Új
Hevesi		Napló

? HEVES MEGYEI IRODALOM, TÁRSADALOM, KULTÚRA ?
? 2000. JÚNIUS HÓ ? X. ÉVFOLYAM 6. SZÁM ?

Tartalom:


Az idő sodrában	3

VERS, PRÓZA	4

Fecske Csaba: 
Mindig találnak, Nincs hová	4
Farkas András: 
Tristan da Cunha, A költészet	5
Fridél Lajos. 
Bükkaljai ösvényeken XXIV.	7
Lelkes Miklós: Meddig utazom…	15
Gyüre Lajos: Tűnődéseim	16
Szabó Bogár Imre: 
De megcsúnyulsz majd	19
Szokolay Károly:
Zene, Szavakba menekülsz…	20
Erdődi Gábor műfordításai	21
Kiss József: Prométheusz monológja	22
T. Ágoston László: Délibáb	24
Cseh Károly műfordításai	26
Murawski Magdolna: Napló 2000	27
Apor Elemér: A senkik páholyában	30
Kelemen Erzsébet: Hexameron	32
H. Barbócz Ildikó:
Erdélyi anziksz, Az élet-vonaton	35
Losonci Miklós: Öreg Samu	36

ÉLET ÉS TUDOMÁNY	37
Cs. Varga István: 
A hazaszeretet bencés példaképe	37
Krupa Sándor: Árpádházi Szent Kinga	40
Ádám Ottó: 
Találkozásaim Németh Lászlóval	41
Illyés Gyula:
Németh László Debrecenben	42
Tóth Nándor: Németh László
alkattani gondolatai, ma	43
Pásztor Emil: Ne tévesszük össze őket!	44
T. Ágoston László:
Az a gyűrött, barna boríték	45

KÖZÉLET	48

Löffler András: A beszélgető püspök	48
Lelkes Miklós: Gondolatok és aforizmák	53
Tölgyesy I.M. Ludovika:
A Szent Teréz intézet krónikája III.	54
Cserniczky Dénes: Keressük Petőfit	59
Losonci Miklós: 
A magyar Szolzsenyicin	61
Renn Oszkár:
Kabócák násza, 17 évenként	63
Murawski Magdolna:
Az „improduktív” művészet	65

ÉPÍTÉSZET	67
Losonci Miklós:
Portré Makovecz Imréről	67

KÉPZŐMŰVÉSZET	71
Jámbor Ildikó:
Fekete oszlopok között a fény	71
Losonci Miklós: 
Esteban Fekete munkássága	72

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC	74
Jámbor Ildikó:
Működő színház – albérletben	74
„Csak törpe nép feledhet ős nagyságokat”	76

KÖNYVSZEMLE	77
Cseh Károly: Kürtőn át nézett Éden	77
Kaló Béla: Ady szimbolikus univerzuma	79
Olaj és fény	80
Pataky Zoltán:
Amit Eger váráról tudni illik	82

Első borító: Eger, Széchenyi utca
Fotó: Molnár István Géza
Hátsó borító: 
Erdélyi kisdiákok a Lenkey-ünnepségen
Fotó: H. Barbócz Ildikó
Illusztráció: Fridél Lajos



IMPRESSZUM:

Szerkeszti a szerkesztőbizottság


Felelős szerkesztő és kiadó:
MURAWSKI MAGDOLNA


A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2. Tel.: 36/411-411
Fax: 36/413-426
1016 Budapest, Krisztina krt. 83/85. Tel.:1-3567-192


Tipográfia és nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.
3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/130; 36/412-688


Nyilvántartási szám: 76.  134/1997
ISSN 1417-7080


Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt




Ára: 200.- Ft


Júniusi számunk megjelenését az alábbi szponzorok támogatták:

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA
NEMZETI KULTURÁLIS ALAP
AGRIA COMPUTER Kft.
RÁDIÓ EGER
M-Fólia Nyomda- és Papíripari Gmk.
MOLNÁR ISTVÁN GÉZA
B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,
Valamint az Északhír árusítóhelyein,
Budapesten az Ecclesia Könyv- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál,
Az ország egyéb területein az újságárusoknál,
Megrendelhető közvetlenül a Kiadótól a 84. oldalon található megrendelőlappa

Az idő sodrában

	Szavakba, képekbe álmodjuk életünket, és azt, ami azon túl van. S nemcsak a 
tollforgatók, a szavak mesterei, hanem a hétköznapi ember is. Mindenkinek vannak álmai, 
megvalósulásra váró tervei, melyeket talán titokban tart, de mégis, a szíve mélyén 
rejtegetve is hatnak, meghatározzák mindennapjait. Minden, amit később megvalósítunk, 
először a szellemi szinten, a lélek álmaként jelentkezik és kezd hatni bennünk. Vagyis e 
nélkül az álmodozás nélkül nem maradna semmi, csak valami borzalmas sivárság, ha ugyan 
lenne olyan ember, aki ezt képes volna megvalósítani.
Megtervezzük a jövőnket is. Ki jól, ki rosszul. Jóllehet a látszat az, hogy a 
kisember csupán szenvedő alanya, passzív résztvevője mindannak, ami körülötte történik, 
mégis ki kell mondani, hogy csupán azért, mert nem mert a saját jósorsa és családja szebb 
jövője érdekében fellázadni azon embertelenségek ellen, melyeket körülötte, a feje fölött 
elkövettek, hanem megmaradt abban az olcsó kis illúzióban, hogy ő, személy szerint 
semmit nem tehet a vélt vagy valós hatalmasságok ellen. Ha nem lennének a XX. század 
nagy tanulságai, melyeket szembeállítva ugyanazon század borzalmaival, 
megtapasztalhattunk, talán el is hinnénk mindezt. De ki ne emlékezne Tőkés László hősies 
helytállására, egyszál maga, szemben egy véreskezű diktátorral és annak teljes 
fegyverarzenáljával, pribékjeivel, és mögötte „csupán” Chrudinák Alajos és stábja állt, 
valamint hívei és a vele szimpatizálók serege, valamint az a magyar nép, melyet ennek a két 
kiemelkedő személyiségnek a barátsága, s a lehetőség, hogy mindebből hír lehetett, maga 
mellé állított?! Ki ne emlékezne Lech Walęsára és a Gdańskból indult forradalomra, vagy a 
Mennyei Béke Terén történtekre, a tankokkal szembeforduló, fegyvertelen diákra, szintén 
egymaga?! A litvánok hősies küzdelmeire, a később hősnek kikiáltott Gorbacsov 
hadseregével szemben, védtelenül, a hümmögő és szólni nem merő nyugati 
közvéleménnyel és politikusokkal a háttérben?! Vagy még korábbra visszatekintve, az 
orosz tankokra Molotov-koktélt dobáló pesti srácokra, úgyszintén egyszál magukban, 
mindössze egy üveg petróleummal felszerelkezve…?! Ki merészeli ezek után azt állítani, 
hogy a kisembernek soha nincs más lehetősége, mint behódolni az erőszakos kisebbségnek, 
mely mindazt, amit cselekszik, végtelen gyávaságában és hitványságában cselekszi?!
Vannak olyan korszakok, melyekben minden elnyomás ellenére is, sőt éppen azért 
hősies nemzedékek nőnek fel. És vannak olyan korok is, amikor a tálcán kínált lehetőségek 
ellenére is csak elhitványulnak a fiatalok és a vének egyaránt. Mindennek oka rejtélynek 
tűnhet, de egy igen lényeges momentumban keresendő: a szülők, a nevelők, a tanárok és 
művészek által felkínált lehetőségekben, a jelenkor pedagógiájában, egyszóval mindabban, 
amit az aktuális kor szószólói meg mernek fogalmazni. Mindnyájunk érdekében és bárkivel 
szemben is. Abban, hogy mernek-e bátran nevelni és tanítani, vagy hitvány kis partikuláris 
érdekeiket figyelembe véve, inkább nem lázadnak, inkább nem emelik fel a szavukat, 
hanem belegyávulnak, beleszürkülnek környezetükbe, és egy idő után habkönnyűvé váltan 
semmivé foszlanak… Amit a hősies korok ezzel szemben nyújtani tudnak, az a társadalom 
egységes értékrendje, annak közvélemény szintű elfogadása és gyakorlata. Vagyis akció és 
dikció teljes egysége, amit néhai dr. Farkas András kollégánk így fogalmazott meg: „Én 
rendet tartok itt, belül.”
Amikor pedagógusnapkor tanárainkra, földi szellemi vezetőinkre gondolunk, 
mindig fejet kell hajtanunk azok előtt az értékes és áldozatos életek előtt, melyek bennünket 
is a helyes irányba terelgettek. Ugyanakkor fontos észrevenni azt is, hogy az utánunk jövő 
nemzedékek is kitermelik magukból a későbbi jó nevelőket, ezért tiszteljük a jó diákot is…

Vers, próza
Fecske Csaba
Mindig találnak


			a nappalt fölfalja az éj
de mindig megvirrad másnap
verset írsz mert te csak így tudsz
tőrt vetni az elmúlásnak

árnyéka van a beszédnek
sugárzó fénye a tettnek
reflektorként pásztázza be
sötét bugyrát életednek

többé nem veszítheted el
amit odaadtál másnak
mindig találnak kincseket
kik szívedben mélyre ásnak



Nincs hová


volna honnan de nincs hová
azért mégse maradhat itt
bár üres kézzel érkezett
magával visz majd valamit

a másikból egy darabot
belőle aki még marad
aki vele telt el egykor
és fénylett tőle mint a nap


Farkas András

Tristan da Cunha




A kék Atlanti-óceánban
Tristan da Cunha kis sziget,
Alig csak zsebkendőnyi térkép,
Amit a hír most szárnyra vett.

Kitört a vulkán. A lakósok –
Mindössze kétszáznyolcvanan –
Elmenekültek a szigetről,
Ne vesznének el hasztalan.

Százötven férfi és családja
Hajózott csendben Londonig,
És Albion becézte őket:
E népség hátha megszokik,

Két év után – csitult a vulkán –
Tristan da Cunha fiai
Titkon szavaztak: visszamennek.
Az élet ott az igazi.

A kis sziget s kopár vidéke
A víz markában súlytalan
De élni ott tudnak s akarnak
Mindössze kétszáznyolcvanan.

Televízió nincs, de pénz sincs,
Az autó ott nem robog,
A dal van, a nyüzsgés, zörej nincs,
A szemhatár is csillogóbb.

Estére nincs bár, vetkező szám,
Nincs cirkusz sem és annyi csak
A hatalom, hogy béke, rend van,
S dagály van, mely a partra csap.

Egymás sorsát a magukéval
Eggyé karolják. Rengeteg
Szabadságukat el nem adják.
Mert a sziget nemcsak sziget,

Közösség is, amit a tenger
Kenyeret osztva fog körül.
Lehet a sors kegyes, kegyetlen,
A sír mindenkin könyörül.

London kényelmét leszavazták,
Hiába mondta el nekik
Tudós, jogász, pap és miniszter:
A vulkán majd berzenkedik.

Csak visszamentek a szigetre,
Fülükbe zúg az óceán,
Hazájuk pénz és hajsza nélkül
Kétszáznyolcvan társas magány.

Utóirat:

Kétszer éreztem én is ilyet:
Külföldről érkeztem haza,
Hívott család, a Bükk, a város
És szép magyar szónk vigasza.
















A költészet


Mind, ami cél, örök eszme, tudás, jó hit van a múltban,
Mind ugyanaz s másként közelít ide messze jövőből,
S mind ragyog itt is, előttünk, emberi tarka jelenben.
	Mit tesz a költő? Hű tükrét odatartja a fénynek.
	És buzgón kivetíti magának, az emberiségnek
	Azt, ami cél, amit hit és okos eszme örökké.

Fridél Lajos
Bükkaljai ösvényeken
XXIV.

	A megyeszékhely legpatinásabb vadásztársasága terület nélkül maradt.
Emlékké vált a tizenhét éve telepített, szakszerűen ápolt, gondosan kezelt és védett 
gyönyörű muflonállomány. A csemetekerti, gyöngyvirágoldali bőgő bikákra mások 
cserkelnek azóta, a bányavölgyi, lőtérvölgyi, Csengőkő-oldali nagykiterjedésű vágások 
ember által nem járta sűrűségeinek vaddisznókondáit is idegenek vadásszák már.
Megváltozott a világ.
Csak a társaság a régi.
Mert ők – nagyon kevés kivétellel – együtt maradtak. Mert ők a több évtizedes 
együttvadászás után nem voltak hajlandók egymást faképnél hagyva más társaságba 
szétszéledni csak azért, hogy puskával járhassák az erdőt. Mert ők vállalták a 
sorsközösséget, vállalták a vadászat nélküli szomorú, sivár hónapokat, éveket, mert a 
számtalan, felejthetetlenül gyönyörű vadászélmény összeköti és együtt tartja őket azóta is.
Amit valaha elképzelni sem tudtak, megtörtént. Bérkilövők lettek. Pedig kiváló 
vadászemberek ők, olyanok, akik a természetet úgy imádják, hogy ismerik is azt. Akik a 
területük vadállományát hozzáértő vadgazdaként kezelték. Akik a vadászati módszerek 
csínját-bínját elsajátították, és azzal etikusan, becsületesen éltek mindig.
Megmaradt hát a társaság, a baráti, jóbaráti társaság. Rendszeresen találkoznak, 
beszélgetnek, reménykednek, emlékeznek. Sokféle ember van közöttük, van szűkszavú, 
megfontolt, már-már a mogorvaságig csendes. Van nyíltszívű, gyorsbeszédű, van jó 
szervezőképességű, igazi közösségi ember.
Van asztalos, szülészorvos, tetőfedő, elektroműszerész, nyugdíjas. És van 
benzinkútkezelő, zöld baseball sapkában, piros emblémával. Ő a társaság viccembere, 
akinek minden helyzetben úgy vág az esze, hogy megnyilatkozásai harsány kacagásra 
fakasztják a környezetét. Akinek igazgyönggyé nemesedett megjegyzéseit, beszólásait évek 
óta emlegetik, idézik, mesélik.
Megunhatatlanul.
Valaha vízilabdázott. Azóta sok idő eltelt, hófehér már a haja, de széles vállai, 
robusztus alkata és lassú, megfontolt mozgása megmaradt. Ez adta a nevét is: Maci. Aztán 
egy vadászat alkalmával egy sebzett süldő több órás utánkeresése végén a szederindás, 
csipkerózsás, gazos sűrűből holtfáradtan, négykézláb előbújt. Arcán ezernyi töviskarcolta, 
vérző sebbel. Az akkor már nagyon aggódó társak érdeklődésére végkimerülten ennyit bírt 
csak kinyögni: „seholnincs”. Így lett Seholnincs Maci.
Nos! Seholnincs egy végtelen türelmű, soha nem káromkodó, indulatok nélküli, 
halk szavú, csudajó ember. De a világot egy speciális szemüvegen keresztül nézi, és 
egészen másképpen látja, mint az átlagember. Nagyon másképpen. És nemcsak hogy 
másképpen látja, de másképpen is éli meg. Természetesen számára az ő felfogása, 
meglátása, világszemlélete az igazi, a helyes, a jó, a tökéletes, abból ő soha nem engedett 
egy jottányit sem, de minden további nélkül, készségesen elfogadja vadásztársai 
gondolkodását, viselkedését is. Ő azt soha nem kritizálja, nem kifogásolja. Legfeljebb 
amikor egy-egy megnyilvánulására a legnagyobb elcsodálkozás, döbbenet vagy széles 
mosoly a válasz, akkor néz csak kissé értetlenül körbe, hogy ugyan ezeket meg mi a fene 
lelte -, de nem tart ez sokáig, mert ezeket a helyzeteket egy-egy rafinált, tömör mondattal 
egy-kettőre feloldja.
Nos, ezek a mondatok azok az igazán „Seholsincsi” megjegyzések, amelyeket a 
vadásztársak oly sokszor idéznek, s amikhez fűződő sztorikat oly szívesen mesélik vagy 
hallgatják újra meg újra, egy-egy szép vadászestén, a tűz körül vagy a teríték mellett.

                                                   *  *  *

Egy forró nyári napon – olimpiai játékok idején – fekete-fehér televíziójuk 
meghibásodott. Összefutott és remegett a kép. Maci a lakótelepi, nyolcadik emeleti 
lakásukból lecipelte a félszekrénynyi súlyos készüléket, s a Trabant-combival elvitte a 
szerelőhöz.
Másnap a megjavított tv-vel ugyanígy vissza. Fel a nyolcadikra, beállította, s az 
erőlködéstől holtfáradtan lerogyott kedvenc foteljébe, hogy végre nyugodtan 
gyönyörködhessen az izgalmas sportműsorokban.
Ám e gyönyörködés nem tartott sokáig, mert tízperces hibátlan működés után, se 
szó, se beszéd, egy pillanat alatt ugyanolyan remegő, azaz nézhetetlen lett a kép, mint a 
javítás előtt volt.
Nofene! 220-as vezeték, antennazsinór ki, földszintre le, autóba be, szerelőhöz 
elvinni, reklamálni, megsürgetni.
Másnap hazavinni, összeszerelni, bekapcsolni.
Na végre! A kép kifogástalanul éles, a sör kellemesen hűvös, zajlanak az 
úszódöntők, születnek a magyar sikerek, zeng a himnusz, önfeledt a boldogság.
De jaj! Háromnegyed óra után az adás nézhetetlen. Remeg a kép.
A koreográfia ugyanaz. Minden zokszó nélkül. Emeletről le, autó, szerelő, majd 
ugyanígy vissza. Mindez egy hangos szó nélkül, úgy, hogy még egy „kutyafája”, még egy 
„egye meg a fene” sincs.
Ám a készülék most sem bírta tovább egy óránál, s ami a legbosszantóbb, a 
vízilabdamérkőzések következtek volna.
Újra betette az autóba, de most egy másik csomagot is magával vitt, és nem a 
szerviz felé vitte útját, hanem kifelé a városból. Egy elhagyatott kőbányába. Itt kiemelte a 
készüléket, rátette egy sziklára, majd mintegy nyolcvan méterre elautózott onnét.
A másik csomagból előhúzta a 7x64-es Zastavát, és lassú, megfontolt, amolyan 
„Macis” mozdulatokkal betöltötte a fegyvert, kényelmesen felkönyökölt a Trabant tetejére, 
kisnellerezett, és gondos célzás után megpöccintette az elsütő billentyűt.
 A kőbánya katlanjának magas sziklafalai fürgén pofozták ide-oda a hatalmas 
dörrenést, miközben a képernyő millió darabra robbant szanaszét.
Ekkor komótosan hátrarántotta a zárdugattyút, tekintetével követve a kirepülő, 
fényes rézhüvelyt, s halkan, a legnagyobb nyugalommal ennyit mondott csak:
- Na! Most remegjél! – s anélkül, hogy egyszer is visszatekintett volna agyonlőtt 
televíziójára, békésen hazaautózott.

                                                   *  *  *

Maci csak elvétve járt egyedül az erdőn. Leginkább a barátokkal, kísérővel 
vadászott, s lövéshez is általában ilyenkor jutott. Talán ez is lehetett az oka annak, hogy az 
enyhén szólva is felületes vadászismerete nem volt feltűnő. Persze ennek ellenére időről-
időre csak kiderült, hogy egy-egy dologhoz halvány sejtelme sincs.
Az érdekes az, hogy ezek leginkább a legkézenfekvőbb, a maguktól legérthetőbb 
alapismeretek, alaphelyzetek voltak.
Mintha valami tankönyv olvasása közben eltürelmetlenedett volna, s vagy hat-tíz 
oldalt úgy lapozott volna át, hogy bele sem nézett.
Nyolc évi vadászat után véletlenül tudódott ki az is, hogy a csapatbika és az egy 
csapat bika között ő nem talált semmiféle különbséget, s amikor bőgési szezonban a 
vadásztársak beszámolóiban teheneket terelő csapatbika szerepelt, ő mindig azt gondolta, 
hogy a sok fiatal bika összeállt, és együtt, egy csapatba verődve kerülgetik a teheneket.
Ritkán ejtett vadat. Lövést is csak hébe-hóba adott le.
Egy-egy jó lövéshelyzet után, ha megkérdezték tőle, hogy miért nem lőtt, mindig 
valami sajátos indokot hozott fel, amivel környezete hangulatát derűs jókedvre hangolta.
Ilyeneket mondott: „Többen voltak, és nem tudtam eldöntetni, hogy melyiket 
lőjem. Lent állt egy mély vízmosásban, nehéz lett volna felhúzni. Holnap dolgoznom kell, 
nem lett volna időm kitisztítani a puskát. Olyan nagy volt a csend, hogy nem volt kedvem 
hangoskodni. Úgy gondoltam, majd meglövöm a jövő héten.”
Egy alkalommal hogy-hogy nem, meglőtt egy szarvastehenet. Véletlenül épp 
egyedül vadászott akkor. Másnap, hogy az őszintén érdeklődő barátok türelmetlen 
kíváncsiságát kielégítse, nagy büszkén és boldogan, de lassú megfontoltsággal előadta az 
esetet:
- Hát Aranyharmataim! Közölhetem veletek, hogy igen komoly tehenet ejtettem el. 
Kiváló, tiszta lövéssel. Mintegy tűzbe rogyasztottam, mondhatnám, azonnal 
felkankurjázott. Ott rögtön.
- Milyen távolságra lőttél? – kérdezte valaki a társak közül.
- Hát, kedveskéim, igen komoly távlövés volt, leléptem, pont nyolc méterre lőttem 
el – magyarázza a legkomolyabb ábrázattal. A hallgatóság arca megnyúlik, álluk leesik, 
hirtelen el sem tudják képzelni a szituációt.
- Eredj már, Maci! Hogy lehet az? – tudakolják.
- Úgy látom, nem vagytok képben, csak azt nem tudom, hogy minek zavartok meg 
a kérdéseitekkel. Várjatok sorotokra, majd mindjárt odaérek – utasítja rendre az elképedten 
hallgató vadászbarátait.
- Szóval, puskával a hátamon lépdelek az ösvényen – folytatja átszellemült arccal, 
mintha valóban a fák között ballagna. - Egyszer csak hallom ám, hogy zörög a haraszt. Mit 
zörög, zúg! Oltári sok szarvas jön. Egymás hegyin-hátán, ki se tudtam venni, hogy mennyi. 
Lelapultam egy vastag fához, s gondoltam, hogy egy gusztusosat majd kiakasztok közülük -  
mondja, s látni rajta, hogy a büszkeségtől majd szétreped, s hogy roppantul élvezi, hogy 
végre ő az, aki vadászsikerről számolhat be, hogy végre ő az, akit érdeklődéssel hallgatnak 
azok a társak, akiket általában ő szokott hallgatni.
El is követett mindent annak érdekében, hogy el-varázsolja közönségét, igyekezett 
minél szakszerűbben s minél élményszerűbben előadni minden fontos mozzanatot.
- No! A szelem az biztos jó volt, mert felém szaladtak, látni meg nem láthattak, 
mert elbújtam. Erősödik a csörtetés, óvatosan kilesek a fa mögül. Jönnek. De jönnek ám! 
Kibiztosítom a puskát, hát még mindig jönnek. Belelesek a távcsőbe, hát csak szarvast 
látok. De akkor már vagy tizenöt méterre voltak csak. Na! – mondom. Itt van a cselekvés 
pillanata, mert én úgy tanultam tőletek, hogy a jó helyzettől nincs jobb. Itt már lőni kell. Így 
a legelsőt szügyön lőttem. Mondom, nyolc méterről. Ott is maradt. A többi meg szanaszét 
szaladt.
E nem mindennapi csodálatos vadászélményt gondolatban újra átélve, sugárzó 
arccal tekint körbe a barátok ábrázatán. És azonnal észreveszi, hogy valami nem stimmel, 
valami nincs rendben.
Mert nemcsak a szerencsés vadászbaráttal való együttörülés olvasható le az 
arckifejezésekről, hanem valami más is. Valami olyan, ami némi aggodalmat, valami 
nemtetszést is kifejez.
S ekkor valaki megszólal, s mondatában benne van mindaz, ami bizony Macinak 
nem tűnt fel, amire ő véletlenül sem gondolt, ami bizony joggal váltotta ki a hallgatóság 
feszültségét, aggodalmát, nemtetszését.
- Te Maci! Hát te a vezértehenet lőtted meg! – csattan a kemény mondat.
Döbbent, néma csend következik. Feszült, várakozó tekintetek kereszttüzében áll 
Maci, aki ekkor már tudja, hogy nagy hibát követett el. Hogy körültekintés nélkül, a dolgot 
nagyon elkapkodva, a tarvadcsapat irányítóját, eszét, a legtöbbet tapasztalt, rutinos vezért 
lőtte ki, azt a legértékesebb, borjas tehenet, amelyet a rudli teljes odaadással, minden 
körülmény között, feltétel nélkül elfogad, és vakon követ.
A tekintetek szúrják, döfik, perzselik, égetik, ő meg röstelkedik, nem is kicsit. Jól 
tudja, tovább nem várhat, meg kell szólalnia, valamit mondani kell, hisz az imént 
elhangzott mondat bizony nem kérdés volt, hanem állítás, sőt tényközlés, mi több, 
egyenesen vádbeszéd.
Megszólal hát, és „Seholnincsi” megfontoltsággal, végtelen nagy komolysággal, 
szent meggyőződéssel, s már-már némi felháborodással a következőket mondja:
- Vezértehén? Akkor ő a hibás! Minek állt előre?!

                                                      *  *  *

A hetvenes évek végén sikert sikerre halmozó, országos hírű skitlövő csapata volt 
a városnak. A csapat két tagja György és Péter szenvedélyes, jó vadászok  ma is. Az 
egyiknek vadászati irodája van, a másik megbecsült sebészorvos. Tavasszal ugyanott 
béreltek szalonkavadászati lehetőséget, ahol Seholnincsék baráti társasága is.
 A húzások előtt gyakorta együtt beszélgettek, latolgatták az aznapi esélyeket, 
tervezgették, ki hová áll le.
Maci ez évben egy kölcsönsörétessel szalonkázott, egy cilindercsövű, igen rossz 
állapotú 12-es bockkal. Egyetlen elsütőbillentyűje volt, de valami műszaki hiba miatt e két 
ütőszeget egyszerre működtette, ezért csak egyetlen patront volt érdemes a csőbe csúsztatni.
Ám Maci, a csaknem teljes szezon eredménytelen végiglövöldözése után már azzal 
is próbálkozott, hogy mindkét csövet betöltötte. Elméletileg be kellett volna válnia a 
dolognak, mert az elsütés pillanatában így dupla sörétmennyiség indult a szalonka irányába, 
ám a fegyver rettenetes ütése a muraközi ló rúgását idézte, és ezt az ő szekrényszéles válla 
sem bírta el.
Már csak abból adódóan sem, hogy a hirtelen megjelenő madárra a kapásból való 
tüzeléskor nem mindig sikerült megfelelően vállhoz szorítani a fegyvert.
Egy szó mint száz, a hosszú csőrű tavaszhírnökök makulátlan egészségben, 
vidáman libbentek tova.
Rendszeresen. Nap nap után, minden este. Sőt egy-egy este több is.
A húzás után aztán mindenki elmesélte tapasztalatait, hogy ki hány szalonkát 
látott, honnan keltek, merre húztak, ki tudott lövést leadni, kinek lehet gratulálni.
Péter és György együtt érkeztek, és ugyanígy, rendszerint hamarabb is indultak 
haza, mint a többiek. A legközelebbi szomszédaik adták hírül, hogy hány lövést adtak le, 
talált-e a lövésük, s hogy fel tudták-e venni a madarat.
A két volt versenyző majd minden este lőtt szalonkát. Gyakran nem is egyet.
Akik látták őket vadászni, komoly élményként mesélték el azt a higgadt 
nyugalmat, ahogy ezek az emberek bántak a sörétes fegyverrel. Azt a szépen koreografált 
mozdulatsort, ahogy a fegyvert vállhoz emelték, ahogyan azt megvezették, ahogy a lövés 
után leengedték, szétnyitották, újratöltötték. A régi, békebeli, legnagyobbakra hasonlító 
módon, a puskával szinte összenőve, hallatlan önfegyelemmel, biztonsággal, s nem 
utolsósorban eredményességgel.
Április első hetében jártak már, a szezon végéhez közeledett. Egyre kevesebb 
szalonkát lehetett látni. Esténként már csak elvétve esett lövés.
Aznap a két volt versenyző irányából hangzott csak fegyverdörrenés. Egy-egy 
duplázás öblös hangja zengett végig a hűvös völgyön. Ott még akadt madár. A völgy 
aljában csörgedező patak partján az avar alatti puha, nedves földben jobban találtak 
táplálékot, mint a csontszáraz cseres oldalban.
Mire Seholnincsék leértek a találkozóhelyre, a két sörétvirtuóz már elautózott.
- Na! Lehet-e gratulálni, megvan-e a madár? – kérdezték attól a társuktól, aki 
szintén a völgyben maradt az este, s akiről azt gondolták, talán ő is lövéshez jutott.
- Nekem ugyan nem, sajnos, mert nem is én lőttem, hanem a két kolléga – jött a 
válasz.
- Na és felvették, megtalálták, egy vagy kettő? – érdeklődtek kíváncsian.
- Egy se. Nem volt mit felvenni. Nem találták el – közölte a szemtanú.
Kicsit elcsodálkozott mindenki, mert ez szokatlan volt, hisz Péter és György ritkán 
hibázott. Még szalonkát is. Ritkán, pedig ennek a titokzatos madárnak a kiszámíthatatlan, 
libegő, gyakran igen gyors röpte nagyon megnehezíti vadászatukat, arról nem is beszélve, 
hogy húzásuk idején már erősen szürkül, tehát a látási viszonyok is rosszak.
Na de hát van ilyen! Megesik ez mással is, sőt mással igen gyakran előforduló 
dolog ez. Szinte természetes. Nem is szólt senki egy szót sem, hisz mit is lehetett volna 
ehhez hozzászólni.
Ám Seholnincs Maci, mint már említettem, másképpen látja és éli az életet, 
másként gondolkodik, egészen másként jár az esze, mint másnak.
Ő bizony nem állta meg szó nélkül. Felhúzott szemöldökkel, elcsodálkozott arccal 
nézett körül társain, s csak ennyit mondott:
- Na ugye! Amatőrök.

A társaság vadászbáljában tombolahúzás is volt. Sok praktikus és szép 
nyereménytárgynak örülhettek a szerencsés nyertesek, ám mindenki a fődíjat várta 
izgatottan, mert az egy muflonkos meglövésének lehetősége volt.
A kiválóan elkészített fenséges vadpecsenyék, no meg a komoly mennyiségű 
rövid- és hosszúitalok elfogyasztása után vidáman ropták a táncot, miközben – több 
felvonásban – zajlott a nyerő cédulácskák vadászkalapból történő kihúzása. A kihúzott 
szelvény számának mikrofonba való beleolvasása után rendszerint következett néhány 
másodpercnyi visszafojtott csend, amikor is mindenki azzal volt elfoglalva, hogy az előtte 
kiterítve heverő tombolajegyek számát lesegette, hogy övé-e a nyertes. Aztán, ha kezét 
nyújtva boldogan felemelkedett valaki az asztala mellől, kitörő hangulatú taps köszöntötte.
Gazdára talált már a vízlepergető vászonborítású fegyvertok, a rozsdamentes 
fémtermosz, a zöld, vadászmintás, ünnepi asztalterítő, de bizony Seholnincs Maci 15 darab 
tombolajegye közül egyik sem nyert még.
Ám a következő nyerőszám elhangzása után Seholnincs termetes alakja 
felemelkedett a székről, és az örömtől füligszáj mosollyal elindult a játékvezetők felé.
Felcsattant a taps, innen-onnan a hangos éljenzés is, ám ekkor Maci néhány lépés 
után sarkonfordult, visszament az asztalához, meghajolva megköszönte az ünneplést, és 
végtelenül komoly arccal visszaült a helyére.
Merthogy szó sem volt arról, hogy ő lett volna az a szerencsés, aki nyert, dehogy. 
Csak éppen úgy gondolta, hogy ő is megérdemel talán egy kis tapsot. Na, ki is érdemelte ő 
azt, mert ekkor értették meg a társak a turpisságot, és ekkor tapsoltak a leghangosabban, 
jóízű hahotázások közepette.
Ezek után aztán teljességgel hihetetlennek tűnt, hogy a tombola főnyereményét, a 
muflonkos kilövési engedélyét ő nyerte. Pedig ez történt. A legkevésbé persze ő hitte el, 
gyanakodva lesekedett körbe, hogy hol rejtőzik ebben a trükk, hogy nem a vadásztársak 
tréfája-e mindez. Ám amikor a szelvény igazoló részét odavitték hozzá, és 
megbizonyosodott a számok azonosságáról, mindjárt úgy tett, mintha ez a 
legtermészetesebb dolog lenne. Az asztal mellett állva fürgén hajolgatott a terem minden 
irányába, s mint valami hollywoodi ünnepelt filmsztár, integetve köszöngette a 
gratulációkat, néhány szépasszony felé még puszikat is dobált.
A területüket a 25-ös műút két részre osztotta. A szarvaskői erdők általuk telepített 
muflonállományát ők soha nem vadászták. Ott muflont csak bérvadász lőhetett.
Nekik ott volt a nagyegedi, szőlőcskei, várkúti erdőrészek lehetősége, de 
természetesen ott is elsősorban a befelé növő csigájú, selejt kosokat lőtték.
Seholnincs még soha nem lőtt muflont. Nemhogy kost, de jerkét vagy bárányt sem. 
Nagy volt hát az öröme a nyeremény miatt. De a társak részéről is óriási volt a várakozás, 
hisz a sikeres elejtés után avatás következett, annak minden pajkosságával, huncutságával, 
szépségével, vidám hangulatával, s nem utolsósorban komoly áldomásaival.
Lefutott a szarvasbőgés ideje, elutaztak a külföldi vendégvadászok. Elérkezett hát 
az idő, hogy komolyan foglalkozzanak a Seholnincs nyeremény muflonjával, azaz, hogy 
gondos nyomozással, a cserkelések közbeni lesekedéssel, kifigyeljék azt a kost, amelyet 
Maci majd elejthet.
A társak közül, ha valaki látott muflonra utaló jelet – váltást, friss hullatékot vagy 
éppenséggel magát a vadat -, azonnal jelezte Seholnincsnek, hogy hol, merre látta, hogy 
hol, merre kell keresnie. Ment is Maci, szívósan járta az erdőt, de a barátok különféle 
elfoglaltsága miatt leginkább egyedül. Ami viszont azt jelentette, hogy leginkább azokon az 
erdei ösvényeken vagy a fakitermelést szolgáló, úgynevezett dózerutakon ballagott, ami 
mások által is járt terület volt, azaz a területnek a leginkább háborgatott, zavart részein. Sok 
esetben a szél iránya sem volt optimális, mert erre ő nem sokat adott, hisz neki a 
legfontosabb az volt, hogy a meredek oldalakat, az izzasztó emelkedőket gondosan elkerülő 
törésvonalakon sétálhasson kényelmesen.
Teltek a hetek, múltak a hónapok, de lövéshez jutásnak még esélye se adódott. 
Sebaj, mindjárt itt a kemény tél, a nagy hó, s akkor a Bükk felső régióiból úgyis lehúzódik a 
vad ide az alacsonyabb részekre, s bizonyára érkezik majd valami jó csigájú lőhető kos is. 
A muflon meg különösen érzékeny a nagy hóra, hisz rövid lábai miatt könnyen felfázik.
December közepén esett az első olyan hó, ami már meg is maradt. Aztán csak 
hízott, hízott, s mire elmúlt a gyönyörű karácsony, bő háromarasznyi hótakaró borította a 
tájat.
Nem könnyű ilyenkor cserkelni. De rendkívül izgalmas, szép és tanulságos. Mert 
látható minden. Nyitott könyv ilyenkor az erdő, tisztán olvasható, hogy hol, mi mozgott, 
merre vonult a szarvasrudli, a vaddisznókonda, hol váltott át az őz, de még a kismadarak 
nyomai is felfedezhetők a hó tetején.
S természetesen a mufloncsapatok váltói is felfedezhetők voltak, amik 
egyértelműen jelezték, hogy megérkeztek. A három barát – köztük Seholnincs – három 
irányba indult el a reggeli cserkészeten, miután egyeztették, hogy hol és mikor 
találkozhatnak majd.
Seholnincs egy napsütötte, meleg katlan szélén baktatott, melynek aljában népes 
mufloncsapat csipegette a bokrok ágvégeit.
A csaknem térdigérő hó messzehangzó roppanásai azonban még azelőtt 
elugrasztotta őket, mielőtt lőtávolba érhetett volna, de így is alaposan meg tudta 
távcsövezni őket.
A megbeszélt találkozóhelyre érve, széles gesztusokkal kísérve büszkén és 
lelkesen kezdte mesélni élményét:
- Aranyharmataim! Muflonokat láttam ám! Sokat! Mindenfélét!
- Kost is? – kérdezték a barátok, türelmetlen kíváncsisággal.
- Mi az, hogy! Hatalmasat! Nagyszarvút! – fújta egy szuszra, lihegve, mert nagyon 
elfáradt szegény a nagy hóban való gyaloglástól, no meg a rengeteg pulóvertől, kabáttól, 
merthogy rendszeresen túlöltözött, figyelmen kívül hagyva, hogy a változatos terepen 
cserkelve úgyis kimelegszik.
Hóba huppantotta hátizsákját, hanyagul keresztbetéve rajta puskáját, és lerogyott 
egy tuskóra. Izzadságtól csutakos haja gőzölgött, ahogy leemelte meleg, kötött sapkáját.
- Óriási kos! Megjegyeztem, hogy hol volt, visszatalálok oda. Ilyet még nem is 
láttam. Csodaszép - mormolta most már nyugodtabban.
- Na és milyen a csigája? – kérdezte a két társ, merthogy erről még nemigen 
mesélt, pedig hát mégis csak ez az elsődleges szempont, hisz a csiga alapján lehet elbírálni, 
lehet megállapítani korát, lőhetőségét, mert a leglényegesebb mégis csak a csiga mérete, 
hossza, vastagsága, íve, hogy szabályos-e vagy befelé növő.
- Mondom, hogy nagy! – vágta rá kurtán, kissé türelmetlenül Seholnincs, s úgy 
tűnt, ezzel el is intézte a szakszerűnek éppen nem mondható bírálatának ismertetését.
- Nagy, nagy! Na de mégis milyen? Bővebben mondjál már róla valamit, formája, 
mérete, szóval, hogy milyen? – nógatták a barátok.
Két-három másodperces csend után – mely alatt úgy, tűnt, komolyan 
elgondolkozott azon, hogy a legszakszerűbben, legpontosabban fogalmazzon, megszólalt:
- Milyen, milyen?! Hát milyen lenne? Szép formás. Olyan igazi! Na! Hogy egész 
pontos elegyek, hát olyan, éppen olyan, mint a versenybicikli kormánya.
Nem volt több kérdés.







