Új Hevesi Napló ? HEVES MEGYEI IRODALOM, TÁRSADALOM, KULTÚRA ? ? 2000. JÚNIUS HÓ ? X. ÉVFOLYAM 6. SZÁM ? Tartalom: Az idő sodrában 3 VERS, PRÓZA 4 Fecske Csaba: Mindig találnak, Nincs hová 4 Farkas András: Tristan da Cunha, A költészet 5 Fridél Lajos. Bükkaljai ösvényeken XXIV. 7 Lelkes Miklós: Meddig utazom… 15 Gyüre Lajos: Tűnődéseim 16 Szabó Bogár Imre: De megcsúnyulsz majd 19 Szokolay Károly: Zene, Szavakba menekülsz… 20 Erdődi Gábor műfordításai 21 Kiss József: Prométheusz monológja 22 T. Ágoston László: Délibáb 24 Cseh Károly műfordításai 26 Murawski Magdolna: Napló 2000 27 Apor Elemér: A senkik páholyában 30 Kelemen Erzsébet: Hexameron 32 H. Barbócz Ildikó: Erdélyi anziksz, Az élet-vonaton 35 Losonci Miklós: Öreg Samu 36 ÉLET ÉS TUDOMÁNY 37 Cs. Varga István: A hazaszeretet bencés példaképe 37 Krupa Sándor: Árpádházi Szent Kinga 40 Ádám Ottó: Találkozásaim Németh Lászlóval 41 Illyés Gyula: Németh László Debrecenben 42 Tóth Nándor: Németh László alkattani gondolatai, ma 43 Pásztor Emil: Ne tévesszük össze őket! 44 T. Ágoston László: Az a gyűrött, barna boríték 45 KÖZÉLET 48 Löffler András: A beszélgető püspök 48 Lelkes Miklós: Gondolatok és aforizmák 53 Tölgyesy I.M. Ludovika: A Szent Teréz intézet krónikája III. 54 Cserniczky Dénes: Keressük Petőfit 59 Losonci Miklós: A magyar Szolzsenyicin 61 Renn Oszkár: Kabócák násza, 17 évenként 63 Murawski Magdolna: Az „improduktív” művészet 65 ÉPÍTÉSZET 67 Losonci Miklós: Portré Makovecz Imréről 67 KÉPZŐMŰVÉSZET 71 Jámbor Ildikó: Fekete oszlopok között a fény 71 Losonci Miklós: Esteban Fekete munkássága 72 SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC 74 Jámbor Ildikó: Működő színház – albérletben 74 „Csak törpe nép feledhet ős nagyságokat” 76 KÖNYVSZEMLE 77 Cseh Károly: Kürtőn át nézett Éden 77 Kaló Béla: Ady szimbolikus univerzuma 79 Olaj és fény 80 Pataky Zoltán: Amit Eger váráról tudni illik 82 Első borító: Eger, Széchenyi utca Fotó: Molnár István Géza Hátsó borító: Erdélyi kisdiákok a Lenkey-ünnepségen Fotó: H. Barbócz Ildikó Illusztráció: Fridél Lajos IMPRESSZUM: Szerkeszti a szerkesztőbizottság Felelős szerkesztő és kiadó: MURAWSKI MAGDOLNA A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2. Tel.: 36/411-411 Fax: 36/413-426 1016 Budapest, Krisztina krt. 83/85. Tel.:1-3567-192 Tipográfia és nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft. 3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/130; 36/412-688 Nyilvántartási szám: 76. 134/1997 ISSN 1417-7080 Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt Ára: 200.- Ft Júniusi számunk megjelenését az alábbi szponzorok támogatták: NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA NEMZETI KULTURÁLIS ALAP AGRIA COMPUTER Kft. RÁDIÓ EGER M-Fólia Nyomda- és Papíripari Gmk. MOLNÁR ISTVÁN GÉZA B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft. Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban, Valamint az Északhír árusítóhelyein, Budapesten az Ecclesia Könyv- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál, Az ország egyéb területein az újságárusoknál, Megrendelhető közvetlenül a Kiadótól a 84. oldalon található megrendelőlappa Az idő sodrában Szavakba, képekbe álmodjuk életünket, és azt, ami azon túl van. S nemcsak a tollforgatók, a szavak mesterei, hanem a hétköznapi ember is. Mindenkinek vannak álmai, megvalósulásra váró tervei, melyeket talán titokban tart, de mégis, a szíve mélyén rejtegetve is hatnak, meghatározzák mindennapjait. Minden, amit később megvalósítunk, először a szellemi szinten, a lélek álmaként jelentkezik és kezd hatni bennünk. Vagyis e nélkül az álmodozás nélkül nem maradna semmi, csak valami borzalmas sivárság, ha ugyan lenne olyan ember, aki ezt képes volna megvalósítani. Megtervezzük a jövőnket is. Ki jól, ki rosszul. Jóllehet a látszat az, hogy a kisember csupán szenvedő alanya, passzív résztvevője mindannak, ami körülötte történik, mégis ki kell mondani, hogy csupán azért, mert nem mert a saját jósorsa és családja szebb jövője érdekében fellázadni azon embertelenségek ellen, melyeket körülötte, a feje fölött elkövettek, hanem megmaradt abban az olcsó kis illúzióban, hogy ő, személy szerint semmit nem tehet a vélt vagy valós hatalmasságok ellen. Ha nem lennének a XX. század nagy tanulságai, melyeket szembeállítva ugyanazon század borzalmaival, megtapasztalhattunk, talán el is hinnénk mindezt. De ki ne emlékezne Tőkés László hősies helytállására, egyszál maga, szemben egy véreskezű diktátorral és annak teljes fegyverarzenáljával, pribékjeivel, és mögötte „csupán” Chrudinák Alajos és stábja állt, valamint hívei és a vele szimpatizálók serege, valamint az a magyar nép, melyet ennek a két kiemelkedő személyiségnek a barátsága, s a lehetőség, hogy mindebből hír lehetett, maga mellé állított?! Ki ne emlékezne Lech Walęsára és a Gdańskból indult forradalomra, vagy a Mennyei Béke Terén történtekre, a tankokkal szembeforduló, fegyvertelen diákra, szintén egymaga?! A litvánok hősies küzdelmeire, a később hősnek kikiáltott Gorbacsov hadseregével szemben, védtelenül, a hümmögő és szólni nem merő nyugati közvéleménnyel és politikusokkal a háttérben?! Vagy még korábbra visszatekintve, az orosz tankokra Molotov-koktélt dobáló pesti srácokra, úgyszintén egyszál magukban, mindössze egy üveg petróleummal felszerelkezve…?! Ki merészeli ezek után azt állítani, hogy a kisembernek soha nincs más lehetősége, mint behódolni az erőszakos kisebbségnek, mely mindazt, amit cselekszik, végtelen gyávaságában és hitványságában cselekszi?! Vannak olyan korszakok, melyekben minden elnyomás ellenére is, sőt éppen azért hősies nemzedékek nőnek fel. És vannak olyan korok is, amikor a tálcán kínált lehetőségek ellenére is csak elhitványulnak a fiatalok és a vének egyaránt. Mindennek oka rejtélynek tűnhet, de egy igen lényeges momentumban keresendő: a szülők, a nevelők, a tanárok és művészek által felkínált lehetőségekben, a jelenkor pedagógiájában, egyszóval mindabban, amit az aktuális kor szószólói meg mernek fogalmazni. Mindnyájunk érdekében és bárkivel szemben is. Abban, hogy mernek-e bátran nevelni és tanítani, vagy hitvány kis partikuláris érdekeiket figyelembe véve, inkább nem lázadnak, inkább nem emelik fel a szavukat, hanem belegyávulnak, beleszürkülnek környezetükbe, és egy idő után habkönnyűvé váltan semmivé foszlanak… Amit a hősies korok ezzel szemben nyújtani tudnak, az a társadalom egységes értékrendje, annak közvélemény szintű elfogadása és gyakorlata. Vagyis akció és dikció teljes egysége, amit néhai dr. Farkas András kollégánk így fogalmazott meg: „Én rendet tartok itt, belül.” Amikor pedagógusnapkor tanárainkra, földi szellemi vezetőinkre gondolunk, mindig fejet kell hajtanunk azok előtt az értékes és áldozatos életek előtt, melyek bennünket is a helyes irányba terelgettek. Ugyanakkor fontos észrevenni azt is, hogy az utánunk jövő nemzedékek is kitermelik magukból a későbbi jó nevelőket, ezért tiszteljük a jó diákot is… Vers, próza Fecske Csaba Mindig találnak a nappalt fölfalja az éj de mindig megvirrad másnap verset írsz mert te csak így tudsz tőrt vetni az elmúlásnak árnyéka van a beszédnek sugárzó fénye a tettnek reflektorként pásztázza be sötét bugyrát életednek többé nem veszítheted el amit odaadtál másnak mindig találnak kincseket kik szívedben mélyre ásnak Nincs hová volna honnan de nincs hová azért mégse maradhat itt bár üres kézzel érkezett magával visz majd valamit a másikból egy darabot belőle aki még marad aki vele telt el egykor és fénylett tőle mint a nap Farkas András Tristan da Cunha A kék Atlanti-óceánban Tristan da Cunha kis sziget, Alig csak zsebkendőnyi térkép, Amit a hír most szárnyra vett. Kitört a vulkán. A lakósok – Mindössze kétszáznyolcvanan – Elmenekültek a szigetről, Ne vesznének el hasztalan. Százötven férfi és családja Hajózott csendben Londonig, És Albion becézte őket: E népség hátha megszokik, Két év után – csitult a vulkán – Tristan da Cunha fiai Titkon szavaztak: visszamennek. Az élet ott az igazi. A kis sziget s kopár vidéke A víz markában súlytalan De élni ott tudnak s akarnak Mindössze kétszáznyolcvanan. Televízió nincs, de pénz sincs, Az autó ott nem robog, A dal van, a nyüzsgés, zörej nincs, A szemhatár is csillogóbb. Estére nincs bár, vetkező szám, Nincs cirkusz sem és annyi csak A hatalom, hogy béke, rend van, S dagály van, mely a partra csap. Egymás sorsát a magukéval Eggyé karolják. Rengeteg Szabadságukat el nem adják. Mert a sziget nemcsak sziget, Közösség is, amit a tenger Kenyeret osztva fog körül. Lehet a sors kegyes, kegyetlen, A sír mindenkin könyörül. London kényelmét leszavazták, Hiába mondta el nekik Tudós, jogász, pap és miniszter: A vulkán majd berzenkedik. Csak visszamentek a szigetre, Fülükbe zúg az óceán, Hazájuk pénz és hajsza nélkül Kétszáznyolcvan társas magány. Utóirat: Kétszer éreztem én is ilyet: Külföldről érkeztem haza, Hívott család, a Bükk, a város És szép magyar szónk vigasza. A költészet Mind, ami cél, örök eszme, tudás, jó hit van a múltban, Mind ugyanaz s másként közelít ide messze jövőből, S mind ragyog itt is, előttünk, emberi tarka jelenben. Mit tesz a költő? Hű tükrét odatartja a fénynek. És buzgón kivetíti magának, az emberiségnek Azt, ami cél, amit hit és okos eszme örökké. Fridél Lajos Bükkaljai ösvényeken XXIV. A megyeszékhely legpatinásabb vadásztársasága terület nélkül maradt. Emlékké vált a tizenhét éve telepített, szakszerűen ápolt, gondosan kezelt és védett gyönyörű muflonállomány. A csemetekerti, gyöngyvirágoldali bőgő bikákra mások cserkelnek azóta, a bányavölgyi, lőtérvölgyi, Csengőkő-oldali nagykiterjedésű vágások ember által nem járta sűrűségeinek vaddisznókondáit is idegenek vadásszák már. Megváltozott a világ. Csak a társaság a régi. Mert ők – nagyon kevés kivétellel – együtt maradtak. Mert ők a több évtizedes együttvadászás után nem voltak hajlandók egymást faképnél hagyva más társaságba szétszéledni csak azért, hogy puskával járhassák az erdőt. Mert ők vállalták a sorsközösséget, vállalták a vadászat nélküli szomorú, sivár hónapokat, éveket, mert a számtalan, felejthetetlenül gyönyörű vadászélmény összeköti és együtt tartja őket azóta is. Amit valaha elképzelni sem tudtak, megtörtént. Bérkilövők lettek. Pedig kiváló vadászemberek ők, olyanok, akik a természetet úgy imádják, hogy ismerik is azt. Akik a területük vadállományát hozzáértő vadgazdaként kezelték. Akik a vadászati módszerek csínját-bínját elsajátították, és azzal etikusan, becsületesen éltek mindig. Megmaradt hát a társaság, a baráti, jóbaráti társaság. Rendszeresen találkoznak, beszélgetnek, reménykednek, emlékeznek. Sokféle ember van közöttük, van szűkszavú, megfontolt, már-már a mogorvaságig csendes. Van nyíltszívű, gyorsbeszédű, van jó szervezőképességű, igazi közösségi ember. Van asztalos, szülészorvos, tetőfedő, elektroműszerész, nyugdíjas. És van benzinkútkezelő, zöld baseball sapkában, piros emblémával. Ő a társaság viccembere, akinek minden helyzetben úgy vág az esze, hogy megnyilatkozásai harsány kacagásra fakasztják a környezetét. Akinek igazgyönggyé nemesedett megjegyzéseit, beszólásait évek óta emlegetik, idézik, mesélik. Megunhatatlanul. Valaha vízilabdázott. Azóta sok idő eltelt, hófehér már a haja, de széles vállai, robusztus alkata és lassú, megfontolt mozgása megmaradt. Ez adta a nevét is: Maci. Aztán egy vadászat alkalmával egy sebzett süldő több órás utánkeresése végén a szederindás, csipkerózsás, gazos sűrűből holtfáradtan, négykézláb előbújt. Arcán ezernyi töviskarcolta, vérző sebbel. Az akkor már nagyon aggódó társak érdeklődésére végkimerülten ennyit bírt csak kinyögni: „seholnincs”. Így lett Seholnincs Maci. Nos! Seholnincs egy végtelen türelmű, soha nem káromkodó, indulatok nélküli, halk szavú, csudajó ember. De a világot egy speciális szemüvegen keresztül nézi, és egészen másképpen látja, mint az átlagember. Nagyon másképpen. És nemcsak hogy másképpen látja, de másképpen is éli meg. Természetesen számára az ő felfogása, meglátása, világszemlélete az igazi, a helyes, a jó, a tökéletes, abból ő soha nem engedett egy jottányit sem, de minden további nélkül, készségesen elfogadja vadásztársai gondolkodását, viselkedését is. Ő azt soha nem kritizálja, nem kifogásolja. Legfeljebb amikor egy-egy megnyilvánulására a legnagyobb elcsodálkozás, döbbenet vagy széles mosoly a válasz, akkor néz csak kissé értetlenül körbe, hogy ugyan ezeket meg mi a fene lelte -, de nem tart ez sokáig, mert ezeket a helyzeteket egy-egy rafinált, tömör mondattal egy-kettőre feloldja. Nos, ezek a mondatok azok az igazán „Seholsincsi” megjegyzések, amelyeket a vadásztársak oly sokszor idéznek, s amikhez fűződő sztorikat oly szívesen mesélik vagy hallgatják újra meg újra, egy-egy szép vadászestén, a tűz körül vagy a teríték mellett. * * * Egy forró nyári napon – olimpiai játékok idején – fekete-fehér televíziójuk meghibásodott. Összefutott és remegett a kép. Maci a lakótelepi, nyolcadik emeleti lakásukból lecipelte a félszekrénynyi súlyos készüléket, s a Trabant-combival elvitte a szerelőhöz. Másnap a megjavított tv-vel ugyanígy vissza. Fel a nyolcadikra, beállította, s az erőlködéstől holtfáradtan lerogyott kedvenc foteljébe, hogy végre nyugodtan gyönyörködhessen az izgalmas sportműsorokban. Ám e gyönyörködés nem tartott sokáig, mert tízperces hibátlan működés után, se szó, se beszéd, egy pillanat alatt ugyanolyan remegő, azaz nézhetetlen lett a kép, mint a javítás előtt volt. Nofene! 