az ágyúzene. Azt mondták, hogy az oroszok már a ligetben annak. Meggyőződni nem tudtunk róla, tehát hittük is, nem is.

Január 7.
A délelőtt szokatlan  csendben telt el. Azt mondták, hogy azért, mert ünnepelnek az oroszok. Azonban nyugtával dicsérd a napot, délután bombát kaptunk a tetőre, éppen a nővérek óvóhelye fölött. Hatalmas angolszász bomba volt, egy mázsás, átütötte a tetőt és lefeküdt szépen, nem robbant. Ha robbant volna, akkor a szakértők szerint leszakadt volna az óvóhelyig. Ismét őrködött fölöttünk a Jóisten. Ennek a bombának csak a becsapódását éreztük, de látni nem láttunk semmit, lassan meg is feledkeztünk róla. Jóval az ostrom után fedeztük fel a padláson, békésen feküdt. Nem mertünk közelíteni hozzá, mert féltünk, hogy utólag robban. Egy jólelkű ember vitte le 100.- pengőért és ebédért az utcára, s letette a hóra.
Kodály Zoltán is itt töltötte nálunk az ostromot feleségével együtt. A Mestert nem nagyon zavarta az ágyúzene. Ő csak az ő muzsikájával volt elfoglalva. Egy miséjén dolgozott fönt a második emeleten, még a legnagyobb csatazajban is. Bors M. Virginia nővér volt a hű kísérője. Harmóniumon játszotta a friss kompozíciót, a Mester pedig becsukott szemmel javította. Ma született meg az "Ó bűn nélkül" új dallama. Kedvesnővérünk kérésére írta meg. A premierjét is megtartottuk még aznap, és azóta nap mint nap elénekeltük, mint az óvóhely szülöttét.

Január 8.
Aránylag elég csendes napra virradtunk. Fehéren borított mindent a hó. A belövések elég szórványosak voltak, ezért kibátorkodtunk az utcára. Elmentünk a Nyugati Pályaudvarhoz, felvettük a fizetést. Falhoz lapulva siettünk , s minden golyósüvöltésre összerezzentünk.
Már nagyon fogytán volt az élelmünk, kezdtünk éhezni. A kenyérre úgy kellett vigyázni, mint drága kincsre. Katalin nővér volt a kenyeres. Ő vágta fel az apró szeleteket, s boldog volt az, aki a lehullott morzsákat megehette. Elmúlt a diéta, és nem finnyáskodott senki. A legkényesebbek is megették egymás maradékát, és örültünk minden megehetőnek.

Január 9-e
csendben telt el. A gyönyörű hóhullásban még hólabdázásra is kedvet kaptak a menekült fiatalok. Csak az éhség ne vette volna el mindenkinek a kedvét! Kenyérből már csak két dekácskát kaptunk. Némelyik előrelátó nővérnek volt a jobb időkből szárított kenyere. Zacskóban vagy dobozban őrizte, de csak titokban vehette elő a boldogtalan, mert ha a köz észrevette, menten megrohanta, és jól megsarcolta a tartalmát. A kenyér hatalmát csak most éreztük!
Január 10-én
már ismét erősödött a harci zaj, s estére fülsiketítővé vált. A kéretlen hírhozók szerint az oroszok a Városligetig és a Fiumei útig jutottak el. A lövöldözés éjjel is folytatódott, s kora reggel,
január 11-én
is hangos belövésre ébredtünk. Idegállapotunk már alig bírta. Már olyan érzékenyek voltunk, mint a csiga szarva. Kellemetlen érzés volt az is, hogy a Próféta utca már telis-tele volt német harckocsikkal, teherautókkal. Az egyik teherautóban volt a németek konyhája. Fakészletükről igen egyszerűen úgy gondoskodtak, hogy vittek onnan, ahol volt. Még nálunk is volt, hála Istennek, vittek is, de bizony nem hálálkodtunk érette, hanem jól bevasaltuk a pinceablakot.
Délután egy német orvos két szanitéccel kivette a portaszobánkat orvosi segélyhelynek. Vöröskereszt került a kapunkra, s a könnyebb sebesülteket látták el az egyszerű rendelőben. Az orvos nagyon szimpatikus középkorú úr volt és végtelenül szomorú. Sírni tudott volna az ember, ha ránézett.
Január 12.
Nehéz nap volt ez is. Rengett körülöttünk a világ. Az árkormánybizottság velünk szemben ismét találatot kapott. A légiharc és a géppuskázás olyan alacsonyan történt, hogy szabad szemmel is láthattuk. A német katonák csaknem tízpercenként berohantak a kapunk alá, hogy védelmet keressenek. A kapuőrség tehát kétszeresen nehéz lett. A német katonák nagyon hálásan fogadták a Csodásérmet.
 Január 13.
Nem hiába volt 13-a! Az egész utcánk már csupa rommá és járhatatlanná lett. Állandóan bombáztak. Ahol nem volt rom, ott német harckocsik álltak. A kapunk alja tele volt benzines hordóval és lőszerrel. Csak egy elejtett gyújtószál kellett volna és a levegőbe röpülünk.
Január 14.
Tegnap még azt hittük, hogy rosszabb már nem lehet, s ma még szörnyűségesebb napra ébredtünk. Már a templomunk is találatot kapott a szentély fölött és a sekrestye tetején. A járás-kelés már életveszélyes volt. Lehoztuk a pincébe állandóan az Oltáriszentséget. Egy falon függő kis vöröskeresztes szekrénykében helyeztük el, hogy ne legyen feltűnő. Olyan megnyugtató volt a jelenléte! Ezentúl éjjel-nappal velünk maradt!
Ma leszedtük a kápolna üvegablakait.
Január 15.
A vihar tovább bömbölt. Mindenki félénken húzódott a pince mélyére. Csak ketten nem törődtek a pincével, hanem fönt tartózkodtak a második emeleten a gyerekek fogadószobájában: Kodály Zoltán és Szegfű. Szegfű játszotta a Mester akkor készülő miséjét, Kodály pedig korrigálta. Közben egyik találatot a másik után kaptuk. Lyuk tátongott az iskola tetején, s alig rá 10 percre a kápolnatető is találatot kapott. Ez már Virginia nővért is magához térítette a zenei mámorból, s bátortalanul megszólalt: 
- Tanár úr, talán menjünk le!
- Pszt! - hangzott a gyors válasz -, tartsa csak azt a fiszt! -, s a halhatatlan művész tovább komponálta viharos miséjét.
A kápolnatetőt átütötte a bomba, és a padban robbant. Kis bomba volt, éppen csak egy pad ment tönkre. Milyen jó, hogy az ablakokat előző nap leszedtük!
Január 16.
Ugyanolyan vészes nap volt, mint az előzőek. Az Andrássy úton már járni nem lehetett a tankoktól és a harckocsiktól. A nagytemplom ismét két találatot kapott. Öreg házunk megviselt tetőzetét is két újabb tátongó seb érte: egyik a mosókonyha szárítópadlásán, a másik a nagymama hálója fölött. Sajnos nagyon sok ruha száradt a padláson, lepedők, nővéringek. S bizony, rostaszövet lett belőlük. Flóra nővér pl. 189 lyukat számlált meg az ingén.
Azt a hírt hozta valaki, hogy megérkeztek a felmentő csapatok.
Január 17.
Reggel a felmentő csapatokban bízva, kissé nyugodtabbak lettünk. Pedig pokoli táncot járt körülöttünk a pusztulás. Az utcára már szinte kinézni sem lehetett, mégis voltak, akik állították, hogy a Halló büfénél már oroszokat láttak. Délelőtt 10 óra tájban a vészátjáró falát megkopogtatták a túlsó házban, s mi riadtan szóltunk át:
Csak nincs valami baj?
Nem volt semmi baj, csak emberbaráti kötelességet véltek teljesíteni azzal, hogy kibontják a vészátjárót, hogy ezen át hozhassunk kenyeret a gyermekeinknek az utcán keresztül már meg nem közelíthető Glásner péktől. Nagyon meghatódtunk a figyelemtől, drága jó kedvesnővérünk még örömkönnyeket is ejtett az önzetlen emberi jóság eme megnyilatkozásán. Lelkendezve bontottuk a falat, de egy-egy descartes-i kételkedő gondolat azért átsuhant a lelkünkön, hogy hátha a kenyéren kívül valami másnak is nyitunk most kaput. Edita nővér át is bújt a lyukon egy kosárral, s kaptunk is két kosárra való finom békebeli kétszersültet, melyet kicsi és nagy egyforma ovációval fogadott. Néhány vekni kenyeret is kaptunk.
Este 6 óra felé vacsorát készítettünk: kenőmájast kenyérrel és vöröskáposztával töltött savanyú paprikával. A vacsorára azonban már nemigen jutott idő, még kevésbé étvágy. A vészátjárón keresztül a Glásner egyik alkalmazottja átjött és lelkendezve mondta, hogy rögtön itt lesznek az oroszok, ne féljünk, maradjunk nyugodtan a helyünkön, az oroszok nagyon jó emberek. Megdermedve vártuk a jó embereket. Öt perc múlva földrengéshez hasonló dübörgést hallottunk, majd megjelent a lyukban egy puskaszurony, majd egy kucsmás fej, s végül vigyorogva felegyenesedett egy hatalmas orosz. Éppen hogy csak körülnézett, s máris ment tovább, hogy helyet adjon az utána jövőknek. Nem sokáig nézgelődtek, látszott rajtuk, hogy sürgős dolguk van. Tolmácsot kértek. Jött is ft. Sebestyén úr. Elkérték az összes kulcsot. Meglehetősen bizalmatlanul kezeltek bennünket. Az óvóhely ajtajához puskás katonát állítottak őrnek, s mi többé nem hagyhattuk el az óvóhelyet. A vészátjárón át pedig csak úgy özönlött az orosz. Fogalmunk sem volt, hogy mit csinálnak fönn, mert hiszen az óvóhely foglyai voltunk. Egész éjjel felöltözve ültünk, mert a ruszki-járás csak nem akart megszűnni. Ezek a későbbiek már nem siettek arra, hogy jól körülnézzenek, leüljenek, és hogy elszedjék a férfiak óráit. Egyik-másik még nem látott nővért, mert igen nevetségesnek találta a kalapunkat. Volt olyan is, aki megfogta, sőt akadt néhány, aki azt hitte, hogy táncosnők vagyunk egy Strauss-operában. Szegény Szalézia nővérnek volt a legnehezebb helyzete. Ágyban fekvő betegen ki volt szolgáltatva a vigyorgó és kíváncsiskodó oroszoknak, akik nem átallották lámpájukkal ötpercenként megvilágítani a szegény beteg arcát.
Kb. éjfélig tartott a jövés-menés. Egy idős katona őrzött bennünket. Puskáját a térdére fektette és szendergett az istenadta, bizonyára nagyon fáradt volt. Virginiának sem kellett az álomért a szomszédba mennie, csakhamar igeneket bólintott erre a furcsa világra. Egy-egy nagyobb fejbólintásra feleszmélt, néhány álmos pillantást vetett körül, míg ismét elnyomta az álom ülő helyzetében. Mellette ült a ruszki őr. Virginia, látván az öreg kifáradtságát, megfogta a katona fejét és óvatosan a saját vállára fektette. A "Braut Christi"1 válla szolgált párnául az orosz katonának. Akkor ezen senki sem csodálkozott, csak utána kacagtunk rajta nagyokat.
Később két széken alkalmasabb nyugvóhelyet készítettünk a szegény elcsigázottaknak, aki miatt ugyan egész nyugodtam elszökhettünk volna, olyan harsogó horkolással jelezte, hogy az álomvilágban kergeti az álompillangókat.
Mi azonban megdermedve ültünk egész éjszaka. Pokrócunkba burkolóztunk, mert a vészátjárón keresztül csak úgy süvített be a hideg. Telefonhuzalt vezettek rajta keresztül. Lassanként elcsendesült minden. Őrzőnk, az orosz hajnal felé felszedte a sátorfáját és kiment. Nem is jött vissza többé, csak a szagát hagyta nálunk.
Január 18.
Lassan megvirradt, Félve mentünk az óvóhely ajtajáig, s mivel senki sem állotta el utunkat, lépésenként továbbmerészkedtünk. Jól esett az udvaron tiszta levegőt szippantani. Hála Istennek, nem volt orosz a házunkban! Az éjjeli csapat továbbment, de hogy merre jártak, azt könnyűszerrel észlelhettük a nyomukból. A Cséri-telep rendezett park volt ahhoz képest, amit az egyes szobákban találtunk. Szemét és szenny hegyén-hátán. Feltört szekrényajtók, összedobált ágyneműk, szétszedett gépezetek beszéltek az orosz "kultúráról". Virginiánk lapáttal és homokkal akcióba lépett. Az első emeleten 57 rakást tüntetett el. A felső emeleten ugyanezt Edita nővér végezte.
Félve néztünk ki az utcára, s csodálkozva láttuk, hogy batyus emberek jönnek-mennek kint. A legtöbbnek sárga csillag volt a mellén. Akkor tudtuk meg, hogy a gettó is felszabadult, és a szerencsétlenek igyekeztek otthonuk felkeresésére. Ezen a napon egész Pest az oroszok kezére került. Már csak német lövegeket kaptunk odaátról Budáról, úgyhogy ki lehetett merészkedni az óvóhelyről.
Egész nap takarítottunk és igyekeztünk eltüntetni a romokat. Szerencsére nem vittek el semmi számbavehető dolgot. A rádióinkat szétszedték. Ágnes zsebóráját az asztalon felejtette. Azt természetesen zsebrevágta egy jószívű orosz, de fájdalomdíjul három vekkert hagyott a helyén.
A nap folyamán szórványosan akadt orosz látogatónk, akik a motozás és fegyverkezés ürügyével kellemetlenkedtek. Minél jobban besötétedett, annál szorongóbb lett a szívünk. Előző napi virrasztásunk után holtfáradtak voltunk ugyan, mégsem mertünk levetkőzni, csak ruhástól dőltünk fekvőhelyünkre. Az óvatosabbja, mint pl. Katalin nővér, le sem feküdtek, egy-egy székben gubbasztottak a Legméltóságosabb mellett. Virginia és Lujza nővérek kivételével valamennyien együtt voltunk. Ők ketten az óvoda melletti kis fészkükben nyugodtan aludtak. Ismeretlen félelem vett erőt rajtunk. Éjféltájban erős bakancsdübörgés vert fel bennünket szendergésünkből. Katalin nővér, mint a nyúl, pillanatok alatt kifutott a menekültek felé, megérezve a veszedelmet. Mi ijedten kaptunk a 