Lelkes Miklós
Meddig utazom…


			Meddig utazom, vén lantos-legény,
a tudomány Thália-szekerén?
Nincs-utakon sírnak a kerekek,
s az eső ver kopott díszleteket.

Ó, Tudomány, vándorszínész-cigány!
Kalapozol ma is, mint hajdanán.
A főúr Széchenyit de keresed,
aranyat dobó mecénáskezet!

A Társulat ma is, mint egykoron:
ki színjátékon vidul, ki boron,
ki koldus létben dajkál lombikot,
amelynek alján fortyog vélt titok,

ki meg képernyőn kerget árnyakat,
másból hetykén jönnek gőgös szavak,
de Széchenyi nincs, most Mammon az úr,
ripacs, tudós mind szolgálni tanul.

S a Nagy Színész, Tudós? No, az magát
nyújtja, - de itt? Majd mind Amerikát
szolgálja régen, ott ad szót, valót,
s köszönt csillagos-sávos lobogót.

A Társulat ma is, mint egykoron,
itthon tengődik játékon, boron,
s tehetséget, tudást úgy tékozol,
hogy sír az Isten, titkon, valahol.

Mit mondhatnék én, vén lantos-legény,
a Tudás cigányszínház-szekerén,
melyen olykor egymás hajába kap
darabka koncért tegnap egy-csapat?

Kerék-panaszra nincs múlt, békítő,
és rókaarccal ígér a jövő,
s fáj a szívben volt-vágy, piros-meleg:
az a Csillag, - az az egyetlenegy.

 

Gyüre Lajos
Tűnődéseim 

Kaszonyi Gyula apó, nagyapám testi-lelki gyerekkori cimborája hozzánk mindig a 
kertek alatti ösvényen jött. Magavarrta bocskorában, csoszogva araszolt. Soha nem sietett. 
Megállt az istálló mellett, vagy bekukucskált a csűr piacára, vajon min szorgoskodik 
nagyapám. Még meg sem állt, már dőlt belőle a panasz, hogy a lánya, született Kaszonyi 
Erzsébet, mióta férjhez ment Koldus Gyulához, igen faszari asszony lett. Úgy kellett ellopni 
a saját udvarán egy-két tojáskát, hogy dohányra valója legyen.
- Ídes egy komám! Hát hallottál ilyet? Hiába, kevéske termett a kiskertben, 
kifogyott a szűzdohány. Ha kírek tülle egy kis dohányra valót, rögtön az a felelet:
- Szíjjon eperfalevelet! No, mondd meg! Ezt írdemli az ember öregsígire a saját 
lányátul! 
Ilyenkor sírt egy-egy sort, de aztán a másik végletbe csapva kijelentette:
- Veszek egy puskát, és előbb meglüvöm magamot, osztán az egész családot!
Nagyot derültünk a sorrenden, de nem avatkoztunk más dolgába, gondolván, majd 
csak lelohad a haragja, meg hát ugyan miből is vett volna puskát, amikor a kis dohányra 
valót is a lányától kellett kikunyerálni? Aztán rám nézett, és eszébe jutott a mindig 
megismételt ígérete.
- Mán kíszül a bocskorod. Szereztem hozzá igen jó bűrt.
Évek óta ígérgette, valahányszor eljött hozzánk, de soha nem készült el vele. Pedig 
olyan takaros bocskorokat tudott csinálni, hogy öröm volt benne szaladgálni a poros úton. 
Ami por elől bement, az hátul mindjárt ki is szaladt, közben csiklandozta a talpát az 
embernek. Hát még nyáridőben, aratáskor, kalászt szedni benne! De hát ez csak álom volt, 
mert a végén csak mezítláb szedtük bocskor híján a kalászt. Pedig hányszor véresre 
szurkálta a lábunkat a hegyes, kasza után maradt éles tarló.
- Nincs egy kis dohányod, komám? – így szólította nagyapámat, merthogy 
keresztkomák is voltak, ahogy apámék is az ifjabb Gyuláékkal.
Nagyapám nem volt dohányos ember, de mindig tartogatott néhány csomó 
szűzdohányt a csűr eresztékében, tudta ezt Gyula bácsi is, mi tagadás, ezért volt gyakori 
vendég a portán.
- Pelyvásnak?
- Annak.
Ez a kosárnak szólt, amit nagyapám ilyenkor tavaszi vetés, kapálás után szokott 
csinálni, egyrészt elűzve vele a dolog nélküli napokat, másrészt csépléskor nagy szükség 
volt a pelyvás, törekes kosarakra. Külön kosara volt a krumplinak, amit mifelénk 
mindközönségesen csak krompénak neveztek, és külön a tűzifának, de főleg a pelyvának, 
töreknek.
Amikor már megindultak a nedvek a kert alatti Csőrény bokraiban, mentünk 
vesszőt szedni, meg kávának valót keresni. Vesszőből csak a veresgyűrűt, kávának pedig a 
rakottyát, szedtük… Különösen keresgéltük a megfelelő hosszúságú kávának valót, hogy 
egy darabból teljék ki a kerülete, mivel a csépléskor át kellett hogy érje a cséplőgép 
szélességét, nehogy mellé hulljon a törek vagy a pelyva. Hát még a bordásnak való? Azt 
kellett ám megválogatni! A rakottya vesszőt hosszában középütt úgy kellett kettéhasítani, 
hogy végig egyforma vastagságú legyen. Ezt a hasított felével, befelé, perecbe hajlítva 
ráerősítettük a kávára, s ez adta a kosár mélységét. Ezután következhetett a fonás, ami már 
csak a vesző hajlékonyságán múlott.
- Száz szónak is egy a vége: a jó kosár fonásához nemcsak vessző, hanem fortély 
is kell!! – mondta nagyapám.
Tulajdonképpen négy nagy kosárra volt szükség: kettő a pelyvához, kettő pedig a 
törekhez, hogy míg a tele kosarat kivették a cséplőgép alól, az üreset nyomban a helyére 
tették, és már abba hullott a csípős, poros pelyva, meg törek. A legjobban az árpa-pelyva 
szórt, tapadt az izzadt bőrre kegyetlenül.
De hát nem is annyira a cséplés miatt voltunk úgy oda a pelyváskosárért, hanem 
hogy azzal jókat lehetett kosarazni a Kiskanálisban. Micsoda pirosszárnyú keszegeket 
fogtunk! Térdig süllyedtünk az agyagos sárban, s toltuk a kosarat a kanális egyik partjától a 
másikig. A felkavart zavaros vízben mindig akadt egy-két sügér, vagy apró keszeg a 
kosárban. S ha már a vízben voltunk, a fürdés sem maradhatott el. Csapkodtuk a vizet, úgy 
tettünk, mintha úsznánk, pedig derékig sem ért a víz. Biztattuk a parton állókat:
- Gyertek ti is! Olyan meleg a víz, mint a húgy!
Nem szégyelltük a szavakat, talán fel se tudtuk fogni, hogy azon van valami 
kivetni való. Úgy buggyantak ki belőlünk, mint a Liget lankáin feltörő tiszta, gyöngyöző 
forrásvíz. Ilyenkor csak az esthajnalcsillag vetett haza bennünket, s vittük nagy diadallal az 
aznapi zsákmányt. Édesanyánk mindig zsörtölődött az apró halak miatt:
- Ebből ugyan mit esztek? – de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy süsse meg, mert a 
kishal is hal.
- Finom lesz, majd megláti!
Azóta sem ettem ízletesebb falatokat! Pedig úgy tele volt szálkával, hogy alig 
győztük a kenyeret nyelni hozzá, nehogy a torkunkon akadjanak a szálkacsomók.
A szégyellősségre visszatérve most jut eszembe, hogy a tiszteletes asszonyon kívül 
talán nem is volt senki a faluban, aki elpirult volna egy-egy vaskosabb kiszóláson. Azon 
sem ütközött meg senki, hogy a nagy tisztességnek örvendő Géczi-család nevét bizony 
ékezet nélkül ejtették ki, hogy mást ne mondjak: Ondóék sem jártak különbül. De hát 
minek is jártak volna? Észre se vették. Ugyan minek is tették volna? Hisz nap mint nap ott 
játszódott le előttünk az élet továbbvitele minden hitelességével. Az öreg Oláh Józsiné élt is 
az alkalommal, ha úgy adódott, és zavarba hozta a tiszteltes asszonyt. A minap is nagy 
huncutul mesélte el, hogy új orvas – így mondta – érkezett Kaposra.
- Mán urambocsá, úgy hívják, hogy Fink.
Persze az ő szájában a szóvégi ’k’ ’g’-re sikeredett. Pedig sose hallott 
mássalhangzópárokról, meg hasonulásról, hisz csak négy elemit járt, azt is télen. Aztán 
nagyot kacagott, mikor a tiszteletes asszony félig-meddig korholón rászólt:
- Ejnye, ejnye, Boris néni! Azt nem úgy kell mondani.
- Hát hogy mondjam, édeském? Ugyan hogy élhet valaki ilyen névvel? Én bizony 
rögtön elválnék az uramtul, ha ilyen neve vóna! Úgy otthagynám, mint Szent Pál az 
oláhokot!
Aztán szíve szerint rávette a nevetésre, hogy zengett bele a kocsiszín, ahol a 
lekvárt kavargatták a nagy rézüstben, mindig mozgatva a kavarófát, nehogy a cibere 
odakozmáljon.
 Úgy vettem észre, hogy a tiszteletes asszony is, minden tiltakozása ellenére 
szívesen hallgatta Boris néni kiszólásait, különben nem hívta volna meg minden évben az 
éjfélbe nyúló lekvárfőzésekhez. Mert a fanyar ízű, menyasszonynak való tótpiros almát 
termő fán kívül csak a besztercei szilva maradt meg a paplak sovány, labodával benőtt 
kertjében, de az hálásan, rendszeresen meghozta a maga gyümölcsét.
Aztán egyszer csak elmaradt Kaszonyi apó. Szent Mihály lován, szinte 
észrevétlenül, az őszi lombhullással kiment a temetőbe. Egy-egy megállónál a „Tebenned 
bíztunk”-ra már nem a pacsirták, hanem a nagy köröket író varjúcsapat adta a feleletet:
- Kár, nagy kár!
Szent Mihály lován ment, pedig nem szerette a lovakat, mióta Stájerországban 
hátulról a combjába harapott egy gonosz katonaló. Nyalka huszár volt Gyula bácsi Ferenc 
Jóska regimentjében, de hát hol van az már? Elmúlt, mint a tavalyi hó. Tizenkét évi 
szolgálat után kapta meg az obsitot. Azóta is húzta a lábát úgy télvíz idején. Azért is nem 
hívták be katonának az első világháborúba, a másodikat pedig már az ákácok alatt érte meg. 
A ló fogai helyét ott hordozta a jobb fertályán halála órájáig, meg még két nap – ez volt a 
szavajárása.
Már legénykedni kezdtem, a bajuszom is serkedt, mikor nagyapám halála 
rádöbbentett: mit is jelent az a fura félmondat: „meg két nap”.
A zsidóknál az a szokás, hogy halottaikat még aznap eltemetik. Nálunk, 
kálvinistáknál, pápistáknál a halottat még két nap kiterítve búcsúztatják felravatalozva az 
„első házban”, míg a hátsóban vannak a virrasztók, akiknek az a tisztesség jutott, hogy a 
megholtra emlékezve átvirrasszák az éjszakát, s közben felemlegessék egymásnak annak 
viselt dolgait. Csak azután, harmadnapon helyezik örök nyugalomba, s viszik ki az 
őskertbe, hol a reformátusokat egyik oldalba, a katolikusokat a másikba hantolják el, 
nehogy a feltámadáskor összekeveredjenek, s ha kérdi az Úr:
- Te melyik vallásban lelted örömödet, vagy káromoltál engem életedben? – 
büszkén felelhesse rá:
,,Református magyar vagyok,
Halálomig az maradok.

              - meg két nap”.


Szabó Bogár Imre
De megcsúnyulsz majd




		              De
		              megcsúnyulsz majd,
			                        mint vastag Margó,
		              görnyedten jársz, míg járni tudsz.
Szoknyád szélét a
		 bűnt acsargó
szelek tépik,
	       üszkös hideg jár át:
hajdan volt cifra palotát,
délibábban fürdött
tündökletes csárdát,
s félős ívben elkerül az út.

Nem az én posztom
		    szolgáltatni
igazságfényű hangokat;
jönnek azok már maguktól
(sorsod ezernyi töréséből,
repedésből, hasadásból),
s arcodra hűl a pókfonat.

Selyemsállá könnyül
		       a semmi, az üresség,
s mint aki télen babot fosztogat,
burjánzó sejtjeid között kutatsz:
keresed,
	  melyik a romlott (már hazug),
  s melyik még mindig az igaz.

Felpuffadt kicsi jobbkezed
képzelt kötényben matat,
a másikkal – mintha – hessegetnéd,
zavarod el a hangokat.

Nem tudsz majd emlékezni rám sem,
pedig
          szemeddel néha én nézek körül.
Meszesedő lelked egy mennybéli,
egyre közelgő fénylénynek örül.

Ülsz a szobában hófehérben,
ablakod alá vak zenészek
gyűlnek
		   hallgatag.




Szokolay Károly
Zene

				Száll a zene
szavakon túlról,
szellő hozza,
visz valamerre.
Szárnyára veszi lenge lelkedet,
a beszédet elfelejted.
 Néha ezer évek tavának mélyét
kavarja benned,
szívedben szavak is felfakadnak,
megformálódnak:
„Erdő mellett estvéledtem,
subám fejem alá tettem”,
dúdolva visz a szél,
elvisz a szellő.


Szavakba menekülsz…

Szavakba menekülsz,
szelíd szavakba,
mikor maradtál
egész magadra,

Felriadsz, véled:
valaki itt jár.
S nincs senki véled,
mert csak aludtál.



John Keats
Még meleg kezem, nézd, visszafog…

This living hand, now warm and capable


		              Még meleg kezem, nézd, még visszafog
ha fogják, de ha majd hűlten hever
jeges csönd mélyein, a sír ölén,
úgy kísértse napod s éjed a fagy,
hogy vágynád önszíved száradjon el
s erembe szökjön piros lét megint –
S lelnél léleknyugalmat – íme még
élve nyújtom feléd.


Fannyhoz

To Fanny (I cry your mercy, pity, love…)


			Kiáltom: Szánj! Ó add Szerelmedet!
Irgalmadat: ne tantaluszi kínt.
Makacs, nem-tántorgó Szerelmedet,
kinek szűz-szeplőtelen szíve nyílt!
    Mindened egészen legyen enyém:
    e karcsú formád s édes fűszere
    csóknak – e kéz s e szem, mi égi fény:
    S a mell milljom forró fejér gyönyöre;
Magad! – Lelked! – Szánj meg s addd mindened,
Ne tartsd meg hát egyetlen atomod,
Vagy ha tovább tengek – rabod leszek,
s lelkem felejti célját s nyomorog:
- tétlen, veszteg, - s az agy szájpadlatán
   elvész az íz s a vak becsvágy talán!

(Erdődi Gábor fordításai)




Kiss József
Prométheusz monológja

Óh, az esendő istenek lehetnek szemtanúi keserves gyötrelmeimnek itt, a 
Kaukázus sziklabirodalmában, s kevély parancsolójuk, a bosszúálló Zeusz is hamarosan 
mennydörgéssé hevíti kárörvendő kacaját, ha újra meglátja kedvenc madarát májam körül 
ólálkodni, hisz nincs egy irgalmas teremtmény közelemben, aki végét vethetné nap-nap 
után ismétlődő szenvedéseimnek, s könyörtelen láncaimtól jóindulatúan megszabadíthatna. 
Arra vagyok-e hát ítélve, hogy ezer esztendőkre percenként végiggondoljam és újra 
végigéljem makacs szándékomnak, megingathatatlan tetteimnek súlyát és következményét, 
hogy a májamat tépdeső ragadozó romboló kételyeket oltson belém minden egyes 
rohamával, hogy a kérlelhetetlen hatalomnak rám mért büntetését kínlódásom végtelenjével 
kelljen tűrnöm s naponta miatta vezekelnem? Atyám, Iapetosz egyenes útra irányított, majd 
megnyugodott, mikor észrevette, hogy ifjú éveimben megvilágosodott tudatom 
szerencsésen ötvöződött a vággyal, hogy segítségére legyek a földi halandóknak. Mily nagy 
igyekezettel vágtam volna bele én is a nagyszabású zeuszi tervekbe, hogy az élőlényeket 
kiváló képességekkel ruházzuk fel, ellátva őket minden olyan alkalmatossággal, amely 
megoltalmazza majd a rájuk zúduló viszontagságoktól. Ámde bátyám, Epimétheusz 
felebaráti jóságtól vezérelve tette elém karját, hogy lendületemet fékezze és lelkesedésemet 
csillapítsa, mondván, bízzam rá a munkát, ő majd egyedül jobban megbirkózik vele. 
Felebaráti jóság? Hinnem kellett volna-e fenntartás nélkül önzetlennek vélt 
tehervállalásában, testvért kímélő serénykedésében, s nem volt-e elhatározása mögött más, 
nem lappangott-e benne valami magára hirtelenített dicsőségszomj, kisajátított becsvágy 
vagy az elismerés egyedüli élvezete, hiszen az állatok ellátásával ki is merült minden 
tudása, az embert készakarva cserbenhagyta, noha nekem őszinte sajnálatot színlelve 
ismételgette a lugasban heverészve, hogy az emberek gondjával még eddig késlekedett 
törődni, eszközei azonban hiányosak ahhoz, hogy felvértezze őket az élet viharaival 
szemben. Itt, e zord helyen sem tudom ép ésszel belátni azt, hogy bátyám a legtestvéribb 
elveit követve tette érdekemben, amit tett, midőn engem a legteljesebb tehetetlenségre 
kárhoztatott, fortélyokat sem távol tartva csak az állatok birodalmában jeleskedett és 
szorgoskodott, míg az általam rokonszenvvel kitüntetett és megbecsült embert, az emberi 
fajt bűnös módon mellőzte és elhanyagolta. Ezek után joggal gondolható, hogy bátyám 
viselkedését követően lelkemben sötét és jeges felhők keletkeztek, s minduntalan 
berzenkedésre, mi több, az ő megvetésére ösztökéltek. Sorsom rosszabbra fordulását, 
immár tragikussá válását azonban Zeusz idézte elő. Amit bátyám elmulasztott, azt nekem 
kellett a bűn vállalásával helyrehoznom. A zsarnok és lelketlen főisten irigyelte a tűz 
áldását az emberektől, hallani sem akart arról, hogy részese legyen életük boldogításának 
még oly jelentéktelen mozdulattal sem, mint egy engedélyt adó fejbiccentés. Emiatt kellett 
hát beosonnom Héphaisztosz műhelyébe, mert tudtam, e varázsszer nélkül az ember 
boldogtalanságra van kényszerítve, egy árva meleg kuckót sem lelhet hóförgeteges 
éjszakákon, mivel bátyám – gondatlansága folytán – még egy takaros szőrzet-bundát sem 
tudott keríteni neki. Beosonnom könnyű volt, de aztán a bűn elkövetésének csigázó tudata 
hosszú percekre odacövekelt az üllő mellé, és a kételyek marcangolása közben tehetetlenül 
néztem a lángok lobogását. Rád gondoltam, atyám, tanításodra, hogy végül eredeti 
szándékom mellett tartottam ki, s hirtelen megragadván a zsarátnokot, szinte eszelősen 
rohantam vele az emberek kunyhóihoz. Tisztában voltam tettem következményével, ám 
abban a pillanatban úgy éreztem, belső megtisztulásom ereje föléje kerekedik Zeusz 
minden hatalmának. A műhelyben tapasztalt megingásom és szorongásom elmúlt, elillant; 
arra gondoltam, hogy egyszer majd Héphaisztosz is megérti cselekvésem okát, meg a többi 
istenek is – ha elismerést nem is, de utóbbi igazolást reméltem tőlük. A remény, sőt valami 
felszabadult lelkendezés odáig sodort, hogy pártfogoltjaimnak a tűz mellé a bölcsességet és 
a kézművesség titkát is odalopjam.  Ma már alig elképzelhető ujjongásba estem – az 
agóráról a járókelőknek is feltűnt lázas igyekezetem és megittasult ábrázatom; arcukról 
leolvastam, hogy igaz társukká nyilvánítanak, amit biztató csillogás árult el szemük 
szögletében. Vajon bizonyos vagyok benne, hogy barát-társuknak tekintettek, nem 
cinkosuknak? Hosszú nemzedékek óta beidegződött ősfélelmük Zeusztól ugyanis 
elfordította érzelmeiket, ízlésüket – vélekedések szerint a rettegett hatalmasságot kijátszani 
hagyni és az elorzásból eredő ajándékot elfogadni: cinkosságnak nevezhető. Talán romlana 
emlékezetem s nem tudnám világosan visszaidézni, mennyire elevenen élt bennem mégis a 
juttatás öröme, a nagy ajándékozás tettvágya mindenáron, semmiképp sem törődve 
akkortájt holmi árnyalt fogalmak fontolgatásával és azonosításával? Óh, ki mondhatná meg, 
mennyi időre vagyok ideláncolva ezekhez a sivár sziklákhoz, meddig kell még naponta 
összerakosgatnom minduntalan szétmászkáló emlékképeimet, meddig kell még 
várakoztatnom Hádészt felém nyújtott karjaival, akihez pedig már szívesen megtérnék. 
Pallasz Athéné szentélyébe ugyanolyan könnyű volt bejutnom, mint Héphaisztoszhoz. 
Tapasztalatok birtokában tettem lóvá az oszlopcsarnok őreit, majd a magamhoz vett 
értékeket ismét az emberek között osztottam szét. Jó volt látni, hogy az isteni ajándékot 
városok építésére, házaik csinosítására, pompás szobrok faragására használták, lelkükbe 
megelégedettség költözött. Tudom, Zeuszt eleinte elborították a harag hullámai, tombolt és 
szitkozódott dühében, majd furcsa módon megbékülni látszott: csillapodtak csapkodó 
rohamai, széles mozdulataival is alábbhagyott, mintha valami kiengesztelte volna. Lehet, 
hogy pontatlanul emlékszem, de az idő tájt került be a házastársi harmóniába harmadikként 
az argoszi Ió, akit később Héra féltékenységében tehénné változtatott. Vitathatatlan, hogy 
Zeusznak kellemesebb volt belemerülnie a mézes idillbe, mint a tüskés közügyekkel 
foglalkoznia, ám a mézben dúskálás gyönyöre egyszer még a főisten számára is véget ér. A 
házsártos hitvestárs beavatkozása nyomán megszakadt a kéjes kapcsolat, de megszakadt a 
nyugalom is az Olümposz hegyén. Fekete fellegek gyülekeztek, egy-egy szóváltás és 
tompítatlan megjegyzés is elhangzott az istenek táborhelyén, mindamellett ami a 
legnagyobb szikrát adta Zeusz indulatának újabb fellobbanásához, az az emberek 
elbizakodottsága, gőgje és önhittsége volt. Mert tagadhatatlan, hogy Zeusznak éles szeme 
volt – amit észre akart venni, azt észre is vette. Végső elkeseredettségének, s utóbb engem 
ért bosszújának kiváltója tehát legparányibb alattvalóinak, a földön turkáló embereknek a 
kihívása volt. Nos, nevezhető-e másnak pártfogoltjaim elbizakodottsága és gőgje, mint buta 
kihívásnak és kicsinyes incselkedésnek a legfőbb mindenható ellenében, holott én őket erre 
semmiképp nem akartam rávenni, ezt nem így akartam, az elfogadás és a megbecsülés 
kereteit vadhajtások megjelenése nélkül képzeltem el, a két fél kibékülésével, egyetértéssel, 
de ehhez én tehetetlen voltam, erőtlen. És most itt tekintgetek a múlás ködképeire, hitem is 
megroggyant, egyre gyakrabban lidérces foszlányok suhannak felém, a vasbilincs alatt 
bőröm már jó ideje fekete, talpam alatt meg-megújul a kövek nyirkos mocorgása, és 
elválaszthatatlan társamat várom, hogy szárnya röpte-játékában leljek némi örömöt.


T. Ágoston László
Délibáb

	Megyek az utcán. Lazán, kényelmesen, arcomat fürdetve az áldott napsütésben. 
Látom, mások is ezt teszik. Így aztán nem véletlen, hogy olykor-olykor egymásnak 
koccanunk a járdán. De semmi baj, mert az egész univerzumot áthatja ez a békebeli 
romantikus hangulat. Biccentünk, és lazán sétálunk tovább. Egyre csak árad ez az 
aranysárga optimizmus. Megcsillan a kirakatok üvegén, és némi opálkékkel szikrázik át a 
túloldalra.
             	 Ma még a forgalomirányító lámpák is lustálkodnak. A piros olyan tompán izzik, 
mint a nyárvégi nap szélvihar előtt. A zöld beleérik a fák meg-megremegő lombjába, és 
szinte elsárgul az irigységtől, hogy senkit sem tud megállítani. Bezzeg a sárga annyira jól 
érzi magát kerek búrájában, hogy kétszer is megvillan, mielőtt átadja a helyét.
Az úton lustán poroszkálnak az autók. Ma egyiknek se sürgős a dolga. 
Koncentrikus köröket rajzolgatnak a levegőbe, így üdvözlik egymást a szembejövő sofőrök. 
A sarkon egy kék egyenruhás férfi áll merően bámulva a hasán egyensúlyozott kis 
szerkentyűbe, amelyik állandóan csak 49-et mutat. Rázogatja, megpofozza az oldalát, az 
eredmény marad. Aztán hirtelen földerül az arca. A sarkon egy kis zöld Trabant tűnik föl, s 
a szerkentyű számlálója 51-re ugrik. Int a Ladában serényen bólogató társának. Ő felriad, 
bólint, megtörli a szemét, és indít. A másik beugrik a nyitott ajtón, s csak ennyit mond:
- Gyorshajtás. Kövesd!
- Melyiket?
- Hát a Trabantot. Ott…
Megkezdődik a hajsza. Elöl a zöld Trabant, utána a kék Lada. A trabantos 
észreveszi, hogy üldözik. Turbóra kapcsol és eltűnik a délibábban.
Csend. Újra csend. Csak a laza napsütés, a puha koccanások és a lusta lámpa. 
Aztán egy hosszú sárgánál visítanak, a kerekek füstölnek. A műszer most akár százat is 
mutathatna, de nincs itt a kékruhás. A Trabantot üldözi a délibábban.
Ajtó nyílik, ablak reccsen, egy rekedt hang káromkodik, aztán tűz és ólom, és 
lyukak mindkét autó oldalán. Meg itt a falban is mellettem. Eltévedt golyó. De jó, hogy 
eltévedt… A járda aszfaltja meleg. Még mindig köpköd két fegyver. Már csak egy. Audi 
jön. Fehér. Az az egy még mindig lő. Biceg. Ajtó ki, az az egy be, Audi el. A járdán senki. 
A kereszteződésben két autóroncs és három hulla. Az egyik kocsi ég. Újra csend és újra 
senki, csak én. A lámpa se vált. Vak lett mindhárom szemére.
Autó jön. Megáll. A sofőr kiszáll, körülnéz, gyorsan vissza, és rükverc teljes 
gázzal. Az oszlop  mögül egy suhanc tápászkodik. Leporolja szakad farmerét és futtából 
visszakiált:
- Én semmit se láttam. Különben süket vagyok…
Észak felől egy kék Lada jön. Délről a mentő, aztán egy vijjogó Volkswagen kék 
villogóval. Aztán sokan jönnek még gyalog is. Állok. Mennék, de nem mozdul. Se a 
kezem, se a lábam. Egy férfi jön, kék egyenruhás. Rám mutat.
- Tettes vagy szemtanú?!
- Mindegy, vigyük! – és visznek.
A csuklómon bilincs, betuszkolnak egy autóba. Jobbra, balra egyenruhás. Ezek azt 
hiszik, hogy én? Én azt sejtem, hogy ők. Az is lehet, hogy semmi se igaz. Hát akkor? Talán 
a délibábos Trabant…
Lift zúg. Fölfelé megyünk. Lámpa, rácsos ablakok. A sötétből kopasz civil, meg az 
ügyvéd. Ügyvéd nekem? Nekem is. Formaság. Papír és toll az asztalon. Egyik se robban. 
Írom. Jött, csikorgott, lőtt, bicegett, elvitték. Én hason, a járdán, golyó a falban. Aztán ők.
Nem jó. Törvény, a gyanúsított joga. Tanú, ha kérdezik. Tettes csak ítélet után. 
Írom. Ők mondták. Mintha jött volna. Talán csikorgott, vagy valami más. Ablak kihullott. 
Magától vagy tőle. Lehet, hogy a meleg. Fegyvernek látszó, de lehet, hogy esernyő. Borult 
az ég. Mintha dörrent volna. Az is lehet, hogy légkalapács. Sok ma az úton a kátyú. Luca 
napkor ólomeső. A falba is egy. Lehet, hogy szögbelövő. A járda meleg. Vagy kerékpárút? 
Meglehet, de belepte a hó. Na, így már egészen más. De azért nem árt egy szemvizsgálat 
meg a véralkohol.
Újra az utca. Nagy levegő. Sétálgatnak, mintha mi sem történt volna. A 
kereszteződésben felmosták az utat. Vagy a megáradt folyó mosta el a roncsokat. Középen 
fehérkabátos rendőr mutogat. A lámpa még mindig vak mindhárom szemére. De azért 
átjutok. Többen is megyünk a zebrán. Vagy ez csak öszvér? Nézem a járdát, de nem 
hasonlít a kerékpárútra. Itt van az oszlop, ott van a fal, de eltűnt a lyuk. Beforrt? Hiába 
keresem, sima a fal, és a fény se törik meg rajta.
- Látszat – szól valaki mellettem szürke kabátban. A zsebéből pisztoly csöve 
kandikál. Kíváncsi…
- Ez is? – kérdezem bátran, mert kezdem megérteni: itt minden illúzió.
- Ez is – bólint, aztán az oszlopra lő. – Nem történt semmi. Mint ahogy délelőtt 
sem, csak a szemed káprázott a fényben. Ez a lyuk is eltűnik, mint a másik. És te is, ha túl 
akarsz nőni a látszatokon.
Nem akarok. Már nemcsak túlnőni, nőni sem. Így épp elférek az asztalnál, a fejem 
elsiklik a csillár alatt, és a lábfejem alig lóg ki a takaró alól. Behúzom, mielőtt észrevennék. 
És örülök, hogy ott nincs lyuk. És örülök, hogy hátul van egy. Hát nem csupa öröm az élet?
Megyek az utcán. Görcsösen lapulva az ólomszürke ég alatt az ólomszürke falhoz. 
Látom, mások is ezt teszik. Ha egymás közelébe érünk, megállunk, szúrós szemekkel 
fürkésszük egymás faarcát, aztán elsietünk. Nehogy a másik megtudja. Mit? Hát azt. Azt, 
amit mindenki sejt, de senki se mondja, mert joga van hozzá. Jogállamban élünk. Miénk a 
jog, a szürkekabátosoké az élet…


Cseh Károly
Üzenet a kertből
Anyám emlékének

Kórtermi egyen-meleg
ellenére is
vacogott folyton:
hideg volt
a nikkelezett
műszer-mennyország.
Aztán megrezzent
a napokon át
mozdulatlan csönd.
S érzékei
félig nyílt ajtaján
lepke és langyos fuvallat
lebbent be odaátról,
a távoli
Tavaszi Kertből.