220-as vezeték, antennazsinór ki, földszintre le, autóba be, szerelőhöz elvinni, reklamálni, megsürgetni. Másnap hazavinni, összeszerelni, bekapcsolni. Na végre! A kép kifogástalanul éles, a sör kellemesen hűvös, zajlanak az úszódöntők, születnek a magyar sikerek, zeng a himnusz, önfeledt a boldogság. De jaj! Háromnegyed óra után az adás nézhetetlen. Remeg a kép. A koreográfia ugyanaz. Minden zokszó nélkül. Emeletről le, autó, szerelő, majd ugyanígy vissza. Mindez egy hangos szó nélkül, úgy, hogy még egy „kutyafája”, még egy „egye meg a fene” sincs. Ám a készülék most sem bírta tovább egy óránál, s ami a legbosszantóbb, a vízilabdamérkőzések következtek volna. Újra betette az autóba, de most egy másik csomagot is magával vitt, és nem a szerviz felé vitte útját, hanem kifelé a városból. Egy elhagyatott kőbányába. Itt kiemelte a készüléket, rátette egy sziklára, majd mintegy nyolcvan méterre elautózott onnét. A másik csomagból előhúzta a 7x64-es Zastavát, és lassú, megfontolt, amolyan „Macis” mozdulatokkal betöltötte a fegyvert, kényelmesen felkönyökölt a Trabant tetejére, kisnellerezett, és gondos célzás után megpöccintette az elsütő billentyűt. A kőbánya katlanjának magas sziklafalai fürgén pofozták ide-oda a hatalmas dörrenést, miközben a képernyő millió darabra robbant szanaszét. Ekkor komótosan hátrarántotta a zárdugattyút, tekintetével követve a kirepülő, fényes rézhüvelyt, s halkan, a legnagyobb nyugalommal ennyit mondott csak: - Na! Most remegjél! – s anélkül, hogy egyszer is visszatekintett volna agyonlőtt televíziójára, békésen hazaautózott. * * * Maci csak elvétve járt egyedül az erdőn. Leginkább a barátokkal, kísérővel vadászott, s lövéshez is általában ilyenkor jutott. Talán ez is lehetett az oka annak, hogy az enyhén szólva is felületes vadászismerete nem volt feltűnő. Persze ennek ellenére időről- időre csak kiderült, hogy egy-egy dologhoz halvány sejtelme sincs. Az érdekes az, hogy ezek leginkább a legkézenfekvőbb, a maguktól legérthetőbb alapismeretek, alaphelyzetek voltak. Mintha valami tankönyv olvasása közben eltürelmetlenedett volna, s vagy hat-tíz oldalt úgy lapozott volna át, hogy bele sem nézett. Nyolc évi vadászat után véletlenül tudódott ki az is, hogy a csapatbika és az egy csapat bika között ő nem talált semmiféle különbséget, s amikor bőgési szezonban a vadásztársak beszámolóiban teheneket terelő csapatbika szerepelt, ő mindig azt gondolta, hogy a sok fiatal bika összeállt, és együtt, egy csapatba verődve kerülgetik a teheneket. Ritkán ejtett vadat. Lövést is csak hébe-hóba adott le. Egy-egy jó lövéshelyzet után, ha megkérdezték tőle, hogy miért nem lőtt, mindig valami sajátos indokot hozott fel, amivel környezete hangulatát derűs jókedvre hangolta. Ilyeneket mondott: „Többen voltak, és nem tudtam eldöntetni, hogy melyiket lőjem. Lent állt egy mély vízmosásban, nehéz lett volna felhúzni. Holnap dolgoznom kell, nem lett volna időm kitisztítani a puskát. Olyan nagy volt a csend, hogy nem volt kedvem hangoskodni. Úgy gondoltam, majd meglövöm a jövő héten.” Egy alkalommal hogy-hogy nem, meglőtt egy szarvastehenet. Véletlenül épp egyedül vadászott akkor. Másnap, hogy az őszintén érdeklődő barátok türelmetlen kíváncsiságát kielégítse, nagy büszkén és boldogan, de lassú megfontoltsággal előadta az esetet: - Hát Aranyharmataim! Közölhetem veletek, hogy igen komoly tehenet ejtettem el. Kiváló, tiszta lövéssel. Mintegy tűzbe rogyasztottam, mondhatnám, azonnal felkankurjázott. Ott rögtön. - Milyen távolságra lőttél? – kérdezte valaki a társak közül. - Hát, kedveskéim, igen komoly távlövés volt, leléptem, pont nyolc méterre lőttem el – magyarázza a legkomolyabb ábrázattal. A hallgatóság arca megnyúlik, álluk leesik, hirtelen el sem tudják képzelni a szituációt. - Eredj már, Maci! Hogy lehet az? – tudakolják. - Úgy látom, nem vagytok képben, csak azt nem tudom, hogy minek zavartok meg a kérdéseitekkel. Várjatok sorotokra, majd mindjárt odaérek – utasítja rendre az elképedten hallgató vadászbarátait. - Szóval, puskával a hátamon lépdelek az ösvényen – folytatja átszellemült arccal, mintha valóban a fák között ballagna. - Egyszer csak hallom ám, hogy zörög a haraszt. Mit zörög, zúg! Oltári sok szarvas jön. Egymás hegyin-hátán, ki se tudtam venni, hogy mennyi. Lelapultam egy vastag fához, s gondoltam, hogy egy gusztusosat majd kiakasztok közülük - mondja, s látni rajta, hogy a büszkeségtől majd szétreped, s hogy roppantul élvezi, hogy végre ő az, aki vadászsikerről számolhat be, hogy végre ő az, akit érdeklődéssel hallgatnak azok a társak, akiket általában ő szokott hallgatni. El is követett mindent annak érdekében, hogy el-varázsolja közönségét, igyekezett minél szakszerűbben s minél élményszerűbben előadni minden fontos mozzanatot. - No! A szelem az biztos jó volt, mert felém szaladtak, látni meg nem láthattak, mert elbújtam. Erősödik a csörtetés, óvatosan kilesek a fa mögül. Jönnek. De jönnek ám! Kibiztosítom a puskát, hát még mindig jönnek. Belelesek a távcsőbe, hát csak szarvast látok. De akkor már vagy tizenöt méterre voltak csak. Na! – mondom. Itt van a cselekvés pillanata, mert én úgy tanultam tőletek, hogy a jó helyzettől nincs jobb. Itt már lőni kell. Így a legelsőt szügyön lőttem. Mondom, nyolc méterről. Ott is maradt. A többi meg szanaszét szaladt. E nem mindennapi csodálatos vadászélményt gondolatban újra átélve, sugárzó arccal tekint körbe a barátok ábrázatán. És azonnal észreveszi, hogy valami nem stimmel, valami nincs rendben. Mert nemcsak a szerencsés vadászbaráttal való együttörülés olvasható le az arckifejezésekről, hanem valami más is. Valami olyan, ami némi aggodalmat, valami nemtetszést is kifejez. S ekkor valaki megszólal, s mondatában benne van mindaz, ami bizony Macinak nem tűnt fel, amire ő véletlenül sem gondolt, ami bizony joggal váltotta ki a hallgatóság feszültségét, aggodalmát, nemtetszését. - Te Maci! Hát te a vezértehenet lőtted meg! – csattan a kemény mondat. Döbbent, néma csend következik. Feszült, várakozó tekintetek kereszttüzében áll Maci, aki ekkor már tudja, hogy nagy hibát követett el. Hogy körültekintés nélkül, a dolgot nagyon elkapkodva, a tarvadcsapat irányítóját, eszét, a legtöbbet tapasztalt, rutinos vezért lőtte ki, azt a legértékesebb, borjas tehenet, amelyet a rudli teljes odaadással, minden körülmény között, feltétel nélkül elfogad, és vakon követ. A tekintetek szúrják, döfik, perzselik, égetik, ő meg röstelkedik, nem is kicsit. Jól tudja, tovább nem várhat, meg kell szólalnia, valamit mondani kell, hisz az imént elhangzott mondat bizony nem kérdés volt, hanem állítás, sőt tényközlés, mi több, egyenesen vádbeszéd. Megszólal hát, és „Seholnincsi” megfontoltsággal, végtelen nagy komolysággal, szent meggyőződéssel, s már-már némi felháborodással a következőket mondja: - Vezértehén? Akkor ő a hibás! Minek állt előre?! * * * A hetvenes évek végén sikert sikerre halmozó, országos hírű skitlövő csapata volt a városnak. A csapat két tagja György és Péter szenvedélyes, jó vadászok ma is. Az egyiknek vadászati irodája van, a másik megbecsült sebészorvos. Tavasszal ugyanott béreltek szalonkavadászati lehetőséget, ahol Seholnincsék baráti társasága is. A húzások előtt gyakorta együtt beszélgettek, latolgatták az aznapi esélyeket, tervezgették, ki hová áll le. Maci ez évben egy kölcsönsörétessel szalonkázott, egy cilindercsövű, igen rossz állapotú 12-es bockkal. Egyetlen elsütőbillentyűje volt, de valami műszaki hiba miatt e két ütőszeget egyszerre működtette, ezért csak egyetlen patront volt érdemes a csőbe csúsztatni. Ám Maci, a csaknem teljes szezon eredménytelen végiglövöldözése után már azzal is próbálkozott, hogy mindkét csövet betöltötte. Elméletileg be kellett volna válnia a dolognak, mert az elsütés pillanatában így dupla sörétmennyiség indult a szalonka irányába, ám a fegyver rettenetes ütése a muraközi ló rúgását idézte, és ezt az ő szekrényszéles válla sem bírta el. Már csak abból adódóan sem, hogy a hirtelen megjelenő madárra a kapásból való tüzeléskor nem mindig sikerült megfelelően vállhoz szorítani a fegyvert. Egy szó mint száz, a hosszú csőrű tavaszhírnökök makulátlan egészségben, vidáman libbentek tova. Rendszeresen. Nap nap után, minden este. Sőt egy-egy este több is. A húzás után aztán mindenki elmesélte tapasztalatait, hogy ki hány szalonkát látott, honnan keltek, merre húztak, ki tudott lövést leadni, kinek lehet gratulálni. Péter és György együtt érkeztek, és ugyanígy, rendszerint hamarabb is indultak haza, mint a többiek. A legközelebbi szomszédaik adták hírül, hogy hány lövést adtak le, talált-e a lövésük, s hogy fel tudták-e venni a madarat. A két volt versenyző majd minden este lőtt szalonkát. Gyakran nem is egyet. Akik látták őket vadászni, komoly élményként mesélték el azt a higgadt nyugalmat, ahogy ezek az emberek bántak a sörétes fegyverrel. Azt a szépen koreografált mozdulatsort, ahogy a fegyvert vállhoz emelték, ahogyan azt megvezették, ahogy a lövés után leengedték, szétnyitották, újratöltötték. A régi, békebeli, legnagyobbakra hasonlító módon, a puskával szinte összenőve, hallatlan önfegyelemmel, biztonsággal, s nem utolsósorban eredményességgel. Április első hetében jártak már, a szezon végéhez közeledett. Egyre kevesebb szalonkát lehetett látni. Esténként már csak elvétve esett lövés. Aznap a két volt versenyző irányából hangzott csak fegyverdörrenés. Egy-egy duplázás öblös hangja zengett végig a hűvös völgyön. Ott még akadt madár. A völgy aljában csörgedező patak partján az avar alatti puha, nedves földben jobban találtak táplálékot, mint a csontszáraz cseres oldalban. Mire Seholnincsék leértek a találkozóhelyre, a két sörétvirtuóz már elautózott. - Na! Lehet-e gratulálni, megvan-e a madár? – kérdezték attól a társuktól, aki szintén a völgyben maradt az este, s akiről azt gondolták, talán ő is lövéshez jutott. - Nekem ugyan nem, sajnos, mert nem is én lőttem, hanem a két kolléga – jött a válasz. - Na és felvették, megtalálták, egy vagy kettő? – érdeklődtek kíváncsian. - Egy se. Nem volt mit felvenni. Nem találták el – közölte a szemtanú. Kicsit elcsodálkozott mindenki, mert ez szokatlan volt, hisz Péter és György ritkán hibázott. Még szalonkát is. Ritkán, pedig ennek a titokzatos madárnak a kiszámíthatatlan, libegő, gyakran igen gyors röpte nagyon megnehezíti vadászatukat, arról nem is beszélve, hogy húzásuk idején már erősen szürkül, tehát a látási viszonyok is rosszak. Na de hát van ilyen! Megesik ez mással is, sőt mással igen gyakran előforduló dolog ez. Szinte természetes. Nem is szólt senki egy szót sem, hisz mit is lehetett volna ehhez hozzászólni. Ám Seholnincs Maci, mint már említettem, másképpen látja és éli az életet, másként gondolkodik, egészen másként jár az esze, mint másnak. Ő bizony nem állta meg szó nélkül. Felhúzott szemöldökkel, elcsodálkozott arccal nézett körül társain, s csak ennyit mondott: - Na ugye! Amatőrök. A társaság vadászbáljában tombolahúzás is volt. Sok praktikus és szép nyereménytárgynak örülhettek a szerencsés nyertesek, ám mindenki a fődíjat várta izgatottan, mert az egy muflonkos meglövésének lehetősége volt. A kiválóan elkészített fenséges vadpecsenyék, no meg a komoly mennyiségű rövid- és hosszúitalok elfogyasztása után vidáman ropták a táncot, miközben – több felvonásban – zajlott a nyerő cédulácskák vadászkalapból történő kihúzása. A kihúzott szelvény számának mikrofonba való beleolvasása után rendszerint következett néhány másodpercnyi visszafojtott csend, amikor is mindenki azzal volt elfoglalva, hogy az előtte kiterítve heverő tombolajegyek számát lesegette, hogy övé-e a nyertes. Aztán, ha kezét nyújtva boldogan felemelkedett valaki az asztala mellől, kitörő hangulatú taps köszöntötte. Gazdára talált már a vízlepergető vászonborítású fegyvertok, a rozsdamentes fémtermosz, a zöld, vadászmintás, ünnepi asztalterítő, de bizony Seholnincs Maci 15 darab tombolajegye közül egyik sem nyert még. Ám a következő nyerőszám elhangzása után Seholnincs termetes alakja felemelkedett a székről, és az örömtől füligszáj mosollyal elindult a játékvezetők felé. Felcsattant a taps, innen-onnan a hangos éljenzés is, ám ekkor Maci néhány lépés után sarkonfordult, visszament az asztalához, meghajolva megköszönte az ünneplést, és végtelenül komoly arccal visszaült a helyére. Merthogy szó sem volt arról, hogy ő lett volna az a szerencsés, aki nyert, dehogy. Csak éppen úgy gondolta, hogy ő is megérdemel talán egy kis tapsot. Na, ki is érdemelte ő azt, mert ekkor értették meg a társak a turpisságot, és ekkor tapsoltak a leghangosabban, jóízű hahotázások közepette. Ezek után aztán teljességgel hihetetlennek tűnt, hogy a tombola főnyereményét, a muflonkos kilövési engedélyét ő nyerte. Pedig ez történt. A legkevésbé persze ő hitte el, gyanakodva lesekedett körbe, hogy hol rejtőzik ebben a trükk, hogy nem a vadásztársak tréfája-e mindez. Ám amikor a szelvény igazoló részét odavitték hozzá, és megbizonyosodott a számok azonosságáról, mindjárt úgy tett, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. Az asztal mellett állva fürgén hajolgatott a terem minden irányába, s mint valami hollywoodi ünnepelt filmsztár, integetve köszöngette a gratulációkat, néhány szépasszony felé még puszikat is dobált. A területüket a 25-ös műút két részre osztotta. A szarvaskői erdők általuk telepített muflonállományát ők soha nem vadászták. Ott muflont csak bérvadász lőhetett. Nekik ott volt a nagyegedi, szőlőcskei, várkúti erdőrészek lehetősége, de természetesen ott is elsősorban a befelé növő csigájú, selejt kosokat lőtték. Seholnincs még soha nem lőtt muflont. Nemhogy kost, de jerkét vagy bárányt sem. Nagy volt hát az öröme a nyeremény miatt. De a társak részéről is óriási volt a várakozás, hisz a sikeres elejtés után avatás következett, annak minden pajkosságával, huncutságával, szépségével, vidám hangulatával, s nem utolsósorban komoly áldomásaival. Lefutott a szarvasbőgés ideje, elutaztak a külföldi vendégvadászok. Elérkezett hát az idő, hogy komolyan foglalkozzanak a Seholnincs nyeremény muflonjával, azaz, hogy gondos nyomozással, a cserkelések közbeni lesekedéssel, kifigyeljék azt a kost, amelyet Maci majd elejthet. A társak közül, ha valaki látott muflonra utaló jelet – váltást, friss hullatékot vagy éppenséggel magát a vadat -, azonnal jelezte Seholnincsnek, hogy hol, merre látta, hogy hol, merre kell keresnie. Ment is Maci, szívósan járta az erdőt, de a barátok különféle elfoglaltsága miatt leginkább egyedül. Ami viszont azt jelentette, hogy leginkább azokon az erdei ösvényeken vagy a fakitermelést szolgáló, úgynevezett dózerutakon ballagott, ami mások által is járt terület volt, azaz a területnek a leginkább háborgatott, zavart részein. Sok esetben a szél iránya sem volt optimális, mert erre ő nem sokat adott, hisz neki a legfontosabb az volt, hogy a meredek oldalakat, az izzasztó emelkedőket gondosan elkerülő törésvonalakon sétálhasson kényelmesen. Teltek a hetek, múltak a hónapok, de lövéshez jutásnak még esélye se adódott. Sebaj, mindjárt itt a kemény tél, a nagy hó, s akkor a Bükk felső régióiból úgyis lehúzódik a vad ide az alacsonyabb részekre, s bizonyára érkezik majd valami jó csigájú lőhető kos is. A muflon meg különösen érzékeny a nagy hóra, hisz rövid lábai miatt könnyen felfázik. December közepén esett az első olyan hó, ami már meg is maradt. Aztán csak hízott, hízott, s mire elmúlt a gyönyörű karácsony, bő háromarasznyi hótakaró borította a tájat. Nem könnyű ilyenkor cserkelni. De rendkívül izgalmas, szép és tanulságos. Mert látható minden. Nyitott könyv ilyenkor az erdő, tisztán olvasható, hogy hol, mi mozgott, merre vonult a szarvasrudli, a vaddisznókonda, hol váltott át az őz, de még a kismadarak nyomai is felfedezhetők a hó tetején. S természetesen a mufloncsapatok váltói is felfedezhetők voltak, amik egyértelműen jelezték, hogy megérkeztek. A három barát – köztük Seholnincs – három irányba indult el a reggeli cserkészeten, miután egyeztették, hogy hol és mikor találkozhatnak majd. Seholnincs egy napsütötte, meleg katlan szélén baktatott, melynek aljában népes mufloncsapat csipegette a bokrok ágvégeit. A csaknem térdigérő hó messzehangzó roppanásai azonban még azelőtt elugrasztotta őket, mielőtt lőtávolba érhetett volna, de így is alaposan meg tudta távcsövezni őket. A megbeszélt találkozóhelyre érve, széles gesztusokkal kísérve büszkén és lelkesen kezdte mesélni élményét: - Aranyharmataim! Muflonokat láttam ám! Sokat! Mindenfélét! - Kost is? – kérdezték a barátok, türelmetlen kíváncsisággal. - Mi az, hogy! Hatalmasat! Nagyszarvút! – fújta egy szuszra, lihegve, mert nagyon elfáradt szegény a nagy hóban való gyaloglástól, no meg a rengeteg pulóvertől, kabáttól, merthogy rendszeresen túlöltözött, figyelmen kívül hagyva, hogy a változatos terepen cserkelve úgyis kimelegszik. Hóba huppantotta hátizsákját, hanyagul keresztbetéve rajta puskáját, és lerogyott egy tuskóra. Izzadságtól csutakos haja gőzölgött, ahogy leemelte meleg, kötött sapkáját. - Óriási kos! Megjegyeztem, hogy hol volt, visszatalálok oda. Ilyet még nem is láttam. Csodaszép - mormolta most már nyugodtabban. - Na és milyen a csigája? – kérdezte a két társ, merthogy erről még nemigen mesélt, pedig hát mégis csak ez az elsődleges szempont, hisz a csiga alapján lehet elbírálni, lehet megállapítani korát, lőhetőségét, mert a leglényegesebb mégis csak a csiga mérete, hossza, vastagsága, íve, hogy szabályos-e vagy befelé növő. - Mondom, hogy nagy! – vágta rá kurtán, kissé türelmetlenül Seholnincs, s úgy tűnt, ezzel el is intézte a szakszerűnek éppen nem mondható bírálatának ismertetését. - Nagy, nagy! Na de mégis milyen? Bővebben mondjál már róla valamit, formája, mérete, szóval, hogy milyen? – nógatták a barátok. Két-három másodperces csend után – mely alatt úgy, tűnt, komolyan elgondolkozott azon, hogy a legszakszerűbben, legpontosabban fogalmazzon, megszólalt: - Milyen, milyen?! Hát milyen lenne? Szép formás. Olyan igazi! Na! Hogy egész pontos elegyek, hát olyan, éppen olyan, mint a versenybicikli kormánya. Nem volt több kérdés. Lelkes Miklós Meddig utazom… Meddig utazom, vén lantos-legény, a tudomány Thália-szekerén? Nincs-utakon sírnak a kerekek, s az eső ver kopott díszleteket. Ó, Tudomány, vándorszínész-cigány! Kalapozol ma is, mint hajdanán. A főúr Széchenyit de keresed, aranyat dobó mecénáskezet! A Társulat ma is, mint egykoron: ki színjátékon vidul, ki boron, ki koldus létben dajkál lombikot, amelynek alján fortyog vélt titok, ki meg képernyőn kerget árnyakat, másból hetykén jönnek gőgös szavak, de Széchenyi nincs, most Mammon az úr, ripacs, tudós mind szolgálni tanul. S a Nagy Színész, Tudós? No, az magát nyújtja, - de itt? Majd mind Amerikát szolgálja régen, ott ad szót, valót, s köszönt csillagos-sávos lobogót. A Társulat ma is, mint egykoron, itthon tengődik játékon, boron, s tehetséget, tudást úgy tékozol, hogy sír az Isten, titkon, valahol. Mit mondhatnék én, vén lantos-legény, a Tudás cigányszínház-szekerén, melyen olykor egymás hajába kap darabka koncért tegnap egy-csapat? Kerék-panaszra nincs múlt, békítő, és rókaarccal ígér a jövő, s fáj a szívben volt-vágy, piros-meleg: az a Csillag, - az az egyetlenegy. Gyüre Lajos Tűnődéseim Kaszonyi Gyula apó, nagyapám testi-lelki gyerekkori cimborája hozzánk mindig a kertek alatti ösvényen jött. Magavarrta bocskorában, csoszogva araszolt. Soha nem sietett. Megállt az istálló mellett, vagy bekukucskált a csűr piacára, vajon min szorgoskodik nagyapám. Még meg sem állt, már dőlt belőle a panasz, hogy a lánya, született Kaszonyi Erzsébet, mióta férjhez ment Koldus Gyulához, igen faszari asszony lett. Úgy kellett ellopni a saját udvarán egy-két tojáskát, hogy dohányra valója legyen. - Ídes egy komám! Hát hallottál ilyet? Hiába, kevéske termett a kiskertben, kifogyott a szűzdohány. Ha kírek tülle egy kis dohányra valót, rögtön az a felelet: - Szíjjon eperfalevelet! No, mondd meg! Ezt írdemli az ember öregsígire a saját lányátul! Ilyenkor sírt egy-egy sort, de aztán a másik végletbe csapva kijelentette: - Veszek egy puskát, és előbb meglüvöm magamot, osztán az egész családot! Nagyot derültünk a sorrenden, de nem avatkoztunk más dolgába, gondolván, majd csak lelohad a haragja, meg hát ugyan miből is vett volna puskát, amikor a kis dohányra valót is a lányától kellett kikunyerálni? Aztán rám nézett, és eszébe jutott a mindig megismételt ígérete. - Mán kíszül a bocskorod. Szereztem hozzá igen jó bűrt. Évek óta ígérgette, valahányszor eljött hozzánk, de soha nem készült el vele. Pedig olyan takaros bocskorokat tudott csinálni, hogy öröm volt benne szaladgálni a poros úton. Ami por elől bement, az hátul mindjárt ki is szaladt, közben csiklandozta a talpát az embernek. Hát még nyáridőben, aratáskor, kalászt szedni benne! De hát ez csak álom volt, mert a végén csak mezítláb szedtük bocskor híján a kalászt. Pedig hányszor véresre szurkálta a lábunkat a hegyes, kasza után maradt éles tarló. - Nincs egy kis dohányod, komám? – így szólította nagyapámat, merthogy keresztkomák is voltak, ahogy apámék is az ifjabb Gyuláékkal. Nagyapám nem volt dohányos ember, de mindig tartogatott néhány csomó szűzdohányt a csűr eresztékében, tudta ezt Gyula bácsi is, mi tagadás, ezért volt gyakori vendég a portán. - Pelyvásnak? - Annak. Ez a kosárnak szólt, amit nagyapám ilyenkor tavaszi vetés, kapálás után szokott csinálni, egyrészt elűzve vele a dolog nélküli napokat, másrészt csépléskor nagy szükség volt a pelyvás, törekes kosarakra. Külön kosara volt a krumplinak, amit mifelénk mindközönségesen csak krompénak neveztek, és külön a tűzifának, de főleg a pelyvának, töreknek. Amikor már megindultak a nedvek a kert alatti Csőrény bokraiban, mentünk vesszőt szedni, meg kávának valót keresni. Vesszőből csak a veresgyűrűt, kávának pedig a rakottyát, szedtük… Különösen keresgéltük a megfelelő hosszúságú kávának valót, hogy egy darabból teljék ki a kerülete, mivel a csépléskor át kellett hogy érje a cséplőgép szélességét, nehogy mellé hulljon a törek vagy a pelyva. Hát még a bordásnak való? Azt kellett ám megválogatni! A rakottya vesszőt hosszában középütt úgy kellett kettéhasítani, hogy végig egyforma vastagságú legyen. Ezt a hasított felével, befelé, perecbe hajlítva ráerősítettük a kávára, s ez adta a kosár mélységét. Ezután következhetett a fonás, ami már csak a vesző hajlékonyságán múlott. - Száz szónak is egy a vége: a jó kosár fonásához nemcsak vessző, hanem fortély is kell!! – mondta nagyapám. Tulajdonképpen négy nagy kosárra volt szükség: kettő a pelyvához, kettő pedig a törekhez, hogy míg a tele kosarat kivették a cséplőgép alól, az üreset nyomban a helyére tették, és már abba hullott a csípős, poros pelyva, meg törek. A legjobban az árpa-pelyva szórt, tapadt az izzadt bőrre kegyetlenül. De hát nem is annyira a cséplés miatt voltunk úgy oda a pelyváskosárért, hanem hogy azzal jókat lehetett kosarazni a Kiskanálisban. Micsoda pirosszárnyú keszegeket fogtunk! Térdig süllyedtünk az agyagos sárban, s toltuk a kosarat a kanális egyik partjától a másikig. A felkavart zavaros vízben mindig akadt egy-két sügér, vagy apró keszeg a kosárban. S ha már a vízben voltunk, a fürdés sem maradhatott el. Csapkodtuk a vizet, úgy tettünk, mintha úsznánk, pedig derékig sem ért a víz. Biztattuk a parton állókat: - Gyertek ti is! Olyan meleg a víz, mint a húgy! Nem szégyelltük a szavakat, talán fel se tudtuk fogni, hogy azon van valami kivetni való. Úgy buggyantak ki belőlünk, mint a Liget lankáin feltörő tiszta, gyöngyöző forrásvíz. Ilyenkor csak az esthajnalcsillag vetett haza bennünket, s vittük nagy diadallal az aznapi zsákmányt. Édesanyánk mindig zsörtölődött az apró halak miatt: - Ebből ugyan mit esztek? – de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy süsse meg, mert a kishal is hal. - Finom lesz, majd megláti! Azóta sem ettem ízletesebb falatokat! Pedig úgy tele volt szálkával, hogy alig győztük a kenyeret nyelni hozzá, nehogy a torkunkon akadjanak a szálkacsomók. A szégyellősségre visszatérve most jut eszembe, hogy a tiszteletes asszonyon kívül talán nem is volt senki a faluban, aki elpirult volna egy-egy vaskosabb kiszóláson. Azon sem ütközött meg senki, hogy a nagy tisztességnek örvendő Géczi-család nevét bizony ékezet nélkül ejtették ki, hogy mást ne mondjak: Ondóék sem jártak különbül. De hát minek is jártak volna? Észre se vették. Ugyan minek is tették volna? Hisz nap mint nap ott játszódott le előttünk az élet továbbvitele minden hitelességével. Az öreg Oláh Józsiné élt is az alkalommal, ha úgy adódott, és zavarba hozta a tiszteltes asszonyt. A minap is nagy huncutul mesélte el, hogy új orvas – így mondta – érkezett Kaposra. - Mán urambocsá, úgy hívják, hogy Fink. Persze az ő szájában a szóvégi ’k’ ’g’-re sikeredett. Pedig sose hallott mássalhangzópárokról, meg hasonulásról, hisz csak négy elemit járt, azt is télen. Aztán nagyot kacagott, mikor a tiszteletes asszony félig-meddig korholón rászólt: - Ejnye, ejnye, Boris néni! Azt nem úgy kell mondani. - Hát hogy mondjam, édeském? Ugyan hogy élhet valaki ilyen névvel? Én bizony rögtön elválnék az uramtul, ha ilyen neve vóna! Úgy otthagynám, mint Szent Pál az oláhokot! Aztán szíve szerint rávette a nevetésre, hogy zengett bele a kocsiszín, ahol a lekvárt kavargatták a nagy rézüstben, mindig mozgatva a kavarófát, nehogy a cibere odakozmáljon. Úgy vettem észre, hogy a tiszteletes asszony is, minden tiltakozása ellenére szívesen hallgatta Boris néni kiszólásait, különben nem hívta volna meg minden évben az éjfélbe nyúló lekvárfőzésekhez. Mert a fanyar ízű, menyasszonynak való tótpiros almát termő fán kívül csak a besztercei szilva maradt meg a paplak sovány, labodával benőtt kertjében, de az hálásan, rendszeresen meghozta a maga gyümölcsét. Aztán egyszer csak elmaradt Kaszonyi apó. Szent Mihály lován, szinte észrevétlenül, az őszi lombhullással kiment a temetőbe. Egy-egy megállónál a „Tebenned bíztunk”-ra már nem a pacsirták, hanem a nagy köröket író varjúcsapat adta a feleletet: - Kár, nagy kár! Szent Mihály lován ment, pedig nem szerette a lovakat, mióta Stájerországban hátulról a combjába harapott egy gonosz katonaló. Nyalka huszár volt Gyula bácsi Ferenc Jóska regimentjében, de hát hol van az már? Elmúlt, mint a tavalyi hó. Tizenkét évi szolgálat után kapta meg az obsitot. Azóta is húzta a lábát úgy télvíz idején. Azért is nem hívták be katonának az első világháborúba, a másodikat pedig már az ákácok alatt érte meg. A ló fogai helyét ott hordozta a jobb fertályán halála órájáig, meg még két nap – ez volt a szavajárása. Már legénykedni kezdtem, a bajuszom is serkedt, mikor nagyapám halála rádöbbentett: mit is jelent az a fura félmondat: „meg két nap”. A zsidóknál az a szokás, hogy halottaikat még aznap eltemetik. Nálunk, kálvinistáknál, pápistáknál a halottat még két nap kiterítve búcsúztatják felravatalozva az „első házban”, míg a hátsóban vannak a virrasztók, akiknek az a tisztesség jutott, hogy a megholtra emlékezve átvirrasszák az éjszakát, s közben felemlegessék egymásnak annak viselt dolgait. Csak azután, harmadnapon helyezik örök nyugalomba, s viszik ki az őskertbe, hol a reformátusokat egyik oldalba, a katolikusokat a másikba hantolják el, nehogy a feltámadáskor összekeveredjenek, s ha kérdi az Úr: - Te melyik vallásban lelted örömödet, vagy káromoltál engem életedben? – büszkén felelhesse rá: ,,Református magyar vagyok, Halálomig az maradok. - meg két nap”. Szabó Bogár Imre De megcsúnyulsz majd De megcsúnyulsz majd, mint vastag Margó, görnyedten jársz, míg járni tudsz. Szoknyád szélét a bűnt acsargó szelek tépik, üszkös hideg jár át: hajdan volt cifra palotát, délibábban fürdött tündökletes csárdát, s félős ívben elkerül az út. Nem az én posztom szolgáltatni igazságfényű hangokat; jönnek azok már maguktól (sorsod ezernyi töréséből, repedésből, hasadásból), s arcodra hűl a pókfonat. Selyemsállá könnyül a semmi, az üresség, s mint aki télen babot fosztogat, burjánzó sejtjeid között kutatsz: keresed, melyik a romlott (már hazug), s melyik még mindig az igaz. Felpuffadt kicsi jobbkezed képzelt kötényben matat, a másikkal – mintha – hessegetnéd, zavarod el a hangokat. Nem tudsz majd emlékezni rám sem, pedig szemeddel néha én nézek körül. Meszesedő lelked egy mennybéli, egyre közelgő fénylénynek örül. Ülsz a szobában hófehérben, ablakod alá vak zenészek gyűlnek hallgatag. Szokolay Károly Zene Száll a zene szavakon túlról, szellő hozza, visz valamerre. Szárnyára veszi lenge lelkedet, a beszédet elfelejted. Néha ezer évek tavának mélyét kavarja benned, szívedben szavak is felfakadnak, megformálódnak: „Erdő mellett estvéledtem, subám fejem alá tettem”, dúdolva visz a szél, elvisz a szellő. Szavakba menekülsz… Szavakba menekülsz, szelíd szavakba, mikor maradtál egész magadra, Felriadsz, véled: valaki itt jár. S nincs senki véled, mert csak aludtál. John Keats Még meleg kezem, nézd, visszafog… This living hand, now warm and capable Még meleg kezem, nézd, még visszafog ha fogják, de ha majd hűlten hever jeges csönd mélyein, a sír ölén, úgy kísértse napod s éjed a fagy, hogy vágynád önszíved száradjon el s erembe szökjön piros lét megint – S lelnél léleknyugalmat – íme még élve nyújtom feléd. Fannyhoz To Fanny (I cry your mercy, pity, love…) Kiáltom: Szánj! Ó add Szerelmedet! Irgalmadat: ne tantaluszi kínt. Makacs, nem-tántorgó Szerelmedet, kinek szűz-szeplőtelen szíve nyílt! Mindened egészen legyen enyém: e karcsú formád s édes fűszere csóknak – e kéz s e szem, mi égi fény: S a mell milljom forró fejér gyönyöre; Magad! – Lelked! – Szánj meg s addd mindened, Ne tartsd meg hát egyetlen atomod, Vagy ha tovább tengek – rabod leszek, s lelkem felejti célját s nyomorog: - tétlen, veszteg, - s az agy szájpadlatán elvész az íz s a vak becsvágy talán! (Erdődi Gábor fordításai) Kiss József Prométheusz monológja Óh, az esendő istenek lehetnek szemtanúi keserves gyötrelmeimnek itt, a Kaukázus sziklabirodalmában, s kevély parancsolójuk, a bosszúálló Zeusz is hamarosan mennydörgéssé hevíti kárörvendő kacaját, ha újra meglátja kedvenc madarát májam körül ólálkodni, hisz nincs egy irgalmas teremtmény közelemben, aki végét vethetné nap-nap után ismétlődő szenvedéseimnek, s könyörtelen láncaimtól jóindulatúan megszabadíthatna. Arra vagyok-e hát ítélve, hogy ezer esztendőkre percenként végiggondoljam és újra végigéljem makacs szándékomnak, megingathatatlan tetteimnek súlyát és következményét, hogy a májamat tépdeső ragadozó romboló kételyeket oltson belém minden egyes rohamával, hogy a kérlelhetetlen hatalomnak rám mért