1 német; Krisztus menyasszonya

kalapunk után, úgyhogy mire leértek, "szalonképesek" voltunk. Egy orosz tiszt jött négy ittas legénnyel. A legtöbben akkor még nem sejtettük, hogy milyenek az oroszok. Elhittük, hogy csakugyan germanszkit keresnek és fegyvert, és azért világítanak az arcunkba. Rémült, halálsápadt arcokat láthattak maguk előtt. Az egyik feltűnően sokáig nézte Koletta nővért. Megfogta a kezénél és ki akarta vinni. A nővér visított. Az ajtón túl megdermedtek a menekült nők. Aurélia nővér kalap nélkül, mint Liszt Ferenc föltámadt szelleme, menekült át az erdélyiek óvóhelyére. Külön tragédiát élt át mindegyikünk. Koletta nővér pedig csak kiabált tovább:
- Én Jézusé vagyok! Lőjenek le!
Kiáltozása megfagyasztotta bennünk a vért. Úgy ültünk ott, mint a halálraítéltek. Immaculata nővérnek volt annyi lélekjelenléte, hogy egy erős rántással kiszakította a kis nővért az orosz kezéből. Koletta nővér erre a "libszte"2 felé menekült. A háta mögé bújt az ágyon. Közben a többi ruszki egyre csak az arcunkat világította. Szerencsére olyan aszottak és kiéhezettek, halálsápadtak voltunk, hogy nem kellettünk nekik. Flóra nővér kínjában véresre kaparta az arcát. Kezénél fogva ragadta meg az orosz, de látva véres arcát, elengedte. Az egyik orosz, hogy nagyobb zavart okozzon, elfújta a gyertyát. A sötétség még fokozta a kínunkat. Ludovika nővér meggyújtotta a zseblámpáját, de abban a pillanatban elragadta tőle a ruszki. Eltette örök emlékbe. Grácia nővér másik gyertyát gyújtott. Az orosz ismét felfedezte Koletta nővért és rángatni kezdte a "libszte" háta mögül. A nővérnek leesett a kalapja. Torzonborz, 2 cm-es fekete hajával nem volt valami világszépség. Azt hiszem, az orosz is ezt gondolhatta, mert rögtön elengedte. A "libszte" könyörgésére végre a tiszt rendreutasította legényeit és megnyugtatott, hogy a "monaskáknak" nem lesz semmi bajuk. Átmentek a hölgy menekültekhez. Most meg miattuk reszkettünk. Odaát ágytól-ágyig mentek. Gábor Évára ráfeküdt az anyja, Dori kiszaladt még idejében egy szál hálóingben. Még az idősebb hölgyek is féltek. Kodályné ágyát körülvették a ruszkik és harsány nevetéssel figurázták ki a virulenciáját sok évvel meghaladó idős hölgyet. Két erdélyi leányt és két fiatalasszonyt vittek ki az elsősegélyhelyre. Kettő megmenekült, kettőn azonban átmentek valamennyien. Szívetrázó volt a tizenhat éves lány sivalkodása.
Végtelenül hosszúnak tűnt fel nekünk ez a két óra, amely alatt mindez történt. Az Úr megelégelte kínjainkat és megszabadított a gonosznak karjaiból. Két óra felé elmentek. Húsz évet öregedtünk ezen az éjszakán. Sebestyén urat arra kértük, hogy áldoztasson meg bennünket. Az éjszaka sötétjében remegő szívvel és különféle fogadalmakkal egyesültünk égi Jegyesünkkel, aki megóvta tisztaságunkat. Mária nővér azóta nem iszik szeszesitalt. A többiek fogadalmait elrejtette a szerénység fátyola, de hogy az Úr kedvesen fogadta ezeket, látszik abból, hogy ilyen zaklatást soha többé nem éltünk át.
A szentáldozás után számbavettük magunkat, s kerestük a hiányzókat. Mindenki meglett, csak Grácia nővér tűnt el nyomtalanul. Reggel aztán elmesélte az ő külön kalandjait.
Koletta nővér sivalkodása közben észrevétlenül kijutott a nővér-óvóhelyről. Ugyanakkor az egyik csinos Magda nevű lányunkat a főtisztelendő úr felszólította, hogy meneküljön. Magdának ezt kétszer sem kellett mondani, szedte a lábát, és így érte utol Grácia nővért. Együtt mentek és a padlásra igyekeztek. Úgy látszik, a garázdák őrséget állítottak, mert a két menekülő után lőttek. Ez még jobban siettette őket, annál is inkább, mert mögöttük lépteket hallottak. A mosókonyha padlása zárva volt. Rémületükben a III. emeleti W.C.-be zárkóztak, s Grácia nővér kész volt arra, hogy leugrik az ablakon, ha megtalálják. Az orosz be is sietett hozzájuk, de a sok rom miatt nem látta meg őket. Azt

2 német; kedves(nővér)
azonban sejtette, hogy a közelben vannak valahol, mert föl- s alá járkált egész éjjel a folyosón. Gondolta, majd csak megunják a gubbasztást. Ő azonban előbb unta meg, s reggel felé lebaktatott. Még sokáig nem mertek előjönni szegény öngyilkosjelöltek, végül is a nagy csendben mégis csak levánszorogtak az óvóhelyre. Csak azt csodáltuk, hogy Grácia nővér ismert fázékonysága ellenére, bár minden különösebb kendő-rétegezés nélkül vacogta át az éjszakát, mégsem fázott meg, még csak nem is köhintett.
               Reggel Virginia és Lujza nővérek rémült arccal érdeklődtek, hogy  is történt az éjjel,  mert olyanok voltunk, mintha a sírból keltünk volna ki. Így virradt ránk
Január 9-e,
Árpádházi Szent Margit ünnepe, Tisztelendő Igazgató Nővérünk névünnepe. Halotti csendben, fekete reverendában, üvegpohárral mutatta be a szent áldozatot Sebestyén úr. Egész halkan, sírással küszködve énekeltük el a mise végén: "Jó Anyánkért esdeklünk..." Ó, de jó lett volna valamit tudni róluk, drága Elöljáróinkról s kedves Központi Házunkról... Így magunkban még szörnyűbb volt a rettenetes napok elviselése.
Egész nap rettegtünk az éjjeli látogatáshoz hasonlóktól. Ha egy orosz véletlenül a házunkba tévedt, ész nélkül menekültünk, ki merre látott. Pest egészen az oroszok kezére került ma, s a "felszabadulás" eme emlékére és örömére megszólaltak az épen maradt harangok. Öröm és kétség között küldtük fohászainkat a harangszóval együtt az Ég felé. Sajnos, a mi templomunk harangja még nem tudott megszólalni.
Minél jobban közeledett az este, annál nagyobb lett az éjszakától való félelmünk. Fantasztikusabbnál fantasztikusabb rejtekhelyet szemeltünk ki magunknak éjszakára. Végül is a sötét pincénél kötöttünk ki. Erről a helyiségről még a legtöbb házbelinek sem volt tudomása, olyan félreeső helyen volt. Matracokat vittünk le és sűrű fohászkodások között leköltözött három nővér és négy fiatal leány. A lejáratot színpadi kulisszákkal álcáztuk. Iszonyú félelmek közt telt el itt az éjszaka. Edita és Katalin nővérek a kisgyerekek közé feküdtek, mintha ők is gyerekek lennének.
A telefonhuzalt szerencsére felszedték már, úgyhogy ez az éjjel már az előző két átvirrasztotthoz képest elég nyugalmas volt. Lujza nővért nem engedtük fölmenni, könyörögtünk neki, hogy megnyugtató jelenlétét ne vonja meg tőlünk. Csaknem egész éjjel virrasztva adorált értünk a Legszentebb előtt.
Január 20.
Reggel betoppant Csepelről Ferenc testvér. Híreket hozott innen-onnan. Ők már Csepelen régen átestek a felszabaduláson, valamivel rendezettebbek voltak már a viszonyok, ezért felajánlotta, hogy aki nagyon fél, elviszi a csepeli nővérekhez. Szegény Koletta nővérünket civilbe öltöztettük és útnak bocsátottuk. Később Kohler főtisztelendő úr is meglátogatott bennünket. Ő volt a lelkiatyánk az ostrom alatt. Minden pénteken pontosan megjelent, szőrösen, szakállasan , és mi rendesen lecsóval vártuk, mert ez volt a pénteki menü. Estefelé szerény keretek között felköszöntöttük tisztelendő Ágnes nővérünket névnapja alkalmából. Kodály Zoltán erre az alkalomra írt Szent Ágnes himnuszát akkor énekeltük először.
Rettegésünk az est beálltakor érte el mindig a tetőfokát. Már szinte a nevetségességig mentünk az elővigyázatossággal. Az ajtókat gondosan elreteszeltük, félig öltözve feküdtünk csak le, és a sötét pincének is mindig volt lakója. A legbájosabb volt Grácia nővér, aki minden este új rejtekhelyet keresett a miseborának. Mi már félálomban voltunk rendszerint, amikor ő még mindig ide-oda topogott a boros flaskókkal, és sűrű sóhajtások között helyezte el őket valami titkos helyre (pl. szén közé, ágyba, stb.). Azután még körüljárt az egész házban és szenteltvízzel meghintett mindent, hogy a "gonoszt" távol tartsa.					(Folytatjuk)
Lelkes Miklós
Gondolatok, aforizmák


	Ahol az érdek kihajt, ott az indok, ürügy is rögvest rügyezni kezd.

	A Megváltó csodálatával indult, de hamarosan váltott: a pénzváltót követte.

Z. az Élet iskolájában tanult, de, sajnos, csak a rosszat tanulta meg jól.

A Becsület értéke felbecsülhetetlen, még akkor is, ha ma erősen lebecsülik.

A zsoldosnak pénzre éhes erszény van a szíve helyén.

A balkáni háború mindennapos magyarázatai többek között azt példázzák, hogy kitartóan bombázni mégiscsak könnyebb, mint kitartóan hazudozni.

Korunk ősrégi-új politikusa: a népről beszél, de a zsebére gondol.

A filmek közé időről-időre, a néző bosszantására beiktatott reklámok nemcsak a reklámozott dolgokról szólnak, hanem arról is: milyen készséges-szolgaian majmolnak nálunk minden szamárságot nyugat szolgái, ha megfizetik őket.

Nyugat majmait Keleten keresd.

A golyó a szívbe talált, a lövés magyarázata az észt meg sem közelítette.

Az igazság, sajnos, többnyire csak annak kell, akinek előnyös.

Ha képtelen vagy megállj!-t parancsolni önmagadnak, amikor ez célszerű volna, legalább lassíts!



Renn Oszkár
A komorna búcsúja
(Lisszabon 1984)

	A villával többször megütött pohár mint egy csengettyű csilingelt a lisszaboni kis szálloda éttermében. Az ebédelni készülő vendégek figyelmét kérte ezzel a fiatal idegenvezető asszony. A délelőtti program az ebéddel befejeződik. A délután mindenki számára egyéni ismerkedési lehetőséget kínál az utazási programon kívül. Az útitársak figyelmébe ajánlja a Szent György fellegvár meglátogatását, ahonnan a kora nyári délutánon csodálatos kilátás nyílik a világ egyik legszebb fekvésű fővárosára.
A gulyáskommunizmusból három napja kiszabadult kis magyar utazó csoport a lisszaboni városlátogatás második napjának délelőttjén a Belém városrész nevezetességeivel ismerkedett. Megnézték a portugálok egyik büszkeségét, a Felfedezések Emlékművét (Padrao dos Descobrimentos), melyet Henrik infáns halálának 500 éves évfordulójára 1960-ban emeltek. Az 54 méter magas mű, Tengerész Henrik alakjával az élen, a vakmerő és kiváló portugál hajósoknak, fáradhatatlan kutatóknak és tudósoknak állít a nagy vízre néző örök kőemléket, emlékeztetve a világjáró hajósnép dicsőséges hőskorára. Nem messze az emlékműtől, megcsodálhatták a város egyik jelképét, a Belémi Tornyot (Torre de Belém), mely 1515-1521-ben épült, ötszintes, a legeredetibb manuelin stílusú épület-remekmű. Ezután következett a délelőtt nagy élménye, a Jeromos-kolostor és annak Santa María temploma. A kolostort 1496-ban alapította I. Szerencsés Manuel király, de az építés 1572-ig elhúzódott. Az épületegyüttes a portugál gyarmati-reneszánsz stílusjegyet viseli. A világhírű felfedező Vasco da Gama holttestét is itt temették el. A háromhajós templom 92 méter hosszú és 25 méter magas. Kerengője a manuelin korszak leglátványosabb alkotása, 55x55 méter és díszítései hihetetlenül aprólékosan kidolgozottak.
Elhagyva a kolostort visszatértek a Tejo-torkolat partjára és megbámulták a város újabb jelképét, Lisszabon büszkeségét: az Április 25. híd 1962-1966-ban épült, melynek középső nagy íve 1013 méter hosszú. Építésének idején csúcstartó volt a függőhidak kategóriájában. Két hatalmas pilonja 190 méter magas, az autófolyam 70 méterrel a víz fölött jut át a déli oldalra. Az ősi Lisszabonnal szemben, a déli hídfőnél, a II. világháború rombolásaitól megmenekült hálás város egy monumentális Krisztus-szobrot emelt: 82 méteres oszlopra állítva egy 28 méteres Megváltó-alak széttárt karokkal néz a híd nyüzsgő forgalmára és a megvédett, tisztelgő városra.
Az egyszerű ebédet a négyszemélyes asztalok mellett vidáman beszélgetve fogyasztotta a kis magyar csoport, köztük az egyik asztalhoz alkalmilag csoportosult mérnök-orvos és orvos-fogorvos házaspár. Az ebédet záró fagylalt előtt az asztalukhoz lépett az utazó csapat legidősebb tagja, egy csendes, halk szavú, komoly és mindent megértéssel fogadó asszony, akinek busz-szomszédja általában egy középkorú tanárnő volt, aki ugyancsak egyedül utazott.
Az idős hölgy azzal keltett némi feltűnést az útitársak között, hogy a híres műemlék templomokban, múzeumokban elhelyezett, escudók bedobásával működtethető, telefonhallgatós ismertető készülékeket rendszeresen hallgatta és láthatóan nem volt lényeges számára, hogy a francia, a német vagy az angol készülék volt szabad, mert a nyelveket egyformán értette.
A hölgy akadozva, kissé elfogódottan szólalt meg:
- Elnézésüket kérem, kedves útitársak, hogy ilyen szemtelenül idetolakodom, de a két úrhoz lenne egy valószínűleg szokatlan és váratlan kérésem, melynek teljesítéséhez a hölgyek hozzájárulását és megértését is nagyon kérném.
A meglepődött házaspárok már feszülten figyeltek, és az orvos egy másik asztaltól odahúzott egy széket, és már hellyel is kínálta az izgatott idős nőt. Az megköszönte az udvariasságot, de állva folytatta:
- Arra szeretném a két urat megkérni, hogy kísérjenek el engem egy kb. egyórás taxiutazásra. Meg kell látogatnom egy számomra nagyon fontos helyet, és ebben az idegen városban egyedül, férfikíséret nélkül nem szeretnék utazni. A taxit már megrendeltem és itt áll a szálloda előtt. Ha nem okoz nagy nehézséget, 30 perc múlva indulhatnánk is. A hölgyek talán hasznosan el tudják tölteni a következő másfél órát férjeik nélkül is, és a taxi visszahoz bennünket a szállodához. Nos, uraim és hölgyeim? Teljesíthető ez a szemtelen nagy kérésem?
A házaspárok nem is tanakodtak. A két férfi készségesen rendelkezésre állt, és az asszonyok még örültek is egy kis pihenőnek az ebéd után.
A taxi tényleg a szálloda előtt várakozott. Az idős asszony még felment a szobájába felkészülni. A mérnök és az orvos a kocsi mellett várakoztak, találgatva: vajon ki lehet ez a nagyon csendes, de láthatóan művelt, intelligens asszony. Bizonyosak voltak abban is, hogy a következő órában fény derül a titokra.
A hölgy pontosan érkezett. A férfiak meglepődve fogadták és nyitották ki előtte a hátsó ajtót, miután kezével jelezte, hogy a hátsó ülésre kíván ülni. Az asszony a harmincas évek divatjának megfelelően volt rendkívül elegáns. Testhezálló kosztümöt, alatta csipkés fehér blúzt, hosszú szoknyát, hófehér fején fekete kalapot viselt. A kalap egykor divat-csoda lehetett, selyemszalaggal, és elöl egy finom, horgolt hálóval. Vállán egy finom bőrből készült kis táska lógott, de egy fehér műanyag szatyrot is hozott, ismeretlen tartalommal.
A mérnök előre, a vezető mellé ült. Amikor elhelyezkedtek, az idős hölgy a taxisnak megmondta a pontos címet és franciául kérdezte, hogy megértette-e az utazás célját. A vezető bólintott és ismételte: Az angol katonai temető. Elindultak.
A hölgy az indulás után a két kísérő felé fordult:
- Uraim! Természetes, hogy némi magyarázattal kell szolgálnom Önöknek, még ha nem is kérdeztek eddig semmit. Tudják, nyolcvanadik évemet taposom, és életem utolsó utazását azért éppen Lisszabonba szerveztem, mert itt van az a temető, ahol azok az emberek nyugszanak, akiknek életem legszebb, legemlékezetesebb és legboldogabb tizennégy évét köszönhetem. Mint belső szobalány, ha úgy tetszik komorna, szolgáltam ezeket az éveket Magyarország kormányzójának a családjánál. Nagyon megbecsültek, családtagként kezeltek. Tudom, Önök most hitetlenkednek. Nem is csodálkozom, mert annyi kígyót-békát, hazugságot, valótlanságot nem sok családra kentek, mint a főméltóságú úréra, de higgyék el, az igazság más, és főként nekem, aki hosszú éveket velük éltem, egészen más. Már egy évtizede egyedül élek, nincs rokonom, minden hozzám közel állt ember már a túlvilágon várakozik rám.
Hangja kissé erőtlen lett, elcsuklott, és táskájába nyúlt egy zsebkendőért. Enyhe arcsminkjére vigyázva törölt le néhány könnycseppet, majd folytatta:
- Eljöttem tehát, mert úgy éreztem, hogy itt még le kell rónom kegyeletemet, ha már ilyen hosszú élettel ajándékozott meg a Jóisten. Aztán mááár...! - Itt kezével egy aprót legyintett, és kinézett oldalra a fákkal szegélyezett útra, majd hirtelen visszafordult:
- Természetesen diszkréciójukat kérem, mert történetem nem tartozik senkire, és Önöknek sem akarok kellemetlenségeket okozni. Egy temetőben voltunk, egy rokonom sírjánál. Ennyit talán el lehet mondani, ha nagyon kérdezik. De ha valami miatt, esetleg otthon, hivatalosan tudakozódnának, azt is mondhatják, hogy Önök a kocsiban várakoztak. Sajnos, ilyenre is kell gondolni!
Már meg is érkeztek a temető kapujához. A taxi a parkolóban várakozhatott. Ők elindultak. Az egykori komorna egy kis térképet tartott a kezében a temetőről, így tökéletesen tájékozódott, mint aki képzeletben már bejárta az útvonalat. Néhány perc séta után már a keresett síremlék előtt álltak.
A függőleges kőlap, mely olyan volt, mint egy csúcsíves ablak kivágásakor kieső darab, fehéren világított a zöld citrusok között. Legfelül vésve a koronás magyar címer, alatta: Emlékezzünk és imádkozzunk. Ezalatt még egy pajzs (talán a Vitézi Rend jelvénye) és a felirat: vitéz nagybányai Horthy Miklós, tengernagy, Magyarország kormányzója, 1867-1957.
A fejkő alapkövén még egy véset: Admiral Nicholas Horthy. A vízszintes zárólapon egy bevésett nagy kereszt alá az 1959-ben ide temetett feleség nevét írták.
A férfiak, követve az asszonyt, a sírtól néhány méterre megálltak és egymás mellett szó nélkül várakoztak. A hölgy a műanyag szatyorból kiemelt egy cserepes virágot, és elhelyezte a zárólapon. Egy kis mécses is előkerült, melyet meggyújtott, és a virággal ellentétes sarokba helyezett. Mindent elrendezve, egy lépést hátrált, majd elővette táskájából kis fehér imakönyvét és szemüvegét. Törékeny, kissé hajlott tartása kiegyenesedett, halkan, alig mozgó ajkakkal imádkozott. A néhány percig tartó ima után kis könyvét összehajtva, levett szemüvegével együtt két kezével átkulcsolva, valami kis dalt dúdolt. Azután állt némán, feszesen, mint egy fenséges matróna. Nem érezte környezetét, nem is sírt, merengett vissza a múltba, boldogságának évtizedeibe.
A két férfi moccanni sem mert. Megfogta őket is a negyven év utáni őszinte tiszteletadás az egykori jótevőknek, és az, hogy láthatták a megrendítően szép, nyolcvanesztendős, méltóságos komorna végső búcsújának egyszerű nemességét és a búcsúban beteljesedett boldogságát.
Az urak betartották ígéretüket. Nem beszéltek az idős hölgy titkáról és élményükről. Az útitársak érdeklődését is kivédték.
A hölgy nevét is elfeledték.