Georg Bydlinski
Nyárfapihék


Nyárfák havaznak
pihefehéren a szélben,
mely fölénk sodorja
az estét.

Erkélyünkön állva
halljuk a nyárfák neszét.
Pihefehér a nevetésed,
és úgy ring, akár a szél.

(Cseh Károly fordítása)


Murawski Magdolna
Napló 2000

A szegénység egy bizonyos fokon túl egyszerűen megbénítja, lebéklyózza az 
embert. Ha egyáltalán nincs pénzünk, legelőször is nem megyünk sehová. Talán rosszul 
szoktattak bennünket, hogy egy egyszerű sétának is vannak olyan velejárói, mint hogy 
betérünk valahová, vagy hogy veszünk egy fagylaltot a gyerekeknek, kényeztetjük őket 
egy-egy aprósággal. Normális körülmények között ez nem volna szabad, hogy luxus 
legyen. Ha nincs pénz, nem megyünk boltba vagy piacra se, nem tervezzük meg szabadon 
az ebédet, vagy nem improvizálunk valami finomat, különlegeset a családnak, mert 
megláttunk valami frisset, gusztusosat. Főzünk az itthoni spájzban, hűtőn megmaradt 
dolgokból, és ez az egyszerű tény is visszafogja az embert. Nem szárnyal szabadon a 
fantázia, még ilyen egyszerű, hétköznapi dolgokban sem, és ez deprimál, túlságosan 
földközelbe szorít, olyan, mintha valaki erőszakkal földre kényszerítene bennünket. Nem 
megyünk el újságot venni, könyvet pláne nem veszünk, hiszen annak az árán már egészen 
jó ebédet lehet főzni, vagy néhány reggelit, vacsorát biztosítani a családnak, színházba, 
moziba se mehetünk, és így átadjuk a helyünket annak a közönségnek, mely egészen rossz 
irányba formálja – máris láthatóan itt, Egerben! – a valaha kultúra templomának mondott 
intézmények repertoárját, azaz ízlésvilágát. Hiányzunk a koncertekről, holott jelenlétünk 
egészen más produkciókra sarkallhatná a művészeket. Ezt minden színész, zenész és 
minden előadóművész jól tudja, mégse születik meg egyetlen szolidáris mozdulat, egyetlen 
gesztus sem, mely visszainvitálná az embert ezekre a helyekre. Enerváltan tudomásul veszi 
mindenki, hogy ez van, aztán minden megy tovább – unalmasan, érdektelenül, mintha 
mindez jól volna. A kulturális életet ellaposítja, lesilányítja az unalmas középszer, 
helyettünk nyilatkozik és cselekszik (jobban mondva pótcselekvéseket végez) a műveletlen, 
vagy ami még rosszabb, a félművelt kis senkik hada, és minden nap ugyanazzal a 
gondolattal, vagy ferde érzéssel zárul, hogy ma se történt semmi. Hogyan is történne, 
hiszen ahhoz szellemi erő kell, hogy valaki elindítson egy változást, mely felpezsdíti egy 
közösség érzésvilágát és szellemiségét?! Hogyan is képzeli el egy szűkebb vagy nagyobb 
közösség szellemi életét éltető, újító gondolatok nélkül? Elgondolni sem tudom. 
Eger elmúlt másfél évében az a hihetetlen destrukció, melyet a kommunisták 
uralma véghezvitt, máris jelentős rombolás nyomait mutatja. Irodalmi élet van, mert hiszen 
írunk, alkotunk és jelen vagyunk, de még inkább jelen tudnánk lenni, ha mindehhez jelentős 
támogatást is kapnánk, és helyettünk nem az ostoba, tülekedő kis niemandokat 
reklámoznák városszerte, és nem őket tömnék tele pénzzel, hanem mindez értelmes módon 
arra fordítódna, amire kell: valódi kultúrára. Eger szellemisége gazdagodna, és mindez 
kifelé is jobban láthatóvá válna. Az egyébiránt helyileg feltupírozott piti kis eseményekre 
országos fórumokon a kutya se figyel oda. S hogy miért nem? Mert nem közösségi 
alkotások. Rendre az „én” villogni akarásáról, feltűnési viszketegségéről szólnak, mások 
számára semmit nem nyújtanak, hiszen egyfolytában ez üvölt róluk: „ÉN milyen jelentős 
vagyok! ÉN milyen okos vagyok!” És ezek az alakok soha nem hallják meg, miféle 
rezonanciákat váltanak ki közönségükből: „Ez milyen unalmas! Ez milyen tehetségtelen!” 
S hogy ez az egész milyen visszataszító és émelyítő…
Egy társadalom fokmérője – ismételgetjük még mindig, akik valaha rendes 
nevelést kaptunk – többek között az, hogyan bánik az értelmes emberrel. Ez mutatja a 
civilizáltság fokát, ez vall legbeszédesebben arról, hogy mit is nyújt vezető rétege az 
értelmiségnek. Ha a bánásmód durva, egészen biztosak lehetünk abban, hogy primitív 
emberek kezében van az irányítás lehetősége. Ha eltűrik ugyan az értelmiség aktív 
jelenlétét a társadalomban, de nem tesznek semmit azért, hogy fennmaradjon, akkor 
félművelteké a vezérpálca. Ott viszont, ahol virágzó kulturális élet van, egészen bizonyosak 
lehetünk benne, hogy értelmes emberek ülnek a megfelelő helyen. 
Egy olyan társadalom, mely valamit is ad magára, nem tűri meg köreiben a 
szegénységet. Hajdan még az uralkodó osztályok tagjaiban is volt némi empátia a 
szegények, a nélkülözők, az elesettek irányában. Manapság viszont annyi önzést és 
durvaságot tapasztalunk a kisember, valamint az alacsonyabb sorba süllyesztett társadalmi 
rétegek irányában, hogy feltétlenül felmerül bennünk a kérdés: kik is ezek az emberek 
valójában? Magyar viszonylatban egészen bátran kijelenthetjük, hogy a hajdani pártállam 
vazallusai azok, akik első körben felkapaszkodtak az uborkafára. A lehetőség egyedül a 
nagy pártvezérek, az őket kiszolgáló spicliréteg (hivatalnokok, zsaruk, III./3-asok, stb.) és a 
velük bratyizó, őket korrumpáló nyomorultak kezébe helyeztetett le. Mára ezek az emberek 
újgazdagokká avanzsáltak, holott lehet, hogy épp zöldségeskofaként gazdagodtak meg, és 
ez a tény valahogyan meghatározza a stílusukat (ha éppen stílusnak lehet nevezni azt a 
kelletlen, lenéző, felfuvalkodott magatartást, melyet irányunkban tanúsítnak). A pénz nem 
ad stílust, mivel hogy kultúrát sem nyújt automatikusan (azért meg kell dolgoznia az 
egyénnek), nem alakít ki viselkedéskultúrát sem, legfeljebb egy-egy trendhez való 
igazodást eredményez, azaz az általuk elfogadott dolgok majmolását, amit még csak 
sznobériának se lehet nevezni, hiszen még egy gyenge félműveltség sem rejtőzik mögötte. 
Még az is túl nagy magaslat azok számára, akik iszonyú tahó módon, de annál 
erőszakosabban ragadták meg és tartották maguknál a pénz, a vagyon, majd az általa elért 
társadalmi pozíció lehetőségét. Valahogyan borzasztóan snassz ez a társadalmi összkép, 
melyet valahogyan mégis még mindig meghatároz ez a felkapaszkodott, törtető réteg, és ez 
sajnos kifelé túlságosan is látszik (vajon mit gondol rólunk a külföld emiatt?). Olyan, 
mintha leragadtunk volna a rendszerváltás környéki időszak világánál, amikor is a bunkó 
kirohant Bécsbe, megvette magának mindazt, ami számára vonzó és elérhető volt, és azóta 
is egyfolytában hordja akkori szerzeményeit (azóta esetleg luxuskivitelben): a sportcipőt és 
a szabadidőruhát. Később hozzászerezte a baseballsapkát, a merészebbje a fülbevalót, a 
fiatalabbja a sétálómagnó dugóját a fülébe, továbbá a stílustalanabbnál stílustalanabb 
ruhaneműket. Vajon meddig tart még ez a fejetlenség? Tulajdonképpen ez a dolog lényege: 
nem a fej irányít, hanem az arra abszolút alkalmatlan alantasabb testrész. Ezért nem 
termette meg a maga szellemiségét, hiszen a harácsolás önmagában véve még nem 
reprezentál semmiféle szellemi erőt.
A másik oldal ezenközben szóhoz sem jut. Elnémítja az az erőszakos gépezet, 
mely azelőtt pártideológiára, azaz párt-rögeszmékre volt kiképezve, és azok minél 
hangosabb üvöltözésére. Ma sem tesznek egyebet, minthogy megpróbálják túlharsogni 
azokat, akiket neveltetésük szerényebb és józanabb, azaz normálisabb viselkedésre 
predesztinál. Aki leáll túlordítani, túlkáromkodni a primitíveket, az előbb-utóbb maga is 
útszéli stílusba vált át. Azért pedig fölösleges strapálnia magát, hiszen nem hoz létre 
egyebet, mint az, akivel leállt harciaskodni.
Ha az EU-csatlakozást bárki is komolyan venné, legelső követelménynek azt 
kellene szabniuk a már fejlett államoknak, hogy ne legyen szegénység, azaz normális 
társadalmi körülményeket teremtsenek meg a csatlakozni kívánó országok a saját 
határaikon belül. Ez egyrészt normalizált gazdasági működést feltételez, másrészt 
szociálisan érzékeny vezetést, mely relatíve tisztességes szociális berendezkedést nyújt 
polgárai számára. Feltételez egyúttal bizonyos fokú kultúrát (tehát az „ázsia-balkán-stílus” 
eleve kizárt), mely tovább emeli hazája polgárait úgy a társadalmi, mint a gazdasági és a 
kulturális felemelkedés szintjén. Az európai csatlakozást csakis ebben a formában tartom 
értelmesnek. Ha a dolog viszont csupán arról szól, hogy magukhoz édesgetnek egy újabb 
delikvenst, akit kizsákmányolhatnak, elnyomhatnak és mind gazdasági, mind kulturális 
szinten gyarmatosítanak, akkor az egész egy fölösleges cécó, és egy szép köntösbe 
öltöztetett vásári komédia. 
A szegénység a legnagyobb szégyen bármely társadalomra nézve. Ha ezen felül 
még tovább növelik, vagy elhanyagolják a problémákat, akkor a leghitványabb dolgot 
cselekszik, és a legalantasabb jelzőkre érdemesülnek ki csupán mindazok, akiknek kezében 
a dolgok irányítása van. A magára valamit is adó társadalom nem tűr meg ilyesmit 
testközelben. Tesz valamit elhárítására, a gondokat nem igyekszik palástolni, vagy 
bagatellizálni. Ennek az ellenkezője kizárólag szellemi-lelki fejletlenségre, valamint 
felelőtlenségre vall. Ahol a vezető réteg felelőtlen, ott komoly elmaradottság tapasztalható, 
lévén, hogy erkölcs helyett az erkölcstelenség az, ami irányít. Ergo a szegénységet a 
mindenkori uralkodó osztályok erkölcstelensége és felelőtlensége gerjeszti és tartja életben. 
Gyökerei az önzésben és gyűlöletben keresendők, valamint mindazon negatív érzelmi-
indulati töltésben, mely az uralkodó osztálynak az alsóbb néprétegekhez vagy osztályokhoz 
viszonyulását jellemzi és meghatározza. Negatívumokra „építkezni” pedig felelős ember 
nem szokott. 
A tagadás szelleme egyedül a társadalmi süllyedést hozhatja magával. Talán az 
értelmes embernek már hamarabb fel kellett volna figyelnie és tennie az ellen, hogy ez 
többé ne lehessen komoly, társadalmilag is hatni tudó erő. Öngyilkos tendenciának 
mondható ez globális szinten, de sajnálatos módon épp azok nem vesznek róla tudomást, 
akik tehetnének ellene. Mivel a lelkileg infantilis ember az, aki a ma társadalmát irányítja, 
az írástudó értelmeseken annál nagyobb felelősség nyugszik. Ha kell, erővel is fel kell lépni 
azok ellen, akik továbbra is csak a szegénységet akarják gyarapítani, melyhez egyetlen út 
vezet: önzés, erőszak, tudatlanság, hitetlenség, tehát jövőkép-hiány az, ami meghatározza 
minden lépését. Akinek nincs jövőképe, az csak össze-vissza botladozik a világban, 
anélkül, hogy a legminimálisabb mértékben is képes volna eligazodni benne. Aki pedig 
sokat csetlik-botlik, az előbb-utóbb összetör maga körül valamit. Az még csak hagyján, 
hogy sajátmagát, hiszen ehhez joga van, de ha másokat is, ahhoz már nincsen joga.
Eger zászlaja tavaly nyáron eltűnt a városháza tetejéről. Azóta csupaszon 
meredezik az ég felé a zászlórúd. Először azt hittük, hogy az erős szél miatt vonták le, de 
azóta már igen sok szélcsendes nap volt. Nem tudni, kit, vagy kiket sértett a több száz éves 
jelkép, mely alatt Dobó népe a török ellen vonult. Talán a jelen ciklusban irányító 
városvezetők azt képzelték, hogy ez valamiféle lokálpatrióta szimbólum (mármint a 
Lokálpatrióta Egyleté, melyet ők gyűlölnek), és nem sejtették, mit is jelképez valójában. A 
zászló minden nép életében igen fontos. Látványos formában fejezi ki azt a szellemiséget, 
mely létrehozta. Zászlóinkat tiszteljük és szeretjük. Épp ezért a legdurvább sértés az az 
önkényes lépés, mellyel Egert megfosztották zászlójától. Ideje lenne, hogy az egri polgárok 
olykor merjenek fölfelé is tekinteni. Nem baj, ha meglátjuk, mit művelnek a fejünk fölött.
Betlen János groteszk beszélgetése Kövér Lászlóval este későn a TV-ben. Kínos 
jelenet, hogy egy bögöly nagyságú légy röpköd össze-vissza a beszélgetők körül, és ez 
nemcsak a műsort zavarja, hanem viszolyogtató látvány is. A nézőben felmerül a kérdés, 
hogy a százmilliós nagyságrendű költségvetéssel támogatott magyar televízióban miért nem 
telik egy párszáz forintos VAPE-riasztóra. És egy másik gondolat is kínálkozik: ha mindez 
a volt miniszterelnökkel történik meg, annak szokásos rálegyintései előbb-utóbb elintézték 
volna már azt a legyet…

Apor Elemér
A senkik páholyában

				Itt a senkik páholyában
sok az ember, hej, de sok:
itt, a senkik páholyában
ülnek csak az okosok.

Lenn a vak, poros porondon
vad tusákat játszanak,
akik égő, értük élő
honfiaknak látszanak.

Villog a vér, repül a kóc
pofon csattan, döng a hát, -
mi csak nézzük, unott dühvel,
mint bolondok cirkuszát.

Kinek mi jár, itt tudják csak,
ki köztünk él, érti meg:
innen nézve nincs kalapja
és ruhája senkinek.

Átal-látunk és lehántunk
gőgös bundát, cingulust,
letépjük a gyönge selymet
és a csontig le a húst,

ott a csontnál látszik meg, hogy
ki gerince a kemény
ott válik el, ki az ember,
ki a hitvány, ki legény.

Nem hiszünk már a jeleknek,
mert hazudnak a jelek,
a gonoszok kitanulták
és mögöttük rejlenek.

Hitet akarsz látni bennünk?
Bontsd ki hát a homlokod,
bontsd ki akkor melled is, hol
a szíved kell hordanod.

Mi szemünkben, mi szívünkben
csak az lehet nagy, aki
megtanulta meztelenül
 hogyan lehet valaki.

Aki megáll tisztességgel,
megízleli kenyerünk,
nem szégyenli rongyainkat,
megfogja a tenyerünk:

aki segít, s ingyen segít,
amit kapott, annyit ad,
izmainkból nem tör hasznot
csontjainkból olajat,

együgyű szent örömeink
kiáltani ki meri
és végtelen könnyeinkkel
összefolynak könnyei:

ha nincs ennünk és ha bennünk
száz ború is háborog: -
azt szeretjük és követjük,
mint Jézust a jámborok.



Kelemen Erzsébet
Hexameron
I.

Egy gömböt tartott a kezében. A földgolyóra emlékeztetőt. Hullámkék óceán-
nyugalmat, tengerek mélységét. S a vízfüggöny-csillogásra rávetődő napfény 
szivárványszínekre bontotta szét sugarát és beragyogta vele a pálmaliget-zölddel, 
kőzetbarnasággal telehintett gömbrészeket is.
Anna tudta, hogy minden feltárulkozásnak megvan a másik személy részéről a 
visszautasítás veszélye. Most mégis vállalta a kockázatot.
- Nézd meg közelebbről is! – nyújtotta át a kincset. – Ezt csak nagyon kevesen 
tekinthetik meg – tette hozzá egészen halkan, és a másik tenyerébe gurította szelíden a 
gömböt.
A férfi megfogta. Maga elé tartotta. Hosszasan nézte. Forgatta. Ujjaival meg-
megérintette szótlanul. Sok-sok országban megfordult már. Bejárta az egész világot. Repült 
óceánok fölött, sivatagon át, habredős felhőkbe kapaszkodó sziklacsúcsok, hegygerincek 
mellett. Ő igazán tudta, hol kezdődik a szép, csipkézett sziklafalak, a széles homokmezők 
tengermagánya, s mit jelent a magas kőszirtről leomló víztömeg zuhatagdallama. Az erdők 
csendje. Dűnék aranycsillogása.
Megértette a gömbvarázs titkát is. Anna életét. A vulkanikus hegyoldal vörösét. A 
sivatagi szomjúságot. Az elhagyatottságot. Megsejtette a puha mohatakaró, a dúsan sarjadó 
fű, a smaragdfényben tündöklő fák különös erejét. Szurdokok varázsát. Az erdők sziluettjét.

II.
- Ez a hegyorom minden természeti erőnek ellenállt – mutatott Anna a gömbnek 
hegyvonulatokkal tarkított részére, s közelebb ült a férfihoz. – Először egy sebes folyású 
patak akarta mederré formálni. Az eső és az olvadó gleccserek vizeit összegyűjtve arról 
álmodott, hogy behatol majd az apró repedésekbe, átjárja a rejtekhelyeket, s ízlelgetve a 
kőtörmeléket, magába olvasztja a parányi részeket. De vízcseppjeit a hegy százfelé szórta.
A szél is szerette volna magához ölelni. Sűrű erdők lomberejével a kőzetet finom 
darabokká szelni. A hegy azonban erősebb volt nála.
A nap is kedvelte. Forró sugaraiban meg-megfürdette. De ő sem tudta 
meghódítani. A hegy szilárd maradt. Tiszta. Megközelíthetetlen.
Így teltek el hosszú-hosszú évek, míg egy napon különös dolog történt. Esteledni 
kezdett. Az egyre sűrűbbé váló szürkületben lassan eltűntek a mélyben húzódó tavak, a 
színpompás rétek, a hegyoldalra felkúszó cserjék és füzek, a kökörcsin és kőtörőfű szelíd 
virágai. A fahatárt jelző fenyőkre is szétterítette köntösét a gyorsan növekvő éj. Mégsem 
tudta elfedni őket teljesen: a hold kerek fénye megvilágította a fák és hegyek körvonalait.
A karcsú hegyorom sziklás pillérei is kirajzolódtak. A csillagok felé nyúltak. S 
ekkor történt a találkozás…! Az egyik csillag megérintette. Az Esthajnalcsillagnál is 
ragyogóbb fényű. Egy varázslatos égitest. S a hegy megnyílt. Magába szívta a 
fénynyalábokat és engedte, hogy átjárják belsejét. A legféltettebb zugokat. Az elrejtett 
titkokat.
Megszerette a csillagot. Mélyen és őszintén. Még nappal is rágondolt. S azóta is az 
éjszakákat várja…
A férfi megdöbbent. Letette a gömböt és Anna felé fordult.
- Ez a hegy te vagy! Ugye, Anna, magadról beszéltél?!
A nő nem válaszolt. Könnyek gördültek le csendben az arcán. A férfi megfogta a 
vállát:
- Válaszolj, Anna! Kérlek!
- Igen – suttogta a nő egészen halkan. – Ne haragudj: megszerettelek.

III.
- Láttam tömör gránitszirtekről lezúduló hatalmas vízesést. Felkorbácsolt habokat. 
Permetfelhőkbe burkolódzó sötét szurdokokat. Fehér tündérrózsával, víziboglárkával 
díszített lassú folyamokat, páfrányok és kúszónövények között kanyargó vízfolyásokat. 
Széles medrű folyót. Csendes holtágakat. Égerfákkal szegélyezett partokat.
- Mégis a legcsodálatosabb az – folytatta a férfi -, ha két folyó összeér, s hullámaik 
egymásba simulnak. A vízcseppek összeölelkeznek, eggyé válnak, s hullámzó szépséggel 
hömpölyögnek tovább. Ilyenkor a folyó ereje megkétszereződik, s kicsiny szigeteket, 
dombokat érintve könnyedén halad előre, sziklaormok mellett, esőerdőkön át. S utat tör 
magának akár a legfélelmetesebb hegycsúcsok között is, hogy elérje az óceán ragyogó, 
mély vizét.
A férfi két kezébe fogta a nő arcát:
- Akár egy kristálytiszta víz-szalag, vagy egy esőcseppektől megduzzadt 
gyöngyöző patak! – nézett mosolyogva a nedveskék szempárba. – Ne sírj, Anna! – 
törölgette le ujjaival a könnyeket. – Ha két ér találkozik, csermellyé duzzadnak. A patakok 
folyóvá. Valahol majd biztosan összeérnek az egymást kereső folyóvizek is.

IV.
- S ha nem így történik? – szakadt ki Annából a kérdés. – Ha mégsem 
találkoznak…? Ha sohasem érik el egymást a folyamok? Ha nem fonódnak egybe az 
aranysugárral átszőtt magányos hullámok?
A férfi megfogta a nő kezét. Érezte, hogy a levegő megfeszül körülöttük, s a kékes 
rezdületben összetorlódnak az idősíkok.
- Valóban, vannak megkerülhetetlen hegysorok, átszelhetetlen dombóriások, 
perzselő vulkánok, a folyók hűs vizét elnyelő homokóceánok – válaszolt megnyerő 
határozottsággal. – De hidd el, Anna, erőt ad az is, ha csak halljuk a távoli vízcsobogást. A 
hömpölygő áradat dallamát. Ha a vízcseppterhes, páradús levegőből megérezzük a másik 
szeretetét, gyógyító közelségét.
Anna hallgatott. Nemcsak megértette, de át is élte már ezt a feltöltődést. Elég volt 
csupán, ha a férfi hangját meghallotta: lehullt róla minden nehézség. Most mégis valami 
többre vágyott. Egy sokkal mélyebb jelenlétre.
- Ha utamat kőszirt állja, akkor egy éjszaka őzzé változom – szólalt meg halkan. – 
Kecses, szelíd őzsutává… Megállok a folyóparton, s iszom a vizedből. Eloltom szomjamat. 
Majd kavics leszek – zárta össze kezét könnyedén, mintha már benne is rejtőzne a 
kőzetcsoda. – Medred aljához simulok – folytatta titokzatosan -, s engedem, hogy vized 
egészen átöleljen, tisztára mosson, felfrissítsen. Ha pedig feloldódni vágyom teljesen – 
nézett simogató melegséggel a férfi szemébe -, akkor esőcsepp leszek. Igazi esőcsepp! – 
hangsúlyozta újra. – S vizeddel elkeveredem.
Megállt. Nem folytatta tovább. Az óceánról már minek beszéljen?! Azt mindketten 
ismerték. Szemük csillogása is ezt tükrözte vissza: a végtelen, hatalmas víz mélykékjét.
- Igen, így is eggyé válhatnak a kristálytiszta csodák, a távoli szépségek – válaszolt 
elgondolkozva a férfi. – Őz, kavics, esőcsepp… - ismételte halkan, mintha Anna új neveit 
próbálgatná. Majd magához ölelte a nőt. – Te nem zavarod meg a folyó nyugalmát, Anna, 
hanem teljessé teszed.

V.
Az illatos szellőrózsa kerekded levelei megremegtek: nesztelen feltárult a táj. A 
szirmok békéje. Az aranykalász-ringatódzás. A megnyílt tengerek. S bíborpirosba nyitotta 
virágát a tavaszi lednek.
Ebbe a szikrafényes csendbe mégis beleszőtte magát észrevétlen a bizonytalanság.
- Félek – szólalt meg Anna, s a férfi karjaiba simult egészen. – Minden találkozás 
magában hordozza az elvesztés fájdalmát – folytatta mély sóhajjal. – A széthasítottságot. 
Az elhagyatottságot. Az örök magányt.
- Ha szeretünk, sebezhetőkké válunk – simogatta meg a férfi a nőnek vállaira 
leomló, hosszú haját, s engedte, hogy az időtlenségbe nőjön a meghitt pillanat. – A 
szenvedés végigkíséri életünket – folytatta egy kis idő múlva. – Alakítja, formálja 
bensőnket, s megedzi a lelket. A legcsodálatosabb dolgok, a legnemesebb érzések a 
fájdalomból születnek!
Megfogta Annának az arcát, s gyöngéden maga felé fordította:
- Gondolj csak a gleccserek által kivájt gyönyörű fjordokra! A szeszélyes 
hullámok erejére! A megformált partokra! A sziklafalakból faragott ívekre, a tűhegyes 
csúcsokra! A föld alatti folyosók, a meseszép barlangtermek is a felszín alatti hasadékok 
fájdalmas tágulásából jönnek létre. A cseppkőtitkok pedig az aláhulló vízcseppekből, a 
mészkő könnyeiből épülnek. Ne feledd, Anna! – nézett mélyen a nő szemébe. -  A nagy 
dolgok vajúdva születnek, akár a hegyek, s merész, vonzó magaslatokká  a szél, a víz ereje, 
a szenvedés koptatja őket.

VI.
 Anna kezébe vette a gömböt. A földgolyóra emlékeztetőt. A lombfényű 
messzeség varázsát. Vulkánok kármintűz erejét. S a férfival együtt nézte a nyíló 
leandereket. A magányos folyókat és sziklaerdőket. A finom színárnyalatot. A molyhos-
rozettás havasi gyopárt, a sárga tárnicsot. A csillagfényben fürdő karcsú hegyormot.
- Egy élet… - Az életed – jegyezte meg a férfi.
- Igen, önmagam – mosolygott Anna. – Egy előtted teljességgel feltárult világ.
S tóezüst lepellel betakargatta, hogy más meg ne lássa a titkot.
- Fogadd el, kérlek, s vigyázz rá! – nyújtotta át a kincset. – Neked ajándékozom.
A férfi átvette. Szorosan magához ölelte.
S az álmok egymásba ringtak. A dús erdők, a csipkézett szirtek. A forró leheletben 
összekapcsolódtak, mint apró gyöngyszemek, a színek.

 

H. Barbócz Ildikó
Erdélyi anziksz


felhők hasadoznak
habos füveken legelő
fekete lovak
a kőrösfői templomban
halottnak harangoznak
csordult szívvel állunk
a csatorna alatt
eső áztat varrottasokat

varrni, varrni kellene
a szívemet is
májusi fényben úsztam
mégis meghasadt



Az élet-vonaton
I.


ugye tudod,
hogy egyszer meghalunk,
de addig is visz
döcög a vonatunk
az Életből ki s át
nem szállhatunk:
az idő foglyai vagyunk



Losonci Miklós
Öreg Samu
		Öreg Samu,
Te voltál
az édesapám.
Dermesztő tél lett, elmúlt a nyár.
Vörös volt
apám karja
a marhavértől,
csöndes maradt
mégis,
és szomorú
a szelídségtől.
Karja
pikkerrel,
bárddal sújtott,
előtte
minden kis bocit
simogatott.
Oldalán kés,
véres bőrkötény,
nekem mégis,
fájó ellentmondás,
Ő maradt
a remény.
Sose önmagáért,
másokért vétkezett,
hús rotyogjon
a levesben,
ingyen töpörtyű
a purdé
kezében.
Sose szidott,
csak hosszan nézett,
kosárral hozta
a friss cseresznyéket.
Érlelte bennem
a szép jövőt,
mit kapott érte cserébe?
Rátették a szemfödőt.
Öreg Samu
volt az apám,
vár csöndben
az enyészet?
- Az öröklét
kapuján?