büntetését kínlódásom végtelenjével kelljen tűrnöm s naponta miatta vezekelnem? Atyám, Iapetosz egyenes útra irányított, majd megnyugodott, mikor észrevette, hogy ifjú éveimben megvilágosodott tudatom szerencsésen ötvöződött a vággyal, hogy segítségére legyek a földi halandóknak. Mily nagy igyekezettel vágtam volna bele én is a nagyszabású zeuszi tervekbe, hogy az élőlényeket kiváló képességekkel ruházzuk fel, ellátva őket minden olyan alkalmatossággal, amely megoltalmazza majd a rájuk zúduló viszontagságoktól. Ámde bátyám, Epimétheusz felebaráti jóságtól vezérelve tette elém karját, hogy lendületemet fékezze és lelkesedésemet csillapítsa, mondván, bízzam rá a munkát, ő majd egyedül jobban megbirkózik vele. Felebaráti jóság? Hinnem kellett volna-e fenntartás nélkül önzetlennek vélt tehervállalásában, testvért kímélő serénykedésében, s nem volt-e elhatározása mögött más, nem lappangott-e benne valami magára hirtelenített dicsőségszomj, kisajátított becsvágy vagy az elismerés egyedüli élvezete, hiszen az állatok ellátásával ki is merült minden tudása, az embert készakarva cserbenhagyta, noha nekem őszinte sajnálatot színlelve ismételgette a lugasban heverészve, hogy az emberek gondjával még eddig késlekedett törődni, eszközei azonban hiányosak ahhoz, hogy felvértezze őket az élet viharaival szemben. Itt, e zord helyen sem tudom ép ésszel belátni azt, hogy bátyám a legtestvéribb elveit követve tette érdekemben, amit tett, midőn engem a legteljesebb tehetetlenségre kárhoztatott, fortélyokat sem távol tartva csak az állatok birodalmában jeleskedett és szorgoskodott, míg az általam rokonszenvvel kitüntetett és megbecsült embert, az emberi fajt bűnös módon mellőzte és elhanyagolta. Ezek után joggal gondolható, hogy bátyám viselkedését követően lelkemben sötét és jeges felhők keletkeztek, s minduntalan berzenkedésre, mi több, az ő megvetésére ösztökéltek. Sorsom rosszabbra fordulását, immár tragikussá válását azonban Zeusz idézte elő. Amit bátyám elmulasztott, azt nekem kellett a bűn vállalásával helyrehoznom. A zsarnok és lelketlen főisten irigyelte a tűz áldását az emberektől, hallani sem akart arról, hogy részese legyen életük boldogításának még oly jelentéktelen mozdulattal sem, mint egy engedélyt adó fejbiccentés. Emiatt kellett hát beosonnom Héphaisztosz műhelyébe, mert tudtam, e varázsszer nélkül az ember boldogtalanságra van kényszerítve, egy árva meleg kuckót sem lelhet hóförgeteges éjszakákon, mivel bátyám – gondatlansága folytán – még egy takaros szőrzet-bundát sem tudott keríteni neki. Beosonnom könnyű volt, de aztán a bűn elkövetésének csigázó tudata hosszú percekre odacövekelt az üllő mellé, és a kételyek marcangolása közben tehetetlenül néztem a lángok lobogását. Rád gondoltam, atyám, tanításodra, hogy végül eredeti szándékom mellett tartottam ki, s hirtelen megragadván a zsarátnokot, szinte eszelősen rohantam vele az emberek kunyhóihoz. Tisztában voltam tettem következményével, ám abban a pillanatban úgy éreztem, belső megtisztulásom ereje föléje kerekedik Zeusz minden hatalmának. A műhelyben tapasztalt megingásom és szorongásom elmúlt, elillant; arra gondoltam, hogy egyszer majd Héphaisztosz is megérti cselekvésem okát, meg a többi istenek is – ha elismerést nem is, de utóbbi igazolást reméltem tőlük. A remény, sőt valami felszabadult lelkendezés odáig sodort, hogy pártfogoltjaimnak a tűz mellé a bölcsességet és a kézművesség titkát is odalopjam. Ma már alig elképzelhető ujjongásba estem – az agóráról a járókelőknek is feltűnt lázas igyekezetem és megittasult ábrázatom; arcukról leolvastam, hogy igaz társukká nyilvánítanak, amit biztató csillogás árult el szemük szögletében. Vajon bizonyos vagyok benne, hogy barát-társuknak tekintettek, nem cinkosuknak? Hosszú nemzedékek óta beidegződött ősfélelmük Zeusztól ugyanis elfordította érzelmeiket, ízlésüket – vélekedések szerint a rettegett hatalmasságot kijátszani hagyni és az elorzásból eredő ajándékot elfogadni: cinkosságnak nevezhető. Talán romlana emlékezetem s nem tudnám világosan visszaidézni, mennyire elevenen élt bennem mégis a juttatás öröme, a nagy ajándékozás tettvágya mindenáron, semmiképp sem törődve akkortájt holmi árnyalt fogalmak fontolgatásával és azonosításával? Óh, ki mondhatná meg, mennyi időre vagyok ideláncolva ezekhez a sivár sziklákhoz, meddig kell még naponta összerakosgatnom minduntalan szétmászkáló emlékképeimet, meddig kell még várakoztatnom Hádészt felém nyújtott karjaival, akihez pedig már szívesen megtérnék. Pallasz Athéné szentélyébe ugyanolyan könnyű volt bejutnom, mint Héphaisztoszhoz. Tapasztalatok birtokában tettem lóvá az oszlopcsarnok őreit, majd a magamhoz vett értékeket ismét az emberek között osztottam szét. Jó volt látni, hogy az isteni ajándékot városok építésére, házaik csinosítására, pompás szobrok faragására használták, lelkükbe megelégedettség költözött. Tudom, Zeuszt eleinte elborították a harag hullámai, tombolt és szitkozódott dühében, majd furcsa módon megbékülni látszott: csillapodtak csapkodó rohamai, széles mozdulataival is alábbhagyott, mintha valami kiengesztelte volna. Lehet, hogy pontatlanul emlékszem, de az idő tájt került be a házastársi harmóniába harmadikként az argoszi Ió, akit később Héra féltékenységében tehénné változtatott. Vitathatatlan, hogy Zeusznak kellemesebb volt belemerülnie a mézes idillbe, mint a tüskés közügyekkel foglalkoznia, ám a mézben dúskálás gyönyöre egyszer még a főisten számára is véget ér. A házsártos hitvestárs beavatkozása nyomán megszakadt a kéjes kapcsolat, de megszakadt a nyugalom is az Olümposz hegyén. Fekete fellegek gyülekeztek, egy-egy szóváltás és tompítatlan megjegyzés is elhangzott az istenek táborhelyén, mindamellett ami a legnagyobb szikrát adta Zeusz indulatának újabb fellobbanásához, az az emberek elbizakodottsága, gőgje és önhittsége volt. Mert tagadhatatlan, hogy Zeusznak éles szeme volt – amit észre akart venni, azt észre is vette. Végső elkeseredettségének, s utóbb engem ért bosszújának kiváltója tehát legparányibb alattvalóinak, a földön turkáló embereknek a kihívása volt. Nos, nevezhető-e másnak pártfogoltjaim elbizakodottsága és gőgje, mint buta kihívásnak és kicsinyes incselkedésnek a legfőbb mindenható ellenében, holott én őket erre semmiképp nem akartam rávenni, ezt nem így akartam, az elfogadás és a megbecsülés kereteit vadhajtások megjelenése nélkül képzeltem el, a két fél kibékülésével, egyetértéssel, de ehhez én tehetetlen voltam, erőtlen. És most itt tekintgetek a múlás ködképeire, hitem is megroggyant, egyre gyakrabban lidérces foszlányok suhannak felém, a vasbilincs alatt bőröm már jó ideje fekete, talpam alatt meg-megújul a kövek nyirkos mocorgása, és elválaszthatatlan társamat várom, hogy szárnya röpte-játékában leljek némi örömöt. T. Ágoston László Délibáb Megyek az utcán. Lazán, kényelmesen, arcomat fürdetve az áldott napsütésben. Látom, mások is ezt teszik. Így aztán nem véletlen, hogy olykor-olykor egymásnak koccanunk a járdán. De semmi baj, mert az egész univerzumot áthatja ez a békebeli romantikus hangulat. Biccentünk, és lazán sétálunk tovább. Egyre csak árad ez az aranysárga optimizmus. Megcsillan a kirakatok üvegén, és némi opálkékkel szikrázik át a túloldalra. Ma még a forgalomirányító lámpák is lustálkodnak. A piros olyan tompán izzik, mint a nyárvégi nap szélvihar előtt. A zöld beleérik a fák meg-megremegő lombjába, és szinte elsárgul az irigységtől, hogy senkit sem tud megállítani. Bezzeg a sárga annyira jól érzi magát kerek búrájában, hogy kétszer is megvillan, mielőtt átadja a helyét. Az úton lustán poroszkálnak az autók. Ma egyiknek se sürgős a dolga. Koncentrikus köröket rajzolgatnak a levegőbe, így üdvözlik egymást a szembejövő sofőrök. A sarkon egy kék egyenruhás férfi áll merően bámulva a hasán egyensúlyozott kis szerkentyűbe, amelyik állandóan csak 49-et mutat. Rázogatja, megpofozza az oldalát, az eredmény marad. Aztán hirtelen földerül az arca. A sarkon egy kis zöld Trabant tűnik föl, s a szerkentyű számlálója 51-re ugrik. Int a Ladában serényen bólogató társának. Ő felriad, bólint, megtörli a szemét, és indít. A másik beugrik a nyitott ajtón, s csak ennyit mond: - Gyorshajtás. Kövesd! - Melyiket? - Hát a Trabantot. Ott… Megkezdődik a hajsza. Elöl a zöld Trabant, utána a kék Lada. A trabantos észreveszi, hogy üldözik. Turbóra kapcsol és eltűnik a délibábban. Csend. Újra csend. Csak a laza napsütés, a puha koccanások és a lusta lámpa. Aztán egy hosszú sárgánál visítanak, a kerekek füstölnek. A műszer most akár százat is mutathatna, de nincs itt a kékruhás. A Trabantot üldözi a délibábban. Ajtó nyílik, ablak reccsen, egy rekedt hang káromkodik, aztán tűz és ólom, és lyukak mindkét autó oldalán. Meg itt a falban is mellettem. Eltévedt golyó. De jó, hogy eltévedt… A járda aszfaltja meleg. Még mindig köpköd két fegyver. Már csak egy. Audi jön. Fehér. Az az egy még mindig lő. Biceg. Ajtó ki, az az egy be, Audi el. A járdán senki. A kereszteződésben két autóroncs és három hulla. Az egyik kocsi ég. Újra csend és újra senki, csak én. A lámpa se vált. Vak lett mindhárom szemére. Autó jön. Megáll. A sofőr kiszáll, körülnéz, gyorsan vissza, és rükverc teljes gázzal. Az oszlop mögül egy suhanc tápászkodik. Leporolja szakad farmerét és futtából visszakiált: - Én semmit se láttam. Különben süket vagyok… Észak felől egy kék Lada jön. Délről a mentő, aztán egy vijjogó Volkswagen kék villogóval. Aztán sokan jönnek még gyalog is. Állok. Mennék, de nem mozdul. Se a kezem, se a lábam. Egy férfi jön, kék egyenruhás. Rám mutat. - Tettes vagy szemtanú?! - Mindegy, vigyük! – és visznek. A csuklómon bilincs, betuszkolnak egy autóba. Jobbra, balra egyenruhás. Ezek azt hiszik, hogy én? Én azt sejtem, hogy ők. Az is lehet, hogy semmi se igaz. Hát akkor? Talán a délibábos Trabant… Lift zúg. Fölfelé megyünk. Lámpa, rácsos ablakok. A sötétből kopasz civil, meg az ügyvéd. Ügyvéd nekem? Nekem is. Formaság. Papír és toll az asztalon. Egyik se robban. Írom. Jött, csikorgott, lőtt, bicegett, elvitték. Én hason, a járdán, golyó a falban. Aztán ők. Nem jó. Törvény, a gyanúsított joga. Tanú, ha kérdezik. Tettes csak ítélet után. Írom. Ők mondták. Mintha jött volna. Talán csikorgott, vagy valami más. Ablak kihullott. Magától vagy tőle. Lehet, hogy a meleg. Fegyvernek látszó, de lehet, hogy esernyő. Borult az ég. Mintha dörrent volna. Az is lehet, hogy légkalapács. Sok ma az úton a kátyú. Luca napkor ólomeső. A falba is egy. Lehet, hogy szögbelövő. A járda meleg. Vagy kerékpárút? Meglehet, de belepte a hó. Na, így már egészen más. De azért nem árt egy szemvizsgálat meg a véralkohol. Újra az utca. Nagy levegő. Sétálgatnak, mintha mi sem történt volna. A kereszteződésben felmosták az utat. Vagy a megáradt folyó mosta el a roncsokat. Középen fehérkabátos rendőr mutogat. A lámpa még mindig vak mindhárom szemére. De azért átjutok. Többen is megyünk a zebrán. Vagy ez csak öszvér? Nézem a járdát, de nem hasonlít a kerékpárútra. Itt van az oszlop, ott van a fal, de eltűnt a lyuk. Beforrt? Hiába keresem, sima a fal, és a fény se törik meg rajta. - Látszat – szól valaki mellettem szürke kabátban. A zsebéből pisztoly csöve kandikál. Kíváncsi… - Ez is? – kérdezem bátran, mert kezdem megérteni: itt minden illúzió. - Ez is – bólint, aztán az oszlopra lő. – Nem történt semmi. Mint ahogy délelőtt sem, csak a szemed káprázott a fényben. Ez a lyuk is eltűnik, mint a másik. És te is, ha túl akarsz nőni a látszatokon. Nem akarok. Már nemcsak túlnőni, nőni sem. Így épp elférek az asztalnál, a fejem elsiklik a csillár alatt, és a lábfejem alig lóg ki a takaró alól. Behúzom, mielőtt észrevennék. És örülök, hogy ott nincs lyuk. És örülök, hogy hátul van egy. Hát nem csupa öröm az élet? Megyek az utcán. Görcsösen lapulva az ólomszürke ég alatt az ólomszürke falhoz. Látom, mások is ezt teszik. Ha egymás közelébe érünk, megállunk, szúrós szemekkel fürkésszük egymás faarcát, aztán elsietünk. Nehogy a másik megtudja. Mit? Hát azt. Azt, amit mindenki sejt, de senki se mondja, mert joga van hozzá. Jogállamban élünk. Miénk a jog, a szürkekabátosoké az élet… Cseh Károly Üzenet a kertből Anyám emlékének Kórtermi egyen-meleg ellenére is vacogott folyton: hideg volt a nikkelezett műszer-mennyország. Aztán megrezzent a napokon át mozdulatlan csönd. S érzékei félig nyílt ajtaján lepke és langyos fuvallat lebbent be odaátról, a távoli Tavaszi Kertből. Georg Bydlinski Nyárfapihék Nyárfák havaznak pihefehéren a szélben, mely fölénk sodorja az estét. Erkélyünkön állva halljuk a nyárfák neszét. Pihefehér a nevetésed, és úgy ring, akár a szél. (Cseh Károly fordítása) Murawski Magdolna Napló 2000 A szegénység egy bizonyos fokon túl egyszerűen megbénítja, lebéklyózza az embert. Ha egyáltalán nincs pénzünk, legelőször is nem megyünk sehová. Talán rosszul szoktattak bennünket, hogy egy egyszerű sétának is vannak olyan velejárói, mint hogy betérünk valahová, vagy hogy veszünk egy fagylaltot a gyerekeknek, kényeztetjük őket egy-egy aprósággal. Normális körülmények között ez nem volna szabad, hogy luxus legyen. Ha nincs pénz, nem megyünk boltba vagy piacra se, nem tervezzük meg szabadon az ebédet, vagy nem improvizálunk valami finomat, különlegeset a családnak, mert megláttunk valami frisset, gusztusosat. Főzünk az itthoni spájzban, hűtőn megmaradt dolgokból, és ez az egyszerű tény is visszafogja az embert. Nem szárnyal szabadon a fantázia, még ilyen egyszerű, hétköznapi dolgokban sem, és ez deprimál, túlságosan földközelbe szorít, olyan, mintha valaki erőszakkal földre kényszerítene bennünket. Nem megyünk el újságot venni, könyvet pláne nem veszünk, hiszen annak az árán már egészen jó ebédet lehet főzni, vagy néhány reggelit, vacsorát biztosítani a családnak, színházba, moziba se mehetünk, és így átadjuk a helyünket annak a közönségnek, mely egészen rossz irányba formálja – máris láthatóan itt, Egerben! – a valaha kultúra templomának mondott intézmények repertoárját, azaz ízlésvilágát. Hiányzunk a koncertekről, holott jelenlétünk egészen más produkciókra sarkallhatná a művészeket. Ezt minden színész, zenész és minden előadóművész jól tudja, mégse születik meg egyetlen szolidáris mozdulat, egyetlen gesztus sem, mely visszainvitálná az embert ezekre a helyekre. Enerváltan tudomásul veszi mindenki, hogy ez van, aztán minden megy tovább – unalmasan, érdektelenül, mintha mindez jól volna. A kulturális életet ellaposítja, lesilányítja az unalmas középszer, helyettünk nyilatkozik és cselekszik (jobban mondva pótcselekvéseket végez) a műveletlen, vagy ami még rosszabb, a félművelt kis senkik hada, és minden nap ugyanazzal a gondolattal, vagy ferde érzéssel zárul, hogy ma se