Bakacsi Ernő
A mezőgazdasági termelőszövetkezetekről
II.

A tsz-ek megalakítására és megerősítésére (1965-ben az összes addig felvett hitelt minden tsz-nek elengedték) felhasznált óriási összeg töredékéből el lehetett volna érni ugyanezt az eredményt, és akkor a mezőgazdaság most nem állna újabb probléma és tőkeinjekció előtt.
	Hogyan?
	A pénzt, amit a tsz-ek kaptak, támogatás és hitel formájában oda kellett volna adni a parasztoknak. Természetesen koncepciók, elképzelések alapján. Igaz, így nem lett volna lerakva a szocializmus alapja, viszont megszületett volna egy tőkeerős, minden vihart kiálló mezőgazdaság. Az agrárproletárok egy része és a tönkrement parasztok az iparban találták volna meg a számításukat. A 60-as években az ipari létszám így is a mezőgazdaságból elvándorolt emberek lévén növekedett.
	Aztán a parasztok - önkéntes alapon - szövetkeztek volna.
	Hiszen szövetkezni kellett volna nagyobb gépek vásárlására (kombájn), tárolók, pincék, hűtőházak, stb. építésére és üzemeltetésére. Kiválasztották volna maguk közül a vezetőt, alkalmaztak volna szakembereket, hogy az új technológiával magas szintű termék-előállítás és értékesítés legyen.
	A paraszt sohasem volt ellensége magának, a szövetkezés csírái már a háború előtt megvoltak. Nem a "Hangyára" gondolok, de voltak jól működő gazdakörök (mint ahogy iparos körök is), és ezek már akkor működtettek például tejcsarnokokat. Emlékszem, apámék is megszervezték, hogy a környéken (5-6 gazda) ki melyik napon szállítja be a tejet, mindenkiét összeszedve egy fuvarral. Ez most lehet, hogy nevetséges, de így sarjad a szélesebb együttműködés. Aztán lett volna közös vágóhíd, hizlalda, takarmánykeverő, stb. Mert az egyik hozta volna a másikat, és az elindult fejlődést nem lehet megállítani, mert akkor csak idő kérdése a lemaradás és a csőd.
Amennyiben 1959-60-ban a kormány úgy dönt, hogy a parasztgazdaságok fejlesztését irányozza elő a tsz helyett, miért kellett volna kevesebb pénz?
Mert a parasztok kezében volt egy hatalmas értéket képviselő termelőeszköz-állomány (istállók, magtárak, pincék, tisztítógépek), ezek zöme azonnal kivonult  a termelésből. Nem azt mondom, hogy végképp tönkrement, kárba veszett (ez sem volna túlzás), mert később garázs, háztáji tojóház, stb. lett belőle. Gondoljunk csak arra, hogy évente százával épültek az ún. 100 férőhelyes tehénistállók, telepek, hizlaldák, stb. Ezekből lassúbb ütemű építkezéssel kevesebb kellett volna. Sokkal hatékonyabban használták volna ki a gépeket és más eszközöket, nem lett volna probléma a munkaidővel, a munkafegyelemmel (az ember sajátmagától nem lop). Az eredményt jobban visszaforgatják a bővített újratermelésbe, ezáltal kevesebb hitel kell.
Ez esetben lehet, hogy nem változott volna olyan gyorsan a falu képe, mint ahogy az a valóságban történt. A tsz-ben dolgozó volt gazda a megtakarított pénzét és a közös gazdaságban szerzett keresetét csak új házépítésre vagy tartós fogyasztási cikk vásárlására (TV, mosógép, motorkerékpár, majd autó) tudta költeni - később a háztáji gazdaság fejlesztésére (ültetvénytelepítés, fejőgép, korszerű tojóház vagy csirkenevelő, stb.), de az első években még erre sem -, mert nem kellett saját gazdálkodását finanszíroznia, nem voltak gazdasági költségei. Annyi terményt még a legrosszabb közös gazdaság is osztott, hogy a húst (baromfi, sertés) saját és családja részére megtermelje, zöldséggel, gyümölccsel pedig sok családot ellátott a kert, néha még a piacra is jutott belől.
No, de vissza a tsz-ekhez, nagyon elkanyarodtam a témától, a "mi lett volna, ha..." gondolattal.
Akkor kezdetben is az volt a véleményem - és ez máig sem változott -, hogy minden gazdaság, tsz olyan lett, ahogy indították. Ha jó volt a vezetés (összefogott és a tagság bízott benne), mert újítani, vállalkozni és a tagságot meg tudták nyerni, hogy dolgozzon, akkor a tsz jól gazdálkodó gazdasággá vált, és előnyét általában végig megtartotta. Heves megyében jó példa erre Nagyréde és Detk. Változó sikerrel, de jól gazdálkodott még Abasár, Gyöngyöspata, Gyöngyös, Hatvan, Heves, Hort. Később legfeljebb a közepes szintről felkapaszkodott Eger, Ostoros, Tiszanána, Egerszalók. A felsorolás nem teljes és önkényes, de a helyzetet jól szemlélteti.
Természetesen hatott és nem lehet figyelmen kívül hagyni a különböző földjáradék (föld minősége, öntözési lehetőség, piacközelség, úthálózat) törvényét.
Milyen volt akkor a jó vezetés?
Ha az elnök összeszedett egy  szakembergárdát és hagyta őket dolgozni, nem volt veszekedés, másik kinyírására való törekvés. Ha kivitelezhető koncepciót dolgoztak ki, ezen következetesen haladtak, és ezt nemcsak elfogadtatták a tagsággal, de meg is érttették velük. És aminek nem lett volna szabad lenni, de volt - valakinek (lehetőleg az elnöknek) jó kapcsolata legyen a felsőbb tanácsi és pártszervekkel. Ugyanis itt döntöttek arról, hogy melyik gazdaság (ki), milyen célra, beruházásra, mennyi hitelt, illetve céltámogatást (ezt nem kellett visszafizetni) kap. Ha az így megszerzett pénzt ténylegesen jól, szakszerűen használták fel - nem mindenki tett így, volt, aki felélte, akkor még ezért nem vontak felelősségre senkit -, ez évek múlva behozhatatlan előnyt jelentett. Akkor azért ez ennyire nem volt tiszta, de a következményt sejteni lehetett.
Korábban említettem már, hogy 1965 őszén minden tsz-nek elengedték a hitelállományát, mindenki tiszta lappal indulhatott; csak az a kérdés, hogy honnan? Volt, akinek 1-2 milliót, az 5-8 millió már sok volt. Nagyrédének 16,5 millió forintot töröltek! A helyes értékítélet és az összeg nagysága miatt: egy 100 férőhelyes tehénistálló akkor 1,5-2 millióba, egy 28 LE-s traktor 56 ezer forintba került.
Nagyon sok becsületes, egyénileg jól gazdálkodó parasztemberből lett tsz-elnök. Kevés így induló gazdaságból lett jó tsz. Ezek az emberek nem voltak elég dörzsöltek (a kivételektől eltekintve), energiájukat felemésztette a mindennapos küzdelem (féltek a hiteltől, féltékenyek voltak a szakemberre - azok között is volt gyenge képességű), nem mertek ütközni a tagsággal, nem hittek a munkájukban, nem hittek a jövőben. Sajnos, sokuk egészségét megviselték a kezdeti küzdelmes évek.
Később a gyenge tsz-ek problémáját a felső vezetés úgy próbálta megoldani, hogy összevontak (egyesítettek) 2-3 tsz-t. Ez legtöbbször ugyanannyi falut jelentett, de volt eset, hogy 9 falu (Bélapátfalva) alkotott egy közös gazdaságot. Az egyesítésnek voltak előnyei, de legalább annyi hátránya is. Ezekről most nem szólok, ha ezt tenném akkor könyvet kellene írnom.
Számomra érdekes megfigyelés volt, hogy a tsz-ben hogyan helyezkedtek, próbálták helyüket megtalálni a parasztság különböző rétegei.  Jobbmódú - környezetük által elismert - középkorú gazdákból kerültek ki a brigádvezetők. Ugyanennek a rétegnek fiatalabb tagjai lettek a teherautósofőrök, traktorosok (legtöbbjük a tsz megalakulása után - a tsz iskolázta be őket - szerezte jogosítványát), az idősebbek pedig magtárosok, pincészeti dolgozók és kocsisok. Az ún. gyalogmunkások csapatai a szegényebb rétegekből és az asszonyokból tevődtek össze.
Őszintén be kell vallanom, hogy a tsz-mozgalmon belüli munkafegyelem alakulásában tévedtem. Azt sem gondoltam, hogy a tsz, mint gazdálkodási szervezet, ilyen változáson megy át, hiszen ehhez a szocializmus építésének megdöntése kellett. Azt pedig már kifejtettem, hogy a szocializmus megdöntését békés úton nem tartottam valószínűnek.
Úgy gondoltam, hogy minél több idő telik el, annál jobb lesz a munkafegyelem. Mert azt idővel a renitenskedők is belátják, hogy csak kitartó, szorgalmas munkával lehet gyarapodni, többet osztani, fizetni, azaz jobban élni, csak munkával lehet értéket előállítani. A jól dolgozó munkatársaik és a jól dolgozó más tsz-ek példája is ezt ösztönzi. Most itt el kell vonatkoztatni az ún. gazdasági szabályozóktól, amelyekkel az állam mindig befolyásolta a jövedelmeket. (Ennek érdekessége az, hogy a jobbak a megszorításkor is jobban jártak, a gyengébb pedig rosszabbul. Ilyenkor csak a közgazdasági tétel érvényesül, de ennek a dolgozóra kivetített optikája másképpen hat.)
A dolog nem az elképzeléseim szerint hatott (pedig logikus, vagy túl idealista voltam?), éppen megfordítva. Még a legjobb gazdaságokban is romlott - esetleg stagnált - a munkaerkölcs. Az elején a paraszt (tsz-tag, dolgozó), ha nem szívesen is, de dolgozott, mert megszokta, hogy dolgoznia kell, hogy munka nélkül nincs betakarítás. Mert elhitették vele, vagy bebeszélte magának, hogy ez úgysem tart sokáig. (Ezért kísérte féltő figyelemmel állatainak sorsát a közösben, jelölte meg kocsiját, boroshordóit, stb., amiket közös tulajdonba vettek, hogy alkalomadtán könnyen ki tudja választani). A kocsis sokszor a saját lovát hajtotta, a tehenész vigyázott a volt saját tehenére, de ott volt a sógoré, meg a szomszédé is. Tehát azt is féltő gonddal etette, fejte, egyszóval gondozta.
Aztán pár év múlva az új istállóban más fajtájú állatokkal, más technológiával már nem ugyanaz volt. Fogytak a lovak is, megváltozott az egész gazdálkodás menete. Új gépek jöttek, új dolgozók is. A fiataloknak a kötődése már más volt, már nem hitték, hogy ez megváltozik. A termelés személytelenné vált, részükre áttekinthetetlen. Nem érezték sajátjuknak, örültek ugyan az eredményeknek, de a kudarc sem viselte meg őket. Szidták a vezetést, hagyták, hogy az ő fejük fájjon.
Közömbössé váltak.
Elveszett a magántulajdon féltése, szentsége. Ebből aztán adódtak azok a problémák, amelyeket jól ismerünk, tehát nem részletezem. Minden külső látszat ellenére megkezdődött a hanyatlás.
Voltak más jellegű problémák, hibák is, amelyek ellen először küzdött a tagság, aztán beletörődött.
Ilyen volt egyes elnökök kikristályosodása, a túl nagy függetlenített apparátus, a túlzott adminisztratív létszám.
Végső soron a termelőszövetkezeti mozgalomra is rányomta bélyegét a piacgazdálkodás hiánya, a tervgazdálkodásból fakadó hiánygazdálkodás. Az elosztási rendszer, a "haverizmus" átka. Mert mi másnak lehet nevezni azt, hogy egy kurrensebb gépet ne az kapjon, aki először megy azt megvásárolni és fizet, hanem az a gazdaság, amely más megyében van (elsősorban a saját megyéjét kellett kiszolgálni a forgalmazónak), de az AGROKER igazgatója oda jár vadászni.
Vagy az anyagbeszerzés anomáliái. Már maga az a beosztás (mellé gépkocsi), hogy anyagbeszerző! Pedig ilyen munkakör minden tsz-ben volt. Mert az alkatrészeket, anyagokat fel kellett kutatni, keresni kellett. Ebből aztán korrupció és óriási károk lettek, illetve keletkeztek.
 Mindig voltak hiánycikkek, ezért, ha egy gép meghibásodott és kellett egy csapágy, akkor az anyagbeszerző elindult azt beszerezni, a forgalmazó cégekhez (AGROKER, MEGÉV). Minden anyagbeszerző igyekezett valahol jó kapcsolatot kialakítani, ezért az előadónak kedveskedett. Vitt virágot, bonbont, stb., de ezt saját zsebből kellett állni, egyszerűbb volt a közösből. Az ajándék így lett egy demizson bor, egy láda alma, felpucolt csirke (attól függően, hogy melyik tsz mit termelt), komolyabb eseteknél meghívás vadászatra, a nyaralóba, stb., stb. Így az előadó odasúgta a Józsinak (az anyagbeszerzőnek), hogy csak magának adok, a készlet már csak 3 darab (lehet, hogy 30 vagy 200 volt). Erre a Józsi hálás volt, és hogy legközelebb ne legyen probléma, fennakadás a termelésben, egy csapágy helyett hármat vett. Így alakultak ki a tsz raktárkészletei alkatrészekből - amelynek nagy részét pár év elteltével (miután a gép elavult, nem gyártották tovább) kiselejtezték, és ment a MÉH-telepre.
A közepes nagyságú tsz-nek számító Ostoroson 1979-ben 2 millió forint értékű alkatrész volt. De a pazarlás nemcsak ennyiből állt. Bármilyen posztot betöltő egyén volt, mind bizonyítani igyekezett fontosságát, ezért - a példánál maradva - nem javította az alkatrészt, hanem újra cserélte, gondolván, hogy javításnál nagyobb az újra-meghibásodás veszélye, és akkor újra a főnök elé kerül ugyanazzal a témával, ami nem jó fényt vet rá. Ennek ellenére - a karbantartások dacára - rengeteg volt a meghibásodás.
Jelenleg kisebb gépparkkal, de egyéni tulajdonú eszközökkel a mezőgazdaság elvégzi a munkát, és kevesebb alkatrészt használ a jóval idősebb gépekhez.
Egy jól működő piacgazdaság esetén több gépet működtető cégnél is esetleg gumiabroncs, ékszíj és akkumulátor kell ahhoz, hogy a munka folytonosságát semmi ne veszélyeztesse.
A pazarláshoz hozzátartozott még egy csomó rossz döntésű vagy rossz kivitelezésű (mindkettő előfordul) beruházás. Mondhatja valaki, hogy ez nem érdekes, a rossz döntések következményeit a tsz tagsága viselte. Nemcsak ők, hanem az ország egész lakossága, mert a rosszul elköltött pénzt eredményes beruházásba is lehetett volna fektetni, másrészt az állami támogatási hányadot az összlakosság viselte.
A mezőgazdasági tsz-ek 30 éves működésének mérlege a fentiek ellenére pozitív. Azt próbáltam kifejteni, hogy még előbbre tarthatnánk, ha 1959-ben másképpen kezdünk a fejlesztéshez.
Az 50-es évek végére kialakult egy olyan állapot a mezőgazdaságban, ami változást igényelt. Az elmozduláshoz lényeges termelőeszköz-fejlesztést kellett végezni. Beszéltem olyan gazdával, aki azt mondta, hogy kellett a változás (tsz), mert már olyan nagy volt a napszámbér, hogy a termelés nem bírta el. Tehát volt feszültség, fel kellett oldani. A kérdés a hogyan volt, mivel a szocializmust építettük, az állami és pártvezetők előtt ez nem volt kérdés.
A 80-as évek végére a mezőgazdasági mozgalom is megérett egy váltásra, a fejlődéshez új elképzelések, más érdekeltségek kellettek. Már máshol kifejtettem, hogy a rendszerváltás után ehhez nem szerencsésen nyúlt az akkori kormány. Visszaesés következett be, és milliárdok mentek veszendőbe, melyet újfent a nép fizetett meg.
 Ígértem, hogy szólok arról is, az átszervezés után miért nem esett vissza a magyar mezőgazdaság produktuma, ahogy ezt egyes pártfőnökök várták, mert a nagy példakép, a Szovjetunió esetében ez történt. Mint általában mindennek, ennek is több oka van.
Máshol is használtam azt, hogy technikai és emberi tényezők. Ebben az esetben ez szó szerint így van. A Szovjetunióban a kolhozok megszervezése előtt a gazdag parasztokat (kulákokat) bebörtönözték, internálták, eltávolították a mezőgazdaságból. Ezek az emberek voltak a legjobb gazdák, ezek értettek legjobban a termeléshez.
Nálunk üldözték a kuláknak nyilvánított embereket, néhányukat le is csukták, de a tsz-szervezéskor ezek az emberek éltek, a faluban laktak. Tehát nálunk nem "fejezték le" a mezőgazdasági elitet.
Nem ismerem elég jól a Szovjetunió mezőgazdasági történetét, de biztos, hogy náluk az átalakuláskor nem állt egy egységre vetítve (mondjuk, 10 ezer ha-ra) rendelkezésre annyi jól képzett szakember (állatorvos, gépész, agrár- és kertészmérnök), mint nálunk. Az akkori kor technikai színvonalán nem tudták az új nagyüzemeket megfelelően ellátni. Magyarországon ez megtörtént. Ugyanis nem lesz eredményesebb a termelés csak azért, mert 150 vagy 1000 család együtt dolgozik, ha a technikai és technológiai változás nélkül legfeljebb a jövedelmek közelednek egymáshoz, de a termelést veszekedések és káosz jellemzi.
A Szovjetunióban nem ismerték fel (még a 60-as, 70-es években sem), hogy a túlzott központi irányítás milyen károkat okoz. Ezt személyesen is tapasztaltam, de ezzel sem foglalkozom bővebben; egyrészt a Szovjetunió problémája, másrészt több könyv terjedelmű lenne.
A Szovjetunióban nem vették komolyan a háztáji kérdést. Nálunk ez döntőnek bizonyult. Egyrészt megmaradt a mezőgazdaság folyamatossága (az öreg és a gyerek is besegített, közben megtanulta a fogásokat, megtanulta a szakmát), másrészt kihasználták a régi épületeket, sőt később beruháztak. Már a tsz megalakulásakor is minden tag tarhatott korlátozás nélkül baromfit, sertést, egy tehenet és ennek szaporulatát, csak a lótartás volt tilos. Pár év elteltével ezzel sem törődött senki. Sokan tartottak több tehenet, egyéni hizlaldák, csibenevelők, stb. alakultak ki. Ezeket a központi szervek még támogatták is, legfeljebb az értékesítés történt irányítottan.
Így alakult ki - annak ellenére, hogy a magyar mezőgazdaság a 80-as évek elején világszínvonalon termelt gabonát, voltak 5000/1 év/tehén tsz-telepek -, hogy a háztáji adta a hízósertés több mint felét, a tojástermelés kb. 70%-át, a pecsenyekacsa és hízott liba nagy részét, a vágónyúl 90%-át. De kistermelők termelték a zömét a gombának, a hajtatott zöldségnek (fóliasátor-erdők a kertek alatt), a kézi munkaerő igényesebb gyümölcsféléket (szamóca, ribizli, málna, meggy, cseresznye). A felsorolás még nem is teljes.
Aztán talán a legfontosabb különbség: a magyar paraszt (mezőgazdasági dolgozó) bármilyen rosszul fizető tsz-ben is dolgozott, ünnepnaptól függetlenül, megszakítás nélkül vetett, illetve végezte a termény-betakarítást (aratás, szüret, stb.), ha azt az időjárás megengedte, mert tudta, hogy minden késedelmes nap veszteséget jelent. A munka befejeztével lehet majd lazítani.
Az orosz otthagyta a kombájnt a gabonatábla közepén, ha delet kongattak. Nem is hivatkozom már az olyan munkaerkölcsre, amit a hadifoglyok mondtak el, amikor azt mondta a kolhoztag a fogolynak: ne dolgozz annyira, mert hamar elkopik a ruhád! Mit jelent az érdekeltség!
Pedig az orosz jóindulatú, szorgalmas ember. Milyen mélységekre lehet zülleszteni a gazdálkodást, az erkölcsöt egyetlen emberöltő alatt! És még ez az eszme akarta uralni a világot!