Élet és tudomány
Cs. Varga István
A hazaszeretet bencés példaképe
Czuczor Gergely jubileumára

	Sok győri bencés diák fülében zeng még a diáknóta: „Czuczor Gergely Riadója, 
Jedlik Ányos dinamója…” Czuczor Gergely költő, nyelvész, bencés szerzetes kétszáz évvel 
ezelőtt született a Nyitra megyei Andódon. Jedlik Ányos unokatestvére, bencés 
szerzetestársa volt. Költői műveit a két világháború között a polgári iskolákban is 
tankönyvi anyagként tanulták. Életműve napjainkban már a felsőfokú magyar szakos 
tanárképzésből, irodalomtörténeti szintézisekből is kimaradt.
Édesapja jobbágyból lett tehetős földműves gazda. Édesanyja nemesi származású. 
Szabó Anna jóságos, buzgón vallásos asszony, tizenegy gyereket szült. Nagyapja 1848 híres 
toborzó-káplárja. Pozsonyi bencés tanárainak példája nyomán lett bencés szerzetes. A 
próbaévet Szent Márton hegyén, a két bölcseleti tanfolyamot a győri líceumban végezte. 
1820-ban a pesti központi papnevelőben talált otthonra az irodalomszerető kispapok 
társaságában. Megerősödött benne a műveltségben, lélekben kiteljesedő, külsőleg is 
kötelező hazaszeretet.
„Az elsőség Czuczoré…”
Tehetsége korán megmutatkozott. 1822 végén írta meg az Augsburgi ütközet című, 
négyénekes eposzát. Nem az augsburgi vereségnek, hanem a kalandozó magyarok 910-es 
diadalának állít emléket. Elsőként verselt meg hexameterekben olyan történelmi eseményt, 
amelynek példája közvetlenül erősítette a nemzeti öntudatot. Az eposz zárása aktuális 
célzatú: „Nem jó bántni magyart, mert vérrel védi hazáját.”
Mélyen foglalkoztatta a Hunyadiak kora. Beutazta az Al-Duna vidékét, ellátogatott 
Nándorfehérvárra, a Tisza torkolatához, a törökellenes harcok színtereire. Hunyadi Jánosról 
tervezett eposzt, Hunyadi egész Európára kiható győzelmét akarta megénekelni. Amikor 
Európában kivirágzott a reneszánsz, nálunk a török pusztított. Czuczor alapelve: Mohamed 
nyilatkozatának megvalósulását, „amint egy Isten van az égben, úgy egy úr legyen a 
földön”, Hunyadi a keresztény hadak vezéreként akadályozta meg. „A rettenetes 
veszedelem, a pogány hódítás már Európa szívéig, ennek az országnak, hazámnak testéig 
ért. Isten csodája, hogyan tudta eddig is kiállni azt a tenger sok szenvedést – harc, gyász, 
feldúlt földek, tönkretett életek -, s egyetlenegy nép, amely megpróbál ellenállni!” 
(Hunyadi János, 1448.) Európa sokáig nem mérte föl, mekkora veszélyt jelent a Balkánt 
megszálló és onnan támadó török. Czuczor költői egyéniségét Janus Pannonius alakjába 
vetíti, a hazafias papköltő ideálját teremti meg, akit a közösségi hivatástudat tölt el.
1830-tól Czuczor Komáromban tanított. Az 1831-ben dúló ázsiai kolera idején 
önfeláldozó helytállást tanúsított. Sokszor hívták betegágyhoz, hogy a vallás 
vigasztalásaival lássa el a szenvedőket. A Duna-parti kereskedő és kikötővárosban osztatlan 
szeretet vette körül a köztiszteletnek örvendő paptanárt. Első nagygyűlésén az Akadémia 
levelező tagjává, 1835-ben pedig az Akadémia segédjegyzőjévé és levéltárnokává 
választották. Ekkor Pestre költözött. Balladaköltőként, lírikusként, dalköltőként is jelentős 
műveket alkotott. Nálunk ekkor még a német műballadakincs erőteljesen hat, a magyar és a 
székely népballada még ismeretlen. A német hatást azonban felülmúlja „reformkori 
költészetünk romantikus retorikája, hazafias pátosza (Czuczor: Szondi; Vörösmarty: Búvár 
Kund; Garay: Kont), amelyet később Arany teljesít ki. Folytatódik a műfajok „magyar”-rá 
válása, a „nemzeti paradigma” térhódítása, a nemzeti individualizáció és emancipáció. 
(Imre László).
A költő az önzetlen és áldozatos hazafi-ideál mintaképei állította példaképül a 
nemzet elé. A Szondiban, az új műfajban elsőként talált rá a várvédő hős történetének 
költőileg hatásos, később Aranytól továbbszőtt motívumaira (az apródok, az oroszi pap, 
Szondi halálra készülődése, eleste). Czuczor műve kihívást jelentett Arany számára is, aki 
„talán kicsit Czuczor dübörgő daktilikus-patétikus balladájával versengve is – daktilikus 
menetűre fordította a ritmust, virtuóz módon kettős, sőt hármas menetűre – sugallatúra 
bonyolította a szerkezetet… röviden: nem az egyszerű népnek, hanem a művelt nemzetnek 
szánta a verset. Azé is lett.” (Keresztury Dezső)
A Hunyadiban (1833) maradandó értéket teremtett. A törökverő hős alakját a 
hatásosan formálta meg a magyar köztudatban. Retorikus szólásmondássá vált: „Ki áll 
amott a szirttetőn…” Az 1837-es Hunyadi János című epigramma szemlélete valóban 
papköltőre vall: „Hogy rémülve futott Mahomet Nándornak alóla, /  A mentett várnép 
isetenelé Hunyadit. »Keljetek fel, édeseim, mond ő az égre mutatván: / A harc volt csak 
enyém, győzelmem Istenemé.«”
Művészetével segíti költészetünket magasabb színvonalra emelni és nemzetibbé 
tenni: „ mindinkább a népies irány felé hajlott, melynek ő lett első, valódi úttörője, s ezzel 
egyszersmind előkészítője ama szoros értelemben vett nemzeti költészetnek, amely 
elsősorban a népköltészet forrásaiból táplálkozva, nemcsak szellemben, hanem a tartalom 
minden ízében és formai tekintetben is Tompa, Petőfi és Aranynál egészen újjászülte 
költészetünket.” (Zoltvány Irén.)
„valóságos ok a magyarság gyűlölt ügye”
Elnyerte az akadémiai rendes tagságot, de hazafias gondolkodása miatt 
folytatódott a hajsza ellene. Egy névtelen és rosszindulatú besúgó feljelentette, hogy paphoz 
nem illő költeményeket ír. Poétai Munkáit indexre tették, udvari parancsra elrendelték 
elkobzásukat. Czuczor keményen cáfolta a vádakat. Tudta, a sok hamis vád arra jó, hogy 
bennük elrejtsék a leghatalmasabb vádat: „ezek is csak ürügyek ugyan, mert valóságos ok a 
magyarság gyűlölt ügye”. Egyházi fogságba helyezték, a tanítástól eltiltották, de megtörni 
nem tudták. Zoltvány Irén így összegzi véleményét: „Benne nem az egyszerű szerzetest 
zaklatták s nem puszta fegyelmi vétséget üldöztek, hanem az erős nemzeti érzést, tüzes és 
őszinte magyarságát szerették volna elfojtani.” Szigorú ellenőrzés mellett léphetett újra 
katedrára, de 1845 április végén már ismét Pestre költözött. Egy időre megszűnt üldöztetése 
is. Nagy munkakedvvel és odaadással fogott munkához, nem is sejtve, hogy még nagyobb 
szenvedések vártak rá.
„… a maguk nyelvén szólaltatja meg a nép fiait”
Külön kell szólnunk Czuczor népies költeményeiről, mert a legtöbb vers a 
reformkori lírikusok közül Czuczor életművében maradt ránk. Elébe dolgozott a művészi 
népdalnak, de annak megteremtése Petőfire várt. Mintegy negyven dala került a nép ajkára, 
ezek közül legismertebb a Fúj, süvölt a Mátra szele kezdetű. Közülük több is valóban 
népdallá vált, országszerte énekelték őket. Neki megadatott az a ritka öröm, hogy Győr 
utcáin sétálgatva, saját dalait hallotta énekelni. Népies dalai és életképei, helyzetdalai 
között igazi gyöngyszem, A falusi kisleány Pesten című zsánerkép, amely lényegében 
szeretetből fakadó humoros monológ.
A „hősvértől pirosult gyásztér” időszakáról szól a Mohács című epigramma. A 
romlás fő okát abban jelöli meg, hogy Mohácsnál nem is a törökök győztek, hanem a 
viszálykodó magyarok buktak el: „Főuri gőg és visszavonás pártokra szakasztá / A’ honnak 
kebelét gyáva királyok alatt. / Tágult a’ fegyelem, gúny lett a harci fenyíték, / Vélte magát 
úrnak följogosítva ki-ki, / Isteni ostorkint ült úr jobbágya nyakára, / S pórnak kicsikart vére 
kiálta bosszút. / S megnehezült a világbírónak itélete, s lőn a / Nemzeti nagy bűnnek nagy 
torolója Mohács.”
Riadó – Ítélőszék előtt
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a Nagy Szótár munkálataiba 
temetkezve találta. Művei bizonyítják, hogy a reformkorban egy katolikus papköltő is 
merte vállalni a haza és haladás igéit, a társadalmi változásokat. Már 1848 tavaszán-nyarán 
lelkesítőn szólt a néphez Új világi szózatában, az egyenlőség, szabadság és testvériség 
jelszavát hirdette. A szeptemberi fordulatkor, az udvar árulásakor írta a fegyveres 
önvédelemre buzdító költeményét: a Riadót. Petőfi harci dalai mellett az egész 
szabadságharc leghatásosabb csatadala lett Czuczor forradalmi költeménye. A tüzes hangú 
szózat külön röplapon is megjelent, nagy hatású forradalmi indulóvá vált.
A győztes bécsi udvar ezt nem bocsátotta meg Czuczornak. 1849. január 18-án 
elfogatta a költőt. Görgey csapatai kiszabadították, de az osztrák hatalom 1850-ben újra 
elfogatta. Vasban eltöltendő hat esztendei várfogságra akarta ítéltetni. Helytállásának 
fényes példája az a vers, amelyet egy fehérre gyalult szék hátára írt: Ítélőszék előtt. A belső 
szabadság és függetlenség maradandó forradalmi vallomása: „Hogy hazámat ne szeressem, 
/ A bitorlót meg ne vessem: / Hatalom nem teheti! // Hogy hazámat megtagadjam, / 
Megvetés jelét adjam: / Azt se követelheti! // Főbe lőhet, nyakaztathat, / Bitófára 
felakaszthat, / Ő erősebb, tegye meg! // De az érzelem honában, / Keblem titkos 
templomában: /Én urat nem ismerek!"
A kufsteini rabságból 1851. május 22-én, 844 kínos nap után szabadult. 
Fogságában s az elnyomatás éveiben felbúvárolta, óriási szorgalommal egybehordta a 
magyar nemzet szókincsét. Fáradhatatlanul dolgozott, 1861 közepéig elkészült óriásműve. 
A hat kötet megjelenését azonban nem érhette meg, 1866-ban elragadta a kolera. A Nagy 
Szótár mindmáig nyelvünk alapvető forrása.

„… dicső emlékezetét nemzete is szívébe zárja”
Lelke derűjét, vidámságát élete végéig megőrizte. A halála előtti napon egy 
ferencrendi atyánál meggyónt, misézett, délben még a piaristák víg társaságában 
vendégeskedett. 1866. szeptember 9-én már meghalt. Szeptember 10-én temették, 
szemfedőjét babérkoszorúval díszítették. Bencés, ferences és piarista szerzetestársai, az 
akadémikus barátai, köztük Arany János és a Nemzeti Színház képviselői vették körül 
koporsóját. A Kerepesi temetőben sírja fölé a bencés rend művészi emléket emeltetett. 
Szülőföldjének népe márványtáblával jelölte meg szülőházát. Érsekújvár népünneppé tette 
az emléktábla-avatást. A Nagy Szótár elkészültének emlékére aranyérmet verettek. Egykori 
pesti lakását domborművel jelölték meg, utcát neveztek el róla.
Élete és műve a magyar kultúra, az irodalom és nyelvtudomány, vagyis a magyar 
valóság része. Czuczor Garay Jánossal együtt hidat képez Kisfaludy Károly és Petőfi 
között. Vörösmarty fényes tehetséggel betetőzi a Kazinczy – Berzsenyi – Kölcsey irányt, 
Czuczor pedig fő kezdeményezője annak az új irányzatnak, amely Tompa, Petőfi és Arany 
költészetében teljes diadalt arat. A népies költészetben Vörösmarty társa. Ódáiban a magyar 
hazafiság, dalaiban a természetes népi gondolkodás kapott művészi formát. Czuczor 
Gergely építője volt annak a virtuális Magyar Templomnak, amelyet sokszor leromboltak, 
felgyújtottak, meggyaláztak, mégis mindig újraépült. Dignum et iustum est, hogy 
emlékezzünk rá, szellemi örökségét megismerjük, megértsük és tudatosítsuk.

Krupa Sándor
Árpádházi Szent Kinga
(1224-1292)

	II. János Pál pápa lengyelországi látogatása során 1999. június során Stary 
Saczban szentté avatta Boldog Kingát, a krakkói hercegnőt. Kinga (vagy más néven 
Kunigunda), IV. Béla király és Laszkarisz Mária legidősebb leánya, 1224. március 4-én 
született Esztergomban. Testvérei között találjuk Boldog Jolantát, Boldog Konstanciát és 
Szent Margitot. Kinga apja udvarában tanulta meg a latin nyelvet és az „Úrfélelmét”, 
vagyis jámborságot. Már szüzességi fogadalmat tett, amikor szülei államérdekre hivatkozva 
1239-ben eljegyezték Boleszláv krakkói herceggel. A krónika így írja le az eseményt 
(Longinus János tollából):
„Miután a házasságban megegyeztek, magyar nemes urak díszkísérettel Kingát 
egészen Krakkóig vezették, magukkal vivén annak gazdag hozományát. Az Úr 1239. 
esztendejében a város határában a hetedik jelkőnél nagy tisztelettel fogadták. Boleszláv 
herceg anyjával, Grzymislavával és a lengyel nemes urakkal jött köszöntésére. Megcsodálta 
jegyese szépségét és pompás díszkíséretét, majd a krakkói várba vezette, ahol Kinga 
bizonyos ideig anyósa házában lakott, míg a lengyel nyelvet előbb érteni, majd beszélni 
nem kezdte. A lakodalmi ünnepség nagy fényességgel több napon át tartott. De Kinga nem 
kívánta a játékokat, a táncot és a nagy lakomát, hanem könnyek között imádkozva Istennek 
ajánlotta tisztaságát.”
Kinga hatására férje szintén örök tisztaságot fogadott a krakkói székesegyházban, 
a nép ezért „Szemérmes Boleszlávnak” nevezte el. Kinga élete királynőként is imádságban 
és a szegények, betegek ápolásában telt el. 1243-ban, a tatárjárás előtt, Magyarországra 
ment látogatóba. Ottléte alatt meglátogatta a máramarosi sóbányákat, ahonnan apja 
engedelmével nagy mennyiségű sót szállíttatott Lengyelországba, ahol hiányolták ezt az 
értékes ásványt. Ez a látogatás adott alapot a híres legendának Kinga gyűrűjéről. A legenda 
szerint Kinga bedobta gyűrűjét az egyik máramarosi sóbányába, kérve a Jóistent, hogy lássa 
el a lengyel népet is sóval, melyet mind orvosságként, mind konzerváló anyagként 
használtak. Évek múltán Krakkóban egy egyszerű parasztember jelent meg Kinga előtt és 
egy darab sókristályt hozott, amit a földjén talált, és amibe bele volt ékelve Kinga gyűrűje. 
Így tudta meg Kinga, hogy a Jóisten meghallgatta kérését és sóbányákat adott a 
lengyeleknek is. Hálából Kinga a szegény paraszt mind a hat lányának ajándékozott egy 
hasonló gyűrűt, meghagyván nekik, nehogy eladják, hanem adják tovább a leányaiknak. 
Mind a mai napig Kinga gyűrűje a lengyel asszonyok féltve őrzött kincse, akik úgy 
tekintenek rá, mint a szerető és gondviselő anyjukra.
Kinga mindvégig egyszerű magánéletet élt, minden szeretetét és gondoskodását a 
rászorulókra és betegekre fordította. Templomokat és kórházakat épített, támogatta a 
ferences rendet, és sok rabot szabadított ki a törökök fogságából. Férje halála után (1279) 
az ószandeci klarisszák (ferences nővérek) közé lépett. Amikor a tatárok újból lerohanták 
Lengyelországot és ostrom alá vették Pyemin várát, ahová a nővérek menekültek, Kinga 
imájára a támadók feladták az ostromot. Élete utolsó éveiben sok csodát művelt. Mint a 
klarissza kolostor főnöknője halt meg 1292. július 24-én. Sírja búcsújáróhely lett. VIII. 
Sándor pápa avatta boldoggá 1690-ben, XII. Ince 1695-ben Lengyelország védőszentjei 
közé iktatta, XI. Kelemen pedig 1715-ben Lengyelország és Litvánia védőszentjévé 
nyilvánította, s most 1999. június 16-án II. János Pál pápa szentté avatta Árpádházi Kingát. 
Ünnepe július 24-én van.


Ami a kiadatlan Németh László-emlékkötetből még kimaradt…
Ádám Ottó				

Találkozásaim Németh Lászlóval

	Első találkozásom Németh Lászlóval 1956 zaklatott szeptemberében. A 
Széchenyire készülünk, ekkor tértem vissza a Madách Színházba. Megrendítő a Vele való 
beszélgetés. Aggódik azért, ami az országban van, szorongásairól beszél. A bemutatóra 
nem is kerül sor, csak 1957 tavaszán. Akkor is mindössze kilenc előadást ér meg, aztán le 
kell vennünk műsorról. Tímár József nagyszerű Széchenyi, ideális Németh László-színész.
Barátságunk folyamatos, gyakran látogatom meg Pesten is, Sajdokon is, előbb 
kerékpáron, később autóval, A Vele való találkozás mindig élményszerű.
1965-ben a Madách Kamara Színházban rendeztem a Mathiász panziót Tolnay 
Klárival, Bessenyei Ferenccel, majd a következő évben az Irodalmi Színpadon a Petőfi 
Mezőberényben-t. Ez volt a hosszú vita után a darab első bemutatója.
Igazi revelációként hatott Az áruló, Görgey Artúr első igazi színpadi 
megformálása. Németh László nem szeretett részt venni a bemutatóin, nyugtalanította, 
fölizgatta, de a Mathiász panziót és Az árulót megnézte. Késő éjszakáig tartó 
bankettjeinken együtt voltunk, elégedett volt, jókedvű.
1971-ben került színre a Bodnárné: hihetetlen, hogy ez az első, 1934-ben írt darab, 
mégis ennyit kellett várni a színpadi megjelenésre. Kiss Manyi és Huszti Péter kettőse 
megrendítő volt. Az előadássorozatot Kisss Manyi korai halála szakította meg.
A televízióban néhány színházi előadásunkat közvetítettük, Az Árulót nem, mert 
akkor azt még nem tartották engedélyezhetőnek. Később azonban megcsináltuk, stúdióban 
1972-ben. Azután a Széchenyi – most már Bessenyei Ferenccel – majd a színházban egy 
évvel később.
A televízió különösen alkalmasnak bizonyult Németh László drámáinak 
adaptálására. A Széchenyit követően megcsináltam a Galileit 1977-ben, a Bodnárnét – 
ezúttal Sulyok Máriával 1978-ban, A két Bólyait 1980-ban, és a Mathiász panziót – ezúttal 
Törőcsik Marival – 1981-ben, a II. Józsefet 1985-ben. Az 1983-ban készült Papucshős 
Veszprémben nagydíjat nyert és az elmúlt napokban fejeztem be a Villámfénynél felvételeit, 
talán ezzel ünneplik majd a 85. születésnapot.
Németh Lászlóval való találkozásaim azért is voltak élményszerűek számomra, 
mert – túl a nagy gondolkodón és morális emberen – én őt a század legerőteljesebb magyar 
drámaírójának tartom. Hihetetlen szituáció-érzék, pontos dialógus, erős morális erő, költői 
ihletettség. Későn fedezték föl, a színpadi élete későn kezdődött – a fölsoroltak nagy részét 
már nem is láthatta – ezért műveinek színpadi élete nem inspirálta arra, hogy újra és újra a 
dráma felé forduljon. Ez nagy veszteség mindnyájunk számára.
Mégis időskori drámái – bár ezzel egy része töredékes – gazdagok, átéltek, 
élményszerűek. Ezek közül a Colbert-ről szólót be is mutattuk, néhány időskori drámája 
azonban még pesti bemutatójára vár.
Remélem, színházban is, televízióban is lesz alkalmam folytatni ezt a sort és 
megismertetni a közönséggel az alig ismert remekművek közül még néhányat. Ezt 
megtisztelő kötelességemnek érzem, néha arra gondolok, hogy ezzel engem Németh László 
személyesen bízott meg.

Illyés Gyula
Németh László Debrecenben

Németh László nem megy Debrecenbe egyetemi tanárnak, a magyar irodalom 
tanszékre. Erre érdemtelennek találták. Az öt pályázó közül elsőnek őt ejtették el. Választás 
elé sem bocsátották.
A kudarc csúf sors. Debrecenre persze, s mindarra, amit Debrecen a magyar 
életben jelentett s készült ismét jelenteni. Németh László személy szerint megerősödve, 
mintegy igazolva kerül ki a különös küzdelemből.
Az egészséges nép szabadon kifejleszti, termőre neveli mindazt a gondolatot s 
szellemi irányzatot, amelyből összetevődik az a tapinthatatlan valóság, amit egy nemzet 
lelkületének nevezünk. Ha élő fa a nemzet, minden ágának utat ad a magasba.
A magyarság túlságosan is összetett nép és szellem. Örüljünk neki, az ember épp 
magyar mivoltában legelteti örömmel szemét a tarkaságon. Minden irányzat megkapja a 
maga terét. Csak egy irányzat helykérését fogadja mindig türelmetlen visszautasítás, sőt 
gúny, sőt káröröm. Azét, amely a sokféle faj és törzs, népcsoport és felekezet között 
sajátosan épp a törzsmagyarság mivoltával és sorsával, a névadó fajta múltjával és 
jövőjével kíván foglalkozni. Ha némi tréfás ízzel is, de azt kell mondanom, hogy 
Magyarországon épp a magyarok még rejlő tulajdonságairól, „mélységeiről” eshet 
legkevésbé szó és találgatás.
Ezt a néha leplezett, néha öntudatlan kárörvendezést és türelmetlenséget maguk 
ellen természetesen csak azok érezhetik, akik e magyarságnak ebből az immár elég vékony 
rétegéből származnak. Illem dolga is (a vendéget kötelező illemé), hogy az érzékenység 
jogosságához csak azok szóljanak hozzá, akik ebből a rétegből erednek. Akiket semmiképp 
sem érhet a vád, hogy másik réteg érdekét viszik, öntudatlanul bár.
Mit akar ez a szellem? Alkalma sem volt igen megmondani. Épp csak vádjait és 
sértődöttségét mondhatta el.
Tárgyilagosan néztem ezt a szellemiséget és úgy kívántam szívből, hogy tanyát 
leljen: tárhassa fel végre otthonosan kincseit és sebeit. Lehetett volna-e erre jobb hely 
Debrecennél? Szeged Klebelsberg hagyományait őrzi, Pécs új katolikus humanizmust 
alakítgat. Debrecennek öröksége is ez a magyar vizsgálódás, óvatosság és ellenzékiség. 
Karácsony Sándornak nem osztom minden eszméjét, de örültem az erjedésnek, amelyet 
gondolatai az ifjúságban előidéztek. Németh Lászlótól van, ami elválaszt, de előre örültem, 
hogy nevelő szelleme teret kap, ha kísérletit is. A „mélymagyarság” félremagyarázóit maga 
Németh László figurázta ki épp itt a Magyar Csillagban. Legyen Debrecen a jó értelemben 
vett mély magyarság védvára, laboratóriuma vagy szellemi nemzeti parkja. Ennyit tán 
mégis megérdemelnek a bennszülöttek.
Nem. A debreceni egyetemnek nem kell Németh László gondolatvilága. Mert az 
kétségtelen, hogy Németh László képességei ellen esett kifogás, az bizonyos, hogy nem 
tehetség és elhivatottság dolgában marad el a többi négy pályázó mögött. Szelleme nem 
kellett.
Az ügyhöz – az irodalomtanítás ügyéhez – van némi köze az irodalomnak is. 
Babits Mihályban két tűz égett: a költészet és a nevelés. Képzeljük el, hol volnának ma, ha 
a magyar irodalom tanárait húsz éven át ő neveli. Császár Elemér nevelte. Németh 
Lászlóban sokszor az írót is a nevelő hevíti. Nem fog nevelni, ő sem, legalább az 
egyetemen nem.
Mint annyiszor, az egyetemnek, Debrecennek, a magyarságnak egy mentsége 
lehet: nem tudta, mit dobott el.  Ijedten gondolok arra, hogy értesülését a visszautasított 
jelöltről vajon nem egy sereg újságirodalmártól kapta-e. Egyre ijesztőbben terjed a ragály: 
embereket nem műveik, hanem hírük után ítélnek meg. S egyre ijesztőbb a hírköltés 
iparának elfajulása.
 





Tóth Nándor
Németh László alkattani gondolatai, ma

	Az „Orvosi alkattan” gondolatvilága is, mint NÉMETH LÁSZLÓ valamennyi 
műve, az elmélyült tudóst, a sziklaszilárd alapokon álló véleménynyilvánítást és a 
századunkban sokszor, oly nagymértékben elhalványuló humánumot tárja az olvasó elé. Az 
utóbbi gondolatot azért is ki kell emelnünk, mert amikor nagy írónk e művét írta, a világ 
már parázslott a közeli égéstől, amelyben a faji megkülönböztetés szégyenteljes tragédiája 
volt az események egyik soha nem feledhető csúcspontja.
NÉMETH LÁSZLÓ összegezi az orvostudomány addigi eredményeit, a korábbi 
merev, alkati típusokhoz kötött betegség-elméleteket feloldja, alapjaiban elfogadja 
HIPPOKRATÉSZ tételét, miszerint „a betegségek keletkezése és lefolyása az alkattól 
függ”. További gondolatmenete, ma is teljes egészében helytálló: „Az orvosi alkattan az 
egyéniség élet- és kórtana. Elsősorban a klinikust kell támogatnia, aki a betegágynál a 
betegségben összesodródott szálakat, az úgynevezett kórokokat keresi, kórjóslatába a 
betegségen kívül a betegség talaját is beleszámítja, s úgy akar beavatkozni, hogy előírásai 
nemcsak a kóralakhoz, hanem a szervezet reaktív hajlamaihoz is szóljanak.”
A habitus phtisicus: hosszú, sovány, a habitus apoplecticus alacsony, kövér 
emberek, mint a legősibb alkattani megkülönböztetésre azt írja: „… hogy ez a két habitus 
van, nyilvánvaló.”
Az igazsága, az élet, ma is azt igazolja: „-…vegyes, vagy bizonytalan alakok 
vagyunk.”
Az egyre eluralkodó műszaki automatizáció korában, amikor a régi 
orvostudománynak klasszikus, tehát örökérvényű megfigyelései: a beteg részletes, külső 
megfigyelése, fizikális vizsgálata, legyünk őszinték, eléggé felszínessé váltak, a 
számítógépes elemzések, egyelőre még mindezeket, szerencsére nem tudják az orvos 
kezéből kivenni, tág tere marad tehát továbbra is az „intuitív tudásnak.”
A század első felében kialakult endokrinológiát, amely azóta elképzelhetetlen 
magasságokig fejlődött, NÉMETH LÁSZLÓ már akkor, akként értékelte és értelmezte, 
hogy az mai szemmel is csodákat kelt.
Az alkat és jellem című fejtegetéseiben KRETSCHMER-nek a maga idejében 
világhírű művét értékeli. Rámutat, hogy rohanó világunkban az idegrendszer korábban soha 
nem látott intenzív igénybevétele, újfajta megpróbáltatásokat jelent az emberi szervezet 
számára.
Igen tanulságosak a szkizofrénia és a mániás depresszió lényegére vonatkozó 
fejtegetései: „Az elmének is van két alkati betegsége: az egyik a mániás depressziós 
elmezavar, a másik a szkizofrénia. A mániás depressziós elmezavar a hangulat betegsége… 
A szkizofrénia a valóságtagadás betegsége.”
Napjainkban, amikor a psychológia reneszánszát éli, sok hasznos gondolatot 
nyerhetünk NÉMETH LÁSZLÓ, SPRANGER: Struktúralélektan című, ugyancsak a maga 
korában nevezetes könyvével kapcsolatban. Megállapítja: „A régi lélektan, tulajdonképp 
ugyanúgy elemek lélektana, mint a psychoanalízis. Csakhogy egy szétszedett gép nem gép, 
hanem egy csomó csavar, kerék. A gépet nem elemeiből lehet megérteni, hanem 
rendeltetéséből, nem önmagából, hanem a maga egészében, környezetével együtt tudjuk 
csak orvosilag megközelíteni.
NÉMETH LÁSZLÓ alkattani gondolatait, az akkor fellelhető irodalmi források 
segítségével szintetizálta, alkotta maradandóvá. Jelen korunkban, a tanulságokat korszerűen 
levonva, fejtegetéseiben felsejlenek az empátia alapgondolatai is a figyelmesen olvasott 
sorokban, ezzel is igazolván NÉMETH LÁSZLÓ korszerűségét, tanításának előremutató 
jellegét.




Pásztor Emil
Ne tévesszük össze őket!

A magyartanárok sok példát tudnak felidézni arra, hogy a kevésbé figyelmes 
diákok hogyan tévesztik össze feleleteikben és dolgozataikban a költők szerelmeit: Vajda 
Juliannát Szendrey Júliával és Ercsey Juliannával, stb. Ez jutott eszembe, amikor az Új 
Hevesi Napló 2000. márciusi számának 51. oldalán azt olvastam, hogy Vörösmarty 
Mihálynak nyolc gyermeke volt. Valójában nem neki, hanem nagy író elődjének, Kazinczy 
Ferencnek volt nyolc gyermeke, akik között Kazinczy Lajos honvéd ezredes az 1848-49. 
évi magyar szabadságharcnak lett egyik aradi vértanúja.
Amikor Vörösmarty Mihály 1855. november 19-én meghalt, felesége (Csajághy 
Laura) a három gyermekükkel nagyon kilátástalan helyzetbe került, mert vagyonuk nem 
volt, s akkoriban az állam nem tartotta feladatának a családok segítését. Deák Ferenc, a 
költő jó barátja és a Vörösmarty-árvák gyámja szervezte meg levelezés útján a nemzeti 
segélyezést az árvák érdekében. Idézzünk például abból a levélből, amelyet Deák Ferenc 
(„a haza bölcse”) 1855. december 11-én az erdélyi Mikó Imre grófhoz írt:
„Honunk legjelesebb költője, Vörösmarty Mihály elhunyt, s özvegyét s három 
kiskorú árváját vagyontalan állapotban hagyta. Lelkének dús tehetségei mellett is 
vagyonilag szegény maradt ő, noha legszerényebb egyszerűségben folytak le napjai, mert 
munkás életének minden óráját az irodalom nehéz pályáján honának szentelte. Kitűnő 
sikert, fényes dicsőséget aratott, de értéket nem szerzett, még annyit sem, amivel 
családjának jövőjét biztosíthatta volna.” (A levél egésze megjelent Lukácsy Sándor 
„Vörösmarty Mihály 1800-1855” című könyvében. Bp., 1955. 490-492. O.)
Vörösmarty három árvájának egyike, Ilonka, később Széll Kálmánnak lett a 
felesége, annak a Széll Kálmánnak, aki 1899-től 1903-ig Magyarország miniszterelnöke 
volt.
T. Ágoston László
Az a gyűrött, barna boríték

	Eltemettük Kopré Jóskát, Móricz Zsigmond egykori mindenesét. Nem kapott 
díszhelyet a Farkasréti temető művész parcellájában, sem posztumusz Kossuth-díjat, csak 
két négyzetmétert a Kerepesi temető félreeső sarkában a széltől zúgatott nyárfák alatt. 
Ennek is csak a felét, mert néhány éve már itt alussza örök álmát élete párja, a Mama. Igen, 
így nevezte a feleségét, aki – amíg e betegség otthon nem tartotta – oly gyakran elkísérte az 
irodalmi estekre, s hallgatta a fenegyerek Jóska gyémántként csiszolt verseit. Mert afféle 
fenegyerek volt ő, az utolsó népi író, aki a nagydorogi zsellérsorról indult neki, hogy 
megmássza az Olympust, és feljutott a csúcsra. Most is látom őt, amint fekete csikós 
pörgekalapját félrevágva, görbebotját szorongatva nekivág a pesti körútnak.
A hetvenes évek végén találkoztunk. Egy üzemi lap szakosztályi rendezvényén 
Kesztyűs Feri festő és grafikusművész, közös barátunk, aki egyben üzemi újságíró is volt, 
megemlítette, hogy van egy művész társaságuk, a Móricz Zsigmond Kör. Amolyan laza, 
baráti társaság ez, irodalmárok és képzőművészek rendeznek kiállításokat, és a megnyitón 
felolvasnak néhány verset, novellát is. Látta, hogy megjelent néhány novellám a lapok 
irodalmi mellékletében. Nincs kedvem hozzájuk szegődni? Volt. Magam is társakat 
kerestem abban az időben. Olyan embereket, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, s 
éppúgy feszíti őket a közlésvágy és nyomasztja az irodalmi élet zártsága, mint engem.
- No, hát akkor juttass el hozzám néhány novellát, én meg elviszem  Kopré 
Jóskának – mondta.
- Ki az a Kopré Jóska?
- Ő a társaság irodalmi vezetője. Költő, nagyon jó költő. Móricz Zsigmond 
folyóiratánál, a Kelet Népénél volt mindenes. Igaz, hogy nem tartozik ma a divatos költők 
közé, de megbízhatsz az ítéletében, ért az irodalomhoz.
- Nofene – gondoltam. – Megint egy újabb mindentudó cenzor… -  Mert már 
kezdett elegem lenni azokból az irodalmi rovatvezetőkből, meg főszerkesztőkből, akik azt 
magyarázgatták, hogy az irodalomnak nem az a feladata a szocializmusban, hogy állandóan 
csak a negatívumokat hánytorgassa. Annyi szép és jó van az életünkben, azt kell megírni!
De azért vittem neki néhány novellát. Legföljebb majd igyekszem elfelejteni az 
egészet… Feri beletette egy barna borítékba, ráírta, hogy Kopré József újságíró részére, és 
otthagytuk a Blaha Lujza téren, a Hírlapkiadó portáján.
Néhány nap múlva megjött a válasz ceruzával írva a barna borítékra. „Feri! Ez a 
fiú tehetséges, bízzuk rá, melyik 2-3-at akarja fölolvasni! Mind jó írás! Kopré.” Többször 
költözködtem azóta, s a hurcolkodásnál sok minden felesleges lomnak bizonyult. Ezt az itt-
ott meggyűrődött, öreg, barna borítékot azóta is ereklyeként őrzöm. Kopré Jóska 
ereklyéjeként.
Nem emlékszem már, hol volt az első kiállítás, ahol én is szerepeltem. Arra sem 
emlékszem, melyik novellát olvastam föl, de arra igen, hogy kezem-lábam összeakadt, 
amikor a közönség elé léptem. Jóska volt a műsorvezető. Látta a lámpalázamat. 
Nyugtatgatott, biztatott, s rábólintott, amikor jól csináltam. Jól tudta ő, hogyan lehet 
bátorságot önteni a tapasztalatlan fiatalemberbe, hiszen majd’ húsz éven át tanár is volt.
Évekig jártunk együtt már nemcsak Pesten, hanem a környező falvakban is. Lassan 
kialakult a kis csapat: Kopré, Hunyadi Pista, Kende Sanyi, Gyevi Karcsi, Barcs Jancsi, s 
olykor mások is.
Abban az időben lábfájással küszködött Jóska, ezért kellett a bot. Aztán elkezdett 
Zsiga bácsiról, meg a Kelet Népéről beszélni, és úgy elfelejtette minden nyavalyáját, hogy 
alig tudtunk lépést tartani vele. Futott, akár a nyúl, és pörgette a görbebotot, mint valami 
sétapálcát a vasárnapi korzón. Aztán amikor elfogyott a mondanivalója, felnyögött, és a 
botra támaszkodva sántikált tovább.
Eleinte meglehetősen zavarban voltam, hiszen Kopré, Hunyadi, meg Kende 
évtizedekkel voltak idősebbek nálam. Jó nevű, több kötetes, befutott írók, én meg a kis 
névtelen senki… Akár bácsizhattam volna őket… Igen, de nem hagyták.
- Idefigyelj, Laci! – mondta egyik alkalommal Kopré Jóska. – Tanuld meg, hogy 
az írónak nincs kora. Csak tehetsége van. Márpedig akinek van, az mind egyenrangú és 
egykorú, akárhány éves is. No, hát azért mondom, hogy ne akarj lebácsizni bennünket, mert 
nagyon megharagszunk.
Időnként közénk keveredett néhány világmegváltó irodalmár is, akik a 
modernségről papoltak; az új formákról, a neoavantgarde meg a posztimpresszionizmus 
mindenhatóságáról.
- Rendben van – mondta Kopré tanár úr -, de a verslábatok sánta! Mindenkinek 
szíve joga, sőt kötelessége is, hogy olyat írjon, amilyet még soha senki se tudott. Újítsatok! 
De előbb tanuljátok meg a szakmát! Majd ha úgy ismeritek a klasszikus versformákat, mint 
Arany, Ady vagy József Attila, írtatok olyan regényt, novellát, mint Móricz Zsiga bácsi, 
akkor fölrúghatjátok a régi formát. De csak akkor. Aki az elfuserált versét nevezi 
modernnek, az az én szememben nem költő, hanem csaló.
Nagyon szerettem velük járni, lestem minden szavukat. Kopré Móriczot idézte, 
Szabó Pálról mesélt. Kende Sanyi, az egykori szabólegény párizsi élményeit osztotta meg 
velünk. Hunyadi Pista verseiben is a végzetes kórban meghalt felnőtt fiát siratta.
Egy nap Kopré a hóna alá csapott egy kötetre való verset, és elvitte az egyik 
kiadóba. Fanyalogva fogadták. Egy rohadt sor se volt benne a szocializmus építéséről. Csak 
ilyenek, hogy Imádság fogódzásért, meg Keserű dal, Könyörgés kegyelemért… No, nem, 
ez egyiknek se kellett. Gondolt egyet, és csinált egy gyűjtőívet. Kiült vele a Blaha Lujza 
térre az egyik padra. Jöttek is a barátok, ismerősök, s megkérdezték:
- Milyen papír ez, Jóska?
- Gyűjtőív. Ha gondolod, te is megrendelheted rajta a legújabb kötetemet.
- És melyik kiadónál jelenik meg?
- Nálam. Az első könyvem is úgy jelent meg, ez is magánkiadás lesz.
- Ne hülyéskedj, magánkiadás 1982-ben?!…
Aztán szinte minden ismerős beírt egy összeget, meg a nevét. Volt, aki azért, mert 
nem hitte, hogy megtörténhet. Mások meg azért, hogy hátha mégis…
És újra győzött a konok zsellérivadék. Egy szép napon újra kiült a Blaha Lujza téri 
padra, és elővette a táskájából a gyűjtőívet, meg a friss nyomdaszagú kötetet, a minden élők 
útján-t. Csak így, csupa kisbetűvel, mint Nemecsek. A cimborák hitetlenkedve csóválták a 
fejüket, és néhány nap alatt gazdára talált minden példány. Nekem a 247-dik jutott.
Aztán valamiféle feszültség támadt a festők meg az írók között. Tény, hogy 
kenyértörésre került a dolog. Egy nap felhívott telefonon Szőke Miklós, aki szintén a 
csoporthoz tartozott.
Beszéltem a Zichy-kastély igazgatójával – mondta. – Adnak helyet, 
megalakíthatjuk az irodalmi kört. Ennél jobb megoldást nem is remélhettünk volna.
Az óbudai Zichy-kastélyról van szó, az Árpád-híd mellett. Ebben kapott helyet 
akkor a kerületi művelődési ház, s ennek egyik félreeső szobájában mi havonta egyszer két 
órára a sakk szakkör és a bélyeggyűjtők klubja között. Október végi szombat délután volt, 
1982 ősze. A kapu előtt ácsorogtunk, és vártuk a társakat. Éppen arról beszélgettünk, hogy 
valamiféle nevet kellene adni a társaságnak. Jóska ragaszkodott volna a Móriczhoz, de az 
már foglalt volt, hiszen nem oszlattuk fel a régi társaságot. Röpködtek a nevek Balassitól 
József Attiláig. Egyik se illett igazán Óbudához. Vita közben elindultunk az Árpád-híd felé. 
Egyszer csak Hunyadi Pista megállt, csendre intett bennünket, s a néhány méterre álló 
Krúdy mellszoborra mutatott:
- Ne találgassatok tovább, ő az.
Így lett a társaság neve Krúdy Gyula Irodalmi Kör. S mivel a „nagyok” szívből 
utálták a hivatali ügyintézést, Szőke lett az elnök, én meg a titkár. Gyevi Karcsi, akinek 
sajtójogász volt a végzettsége, megalkotta az alapszabályt, s az alakuló ülés időpontját 
gondosan kijavította október 25-re, nehogy a 23-i dátum felkeltse a hivatal gyanúját. Mert 
bizony, ha egy kicsit megvakargatjuk a társaság múltját, elég soknak volt kisebb-nagyobb 
ötvenhatos priusza.
Kopré szívesen jött közénk, és javítgatta a botladozó verslábakat. No meg 
Hunyadival kettesben ők bírálták el a felvételre jelentkezők verseit. Aztán egyre többször 
csak a telefonüzenet jött: nem mozdulhat, mert beteg a Mama. Egy nap a 
villamosmegállóban találkoztunk. A cigarettát szidta, és kivörösödött arccal köhögött.
- A jövő héten be kell feküdnöm a kórházba – mondta. – Tüdőtágulás. El kéne 
dobni ezt a fránya bagót…
Aztán még jó néhányszor találkoztunk, de még mindig ott tartott, hogy el kéne 
dobni… Hát most eldobta.
Eltemettük Kopré Jóskát, Móricz Zsigmond egykori mindenesét. Nem kapott 
díszsírhelyet a Farkasréti temető művész parcellájában, sem posztumusz Kossuth-díjat. 
Elment ő is csendben a többiek után. Most is látom őket, ahogy mennek. Elöl Hunyadi, 
Gyevi, meg Kende. Ők hárman már a Fiastyúk csibéit számolgatják az égi szérűskertben. 
Ballag utánuk Kopré Jóska. Fekete csikós, pörgekalapját huncutul félrevágja, és görbebotját 
lóbálva nekivág a csillagporos Tejútnak.