történt semmi. Hogyan is történne, hiszen ahhoz szellemi erő kell, hogy valaki elindítson egy változást, mely felpezsdíti egy közösség érzésvilágát és szellemiségét?! Hogyan is képzeli el egy szűkebb vagy nagyobb közösség szellemi életét éltető, újító gondolatok nélkül? Elgondolni sem tudom. Eger elmúlt másfél évében az a hihetetlen destrukció, melyet a kommunisták uralma véghezvitt, máris jelentős rombolás nyomait mutatja. Irodalmi élet van, mert hiszen írunk, alkotunk és jelen vagyunk, de még inkább jelen tudnánk lenni, ha mindehhez jelentős támogatást is kapnánk, és helyettünk nem az ostoba, tülekedő kis niemandokat reklámoznák városszerte, és nem őket tömnék tele pénzzel, hanem mindez értelmes módon arra fordítódna, amire kell: valódi kultúrára. Eger szellemisége gazdagodna, és mindez kifelé is jobban láthatóvá válna. Az egyébiránt helyileg feltupírozott piti kis eseményekre országos fórumokon a kutya se figyel oda. S hogy miért nem? Mert nem közösségi alkotások. Rendre az „én” villogni akarásáról, feltűnési viszketegségéről szólnak, mások számára semmit nem nyújtanak, hiszen egyfolytában ez üvölt róluk: „ÉN milyen jelentős vagyok! ÉN milyen okos vagyok!” És ezek az alakok soha nem hallják meg, miféle rezonanciákat váltanak ki közönségükből: „Ez milyen unalmas! Ez milyen tehetségtelen!” S hogy ez az egész milyen visszataszító és émelyítő… Egy társadalom fokmérője – ismételgetjük még mindig, akik valaha rendes nevelést kaptunk – többek között az, hogyan bánik az értelmes emberrel. Ez mutatja a civilizáltság fokát, ez vall legbeszédesebben arról, hogy mit is nyújt vezető rétege az értelmiségnek. Ha a bánásmód durva, egészen biztosak lehetünk abban, hogy primitív emberek kezében van az irányítás lehetősége. Ha eltűrik ugyan az értelmiség aktív jelenlétét a társadalomban, de nem tesznek semmit azért, hogy fennmaradjon, akkor félművelteké a vezérpálca. Ott viszont, ahol virágzó kulturális élet van, egészen bizonyosak lehetünk benne, hogy értelmes emberek ülnek a megfelelő helyen. Egy olyan társadalom, mely valamit is ad magára, nem tűri meg köreiben a szegénységet. Hajdan még az uralkodó osztályok tagjaiban is volt némi empátia a szegények, a nélkülözők, az elesettek irányában. Manapság viszont annyi önzést és durvaságot tapasztalunk a kisember, valamint az alacsonyabb sorba süllyesztett társadalmi rétegek irányában, hogy feltétlenül felmerül bennünk a kérdés: kik is ezek az emberek valójában? Magyar viszonylatban egészen bátran kijelenthetjük, hogy a hajdani pártállam vazallusai azok, akik első körben felkapaszkodtak az uborkafára. A lehetőség egyedül a nagy pártvezérek, az őket kiszolgáló spicliréteg (hivatalnokok, zsaruk, III./3-asok, stb.) és a velük bratyizó, őket korrumpáló nyomorultak kezébe helyeztetett le. Mára ezek az emberek újgazdagokká avanzsáltak, holott lehet, hogy épp zöldségeskofaként gazdagodtak meg, és ez a tény valahogyan meghatározza a stílusukat (ha éppen stílusnak lehet nevezni azt a kelletlen, lenéző, felfuvalkodott magatartást, melyet irányunkban tanúsítnak). A pénz nem ad stílust, mivel hogy kultúrát sem nyújt automatikusan (azért meg kell dolgoznia az egyénnek), nem alakít ki viselkedéskultúrát sem, legfeljebb egy-egy trendhez való igazodást eredményez, azaz az általuk elfogadott dolgok majmolását, amit még csak sznobériának se lehet nevezni, hiszen még egy gyenge félműveltség sem rejtőzik mögötte. Még az is túl nagy magaslat azok számára, akik iszonyú tahó módon, de annál erőszakosabban ragadták meg és tartották maguknál a pénz, a vagyon, majd az általa elért társadalmi pozíció lehetőségét. Valahogyan borzasztóan snassz ez a társadalmi összkép, melyet valahogyan mégis még mindig meghatároz ez a felkapaszkodott, törtető réteg, és ez sajnos kifelé túlságosan is látszik (vajon mit gondol rólunk a külföld emiatt?). Olyan, mintha leragadtunk volna a rendszerváltás környéki időszak világánál, amikor is a bunkó kirohant Bécsbe, megvette magának mindazt, ami számára vonzó és elérhető volt, és azóta is egyfolytában hordja akkori szerzeményeit (azóta esetleg luxuskivitelben): a sportcipőt és a szabadidőruhát. Később hozzászerezte a baseballsapkát, a merészebbje a fülbevalót, a fiatalabbja a sétálómagnó dugóját a fülébe, továbbá a stílustalanabbnál stílustalanabb ruhaneműket. Vajon meddig tart még ez a fejetlenség? Tulajdonképpen ez a dolog lényege: nem a fej irányít, hanem az arra abszolút alkalmatlan alantasabb testrész. Ezért nem termette meg a maga szellemiségét, hiszen a harácsolás önmagában véve még nem reprezentál semmiféle szellemi erőt. A másik oldal ezenközben szóhoz sem jut. Elnémítja az az erőszakos gépezet, mely azelőtt pártideológiára, azaz párt-rögeszmékre volt kiképezve, és azok minél hangosabb üvöltözésére. Ma sem tesznek egyebet, minthogy megpróbálják túlharsogni azokat, akiket neveltetésük szerényebb és józanabb, azaz normálisabb viselkedésre predesztinál. Aki leáll túlordítani, túlkáromkodni a primitíveket, az előbb-utóbb maga is útszéli stílusba vált át. Azért pedig fölösleges strapálnia magát, hiszen nem hoz létre egyebet, mint az, akivel leállt harciaskodni. Ha az EU-csatlakozást bárki is komolyan venné, legelső követelménynek azt kellene szabniuk a már fejlett államoknak, hogy ne legyen szegénység, azaz normális társadalmi körülményeket teremtsenek meg a csatlakozni kívánó országok a saját határaikon belül. Ez egyrészt normalizált gazdasági működést feltételez, másrészt szociálisan érzékeny vezetést, mely relatíve tisztességes szociális berendezkedést nyújt polgárai számára. Feltételez egyúttal bizonyos fokú kultúrát (tehát az „ázsia-balkán-stílus” eleve kizárt), mely tovább emeli hazája polgárait úgy a társadalmi, mint a gazdasági és a kulturális felemelkedés szintjén. Az európai csatlakozást csakis ebben a formában tartom értelmesnek. Ha a dolog viszont csupán arról szól, hogy magukhoz édesgetnek egy újabb delikvenst, akit kizsákmányolhatnak, elnyomhatnak és mind gazdasági, mind kulturális szinten gyarmatosítanak, akkor az egész egy fölösleges cécó, és egy szép köntösbe öltöztetett vásári komédia. A szegénység a legnagyobb szégyen bármely társadalomra nézve. Ha ezen felül még tovább növelik, vagy elhanyagolják a problémákat, akkor a leghitványabb dolgot cselekszik, és a legalantasabb jelzőkre érdemesülnek ki csupán mindazok, akiknek kezében a dolgok irányítása van. A magára valamit is adó társadalom nem tűr meg ilyesmit testközelben. Tesz valamit elhárítására, a gondokat nem igyekszik palástolni, vagy bagatellizálni. Ennek az ellenkezője kizárólag szellemi-lelki fejletlenségre, valamint felelőtlenségre vall. Ahol a vezető réteg felelőtlen, ott komoly elmaradottság tapasztalható, lévén, hogy erkölcs helyett az erkölcstelenség az, ami irányít. Ergo a szegénységet a mindenkori uralkodó osztályok erkölcstelensége és felelőtlensége gerjeszti és tartja életben. Gyökerei az önzésben és gyűlöletben keresendők, valamint mindazon negatív érzelmi- indulati töltésben, mely az uralkodó osztálynak az alsóbb néprétegekhez vagy osztályokhoz viszonyulását jellemzi és meghatározza. Negatívumokra „építkezni” pedig felelős ember nem szokott. A tagadás szelleme egyedül a társadalmi süllyedést hozhatja magával. Talán az értelmes embernek már hamarabb fel kellett volna figyelnie és tennie az ellen, hogy ez többé ne lehessen komoly, társadalmilag is hatni tudó erő. Öngyilkos tendenciának mondható ez globális szinten, de sajnálatos módon épp azok nem vesznek róla tudomást, akik tehetnének ellene. Mivel a lelkileg infantilis ember az, aki a ma társadalmát irányítja, az írástudó értelmeseken annál nagyobb felelősség nyugszik. Ha kell, erővel is fel kell lépni azok ellen, akik továbbra is csak a szegénységet akarják gyarapítani, melyhez egyetlen út vezet: önzés, erőszak, tudatlanság, hitetlenség, tehát jövőkép-hiány az, ami meghatározza minden lépését. Akinek nincs jövőképe, az csak össze-vissza botladozik a világban, anélkül, hogy a legminimálisabb mértékben is képes volna eligazodni benne. Aki pedig sokat csetlik-botlik, az előbb-utóbb összetör maga körül valamit. Az még csak hagyján, hogy sajátmagát, hiszen ehhez joga van, de ha másokat is, ahhoz már nincsen joga. Eger zászlaja tavaly nyáron eltűnt a városháza tetejéről. Azóta csupaszon meredezik az ég felé a zászlórúd. Először azt hittük, hogy az erős szél miatt vonták le, de azóta már igen sok szélcsendes nap volt. Nem tudni, kit, vagy kiket sértett a több száz éves jelkép, mely alatt Dobó népe a török ellen vonult. Talán a jelen ciklusban irányító városvezetők azt képzelték, hogy ez valamiféle lokálpatrióta szimbólum (mármint a Lokálpatrióta Egyleté, melyet ők gyűlölnek), és nem sejtették, mit is jelképez valójában. A zászló minden nép életében igen fontos. Látványos formában fejezi ki azt a szellemiséget, mely létrehozta. Zászlóinkat tiszteljük és szeretjük. Épp ezért a legdurvább sértés az az önkényes lépés, mellyel Egert megfosztották zászlójától. Ideje lenne, hogy az egri polgárok olykor merjenek fölfelé is tekinteni. Nem baj, ha meglátjuk, mit művelnek a fejünk fölött. Betlen János groteszk beszélgetése Kövér Lászlóval este későn a TV-ben. Kínos jelenet, hogy egy bögöly nagyságú légy röpköd össze-vissza a beszélgetők körül, és ez nemcsak a műsort zavarja, hanem viszolyogtató látvány is. A nézőben felmerül a kérdés, hogy a százmilliós nagyságrendű költségvetéssel támogatott magyar televízióban miért nem telik egy párszáz forintos VAPE-riasztóra. És egy másik gondolat is kínálkozik: ha mindez a volt miniszterelnökkel történik meg, annak szokásos rálegyintései előbb-utóbb elintézték volna már azt a legyet… Apor Elemér A senkik páholyában Itt a senkik páholyában sok az ember, hej, de sok: itt, a senkik páholyában ülnek csak az okosok. Lenn a vak, poros porondon vad tusákat játszanak, akik égő, értük élő honfiaknak látszanak. Villog a vér, repül a kóc pofon csattan, döng a hát, - mi csak nézzük, unott dühvel, mint bolondok cirkuszát. Kinek mi jár, itt tudják csak, ki köztünk él, érti meg: innen nézve nincs kalapja és ruhája senkinek. Átal-látunk és lehántunk gőgös bundát, cingulust, letépjük a gyönge selymet és a csontig le a húst, ott a csontnál látszik meg, hogy ki gerince a kemény ott válik el, ki az ember, ki a hitvány, ki legény. Nem hiszünk már a jeleknek, mert hazudnak a jelek, a gonoszok kitanulták és mögöttük rejlenek. Hitet akarsz látni bennünk? Bontsd ki hát a homlokod, bontsd ki akkor melled is, hol a szíved kell hordanod. Mi szemünkben, mi szívünkben csak az lehet nagy, aki megtanulta meztelenül hogyan lehet valaki. Aki megáll tisztességgel, megízleli kenyerünk, nem szégyenli rongyainkat, megfogja a tenyerünk: aki segít, s ingyen segít, amit kapott, annyit ad, izmainkból nem tör hasznot csontjainkból olajat, együgyű szent örömeink kiáltani ki meri és végtelen könnyeinkkel összefolynak könnyei: ha nincs ennünk és ha bennünk száz ború is háborog: - azt szeretjük és követjük, mint Jézust a jámborok. Kelemen Erzsébet Hexameron I. Egy gömböt tartott a kezében. A földgolyóra emlékeztetőt. Hullámkék óceán- nyugalmat, tengerek mélységét. S a vízfüggöny-csillogásra rávetődő napfény szivárványszínekre bontotta szét sugarát és beragyogta vele a pálmaliget-zölddel, kőzetbarnasággal telehintett gömbrészeket is. Anna tudta, hogy minden feltárulkozásnak megvan a másik személy részéről a visszautasítás veszélye. Most mégis vállalta a kockázatot. - Nézd meg közelebbről is! – nyújtotta át a kincset. – Ezt csak nagyon kevesen tekinthetik meg – tette hozzá egészen halkan, és a másik tenyerébe gurította szelíden a gömböt. A férfi megfogta. Maga elé tartotta. Hosszasan nézte. Forgatta. Ujjaival meg- megérintette szótlanul. Sok-sok országban megfordult már. Bejárta az egész világot. Repült óceánok fölött, sivatagon át, habredős felhőkbe kapaszkodó sziklacsúcsok, hegygerincek mellett. Ő igazán tudta, hol kezdődik a szép, csipkézett sziklafalak, a széles homokmezők tengermagánya, s mit jelent a magas kőszirtről leomló víztömeg zuhatagdallama. Az erdők csendje. Dűnék aranycsillogása. Megértette a gömbvarázs titkát is. Anna életét. A vulkanikus hegyoldal vörösét. A sivatagi szomjúságot. Az elhagyatottságot. Megsejtette a puha mohatakaró, a dúsan sarjadó fű, a smaragdfényben tündöklő fák különös erejét. Szurdokok varázsát. Az erdők sziluettjét. II. - Ez a hegyorom minden természeti erőnek ellenállt – mutatott Anna a gömbnek hegyvonulatokkal tarkított részére, s közelebb ült a férfihoz. – Először egy sebes folyású patak akarta mederré formálni. Az eső és az olvadó gleccserek vizeit összegyűjtve arról álmodott, hogy behatol majd az apró repedésekbe, átjárja a rejtekhelyeket, s ízlelgetve a kőtörmeléket, magába olvasztja a parányi részeket. De vízcseppjeit a hegy százfelé szórta. A szél is szerette volna magához ölelni. Sűrű erdők lomberejével a kőzetet finom darabokká szelni. A hegy azonban erősebb volt nála. A nap is kedvelte. Forró sugaraiban meg-megfürdette. De ő sem tudta meghódítani. A hegy szilárd maradt. Tiszta. Megközelíthetetlen. Így teltek el hosszú-hosszú évek, míg egy napon különös dolog történt. Esteledni kezdett. Az egyre sűrűbbé váló szürkületben lassan eltűntek a mélyben húzódó tavak, a színpompás rétek, a hegyoldalra felkúszó cserjék és füzek, a kökörcsin és kőtörőfű szelíd virágai. A fahatárt jelző fenyőkre is szétterítette köntösét a gyorsan növekvő éj. Mégsem tudta elfedni őket teljesen: a hold kerek fénye megvilágította a fák és hegyek körvonalait. A karcsú hegyorom sziklás pillérei is kirajzolódtak. A csillagok felé nyúltak. S ekkor történt a találkozás…! Az egyik csillag megérintette. Az Esthajnalcsillagnál is ragyogóbb fényű. Egy varázslatos égitest. S a hegy megnyílt. Magába szívta a fénynyalábokat és engedte, hogy átjárják belsejét. A legféltettebb zugokat. Az elrejtett titkokat. Megszerette a csillagot. Mélyen és őszintén. Még nappal is rágondolt. S azóta is az éjszakákat várja… A férfi megdöbbent. Letette a gömböt és Anna felé fordult. - Ez a hegy te vagy! Ugye, Anna, magadról beszéltél?! A nő nem válaszolt. Könnyek gördültek le csendben az arcán. A férfi megfogta a vállát: - Válaszolj, Anna! Kérlek! - Igen – suttogta a nő egészen halkan. – Ne haragudj: megszerettelek. III. - Láttam tömör gránitszirtekről lezúduló hatalmas vízesést. Felkorbácsolt habokat. Permetfelhőkbe burkolódzó sötét szurdokokat. Fehér tündérrózsával, víziboglárkával díszített lassú folyamokat, páfrányok és kúszónövények között kanyargó vízfolyásokat. Széles medrű folyót. Csendes holtágakat. Égerfákkal szegélyezett partokat. - Mégis a legcsodálatosabb az – folytatta a férfi -, ha két folyó összeér, s hullámaik egymásba