Pataky Zoltán
Hit és erkölcs

"Hit és erkölcs egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Ahogyan nincs hit erkölcs nélkül, ugyanúgy nem létezik erkölcs hit nélkül." - olvasom ezen folyóirat 2000/3. számában. Meditáltam azon, kifejtsem-e véleményemet ezzel az állítással kapcsolatban. Elhatározásomat néhány nap múlva II. János Pál pápa március 12-én elhangzott nyilatkozata döntötte el, melyben bocsánatot kért a katolikus egyház másokkal szemben elkövetett bűneiért: a keresztes háborúkért, az inkvizícióért, a holocausttal szembeni hallgatásáért. Ez a nyilatkozat megerősíti, hogy a hit és az erkölcs összefügg egymással, vagyis: a hit terjesztését nem lehet erkölcstelen eszközökkel folytatni. Ebben a vonatkozásban tehát nem pozitív, hanem negatív összefüggésről van szó. A hit terjesztése nem sértheti az erkölcsi követelményeket, az erkölcs viszont létezhet hit nélkül is.
Ha a hit és az erkölcs fogalmát nem önkényesen kívánjuk értelmezni, illik megnézni a lexikont. Az Új Magyar Lexikon szerint: "a hit sem tapasztalati, sem logikai úton nem bizonyított feltételezések elfogadása. Vallási értelemben az Istennek tulajdonított kinyilatkoztatásokba vetett bizalom, illetve ezek fenntartás nélküli elfogadása..." Az erkölcs: "az emberi együttélés történelmileg változó, törvény által nem szankcionált normáit tartalmazza, s az emberek egymás közti, valamint az egyén és a társadalom közötti viszonyokat szabályozza."
Vallási értelemben a hit annyiféle, ahány vallás létezik. Szélesebb értelemben azonban a hit lehet materialista szemléletű is. Dr. Tóth Tibor egyetemi tanár mondta: "Ha materialista intelligens hitről van szó, a materialista tudós is mondhatja azt, hogy az ő hite a reményelt dolgok valósága, a reményelt dolgokról való meggyőződés... Ez a hit pontosan olyan hit, csak pólusában ellentétes, azt posztulálja, hogy az anyag az elsődleges..."
Az erkölcs is társadalomtól függő kategória. Aki átélte a fasizmus és kommunizmus éveit, ezt maga is tapasztalhatta, de igaz ez napjainkra is. Az erkölcstelenség fogalma azonban a kulturált társadalmakban egységes. Erkölcstelen mások elnyomása, kihasználása, terrorizálása, üldözése; függetlenül attól, hogy a társadalom milyen hitet fogad el. A társadalom fejlettségétől függ, hogy ezek megsértését mennyire szankcionálja. Az alkalmazkodás nem azt jelenti, hogy tűrjük el mások számunkra elfogadhatatlan viselkedését, hanem azt, hogy ne viselkedjünk úgy, hogy az mások számára sérelmes legyen. A tolerancia hirdetése és dicsérete pedig nem más, mint felhatalmazás a további erkölcstelen magatartásra. A szankcionálás tehát nem elhanyagolható. Mindez erkölcsi nevelés kérdése, elsősorban a családban, továbbá az iskolában és az emberek egymás közti kapcsolatában.
Felmerül a kérdés, mennyiben érvényesülnek ezek az elvek a társadalmi életben és a politikában? El kell ismerni, hogy a nemzetközi politikában érvényesülnek. Más a helyzet azonban a közéletben. Itt az érvényesülés motivációja az érdek, a presztízs, a hiúság, a féltékenység, a paranoia, a hatalomvágy, és ami ebből következik, a megfélemlítés és az elnyomás. Ezzel magyarázhatók a politikai viszályok és az elnyomás.
A francia forradalom a szabadság, egyenlőség, testvériség elvét hirdette, majd követte a jakobinus diktatúra. Az októberi szocialista forradalmat a bolsevik diktatúra követte. Ez szükségszerű volt, mert Lenin a kommunista erkölcsöt a proletariátus osztályérdekéből vezette le. Ez is megbukott, Oroszországban követte a liberalizmus, ami bűnözést, a maffia elterjedését eredményezte, amit ismét csak diktatúrával lehet visszaszorítani.
A fejlett társadalmak a demokráciát és liberalizmust hirdetik. A liberalizmus (ami más szóval engedékenység) korlátlan érvényesülése azonban a korrupció és a maffia térnyerését eredményezi. Az állami irányítás felelősségteljes feladata mindezek korlátok közé szorítása.
Mindez az erkölcsi elvek betartásának fontosságát szemlélteti.


Irodalom:

Molnár Attila Károly: A modernitáskritika egy hagyománya. Századvég, 1998 tél.




Domokos Sándor
Aforizmák

A festmény több, mint festék a vásznon, a szobor több, mint faragott kő, a vers több, mint szavak halmaza, a harmónia több, mint léghullámok rezgése a dobhártyán. Ez a "több" az, amit nem az anyag, hanem a szellem határoz meg. Ezért nem definiálható. Ez a többlet a művészet értékének lényege.

Az erkölcsi tett mindig "több", mint ami a cselekvőnek hasznos.

Aki mindennek csak az árát tudja, az semminek sem tudja az értékét.

Akinek nagyon sok az ismerőse, annak rendszerint kevés a barátja.

A társadalom sokkal szívesebben bocsátja meg a gyengeségeinket, mint erényeinket.

Mikor emberi gyarlóságunkra hivatkozunk, rendszerint az állati tulajdonságainkat akarjuk leplezni.

Milyen csodálatos a magyar nyelv! Mi tudunk szerelmesek lenni, tudunk szeretni és tudunk szeretkezni. Mind a három ugyanabból a tőből ered, és micsoda különbséget jelent!

Könnyebb mindenkit szeretni, mint valakit szeretni.