 



  



Közélet
Löffler András
A beszélgető püspök

Érdeklődés kíséri a közelmúltban megjelent Beszélgető könyvecske című opust. 
Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát és Lengyel László ismert közgazdász 
közéleti személyiség könyve siker. Megismerhető e könyvből a két befolyásos személyiség 
gondolkodása a világról, az elmúlt évtizedek magyar vonatkozású történéseiről. Gondos és 
kiismerhető logikával felépített beszélgetést és olykor monológokat olvashatunk. Nos, 
amiért a közvélemény felkapta e művet, az attól van, hogy Asztrik püspök az egyházi 
hierarchián belül valamiféle kakukktojás. E könyv is ezt bizonyítja. Kevésbé formatisztelő. 
Lengyel László a magának teremtett és nem elégszer hangsúlyozott szabadságával és 
függetlenségével is érdekes egyéniség. A bigott marxizmustól a szerves lelki és fizikai 
fejlődésen keresztül jutott el a kőkemény liberalizmus vállalásáig. Tekintélyére és 
befolyására mi sem jellemzőbb, mint hogy tanácsaira Antall Józsefről Horn Gyuláig sokan 
igényt tartottak. Az utóbbi időszakban hitele és a média által felépített nimbusza elkopott. 
Az 1998. évi választások környékén játszott – a tudományosság manírját magára öltő, de 
nyíltan elkötelezett – szerepvállalása lejáratta. Ne beszéljünk mellé! A könyv alaphangját 
egy általa képviselt markáns kritikai szemlélet adja. E bírálat első számú célpontja a 
katolikus egyház, maga a magyar katolicizmus. Előrebocsátjuk, hogy Lengyel Lászlót nem 
tartjuk hiteles és autentikus személyiségnek a kérdésben. A vallás- és egyházkritikája 
türelmetlen. Visszaköszönnek a véresen megszenvedett marxi-lenini dogmák és tézisek. 
Nagy dilemmánk, hogy Asztrik püspök e beszélgetésnek miért partnere, miért hitelesíti a 
már lejárt szavatossági idejű közhelygyűjteményt? Vajon ez lenne a dialógus értelme? 
Vagy az, hogy a rólunk kialakított, féligazságokat hallgassuk tovább? Legyen továbbra is a 
periférián tartott katolikus társadalomnak kisebbségi érzése? A kötet olvasásakor volt olyan 
érzésünk, hogy Várszegi Asztrik Lengyel Lászlóval mondatott ki olyan dolgokat, amit – 
lévén a hierarchia tagja – nem mondhatott ki. Törekvéseinek őszinteségét nem vonjuk 
kétségbe, de a gyanútlan olvasóban kétségeket támaszt a meg nem értett „reformer 
püspök”. Nem beszélgette ki ugyanis nagyműveltségű beszélgetőtársa nyilvánvaló 
tévedéseit és csúsztatásait. 
Nos, mielőtt néhány részletkérdést megvizsgálnánk, le kell szögezni néhány 
alapvető dolgot. A magyar egyház, a magyar katolicizmus helyzete és állapota nem 
független az adott társadalomtól. Semmivel sincs és nem is volt jobb vagy rosszabb morális 
és fizikai helyzetben, mint a társadalom más szervezeti és organizációi. A másik ilyen 
alapvetésünk, hogy a magyar katolicizmus alapértékeit mindig a névtelen hívők százezrei 
és milliói, valamint az őket vezető lelkipásztorok adják. Kétségtelen, hogy a vezetők és a 
hierarchia ad fazont és tartást az irányítottaknak. Lengyel László nagyrészt értelmezhetetlen 
kritikája tehát az elmúlt évtizedek hűségben megmaradt hívők seregét is érinti. Pedig az ő 
egyházukat elfogadó türelmes magatartásuk tette legitimmé az egyházat. Ezt utasítja el 
szuverén módon Lengyel László. A harmadik probléma a kötet fogadtatása. A felszínes és 
kommerciális klisékkel tűzdelt könyvismertetők mellett egy nagyobb lélegzetű írás jelent 
meg a Magyar Nemzet című lapban, amely érzelmi, filozófiai megközelítésében utasította 
vissza a keresztény, marxista és liberális értékrendet egybemosó törekvéseket. E törekvések 
a kötetben fellelhetők. Elmaradt a hivatalos egyházi reakció is, nyilván abból az öröklött 
beidegződésből, hogy az ne keltse jelentőségét. Nem ártana azonban a közvélekedést 
módszeresen felvilágosítani arról, amit e könyvben az egyház, és különösen a hierarchia 
„bűnéül” felróttak. Utal a kötet az egyházi vezetésen belüli felfogásbeli különbözőségekre, 
de ha valóban ez lenne az egyházi közélet fő problémája, nem kaptunk választ a 
megoldásra.
A beszélgető könyvecske nem az átlagolvasónak íródott. A szellemi elit 
néhányezres tábora és a  jó szándékú sznobok forgatják. A kötetben foglalt gondolatok 
megértése az átlagosnál nagyobb műveltséget és olvasottságot feltételez. Az irodalmi, 
filozófiai és teológiai hivatkozásai pedig kifejezetten nehéz olvasmánnyá teszik. Érdekes, 
hogy a könyvet többször átolvasva más és más benyomások érik az olvasót. A befogadó 
hangulatától függően másként értékeli a szerzők mondandóját. Persze kérdés, hogy 
rávehető-e valaki arra, hogy egy ilyen könyvet többször elolvasson? Idő kellett a  belterjes 
beszélgetés vagy egymás melletti elbeszélések oldalvizén annak megértéséhez, hogy mi 
vagy ki Asztrik apát mércéje. Aztán kiderült, hogy Szt. Ambrus milánói püspök. 
Tudvalévő, ő az a szent, aki „diplomáciai beszélgetéseinek” eredményeként szívós 
munkával eléri azt, hogy partnere elveszítse türelmét és kimondja mindazt helyette, amit ki 
kell mondani. Megértettük végre, miért kellett a püspöknek beszélgetőpartner Lengyel 
László személyében. Vajon a katedrálisépítő lelkület megfér-e a folyton kiegyenlítő 
szerepre törekvő, valójában a keményen kritikus lélekkel? Nem kell különösebb áthallás 
annak megértéséhez sem, hogy ez az utalás a „nagy építőmester” szellemiségére 
vonatkozik. Csak ennek a szellemiségnek mentén érthető meg az az erőltetett párhuzam, 
amelyet az állam elhalására vonatkozó marxi tétel egyházra történő vonatkozása jelent. Mi 
lehet ennek az üzenete? Vagy mi végre van folyton a pápa iránti hűségre történő 
hivatkozás? Nem tisztünk ítéletet alkotni mások katedrálisépítő hajlamairól. Ismert az is, 
hogy Asztrik főapát a közelmúltig az egyház hivatalos médiapüspöke volt. Nos, a 
személyében kitűnően kommunikáló főpap egyháza nyilvánossággal való kapcsolatai 
váltakozó sikerűek. Az elmúlt évtizedben nem sikerült médiastratégiák kidolgozásával 
változtatni azon az egyházat sújtó hátrányos és ellenséges társadalmi megítélésen, ami még 
a tudományos szocializmus fémjelezte korszakban beidegződése. Az sem érthető 
kristálytisztán, hogy Pannonhalma – a Bencés Rend – miféle szellemi sziget? Vajon mi 
végre a különállás demonstrálása? Más, újrainduló szerzetesrendek, egyházi intézmények is 
megkezdték fizikai és szellemi helykeresésüket a társadalomban. Vajon látszanak-e ezek a 
törekvések a magas pannonhalmi várból? Mennyiben paradigmaváltás éket verni a hívők és 
az egyház vagy az egyház és a püspökök közé? Mi lehet a megosztó törekvések célja? Nem 
értjük továbbá, hogy az egyház és az általa képviselt hit és értékrend ellenfeleinek és a 
„másoknak” miért a püspök-főapát az etalon? A véleményformáló – mellesleg ateista – 
fővárosi értelmiség miért csak vele talál hangot? Másokkal miért nem? Miféle érdem ez? A 
könyvből kitűnik, hogy a püspök talán már nem ura a körülötte kialakult és kialakított 
helyzetnek. Objektíve igaz viszont, hogy a magyar egyház viszonylagosan független a 
közgondolkodás Asztrik püspököt favorizáló szellemiségétől. E néhány bevezetőnek szánt 
gondolat mellett szükséges, hogy az érthetőség, az árnyalt megközelítés miatt néhány, a 
könyvben hangsúlyt kapott felvetést górcső alá vegyük. Már csak azért is, mert azok 
kritikai alapállása tévedéseken vagy felszínes megközelítésen alapszik.

I.
A kötetben többször visszatér az az utalás, hogy a kommunizmus alatti lengyel és 
magyar egyház között jókora minőségi különbség volt. Természetes, hogy a konkrét 
részletek feltárása nélkül mind Asztrik püspök, mind Lengyel László sommás minősítése 
alapján e „versenyben” a magyar katolicizmus és főleg annak legfőbb letéteményese, az 
egyház leszerepelt. Szerintük nekünk magyaroknak bizony sok-sok szégyellnivalónk van. 
Az ezek után elpirult olvasó talán nem is gondol utána annak, hogy e minősítés nem állja 
meg a helyét. Elsősorban azért nem, mert a lengyel és magyar társadalom, és a két egyház 
teljesen eltérő módon és feltételek között hagyta maga mögött a második világégést. 
Teljesen más társadalmi pozícióba kerültek a sztálini terror idején. Lengyelországban 
ugyanis nem került sor a szerzetesrendek feloszlatására és a hierarchia totális lefejezésére. 
Nem is kerülhetett erre sor, hiszen a lengyel társadalom és egyház a háború szenvedő 
vesztese és azt követően annak „győztese” lett. Ezzel szemben Magyarországon teljesen 
ellentétes irányú folyamatok zajlottak le. A bűnös szerepét elsősorban az egyházra osztották 
le. A társadalom perifériájára taszított egyház puszta léte volt a kérdés, amelyet végső soron 
a hívek egyre fogyó kitartása vezetett el a szabadsághoz. Különbség volt abban is, hogy a 
lengyel kommunista párt megtűrte tagjai vallásos életvitelét, míg nálunk az egyházi 
temetésen való formális részvétel „pártfegyelmit” vont maga után. Különbözött a fizikai és 
pszichikai terror minősége. Éppen a fentebb vázolt körülmények teszik eltérővé a két 
nemzeti egyház mozgásterét és a társadalomban elfoglalt helyét. Ezért aztán nehezen állja 
meg bármi összehasonlítás a helyét. Különösen úgy, mintha a „lengyel minta” alapján az 
elmúlt fél évszázad magyar katolicizmusát, vagy egyházi vezetését el kellene ítélni. Kritika 
alá lehet venni persze a püspökök intézkedéseit, de az az egyházat jelentő és kitartó hívők 
százezreinek társadalmi mozgásterét ez aligha érintette. A hitét vállaló harmadrendű polgár 
életérzése, esélytelen karrierje, egyetemi felvételije és útlevélkérelme vagy számtalan 
diszkrimináció, mind magától értetődő effektusként telepedett ránk, amit a túlélés 
érdekében, a nyugatra menekülés helyett, kivétel nélkül és öntudattal tudomásul vettünk. 
Még a lehallgató-készülékekkel teletűzdelt, ügynökökkel körbevett, látszólag érintetlen 
félhomályos kolostori folyosókon és cellákban is. Annak megértése sem jelent problémát, 
hogy a nyolcvanas évek jegyrendszerrel küszködő lengyel értelmiség ellenzékisége vagy a 
magyar értelmiség gazdasági és szellemi „megalkuvása” milyen feltételek között 
következett be. Annyi azonban bizonyos, hogy a lenini ideológia alapján programozottan 
kitermelt elsőgenerációs értelmiség – valójában szervilis bérmunkástömeg – és az egyház 
egymásra találása objektíve és fizikailag is lehetetlen volt. Még a puha diktatúrában is. A 
magyar egyházat egyszerűen elvágták a társadalomtól, erővel. Idegen testként lebegett 
kötődéseinek laza fonalán, a köztudatban ellenségként aposztrofálva. Mindehhez asszisztált 
a jogrendszer, védve az államot az egyháztól. Nem kellene ezért valakit megkövetni? Az 
úgynevezett ellenzék pedig, amely állítólag taktikai kapcsolatot keresett az egyházzal, 
eljátszotta a ráosztott szerepét, mondhatni leszerepelt.

II.
E történelmi szituáció nem érthető meg a jezsuiták (P. Nagy, P. Kerkai) 
mindenáron „modus vivendit” kereső, valójában a vatikáni döntéseket előkészítő akciói 
nélkül. Korrekt tájékoztatás esetén nem hallgatható el ebben a kérdésben a kitartás 
szimbólumává nőtt Mindszenthy tragédiája vagy a nagyformátumú, de a megalkuvás 
szégyenbélyegét vállaló Czapik egri érsek vesszőfutása sem. Nem is beszélve Casaroli 
keleti politikájáról, amely nem írható a püspökök egyszeri félretájékoztatásának rovására. 
Ezzel szorosan összefüggő és a mai magyar katolikus egyházat teherként érintő probléma a 
soha ki nem beszélt békepapság kérdése. Az e néven nevezett mozgalom ügye az egyházon 
belül a mai napig nem került a helyére. Szerencsére ma csak generációs választóvízként 
megjelenve kerül szembe a hősies áldozatvállalás, a mindenáron való kitartás és a formális 
együttműködésben testetöltő csendes, mindennapi munka. Biztosak vagyunk benne, hogy a 
kérdés semmiféle igazság nevében megnyugtatóan nem dönthető el. A hitért, az egyházért 
vállalt hősi áldozat, kereszthordozás és vértanúság minden szempontból elismerést érdemel. 
Nem vállalható azonban annak az elítélése – bár van rá törekvés -, hogy a hétköznapok 
híveit és lelkipásztorait, akiket nem „jutalmaztak” börtönnel, de mégis áldozatos munkát 
végeztek, megalkuvóként vagy békepapként rekesszük ki. Vajon a magyar katolicizmus 
elmúlt félévszázadának ez volna a döntő jelentőségű problémája? Vajon a papság ilyetén 
megosztottsága tényleg hatással volt az engedélyezett és cenzúrázott hitélet minőségére? Ki 
vállalja az ítéletalkotást? Ki mer bárkit is meg- vagy elítélni, és számon kérni? Hol van a 
határ, a tisztesség, a jó szándék, meg a túléléshez szükséges megalkuvás között? Bizony e 
szempontok alapján árnyaltabb kép alakítható ki, mint amivel a püspök-főapát és barátja 
megkínálta az olvasót. Persze, hogy voltak a békepapi ügynek negatív hősei. Olykor 
eluralkodott az intrika. Mégis úgy gondoljuk, hogy a többség gerince hajlíthatatlan maradt, 
és ezért legtöbben méltósággal élhettük meg a szabadság újravirágzását. Egyébként eligazít 
bennünket ebben a többször hivatkozott II. János Pál, akit érthetetlen módon állít 
szerzőpárosunk a hierarchiával szembe. Az 1992-es pápai látogatás megerősítette, hogy a 
testvériség szellemében „tiszta lappal” kell megkezdeni a szabad társadalomban az egyház 
megújítását. 

III.
A hierarchia és az egyház szándékolt szembeállításának másik példázata a 
könyvben Bulányi György piarista ügyének felemlítése. Azt a látszatot keltve, mintha lám-
lám az egyházi vezetés megalkuvása miatt nem állt volna ki mellette. A katonai szolgálat 
megtagadásának ügye, illetve az azt elutasító püspökkari körlevél kiadása utal az egyház 
megalázó helyzetére. Elgondolkodtató az is, hogy az egyházi elit békepapi mozgalomban 
nem exponált része sem állt ki Bulányi mellett. Amiként nem vállal vele közösséget maga a 
piarista rend sem. Nem tudunk arról sem, hogy a Vatikán az akkori hierarchiát emiatt 
megrótta volna. De valószínűleg az az észszerű gondolat győzött, hogy az egyház 
megmaradását jelentő – status quo – mégiscsak fontosabb, mint a nyílt és értelmetlen 
konfrontáció. A fegyveres szolgálat elutasítása, illetve annak lelkiismereti kérdéssé történő 
emelése véleményünk szerint sokkal inkább politikai, mintsem valós lelki, vagy társadalmi 
igényt jelentő kérdés volt. Az akkori magyar társadalomban nem volt jelen a háborús 
pszichózis. Ezért Bulányi felelőssége marad a „börtönszolgálatra” rábeszélt fiatalok 
sorsának alakulása. A probléma felvetése azonban félrevezeti az olvasót. Nem beszélve 
arról, hogy Bulányi „téziseit” ismerve igen komoly, az egyház hitéleti egységét érintő 
dogmatikai eltérések lelhetők fel. Kétségkívül e mozgalom lassú elhalásra ítéltetett, és az 
idő e problémát, ha úgy tetszik, megoldotta. Egy évtizede már az is kimondható, hogy nem 
a hierarchia nyomására. Ki kellene mondani!

IV.
Asztrik püspök fontos szerepet vállalt a holocaust és a keresztény-zsidó párbeszéd 
alakításában. E párbeszéd alaphangját minden esetben a kötelező bűntudat és a 
lelkiismeretfurdalás adja, legalábbis ez már elvárás az egyik oldalon. Mi több, a folyamatos 
bocsánatkérés állapotában kell leleddzen minden és mindenki. Sajátos helyzetet 
eredményez az, hogy ezt az attitűdöt, melyben a teológiai és tudományos kérdések 
másodlagosak, a katolikus hierarchia egyik, talán legbefolyásosabb tagja vállalja. 
Méghozzá kéretlenül. A magyar közgondolkodásban ugyanis nincs jelen a bűntudat és az 
egyházban sem lelhető fel ilyesmi. Még akkor sem, ha lázas igyekezettel formázzák azt az 
erkölcsi, szokásjogi tényállást, hogy „nem emelte fel a szavát az üldözöttek érdekében.” A 
társadalom döntő többségének egyszerű életkora miatt nincs lehetősége erkölcsi alapállását 
kifejezni és a zsidóságot ért tragédiáért közvetlenül felelősséget vállalni. A szellemi életben 
jelen lévő holocaust-soah effektus jobbára a fővárosi értelmiség és rétegkultúra egy 
részének fontos. Kétségtelen az is, hogy e szellemiség komoly emberi és kulturális értékek 
hordozója. De az is tény, hogy a magyar társadalomnak és a magyar katolicizmusnak nincs 
ezzel kapcsolatos adóssága. Bármely európai nemzettel állja az összehasonlítást „bűnökben 
és erényekben” egyaránt. Semmiképpen sem fogadható el az, hogy a permanens és 
kollektív bűntudatot úgy kényszerítsék ránk, mintha ez volna az európaiság mércéje. A 
magyarság minden honfitársára büszke, legalább egy évezrede befogadó nemzet, minden 
bukdácsolás és tragédia ellenére. Lengyel László véleményével ellentétben úgy véljük, 
hogy a magyar katolicizmusnak a zsidósággal szemben nincs szüksége látványos 
gesztusokra. A névtelenek, a hétköznapok szentjei és más meg nem énekelt és kőbe nem 
vésett hősök megtették a kötelességüket. Ha ezt észrevétlenül tették, az sem baj. Az emberi 
jóság nem a gesztusokkal méretik!

V.
Végül, nem utolsósorban arról kell beszélnünk, hogy mik az egyház, a magyar 
katolicizmus távlatai. A kötet szerzői különösebb optimizmus és megértés nélkül kezelik a 
rendszerváltoztatás utáni helyzetet. Úgy állítják be, félrevezetve az olvasót, hogy az egyház 
újraéledésének legfontosabb dimenziója a hatalomhoz és az anyagiakhoz való viszony. 
Nos, tíz évvel a szabad társadalom beköszönte után nyugodtan mondhatjuk, hogy 
legnagyobb egyházaink is a társadalom perifériáján, anyagilag lerongyolódva, a média által 
deformált ellenséges közegben próbálják helyüket megtalálni. Az intézményrendszer 
felállítása valójában a társadalmi igények kielégítéseként jelenik meg. Összességében 
csekély a számuk. E munka, nevezzük Asztrik püspök szavaival része a spontán zajló 
paradigmaváltásnak. Évtizedek múlva termi meg gyümölcsét, amikor nyilvánvalóvá válik 
majd, hogy az egyház vagy a krisztushívők bármilyen közössége feladatait és küldetését 
milyen módon, milyen feltételek mellett tudja teljesíteni. A lenullázott állapot a tényleges 
esély! A paradigmaváltás bizonyosan nem arról szól, hogy a világból kiindulva, a kolostori 
magány adta vélt vagy valós lelki autonómia a mérték. Hogy minek itt az egyház 
hatalomvágyát meg vagyongyűjtését sulykolni? Keveset beszél Asztrik püspök és Lengyel 
László arról a küzdelemről, amit a két évezred múltán is vállalt értékközvetítő szerep jelent 
és tőlünk függetlenül fog jelenteni a kereszténység. Iskolán, kórházon, menhelyen 
keresztül. Kell ma azon vitatkozni, hogy ez püspökkel vagy anélkül történik? Aligha. A 
társadalomban és a közösségben élő ember megszólítása Krisztusért és Krisztus nevében 
egyetemes, tevőleges emberi program marad. Lehet, hogy kisebbségben, lehet, hogy 
üldöztetve, lehet, hogy lesajnálva, s lehet, hogy az igazságot felismerve minél többen. 
Nemes misszió a harmadik évezredben. Optimizmus kell hozzá, bizalom, meg önbizalom, 
amit e könyvből nem kaptunk meg.
 



Lelkes Miklós
Gondolatok, aforizmák



Politikusok vitáznak a képernyőn arról, hogy négy-e a kétszerkettő. Sok néző 
bosszúsan gondolja, hogy ennek semmi értelme, pedig a vitázók számára nagyon is van. 
Ezzel terelik el a figyelmet a zsebbe vágó (a nézők zsebébe vágó) bonyolultabb 
számításokról, a hipp-hopp! zsebre vágott összegekről.

Nehéz az élet – ez a közhely kissé paradox, mert akkor a legnehezebb, ha a 
gondokon kívül az embernek semmije sincsen.

Z. olyan hiú, hogy még a tükörtojásban is a saját tükörképét szeretné elnézegetni.

A majom sok embernél tisztességesebb: egyaránt utánozza az emberi jót és 
rosszat, míg sok ember csak a rosszat.

X. egész kis miniállatkert önmagában: rókalelkű, vaddisznó-modorú, a képén 
vastag a bőr, mint rinocérosznak, és hörcsög módjára gyűjtöget a máséból.

Olykor csak a céltalan ér célba, mert a céllal igyekvőre sokan céloznak.

Finom célzás volt, de gyilkos golyó.

Látom egy londoni parkban: No, ez csak hazánkfia lehet, mert külföldön is magyar 
módra szemetel.

Kies hazánkban az utóbbi években ugyancsak nőtt a mániákus átkeresztelők 
száma, még a Kutya utcát is Macska utcává változtatták, kerüljön, amibe kerül az ilyen 
átkeresztelés – ilyen fontos dologra mindig kell pénzt keríteni, és kerítenek is!

X. a hazai környezetvédelem nagy alakja: körömszakadtáig védi saját korrupt 
környezetét. No, persze, nem a betyárbecsület miatt, hanem a saját betyáros hasznáért.

Féltéglával veri a mellét, hogy nálunk – az ő érdeme is! – milyen nagy most a 
szabadság. Ám akinek szeme van, ezt a féltéglát két kilométerről is látja, de a szabadságot 
még fél centiméterről és nagyítóval sem!

A lónak négy lába van, mégis megbotlik – tartja a mondás. Nézem a tévé 
képernyőjét és eltűnődöm: vajon hány láb kellene az éppen ott akadékoskodó-okoskodó 
ifjonc miniszternek, hogy ne botoljon meg lépten-nyomon?


Tölgyesy I.M. Ludovika

A Szent Teréz intézet krónikája

január 21.
	Szomorú Ágnes-napra ébredtünk. A nagy templom sekrestyéjében kevés buzgó 
hívő jelenlétével elhangzott az első szentmise. Mi még lent éltünk a katakombában, de azért 
napközben már inkább fönt voltunk. Különben is már elég sok látogatónk akadt. Igazán 
megható volt, amikor innen is, onnan is betoppant egy-egy tanítvány, szeretethölgy, 
ismerős, rokon, fejkendővel körítve, frizurátlanul és öregítve, nehogy megtessék útközben 
az oroszoknak, vagy éppen nehogy burzsujnak tartsák, szerető részvéttel érdeklődött 
hogylétünk felől. Olyan érdektelen és szívből jövő volt ez a részvétet és együttérzést 
nyilvánító sorozat, hogy igazán jólesett sokat szenvedett szívünknek.
              Ma Gyöngyösi és Vörös miniszterek Balogh István államtitkárral aláírták a 
fegyverszüneti szerződést.
január 22.
Erős légiharcok folytak Budáért. A lövegek a fejünk felett rohantak át. Nem sokat 
törődtünk vele, takarítottuk az ötöst. El is készültünk vele, az ebéd és a vacsora már ott 
folyt le. Különben is az egész város takarított. A közszolgálati alkalmazottakat fölszólította 
a Nemzeti Bizottság, hogy vegyenek részt a romok eltakarításában. Az utcán még nem 
mertek közlekedni az emberek, mert úton-útfélen robotra fogták le őket. Markó mérnök is 
csak úgy mert nekiindulni a városnak, hogy a felesége két párnából készített batyuját a 
hátára kötötte, így batyuzta végig az Andrássy utat. Csak terhet cipelő embereket lehetett az 
utcán látni. A gettó zsidói költözködtek, de különben is sok tehercipelő ember rótta a havat. 
Autó, lovaskocsi nem volt, csak az oroszok kezén, a pestiek házilag összetákolt szánkón 
húzták a holmijukat, s a legjobb esetben közönségesen megtette ugyanezt a szolgálatot egy 
légnyomás-sújtotta ajtó is, amelyet hanyatt fektettek a havon.
január 23.
Buda nem adta magát olcsón. Egész nap lőtték és bombázták a várat. Aggódó 
sóhajtásokat küldtünk át a Dunán. Alig mertünk kimozdulni, mégis a szükség 
kikényszerítette a bátrabbját. Szegény Budapest! Milyen szánalmas képet mutatott most a 
„Duna gyöngye”! Rom és szemét mindenütt. Ember- és lóhullák bűzlöttek az úttesteken  és 
a kirakatok roncsaiban. A hullák mezítelenül éktelenkedtek, mert ruhájuktól megfosztották 
őket a koldusszegény pestiek, akiket az éhség még arra is rávitt, hogy az elesett lovak húsát 
az utcán föltrancsírozzák. Legszomorúbb a Duna partja. A harcok miatt még nem lehetett 
megközelíteni, de már tudtuk, hogy nincs egy hidunk se.
Kodály Zoltán és felesége átköltöztek az Opera óvóhelyére. A többi budapesti 
vendégünk is készülődött hazafelé, sőt az erdélyiek is szőtték már a hazavonulás terveit.