simulnak. A vízcseppek összeölelkeznek, eggyé válnak, s hullámzó szépséggel hömpölyögnek tovább. Ilyenkor a folyó ereje megkétszereződik, s kicsiny szigeteket, dombokat érintve könnyedén halad előre, sziklaormok mellett, esőerdőkön át. S utat tör magának akár a legfélelmetesebb hegycsúcsok között is, hogy elérje az óceán ragyogó, mély vizét. A férfi két kezébe fogta a nő arcát: - Akár egy kristálytiszta víz-szalag, vagy egy esőcseppektől megduzzadt gyöngyöző patak! – nézett mosolyogva a nedveskék szempárba. – Ne sírj, Anna! – törölgette le ujjaival a könnyeket. – Ha két ér találkozik, csermellyé duzzadnak. A patakok folyóvá. Valahol majd biztosan összeérnek az egymást kereső folyóvizek is. IV. - S ha nem így történik? – szakadt ki Annából a kérdés. – Ha mégsem találkoznak…? Ha sohasem érik el egymást a folyamok? Ha nem fonódnak egybe az aranysugárral átszőtt magányos hullámok? A férfi megfogta a nő kezét. Érezte, hogy a levegő megfeszül körülöttük, s a kékes rezdületben összetorlódnak az idősíkok. - Valóban, vannak megkerülhetetlen hegysorok, átszelhetetlen dombóriások, perzselő vulkánok, a folyók hűs vizét elnyelő homokóceánok – válaszolt megnyerő határozottsággal. – De hidd el, Anna, erőt ad az is, ha csak halljuk a távoli vízcsobogást. A hömpölygő áradat dallamát. Ha a vízcseppterhes, páradús levegőből megérezzük a másik szeretetét, gyógyító közelségét. Anna hallgatott. Nemcsak megértette, de át is élte már ezt a feltöltődést. Elég volt csupán, ha a férfi hangját meghallotta: lehullt róla minden nehézség. Most mégis valami többre vágyott. Egy sokkal mélyebb jelenlétre. - Ha utamat kőszirt állja, akkor egy éjszaka őzzé változom – szólalt meg halkan. – Kecses, szelíd őzsutává… Megállok a folyóparton, s iszom a vizedből. Eloltom szomjamat. Majd kavics leszek – zárta össze kezét könnyedén, mintha már benne is rejtőzne a kőzetcsoda. – Medred aljához simulok – folytatta titokzatosan -, s engedem, hogy vized egészen átöleljen, tisztára mosson, felfrissítsen. Ha pedig feloldódni vágyom teljesen – nézett simogató melegséggel a férfi szemébe -, akkor esőcsepp leszek. Igazi esőcsepp! – hangsúlyozta újra. – S vizeddel elkeveredem. Megállt. Nem folytatta tovább. Az óceánról már minek beszéljen?! Azt mindketten ismerték. Szemük csillogása is ezt tükrözte vissza: a végtelen, hatalmas víz mélykékjét. - Igen, így is eggyé válhatnak a kristálytiszta csodák, a távoli szépségek – válaszolt elgondolkozva a férfi. – Őz, kavics, esőcsepp… - ismételte halkan, mintha Anna új neveit próbálgatná. Majd magához ölelte a nőt. – Te nem zavarod meg a folyó nyugalmát, Anna, hanem teljessé teszed. V. Az illatos szellőrózsa kerekded levelei megremegtek: nesztelen feltárult a táj. A szirmok békéje. Az aranykalász-ringatódzás. A megnyílt tengerek. S bíborpirosba nyitotta virágát a tavaszi lednek. Ebbe a szikrafényes csendbe mégis beleszőtte magát észrevétlen a bizonytalanság. - Félek – szólalt meg Anna, s a férfi karjaiba simult egészen. – Minden találkozás magában hordozza az elvesztés fájdalmát – folytatta mély sóhajjal. – A széthasítottságot. Az elhagyatottságot. Az örök magányt. - Ha szeretünk, sebezhetőkké válunk – simogatta meg a férfi a nőnek vállaira leomló, hosszú haját, s engedte, hogy az időtlenségbe nőjön a meghitt pillanat. – A szenvedés végigkíséri életünket – folytatta egy kis idő múlva. – Alakítja, formálja bensőnket, s megedzi a lelket. A legcsodálatosabb dolgok, a legnemesebb érzések a fájdalomból születnek! Megfogta Annának az arcát, s gyöngéden maga felé fordította: - Gondolj csak a gleccserek által kivájt gyönyörű fjordokra! A szeszélyes hullámok erejére! A megformált partokra! A sziklafalakból faragott ívekre, a tűhegyes csúcsokra! A föld alatti folyosók, a meseszép barlangtermek is a felszín alatti hasadékok fájdalmas tágulásából jönnek létre. A cseppkőtitkok pedig az aláhulló vízcseppekből, a mészkő könnyeiből épülnek. Ne feledd, Anna! – nézett mélyen a nő szemébe. - A nagy dolgok vajúdva születnek, akár a hegyek, s merész, vonzó magaslatokká a szél, a víz ereje, a szenvedés koptatja őket. VI. Anna kezébe vette a gömböt. A földgolyóra emlékeztetőt. A lombfényű messzeség varázsát. Vulkánok kármintűz erejét. S a férfival együtt nézte a nyíló leandereket. A magányos folyókat és sziklaerdőket. A finom színárnyalatot. A molyhos- rozettás havasi gyopárt, a sárga tárnicsot. A csillagfényben fürdő karcsú hegyormot. - Egy élet… - Az életed – jegyezte meg a férfi. - Igen, önmagam – mosolygott Anna. – Egy előtted teljességgel feltárult világ. S tóezüst lepellel betakargatta, hogy más meg ne lássa a titkot. - Fogadd el, kérlek, s vigyázz rá! – nyújtotta át a kincset. – Neked ajándékozom. A férfi átvette. Szorosan magához ölelte. S az álmok egymásba ringtak. A dús erdők, a csipkézett szirtek. A forró leheletben összekapcsolódtak, mint apró gyöngyszemek, a színek. H. Barbócz Ildikó Erdélyi anziksz felhők hasadoznak habos füveken legelő fekete lovak a kőrösfői templomban halottnak harangoznak csordult szívvel állunk a csatorna alatt eső áztat varrottasokat varrni, varrni kellene a szívemet is májusi fényben úsztam mégis meghasadt Az élet-vonaton I. ugye tudod, hogy egyszer meghalunk, de addig is visz döcög a vonatunk az Életből ki s át nem szállhatunk: az idő foglyai vagyunk Losonci Miklós Öreg Samu Öreg Samu, Te voltál az édesapám. Dermesztő tél lett, elmúlt a nyár. Vörös volt apám karja a marhavértől, csöndes maradt mégis, és szomorú a szelídségtől. Karja pikkerrel, bárddal sújtott, előtte minden kis bocit simogatott. Oldalán kés, véres bőrkötény, nekem mégis, fájó ellentmondás, Ő maradt a remény. Sose önmagáért, másokért vétkezett, hús rotyogjon a levesben, ingyen töpörtyű a purdé kezében. Sose szidott, csak hosszan nézett, kosárral hozta a friss cseresznyéket. Érlelte bennem a szép jövőt, mit kapott érte cserébe? Rátették a szemfödőt. Öreg Samu volt az apám, vár csöndben az enyészet? - Az öröklét kapuján? Élet és tudomány Cs. Varga István A hazaszeretet bencés példaképe Czuczor Gergely jubileumára Sok győri bencés diák fülében zeng még a diáknóta: „Czuczor Gergely Riadója, Jedlik Ányos dinamója…” Czuczor Gergely költő, nyelvész, bencés szerzetes kétszáz évvel ezelőtt született a Nyitra megyei Andódon. Jedlik Ányos unokatestvére, bencés szerzetestársa volt. Költői műveit a két világháború között a polgári iskolákban is tankönyvi anyagként tanulták. Életműve napjainkban már a felsőfokú magyar szakos tanárképzésből, irodalomtörténeti szintézisekből is kimaradt. Édesapja jobbágyból lett tehetős földműves gazda. Édesanyja nemesi származású. Szabó Anna jóságos, buzgón vallásos asszony, tizenegy gyereket szült. Nagyapja 1848 híres toborzó-káplárja. Pozsonyi bencés tanárainak példája nyomán lett bencés szerzetes. A próbaévet Szent Márton hegyén, a két bölcseleti tanfolyamot a győri líceumban végezte. 1820-ban a pesti központi papnevelőben talált otthonra az irodalomszerető kispapok társaságában. Megerősödött benne a műveltségben, lélekben kiteljesedő, külsőleg is kötelező hazaszeretet. „Az elsőség Czuczoré…” Tehetsége korán megmutatkozott. 1822 végén írta meg az Augsburgi ütközet című, négyénekes eposzát. Nem az augsburgi vereségnek, hanem a kalandozó magyarok 910-es diadalának állít emléket. Elsőként verselt meg hexameterekben olyan történelmi eseményt, amelynek példája közvetlenül erősítette a nemzeti öntudatot. Az eposz zárása aktuális célzatú: „Nem jó bántni magyart, mert vérrel védi hazáját.” Mélyen foglalkoztatta a Hunyadiak kora. Beutazta az Al-Duna vidékét, ellátogatott Nándorfehérvárra, a Tisza torkolatához, a törökellenes harcok színtereire. Hunyadi Jánosról tervezett eposzt, Hunyadi egész Európára kiható győzelmét akarta megénekelni. Amikor Európában kivirágzott a reneszánsz, nálunk a török pusztított. Czuczor alapelve: Mohamed nyilatkozatának megvalósulását, „amint egy Isten van az égben, úgy egy úr legyen a földön”, Hunyadi a keresztény hadak vezéreként akadályozta meg. „A rettenetes veszedelem, a pogány hódítás már Európa szívéig, ennek az országnak, hazámnak testéig ért. Isten csodája, hogyan tudta eddig is kiállni azt a tenger sok szenvedést – harc, gyász, feldúlt földek, tönkretett életek -, s egyetlenegy nép, amely megpróbál ellenállni!” (Hunyadi János, 1448.) Európa sokáig nem mérte föl, mekkora veszélyt jelent a Balkánt megszálló és onnan támadó török. Czuczor költői egyéniségét Janus Pannonius alakjába vetíti, a hazafias papköltő ideálját teremti meg, akit a közösségi hivatástudat tölt el. 1830-tól Czuczor Komáromban tanított. Az 1831-ben dúló ázsiai kolera idején önfeláldozó helytállást tanúsított. Sokszor hívták betegágyhoz, hogy a vallás vigasztalásaival lássa el a szenvedőket. A Duna-parti kereskedő és kikötővárosban osztatlan szeretet vette körül a köztiszteletnek örvendő paptanárt. Első nagygyűlésén az Akadémia levelező tagjává, 1835-ben pedig az Akadémia segédjegyzőjévé és levéltárnokává választották. Ekkor Pestre költözött. Balladaköltőként, lírikusként, dalköltőként is jelentős műveket alkotott. Nálunk ekkor még a német műballadakincs erőteljesen hat, a magyar és a székely népballada még ismeretlen. A német hatást azonban felülmúlja „reformkori költészetünk romantikus retorikája, hazafias pátosza (Czuczor: Szondi; Vörösmarty: Búvár Kund; Garay: Kont), amelyet később Arany teljesít ki. Folytatódik a műfajok „magyar”-rá válása, a „nemzeti paradigma” térhódítása, a nemzeti individualizáció és emancipáció. (Imre László). A költő az önzetlen és áldozatos hazafi-ideál mintaképei állította példaképül a nemzet elé. A Szondiban, az új műfajban elsőként talált rá a várvédő hős történetének költőileg hatásos, később Aranytól továbbszőtt motívumaira (az apródok, az oroszi pap, Szondi halálra készülődése, eleste). Czuczor műve kihívást jelentett Arany számára is, aki „talán kicsit Czuczor dübörgő daktilikus-patétikus balladájával versengve is – daktilikus menetűre fordította a ritmust, virtuóz módon kettős, sőt hármas menetűre – sugallatúra bonyolította a szerkezetet… röviden: nem az egyszerű népnek, hanem a művelt nemzetnek szánta a verset. Azé is lett.” (Keresztury Dezső) A Hunyadiban (1833) maradandó értéket teremtett. A törökverő hős alakját a hatásosan formálta meg a magyar köztudatban. Retorikus szólásmondássá vált: „Ki áll amott a szirttetőn…” Az 1837-es Hunyadi János című epigramma szemlélete valóban papköltőre vall: „Hogy rémülve futott Mahomet Nándornak alóla, / A mentett várnép isetenelé Hunyadit. »Keljetek fel, édeseim, mond ő az égre mutatván: / A harc volt csak enyém, győzelmem Istenemé.«” Művészetével segíti költészetünket magasabb színvonalra emelni és nemzetibbé tenni: „ mindinkább a népies irány felé hajlott, melynek ő lett első, valódi úttörője, s ezzel egyszersmind előkészítője ama szoros értelemben vett nemzeti költészetnek, amely elsősorban a népköltészet forrásaiból táplálkozva, nemcsak szellemben, hanem a tartalom minden ízében és formai tekintetben is Tompa, Petőfi és Aranynál egészen újjászülte költészetünket.” (Zoltvány Irén.) „valóságos ok a magyarság gyűlölt ügye” Elnyerte az akadémiai rendes tagságot, de hazafias gondolkodása miatt folytatódott a hajsza ellene. Egy névtelen és rosszindulatú besúgó feljelentette, hogy paphoz nem illő költeményeket ír. Poétai Munkáit indexre tették, udvari parancsra elrendelték elkobzásukat. Czuczor keményen cáfolta a vádakat. Tudta, a sok hamis vád arra jó, hogy bennük elrejtsék a leghatalmasabb vádat: „ezek is csak ürügyek ugyan, mert valóságos ok a magyarság gyűlölt ügye”. Egyházi fogságba helyezték, a tanítástól eltiltották, de megtörni nem tudták. Zoltvány Irén így összegzi véleményét: „Benne nem az egyszerű szerzetest zaklatták s nem puszta fegyelmi vétséget üldöztek, hanem az erős nemzeti érzést, tüzes és őszinte magyarságát szerették volna elfojtani.” Szigorú ellenőrzés mellett léphetett újra katedrára, de 1845 április végén már ismét Pestre költözött. Egy időre megszűnt üldöztetése is. Nagy munkakedvvel és odaadással fogott munkához, nem is sejtve, hogy még nagyobb szenvedések vártak rá. „… a maguk nyelvén szólaltatja meg a nép fiait” Külön kell szólnunk Czuczor népies költeményeiről, mert a legtöbb vers a reformkori lírikusok közül Czuczor életművében maradt ránk. Elébe dolgozott a művészi népdalnak, de annak megteremtése Petőfire várt. Mintegy negyven dala került a nép ajkára, ezek közül legismertebb a Fúj, süvölt a Mátra szele kezdetű. Közülük több is valóban népdallá vált, országszerte énekelték őket. Neki megadatott az a ritka öröm, hogy Győr utcáin sétálgatva, saját dalait hallotta énekelni. Népies dalai és életképei, helyzetdalai között igazi gyöngyszem, A falusi kisleány Pesten című zsánerkép, amely lényegében szeretetből fakadó humoros monológ. A „hősvértől pirosult gyásztér” időszakáról szól a Mohács című epigramma. A romlás fő okát abban jelöli meg, hogy Mohácsnál nem is a törökök győztek, hanem a viszálykodó magyarok buktak el: „Főuri gőg és visszavonás pártokra szakasztá / A’ honnak kebelét gyáva királyok alatt. / Tágult a’ fegyelem, gúny lett a harci fenyíték, / Vélte magát úrnak följogosítva ki-ki, / Isteni ostorkint ült úr jobbágya nyakára, / S pórnak kicsikart vére kiálta bosszút. / S megnehezült a világbírónak itélete, s lőn a / Nemzeti nagy bűnnek nagy torolója Mohács.” Riadó – Ítélőszék előtt Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a Nagy Szótár munkálataiba temetkezve találta. Művei bizonyítják, hogy a reformkorban egy katolikus papköltő is merte vállalni a haza és haladás igéit, a társadalmi változásokat. Már 1848 tavaszán-nyarán lelkesítőn szólt a néphez Új világi szózatában, az egyenlőség, szabadság és testvériség jelszavát hirdette. A szeptemberi fordulatkor, az udvar árulásakor írta a fegyveres önvédelemre buzdító költeményét: a Riadót. Petőfi harci dalai mellett az egész szabadságharc leghatásosabb csatadala lett Czuczor forradalmi költeménye. A tüzes hangú szózat külön röplapon is megjelent, nagy hatású forradalmi indulóvá vált. A győztes bécsi udvar ezt nem bocsátotta meg Czuczornak. 