A gyűlölet nem annak árt, aki ellen irányul, hanem annak, aki azt magában hordozza.

A modern ember dilemmája, hogy a gazdagság nem biztosítja a boldogságát. A gazdagság mennyiség, a boldogság minőség. A mennyiség nem pótolja a minőséget, de a minőség pótolhatja a mennyiséget.,

A nevetés nem azonos a mosollyal. Nevetéssel lehet sérteni, a mosollyal soha.

A csendben sokkal többet lehet hallani, mint a zajban.

A hitetlennek nehezebb a hitről beszélni, mint a vakon születettnek a szivárvány színeiről.

A kényszerből tett jónak nincs erkölcsi értéke. Jót csak önként lehet tenni.

Minden valódi értéket ingyen kapunk.

A tudat nem azonos az öntudattal. Az emberi öntudat keresi saját létének értelmét. Nem a keresés célja a fontos, hanem maga a keresés!


Murawski Magdolna
Makovecz Imre a közelmúlt magyar építészetéről

	Talán nem mindenki tudja, hogy Egerben egy idő óta gyakori vendég Makovecz Imre, korunk egyik legnagyobb építésze, akinek művészetéről sokat vitatkoztak, pro és kontra, de senkit nem hagy hidegen az, amit anyagba álmodik. Az MDF helyi szekciójának vendégeként népes közönség előtt tartott előadást az egri MDF-székházban, és ezúttal is meglepetést okozott témaválasztásával, ugyanis nem az épülő uszodáról beszélt, mint az legtöbben várták, hanem egy rendhagyó művészettörténet-órával örvendeztette közönségét.
A művész, akinek szívügye a magyar tájnak az épített kultúra által való alakítása is, rövid áttekintést adott a közelmúlt építészetéről, valamint az elmúlt félévszázad falu- és városképéről is, mely nemcsak szerinte lehangoló, hanem mindazok számára, akik ízléssel és igénnyel élnek. Az előzmények egészen az elmúlt század fordulójára nyúlnak vissza, amikor is egy egyszerűnek és előnyösnek tűnő gazdasági lehetőséggel - hitelnyújtási és jelzálog-rendszerrel - elérték azt az "eredményt", hogy hazánk később, mint tudjuk, hárommillió koldust adott az országnak - és friss, tehetséges munkaerőt a világnak. 1945 után, mikor a szegényparasztság ismét földhöz jutott, jelentős fejlődésnek indult a vidék. Ez a fejlődés 1947-ig tartott, amikor az erőszakos kolhozosítás egy csapásra mindent tönkretett. Más igénnyel, más világképpel lépett fel az a társadalmi csoport, mely mindent meg akart változtatni, és úgy hitte, hogy ezzel jót tesz az emberekkel. A magyar falu képe megváltozott, a hagyományos magyar házépítés elvesztette eredeti jellegét és funkciójában tökéletlenedett, és olyasmit adott a régi, bevált helyett, melyet röviden úgy jellemezhetünk: még ránézni is rossz. 
A 80-as évek "spontán privatizációja" további károkat okozott. A kárpótlási rendszer úgyszólván semmiféle kárpótlást nem nyújtott azoknak, akiket valóban megilletett volna az utólagos kompenzáció. Nincs elegendő munkaeszköz, ennek híján pedig gazdasági stabilitásról beszélni is illuzórikus dolog, eluralkodott a "cselédmentalitás". Szükséges lenne a nyitás a szolgálati irányba, a politikai pártoknak pedig nem az egymással való harciaskodás a feladata, hanem hogy a vidék szellemi, szociális és környezeti igényeit vegyék figyelembe, és aszerint hajtsák végre a vidékfejlesztési programot. A helytelenül kialakított háztípusban, mely a közelmúlt hagyományává vált, váltásra lenne szükség. A több hazai és külföldi díj nyerteseként közismert Makovecz Imre (Ybl,- Kossuth-díj, Magyar Örökség díj, Francia Akadémia díja, stb.) évek óta tevékenykedik több építész társával együtt a Kós Károly Egyesülésben, melynek fő célkitűzése, a névadó szelleméhez méltó falukép kialakítása, a "tízszerztízes"  háztípus praktikusabb és szebb házzal való lecserélése.
Az épülő egri versenyuszoda építésével kapcsolatban röviden ennyit nyilatkozott Makovecz Imre: ami a helyi sajtóban erről a témáról megjelent, abból mindössze egy dolog igaz. Az, hogy 130.000 Ft/m2 lesz az uszoda kivitelezési ára. Az egri önkormányzat túlzó igényekkel lép fel, amikor utólag olyasmiket is kiviteleztetni akar az építő céggel (BAU System), amik nem tartoznak bele az eredeti építési tervekbe (pl. út, parkoló, stb.), és ez az oka annak, hogy magasabb árakról adtak hírt a helyi médiában. 
Jó lenne végre, ha ez a folyton "melegen tartott" téma nem politikai célokat szolgálna, hanem az uszodaépítés kapcsán mindig csak az uszodáról lenne szó. Ha egy nagy művésszel csak méltatlanul tud bánni a kora, akkor a kortársaknak van tanulnivalója.( Az est házigazdái Nyerges Andor és Horváth Mátyás az MDF helyi képviselői voltak.)

Hinni vagy nem hinni?
III.

	Talán nem kellene ennyit filozofálni a hit kérdésein, jobb volna egyszerűen gyakorolni, nem pedig magyarázkodni, mondhatná valaki, s talán igaza is van. A gond azonban az, hogy nap mint nap vitára hívnak azok, akiknek ennyi okfejtés sem volt elég ahhoz, hogy megértsék: nem azonos síkon mozognak gondolataink, illetve a probléma az, mely nem azonos szinten jelentkezik.
Mindezidáig nem sikerült megértetni a hit tagadóival, hogy a hit a lélekben lakik, a kétségek pedig a szívben, ami nem ugyanaz. A lelkünk mindig tiszta marad, csupán a földi lét következményei rakódhatnak rá, mint a környezetünket megülő por, de ez belső értékeinket nem érintheti; halálunkkal szertefoszlik egykoron, és múló emlék lesz csupán a túlélő lélek számára.  A gondolat fészke az agy, ezt is tudjuk, és ez sem azonos a lélekkel, mert hiszen lehet csúnyákat gondolni, amikor megharagszunk, de a lélek gyakorolhat akkora önkontrollt, hogy vissza tudja tartani az embert azoknak tettekre váltásától.
Van, aki azzal érvel, hogy az istenhit azért nem állja meg a helyét, mert akkor ki kell zárnia az evolúció lehetőségét. Ha viszont hisz valaki az evolúcióban, akkor nem lehet hívő, mert hiszen a kettő egymással ellentétes fogalom. Mindez ismét csak a fent említett síkok összecseréléséből adódik, továbbá abból a prekoncepcióból, mely spekulatív alapon akarja "megfogni" a jámbor híveket, afféle tudományos érvekkel riogatva őket hitük megőrzésétől. És ezzel elérkeztünk egy fordulóponthoz, melyen definiálni kell, ki milyen koncepciók vagy prekoncepciók alapján igyekszik vitatkozni. Hosszú évek tapasztalata mondatja velem a következőket. A vallásos ember megpróbálja megérteni, mit is érezhet nem vallásos társa, és csodálkozik azon, hogy ami a számára érzelmileg tiszta, már-már kézzelfogható bizonyosság, az mások számára nem létezik, sőt ádáz viták és olykor vad és durva támadások, netán gúny tárgya. A nem-hívő viszont megpróbálja mindenáron meggyőzni hívő társát arról, hogy amiben hisz, az nem létezik, és ennek érdekében minden létező "fegyverét" bedobja a vitába, még ezt a tudományos spekulációt is. Tehát a cél a meggyőzés és a lebeszélés valamiről, amit ő nem ért. 
Normális esetben nem szükséges egymást meggyőzni arról, amiben mi hiszünk, elfogadtatni még kevésbé, mert hiszen a világ attól kerek, hogy ahányan vagyunk benne, annyifélék vagyunk. Ergo illik tiszteletben tartani egymás nézeteit. A vitát le lehet zárni azzal is, hogy tudomásul vesszük: társaink más nézeteket vallanak, mint mi, és ettől a világ nem dől össze.
Ez a cikksorozat voltaképpen azért indult, mert hiszen az arányok hosszú évtizedekig teljesen eltolódtak a hitetlen nézetek javára és irányába, míg a hívők alig jutottak szóhoz, és ezáltal egyfajta torz kép alakult ki a különféle társadalmi rétegekről, azt a hamis illúziót keltve, mintha Magyarországon alig lennének hívők, csupán egy csekély rétegről volna szó, melyet az egyház tart bűvöletében, erőszakos módon ragaszkodva hajdani pozícióihoz. Mind a mai napig alig jelent meg valami arról az újkori boszorkányüldözésről, melyet ráadásul hitetlenek vittek véghez, a szocializmus építése címszó alatt, és amelynek eredménye (vagy nevezhetjük káros mellékterméknek is) az a lelki nincstelenség és igénytelenség, mely társadalmi szinten a mai kor emberét körülveszi. Nos, az imént említett hitüldözési rögeszmék eredménye az a keresztényellenes "újhullám" is, mely azok köreiben szedi áldozatait, akiknek már a szülei is áldozatok voltak. Szenvedő alanyai annak a mindent elsöprő, letaroló, agresszív indulatiságnak, melyet a kommunizmus hívei gyakoroltak embertársaikkal szemben. Vagyis a hitetlenség terjesztőinek.
Nos, ami az evolúciót illeti, ki kell ábrándítanom a nem-hívőket. Evolúció ugyanis azt is jelentheti, hogy a már egyszer megteremtett világ szabadon fejlődhet tovább, Istentől kapott szabad akaratából, és az evolúció, azaz törzsfejlődés abszolút nem zárja ki, hogy az életet egy felsőbb erő teremtette. Egyébiránt mind a mai napig nem sikerült laboratóriumi körülmények között ugyanazt produkálni, ami valaha Isten ujjának érintése által létrejött. Sok mindent elő lehet állítani szintetikusan, de mint tudjuk, a szintetikus dolgok soha nem azonos értékűek a valódiakkal. A csodaszernek hitt labor-vitaminok és ásványok soha nem tudják azt nyújtani a szervezetnek, mintha mindezt friss táplálékból vesszük magunkhoz. A szintetikus hormonok rákkeltő hatásúak, ellentétben a természetesekkel. És az ún. DNS-kísérlet is kudarcot vallott, mert hiszen a mesterséges DNS épp ellenkező irányban fordul spirális alakban, mint természetes társa. Vagyis mindez azt bizonyítja, hogy az ember kétségbeesett kísérleteket tehet ugyan arra, hogy az isteni teremtést lemásolja, de mindig beleviszi saját emberi tökéletlenségét is. Olyan, mintha már eljutott volna arra a szintre, mint a Teremtő, de a szabadalmat nem kapja meg hozzá, hiszen a felfuvalkodott gőg még senkit se tett mindenhatóvá, legfeljebb nevetségessé.
Alulról, a földi ember szemszögéből nézve minden másként látszik. Minél lejjebb süllyed egy világ, annál inkább anyagias szemléletűvé válik. Komolyan azt hinni, hogy az anyag teremti a szellemet, vagy hogy a lélek az anyag illúziója (netán hallucinációja), gyermekes dolog. Gyermekes igyekezet arra, hogy a másikat nem értő ember megpróbálja elrontani társa játékát, csak mert nem teljesen tiszta szándék vezeti. S hogy miért ezek a lesújtó szavak? Nos, aki le akarja rombolni a mások hitét, azt hogyan lehetne építő, haladó szelleműnek, modernnek nevezni, vagy bárminemű más szép jelzővel illetni?! Jó szándékúnak csak az nevezhető, aki adni akar társainak, nem pedig elvenni tőlük.
Csalhatatlannak tűnő érvek szólnak arról is, hogy a vallás azért nem helyes, mert az egyház képviselői mennyi rosszat tettek annak idején az emberiséggel, vallásháborúkba, viszályokba sodorva, és ezáltal destruktív erőként lévén jelen a mindenkori jelenkorban. Ez a spekuláció is helytelen, már koncepciójában is. A vallás(os áhítat) színtere a lélek, tehát egy elvont fogalomról, érzésről, emelkedett állapotról van szó, míg az egyház intézmény, papi személyek és az intézményi kötelékben dolgozó személyek hivatalos egyesülete, vagyis konkrét, földi dolog, tárgyakban, épületekben, vagyoni, személyi dolgokban meghatározható valami. A két dimenziót összekeverni fatális tévedés. Ugyanúgy, ahogyan a hajdani és jelenlegi hívőt egy az egyben azonosítani az egyházi személyekkel, mert hiszen gyakorta nem is azonos érzelmi síkon élik meg vallásos érzületüket. Arról már nem is beszélve, hogy a mindenkori túlkapásokkal nem értett egyet minden hívő. Sokan lázadtak ellene, maga a protestáns mozgalom is ebből bontakozott ki, majd vált külön vallássá többek között.
Vallásunkat általában családunktól "örököljük", azaz tanuljuk. Aki a családját szereti, tiszteli, az rendszerint nem is válik meg annak hagyományaitól, így eredeti vallását sem adja fel. Hittant a papoktól tanul, de magát az istenhitet a szüleitől, rokonaitól kapja készen. Érzelmileg azonosul velük, ezért azonosul a hitükkel is. Épp ezért minden, ezen a téren kapott inzultust sokkal érzékenyebben él meg, mert hiszen vallásunkban sértettnek lenni a legmélyebb érzéseinket sérti, melyek családunkkal, azaz elemi becsületérzésünkkel kapcsolatosak.
Azok, akik megérték a kommunizmus lélekromboló idejét, sosem feledhetik, hogyan próbálták meg a fiatalokat szembeállítani családjukkal, lévén, hogy azoknak hitét támadták, álérvekkel vagy valós érvekkel, de mindig, minden ponton támadva őket. Ugyanis ezt az igen lényeges pontot támadták: az érzelmi azonosulást a szülőkkel, mely talán a legfontosabb kötelék földi életünkben, földi kapcsolatainkban. Amit otthon tanultunk, arra az iskola, teljes "tudományos" arzenálját bevetve harsogta: Ne hidd el! Nem igaz! És ezzel sok helyen a tekintély kérdése el is dőlt. Ennek egyik káros következménye volt a családok egységének megszűnése, az elidegenedés, a tiszteletlenség, a közönyösség egymás sorsa iránt. S mindez kinek volt jó? Kizárólag azoknak, akik a romboláson, ezen a sátáni művön "dolgoztak".
Egyébként azok, akik ezt a fordított imát tanították az emberiségnek, a saját csapdájukba estek: miután megtanították az embereket mindenben kételkedni, azok elkezdtek bennük is kételkedni, azaz a nihil tanítóiban sem hisz senki. Hatásuk átmeneti, mert hiszen az ego teljes körű leválását hirdetik mindenről és mindenkiről, általában a világról, és így önmagukról is. Vagyis ők maguk adják a fegyvert tanítványaik kezébe, és ezzel előbb-utóbb ellene is fognak fordulni. Az önállósított ego pedig, miután kivonta magát mindenféle kötelék alól, elkezdi önálló életét, azaz keresztülgázol mindenen és mindenkin,  hiszen önmagát tekinti legfelsőbb lénynek a világon. S hogy ez mennyire fogadható el az ateisták részéről, arra súlyos ellenérv mindaz, amit az egoizmus, az egocentrizmus nevében a Márai által emberi fajzatnak nevezett emberiség véghezvitt, hiszen ahhoz elég körülnéznünk mai világunkban és elborzadni a permanens háborúk korától és annak "szellemi atyjaitól", a KGB és a CIA boszorkánykonyháitól, ahol a modern háborúk terveit mindmáig kifőzik. Mindennek gyökere és táptalaja az a hitetlenség, mely senkit és semmit nem tisztel, ellenben önmagának bármit megenged, abban a hamis illúzióban ringatva magát, hogy földi élete egyetlen fordulós lehetőséget nyújt számára, és ezt neki maximálisan ki kell használnia földi örömökre, élvezetekre és mindarra, amit az anyag számára nyújthat. S hogy ez mennyire működik, arra legyen elegendő megemlíteni, hogy az effajta embert nem tisztelik, sőt ellenkezőleg megvetik normális társai, még annak ellenére is, hogy a hagyományos hadsereg mellett a modern kor hadseregét, a tömegkommunikációs eszközöket, a mindenhatónak hitt médiát is nap mint nap bevetik.
Érdemes volna felmérést végezni a médiacézárok és rabszolgáik, az újságírók köreiben, itthon és külföldön is. Ismerve azt a hatalmas, lehengerlő gépezetet, mely manapság mindenkin végiggázol, igen nagy valószínűséggel soraikban alig lehetne hívő embert találni (kivéve a vallásos sajtóorgánumokat). Amennyiben mégis akadnának ilyen elszánt lelkek, egészen bizonyosan komoly meghasonlottságban kell élniük, lévén, hogy ismerik a műhelytitkokat, azaz a hírek manipulációinak mikéntjét, továbbá azt, hogy milyen érzés a nevüket adni olyasmihez, melyről tudják, hogy szemenszedett hazugság, de a főnökük vagy a cég érdeke úgy kívánja, hogy mégis igaz hírként leközöljék.
A "Hinni vagy nem hinni?" kérdés végső soron mindig egy ponton hívja találkozóra az ellenkező nézetet vallókat. Ez pedig így hangzik: Igaz vagy nem igaz? Ezen a ponton pedig senkinek sincsenek megdönthetetlen, végleges érvei. Tudjuk, hogy "a tudomány mai álláspontja szerint" megnevezésű érv a legingatagabb dolog a világon, lévén, hogy minden kor embere mást és mást tart megdönthetetlen igazságnak, azaz végleges igazságnak. Ahogyan a Nap vagy a Föld helyzete is folyton változik az égen, sőt még a Föld tengelye is elmozdulhat eredeti állásához képest, ugyanúgy egy természeti katasztrófa megváltoztathat egy tájat, elsüllyeszthet egy kontinenst vagy egyik napról a másikra kihalásra ítélhet egy egész fajt. Létezésünk egymáshoz viszonyított stabilitása is illúzió csupán, az Univerzum történetében egy másodperc-töredéknyi villanás, tehát mindezt kinagyítani, örök érvényűvé tenni, középpontba állítani gyermekes igyekezet, naiv bohóság. A vallásos ember számára a hit mindig azt is jelenti, hogy az igazság lényegét tekintve valahol Istennel azonos, vagyis az igazság kifejezésével lényünk isteni vonását fejezzük ki és teljesítjük ki. Épp ezért igen fontos a mai világban élő írástudóknak, különösen pedig a tömegkommunikációban résztvevőknek, hogy az igazat, mindig csak a színtiszta igazat írják, soha ne az ellenkezőjét. Vagyis a felelős ember számára nem kérdés, hogy higgyen-e.