január 24.
A légi csata ma sem szünetelt. Az egyformán szürke égboltot távoli tüzek lángja 
pirosra festette. Ég a Várpalota! – hallottuk a jólértesültektől. Könnyeinken keresztül 
vetítettük képzeletben a szemünk elé a régi Várat, zöldkupolás tetejével, amelyen nem törik 
meg többet a napsugár, mosolygó ablakaival, régi magyar emlékek szelíd integetésével. 
Tehát ennek is vége!
Nem sokáig töprenghettünk. Három fosztogató orosz jött. Akkor még nem tudtuk, 
hogy ezeket föl is lehetne jelenteni, bamba félelemmel utat engedtünk nekik. Mit is 
kezdhettünk volna velük mi, gyenge nők, amikor a férfiak is úgy behúzták a nyakukat, 
hogy nyikkanni sem mertek. A három ruszki végigjárta az iskolákat, dobálta a színházi 
ruhákat, majd Virginiával tusakodott egy darabig, aztán a nővérlakásból elvitte a 
Nagymama alsószoknyáját és úgy távoztak nagy mérgesen, mert bizony kevesellték a 
zsákmányt.
január 25-én
Ismét két orosz tisztelt meg bennünket. Egy magyar nőt fogtak közre, aki 
azonban egy cseppet sem bánta ezt a közrefogást. Kedvesnővérünk fogadta őket Sebestyén 
úrral a kapuban. Szobát kértek, ahol a gyönyörnek élhettek volna. Sebestyén ékes orosz 
szavakkal magyarázta nekik, hogy itt nem lehet, nincs üres szoba, stb. Nem használt. 
Bátran félretolták és jöttek befelé. Ekkor a „Libszte” megfogta a rózsafüzérje keresztjét, 
megcsókolta, és feléjük nyújtotta. Mit tesz Isten! Az orosz is megcsókolta a feszületet. A nő 
pedig magyarul szólalt meg: „Nem, itt nem lehet. Itt nem szabad… valamikor én is ide 
jártam iskolába”. Megfordította a két oroszt, és „Dicsértessék”-kel távoztak.
A pesti kerületi elöljáróságok ma elkezdték működésüket.
Mi még mindig a pincében laktunk és változatlanul féltünk az éjszakáktól. Grácia 
nővér szentelési körútján ma rosszul járt, mert szegény a sötétben beleesett a nyitva felejtett 
pöcegödörbe. Azt mondják, ez szerencsét jelent, neki azonban nem jelentett azt, mert olyan 
éktelenül büdös lett, hogy nem tűrtük meg szegényt sehol. Nagy nehezen tisztára vetkőzött.
január 26-án
Ismét jött Köhler atya. Mesélt innen-onnan. Ő mondta többek között azt is, hogy a 
szovjet parancsnokság a pesti Duna-parton felállított hangszórókon keresztül figyelmeztette 
a budaiakat, hogy tartózkodjanak az óvóhelyen.
A mai napon a bombasérült ingeinket stoppoltuk meg.
 Szegény Flóra nővér!
január 27.
Kedvesnővérünk hirtelenül olyan rosszul lett, hogy mára képtelen volt az ágyat 
elhagyni. Egész mostanáig szinte csodálatraméltó szívóssággal bírta az egész ostromot. 
Most egyszerre vett rajta erőt a gyengeség.
Odakünn erős légiharc zaja hallatszott, állítólag német felmentő csapat érkezett 
Budafok alá.
január 28.
Kedvesnővérünk helyzete nem javult. Nagyon rosszul volt. Hányás és hasmenés 
ingerelte csaknem állandóan. Eltartott ez az állapot másnap is. Weber dr. megvizsgálta, 
sajnos, nem sok jóval biztatott. Azon gondolkoztunk, hogy most már felköltözünk vele, 
talán a jobb levegőn erőre kap. Sajnos azonban erről le kellett mondanunk, mert megint 
erősödött a lövöldözés, 30-án belövést kaptunk a babaháló fölé.
Másnap, 31-én egy erősebb detonáció kitörte a kín-keservvel helyrehozott ötös 
szoba ablakait, valamint az iroda papírablakait. A felköltözésről egyelőre le kellett 
mondanunk.
Immaculata nővér két lapos szalmakenyérrel lepte meg a kiéhezett nővércsaládot. 
Két hét óta ez volt az első kenyér, amit láttunk.
február 1-én
Kedvesnővérünk helyzete annyira válságossá lett, hogy be kellett szállítanunk a 
klinikára. Flóra és Ludovika nővérek felváltva ottmaradtak mellette. Töméntelen sok 
gyógyszert kapott, sajnos azonban ez  mit sem használt.
Kint ezalatt tovább folyt a harc Budáért. Már a Margitszigetet is megtisztították a 
németektől. 2-án megtiltotta a hatóság, hogy a halottakat a közterekre temessék.
Kedvesnővérünk elveszítette az eszméletét hosszabb-rövidebb időre. 4-én reggel 6 
óra felé a klinikai lelkész kezéből felvette a végső szentségeket. Megújította 
szentfogadalmait és épületes módon megáldozott. Láthatólag megnyugodott szegény.
február 5-én 
reggel 1 4 óra körül csendben, észrevétlenül átszenderült a jobb hazába, az Úr 
karjaiba, mint aki a jó harcot végigharcolta, és az utat megjárta.
S amikor a romjaiból ébredező Budapest utcáin az első villamos megjelent (az 
Újpest - Forgács utcai vonalon), kis házunkra rátelepedett a gyász, a tanácstalanság és az 
egyedüllét. Központunkkal még nem lehetett érintkezni, s megkezdődött a szomorú 
„interregnum”.
A kórház hullakamrájában találtuk meg másnap, 6-án kedvesnővérünket, itt 
öltöztettük föl. Ez a nap különben a temetés előkészítésével telt el. Klotild és Róza nővér a 
temetőben alkudoztak a sírhelyre (nagy szó volt ez akkor!), Flóra és Ludovika nővérek 
pedig sorban álltak a koporsóért. Temetett akkor egész Budapest. Hiszen éppen aznap 
jelentek meg a falragaszok az utcán, hogy a halottakat 48 órán belül el kell temetni. 
Megrohamozta tehát mindenki az egyetlen működő temetkezési vállalatot a Vas utcában. 
500-an ácsorogtunk egész délelőtt, és végül is 3 óra felé 10 koporsót hoztak. Nem is 
kaptunk mi sem. Ezért, hogy minden eshetőségre készen legyünk, itthon tákoltunk össze 
hat szál deszkából egyet.
február 7-én 
délelőtt kaptunk egy egyszerű fekete koporsót. Vittük a Klinikára. A házilag 
összetákoltat odaadtuk egy szegény özvegynek. Hogy örült az istenadta, hisz a legjobb 
esetben csak újságpapírba tudta volna csomagolni szegény urát. 
Grácia nővér egyszerű szemfedőt és koszorút készített. Négykerekű kocsin húztuk 
ki az esztétikáért és ízlésért rajongó jó „Libszténk” koporsóját a Baross utcán át a Kerepesi 
temetőbe. Akkor kezdték meg a 15. parcellát. Mindenki maga ásta meg hozzátartozójának a 
sírt. A fagyos földben ez igen nehéz munka volt. Tömegsírba temették a katonákat pap és 
minden nélkül. Tisztelendő Ágnes nővérünket Sebestyén főtisztelendő úr temette, Szegfű 
volt a kántor. Két ranolderi és két simori kedvesnővér osztozott a jelenlétével a 
bánatunkban. A temetés után szomorúan hazajöttünk, Sebestyén urat azonban ottfogta a 
siránkozók kegyelete. Egyik sírtól a másikig hívták és kérték, hogy szentelje be a 
halottakat. Étlen-szomjan szentelt szegény egész nap, késő estig, pedig nagyon erős 
légicsata folyt Budáért.
február 8-a 
az árvaság csendességében telt el. Egész nap az Elhunyt életéről, erényeiről és 
utolsó napjairól beszélgettünk. Libszte híján mindenki a maga ura kívánt lenni, s figyelmen 
kívül hagytuk az idősebb kedvesnővérek akaratlanul is ellentétes intézkedéseit. Többször 
elhangzott a nap folyamán: „Íme, most láthatjuk, miért szükséges a szolgálónővér!”
Hogy a központtal érintkezni tudjunk, egyelőre reménytelen volt, hiszen arrafelé 
most folytak a legnagyobb harcok. A Sas-  és Gellérthegyet ezen a napon kerítette be a 
szovjet. Fölfohászkodtunk az Égre, mi is, Boldog Katalin nővérünkkel: „nem tudunk élni 
édesanya nélkül!” A háború utáni élet megindulásához erős kézre volt szükségünk, akiben 
van annyi életbátorság, hogy a romokon új élet magvait hintse el. Így akadt meg a szemünk 
a mi jó Lujza nővérünkön, akit egyforma szeretettel vettünk körül valamennyien. Benne 
egyesült az imádságos  lelkület Máriája a munkaszeretet Mártájával. Nem várhattunk Buda 
felszabadulására, a hatóságok csaknem mindennap elintézendő probléma elé állítottak 
bennünket, ezért azt tettük, amit talán még egy nővérházunk sem tehetett meg, t.i. annak 
rendje és módja szerint megválasztottuk Lujza nővért szolgálónővérünknek. Megbeszéltük 
a dolgot Köhler ft. úrral, s Tisztelendő Kerubina nővérrel, aki kora és a Ranolder intézetben 
betöltött tiszte miatt a tekintélyt képviselte, s az ő tanácsukra
február 9-én
 a mi jó Lujza nővérünk elfogadta azt a keresztet, amit mi a vállaira helyeztünk. 
Alázatosan meghajolt a többség akarata előtt, s ez annál tiszteletreméltóbb volt tőle, mert 
meg volt győződve, hogy megbízatása csak addig a néhány hónapig tart, míg a tisztelendő 
Elöljárók intézkedhetnek. Mégis a legnagyobb szeretettel vette kezébe az elárvult ház 
ügyeit az ostrom utáni legnehezebb hónapokban.
Még ugyanezen a napon megtartottuk Tiszt. Ágnes nővérünk erényeiről a 
konferenciát.
Megkezdtük új kedvesnővérünkkel az újjáépítést. Ennek egyszerű hétköznapjait 
nem lehet színes krónika-lapokká varázsolni, csak egy-egy rövid mondatban tudjuk 
megörökíteni.
február 10-én
az egész ház tífusz elleni oltást kapott. Ettől mindenki belázasodott, s mivel a 
lábunkba kaptuk az oltást, meg is sántultunk; bezzeg nem szaladoztunk ide-oda, mint 
máskor! Éjjel egyikünk jobbra, a másik balra nyögött, de nem bántuk, fő, hogy nem kapjuk 
meg a tífuszt.
február 11-én
Vasárnap már a társulati szobában tartottunk szentmisét, mégpedig hármat. Ez a 
szoba lett különben a mindenes termünk egyelőre. Napi, ebédlő, munkaterem, kápolna, stb.

február 12-én 
felszabadult Buda. A francia vöröskereszttől élelmet kaptunk. Nagy ovációval 
fogadtuk az avas mogyorót, lisztet, burgonyát és sárgaborsót. Mert nagy foga volt akkor az 
élelemnek!
február 15-én
Köhler atya megpendítette a népkonyha ügyét. Természetesen kaptunk rajta, 
hiszen olyan sok volt az éhező ember.
február 16-án
Megtartottuk az első Szent Vince gyűlést. Igazán megható volt a hölgyek 
buzgósága. Az Erdélyből hozzánk menekült Janka nővér és kísérete ma keltek útra, hogy 
felkeressék régi hazájukat. Szegényeknek ez az útrakelésük három héten keresztül még 
négyszer ismétlődött, míg végre az utolsó alkalommal szerencsésen jártak.
február 17-én
Kezdtük meg az ebédlőnk kitakarítását, mert a társulati szobában mindig 
kiöntöttük a leves, mivel nem volt elég asztal, és az ölünkben ettünk. A jéghideg ebédlőben 
nem volt valami kellemes a takarítás, de hála Istennek sikerrel járt, mert másnap
február18-án
már benne étkeztünk. Szép vasárnapi nap volt ez – a templomban az első 
szentmisét is ekkor mutatták be.
február 19-én
Felköltöztünk aludni a hálóba. Egyelőre csak a két utolsó hálót és az elöljáró 
szobát foglalhattuk el ablak- és tüzelőhiány miatt. Csaknem két hónap óta először aludtunk 
külön ágyban! Furcsa volt, a nagy kényelemtől alig tudtunk elaludni.
Ma volt a népkonyha első ebédje is. Csupa tisztviselő ember állt sorba az egytál 
babért. Gyuri, a csúcshegyi emberünk is megérkezett, és elmesélte kalandjait. Az ő 
szavaiból tudtuk meg, hogy aranyos kis kápolnánkból istállót csináltak 5 ló részére, s hogy 
szeretett Csúcshegyünkön csak a falak maradtak meg, minden bútor és felszerelési tárgy 
elpusztult vagy elveszett.
21-én érkezett meg Budapestre Rákosi Mátyás.
26-án Requiemet mondattunk Tisztelendő Ágnes nővérünkért. A népkonyhai 
adagok számát felemeltük 100-ról 200-ra.
28-án nagyon erősen bombáztak a Dunántúlon, láttuk a gépeket. Lengyel menekült 
pap jött misézni hozzánk. Éjjel nagyon döngették a kapukat az oroszok, de szerencsére nem 
tudtak bejönni.
március 1-én
Elkezdtünk tanítani. Az iskolák igazgatását Mészáros Immaculata nővér vette át 
tiszt. Elöljárónk megbízásából. A szülők még nagyon féltették a gyermekeiket, de azért így 
is akadt egy-egy osztályban 6-15 tanuló. Ezek száma szinte napról-napra növekedett. 
Kibocsátották az új élelmiszerjegyeket.
2-án megindult a postaforgalom. Az ácsok elkezdtek dolgozni a kápolna tetején.
11-én, az Anschluss1 évfordulóján 5000 repülőgép bombázta Németországot.
12-én Perczel Franciska nővér sok lisztet hozott Békésből. Igazi istenáldás volt 
ez!!
21-én két ideiglenes Duna-hídon megindulhatott a személyforgalom Budára.
25-e virágvasárnapra esett, ezért nem újítottunk fogadalmat. „Libszténk” 
vezetésével kilencen útra keltünk az új hídon át Központi házunkba. Szép tavaszi reggel 
volt. Lisztet vitt mindegyikünk a Perczel-féléből. Az utat természetesen csak gyalog 
tehettük meg, de ehhez már nagyon hozzászoktunk, hiszen jármű még akkor nem létezett. 
Nagy örömmel és meghatódottsággal fogadtak bennünket a Központban. Hosszú idő után 
vérző, nyitott sebekkel láthattuk viszont drága Központunkat. Majd a szívünk szakadt meg 
a pusztulás láttára. Kedves jó Asszisztens nővérünk finom rántott levest adott, amelyet mi 
rántott kávénak csúfoltunk, mert a reggelinket képezte immár csaknem két esztendeje.
29-én Serédy Jusztinián bíboros hercegprímásunk Esztergomban meghalt.
30-án nagypénteken elfoglalhattuk rendes hálóhelyünket a hálókban.
Április 1-én, húsvét vasárnap mutatták be az első szentmisét a kápolnánkban.
4-én az egész ország felszabadult az ostrom alól. Ettől kezdve este kilenc óráig 
engedélyezték az utcán való közlekedést.
9-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján megújítottuk szent fogadalmainkat. 
Utána eltöltöttük az első nagyrecreatiót.
10-én elkezdték a közalkalmazottak igazolását.
14-én a szovjet csapatok elfoglalták Bécset.
15-én a kormány megérkezett Debrecenből Budapestre. Ezen a napon ismét 
kirándultunk. Kedvesnővérünkkel az élen elindultunk Budaörsre. Természetesen háztól 
házig gyalog. Fáradságos út volt, de megérte, mert beteg tisztelendő Vizitátornővérünket 
látogattuk meg, aki itt töltötte lábadozási idejét. Főtisztelendő Atyánkat és tisztelendő 
Vizitátornővérünket is itt találtuk, mert éppen tanács volt. Hazafelé már nem kocogtunk 
olyan vígan, mert nagyon fáradtak voltunk. Estére megdagadt a bokánk.

1 Ausztria és Németország egyesülése 1938-ban.

(Folytatjuk)



Cserniczky Dénes
Keressük Petőfit

	Emlékeznek? Volt hajdanán egy ilyen TV-műsor. Akkortájt volt ez, amikor 
valamilyen aktuális oknál fogva (aktuális ok mindig van) divatba jött a Petőfi-kutatás. 
Pedig kutatták Petőfit életében-halálában éppen eleget. Megírtak már róla mindent, ami 
tudható. Még olyanokat is, amit még maga Petőfi sem tudott sajátmagáról. Kutatták 
családfáját. Kutatták: honnét örökölte ezt a valóban rendkívüli adottságát, ezt a zsenialitást, 
és egyáltalán mindent, ami Petrovics Sándort Petőfi Sándorrá tette. Ha az ember komolyan 
belegondol, szinte megszédül ilyen életút láttán. Harsányi Zsoltnak van egy életrajzi 
regénye Petőfiről, címe: Üstökös. Valóban az volt. Az ismeretlen ősanyag lökte ki magából, 
tündökölt és visszahullott az ősanyagba, maga után hagyva örökké nyugtalan 
egyéniségének ezer titkát, rejtélyét, ellentmondásait.
Kezdjük ott, hogy addig a költők, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, a Kisfaludyak 
mind jeles családok sarjai voltak, addig, bár minden tiszteletem a „jó öreg kocsmáros”-nak, 
a „vén zászlótartó”-nak, „áldja meg az Isten mind a két kezével”, de Petőfi mégis csak 
egyszerűbb famíliából jött. Viszont éppen ez magyarázza költészetét. Petőfi gyermekként 
együtt játszott pajtásaival. Neki a nép nyelve mindennapi nyelv volt. Neki a népdal nem 
folklór volt, hanem amit a nép énekelt, és természetesen ő is. Átvette játszópajtásai 
gondolkodásmódját, nyelvi fordulatait. Mi sem természetesebb, hogy amikor rendkívüli 
adottságai a költészet felé fordították, első természetes megnyilatkozási formája a népdal 
lett, melyet az egekig emelt, és amelyet azóta soha senki még megközelíteni sem tudott.
Titok, hogy ebbe a 26 évbe hogyan fért bele ez a mérhetetlen mennyiségű vers, 
remekművek megszámlálhatatlan sora. Titok és rejtély. De a legnagyobb titok a halála. 
Mindent megírtak már róla. Számtalan szemtanú mindent elmondott, amit lehetett. 
Meghalt. Megjósolta. Csatamezőn fog elesni! Beteljesedett! De korának kisemberei ezt 
nem hitték el. 
Nézzük az eseményeket a kisember szemével. Megtörtént a csata. A magyarok 
súlyos vereséget szenvedtek. A csata után jöttek a szanitécek, ezek az egészségügyi 
katonák, és embertől-emberig mentek. Mindenkit megnéztek, sebesült-e vagy halott. Ha 
sebesült, segélyhelyre vitték, ha halott, összegyűjtötték a tetemeket és közös sírba temették 
őket. Tételezzük fel, hogy a szanitécek nem ismerték Petőfit, a költőt (bár ekkor már 
országos hírű ember volt). De ismerniük kellett Petőfit, BEM SZÁRNYSEGÉDJÉT. 
Hiszen sokszor láthatták seregszemlén, amint ott lovagol Bem mellett. De sem a 
csatamezőn, sem a közös sírbatételnél nem ismerték föl. Nem ismerték fel sem arcról, sem 
jellegzetes ruhájáról. Mindössze egy osztrák tiszt vélte látni Petőfi holttestét. Erről jelentést 
is írt. Érdekes, egy osztrák felismerte, sok-sok magyar nem. Nincs meg Petőfi holtteste. 
Megindul a találgatás: Petőfi él, de bujdokol. Sok ál-Petőfi tűnik fel. Sokan látták, sőt 
beszéltek is vele. Aztán a suttogásból megszületik a kisember magateremtette megoldása: 
elhurcolták az oroszok Szibériába.
A népből jött költő így lett titokzatos, balladaszerű népi hős. Ez a mese, vagy 
legenda tartotta magát, hol felerősödve, hol lecsendesedve, másfél évszázadon keresztül, 
sőt hallani róla ma is.
Az első világháborúban sok magyar katona harcolt. Közülük sokan hadifogságba 
estek. Amikor ezek hazajöttek, újra fellángolt Petőfi szibériai fogságának története. Azután 
ez is elcsendesedett.
Úgy látszik, ez egy periódusos dolog, mert a hatvanas évek elején újra felbukkant. 
Nekem történetesen apósom mesélte el. Való igaz: az élet a legnagyobb regényíró, mert ha 
ezt nem személyesen hallom, bizony nem hiszem el.
Apósom diplomás ember volt. Mérnök. Tehát olyan ember, aki a szemének csak 
akkor hitt, ha erről száz százalékig meggyőződött, hogy amit lát, az igaz. Harcolt az első 
világháborúban. Fogságba esett, és ha hiszik, ha nem, kilenc évig volt hadifogoly, ahogyan 
a régi első világháborús nóta mondja: „valahol a Bajkál-tó tövén”, közvetlenül a kínai 
határnál. Mutatja a reális helyzetfelismerő képességét, hogy a fogolytáborban beállt péknek. 
Kilenc év rettenetesen hosszú idő. Hol a vasúti hidat építették (ezt láttam is, amikor 
Kínából hazafelé jöttem), hol a pékségben gyarapította a magyar pékek jó hírnevét. De 
kilenc év után elhatározta: hazamegyek. A táborban annyi év után ki-be járhattak, így hát 
csak kijött. Amíg a pénze tartott, vonattal jött, ha elfogyott, ott leszállt, beállt orosz 
parasztokhoz mezőgazdasági munkákra. Aztán tovább. Még Szibériában történt, hogy 
beállított egy parasztcsaládhoz. Ember kellett, hiszen a háború és a forradalom megtizedelte 
a népet. Kaszálni jártak a gazdával, mivel apósom ezt is tudta. Már napok óta 
szorgoskodtak, mikor az orosz megkérdezte apósomat (mivel kilenc év alatt perfekt 
megtanult oroszul):
- Mondjad, milyen nemzetiségű vagy?
- Magyar – válaszolta apósom.
- PETŐFI NEMZETE –hangzott el Szibéria ege alatt egy orosz paraszt szájából, 
mire saját elmondása szerint apósom kezéből kiesett a kasza.
- Te ezt honnan tudod?
- Hogy-hogy honnét? Itt van a sírja a temetőben. Ha akarod, valamelyik nap 
megnézheted. 
Ki is mentek. A temetőben látta apósom egy síron a következő orosz nyelvű, cirill 
betűs feliratot:
Itt nyugszik
PETŐFI PETROVICS SÁNDOR
magyar költő
A házigazda azután elmondta az egész történetet:
Még nagyapjától hallotta, hogy annak idején sok magyar hadifoglyot hoztak erre a 
tájra. Egy bizonyos idő eltelte után híre ment, hogy itt van egy híres magyar költő is. 
Összeismerkedtek vele. Ebből az lett, hogy néha-néha összejöttek itt-ott, és Petőfi, mert ő 
volt az a magyar költő, felolvasta oroszul írt verseit. Petőfi később megnősült. Annyit tud 
még, hogy unokája még a forradalom előtt cári tiszt volt.
- Apuka, ezt le kell írni!
Le is írta. Feladta postán Dienes Andrásnak, az akkori kor neves Petőfi-
kutatójának címezve, és várta a választ. Hiába. Hónapok múlva jelent meg az egyik 
újságban. Lényege a következő:
Több levelet kaptam Petőfi szibériai hadifogságát illetően. Közlöm: minden ezzel 
kapcsolatos hír légbőlkapott, minden alapot nélkülöző valótlanság.
Többször nem került szóba az ügy apósommal. Kár, mert biztosan észrevették, 
hogy hiányzik két dolog: 	1. Évszám a sírfeliratról
  	2. Hol volt a temető?
Tudják be emberi gyarlóságomnak, de elfelejtettem.
Nem akarok én tudósok munkájába beleavatkozni, sem politikusok nézeteit 
befolyásolni, az én szerepem mindössze annyi, hogy amit apósom annak idején nem 
mondhatott el senkinek, én most helyette elmondtam mindenkinek.

Losonci Miklós
A magyar Szolzsenyicin

Nem tévedés: Rózsás János a magyar Szolzsenyicin. Csak annyi a különbség, hogy 
ő nem kapott Nobel-díjat, miközben halmozott érdemei régen indítványozzák számára a 
Kossuth-díjat. Története: Regény. Még inkább: Dráma. 1926-ban született Budapesten, 
ifjúkorától Nagykanizsán él. 1944-ben leventeként szovjet hadifogságba került. December 
22-én, azon a napon Bajcsy-Zsilinszky Endre már a sopronkőhidai siralomházban várta 
kivégzését. Rózsás Jánost koholt vádak alapján elítélték, kilenc borzalmas évet töltött 
szovjet munkatáborokban. Ott megismerkedett a raboskodó Szolzsenyicinnel, aki 
klasszikus orosz írók műveit adományozta magyar barátjának. Sztálin halála után, 1953-ban 
szabadult, megírta szenvedéseiről a „Keserű ifjúság” és az „Éltető reménység” c. műveit, 
mely pontos dokumentuma, egyben írói teljesítménye az alkotás magaslatáig eljutó iszonyú 
megpróbáltatásainak. Egy köztörvényes elítélt, Duszja nővér mentette meg az életét, saját 
kenyéradagját adta a haldoklónak, tejet szerzett számára. E nagyszerű nő szerepét, jellemét 
is megírta „Duszja nővér” c. regényében. Végre ez is megjelent, mert első könyveit először 
egy müncheni kiadó jelentette meg. Érdekes és fontos lenne kiadni levelezését 
Szolzsenyicinnel és az ő első feleségével. Mindazonáltal a 2000. év komoly eseménye, 
hogy a Püski kiadó megjelentette Rózsás János „Gulag Lexikonát”, melyet évtizedekig 
gyűjtött, írt, emléket állítva magyar sorstársainak, akik közül oly sokan meghaltak, 
megőrültek, roncsokká váltak. Őértük és helyettük íródott e nagyszerű könyv, szerzője azon 
kevesek közé tartozik, aki megmaradt, s akit az iszonyú gyötrelmek az írói magaslatig 
emeltek.
Határozott és tárgyilagos a mű hangneme. Nem gyűlölködik, de nem hallgat el 
semmit, méltó a mártírokhoz. Rózsás János megemlíti azt a gyalázatos megállapodást 
Sztálin és Rákosi között, hogy „a nemzetközi szerződések ellenére a magyar hadifoglyokat 
nem adják haza, hanem visszatartják őket jóvátételi kényszermunkára.” Emellett 
mondvacsinált ürügyekkel 1948-1951 között sok ezer magyar foglyot ítéltek 20-25 évi 
rabságra.
Több tízezer áldozat közül Rózsás Jánosnak négyezer személyről sikerült adatokat 
gyűjtenie valami hallatlan megszállottsággal, hiszen erre kötelezte őt a szenvedőkkel 
föltámadó együttérzés. Íme a rekviem: Az egeracsai születésű Benczik Sándor 1952. 
december 26-án, karácsony másnapján halt meg szovjet kényszermunkatáborban. Berecz 
Vendel gyöngyössolymosi egykori levente szerencsésebb volt. 1953. november 26-án 
hazatérhetett. A gyöngyösi Bodnár Lászlót Páter Kiss Szaléz ügyében ítélték halálra, 
Sopronkőhidán 1946 októberében kivégezték. Bognár Rezső is hazatérhetett 1953-ban 
Egeracsára Novoszibirszkből. A gyöngyösi Borosi Kálmán molnártanuló volt, ő is hosszú 
gyötörtetés után megmenekült. Egeracsáról sok fiatalt hurcoltak el. Szegény Hársfalvi 
György, ő Gyöngyösön született 1920-ban. Tüzér hadnagyként magyar-német tolmács volt 
a fronton, 1945 nyarán az odesszai börtön pincéjében kivégezték. Huszár József 
gimnáziumi tanuló volt Gyöngyösön, messze idegenben halt meg az egyik Gulag táborban. 
Soha nem tért haza. Íme Dr. Kunovics László szócikke Rózsás János tömörítő 
fogalmazásában, egy nehéz sors fölemelkedését, kanyarjait összegzi:
„Egerben született 1907-ben. Elektromos mérnök volt. 1931-ben a Szovjetunióba 
emigrált. Moszkvában az NKVD 1938-ban letartóztatta. A Szovjet Hadsereg katonai 
törvényszéke 10 évi javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. 
Pecsorán újabb három és fél évet kapott hozzá. Vorkutáról, a 9-es lágerből szabadult 1951-
ben. Száműzetését Szibériában töltötte. Lágerből szabadult magyar nőt vett feleségül. 
Későbbi években hazatelepültek Magyarországra.” Az egri Mészáros Gábor is a 
szerencsések közé tartozott – Szibériából hazajuthatott.
Iszonyú, hogy minden magyar városnak, falunak hősi halottja, elhurcoltja van. 
Nincs hazánknak olyan szöglete, ahol ne lenne kötelező meggyújtani az emlékezés 
gyertyáit: Pápán, Egerszalókon, Kecskeméten, Miskolcon, Hajdúdorogon, Erdőcsokonyán, 
Budapesten, Dunaharasztin, Szentendrén, Sövényházán, Kisfűzesen, Tapolcán, mindenütt. 
A gyöngyösi Tarnai Scsepánszky Miklós is megjárta a „hadak útját”. Verték, hogy ismerje 
el: partizánvadász volt. Soha, válaszolta az erdész. Hiába! Elítélték, 1955. szeptember 12-
én térhetett haza fogságából, Kolimánban töltött száműzetéséből. A pimaszság legteteje: 
„saját költségén”. Az Egerben született Tóth István földműves védte a nőket társaival az 
erőszakoskodók ellen. Az egyik fogoly öngyilkos lett, másikuk a robogó teherautóról ugrott 
le. Szörnyethalt. Tóth Istvánt elítélték, 1956-ban érkezett haza. Bizony, keserves sorsokról 
olvashatunk a Rózsás János írta, szerkesztette Gulag lexikonban. Igaztalanul haltak meg, 
igaztalanul szenvedtek sokan, sokan: Ártatlanul. Az Egerben  1919-ben született Ulrich 
Ferenc József tartalékos zászlós esete is megrendítő. Ő Voronyezsnél még 1943-ban esett 
fogságba. 25 év fogságra ítélték.1955-ben a szovjetek átadták a magyar hatóságoknak, s az 
iszonyat, gyűlölség fölsőfokaként jászberényi és a Kozma utcai börtönben tartották fogva. 
1956. november elsején szabadult közel 13 esztendei rabság után - végre, végre – ez is 
ritka, 1969-ben rehabilitálták. Közben eltelt egy élet, mi maradt más hátra, mint szörnyű 
emlékezés a szörnyévekről. Némulunk a tehetetlenségtől, csak ennyit rebegünk: Requiescit 
in pace – nyugodjanak békében, s akik élnek, akik élhetnek még közülük, legyenek nagyon 
boldogok. Oly szép, oly megindítóan nemes, hogy Rózsás János messzemenően teljesítette 
kötelességét sorstársaival a Gulag lexikon összegyűjtésével, megírásával, kiadásával. 
Köszönet érte Püski Sándornak is. Mit tehetünk? Azt, amit Rózsás János cselekedett, fejet 
hajtunk szent emlékük előtt – mi, mindannyian, akik elkerültük, elkerülhettük az 
igaztalanul kirótt kegyetlen kínokat.

 

Renn Oszkár
Kabócák násza, 17 évenként
(USA 1996)

Este, a vacsora után a két barát, az óhazában élő mérnök és az 1956-ban USA-ba 
disszidált volt évfolyamtársa összedugták fejüket az amerikai magyar new-jersey-i 
otthonában, hogy a következő napi kirándulást megtervezzék. Az amerikai, kiterítve az 
asztalra az aktuális térképet, mutatóujjával körülhatárolt egy területet:
Nézd, most ide megyünk, Morristown környékére egy nemzeti parkba. 
Megmutatom neked, hogy itt az USA-ban hogyan csinálják meg és hogyan reklámozzák 
dicső történelmüket. Öregem, ahol Washington valamikor járt, aludt, dohányzott, sétált, 
átkelt, táborozott, győzött, épített, rombolt, vagy akármit csinált, ott most biztosan találsz 
valami emlékhelyet. Holnap elautózunk egy olyan történelmi emlékparkba, ahol 1777-
1779-ben a függetlenségért küzdő amerikai hadsereg, a Continental Army főhadiszállása és 
táborhelye volt. Rekonstruált legénységi barakkokat, Washington főhadiszállását 
(Washington’s Headquarters) és egy nagyon érdekes erődöt, az „Értelmetlenség erődjét” 
(Fort Nonsense) is látjuk majd. Az erődöt a fővezér állítólag nem katonai tudatlanságból, 
hanem azért építtette, hogy foglalkoztatási terápiát alkalmazzon a hosszú tétlenségben 
unatkozó és a belső bomlás veszélyeivel küzdő seregénél. Egyébként az erőd semmiféle 
védelmi harcra nem volt alkalmas, de nem is volt soha rá szükség. A Jockey Hollow 
területén megnézhetjük az egykori hadsereg ellátó farmját, fürdőjét, kórházát és tökéletesen 
helyreállított állapotában a parancsnoki szálláshelyet (Wick House), ahol még az egykori 
személyi holmikat is bemutatják. Két éve jártam be azt a parkot, és tényleg nagyon 
tanulságos.
Másnap korán reggel útnak indultak a Morristown nemzeti park felé az állandóan 
zsúfolt nyugati autópályák egyikén, besorolódva a sűrű, de egyenletes sebességű 
autófolyamba. A térképről kiválasztott kijárónál letértek a többezer hektáros nemzeti park 
felé.
Már félórája haladtak lakatlan területen, erdők, ligetek között, amikor a zárt 
autóban különös nyomást éreztek magukon. Zavarodottan és kérdőn néztek egymásra, majd 
lassan haladva a hangnyomás egyre erősebb tompa zúgássá változott. Az amerikai ekkor 
megállt az út padkáján, a lekerített erdőség peremén, és leengedte az ablakot. Megdöbbenve 
érzékelték a nyomasztó, végtelen sok szólamúnak tűnő mágikus hangzavart. Az erdő felől 
hömpölygő, agyukban rezonáló, ismeretlen eredetű hangfolyam hatására felnéztek az 
égboltra, és keresték a zúgást gerjesztő „meghatározhatatlan égitestet”, de semmit nem 
láttak és több autó már elsuhant mellettük. Továbbindultak és néhány perc múlva már egy 
bejárati kapu előtti nagy parkolóban szállhattak ki a kocsiból a remegő légkörbe. A kapu 
mögötti fogadó épületben a jegyek mellé kaptak egy szórólapot, melyen tájékoztatják a 
látogatót egy különös és ritka természeti jelenségről, mely éppen ezekben a napokban a 
nemzeti park erdőiben tapasztalható. Magyarázatot is kaptak a nyomasztó varázshangzatra.
17 évenként 3-5 hétig zeng az egész erdő az itt őshonos kabócák hímjeinek 
nászénekétől, vagy búcsúénekétől. Az őserdő óriás fái alatt, a kijelölt úton haladva, az igen 
ritka és fejletlen aljnövényzet között gázoltak az elhullott kabócák millióin. A dalukat 
végleg eléneklő „óriás szöcskék” a 20-30 méteres fák zárt lombozatáról a mélybe hullva 
néhány perces vergődés után kimúltak. Az erdő talaján egy óriási kabócahulla-szőnyeg 
keletkezett. A magasba tekintő vándorok a sötét félhomályból reménytelenül keresték a 
napfényt, csak a sejtelmes, őrjítő zúgás-zene ömlött rájuk.
A tájékoztató szerint az énekes-kabócák (cicadidae) május közepétől június 
közepéig (64 oF hőmérséklet esetén) 17 évenként „rajzanak” és átlagosan 3-4 hétig élnek, 
amikor petéiket napfényt kapó vékony faágakra telepítik, a virágzó fákat részesítve 
előnyben. 6-8 hét múlva a peték kikelnek és leejtődve a fákról a talaj üregeiben élnek és 
növekednek 17 évig, amikor a szárnyas rovarrá alakulás ismét megtörténik. Ekkor a hímek 
milliói őrjítő szerelmi dalba, vagy dühös „hang”-versenybe, vagy talán riasztó 
vészjelzésekbe kezdenek, és látszólag céltalanul össze-vissza repülnek.
Így jön létre az erdőben és környékén ez a félelmetesen gyönyörű hangzuhatag, 
melyet az ide látogatók legközelebb 2013-ban érzékelhetnek.
A barátok, megszokva az őserdő sötétjét, a monoton zúgást, kerülgetve a 
haláltusájukat vívó rovarhalmokat, bandukoltak két kilométert, amikor elérték a történelmi 
táborhelyet és az amerikai magyar által beígért látnivalókat, „a megcsinált és bemutatott 
történelmet”. USA-lobogókat is szép számmal láttak. Minden emlékhely-részlet gondosan 
tervezett hatásmechanizmussal az amerikai azonosságtudatot ébresztgette a 
zarándoktömegekben.
A kirándulásról visszajövet, az amerikai magyar azért megjegyezte óhazai 
barátjának:
Igazán örülök, hogy ilyen óriási mázlista vagy! Tizenhét évenként van itt valami 
csodálatos, és te pont akkor érkezel! Ezekről a kabócákról semmit sem tudtam. Esküszöm, 
amikor jöttünk, azt hittem, hogy a marslakók támadnak! A fenébe is!
Ezen aztán egy jót nevettek.