1849. január 18-án elfogatta a költőt. Görgey csapatai kiszabadították, de az osztrák hatalom 1850-ben újra elfogatta. Vasban eltöltendő hat esztendei várfogságra akarta ítéltetni. Helytállásának fényes példája az a vers, amelyet egy fehérre gyalult szék hátára írt: Ítélőszék előtt. A belső szabadság és függetlenség maradandó forradalmi vallomása: „Hogy hazámat ne szeressem, / A bitorlót meg ne vessem: / Hatalom nem teheti! // Hogy hazámat megtagadjam, / Megvetés jelét adjam: / Azt se követelheti! // Főbe lőhet, nyakaztathat, / Bitófára felakaszthat, / Ő erősebb, tegye meg! // De az érzelem honában, / Keblem titkos templomában: /Én urat nem ismerek!" A kufsteini rabságból 1851. május 22-én, 844 kínos nap után szabadult. Fogságában s az elnyomatás éveiben felbúvárolta, óriási szorgalommal egybehordta a magyar nemzet szókincsét. Fáradhatatlanul dolgozott, 1861 közepéig elkészült óriásműve. A hat kötet megjelenését azonban nem érhette meg, 1866-ban elragadta a kolera. A Nagy Szótár mindmáig nyelvünk alapvető forrása. „… dicső emlékezetét nemzete is szívébe zárja” Lelke derűjét, vidámságát élete végéig megőrizte. A halála előtti napon egy ferencrendi atyánál meggyónt, misézett, délben még a piaristák víg társaságában vendégeskedett. 1866. szeptember 9-én már meghalt. Szeptember 10-én temették, szemfedőjét babérkoszorúval díszítették. Bencés, ferences és piarista szerzetestársai, az akadémikus barátai, köztük Arany János és a Nemzeti Színház képviselői vették körül koporsóját. A Kerepesi temetőben sírja fölé a bencés rend művészi emléket emeltetett. Szülőföldjének népe márványtáblával jelölte meg szülőházát. Érsekújvár népünneppé tette az emléktábla-avatást. A Nagy Szótár elkészültének emlékére aranyérmet verettek. Egykori pesti lakását domborművel jelölték meg, utcát neveztek el róla. Élete és műve a magyar kultúra, az irodalom és nyelvtudomány, vagyis a magyar valóság része. Czuczor Garay Jánossal együtt hidat képez Kisfaludy Károly és Petőfi között. Vörösmarty fényes tehetséggel betetőzi a Kazinczy – Berzsenyi – Kölcsey irányt, Czuczor pedig fő kezdeményezője annak az új irányzatnak, amely Tompa, Petőfi és Arany költészetében teljes diadalt arat. A népies költészetben Vörösmarty társa. Ódáiban a magyar hazafiság, dalaiban a természetes népi gondolkodás kapott művészi formát. Czuczor Gergely építője volt annak a virtuális Magyar Templomnak, amelyet sokszor leromboltak, felgyújtottak, meggyaláztak, mégis mindig újraépült. Dignum et iustum est, hogy emlékezzünk rá, szellemi örökségét megismerjük, megértsük és tudatosítsuk. Krupa Sándor Árpádházi Szent Kinga (1224-1292) II. János Pál pápa lengyelországi látogatása során 1999. június során Stary Saczban szentté avatta Boldog Kingát, a krakkói hercegnőt. Kinga (vagy más néven Kunigunda), IV. Béla király és Laszkarisz Mária legidősebb leánya, 1224. március 4-én született Esztergomban. Testvérei között találjuk Boldog Jolantát, Boldog Konstanciát és Szent Margitot. Kinga apja udvarában tanulta meg a latin nyelvet és az „Úrfélelmét”, vagyis jámborságot. Már szüzességi fogadalmat tett, amikor szülei államérdekre hivatkozva 1239-ben eljegyezték Boleszláv krakkói herceggel. A krónika így írja le az eseményt (Longinus János tollából): „Miután a házasságban megegyeztek, magyar nemes urak díszkísérettel Kingát egészen Krakkóig vezették, magukkal vivén annak gazdag hozományát. Az Úr 1239. esztendejében a város határában a hetedik jelkőnél nagy tisztelettel fogadták. Boleszláv herceg anyjával, Grzymislavával és a lengyel nemes urakkal jött köszöntésére. Megcsodálta jegyese szépségét és pompás díszkíséretét, majd a krakkói várba vezette, ahol Kinga bizonyos ideig anyósa házában lakott, míg a lengyel nyelvet előbb érteni, majd beszélni nem kezdte. A lakodalmi ünnepség nagy fényességgel több napon át tartott. De Kinga nem kívánta a játékokat, a táncot és a nagy lakomát, hanem könnyek között imádkozva Istennek ajánlotta tisztaságát.” Kinga hatására férje szintén örök tisztaságot fogadott a krakkói székesegyházban, a nép ezért „Szemérmes Boleszlávnak” nevezte el. Kinga élete királynőként is imádságban és a szegények, betegek ápolásában telt el. 1243-ban, a tatárjárás előtt, Magyarországra ment látogatóba. Ottléte alatt meglátogatta a máramarosi sóbányákat, ahonnan apja engedelmével nagy mennyiségű sót szállíttatott Lengyelországba, ahol hiányolták ezt az értékes ásványt. Ez a látogatás adott alapot a híres legendának Kinga gyűrűjéről. A legenda szerint Kinga bedobta gyűrűjét az egyik máramarosi sóbányába, kérve a Jóistent, hogy lássa el a lengyel népet is sóval, melyet mind orvosságként, mind konzerváló anyagként használtak. Évek múltán Krakkóban egy egyszerű parasztember jelent meg Kinga előtt és egy darab sókristályt hozott, amit a földjén talált, és amibe bele volt ékelve Kinga gyűrűje. Így tudta meg Kinga, hogy a Jóisten meghallgatta kérését és sóbányákat adott a lengyeleknek is. Hálából Kinga a szegény paraszt mind a hat lányának ajándékozott egy hasonló gyűrűt, meghagyván nekik, nehogy eladják, hanem adják tovább a leányaiknak. Mind a mai napig Kinga gyűrűje a lengyel asszonyok féltve őrzött kincse, akik úgy tekintenek rá, mint a szerető és gondviselő anyjukra. Kinga mindvégig egyszerű magánéletet élt, minden szeretetét és gondoskodását a rászorulókra és betegekre fordította. Templomokat és kórházakat épített, támogatta a ferences rendet, és sok rabot szabadított ki a törökök fogságából. Férje halála után (1279) az ószandeci klarisszák (ferences nővérek) közé lépett. Amikor a tatárok újból lerohanták Lengyelországot és ostrom alá vették Pyemin várát, ahová a nővérek menekültek, Kinga imájára a támadók feladták az ostromot. Élete utolsó éveiben sok csodát művelt. Mint a klarissza kolostor főnöknője halt meg 1292. július 24-én. Sírja búcsújáróhely lett. VIII. Sándor pápa avatta boldoggá 1690-ben, XII. Ince 1695-ben Lengyelország védőszentjei közé iktatta, XI. Kelemen pedig 1715-ben Lengyelország és Litvánia védőszentjévé nyilvánította, s most 1999. június 16-án II. János Pál pápa szentté avatta Árpádházi Kingát. Ünnepe július 24-én van. Ami a kiadatlan Németh László-emlékkötetből még kimaradt… Ádám Ottó Találkozásaim Németh Lászlóval Első találkozásom Németh Lászlóval 1956 zaklatott szeptemberében. A Széchenyire készülünk, ekkor tértem vissza a Madách Színházba. Megrendítő a Vele való beszélgetés. Aggódik azért, ami az országban van, szorongásairól beszél. A bemutatóra nem is kerül sor, csak 1957 tavaszán. Akkor is mindössze kilenc előadást ér meg, aztán le kell vennünk műsorról. Tímár József nagyszerű Széchenyi, ideális Németh László-színész. Barátságunk folyamatos, gyakran látogatom meg Pesten is, Sajdokon is, előbb kerékpáron, később autóval, A Vele való találkozás mindig élményszerű. 1965-ben a Madách Kamara Színházban rendeztem a Mathiász panziót Tolnay Klárival, Bessenyei Ferenccel, majd a következő évben az Irodalmi Színpadon a Petőfi Mezőberényben-t. Ez volt a hosszú vita után a darab első bemutatója. Igazi revelációként hatott Az áruló, Görgey Artúr első igazi színpadi megformálása. Németh László nem szeretett részt venni a bemutatóin, nyugtalanította, fölizgatta, de a Mathiász panziót és Az árulót megnézte. Késő éjszakáig tartó bankettjeinken együtt voltunk, elégedett volt, jókedvű. 1971-ben került színre a Bodnárné: hihetetlen, hogy ez az első, 1934-ben írt darab, mégis ennyit kellett várni a színpadi megjelenésre. Kiss Manyi és Huszti Péter kettőse megrendítő volt. Az előadássorozatot Kisss Manyi korai halála szakította meg. A televízióban néhány színházi előadásunkat közvetítettük, Az Árulót nem, mert akkor azt még nem tartották engedélyezhetőnek. Később azonban megcsináltuk, stúdióban 1972-ben. Azután a Széchenyi – most már Bessenyei Ferenccel – majd a színházban egy évvel később. A televízió különösen alkalmasnak bizonyult Németh László drámáinak adaptálására. A Széchenyit követően megcsináltam a Galileit 1977-ben, a Bodnárnét – ezúttal Sulyok Máriával 1978-ban, A két Bólyait 1980-ban, és a Mathiász panziót – ezúttal Törőcsik Marival – 1981-ben, a II. Józsefet 1985-ben. Az 1983-ban készült Papucshős Veszprémben nagydíjat nyert és az elmúlt napokban fejeztem be a Villámfénynél felvételeit, talán ezzel ünneplik majd a 85. születésnapot. Németh Lászlóval való találkozásaim azért is voltak élményszerűek számomra, mert – túl a nagy gondolkodón és morális emberen – én őt a század legerőteljesebb magyar drámaírójának tartom. Hihetetlen szituáció-érzék, pontos dialógus, erős morális erő, költői ihletettség. Későn fedezték föl, a színpadi élete későn kezdődött – a fölsoroltak nagy részét már nem is láthatta – ezért műveinek színpadi élete nem inspirálta arra, hogy újra és újra a dráma felé forduljon. Ez nagy veszteség mindnyájunk számára. Mégis időskori drámái – bár ezzel egy része töredékes – gazdagok, átéltek, élményszerűek. Ezek közül a Colbert-ről szólót be is mutattuk, néhány időskori drámája azonban még pesti bemutatójára vár. Remélem, színházban is, televízióban is lesz alkalmam folytatni ezt a sort és megismertetni a közönséggel az alig ismert remekművek közül még néhányat. Ezt megtisztelő kötelességemnek érzem, néha arra gondolok, hogy ezzel engem Németh László személyesen bízott meg. Illyés Gyula Németh László Debrecenben Németh László nem megy Debrecenbe egyetemi tanárnak, a magyar irodalom tanszékre. Erre érdemtelennek találták. Az öt pályázó közül elsőnek őt ejtették el. Választás elé sem bocsátották. A kudarc csúf sors. Debrecenre persze, s mindarra, amit Debrecen a magyar életben jelentett s készült ismét jelenteni. Németh László személy szerint megerősödve, mintegy igazolva kerül ki a különös küzdelemből. Az egészséges nép szabadon kifejleszti, termőre neveli mindazt a gondolatot s szellemi irányzatot, amelyből összetevődik az a tapinthatatlan valóság, amit egy nemzet lelkületének nevezünk. Ha élő fa a nemzet, minden ágának utat ad a magasba. A magyarság túlságosan is összetett nép és szellem. Örüljünk neki, az ember épp magyar mivoltában legelteti örömmel szemét a tarkaságon. Minden irányzat megkapja a maga terét. Csak egy irányzat helykérését fogadja mindig türelmetlen visszautasítás, sőt gúny, sőt káröröm. Azét, amely a sokféle faj és törzs, népcsoport és felekezet között sajátosan épp a törzsmagyarság mivoltával és sorsával, a névadó fajta múltjával és jövőjével kíván foglalkozni. Ha némi tréfás ízzel is, de azt kell mondanom, hogy Magyarországon épp a magyarok még rejlő tulajdonságairól, „mélységeiről” eshet legkevésbé szó és találgatás. Ezt a néha leplezett, néha öntudatlan kárörvendezést és türelmetlenséget maguk ellen természetesen csak azok érezhetik, akik e magyarságnak ebből az immár elég vékony rétegéből származnak. Illem dolga is (a vendéget kötelező illemé), hogy az érzékenység jogosságához csak azok szóljanak hozzá, akik ebből a rétegből erednek. Akiket semmiképp sem érhet a vád, hogy másik réteg érdekét viszik, öntudatlanul bár. Mit akar ez a szellem? Alkalma sem volt igen megmondani. Épp csak vádjait és sértődöttségét mondhatta el. Tárgyilagosan néztem ezt a szellemiséget és úgy kívántam szívből, hogy tanyát leljen: tárhassa fel végre otthonosan kincseit és sebeit. Lehetett volna-e erre jobb hely Debrecennél? Szeged Klebelsberg hagyományait őrzi, Pécs új katolikus humanizmust alakítgat. Debrecennek öröksége is ez a magyar vizsgálódás, óvatosság és ellenzékiség. Karácsony Sándornak nem osztom minden eszméjét, de örültem az erjedésnek, amelyet gondolatai az ifjúságban előidéztek. Németh Lászlótól van, ami elválaszt, de előre örültem, hogy nevelő szelleme teret kap, ha kísérletit is. A „mélymagyarság” félremagyarázóit maga Németh László figurázta ki épp itt a Magyar Csillagban. Legyen Debrecen a jó értelemben vett mély magyarság védvára, laboratóriuma vagy szellemi nemzeti parkja. Ennyit tán mégis megérdemelnek a bennszülöttek. Nem. A debreceni egyetemnek nem kell Németh László gondolatvilága. Mert az kétségtelen, hogy Németh László képességei ellen esett kifogás, az bizonyos, hogy nem tehetség és elhivatottság dolgában marad el a többi négy pályázó mögött. Szelleme nem kellett. Az ügyhöz – az irodalomtanítás ügyéhez – van némi köze az irodalomnak is. Babits Mihályban két tűz égett: a költészet és a nevelés. Képzeljük el, hol volnának ma, ha a magyar irodalom tanárait húsz éven át ő neveli. Császár Elemér nevelte. Németh Lászlóban sokszor az írót is a nevelő hevíti. Nem fog nevelni, ő sem, legalább az egyetemen nem. Mint annyiszor, az egyetemnek, Debrecennek, a magyarságnak egy mentsége lehet: nem tudta, mit dobott el. Ijedten gondolok arra, hogy értesülését a visszautasított jelöltről vajon nem egy sereg újságirodalmártól kapta-e. Egyre ijesztőbben terjed a ragály: embereket nem műveik, hanem hírük után ítélnek meg. S egyre ijesztőbb a hírköltés iparának elfajulása. Tóth Nándor Németh László alkattani gondolatai, ma Az „Orvosi alkattan” gondolatvilága is, mint NÉMETH LÁSZLÓ valamennyi műve, az elmélyült tudóst, a sziklaszilárd alapokon álló véleménynyilvánítást és a századunkban sokszor, oly nagymértékben elhalványuló humánumot tárja az olvasó elé. Az utóbbi gondolatot azért is ki kell emelnünk, mert amikor nagy írónk e művét írta, a világ már parázslott a közeli égéstől, amelyben a faji megkülönböztetés szégyenteljes tragédiája volt az események egyik soha nem feledhető csúcspontja. NÉMETH LÁSZLÓ összegezi az orvostudomány addigi eredményeit, a korábbi merev, alkati típusokhoz kötött betegség-elméleteket feloldja, alapjaiban elfogadja HIPPOKRATÉSZ tételét, miszerint „a betegségek keletkezése és lefolyása az alkattól függ”. További gondolatmenete, ma is teljes egészében helytálló: „Az orvosi alkattan az egyéniség élet- és kórtana. Elsősorban a klinikust kell támogatnia, aki a betegágynál a betegségben összesodródott szálakat, az úgynevezett kórokokat keresi, kórjóslatába a betegségen kívül a betegség talaját is beleszámítja, s úgy akar beavatkozni, hogy előírásai nemcsak a kóralakhoz, hanem a szervezet reaktív hajlamaihoz is szóljanak.” A habitus phtisicus: hosszú, sovány, a habitus apoplecticus alacsony, kövér emberek, mint a legősibb alkattani megkülönböztetésre azt írja: „… hogy ez a két habitus van, nyilvánvaló.” Az igazsága, az élet, ma is azt igazolja: „-…vegyes, vagy bizonytalan alakok vagyunk.” Az egyre eluralkodó műszaki automatizáció korában, amikor a régi orvostudománynak klasszikus, tehát örökérvényű megfigyelései: a beteg részletes, külső megfigyelése, fizikális vizsgálata, legyünk őszinték, eléggé felszínessé váltak, a számítógépes elemzések, egyelőre még mindezeket, szerencsére nem tudják az orvos kezéből kivenni, tág tere marad tehát továbbra is az „intuitív tudásnak.” A század első felében kialakult endokrinológiát, amely azóta elképzelhetetlen magasságokig fejlődött, NÉMETH LÁSZLÓ már akkor, akként értékelte és értelmezte, hogy az mai szemmel is csodákat kelt. Az alkat és jellem című fejtegetéseiben KRETSCHMER-nek a maga idejében világhírű művét értékeli. Rámutat, hogy rohanó világunkban az idegrendszer korábban soha nem látott intenzív igénybevétele, újfajta megpróbáltatásokat jelent az emberi szervezet számára. Igen tanulságosak a szkizofrénia és a mániás depresszió lényegére vonatkozó