Nagy István
Gondolatok a bűnről

	A logika szabályai azt diktálják, hogy ha a bűnről beszélünk, előbb adjuk meg a definícióját. Lehet próbálkozni pl. így: a bűn egy adott társadalomban a történelmileg kialakult erkölcsi normák és szokások megsértése, melyet a társadalom elítél. Aztán mondhatjuk így is: a bűn egy olyan erkölcstelen cselekedet vagy állapot, mely Istentől, a szeretettől való elidegenülést vált ki. További definíció változat: Bűn a sátán győzelme.
A meghatározásokat vég nélkül lehetne gyártani, és azt hiszem, egyik sem lenne teljes. Egy hiteles és teljes definícióhoz ugyanis nincsenek megfelelő szavak. Mint ahogy nem lehet definiálni a boldogságot, az életörömöt, és sok más olyan kategóriát, melyet csak megélni lehet pozitív vagy negatív élménnyel. A bűnről fogalma alig, de gondolatai és intuíciói gazdagon lehetnek az embernek.
Bár a katekizmus tételes felsorolást ad a leggyakoribb bűnökről, de azzal tisztában vagyunk, hogy a bűnök tételes felsorolása lehetetlen. Hisz a magatartások oly sokfélék, akár az élethelyzetek, továbbá igen jellemző a nagyfokú látenciában levő folyamtok, melyek fenntartják a bűn állapotát.
Önkényesen kiragadott példaként pillantsunk a becsvágyra, a karrierizmusra. Gondoljunk Julius Caesar, Napóleon, Hitler becsvágyára, mely milliók nyomorult halálához és szenvedéséhez vezetett. De ez nem a múlt egy lezárt, letűnt korszaka, mert ma is élnek követőik, akik nagyságra vágynak, de a nagyság helyett múló, piti sikereket tudnak elérni akár politikai, akár gazdasági téren, akár a mindennapok színpadán. Hányan követik a bűn útját tudatosan, mondván, egy igazságtalan világban élünk, az érvényesülésért, a talpon maradásért a harcot meg kell vívni, és győzni kell. Ezt kívánja a saját és a családom érdeke!!
Ezernyi példát lehetne felsorolni a múltból is, és napjaink pozícióharcaiból is, ahol bevallottan arra megy ki a játék, hogy az ellenfélnek kinevezett személyt vagy embercsoportot egzisztenciálisan, nem ritkán fizikailag is meg kell semmisíteni.
A cél szentesíti az eszközt. Nem tudom, ki találta ki e szállóigét, de maradandó létromboló elvet hagyott a ma emberének.
Sokan azzal nyugtatják a lelkiismeretüket, hogy igazságtalan világban élünk, eleve esélytelenség az igazságtalan és szennyes eszközökkel szemben az izolált "jósággal" fellépni. A bűnnel kapcsolatosan egyenesen őrületes dolognak tűnik, hogy azt a gigantikus bűnhalmazt, ami ma a világot mélyen a lehetőségei alatt tartja, mind az igazság, a jóság, a korszerűség és az emberiség fejlődése nevében követik el. 
A  mai világra az a jellemző, hogy a bűnös szinte tettenérhetetlen. Az egyén különféle közösségek fedezetét használja fel, és már nem is néven nevezhető emberként, hanem szekták, pártok, kormányok, parlamentek hozzák meg időnként az őrült döntéseket. Elveket gyártanak, az elvek pedig önállósulnak, mint a sci-fiben a robotok, haladnak és rombolnak a világban. A kisemberek pedig az elvek között ugrálnak, és nem értenek semmit.
A bűn mint fogalom, azt hiszem, túl szűk. A bűnről a legtöbb embernek egy morális, erkölcsi, jogi tisztátalanság ugrik a tudatába, pedig itt sokkal többről van szó.
Nem szokták bűnösnek nevezni a karrieristát, a pénzimádókat, az igazságtalan adók kitalálóit és behajtóit, az ideológiai gonosztevőket, és még lehetne oldalakon keresztül folytatni. Én úgy hívom őket, hogy a létrontók.
A létrontók hozzák létre a bűn melegágyát, a rendezetlenséget, a megosztottságot, a zavarodottságot. Menj ki egy erdőbe egyedül egy napra, s meglátod, milyen rendezett, nyugodt ritmusa van annak a természetnek, melyet még nem értek el a létrontók. A fák milyen méltósággal, sietség nélkül érik el a nagyságukat. Ott minden természetes, ezért szép és emberi szívet megdobogtató.
S ha az erdőből bemégy a városba, ott minden más, mert ott minden csak pénzért kapható. És minden csak szintetikus. Nem igazi a fény sem, hanem villogó, színes reklámfény, amin nem tudsz továbblátni. A műfények csábítanak. Műfény a TV is, ez is csábít. Arra csábít, hogy vedd meg ezt, és vedd meg azt. Persze, ez nem elég csábítás, ezért szeretne meghökkenteni, mindenképp megállítani, ezért mutat vérlucsogást, szadizmust, pornográfiát. 
A létrontók elbántak a művészetekkel is. Aztán otthagyod a TV-t, kimégy az utcákra, ha van pénzed, vehetsz szerelmet is, persze műszerelmet. S ha azt akarod, hogy egy kicsit megdobogjon a szíved, hát vegyél be egy kis LSD-t, egy-két tablettát, és mehetsz a diszkóba. Itt is minden szintetikus, a gitár, a hang, és néha úgy tűnik, a benn lévő emberek is. Itt már nem hallható sem a természet, sem Isten belső hangja, eltűnt a harmónia, egyszóval a létrontók jó munkát végeztek.
S mi van, ha nincs pénzed? Hát akkor szerezz!!!
Mit lehet kezdeni a létrontókkal, ha egyáltalán felderíthetők?
A társadalmak azt mondják, meg kell őket büntetni. Sok ezer éve hozzák a büntető jogszabályokat, sok ezer éve büntetnek is kőkeményen. De úgy tűnik, a bűn mindig újratermelődik. No meg jószerivel a létrontók büntetik a létrontókat, mindig napi érdekeiknek megfelelően. Rosszabb esetben pedig a létrontók büntetik az ártatlanokat.
Tartsunk bűnbocsánatot, hirdeti az egyház. Kétezer éve folyik az intézményesített bűnbánat és bűnbocsánat, de a helyzet ezen a téren sem jobb. Itt kell megjegyeznem, hogy elég sok kritika éri a keresztény egyházat - belülről és kívülről egyaránt -, hogy a bűnbocsánatot túl lazán kezeli, igen könnyen lehet a kiengesztelődéshez hozzájutni.
Az egyértelműség kedvéért le kell szögezni, az individuum és kollektívum soha szét nem választható. Hiába volt (és sajnos van) fasizmus, rasszizmus, kommunizmus, hiába alakulnak ma is létrontó állami berendezkedések, nem ezek a bűnösök, hanem az ember, az emberi kéz, mely a bűnt vagy az azt kiváltó művét létrehozta.
Ne kenjük a világra a bajt és a felelősséget, mert nem a világ zavarodott, hanem a zavarodottságot kiváltó felelőtlen, hibás, esetenként a gonosz emberi tett. Az csak egy tünet, hogy a létrontó emberek a kollektívumokban szívesen megbújnak, hiszen ha sikerük van, azt learatják, de ha kitör a botrány, személytelenül el tudnak tűnni, senkivé válnak, vagy színt váltanak.
A rendetlenség és a bűn kézen fogva járó rokonok. Ahol a világ rendezetlen, a családi miliő kusza és tisztátalan, ott nagyon nehéz tisztán élni, szenny közepén nehéz rendet rakni.
Meddig lesz a földön bűn? Úgy gondolom, ezt senki nem tudja. Az, hogy sokan vágynak a világnak erre az állapotára, az vitán felül van. De lehet-e tenni ezért valamit? A válaszom igen.
Bár bűntelen ember aligha létezik. Ismerjük a bibliai tanítást, az egyetlen bűntelen ember Jézus, illetőleg az anyja.
Amit ma tehetünk, az az, hogy a bűn tekintetében is a mértéket felfedezzük és betartjuk. Az embert senki és semmi nem tudja rákényszeríteni a bűnei elhagyására. Az elmúlt évezredek ezt igazolják.
Az ember saját akarattal rendelkező teremtmény, saját döntésére van bízva, milyen életrendet választ. Igaz ugyan, hogy döntésében befolyásoló tényezők vannak, így például a környezetében működő sátáni eszmék és csábítások, ismeretszintje, ösztönvilága, stb.
Az egyénnek azt kell felismernie, hogy a legnagyobb ellenfele sajátmaga. Ha képes sajátmagát legyőzni, képes saját gyarlóságát felismerni (ez egyben nagyságának kiteljesedése), képes a felismerésének megfelelő magatartás tanúsítására (pl. lényeggé egyszerűsödni, találkozni a szentlélekkel, stb.), ha képes önmagában rendet teremteni, és a villogó mesterséges fényeken keresztüllátni, akkor észreveszi Isten harmonizált, néha szigorú, de szép világát. Innen már a további út automatikus, erőfeszítést szinte nem igényel, a bűnről való lemondás magától értetődően imponál.
És még egy fontos momentum. Már szó esett róla, hogy a bűn elleni harcban kevés a büntetés, és nem elégséges a bűnbocsánat sem. A bűnt jóvá kell tenni, ki kell javítani. A hiba nem maradhat fenn, mert újabb "üzemzavart", esetünkben újabb bűnt idéz elő. Ezért én a gyóntatószékben bizony megkérdezném a gyónót: Hogyan tetted jóvá a hibád? Sehogy? Menj, tedd jóvá, aztán gyere vissza!
Bűn. Már könyvtárnyi irodalma van, és még százszámra lehetne köteteket írni e témáról. Itt most csak néhány esti gondolat került papírra. Tudom, néhány megállapítás egyesekben kritikát fog kiváltani. Ha ez így történik, akkor nagyon örülnék, hisz a kritikai észrevételeken többen is okulhatnánk.
És ez nem bűn!