Murawski Magdolna
Az „improduktív” művészet

	Az 1950-es évektől fogva a köztudatban permanensen jelen lévő gondolat, mely 
hol látensen, hol a felszínre bukkanva egyfolytában rombol: a produktivitás-
improduktivitás kérdése. Ugyanúgy vetették ezt be a köztudatba, mint a falu-város 
ellentétet, vagy bármilyen ellentétet, mellyel megosztani próbálták a nemzeti egységet. 
Gyökerei abból az oroszos „kultúrából” erednek, melyet a hajdani „nagy testvér” 
szokványos táncjeleneteiből mindenki ismert, aki abban a korban élt és kénytelen volt 
magához venni az efféle kulturális produkciók mételyét: t. i.  a gyermeteg és felfuvalkodott 
kérkedést, falusi kocsmába illő jelenetek során folytatott hivalkodást, mely a végén mindig 
fékevesztett tombolásba, mulatozásba fulladt. Előbb kidüllesztett mellel lejtett el Iván a 
vetélytársak, illetve Másenyka előtt, majd lökdösődött egy kicsit velük, végül vélt 
győzelmétől megrészegülve (időnként a vodkától is) körbefetrengte a színpadot, kezén, 
hátán, térdén forogva, és utánozhatatlan guggolós táncot lejtve, kiprovokálva ezzel a 
közönség tapsát, ünneplését.
Félreértés ne essék, nem bírálni vagy értékelni kívánom egy hajdan szomszédos 
nép kultúráját. Összehasonlításokat se kívánok tenni, hiszen mindez értelmetlen. Minden 
népnek az a legkedvesebb, szívéhez közelálló művészet, melyet a belőle kitermelt 
művészek létrehoznak. Ettől tud lelkesedni, ez ragadja magával és ihleti újabb és újabb 
művészi teljesítményekre. A baj csupán az, ha mindezt „felsőbb döntések” alapján, 
központilag meghatározott koncepciók szerint akarják rátukmálni a befogadásra egyébként 
nemigen hajló másik népre, kultúrára.
Voltaképp ma is kísért a múlt. Kimondva, kimondatlanul, de visszaköszön a nem 
túl udvarias gesztusokban, a művészetet és művészeket nap mint nap érő sértésekben, a 
megbecsülés hiányában, melynek már csak kísérőjelensége az, hogy az efféle 
„improduktív” ágazatot nem akarja szívből támogatni senki. Egy támogatásért folyamodó 
művészt bárki lerázhat, lekezelhet, és kimondatlanul is azért, mert házal, koldul. De vajon 
ki az az erős önkritikai hajlammal bíró (jómódú) ember, aki beismerné, hogy mindezt azért 
teszi, mert a társadalom művelte ezt vele?! Koldussá tette, megkérdőjelezi művész-voltát, 
„beint neki”, mikor kérni próbál, esetleg még gúnyosan ki is neveti. Egyszóval lekezeli, 
megalázza, primitíven viselkedik vele.
Nem kell túl messzire visszatekintenünk történelmünkbe, hogy meglássuk: nagy 
uralkodóink mindig támogatták, és nem is csekély mértékben a művészeteket. Ha itthon 
nem voltak olyan mesterek, akik megalkothatták volna az általuk megálmodott szépségeket, 
hívtak külhonból. Egy-egy jelentős művésznek pedig olyan komoly vonzásköre alakult ki, 
amely további fejlődést hozott nemcsak a magyar művészetben, hanem a szellemi életben 
is. A kimagasló szellemiség viszont olyan sikereket hozott az összmagyarságnak, hogy az 
újabb és újabb sikeres produkciókra ihlette.
Külön tanulmányt érdemelne, milyen termékenyítő hatása van az alkotókedvre az, 
ha valaki szép tárgyakkal, műalkotásokkal veszi körül magát, s hogy ennek hatása milyen 
eredményekre ösztönzi a boldog szerencséseket. Mint tudjuk, a XIX. század szellemi 
életére és szabadságmozgalmaira óriási hatása volt annak, hogy művészeink tevékenyen 
részt vettek a közéletben, s hogy minden írásukkal tanították és nemes tettekre buzdították 
kortársaikat. Itt most nemcsak a „Hass, alkoss, gyarapíts!” szállóigévé vált verssorra 
gondolunk, hanem mindarra, amit Jókai, Erkel, Liszt, Petőfi, Arany, Kölcsey, Katona és 
sok korabeli művész alkotott, megajándékozva ezzel az emberiséget.
Egy dolog viszont mindenképpen közös gondolattá kell hogy legyen és társadalmi 
vitára hívja mindazokat, akik e kérdésben érintettek: szabad-e hozzájárulniuk (hallgatólag 
vagy nemtörődömségből, közönyösségből, másodkézből kapott információk alapján) a 
felelős állásokban ülőknek ahhoz, hogy az Aczél György-féle kulturális koncepciók 
érvényesüljenek mindmáig, azaz bürokratikus szervezetek, bizottságok döntsék el, kik azok 
a művészek, akiket mindenáron félre kell állítani, azaz tevékenységüket lehetetlenné tenni?
Akik a kérdésben érintve vannak, hónapokat izgulnak, reménykednek, hogy talán 
most már minden megváltozott, és azoknak is jut esély, akiket eddig diszkrimináltak. A 
válasz pedig gyakorta nemleges, elhárító, mereven bürokratikus, vagy még az is megeshet, 
hogy egy beadványra semmiféle válasz nem érkezik. Talán azért, mert a bizottságokban 
még mindig ugyanannak az „egypártnak” az emberei ülnek, akik hajdanán, és ugyanúgy 
szavazógépként viselkednek, mert akin egyszer agymosást végeztek, annak azontúl már 
csak mosott agya lesz a dolgok látására, vagyis gombnyomásra működő robotként teljesíti a 
kiadott párthatározatot.
Vajon meddig kísért még a múlt? Mikor veszik már észre magukat azok, akik a 
múltban és a jelenben is csak rombolni tudtak? S ha maguktól nem jönnek rá, hogy illene 
végre felállniuk a helyükről és átadni azt olyanoknak, akiknek célja nem a destrukció lesz, 
hanem az alkotás, akkor miért nem állítják fel onnan őket hivatalból? És az emberek miért 
tűrik mulyán, tehetetlen és lemondó mozdulattal, hogy ez a rossz beidegződés tovább éljen? 
Miért nem tudnak rászólni a múltból itt maradt „őskövületekre”, hogy elég volt, „tovaris, 
konyec”?! A valódi rendszerváltás az lesz, amikor az emberek nem félnek többé felszólalni 
a saját érdekükben, mert hiszen a hajdan basáskodók által nincstelenné tett milliók 
idézhetik a néhai oktatási rendszer által beléjük sulykoltakat, kissé modernizált formában: 
A mindenkori nincstelenek csupán láncaikat veszíthetik.
A jelenkor művészei számára pedig csak akkor következhet be a rendszerváltozás, 
ha a hajdani pártállam rögeszméitől a közélet is megszabadul, vagyis nem tekintik többé 
tevékenységünket improduktív, azaz a termelést közvetlenül nem segítő dolognak, művelőit 
pedig eltartottaknak, mint Rákosi Mátyás, és mindenkori elődei és utódai tették, hanem 
rájönnek arra, amit maguktól is tudniuk kellene: művészet nélkül talán lehet élni, de 
ugyanúgy nem érdemes, mint hitetlenül, vallástalanul, eszmények és szépségek nélkül. 
Számunkra már az is megnyugtató volna, ha annyit látnánk: rögeszmék nélkül 
közelítenének hozzánk. S hogy egyáltalán a közeledést nem elsősorban tőlünk várnák el, 
hanem az arra illetékesek önként, puszta érdeklődésből is megtekintenék, meghallgatnák, 
élveznék, vagy élvezni próbálnák alkotásainkat. A művészet mindenkori etikettjéhez ez is 
hozzátartozott…
  

Építészet
Losonci Miklós
Portré Makovecz Imréről

	Jelentőségét abban összegezhetjük, hogy művészete föloldja a Bauhaus 
szemléletének túlságosan csak a funkcióra összpontosított elvét, fölszámolja a geometrikus 
szögletességet a maga hajlított, gömbökre hevített organikus természetességével. Érdeme, 
hogy miközben világjelenség a lakótelepi sematizmus, ő Vadász György zalaegerszegi 
csipkeházához hasonlóan karaktert biztosít sárospataki lakóházainak. Igaz, más a 
lakónegyedek minősége Helsinkiben, Bukarestben az adott társadalom fölkészültségének 
megfelelően, igaz az is, hogy ez az építkezési mód sürgetően szükséglete századunkban Los 
Angelestől Miskolcig, hiszen millióknak kötelező azonnal, ha minimális méretben is, de 
otthont biztosítani a civilizációs összkomfort igényeinek megfelelően, mégis tovább kell 
lépni e látványromboló építészeti alapfokon, s Makovecz Imre erre a tettre vállalkozik. 
Arra, hogy az épület szobor legyen, az építészet költészet is. Ő a gömbformákra alapoz, 
mely egyrészt a magyar népi építészet alapforrása, másrészt a létezés Holdra, Napra, 
égitestekre, gyümölcsökre, női mellekre osztódó alapsejtje, az építészetben új melengető 
forma – otthon. Makovecz Imre csökkenti a betoninvázót, ezt a ridegséget helyettesíti a fa 
természetes bensőségével. Ilyen egyszerű az ő organizmusának törvénye, mely ma immár 
nem kizárólag Makovecz Imre, hanem a magyar és kissé már a világ új karaktere.
Voltaire nyomán Goethe, Goethe folytatásaként Rudolf Steiner elméletét testesíti a 
maga teremtő architektúrájában Makovecz, miszerint „a világ Isten lenyomata, hely, 
ahonnan Isten kivonult”. Nem közömbösségből, hanem azért, hogy teret adjon az „istenített 
embernek”, ahogyan mindezen ideákról Ady is fogalmaz: „Az ember már-már készül jónak 
lenni és Istennek változni”. Ilyen kutató, lázas egyetemesség jegyében vizsgálja Makovecz 
Imre az ősi jeleket, a népművészet titkait, hogy építményeiben törvénnyé avathassa azokat 
az élet új minőségének jegyében. Erre is ösztönözte a világ építészeit nemcsak Sevillában, 
hanem Helsinkiben és rotterdami, edinbourghi kiállításain, a Párizsi Építészeti Biennálén, s 
főként szervesen együvé tartozó épületeinek összefüggő sorozatában.
Makovecz Imre kezdettől minden idegszálával arra törekszik, hogy folytassa és 
továbbteremtse az alig vagy egyáltalán nem használt forrásokat. Makovecz Imre egyik első 
épülete a velencei Cápa vendéglő – a nagy víz félelmetes ragadozójának nyitott száját 
szimbolizálja a főhomlokzat, mely a továbbiakban új változatokat hoz létre annak 
tanúbizonyságául, hogy az építész-gondolkodónak nem korlátozott a képzelete. Ezt az 
organikus formát kettőzi a Sió csárda ikeralakzata Szekszárdon. Másutt, így a szepezdi 
üdülőben nagy, erős boltozat a meghatározó. Rendre új meglepetéseket okoz, így 1967-ben 
tervezte meg Budapesten a Gulyás csárdát nád és fa kombinációval.
Makovecz Imre a magyar építészet Bartókja, aki nemcsak fölfedezi önmaga 
számára a hagyományokat, a népi építészet és a világ architektúrájának ősi jeleit, hanem 
módosítja is azokat a mű szükséglete szerint a költői álom és a racionális gondolkodás 
kettős, egy csapássá szélesedő ösvényén. Így akkor, amikor Balatonfüreden a Koloska 
csárdát kivitelezi 1967-ben, a gömbösített forma jurtára emlékeztet. Nem az valójában – 
emlékeztet rá. Az alakzatok összefüggő nagy rokonságában izgalmas változatok 
teremtődnek, később érvényessé váló kezdeményezések – így az 1979-es soproni 
uszodatervét finomítja, árnyalja az egri uszoda monumentális tömbjében.
A Makovecz-épület élőlény, az emberi és növényi mozgás alapján szerkesztődik, 
maga a létezés testesül benne. Így az idő jelévé nemesedik 1971-ben dombóvári kútja, 
miközben a sárospataki Bodrog áruháznak más az erénye: Sűrített konstruktív tömb.
Szétszórva a hazában sok helyen jelt ad törekvéseiről, de Sárospatak, Visegrád és 
Paks az a térség, ahol lassan főszereplővé vált új építményeinek merész egységeivel. Egyik 
főműve a sárospataki kultúra háza, mely 1972-83 között vált véglegessé. A V-alakú 
építmény tiszteli Lechner Jenő hasonló formátumú tanítóképzőjét, az alapformában 
igazodik hozzá, hogy minden másban eltérhessen. Újdonság itt nemcsak az, hogy az 
építményt faszobrokkal bővíti, hanem elsősorban a téralakítás lehetősége, ahogy a 
programoknak megfelelően tágítja és szűkíti a belső térséget mozdítható falakkal. Az 
építészeti forma hajlított ritmusa kellemes a szemnek, arra külön ügyel, hogy a már 
létrehozott szépség rendre új elemekkel bővüljön. Erre összpontosít a sárospataki Árpád 
vezér gimnáziumban, melynek alaprajza szintén megismételhetetlenül egyedi, miközben 
művészete nagy családjának egyik tagja.
Visegrádon a táj monumentalitása ihleti. Méltó akar és tud lenni e 
nagyvonalúsághoz, melyet a Dunakanyar, a Börzsöny és Mátyás király reneszánsz palotája 
valósít meg. E többrétű esztétikumot Makovecz sűríti-bővíti – nem kompromittálja. 
Igazodik a természet nagyszerűségéhez a mogyoróhegyi kemping megálmodásában, a 
visegrádi erdei Művelődési Ház rejtett-domborított ritmusában, mely a dombhullámzást 
értelmezi. A folyamparthoz közeli tornaterem fabordázatának szerkezeti szépségét emeli ki, 
s ebben az építészeti magatartásban a párizsi Sainte Chapelle kápolna és Pompidou Center 
szellemiségét érti meg, hatványozza századunk lelkületének egyszerűsítésével, mely 
egyszerre alázat és fokozás.
Paks külön eredmény. Itt lobbant föl a vita Makovecz és Major Máté között. 
Kiderült, hogy a Bauhaus-eszme önmagában külön már nem érvényes a jövőre 
vonatkozóan, hiszen funkció-elvét fölhasználja ugyan Makovecz és köre, de a jövő 
építészete többre vágyódik, összetett föladatokat valósít meg, úgy teremti meg az ember 
magánlakjait és közös otthonát, hogy az szemnek, szívnek, értelemnek egyaránt hiánytalan 
legyen – hasznos és varázslatos a külső megjelenésben és a belső tartalomban. E szintézis 
diadal a paksi piac labirintikus játékossága és a félkupolákban dús paksi katolikus templom, 
ahol a torony lendülete szinte égi láng – a szerző 1987-ben így ad irányt a holnapnak. E 
függőleges offenzívában komoly szerep jut a színnek, a zöld-sárga-kék tónusoknak, 
mintegy érvényesítve Vásárhelyi Győző „színes városának” boldogító lehetőségét.
Makovecz Imre teret enged mások alkotó gondolatainak is, így hívja meg 
építményei szobor- és bútor-szövetségeseinek Mezei Gábor, Samu Géza, sok fiatal tervező, 
a költő Nagy László új értékeit. E bővülő-változó team a játékos közös gondolkodás 
megbeszélésein válik megfellebezhetetlen végeredménnyé. Makovecz az építészetet még 
önmagánál is jobban tiszteli, szereti, ezért sürget annyi teremtő energiát annak 
győzelméhez. Minden föladatot a legnagyobbnak tart. Ezért tökéletes a maga nemében az 
1973-as pilismaróti Hoffmann kunyhó, saját hétvégi háza a budai Csipke utcában. Milyen 
lelkesítő – itt a gomba szabályos gömbalakzata inspirálja -, itt ez, minden más szintúgy. Így 
a farkasréti ravatalozó ölelő faboltozata nyugtat heveny kínok között is, mintha suttogná az 
építészet átható hangtalansága, minden reménytelenség közben is a szentenciát: Értelmes a 
létezés. Nem süllyedés, hanem emelkedés. Együttérzéssel teli az építészet ez alkalommal, a 
magányos szenvedő személytelen társat lel a sugaras forma ismétlődéseiben, az alakzat 
megszólító akkordjában.
Makovecz Imre mindent számba vesz, minden új épületének valami titokzatos-
egyszerű indíték az alapsejtje – nyeregkápa, teniszlabda, falevél, kőkori balta, varrottas, így 
képes a szemlélődés, fölismerés egyetemessége jóvoltából, a képzelet belső raktárának 
naprakész tömkelegéből mindenek megoldására, legyen az a lakitelki tőserdőben madárles, 
jászkíséri Művelődési Ház. E Goethe és a magyar népművészet, költészet forrásain és 
mindig saját töprengésein nevelkedett Makovecz még Speer normandiai bunkereit is átülteti 
a békesség harmonizáló építményeire, Le Corbusier eszményeit is árnyalásokkal, 
csökkentésekkel, fokozásokkal, mindig egyénítve az eszközöket, fölismeréseket, formai 
forrásokat. Így, ennek jegyében emelkedik spirális izgalommal Kis-Hárs-hegyi kilátója, 
csegelyek, fél- és negyedkupolák szervességével 1983-ban a kelenföldi Szent Gellért 
plébániatemplom.
A zalaszentlászlói faluházban a belső fabordázat a főszereplő, a pesthidegkúti 
Richter-házban a kettőzött kupola, zebegényi házában a kő-fa kombináció, a Gubcsi-lakban 
az oszlopként használt rücskös-görbe természetes oszlop. Makovecz képzelete sokrétű 
ösvényen halad, számba veszi álmait és a társadalmi sorsot, ennek tanúbizonysága az 1986-
ban épült kakasdi faluház. A történelem görcseit „békévé oldja az emlékezés”, így hangzik 
József Attila verse, ezzel a metódussal szünteti a szívekben sajgó régi harcot a sváb és a 
székely toronyban – immár nem ellentéteire, hanem a forma párhuzamára összpontosítva - , 
találékony ízléssel, olyan békéltető jószándékkal, mely az architektúra új értéke egyben.
Adódik különbség a föladatok mértékében, így az 1987-es bagodi faluháza: 
Szonáta, és a pusztaszeri ravatalozó olyan földbevájt verem, mely ünneppé magasztosul 
nemcsak a honfoglaláskori emlékek, hanem a mykénei kincseskamra fölhasználásának 
tudatos alkalmazásával.
Szelleme kötetlenül szabad a gondolkodás minden elágazására figyelő 
univerzalitásában, ennek nyomán szerkeszt katolikus, református, evangélikus, adventista 
imaházakat, baptista építményt Pakson, Siófokon, Csengerben, Tahiban. Grandiózus 
gazdagréti istenházának terve is. Művészetének sarkpontja vallomása szerint Kós Károly és 
Bartók öröksége – így építészettel írt költeménye az 1991-es sevillai magyar pavilon 
ünnepi mesepalotája, azt folytatta az elmaradt EXPO 1996-os hat kaputornyában kifuttatva 
az üvegfödém és a fagyökér mibenlétét. Újdonság Bartók három színpadi művének általa 
készített díszlete, melyet az Operaház számára tervezett és a Lear király shakespeare-i 
térsége, amelyben szintén fölvonultathatta elementáris erejű fantáziáját.
Kifogyhatatlan. Kifogyhatatlan tervekben, hiszen Windsor, Dunaszerdahely, 
Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár történelmi-társadalmi-természeti rétegeit érintette rajzi 
terveinek sokaságával, melyet a valóság és az álmodozás ösvényén közelített meg. Szellemi 
telitalálata a százhalombattai katolikus templom, ahol a hely varázsát az ottani domborzat 
halmaival értette-érezte meg – e füves zöldhányásokat csatolta a falakhoz úgy, hogy maga 
az építmény a pogány és keresztény magyarság együttes formarendjét örökítette meg. 
Lélegzetelállító gondolat, kár, hogy a műszaki kivitel itt hibádzott, rontja a hatást a beázás, 
melyre a továbbiakban fokozottan ügyelnie kell. Nemcsak a kivitelezőnek, a tervezőnek is. 
A hajlított formák özöne élteti szigetvári Vigadóját és a szigetszentmártoni Pollok házat, a 
rákoskeresztúri „Halottak templomát”. Bár energiaveszteséget okoz szüntelen harca, 
küzdelme püspökökkel, polgármesterekkel – ezen nem lehet segíteni, hiszen Makovecz 
nagyon elöl jár, a gondolkodás időinterferenciája okoz gondokat. Sokan élünk a múltban. Ő 
a jövő, a harmadik évezred építőművésze, akinek építményei filozófiai tantételek, szobrok, 
festmények, költemények.
Nagy csarnokával, félgömb hajlításával most álmodja Eger versenyuszodájának 
monumentális tömbjét, mely a vár és az európai minőségű egri barokk és klasszicizmus 
ellenpontja lesz – a város harmadik gyújtópontja – Gerl, Fellner, Hild után Makovecz 
Európa régi gyűlhelye és új iránya. Építményének jelentősége egyrészt a tér kiemelt 
dúsítását jelenti, arról nem is beszélve, hogy a népegészség, az értelmes léptékű sport, a 
görög lélek-test-szellem kalokagathiájának gyorsítását és teljesülését vállalhatja ezúttal is 
Egerben az építészet. Valaha Hild József közel ezer magyar klasszicista épületet tervezett – 
hasonló eredményre törekszik Makovecz Imre is, aki szintén immár százas arányszámmal 
ékeskedik tekintélyes múlttal, olyan építészi organikus, világnak irányjelzést sugárzó 
lendülettel, mennyiségi-minőségi arányszámmal, melynek terjedésében, kibontakozásában 
még erősebb, győzelmesebb a jövője. Diadalmasabb, hiszen Minőség, Energia, Gondolat, 
Eszme, Lehetőség a tartalma, iránya.
































Makovecz Imre: Paksi katolikus templom

KépzOmOvészet
Jámbor Ildikó
Fekete oszlopok között a fény

	Előbb-utóbb minden alkotó emberben megszületik az igény, hogy szeretne a 
szülőhelyén megmutatkozni, a közösségben elismerést szerezni, ahonnan származik. Ez 
lehet az érettség jele, lehet egy lépés a tökéletes, az isteni lényeg megtalálásához, de lehet 
pusztán gyermeki vágy is, visszatérés a kezdetekhez.
Parádi Tamás Egerben született, a fővárosban lett grafikusművésszé, hivatása, 
kenyérkereső munkája is Budapesthez köti. Ám szívesen emlékszik a nagyszülőknél töltött 
nyarakra, szívében őrzi a várost, az itt élőket.
Mesterségbeli tudását – saját szavai szerint – Maracskó Gabriella és Nagy Gábor 
művészeknek köszönheti, tőlük tanult rajzolni, aztán a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában 
érlelődött: tanult és maga is tanított már a nyolcvanas években. 1983 óta tagja a Művészeti 
Alapnak, 1988 óta a Magyar Grafikusok Szövetségének.
A rajzi tudás megszerzése mellett azonban van egy fontosabb út, melyet a 
képzőművészeknek is be kell járnia. Megtalálni az utat, a hangot, az eszközt, amellyel a 
világ kérdéseire válaszol. Megtudni és megérteni, milyen az a világ, ami körülöttünk van, 
miért jó és miért rossz, merre kell mennünk? Ezt a belső utat rendszerint egyedül kell 
megtennie minden alkotónak: a lélek belső útjai felé, és a külvilág felé.
Parádi Tamás itt bemutatott 16 munkája az 1992 és 200 közötti időszakban készült 
itt, Magyarországon, ezért ezek a képek valamiképpen a mi közérzetünk lenyomatai is.
A világ megértéséhez vezető úton rendszerint valamennyi képzőművész rálel arra 
a tárgyra, arra az élő vagy élettelen dologra, arra a valamire, ami – változó alakban – képes 
arra, hogy kifejezze, közvetítse a művész gondolatait. Parádi Tamás esetében ez a tárgy az 
oszlop, a fa, a láda. Egy olyan tárgy, amely sötétséget és világosságot összeköt és elválaszt, 
amely átengedi a külvilágot, és eltakarja a külvilágot. Egy tárgy, amely megosztja a teret és 
betölti a teret, amely múltat, jelent és jövőt összeköt. Ez az oszlop (vagy oszlopok), lehet 
tompa és fényes, ragyogó és fakult, kontúros és elmosódó, áttetsző és tömör, keskeny és 
széles, s így mindig mást és mást mond nekünk. Az egyik az archaikus kor arányait vetíti 
elénk, a másik Széchenyit idézi (Mintha kút fenekén élnénk), a harmadik Gothár Péter 
filmjére utal (Megáll az idő). (Az említett munkák egy-egy képzőművészcsoport grafikai 
sorozatának darabjai is egyben).
Aztán a „Fekete oszlopok között” című kép, melynek vázlatát és az eredeti művet 
is a kiállítottak közt szemlélhetjük: talán a szűkülő és mégis megnyíló perspektívákra utal. 
Az oszlopok némelyike emberarcot formáz, van olyan, amely – az emberi szervekre utalóan 
– lüktet, él.
Az itt bemutatott művek többsége rézkarc. Valamennyi igényes technikával, nagy 
műgonddal készült. Fellelhető bennük az alkotó személyisége. Láthatóan a lelkében rend 
van, munkája elmélyült, ugyanakkor zaklatottan keresi az igazságot, a jobb, tökéletesebb 
világ felé vezető utat. Méltatói a fény-árnyék játékában, a grafikai elmélyültségben látják 
művészetének igazi jelentőségét, meggyőző erejét.
A művész utóbbi munkái, a Gyümölcseink 2000-ben készültek. A cím és a képi 
megjelenítés közötti összefüggés a grafikus szarkasztikus világlátásra, humorára utal. A 
rajzon üres ládákat mutat, melybe talán belekerülhetnek majd – valódi gyümölcseink.

Losonci Miklós
A színes fametszet mestere
Esteban Fekete munkássága

	Ő is megjárta „A hadak útját”, de „Értől az Óceánig” jutott – művészetével célhoz 
érkezett.
Visszavonhatatlanul és értékteremtése révén maradandóan.
1924-ben született a ma Budapesthez tartozó Cinkotán, s mivel édesapja vasútépítő 
mérnök volt – a kecskeméti alagutat is ő építette -, ifjúságának egy részét Törökországban 
élte. Budapesten, a Műszaki Egyetemen kapott absolutoriumot, atletizált, Párizsból 1947-
ben nem tért haza. Három okból. Egyrészt riasztotta az orosz tankok durva látványa, 
másrészt Lajtha László zeneszerző is arra inspirálta, rajzkészsége révén legyen 
képzőművész. A végső indítékot az 1947-es nagy Bonnard-kiállítás lendítette, Párizsban e 
képek a lelkéig hatottak, s Bonnard művészetének bensősége, oly nagy hatalmú szelídsége, 
színes csöndje, érett bája máig meghatározó az ő képein is. Az otthon varázsát árasztja 
Bonnard és az ő továbbteremtője, Fekete István művészete is. 
Argentínában telepedett le feleségével, Maria Alexandra Rongine asszonnyal. 
Különös találkozás – a magyar Fekete István, aki Argentínában változtatta nevét Esteban 
Feketére – az orosz-szlovén asszonnyal, aki kutató vegyészprofesszor lett a németországi 
Darmstadtban. Ott élnek, alkotnak és Írországban, mely immár negyedik hazájuk. Így 
maradtak emberség-gyökérzettel dúsítva magyarok. Esteban Fekete ötven színes 
fametszetét a szegedi József Attila Tudományegyetemnek ajándékozta, a könyvtárban 
látható állandó gyűjteménye, 1989-ben nyílt meg önálló kiállítása a Magyar Nemzeti 
Galériában, ez alkalommal adományozta a „Codex Hungaricus” albumát első 
közgyűjteményünknek, melyben magyar költők – Vörösmarty, Petőfi, Arany János, Ady, 
Juhász Gyula és Radnóti Miklós verseit illusztrálta a képi hozzászólás és továbbteremtés 
igényével. Bemutatkozott a világ sok-sok városában, Svájcban, Németországban, 
Argentínában – és Kecskeméten, Szegeden, Békéscsabán, Debrecenben, Pécsett. Ez 
életének külső története. Az is, hogy vidrákat, hódokat figyel az Atlanti-óceán partján, hogy 
naponta kilométereket fut, hogy délutáni szertartása a teaivás Rongine asszonnyal, a többi: 
Művészet. Egyedi gyakorlata, hogy fadúcokra vési rajzolatait, minden színnek külön 
fadúcot farag, rányomatja a lapra egymás után kézi technikával, s a maradék olajfestékkel a 
sokszorosított grafikai lapoknak megkomponálja végső festményét. Eredeti eszközeiben, 
módszereiben, eredményeiben. Így megmarad a festményen az, melyet metszetek 
formájában gyűjtőinek ad.
Forrásanyaga a nagyvilág. Motívuma a magyar Alföld, az írországi óceánpart, a 
magányos ír tanyák sora, kutyák, tehenek, a szoptató szamáranya, kakas, halak, Provence, 
Hildesheim, Darmstadt, partra vetődött bárkák, ormondi vízesés, ír kocsmák és megannyi 
gondolat, melyet képekkel értelmez. Így a Golgota másnapját ottfelejtett gyolcsokkal, 
gödrökkel, csontokkal, élelem után kutató ebbel, a város hátterével. Az is telitalálat, amikor 
saját önarcképét helyettesíti be Bonnard arcmásába, annyira rokonnak érzi törvényeit az ő 
törekvéseivel. Megindítóan varázslatos „A leány és a halál” lapja, ahol a nőben gyűjtődő 
fiatalság szépsége ellenpontozódik egy öregember nosztalgikus figurájával. Furcsa 
árnyképek jelennek meg meredek hegyoldalai között, bárkák ringanak a parton, rajtuk 
szám: 60,65,70,75 – mindez életidejét is jelzi, hiszen elmúlt 75 esztendős, s a képek 
tanúsága szerint apály keletkezik a tengeren, s egyre több a szikla. Mindez szintén látvány 
és szimbólum – egyszerre az mindkettő. Hídra is bukkan szemlélődése, kecske is matat a 
füves temetőben, rémmadár is riasztja, a „Nyugati szél” színekben jelenik meg, ezúttal nem 
Shelley, hanem Esteban Fekete interpretálásában. Vészjósló erővel szállnak felületén a 
halakra vadászó „Kormoránok”, de a tenger örök hullámzása mégis reményt és harmóniát 
kelt. Ő bölcselő festő – művészete a filozófiája -, az az ő minősége és világhíre, hiszen 
műfajának, a színes fametszetnek mértékadó világmestere. Eger is vár rá, utcái, a vár, a 
minaret, a barokk-klasszicista párbeszéd, hogy új sorozatában értelmezze Európa e tündéri 
szegletét, melyet magyar históriának, helytállásunknak, Eger várának és városának 
neveznek.














Esteban Fekete

	Még egy jó fogás			Valamit gyűjtöttem


Színház, zene, tánc
Jámbor Ildikó
Működő színház – albérletben
Az összetartás évada az egri Gárdonyi Géza Színházban

	A felújítás évében is teljes műsorprogrammal játszott az egri Gárdonyi Géza 
Színház. Az évad műsortervét úgy állították össze, hogy a két játszóhelyszín adottságai 
megfeleljenek a minimális művészi és nézői elvárásoknak. Továbbra is műsoron tartották A 
vadkacsát (ezúttal a Megyei Művelődési Központban, a stúdiószínpadinál nagyobb térben. 
Színre állították Pam Gems angol írónő darabját, a Piafot Nádasy Erikával a főszerepben, 
Szegvári Menyhért rendezésében az Ifjúsági Ház átriumában.
Nádasy Erika képes felidézni a végleteket (melyek az utánozhatatlan francia 
sanzonénekesnőt, Piafot jellemezték), és menekül, énekel is. Az egri Ifjúsági Ház belső 
terének hátrányait remekül változtatta erénnyé a tudatos és szellemes rendezői elgondolás.
Ugyanezen a helyszínen rendezte meg Dér András Reginald Rose Tizenkét dühös 
emberét. Az előadás különlegessége, hogy rendhagyó színházi térben nyújtott 
egyenrangúan magas nívójú teljesítményt a társulat tizenkét férfi színésze: Sata Árpád, 
Nagy András, Blaskó Balázs, Tunyogi Péter, Lamanda László, Balogh András, Kelemen 
Csaba, Réti Árpád, Várhelyi Dénes, Vókó János, Pálfy Zoltán és Tűzkő Sándor, valamint (a 
tizenharmadik) Podlovics Lajos.
Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig c. regényének adaptációját Merő Béla 
készítette el és rendezte. A dramaturg-rendező hihetetlen feladatra vállalkozott: elsősorban 
a Móricz-regény atmoszféráját igyekezett átmenteni és közelebb hozni a huszadik század 
emberéhez. Nem elégedett meg a történet vázával, többet akart: a kis Nyilas Misi (Fekete 
Márton – Lisztóczky Péter) történetében a meggyötört felnőtt lelkének mélységeit, 
hányattatásait igyekezett a néző számára átérezhetővé tenni. Ezért a szerepkettőzés! (Nyilas 
gyermekként és felnőttként is megjelent a darabban). A korábbi adaptációktól eltérően 
Nyilas Misi szülei is megjelentek a színen (Fekete Györgyi – Balogh András). Az előadás 
illúziókeltően ábrázolta a Doroghy-család és Török-család jeleneteiben a társadalmi 
helyzetéből lecsúszott, de mindenáron visszakapaszkodni akaró dzsentri, kispolgár típusát. 
Amellett, hogy kínálkoztak a társadalmi-szociológiai párhuzamok is az alkotó rendező 
számára, a klasszikus Móricz-mű nyújtotta élménnyel sem maradt adós a produkció. Igen 
sok gyermekszereplőt foglalkoztatott a rendező, de a sikeres (felnőtt) szereposztásnak 
köszönhetően, az évad egyik jelentős teljesítményét láthatta a számtalan gyermek és szép 
számú felnőtt néző. Emlékezetes Réti Árpád alakítása Valkay tanár úr szerepében.
Adottság, szükség és lehetőség sikeres találkozásából született az egri színház 
különleges zenés bemutatója az évadban a Cherbourgi esernyők. Hat remek énekes a 
társulatban, és az ínyenc közönség érdeklődése hozta létre a sikert. Nem kis része volt 
ebben Moravetz Levente rendezőnek, aki Michel Legrand filmzenéjéhez igazította a 
színpadi történéseket. Az egri IH nagytermében egy hajlított fémvázas szerkezettel osztott 
térben adták elő a szereplők a lírai – megható szerelmi történetet, hallatlanul pontos 
intonációval, hihetetlenül egymásra figyelve. Az előadás igényes zenei alapjai (Bolba Lajos 
és a rádiózenekar munkája), a tökéletes zenei összhang (Marik Erzsébet korrepetitor 
erőfeszítései nyomán), és Szilágyi Olga, Vadász Zsolt, Almássy Erzsébet, Kincses Károly, 
Zám Andrea, Ivády Erika teljesítménye eredményeként a fekete-fehér színben eljátszott 
sanzon-operett különleges élményt nyújtott. A magyarországi ősbemutató színháztörténeti 
esemény is egyben.
Az esztendő programjához tartozott még Jókai Mór regénye, A kőszívű ember fiai 
színpadi feldolgozása, Beke Sándor rendezésében. Szükségből erényt kovácsoltak a társulat 
művészei, amikor a Megyei Művelődési Központ nagytermében hosszanti irányban 
kialakított játéktérben jelenítették meg az 1848-as magyar szabadságharcot, annak minden 
gyötrelmével és ellentmondásával együtt, beleértve Buda ostromát is. A szerteágazó Jókai-
művet Pályi András átdolgozásában elevenítette fel a társulat. Főbb szereplők: Bregyán 
Péter, Tűzkő Sándor, Nagy András, Jónás Gabriella, Győrváry János, Saárossy Kinga, 
Lehoczky Andrea.
A millennium évében az előadás a felmagasztosult hazaszeretet szép példája. Az 
albérletben dolgozó színészek közötti szolidaritás, egymásra figyelés számos jelét 
tapasztalhatta a néző is, a társulat egységét és összefogását igényelte ez a nagyszabású 
vállalkozás.
Az évad két könnyedebb, szórakoztatóbb vállalkozása Heltai Jenőtől a Tündérlaki 
lányok, és egy zenés mesejáték Erich Kästner – Aldobolyi Nagy György: Emil és a 
detektívek.
Az Emilt viszonylag hamar levették a műsorról, pedig jókat mókáztak benne a 
társulat fiatal erői. A Tündérlaki lányok az évad végére készült el, Nádasy Erikával a 
főszerepben, s itt is tanúi lehettünk néhány fiatal tehetség szárnypróbálgatásának. Mégis az 
idősebbek miatt érte meg színre vinni a produkciót. Bessenyei Zsófia (anya) és Venczel 
Valentin (a báró),  a társulat két vezető színésze bizonyította újra jellemábrázoló erejét. 
Ráadásul a darab felvetése elszegényedett társadalmunkban ma is aktuális. Ezt is, azt is 
Szegváry Menyhért rendezte biztos kézzel.
S közben mindvégig zajlott az építkezés. Konkrét értelemben a színházfelújítás 
(Bodonyi Csaba Ybl-díjas építész tervei szerint), és átvitt értelemben is: a társulat művészi 
erejének megőrzése és fokozása a mind magasabb színvonalú erőpróbákkal (2000 nyarán az 
István a király című rockoperával). Az ünne-pélyes színházátadásra az egri Gárdonyi Géza 
Színház művészei Bor-nemissza Péter Magyar Elektrájával készültek Beke Sándor 
igazgató-főrendező útmutatásá-val. A díszbemutató kitűzött időpontja egy-beesik a 
felújított szín-házépület átadásának évtizedek óta türelmetle-nül várt pillanatával.

                                              
                                                                                Heltai Jenő
                                                                 A Tündérlaki lányok c. darabjának egri szereplői

„Csak törpe nép feledhet ős nagyságokat”

A hetvenéves Lenkey millenniumi ünnepe


	Hazaszeretetről szólni éppoly szemérmes dolog, mint a szerelmünkről vallani. 
Nehéz racionális szavakat fogalmazni akkor, amikor az érzelmeké a főszerep. Talán így 
foglalható össze az a bevezető, melyet az egri Lenkey János Általános Iskola 
pedagógusnője mondott el az intézmény május 12-i ünnepi nagy rendezvényén Egerben a 
Megyei Műve-lődési Központban. Az iskola mégis megpróbálta dallal, versekkel, barátság-
gal, a szeretet nyelvén s nem is akárhogyan. Dr. Szombathy Miklós igazgató az ezredévi 
szenvedés magyarságára emlékezve állíthatta: „Mi megtettük, amit kellett, ezeken a 
gyerekeken múlik, hogy tíz-tizenöt év múltán ők is megtegyék.”
Az ünnep, az emlékezés méltósága nemcsak magunk miatt, a gyermekeink miatt is 
fontos: megerősítő és emberformáló hatása van egy ilyen eseménynek.
Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő Lenkey János Általános Iskola két 
testvérintézmény tanulóit látta vendégül a millenniumi ünnepen. A Felvidékről, 
Tornaljáról, a Magyar Tannyelvű Általános Iskolából érkezett egy csapatnyi kisdiák, s a 
már tízéves kapcsolatot ápoló székelyudvarhelyi  Tompa László Általános Iskola követeit 
látta vendégül. Mindkét tanintézmény ünneplőbe öltözött fiai, lányai ott voltak a színpadon 
a lenkeysekkel. Az egyesített kórus az ünnepség elején és végén Korepta Katalin 
dirigálásával nagyhatású műsort adott elő. Egyebek mellett a a Szózatot és Tinódi Lantos 
Sebestyén örökbecsű dallamát szólaltatták meg: Summáját írom Eger várának, mégpedig 
szólistával és zenei kísérettel.
Saárossy György, az iskola egykori diákja mondta el Kölcsey Ferenc Himnuszát.
A tornaljaiak szellemes és diákos produkcióban tárták elénk Arany János Toldiját. 
Az előadásból kitűnik, hogy a dramatikus nevelés vívmányait nemcsak az anyaországban 
ismerik. A tornaljai gyerekek lendületes, pergő, szellemes előadásban jelenítették meg az 
elbeszélő költemény legendás történéseit. Nem izgatta őket, hogy a farkaskalandhoz, avagy 
a bika elfogási jelenethez nincsenek állatok. Ha úgy kellett, hangos ricsajjal, 
zajeffektusokkal, ha úgy kellett, feliratos táblákkal lendítették előbbre a cselekményt. 
Kiváltképp a nézők elismerését vívta ki a gyerekek tiszta artikulációja, jó ritmusú színpadi 
beszéde és rutinja, megjegyezvén a főszereplők ízes tájszólásának ritka értékeit is.
A székelyudvarhelyiek zenés-táncos műsorral arattak sikert, melyet egységbe vont 
Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus című versének tolmácsolása.
Major Magdolna, Dáné Szilárd és Jobb Márta tanárok derekas munkát végeztek a 
felkészítésben. A fiúk székely verbunkot jártak, aztán Kodály Biciniumokat énekeltek a 
gyerekek, majd két ritka szép népdalt hallottunk a szólóénekesektől, s végül egy páros 
tánccal zárták a produkciót.
A vendéglátók szépen szerkesztett műsorban idézték a magyar történelem 
sorsfordulóit a honfoglalástól napjainkig.

Könyvszemle
Cseh Károly
Kürtőn át nézett Éden
	Fecske Csaba: Majd máshol című kötetéről

Sejtelmes helyre utal Fecske Csaba nyolcadik verseskötetének a címe, a Majd 
máshol. Azt a helyet legbiztosabban a lélek tájain találhatjuk meg, ott rejlik-visszfénylik 
valahol az Elveszett Éden. Azt keressük az időben. Pontosabban: a térré vált időben. 
„Emlékezem utat török az elvadult időben” – vallja a lírikus, s utunk során vízparton, 
holdfényben álló kerten, leégett erdő helyén, félelmetes éjszakában és az első pár 
teremtésének hajnalán járunk. Az idő fény-árnyék játékát láthatjuk Fecske Csaba kötetének 
első ciklusát szemelgetve, hogy aztán teljesen ránk esteledjen-éjjeledjen. Mert a Kharón 
utasa ciklus darabjai a belső elsötétülés, a költő pokoljárásának látleletei, s ez az éjszaka 
„mint elbődülő oroszlán torka mély”. Szorongás és rettenet kormozza-hamuzza itt a 
jajkiáltásként feltörő szavakat, fény sugárzása helyett. A hirtelen támadt kór hónapokig élet 
és halál között lebegtette a lírikust, közel egy évtizede. Túlvilági fényben derengő „fehér 
versek”-et izzadott-izzított világra ezen élmények hatására Fecske Csaba, rögzítve 
tényállást és sötét idillt: „moccanatlan sziklakő az agy” és a sovány testnek „a halál 
udvarol”. A jelenkori kór(-házi) lírában ehhez hasonló indíttatású opusokat csak Zelk 
Zoltán írt, több mint húsz éve: „A remény és a kétségbeesés mint tébolyult szerelmesek / 
ölelik-marják egymást / hólepte nyoszolyájukon, / hetvenéves szivemben.” (Hólepte 
nyoszolya). 
Fecske Csaba negyvenkét-negyvenhárom éves szívvel vergődött így a remény és 
kétségbeesés váltólázaiban, lét-nemlét között. Felfénylő pillanataiban mégis olyan gyöngéd, 
szerelmi vallomásokra képes asszonyához, mint ahogy a Kerub című versben üzen, s olykor 
arra is van ereje, hogy ő vigasztalja látogatóit (Kharón utasa). Többnyire azonban 
holdkráteres, kürtő-sötét versek ezek, és még az ő idillből is „tüske hatol a szívbe” (Neszt se 
ütve). Van a kétségbeesésnek olyan foka is, mikor az események groteszkké pörögnek ki, s 
az ember a végzetessel szembenézés helyett a rálátást választja, mert csak így elviselhető. 
Olyan opusok sorjáznak ilyenkor tolla alól, mint a Karácsony, kész röhej, Játszma, Az 
elhangolódott agyú; s egyben az összegzések ciklusa is a Kharón utasa. A még betegség 
előtti – és Kosztolányi nagy vallomásos verseire emlékeztető hangütésű, rímelésű – 
számvetés, az érett férfival a Negyven felé és az ötven körüli, kórtól megviselt férfi 
fricskája, a Sírfelirat sajátságos egésszé kerekül. Létvallomássá, melynek aurája a fanyar 
humor.
A kötődések ciklusa az Összefércelni velem. Itt a sötét kürtő, melyen át az 
elveszett éden „tükörcserepeire” néz, egy árnyalattal megvilágosul. Újra színei lesznek a 
szorongás szürkítette tájaknak és a dermedt csönd neszezni kezd: „a völgy mint egy fazék 
gőzölög, a ködön áttűnő fény „borzas csöpögő ecset”, a nap lenyúzott bőre tavon feketéllő 
árnyék, jó hírt hozó angyal ontja a fényt a pásztoroknak éjjel a mezőn, a kódexmásoló 
szerzetes tétlen bal ökle „barázda elgurult göröngye”. Ilyen s ehhez hasonló metaforákból 
épülő szakrális szonettek tekintete nemcsak a földi, hanem az időtlen, bibliai tájakra is 
réved. Leginkább mégis befelé figyel, és hallgat, mint Pilinszky falujába visszatért 
fegyence pohár bora mellett. Fecske Csaba úgy érzi, olya, akár a tócsa, amelyben 
megmártóznak a csillagok, s az, akit „rombol az idő, mint „komor napszítta rom”-ot, és ő 
csüng úgy az „öröklét ajtaján mint lakat mit kikezd a rozsda”. Emócióit láttató képekben 
vetíti ki, a lélek tájai fénybe-árnyékba borulnak itt is, mint a nyitó ciklusban.
A kötődéshez a jelet hagyás igénye is társul a Bárcsak lenne valami nyom 
záróciklusban. E két utóbbi opusa – témájukat illetően – úgy lebegnek-áramlanak 
egymásba, mint a fegyelmezett, ámde központozás nélküli sorok a kötetben. A 
pársorosokon át (Mozgás) verstől a szonettig (Elmúlt, Több időm telik, Vízjel) a dalszerű 
formától (Szárnypróba, Száradunk a napon) a szabadversig (Erózió, Terra incognita) 
minden megtalálható itt. A „lét és az emlékezet közötti elvadult tartományban” egyre 
hidegebb van: falból kiálló szegek a rideg téli csillagok, a csillagos ég a semmi ragyogó 
fövenye, „oszló tetem férgei a nyüzsgő néma csillagok – íme, egy csokornyi lelketlen 
csillagmetafora ebből a ciklusból. S az Éden nyara is „múlik lassan fűszálakként”. Nehéz 
lesz visszatérni még egyszer abba a zöld-arany tartományba. De nem lehetetlen. Akadnak 
az elvadult Édennek olyan tisztásai, ahol bizakodó szavak napoznak és napzanak, s ahol 
„mint hattyú tollán a holdfény szórt köde”, megcsillannak „egy más tér fényei”: üzenet 
érkezik valahonnan. S talán egy-egy vers tolmácsolja majd nekünk a belekódolt reményt, a 
túlélést. 
Fecske Csaba új kötetének legtöbb verse alkalmas erre.

(Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1998. Urbán Tibor grafikáival)


Kaló Béla
Ady szimbolikus univerzuma

	(Losonci Miklós: A képalkotó Ady – Képek Ady prózájában, Budapest 1998)

	„Amit a költő a képek nyelvén gondolt, azt ezerféleképpen lehet lefordítani a 
fogalmak nyelvére, s minden fordítás szükségképpen halvány és hűtlen. Tévednek, akik azt 
hiszik, hogy a szimbólum csak valamely gondolat kifejezése: ellenkezőleg, a szimbólum az 
elsődleges lelki tény, és a gondolat csak gyenge kifejezése a szimbólumnak” – így Babits.
Recenzens csak azért hozakodott elő eme idézettel, mert mostanában két vaskos 
esszé-monográfiát forgatott, lapozott igyekezettel, Losonci Miklósnak a közelmúltban 
megjelent dupla tanulmánykötetét Adyról: A képalkotó Ady-t és a Képek Ady prózájában 
című összefoglaló jellegű munkákat.
Negyven év kutatásaira épül a két – elsősorban komparatív, összehasonlító jellegű 
– könyv, amelyekben a tanulmányok szerzője művészetttörténeti-literátori-
civilizációhistorikusi minőségében a mégiscsak elsősorban szimbolikus-látomásos 
lírikusként ismert Adyt elemzi, az Ady-mű fölfejtetlen szálait próbálja elvarrni. A „magyar 
mágikus” (ahogyan műveiben és elméleteiben látomásos volt máshogyan az ír Yeats, noha 
természetesen Ady nem sorolható az ezoterikus szimbolisták közé, vagy ki tudja) műve a 
hagyományos determinációknak nagyon is megfelel, hiszen az Ady-vers elsősorban a költői 
látomásra épül, s a képi és gondolati oldal nem elemeiben, hanem csak egészében felel meg 
egymásnak. A képsor tehát adott esetben a maga lehetséges teljességében, minden 
részletében szinte látomásszerűen kibontakozik (pl. Az eltévedt lovas).
Losonci Miklósból elsősorban mégis a művészettörténész bújik elő, A képalkotó 
Ady című kötet bevezető része a költő és a képzőművészet kapcsolatáról értekezik. (A 
századelő művészete elképzelhetetlen egyébként komparatív vizsgálódás nélkül, annyira 
összefügg az irodalom, a zene, a képzőművészet, a stílusok és az izmusok összjátékaként.)
Az esszéisztikusan tagolt felépítésű dolgozat nagyobbik felében szerző a költő 
képalkotását elemzi, az egészet beágyazva a kor stílusirányzataiba, kiemelve azt a lényeges 
momentumot, hogy Ady költészete összességében a század első évtizedeinek valamennyi 
irányzatából fölhasznál, elemeiben, kép- és szóhasználatában is. A festő erejű szavak, a 
költői szóteremtés, az evokáció, az Ady-kulcsszavak titkos információi egy óriás, komplex 
művet hoznak létre, az Ady-oeuvre-t.
Külön fejezetet kap a kötetben Ady színvilágának elemzése, kitérve a költő 
kedvelt színeire, a vörösre, a feketére, az aranyra. A vörös, a vér színe, különösen fontos 
Adynál, mint a szerelem, az élet, a Nap és a tűz couleur-je, de mint betegségének 
szimbóluma is.
A színek, mint a kozmikus rend alkotóelemei különösen fontosak a láttató erőnél, 
hiszen a lírikus ez esetben képzőművész, ha más dimenzióban is. A színrend vizsgálata 
nemcsak a költő Adynál fontos, de a prózaíróként kevéssé fontosnak tartott, de valójában a 
Nyugatosok prózájával egyenrangú alkotó novellistánál is.
Losonci Miklós másik terjedelmes munkájában Ady prózáját vizsgálja megint 
elsősorban (de hangoztatjuk: nem kizárólag) a művészettörténész szemszögéből, vizsgálva 
a novellák gondolat- és formabőségét, az építészet és szobrászat jelenlété, a rajz, a grafika 
szerepét az elbeszélésekben. Kitér a monográfia Ady publicisztikai munkásságára is, 
utalásként a költő képzőművészeti kritikáira.
Nagyvárad, Budapest, Párizs – a századelő hazai és külföldi iskolái a fenomén 
számára. Mert iskolák, hatások voltak, tagadhatatlanul, s ízlésváltozásai is tetten érhetők a 
versekben, de a prózai szövegekben is.
Felvetődhet a kérdés, hogy ezek a komparatív vizsgálódások nem másodlagos 
jelentőségűek-e a költői mű szempontjából, s nem kerülik-e meg a gondolatot – a formai-
képi vizsgálódás nem gyengíti-e az „üzenetet”? A válasz nem lehet eredeti (tartalom és 
forma együtthatása), de nem – hiszen különösen a szimbolista eredetű költészet nem 
nélkülözheti a saját ontogenezisére vonatkozó vizsgálódásokat.
A szimbolizmus, mint mágikus üzenethordozó végül is az emberiség civilizációs 
bölcsőjéig, a barlangrajzokig megy vissza. A homo symbolicus keze nyomát őrző 
legrégebbi művészeti emlékektől a modern művészetig az út hosszú, de az archetipikus 
jelkészlet megismerése alapot adhat az új szövegek szerkesztéséhez is. Világosabban: a 
jelképteremtő erő genetikailag kódolt az emberben, s ez szerencsés esetben, egy zseniális 
elménél a múlt és a jelen összekapcsolásának eredményeként egy új minőséget hozhat és 
hoz létre.
Losonci Miklós alapos és mélyreható tanulmányaiban végül is Ady szimbolikus 
univerzumának megismerésére és megismertetésére tesz kísérletet, ezúttal nem 
elsődlegesen a fogalmi megközelítés révén, hanem a költői és prózaírói oeuvre textus-
sejtjeinek, alaki elemeinek vizsgálatával.
A látomásos, a mágikus költő festő, képalkotó, képíró is, ha nem is ecsettel teszi 
ezt. „Ady forrásai az univerzális mozgás, a helyváltoztatás és a gondolkodás együttes 
benyomásai alapján jönnek létre komparatisztikus összehasonlításban” – írja Losonci 
Miklós -, s ez új fölismeréseket jelenthet a tárgykörben. Nagyon sok ismeretet, 
művészettörténeti és irodalomtörténeti, de zenei és histográfiai tudást is föltételez 
olvasójáról a tanulmányok szerzője, s akkor a terjedelmes esszé-monográfiák mögül 
előbukkan az örök tanár, a kedvelt témában el-elkalandozó tudós pedagógus, hogy némileg 
helyre tegye a figyelmes nebuló rendezetlen gondolatait.
Ajánljuk e két nagyívű munkát további felnőtt nebulók figyelmébe.





Olaj és fény 
Christine Busta – Kerék Imre: Gedichte – Versek
(Osztrák Kulturális Intézet, 2000)

Itinerarium mentis in Deum: az Isten felé vezető lelki-szellemi út a gondolatnak az 
útja, vagyis inkább a teljes emberé, itinerarium hominis. Csend és fenség – s látható: ateista 
humanizmus nem létezhet. Hiszen ha az embert megfosztjuk transzcendenciájától, akkor 
elpusztítjuk végső, személyes értelmét is. Christine Bustáról azt írja a szakirodalom, hogy 
haladó katolikus költő. De milyen a nem haladó? Hiszen a személy transzcendenciája – 
miként a Teremtő – tökéletesen fölötte áll minden látható és tapintható eredménynek. De 
vajon létezhet-e megújított, s modern katolicizmus? Nyilván igen, s talán úgy, ahogyan azt 
egy friss Busta-válogatásból megismerhetjük:
Szavakat, képeket, kavicsot és bogáncsot,
Kagylót, magtokot és fagyökeret,
Cserepet, hallgatást és keserűséget.

Egyetlen, amit még szívesen megőriznék:
Kiveszett jóságát az embernek(Sok mindent gyűjtöttem életemben)

Kerék Imre költő és műfordító elkötelezett híve a német (s benne osztrák) nyelvű 
lírának, most kéttucatnyi versből álló kétnyelvű válogatást tett közzé Gedichte – Versek 
címmel az Osztrák Kulturális Intézet gondozásában.
Busta versei valahogyan mindig a halál körül forognak. Nevezzük „utolsó 
legendának”, „alvók híradását alvóknak”, fájdalomnak és bűnnek, olyan körülménynek és 
sorsnak, ahol „angyalok vigyáznak halakra.” Minden emberi halálban ott van az új élet 
misztériuma. Christine Busta tömör, empirikusan humánus lírája pontosan azt a létérzést 
közvetíti az olvasónak, amelyet a nem keresztény ember is megtalálhat meditációiban 
Buddhában, Mohamedben vagy akár a Talmud textusaiban.
Lehet-e végső formára csiszolt, abszolút lecsupaszított költemény? Gondoljunk 
Pilinszkyre, mondjuk – nyilván lehet. Egy példa – ezúttal két nyelven:

Entdeckung				Felismerés

Sag:					Mondd:
Grasnarbe:				Pázsit
Sag es langsam.				Mondogasd lassan.

Du sprichst				Tökéletesre formált
ein volkommenes	                                           költeményt
Gedicht.					mormolsz.

Kert, s a természet így: kozmológiai jelkép, a pázsit talán a földi világ kicsinyített 
mása, teremtett létünk színhelye. A Busta-vers lényege éppen a versbe tömörített 
félelemérzet, a bűnbe kísértett, de onnan örökkön elvágyakozó ember nyomasztó, 
lelkiismeretfurdalásos immanenciája, s ezt a lírikushoz alázattal közelítő magyar költőtárs, 
Kerék Imre kitűnően transzponálja.
A jövő metaforái: az olaj és a fény. Athéné, Zeusz lánya volt védnöke az 
olajtermésnek, a hűség és a bizalom jelképének, s Héliosz a nap és fény istene naponta 
indult égi útjára négylovas szekerén. A folytatható élet reménye pedig itt van a humanista 
lélekben időtlen-idők óta:

Azután kezdődik a mi időnk, az új arc a valaha-voltban,
Az ifjúság, a múlhatatlan.

E kis kötet-válogatás a költészet-desszert még meglévő ínyenceinek nyújt félórára-
órára maroknyi élvezetet.



Pataky Zoltán
Amit Eger váráról tudni illik
Szemelvények Sugár István könyvéből

„Az egri vár és viadala” c. könyv megtalálható az ország minden jelentős 
könyvtárának polcán, természetesen az egri könyvtárak polcán is. Érdemes lenne azonban 
megnézni, hogy hány egri lakos olvasta el ezt a könyvet. Úgy illene ugyanis, hogy legalább 
az egri iskolákban kötelező olvasmány legyen.
Merem remélni, hogy az „Egri csillagok”-at mindnyájan olvastuk, és a legszebb 
gyermekkori élményeink közé tartozik, de ez a mű más műfaj, dokumentumirodalom. 
Tudjuk-e mi, egriek, hogy II. Rákóczi Ferenc innen irányította a szabadságharcot, és itt 
fogadta a külföldi követeket?
Nekünk, egrieknek ismernünk kell Eger várának történetét! Ha mégsem 
ismernénk, itt az ideje, hogy pótoljuk hiányunkat.
A vár építését IV. Béla engedélyezte, és az 1442-ben a városra törő huszita sereg 
ellen már teljes védelmet nyújtott. A ma is álló püspöki palota árkádsora – amely Dobó, 
Mekcsei, Bornemissza, Pető, Figedy, Zoltay lépteitől kongott – 1475-ben épült. Ez volt II. 
Rákóczi Ferenc székhelye.
A belső és külső várat elválasztó árokban épült meg az Eger – Putnok vasútvonal. 
A külső várból ma már csak a vasút jobb oldalán látható domb maradt, amely átépítés után 
a Zárkándi-bástya nevet kapta. A két várrészt összekötő híd bejárata a „Setét kapu” ma is 
jól látható. A Servita utca és Vécsei utca sarkára néző Földbástya és Tömlöcbástya romja 
ma is látható.
A vár főbejárata utáni séta jobb oldalán a lőrésekkel ellátott, ostrom után újjáépült, 
Gergely deák bástya, majd a belső vár bejáratát képező, ostrom felvonóval ellátott 
Kapubástya következik.
A 60-as években ledőlt, majd újjáépült nyugati fal mentén álló Dobó bástya, a 
Dobó térről jól látható. A főbejárat előtt épült Kapuvédő bástyát már a törökök építették.
Az 1552-es ostrom idején a védők létszáma 1800 fő volt. A várat lövő 7 ágyú üteg 
a minaret, Servita tér, Király széke (a mai Darvas utca végén, I. Ferdinánd innen nézte a 
várat), Almagyar-domb Gárdonyi-ház feletti része, Almagyar-domb legmagasabb pontja, 
Almagyar utca eleje, a vár alatti híd körüli terület helyén volt elhelyezve. A várbeliek a 
Szentély bástya mögött kialakított töltésről, ágyúdombokról lőtték a törököt. A templom 
tornyában is volt egy sugárágyú, amivel a királyszéki üteget lőtték.
A török előbb 14 napig ágyúzta a várat, az első gyalogsági roham szeptember 28-
án kezdődött. Október 4-én felrobbant a templom sekrestyéjében tárolt lőporkészlet, amit 
azonban pótolni tudtak. Az október 12-13-án lezajlott végső ostromban 25-30 ezer török 
vett részt. A sikertelen ostrom után a török had október 18-án takarodott el a vár alól. 
Érthetetlen, hogy miért nem vetítik újra az erről készült remek filmet.
Az ostrom után a parancsnokságot a kitűnő tüzéri érdemeket szerzett Bornemissza 
Gergely vette át. Megindult a nagyarányú átépítés, Gárdonyi Géza sírja már a kibővített 
területen található.
Az 1596-os ostrom idején a török már 220 ezer főből álló sereggel támadott. A 
Nyári Pál parancsnoksága alatt álló várat mintegy 3000 fő védte. A nagyrészt külföldi 
zsoldosokból álló seregben már nyoma sem volt a korábbi harci szellemnek. A külső vár 
elfoglalása után a védősereg követelte a vár feladását, amely 23 napi ostrom után október 
12-én meg is történt. Nyári Pált haditörvényszék elé állították, amely azonban felmentette. 
Eger vára 91 évi török megszállás alá került.
A vár felszabadítására 1687-ben került sor, amikor mintegy 10.000 főből álló 
ostromgyűrű vette körül a várost. A török haderő december 7-én adta meg magát. Mintegy 
200 török azonban a városban maradt.
A várat császári haderő szállta meg, majd I. Lipót 1702-ben a külső várat 
felrobbantatta. 1703-1704 márciusáig Bercsényi Miklós blokád alá veszi, majd a helyszínre 
érkező II. Rákóczi Ferenc megkezdi a vár lövetését. 108 napi ostromzár után 1704. 
december 16-án a kuruc sereg elfoglalja a várat.  Várkapitány Perényi Miklós volt.
A vár visszafoglalására 1710-ben érkezett császári haderő nagyméretű 
mozsárágyúkkal, robbanószerekkel töltött lövegekkel bombázta a várat, melynek 
becsapódásán derékig érő verem keletkezett (haditechnikai fejlődés). A kutak elapadtak! 
Ebben a helyzetben Réthey Ferenc, a vár parancsnokhelyettese a mielőbbi behódolást 
követelte, és ezt a városi papság is támogatta. A megadás 1710. december 1-én történt. A 
vár romjait Eszterházy püspök építkezésre használta. Ezután kaszárnya volt, még a II. 
világháború idején is, majd a szovjet megszállás után néhány hétig internáló hely lett. 1957-
től az Országos Műemlékfelügyelőség kezelésében van.

Irodalom:

Szántó Imre: A Habsburg segítség szerepe Eger vár 1552-es védelmében. Egri Pedagógiai Főiskola 
Évkönyve. 8. kötet 1962. 321-355. old.




Szerzőink

Ádám Ottó (1928) Rendező, Kossuth-díjas érdemes és kiváló művész. Bródy Sándor, Miller, Brecht, Németh 
László, Gorkij, Csehor, Shakespeare, Sütő András – drámák rendezője. Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér, 1907-
2000) Egerben élt költő, Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger c. lap szerkesztője. Kálnoky 
László barátja, mestere. Bár Eger városa díszpolgárává avatta, szinte soha nem kapott méltó elismerést.  Cseh 
Károly (1952. december 6. Borsodgeszt) Mezőkövesden élő költő, műfordító, a Kelet antológia szerkesztője, 
számos verseskötet szerzője.      Cserniczky Dénes  (1927. október 5., Eger) Az egri Ciszterci Gimnáziumban, 
majd a Zeneművészeti Főiskolán, egyházzenei szakon tanul. Tanárai Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Harmat Artúr, 
Werner Alajos, Vásárhelyi Zoltán. Könnyűzenészként zenekarokban játszik, turnékon vesz részt. Korábban a 
Heves Megyei Népújságban és a Fülesben is publikált.    Dr. Cs. Varga István  Egerben élő irodalomtörténész, a 
budapesti ELTE TFK tanszékvezető professzora.  Domokos Sándor   Kanadában élő magyar szobrász, író, a 
Kanadai Írószövetség tagja. A II. világháború után Szibériába hurcolták, ahonnan több évi fogság után került haza, 
súlyos betegen. Hazatérése után családjával együtt internálták. 1956-ban, a forradalom bukás után külföldre 
emigrál, a diaszpórában élő magyarság közismert képviselője. Erdődi Gábor (Budapest, 1952) Orosz-angol 
szakos tanár, az ELTE Bölcsészkarán végzett 1975-ben. 1981 óta fordít rendszeresen, Jeszenyin, Mandelstam, 
Dylan Thomas, W.B. Yeats, stb. műveiből. Hat önálló kötete jelent meg eddig.            Dr. Farkas András   (1919-
1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelős szerkesztője, alapítója. Bár 
élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont lapjától mindennemű támogatást, 1997-ben posztumusz 
Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették..  Fecske Csaba   Miskolcon élő költő, a Kelet Alkotókör jeles 
képviselője. Rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, napi- és hetilapokban.  Fridél Lajos  Rajztanár. 
Egerben él és tanít. A főiskolán Blaskó János festőművész volt a mestere. Az ország különböző városaiban, 
valamint külföldön 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek 
válogatása a „Bükkaljai ösvényeken” c., kiadásra váró vadászati témájú könyve.   Gyüre Lajos  Kassán élő költő, 
a kassai magyar értelmiség egyik közismert és sokoldalú személyisége.   Illyés Gyula  (1902-1983)  Háromszoros 
Kossuth-díjas, József Attila-, valamint Herder-díjas költő, író, műfordító, munkásságára legnagyobb hatással a 
francia avantgarde és a magyar népi írói mozgalom volt.  A II. világháború utántól haláláig a magyar költészet 
meghatározó egyénisége, akit költőfejedelemként tiszteltek kortársai.  Jámbor Ildikó  Egerben élő újságíró, 
népművelő, tanár. 1979-ben végzett a debreceni KLTE-n. Három évig dolgozott az egri Művelődési Központban, 
majd középiskolai tanárként. A megyei napilapnál újságíróként, kulturális rovatszerkesztőként dolgozott 1985-
1998-ig. Elindítója és négy évig felelős szerkesztője volt az Egyházi Építészet című folyóiratnak. Jelenleg az 
MMK Eger városi csoportvezetője, az Egri Riport munkatársa, a Kálnoky Társaság alelnöke. Kaló Béla (1954, 
Dormánd)  1977-ig Egerben élt, egy ideig főállású újságíró. Magyar-történelem szakos tanár, Szuhogyon él.   Kiss 
József Gyöngyösön élő szerző, az ÚHN munkatársa.   Krupa Sándor  Egerből származó ferencesrendi szerzetes, 
aki jelenleg az USA-ban él.  Lelkes Miklós (1938, Budapest)  Meseíró, költő, egyetemi oktató, az 1960-70-es 
években az irodalmi Alap tagja. Írásai az elmúlt évtizedekben számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több 
mint 20 antológiában megjelentek. A Heves Megyei Népújságban is publikált verseket.   Dr. Losonci Miklós 
Szentendrén élő irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci Magánegyetem esztétika tanszékének vezetője.   Dr. 
Löffler András   Egerben élő ügyvéd, a Keresztény Értelmiségi Kör aktivistája.  Molnár István Géza  (1936, 
Iváncsa) Egerben élő fotóművész. Építőipari technikusként dolgozott, majd tanácsi tervosztály-vezető, végül 
szakközépiskolában tanít. Nyugdíjas. 35 éve Eger polgára. 1960 óta fényképez. Alapító tagja a Heves Megyei 
Fotóklubnak (1968). Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Művészetbarátok 
Egyesületének. Több hazai és nemzetközi díj nyertese.    Murawski Magdolna (1950. dec. 25.)  Egerben élő 
tanár, író, műfordító, az egri Hittudományi Főiskola tanára. Szegeden a JATE Bölcsészkarán végez 1977-ben 
magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta 
szellemi szabadfoglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa    Dr. Pásztor Emil   Egerben élő nyelvész, 
nyugalmazott főiskolai tanár, az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának tagja.  Pataky Zoltán   (1933, Eger)   
Tatabányán élő nyugdíjas villamossági mérnök, iskoláit az egri Dobó Gimnáziumban, majd a BME 
villamosmérnöki karán végezte.   Dr. Renn Oszkár  Egerben élő nyugdíjas gépészmérnök, közgazdász, több helyi 
társaság és egyesület tagja, közismert közéleti személyiség. A Hevesi Napló 1996 óta közli írásait..   Szabó Bogár 
Imre   Miskolcon élő költő, műfordító, a Kelet antológia köréhez tartozó szerző.  Dr. Szokolay Károly   Egerben 
élt, majd Budapesten élő tanár, költő, műfordító, az EKF nyugalmazott professzora. 1929-ben született Kunágotán. 
Magyar-orosz-angol szakos tanár. Mesterei és költői pályáján barátai voltak: Szabó Lőrinc, Füst Milán, Weöres 
Sándor     T. Ágoston László  Budapesten élő író, történész, a történelmi Lenkey-család leszármazottja.   Dr. Tóth 
Nándor   Budapesten élő osztályvezető főorvos, Németh László életművének kutatója.   Tölgyesi I.M. Ludovika   
Irgalmasrendi apáca, a Szent Teréz Intézet tagja a II. világháború idején. 

Új
Hevesi Napló

? HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT ?
? 2000. JÚNIUS HÓ ? X. ÉVFOLYAM 6. SZÁM ?

Millennium

























A tartalomból:
ILLYÉS GYULA: Németh László Debrecenben
CS. VARGA ISTVÁN: A hazaszeretet bencés példaképe
T. ÁGOSTON LÁSZLÓ: Az a gyűrött, barna boríték
LOSONCI MIKLÓS: Portré Makovecz Imréről
MURAWSKI MAGDOLNA: Az „improduktív” művészet
LÖFFLER ANDRÁS: A beszélgető püspök


84		X. évfolyam 6. szám – 2000 június
Új Hevesi Napló			1