KÉPZoMoVÉSZET
Losonci Miklós
Emlékek kincsesháza
II.
Barcsay bűvkörében

	Új távlatokra döbbentett Barcsay Jenő kiállítása 1957-ben, a Nemzeti Szalonban. E sűrített egyszerűség rendezte ízlésem, egyszerre irányított Uccellóhoz és Picassóhoz - a reneszánsz és a kubizmus eszményeihez -, melynek összekötő hídja tárulkozott föl előttem Barcsay műveinek közreműködésével. Alig telt egy esztendő, Szentendrén, a Ferenczy Károly Múzeum egyik tárlatán pillantottam meg először magát a Mestert. Nézte a  képeket, én is, inkább már őt figyeltem, nem a festményeket. Lopva, észre ne vegye áhítatom. Arra emlékszem, alaposan szemügyre vette az alkotásokat, biztatott is egy fiatal festőt, Kocsis Lászlót: "Maga akar valamit, csak tovább" - hallom most is intencióit. Ami megragadott, akkor és mindig: Töretlen és hiánytalan ápoltsága, mely mindvégig fiatalságának őrzött jele maradt. Akkor ott Szentendrén megjegyeztem egyik megállapítását, melyet Kántor Andornak mondott: "Annyi kép várakozik bennem, élnem kellene százötven évig."
Később, a 60-as, 70-es években sokat találkoztunk képek, szobrok között. Szenvedélyes tárlatlátogató volt Barcsay, semmiről nem akart lemaradni, haladt a korral, szüntelen fejlődésének egyik forrásával. Ekkortájt én is szorgalmasan léptem a művek elé, láttuk egymást, ki tudja, hol, ki tudja, mikor: Megismerkedtünk. Invitált műtermébe, ahová megindultan léptem be. Akkor kapta Kossuth-díját, melyből Mednyánszky-képeket vásárolt, a fogadó szoba a századforduló mesterműveivel örvendeztetett. Konyakkal, kávéval kínált műtermében, és elragadtatva beszélt Lyka Károlyról. Együtt távoztunk második emeleti lakásáról, a fordulónál sétabotjával lefelé mutatott: Nagy ember lakik ott: Kodály. Ők ketten, Kodály muzsikával, Barcsay festményekkel szentelte meg a Köröndöt, az Andrássy út e csöndesebb környékét.
Leveleket is váltottunk, telefonon is beszéltünk több alkalommal. Egyszer említettem, Hincz Gyula milyen nagy véleménnyel méltatta művészetét, csak az bántotta őt, hogy sohasem tudta megelőzni. Érkezett nyolc órakor, hogy első legyen, hétkor, de Barcsay már az Epreskertben dolgozott. Mindig ő volt az első, a nagyság szorgalma ez, dicsérte Hincz Barcsay fáradhatatlanságát, az a Hincz, aki szintén a munka megszállottja volt. Amikor ezt az epizódot soroltam a Mesternek, Barcsay huncutul elmosolyodott: Hogy is előzhetett volna meg Hincz, én akkor ott laktam az Epreskertben, s csak annyit tett hozzá megjegyzésül mély tisztelettel: Ő más, mint én, de nagy művész! Kölcsönösen becsülték egymást, függetlenül attól, hogy Hincz maga volt a lázas képzelet, Barcsay a rend. Két pólus, két forrása immár a harmadik évezred magyar művészetének.
Szentendrén is hívott Zenta utcai otthonába, s én áradó örömmel mentem, ügyelve, hogy ne zavarjam, ügyelve, hogy ne sokáig tartóztassam. Tudtam, mikor kell távozni, s ő is örült láthatóan, hogy nem kell feszengenie a hosszadalmasság miatt. Többször írtam róla cikkeket, tanulmányt - örült mindegyiknek. Meg is ajándékozott a "Gyász" lapjával, mely becses emlékem róla és művészetéről azóta is.
Egy alkalommal - tizenegy óra körül érkeztem hozzá - ebédre invitált Szentendrén az egyik étterembe. Számomra becsülettel rendelt, ő módjával csipegetett. Beszélt Erdélyről, rokonairól, félkegyelmű családtagjáról. Érződött szavaiból, ő is fél a lelki összeroppanástól, pedig kormányozta indulatait. Mégis egyszer váratlanul, különös dolog történt. Sétáltunk Szentendrén otthona felé, amikor a dombhajlaton üzlet elé értünk. Ott az egyik kukát hirtelen fölrúgta. Dühösen toppant elő a tulaj, és Barcsay nem visszakozott, simléderes sapkájára tett kemény megjegyzést. Jótékonyan léptem közbe - atrocitás nem történt -, mindazonáltal számomra nyilvánvalóvá vált idegzetének rejtett problémája, mely éppen nagyfokú fegyelme következményeként a belső nyugalom keretei  között maradt.
Meghívtuk Ráckevére, az Ady Endre gimnáziumba is, ahol rendkívüli művészettörténeti óra keretében találkozott az intézet diákjaival, a környék festőivel. Pompás beszélgetés kerekedett, a középiskolának adományozta "Művészeti anatómia" könyvét - láthatóan jól esett neki a műsor, mellyel a diákok kedveskedtek a Mesternek.
Leveleimre azonnal válaszolt, szép betűkkel, tömören, élte és gyakorolta az udvariasság nemes törvényét. Élete, Művészete egybevágó - maga a Rend, a Harmónia -, emberként, festőként ezt sugározza, az elérhető optimális tökéletességet, időben az időtlenséget. Száz évvel ezelőtt, 1900-ban született, művészete velünk marad, növeli örömünk, szellemi gyarapodásunk.













Dombos táj, 1934


















Barcsay Jenő: Lányfej, 1928
KÖNYVSZEMLE
Török Ferenc
A "Szent művészet I-II." margójára
Tanulmányok az ars sacra köréből és költészetünk szakrális vonulatából

	Nagy örömmel vállalkoztam a Cs. Varga István által szerkesztett és részint írt Szent művészet I. Tanulmányok az ars sacra köréből című és a teljes terjedelemben az Egerben élő irodalomtörténész által írt Szent művészet II. Tanulmányok költészetünk szakrális vonulatából könyvek méltatására. Teszem ezt a lelki rokonság jogán és jussán is, s külön öröm számomra, hogy a második kötet élére Ady Köszönöm, köszönöm, köszönöm című költeménye került - a léleknek egy parányi, de az egész életet kitöltő darabja.
Nagyon aktuális hézagpótló műről van szó. Azzá teszi a művészetté érlelt, kristályosult vallásos élmény élesztgetése, ismert szerzők ismert műveinek új szempontú átvilágítása, és a méltatlanul mellőzöttek feltámasztása papírsírjukból.
Nincs szándékomban részletekbe bocsátkozni - ezzel óhatatlanul a fogadatlan prókátor szerepét venném magamra; nálam sokkal hitelesebben tudja ezt megvallani a mű és szerző. Mindezen meggondolásból inkább csak annak az igazolására vállalkozom, hogy valóban nagyon időszerű volt költészetünk szakrális vonulatának a birtokba vétele. Hitem szerint akkor érthető ez igazán, ha a témát történelmi összefüggésekbe ágyazottan veszzük szemügyre.
A vallásosság igénye mindig is ott élt az emberi gondolkodásban. Tendenciózusan jól kitapintható tartalmi vonatkozásai hamar körvonalazódtak, formai összetevői és az istenes hangoltság intenzitásának erősségi fokai változtak inkább. A vallásosság három fő tendenciája már a skolasztika idején körvonalazódott: Aquinói Szent Tamás, aki észérvekkel igyekezett alátámasztani Isten létét, a neotomizmusnak; Abélard, aki még inkább az értelemre helyezte a hangsúlyt, a vallásosság modern formáinak; Szent Bernát pedig, aki érzelmileg igyekezett azonosulni Istennel, mindenfajta miszticizmusnak a megalapozójává vált.
Az ember önhitten azzal áltatta magát, hogy nagykorúsodása Isten kezének az elengedését feltételezi. Ebből az eszmei talajból hajtott ki és terebélyesedett egyre aggasztóbb méretűvé a pozitivizmus és a materializmus. A tudomány és a vallás, a tudás és a hit útjai egyre jobban elváltak egymástól. Csakhogy ennek során és eredményeként furcsa kettősség állt elő: megtapasztalható világunkat az értelem útján feltérképezték a természettudományok - ez a világ azonban nagyon ridegnek, sivárnak tűnt, az otthontalanság érzetét sugározta.
Eddig a természettudósok - maga Newton is - úgy érezték: Isten dicsőségét szolgálják munkásságukkal, hiszen felfedezéseik harmonikus, tehát egy jóindulatú és mindenható Teremtő létét feltételező, a bibliai genezist hitelesítő világképet körvonalaztak. A 19. század végére a tudományok felfedezései a tudományt a vallás ellen hangolták, sőt új frontot nyitott a gyors ütemű urbanizáció és a szocialista tanok ezzel együtt járó terjedése is. Élő kapcsolatot ember és Isten között a művészetek jelentettek - elegendő e tekintetben Adyra, Babitsra és József Attilára hivatkoznom.
Filozófusok sokasága törte a fejét a megoldáson: "A tudást meg kellett szüntetnem, hogy helyet adjak a hitnek" - fogalmazta meg Kant korának fő paradoxonát; az igazi kopernikuszi fordulatot azonban Kirkegaard, majd Heidegger jelentette: visszakanyarodtak a Szókratész előtti görög filozófiához, gondolkodásukban különvált a létezés, a mindennapokba vetettség és a lét, az  egyetemes érvényű teljesség.
Az ember (a didergő lélekkel élő, az istenhit lecsitult harmóniájára áhítozó ember) került a gondolkodás középpontjába - az ember, aki önnön lényegét kereste. Arról a mindannyiunkban meglévő késztetésről van szó, amely arra sarkall bennünket, hogy valamilyen ideális elképzelést, eszményt alakítsunk ki az emberségről.
Mihelyst azonban a valóságos, konkrét ember definiálja az embereszményt, óhatatlanul szembesítődik egymással a valóság és az eszmény. Az eszménynek az a sajátja, hogy - mivel sohasem érhető el, csak közelíthető - színterévé a nagy eszmények vonzástere válik - ez viszont azt a meggyőződést táplálja az emberben, hogy lényének centruma rajta kívül van.
Feszítő probléma, hogy az embernek önnön lényegét a létezésben kell keresnie, de csak a létben találhatja meg. Ehhez az embernek ki kell emelkednie a hétköznapiságból és az evilágiságból - csak így körvonalazódhat előtte: miként lehet a létezés hétköznapiságát a Lét ünnepélyes emelkedettségével átitatni; miként lehet az evilágiságot emberre szabottabbra formálni, átalakítani.
Mivel az ehhez szükséges hit csak a jövő kifutópályájáról képes magasba emelkedni, egyre nagyobb távlatra van szüksége, következésképp kozmikussá tágul a világ az ember körül, mígnem a bizonyosságot kereső emberi Lét az evilágiságon túl, a transzcendenciában horgonyozik le, s talál megnyugvást, belső békét. Óhatatlanul is Tolsztoj Háború és béke című regénye idéződik fel bennem. Andrej Bolkonszkij sebesülten fekszik az austerlitzi csatatéren. Fizikai értelemben tétlenségre van kárhoztatva, ez a nyugalom azonban segít koncentrálni lelki, szellemi energiáit. Feltárul előtte a kozmosz igézete, Isten közelségébe röpül a gondolat, megszületik benne az istenélmény, az isteneszme.
Az ember a maga individuális Létét csak úgy képes az emberi lényeg irányában mozgósítani, ha nem ütközik bele szüntelenül az elmúlás, a halál gondolatába. Ebből következően éppen az örökkévalóság Isten egyik attribútuma: ez sugárzik át az emberbe, és ennek tudata ad értelmet minden erőfeszítésének - távlatot, jövőt, perspektívát nyit a számára. Emberré tevő hitet, vágyat, szándékot és küldetést.
Látható, hogy az isteni és az emberi lényeg kölcsönösen áthatja, feltételezi egymást. A materialista ateizmusnak ezért nem sikerülhetett az emberi lényeg közelségébe férkőznie, ezért nem sikerülhetett (erre érzett rá Sartre és József Attila is) az egyéni lét problémáira válaszolnia. E tekintetben nagyon megsínylette az emberiség az 1945 utáni kort: Istent megpróbálták száműzni, mást meg nem tudtak adni helyette.
Ezért is hézagpótló és aktuális ez a mű - kívánom, forgassák haszonnal; kívánom, hogy kerüljenek közelebb önmagukhoz. Ady-féle "Isten-kereső lárma" hangjai hallatszanak a lélek mélyén, hadd artikulálódjék az istenség szavakká és érzelmekké, igaz emberi tartalmakká.



Lukácsi Márk OSB
Nádasi Alfonz: Mi mindenre emlékezett Kodály?

Nádasi Alfonz (1909-1997), a legendás hírű bencés tanár, a kiváló zenepedagógus - már túl a nyolcvanon - fontosnak tartotta, hogy papírra vesse Kodállyal kapcsolatos visszaemlékezéseit. Nádasi 1940-től volt Kodálynak... hogy ki is? Barátja? Munkatársa? Tanára? Tanítványa? Lelkiatyja? Titkára? Nehéz megfogalmazni! Összefoglalóan talán így mondhatnánk: szellemi és lelki társa. A vékonyka könyv két nagy formátumú ember visszavonult óráinak emléke.
Kodály és Nádasi heti rendszerességgel olvasott együtt klasszikus nyelveken. Az antik pogány görög és latin irodalom legnagyobb alkotásai mellett szentírási és liturgikus szövegek, valamint az egyházatyák tanulmányozása képezte e csendes foglalkozások alapját. A könyv által betekintést nyerhetünk Kodálynak abba a belső műhelyébe, ahova a bencés szerzetesen kívül senki sem nyert bebocsáttatást. Nádasi, a pap, ismerte Kodály lelkének szentségi mélységeit, azt a réteget, amely örökre titok marad mindenki más számára. De ismerte Kodály belső világának és gondolkodásának azokat az összetevőit is, amelyeknek lenyomata ez a könyv. Nádasi, amíg élt, nem akart a bennfentesek tolakodásával előhozakodni ezzel a kinccsel. Ezért hagyta örökül feljegyzéseit barátaira, tanítványaira, rendtársaira, hogy halála után ők adják ki. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ez az érték nem veszhet el, kötelessége írásba foglalni mindazt, amit csak ő tudhatott Kodály Zoltánról. Munkája most is az újdonság erejével hat, hiszen Kodály hitéről, vallásosságáról ma sem ejtenek sok szót, pedig a vallás és hitvallás gondolata egész életét végigkísérte. A kommunizmus bukása után továbbra is hallgatnak arról, hogy milyen imádságos lélek volt és mennyire ismerte és szerette a liturgiát. Ennek a csendnek - úgy tűnik - nem valami szemérmes hallgatás az oka, hanem az, hogy sokan még mindig tudatosan igyekeznek elrejteni Kodály kimeríthetetlenül gazdag egyéniségének ezt az arculatát.
És azt is kevesen tudják, hogy Kodály az átlagot messze meghaladó jártassággal rendelkezett a görög és latin nyelv, valamint a klasszikus irodalmi értékek ismeretében. Ezen összetevők annyira mélyen beépültek gondolkodásába és egész lényébe, hogy enélkül nem lehet teljes a Kodályról és művészetéről alkotott képünk.
Nádasi Alfonz könyve a gondolkodó-elmélkedő Kodályt állítja elénk. Bemutatja a nagy zeneszerző páratlan emlékezőtehetségét, villámgyors gondolkodását, meghökkentő gondolattársításait, az egyes szövegrészletekhez fűzött frappáns, aforizmaszerű megállapításait.
Kodály legendás szűkszavúságát kissé feloldják ezek a "házi stílusban" megfogalmazott, spontán, mégis gyémántkeménységű és megingathatatlan értékrendű reflexiók. Néha úgy érezzük: sajnos még így is kevéssé látunk bele a rendkívüli elme működésébe. A beavatott Nádasi Alfonz félszavakból is megértette a Mester, tudta, hogy mi lakik egy-egy elnyelt szó, egy-egy félig kimondott mondat mögött. Mi csak sejthetjük... Így is revelációszerűek Kodály hangos elmélkedései, gondolatmenetei, amelyek évezredeket, kultúrákat fognak át. Roppant érdekes végigkövetni, hogyan kapcsol össze egymástól távol eső filozófiai rendszereket, hogyan vonatkoztatja a pogány gondolkodók munkáit a kereszténységre, hogyan aktualizálja a legkülönbözőbb történelmi és gondolati jelenségeket.
Meglepő, hogy milyen mély hatást gyakoroltak rá tanulóévei, akár a nagyszombati, akár az Eötvös-kollégiumi idő. Azért változott idős korában is olyan szívesen diákká, mert a tanulás élménye, a tökéletesedés izgalma egy életre meghatározóvá vált számára - hála kiváló pedagógusainak, akikről mindig a legnagyobb tisztelettel nyilatkozott. Teljességre való törekvése folyamatosan arra ösztönözte, hogy a régen tanultakat átismételje, újragondolja, kiegészítse. Páratlan és sokoldalú műveltsége, globális világszemléletet, szintézisigényt tükröz. A könyv lapjairól olyan Kodályt ismerünk meg, akinek életében nem volt üresjárat, mert tudta, hogy az idő kevés. Ezért még a becses irodalmi emlékek közül is csak a legkiválóbbakkal foglalkozott, hogy ne kelljen idejét középszerű vagy könnyed műfajú alkotásokra elfecsérelnie. Megvetette azokat, akik bármely korban a felszínes tömegigények kielégítésére pazarolták tehetségüket. ("feledjük el, hogy akkor is voltak lumpenproletárok" - mondja a görög mimosz kapcsán.)
Megrázó a magyarság iránti szeretete, főleg a parasztság iránti tisztelete, amely végig áthatja gondolkodását, különösen a nehéz történelmi időkben. A világháború, a kommunista diktatúra és az 1956-os forradalom idején egy pillanatra sem szakadt el népének szenvedésétől, de együttérzése nem hangos szavakból állt. Az ő compassiója a helytállásban, az alkotásban, a rendíthetetlen értékszilárdságban mutatkozott meg. Nem véletlen, hogy Sziszüphosz alakjában önmagát látta, aki a hatalmi mániákusok ellenére is tovább cipeli a követ.
Ahogy első felesége aggódón megfogalmazta: gyakran "kemény volt az igazság kimondásában". Ellenfelei gőgösnek tartották emiatt, pedig "csak" szilárd jellemű volt, aki viszolygott a megalkuvástól és az igazságtalanságtól. Bűnül rótták fel neki, hogy egészségesen mer gondolkodni egy beteg világban, hogy igazat mer mondani az intézményesült hazugság idején. Nemcsak a politikai vezetésről, hanem az Akadémiáról vagy a megalkuvó egyháziakról is szókimondóan nyilatkozik.
Nádasi Alfonz - roppant szellemesen - három szóban foglalja össze Kodály lelkiségét: komponista volt, aki nemcsak művészeti alkotásokat hozott létre, hanem egész életét megkomponálandó nyersanyagnak tekintette, amelyet az isteni rend szerint kell erényessé formálnia. Katekhéta volt (azaz tanító, gyönyörködtető, hírül adó), aki tanításával és példájával tanúságot tesz Krisztus mellett. És végül próféta volt, aki Istentől kapott hatalommal rendelkezik, aki istenélményéből fakadóan Krisztus végső győzelmét hirdeti a világban.
A könyvben ízelítőt kapunk abból, hogy milyen volt az a szellemi közeg, amely a nagy művek születéséhez szükséges volt. A könyvben két ember áll előttünk, két nagybetűs EMBER, aki tudja, hogy az európai kultúra két alappillére: a klasszikus görög-latin hagyomány és a Biblia. Mindketten átéltek és megtapasztaltak sokféle korszakot, ideológiát, rendszert, de mindvégig tudták, hogy ezen alapok életformáló ereje nélkül 
Európa nem Európa, az ember nem ember. Nem véletlen, hogy Kodály az ókori klasszikus gondolkodás és a krisztusi gondolkodás megtartására buzdította a bencés diákokat első győri találkozásuk alkalmával.
A legenda szerint amiért Oidipusz megfejtette a Szfinx találós kérdését (t.i. hogy melyik az az élőlény, amelyik reggel négy lábon, délben két lábon, este pedig három lábon jár), a szörny dühében öngyilkos lett. Elég volt a puszta szó kimondása: EMBER, s a fenevad elpusztult. Talán azért olyan sok világunkban a szörnyeteg, mert túlságosan kevés az ember. A Mi mindenre emlékezett Kodály? című könyv két kiváló egyéniség példájával segít bennünket ahhoz, hogy egy embertelen és széthulló világban tudjuk örök mértékhez igazítani magunkat.
Nádasi Alfonz OSB könyvét Szokolay Sándor előszavával, Cs. Varga István zárszavával Cs. Varga István, Lukácsi Márk OSB és Németh Lőrinc OSB gondozásában jelentette meg a Felsőmagyarország Kiadó.
Koncz Lajos
"Papi életutak":
A XX. század tanúi

Különleges könyv - egyedülálló vállalkozásként és műfaji jelleggel került e napokban, elsősorban Miskolcon és környékén az érdeklődő hívek kezébe. Közel 400 oldalas, nagy formátumú kiadvány, amelynek címe: "Az ígéret gyermekei", s ez a szentpáli 
teológiában az isteni kiválasztottságot jelenti (ld. Róm 9,8). Az alcím adja tudtunkra a konkrétabb mondanivalót: "Papi életutak az ezredvégről". A szerző Gróf Lajos, miskolci világi újságíró, aki nem ismeretlen a katolikus olvasók előtt, mert éveken át az itt megjelenő Keresztény Élet c. hetilap főszerkesztője volt, és az Új Emberben is publikált.
A vállalkozás a maga nemében valóban egyedülálló, és az a gondviselés-sugallta gondolat inspirálta, hogy az egri főegyházmegye 25 papja - falusi plébánosoktól püspökig - interjú-keretben valljon életútjáról, de belső, lelki életének bizalmas mozzanatairól is. Hasonlót nemigen ismerünk sem a magyar, sem az európai egyházi irodalomban, bár alapvetően az efféle dokumentum-műfaj századunk találmánya. A 25 pap - kétharmaduk még aktív lelkipásztorként - a 90 és 70 közöttiekből lett felkérve az interjú-adásra, és így valóban ez a negyedszáz papi életút - vallomásaival, az elmondottak összességében átfogó és hiteles, hű, majdhogynem teljes képet ad a mögöttünk lévő század mozgalmas egyházi életéről, annak minden drámai megpróbáltatásával, szenvedésével és papi helytállásával együtt. Így a könyv kordokumentum, mely átfogó tanulságul Istennek hálát adó bizonyság is arról, hogy a magyar papság a legsúlyosabb történelmi próbát a 20. században becsülettel kiállta.
Az évszázad már elmúlt. Az idő haladása, az élet feladatainak könyörtelen sodrása mind többet elmos és a feledés homályába borít a múltból. Így ami e könyvben rögzítődött, az egy hallatlanul értékes "leletmentés" is - a bevezető Ajánlás megérzése szerint, mielőtt "az emlékeket elsöpörné az áradat". Az ezredforduló ugyanis a jelek és sejtések szerint jelentős mértékben új világot fog hozni. S ez még az egyházi élet, a papi szolgálat és stílus, típus kategóriáira is érvényesnek mutatkozik. Az élet természetes rendjén túl a Vatikáni Zsinat prófétai felismerései és határozatai is (pl. a "triumfalizmus, klerikalizmus, juridizmus" maradványainak és kísértéseinek felszámolására) ebbe az irányba mutatnak és hatnak. Mondjuk ezt anélkül, hogy ezt az egész, régi, "múlt-századi"  vagy "középkori" (nálunk feudálisnak is mondható) "tridenti hagyományt", egyház- és papi imázst kritizálni vagy elmarasztalni akarnánk. Mégis tudomásul véve a változások szorító trendjét és elkerülhetetlenségét, bár remélve az öncélú modernkedés fegyelmezett elkerülését. De mindezért igazán örvendünk annak, hogy valószínűleg az utolsó órákban (mert az élő tanúk mind kevesebbek!) sikerült még megörökíteni, "lefotózni" (?) azt az eddigi, "régi" (?) papságot, "papi típust", "klérus"-nemzedéket, amely elhozta, elvezette magyar népünket, nemzetünket, a magyar-földi Isten-országot az ezredvégig. Mindez áldozatos, félszázadon át különösen hősies, önfeláldozásra is képes helytállással történt. És most folyamatosan és jószívvel átadja-átadta az új évszázad, új évezredkezdés új papságának. Akiknek azonban a lényegben ugyanolyannak kell lennie, mint ezeknek az idős, múltat hordozó pap-testvéreknek: Krisztus Urunkhoz, az isteni kinyilatkoztatáshoz és egyházunkhoz maradéktalanul hűnek. És a lényegben nekik is késznek, - vállalni azt a "régi", vagyis mindenkori közös, örök "kléroszt", amiről egyik nevünket kaptuk (klérus, klerikus), és ami görögben sorsot jelent, vagy szebben: hivatást, kiválasztottságot, vagyis az ígéretbeli (isteni) gyermekséget és szolgáló küldetést.
Így ez a könyv nemcsak a múltnak tanúja, de a jövő számára az "ígéret" továbbadója és talán számonkérője is - a benne foglalt papi életek meggyőző tanúságtételével.

(A könyv gondozója a miskolci Szent Anna Plébánia: 3531 Miskolc, Szent Anna tér 1.)



Szerzőink

Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér, 1907-2000) Egerben élt költő, Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger c. lap szerkesztője. Kálnoky László barátja, mestere. Bár Eger városa díszpolgárává avatta, szinte soha nem kapott méltó elismerést.  Babiczky Tibor   Budapesten élő diák, jelenleg a pápai református gimnázium diákja.   Bakacsi Ernő   Egerben élő nyugdíjas agrármérnök.  Indák c. kötetét maga adta ki.    Balogh Ferenc   Egerben élő és tanuló diák, az EKF hallgatója.   Baráz Csaba  Egerben élő helytörténész, a Heves megyei kaptárkövek kiváló szakértője.   Cseh Károly (1952. december 6. Borsodgeszt) Mezőkövesden élő költő, műfordító, a Kelet antológia szerkesztője, számos verseskötet szerzője.  Cserniczky Dénes  (1927. október 5., Eger) Az egri Ciszterci Gimnáziumban, majd a Zeneművészeti Főiskolán, egyházzenei szakon tanul. Tanárai Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Harmat Artúr, Werner Alajos, Vásárhelyi Zoltán. Könnyűzenészként zenekarokban játszik, turnékon vesz részt. Korábban a Heves Megyei Népújságban és a Fülesben is publikált.  Dalmay Judit Budapest ELTE TFK magyar-német szakos tanárjelőlt.  Domokos Sándor   Kanadában élő magyar szobrász, író, a Kanadai Írószövetség tagja. A II. világháború után Szibériába hurcolták, ahonnan több évi fogság után került haza, súlyos betegen. Hazatérése után családjával együtt internálták. 1956-ban, a forradalom bukása után külföldre emigrál, a diaszpórában élő magyarság közismert képviselője. Dr. Farkas András   (1919-1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelős szerkesztője, alapítója. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont lapjától mindennemű támogatást, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették.  Fecske Csaba   Miskolcon élő költő, a Kelet Alkotókör jeles képviselője. Rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, napi- és hetilapokban.  Fridél Lajos  Rajztanár. Egerben él és tanít. A főiskolán Blaskó János festőművész volt a mestere. Az ország különböző városaiban, valamint külföldön 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a "Bükkaljai ösvényeken" c., kiadásra váró vadászati témájú könyve.   Gyüre Lajos  Kassán élő költő, a kassai magyar értelmiség egyik közismert és sokoldalú személyisége.  Jámbor Ildikó  Egerben élő újságíró, népművelő, tanár. 1979-ben végzett a debreceni KLTE-n. három évig dolgozott az egri Művelődési Központban, majd középiskolai tanárként. A megyei napilapnál újságíróként, kulturális rovatszerkesztőként dolgozott 1985-1998-ig. Elindítója és négy évig felelős szerkesztője volt az Egyházi Építészet című folyóiratnak. Jelenleg az MMK Eger városi csoportvezetője, az Egri Riport munkatársa, a Kálnoky Társaság alelnöke.  Kaló Béla (1954, Dormánd)  1977-ig Egerben élt, egy ideig főállású újságíró. Magyar-történelem szakos tanár, Szuhogyon él. Dr. Koncz Lajos  Nyugalmazott teológia tanár, aki jelenleg Miskolcon él. Hittudományos életműve, teológiai könyvei, Prohászka-kiadványa és számtalan publikációja elismeréséül 1993-ban Szent-Györgyi Albert-díjban részesült. A Hevesi Naplónak kezdettől munkatársa. Lelkes Miklós (1938, Budapest)  Meseíró, költő, egyetemi oktató, az 1960-70-es években az irodalmi Alap tagja. Írásai az elmúlt évtizedekben számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több mint 20 antológiában megjelentek. A Heves Megyei Népújságban is publikált verseket.  Dr. Losonci Miklós Szentendrén élő irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci Magánegyetem esztétika tanszékének vezetője. Lukácsi Márk Győrben élő bencés szerzetestanár. Kapuváron született, a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium  magyartanára, dr. Nádasi Alfonz Kodály-könyvének egyik szöveggondozója. Molnár István Géza  (1936, Iváncsa) Egerben élő fotóművész. Építőipari technikusként dolgozott, majd tanácsi tervosztály-vezető, végül szakközépiskolában tanít. Nyugdíjas. 35 éve Eger polgára. 1960 óta fényképez. Alapító tagja a Heves Megyei Fotóklubnak (1968). Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Művészetbarátok Egyesületének. Több hazai és nemzetközi díj nyertese.    Murawski Magdolna (1950. dec. 25.)  Egerben élő tanár, író, műfordító, az egri Hittudományi Főiskola tanára. Szegeden a JATE Bölcsészkarán végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabadfoglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa      Nagy István   (Markazon élő nyugalmazott rendőr őrnagy, a gyöngyösi rendőrkapitányság bűnügyi osztályának volt vezetője, TIT-előadó.    Pataky Zoltán   (1933, Eger)   Tatabányán élő nyugdíjas villamossági mérnök, iskoláit az egri Dobó Gimnáziumban, majd a BME vill. Mérnöki karán végezte.   Dr. Renn Oszkár  Egerben élő nyugdíjas gépészmérnök, közgazdász, több helyi társaság és egyesület tagja, közismert közéleti személyiség. A Hevesi Napló 1996 óta közli írásait.  Sterbinszky Ernő   Székesfehérvárott élő diák, aki korábban az egri Szilágyi gimnázium tanulója volt.    T. Ágoston László  Budapesten élő író, történész, a történelmi Lenkey-család leszármazottja. Dr. Tóth Nándor Budapesten élő osztályvezető főorvos, Németh László életművének kutatója.  Tölgyesi I.M. Ludovika   Irgalmasrendi apáca, a Szent Teréz Intézet tagja a II. világháború idején. Török Ferenc A mezőkövesdi Szent László Gimnázium igazgatója, irodalomtörténész magyartanár, a kutatás és az oktatás számára egyaránt fontos könyvek, tanulmányok szerzője, a magyartanítás és a műfajelmélet tárgykör kiváló kutatója.   Dr. PhD Tusnády László A sárospataki Tanítóképző Főiskola magyar-olasz szakos tanszékvezető főiskolai tanára, irodalomtörténész, az irodalomtudomány kandidátusa, költő és műfordító.   Utassy József  (1941) Költő, műfordító. Az ELTE magyar-népművelés szakán végzett 1967-ben. 1972-től szabadfoglalkozású író. Több irodalmi díjat kapott. A Kilencek költői csoportosulás tagja, több kötete jelent meg.    Dr. Vezényi Pál   Svájcban és Magyarországon élő szerző.   Dr. Dr. h. c. Dr. c. Vértes László Budapesten élő korházvezető főorvos, a Giacomo Puccini Társaság elnöke, a Magyar Országos Művészetterápiás egyesület alelnöke, a Magyar Zeneterápiás Egyesület főtitkára, az Abert Schweitzer Zeneterápiás Társaság elnökségi tagja, Egry József és Németh László életművének kutatója.     



Megrendelő lap

Új
Hevesi		Napló

(c) HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT (c)
(c) 2000. MÁJUS HÓ (c) X. ÉVFOLYAM 5. SZÁM (c)


Millennium






















A tartalomból:

ILLYÉS GYULA: Németh László ravatalánál
VÉRTES LÁSZLÓ: Emlékfüzérek Németh Lászlóról
TÖLGYESY I.M. LUDOVIKA: A Szent Teréz Intézet krónikája
RENN OSZKÁR: A komorna búcsúja
T. ÁGOSTON LÁSZLÓ: Amerigo szerencséje
MURAWSKI MAGDOLNA: Makovecz Imre a magyar építészetről





14	X. évfolyam 5. szám - 2000 május

Új Hevesi Napló	13