fejtegetései: „Az elmének is van két alkati betegsége: az egyik a mániás depressziós elmezavar, a másik a szkizofrénia. A mániás depressziós elmezavar a hangulat betegsége… A szkizofrénia a valóságtagadás betegsége.” Napjainkban, amikor a psychológia reneszánszát éli, sok hasznos gondolatot nyerhetünk NÉMETH LÁSZLÓ, SPRANGER: Struktúralélektan című, ugyancsak a maga korában nevezetes könyvével kapcsolatban. Megállapítja: „A régi lélektan, tulajdonképp ugyanúgy elemek lélektana, mint a psychoanalízis. Csakhogy egy szétszedett gép nem gép, hanem egy csomó csavar, kerék. A gépet nem elemeiből lehet megérteni, hanem rendeltetéséből, nem önmagából, hanem a maga egészében, környezetével együtt tudjuk csak orvosilag megközelíteni. NÉMETH LÁSZLÓ alkattani gondolatait, az akkor fellelhető irodalmi források segítségével szintetizálta, alkotta maradandóvá. Jelen korunkban, a tanulságokat korszerűen levonva, fejtegetéseiben felsejlenek az empátia alapgondolatai is a figyelmesen olvasott sorokban, ezzel is igazolván NÉMETH LÁSZLÓ korszerűségét, tanításának előremutató jellegét. Pásztor Emil Ne tévesszük össze őket! A magyartanárok sok példát tudnak felidézni arra, hogy a kevésbé figyelmes diákok hogyan tévesztik össze feleleteikben és dolgozataikban a költők szerelmeit: Vajda Juliannát Szendrey Júliával és Ercsey Juliannával, stb. Ez jutott eszembe, amikor az Új Hevesi Napló 2000. márciusi számának 51. oldalán azt olvastam, hogy Vörösmarty Mihálynak nyolc gyermeke volt. Valójában nem neki, hanem nagy író elődjének, Kazinczy Ferencnek volt nyolc gyermeke, akik között Kazinczy Lajos honvéd ezredes az 1848-49. évi magyar szabadságharcnak lett egyik aradi vértanúja. Amikor Vörösmarty Mihály 1855. november 19-én meghalt, felesége (Csajághy Laura) a három gyermekükkel nagyon kilátástalan helyzetbe került, mert vagyonuk nem volt, s akkoriban az állam nem tartotta feladatának a családok segítését. Deák Ferenc, a költő jó barátja és a Vörösmarty-árvák gyámja szervezte meg levelezés útján a nemzeti segélyezést az árvák érdekében. Idézzünk például abból a levélből, amelyet Deák Ferenc („a haza bölcse”) 1855. december 11-én az erdélyi Mikó Imre grófhoz írt: „Honunk legjelesebb költője, Vörösmarty Mihály elhunyt, s özvegyét s három kiskorú árváját vagyontalan állapotban hagyta. Lelkének dús tehetségei mellett is vagyonilag szegény maradt ő, noha legszerényebb egyszerűségben folytak le napjai, mert munkás életének minden óráját az irodalom nehéz pályáján honának szentelte. Kitűnő sikert, fényes dicsőséget aratott, de értéket nem szerzett, még annyit sem, amivel családjának jövőjét biztosíthatta volna.” (A levél egésze megjelent Lukácsy Sándor „Vörösmarty Mihály 1800-1855” című könyvében. Bp., 1955. 490-492. O.) Vörösmarty három árvájának egyike, Ilonka, később Széll Kálmánnak lett a felesége, annak a Széll Kálmánnak, aki 1899-től 1903-ig Magyarország miniszterelnöke volt. T. Ágoston László Az a gyűrött, barna boríték Eltemettük Kopré Jóskát, Móricz Zsigmond egykori mindenesét. Nem kapott díszhelyet a Farkasréti temető művész parcellájában, sem posztumusz Kossuth-díjat, csak két négyzetmétert a Kerepesi temető félreeső sarkában a széltől zúgatott nyárfák alatt. Ennek is csak a felét, mert néhány éve már itt alussza örök álmát élete párja, a Mama. Igen, így nevezte a feleségét, aki – amíg e betegség otthon nem tartotta – oly gyakran elkísérte az irodalmi estekre, s hallgatta a fenegyerek Jóska gyémántként csiszolt verseit. Mert afféle fenegyerek volt ő, az utolsó népi író, aki a nagydorogi zsellérsorról indult neki, hogy megmássza az Olympust, és feljutott a csúcsra. Most is látom őt, amint fekete csikós pörgekalapját félrevágva, görbebotját szorongatva nekivág a pesti körútnak. A hetvenes évek végén találkoztunk. Egy üzemi lap szakosztályi rendezvényén Kesztyűs Feri festő és grafikusművész, közös barátunk, aki egyben üzemi újságíró is volt, megemlítette, hogy van egy művész társaságuk, a Móricz Zsigmond Kör. Amolyan laza, baráti társaság ez, irodalmárok és képzőművészek rendeznek kiállításokat, és a megnyitón felolvasnak néhány verset, novellát is. Látta, hogy megjelent néhány novellám a lapok irodalmi mellékletében. Nincs kedvem hozzájuk szegődni? Volt. Magam is társakat kerestem abban az időben. Olyan embereket, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, s éppúgy feszíti őket a közlésvágy és nyomasztja az irodalmi élet zártsága, mint engem. - No, hát akkor juttass el hozzám néhány novellát, én meg elviszem Kopré Jóskának – mondta. - Ki az a Kopré Jóska? - Ő a társaság irodalmi vezetője. Költő, nagyon jó költő. Móricz Zsigmond folyóiratánál, a Kelet Népénél volt mindenes. Igaz, hogy nem tartozik ma a divatos költők közé, de megbízhatsz az ítéletében, ért az irodalomhoz. - Nofene – gondoltam. – Megint egy újabb mindentudó cenzor… - Mert már kezdett elegem lenni azokból az irodalmi rovatvezetőkből, meg főszerkesztőkből, akik azt magyarázgatták, hogy az irodalomnak nem az a feladata a szocializmusban, hogy állandóan csak a negatívumokat hánytorgassa. Annyi szép és jó van az életünkben, azt kell megírni! De azért vittem neki néhány novellát. Legföljebb majd igyekszem elfelejteni az egészet… Feri beletette egy barna borítékba, ráírta, hogy Kopré József újságíró részére, és otthagytuk a Blaha Lujza téren, a Hírlapkiadó portáján. Néhány nap múlva megjött a válasz ceruzával írva a barna borítékra. „Feri! Ez a fiú tehetséges, bízzuk rá, melyik 2-3-at akarja fölolvasni! Mind jó írás! Kopré.” Többször költözködtem azóta, s a hurcolkodásnál sok minden felesleges lomnak bizonyult. Ezt az itt- ott meggyűrődött, öreg, barna borítékot azóta is ereklyeként őrzöm. Kopré Jóska ereklyéjeként. Nem emlékszem már, hol volt az első kiállítás, ahol én is szerepeltem. Arra sem emlékszem, melyik novellát olvastam föl, de arra igen, hogy kezem-lábam összeakadt, amikor a közönség elé léptem. Jóska volt a műsorvezető. Látta a lámpalázamat. Nyugtatgatott, biztatott, s rábólintott, amikor jól csináltam. Jól tudta ő, hogyan lehet bátorságot önteni a tapasztalatlan fiatalemberbe, hiszen majd’ húsz éven át tanár is volt. Évekig jártunk együtt már nemcsak Pesten, hanem a környező falvakban is. Lassan kialakult a kis csapat: Kopré, Hunyadi Pista, Kende Sanyi, Gyevi Karcsi, Barcs Jancsi, s olykor mások is. Abban az időben lábfájással küszködött Jóska, ezért kellett a bot. Aztán elkezdett Zsiga bácsiról, meg a Kelet Népéről beszélni, és úgy elfelejtette minden nyavalyáját, hogy alig tudtunk lépést tartani vele. Futott, akár a nyúl, és pörgette a görbebotot, mint valami sétapálcát a vasárnapi korzón. Aztán amikor elfogyott a mondanivalója, felnyögött, és a botra támaszkodva sántikált tovább. Eleinte meglehetősen zavarban voltam, hiszen Kopré, Hunyadi, meg Kende évtizedekkel voltak idősebbek nálam. Jó nevű, több kötetes, befutott írók, én meg a kis névtelen senki… Akár bácsizhattam volna őket… Igen, de nem hagyták. - Idefigyelj, Laci! – mondta egyik alkalommal Kopré Jóska. – Tanuld meg, hogy az írónak nincs kora. Csak tehetsége van. Márpedig akinek van, az mind egyenrangú és egykorú, akárhány éves is. No, hát azért mondom, hogy ne akarj lebácsizni bennünket, mert nagyon megharagszunk. Időnként közénk keveredett néhány világmegváltó irodalmár is, akik a modernségről papoltak; az új formákról, a neoavantgarde meg a posztimpresszionizmus mindenhatóságáról. - Rendben van – mondta Kopré tanár úr -, de a verslábatok sánta! Mindenkinek szíve joga, sőt kötelessége is, hogy olyat írjon, amilyet még soha senki se tudott. Újítsatok! De előbb tanuljátok meg a szakmát! Majd ha úgy ismeritek a klasszikus versformákat, mint Arany, Ady vagy József Attila, írtatok olyan regényt, novellát, mint Móricz Zsiga bácsi, akkor fölrúghatjátok a régi formát. De csak akkor. Aki az elfuserált versét nevezi modernnek, az az én szememben nem költő, hanem csaló. Nagyon szerettem velük járni, lestem minden szavukat. Kopré Móriczot idézte, Szabó Pálról mesélt. Kende Sanyi, az egykori szabólegény párizsi élményeit osztotta meg velünk. Hunyadi Pista verseiben is a végzetes kórban meghalt felnőtt fiát siratta. Egy nap Kopré a hóna alá csapott egy kötetre való verset, és elvitte az egyik kiadóba. Fanyalogva fogadták. Egy rohadt sor se volt benne a szocializmus építéséről. Csak ilyenek, hogy Imádság fogódzásért, meg Keserű dal, Könyörgés kegyelemért… No, nem, ez egyiknek se kellett. Gondolt egyet, és csinált egy gyűjtőívet. Kiült vele a Blaha Lujza térre az egyik padra. Jöttek is a barátok, ismerősök, s megkérdezték: - Milyen papír ez, Jóska? - Gyűjtőív. Ha gondolod, te is megrendelheted rajta a legújabb kötetemet. - És melyik kiadónál jelenik meg? - Nálam. Az első könyvem is úgy jelent meg, ez is magánkiadás lesz. - Ne hülyéskedj, magánkiadás 1982-ben?!… Aztán szinte minden ismerős beírt egy összeget, meg a nevét. Volt, aki azért, mert nem hitte, hogy megtörténhet. Mások meg azért, hogy hátha mégis… És újra győzött a konok zsellérivadék. Egy szép napon újra kiült a Blaha Lujza téri padra, és elővette a táskájából a gyűjtőívet, meg a friss nyomdaszagú kötetet, a minden élők útján-t. Csak így, csupa kisbetűvel, mint Nemecsek. A cimborák hitetlenkedve csóválták a fejüket, és néhány nap alatt gazdára talált minden példány. Nekem a 247-dik jutott. Aztán valamiféle feszültség támadt a festők meg az írók között. Tény, hogy kenyértörésre került a dolog. Egy nap felhívott telefonon Szőke Miklós, aki szintén a csoporthoz tartozott. Beszéltem a Zichy-kastély igazgatójával – mondta. – Adnak helyet, megalakíthatjuk az irodalmi kört. Ennél jobb megoldást nem is remélhettünk volna. Az óbudai Zichy-kastélyról van szó, az Árpád-híd mellett. Ebben kapott helyet akkor a kerületi művelődési ház, s ennek egyik félreeső szobájában mi havonta egyszer két órára a sakk szakkör és a bélyeggyűjtők klubja között. Október végi szombat délután volt, 1982 ősze. A kapu előtt ácsorogtunk, és vártuk a társakat. Éppen arról beszélgettünk, hogy valamiféle nevet kellene adni a társaságnak. Jóska ragaszkodott volna a Móriczhoz, de az már foglalt volt, hiszen nem oszlattuk fel a régi társaságot. Röpködtek a nevek Balassitól József Attiláig. Egyik se illett igazán Óbudához. Vita közben elindultunk az Árpád-híd felé. Egyszer csak Hunyadi Pista megállt, csendre intett bennünket, s a néhány méterre álló Krúdy mellszoborra mutatott: - Ne találgassatok tovább, ő az. Így lett a társaság neve Krúdy Gyula Irodalmi Kör. S mivel a „nagyok” szívből utálták a hivatali ügyintézést, Szőke lett az elnök, én meg a titkár. Gyevi Karcsi, akinek sajtójogász volt a végzettsége, megalkotta az alapszabályt, s az alakuló ülés időpontját gondosan kijavította október 25-re, nehogy a 23-i dátum felkeltse a hivatal gyanúját. Mert bizony, ha egy kicsit megvakargatjuk a társaság múltját, elég soknak volt kisebb-nagyobb ötvenhatos priusza. Kopré szívesen jött közénk, és javítgatta a botladozó verslábakat. No meg Hunyadival kettesben ők bírálták el a felvételre jelentkezők verseit. Aztán egyre többször csak a telefonüzenet jött: nem mozdulhat, mert beteg a Mama. Egy nap a villamosmegállóban találkoztunk. A cigarettát szidta, és kivörösödött arccal köhögött. - A jövő héten be kell feküdnöm a kórházba – mondta. – Tüdőtágulás. El kéne dobni ezt a fránya bagót… Aztán még jó néhányszor találkoztunk, de még mindig ott tartott, hogy el kéne dobni… Hát most eldobta. Eltemettük Kopré Jóskát, Móricz Zsigmond egykori mindenesét. Nem kapott díszsírhelyet a Farkasréti temető művész parcellájában, sem posztumusz Kossuth-díjat. Elment ő is csendben a többiek után. Most is látom őket, ahogy mennek. Elöl Hunyadi, Gyevi, meg Kende. Ők hárman már a Fiastyúk csibéit számolgatják az égi szérűskertben. Ballag utánuk Kopré Jóska. Fekete csikós, pörgekalapját huncutul félrevágja, és görbebotját lóbálva nekivág a csillagporos Tejútnak. Közélet Löffler András A beszélgető püspök Érdeklődés kíséri a közelmúltban megjelent Beszélgető könyvecske című opust. Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát és Lengyel László ismert közgazdász közéleti személyiség könyve siker. Megismerhető e könyvből a két befolyásos személyiség gondolkodása a világról, az elmúlt évtizedek magyar vonatkozású történéseiről. Gondos és kiismerhető logikával felépített beszélgetést és olykor monológokat olvashatunk. Nos, amiért a közvélemény felkapta e művet, az attól van, hogy Asztrik püspök az egyházi hierarchián belül valamiféle kakukktojás. E könyv is ezt bizonyítja. Kevésbé formatisztelő. Lengyel László a magának teremtett és nem elégszer hangsúlyozott szabadságával és függetlenségével is érdekes egyéniség. A bigott marxizmustól a szerves lelki és fizikai fejlődésen keresztül jutott el a kőkemény liberalizmus vállalásáig. Tekintélyére és befolyására mi sem jellemzőbb, mint hogy tanácsaira Antall Józsefről Horn Gyuláig sokan igényt tartottak. Az utóbbi időszakban hitele és a média által felépített nimbusza elkopott. Az 1998. évi választások környékén játszott – a tudományosság manírját magára öltő, de nyíltan elkötelezett – szerepvállalása lejáratta. Ne beszéljünk mellé! A könyv alaphangját egy általa képviselt markáns kritikai szemlélet adja. E bírálat első számú célpontja a katolikus egyház, maga a magyar katolicizmus. Előrebocsátjuk, hogy Lengyel Lászlót nem tartjuk hiteles és autentikus személyiségnek a kérdésben. A vallás- és egyházkritikája türelmetlen. Visszaköszönnek a véresen megszenvedett marxi-lenini dogmák és tézisek. Nagy dilemmánk, hogy Asztrik püspök e beszélgetésnek miért partnere, miért hitelesíti a már lejárt szavatossági idejű közhelygyűjteményt? Vajon ez lenne a dialógus értelme? Vagy az, hogy a rólunk kialakított, féligazságokat hallgassuk tovább? Legyen továbbra is a periférián tartott katolikus társadalomnak kisebbségi érzése? A kötet olvasásakor volt olyan érzésünk, hogy Várszegi Asztrik Lengyel Lászlóval mondatott ki olyan dolgokat, amit – lévén a hierarchia tagja – nem mondhatott ki. Törekvéseinek őszinteségét nem vonjuk kétségbe, de a gyanútlan olvasóban kétségeket támaszt a meg nem értett „reformer püspök”. Nem beszélgette ki ugyanis nagyműveltségű beszélgetőtársa nyilvánvaló tévedéseit és csúsztatásait. Nos, mielőtt néhány részletkérdést megvizsgálnánk, le kell szögezni néhány alapvető dolgot. A magyar egyház, a magyar katolicizmus helyzete és állapota nem független az adott társadalomtól. Semmivel sincs és nem is volt jobb vagy rosszabb morális és fizikai helyzetben, mint a társadalom más szervezeti és organizációi. A másik ilyen alapvetésünk, hogy a magyar katolicizmus alapértékeit mindig a névtelen hívők százezrei és milliói, valamint az őket vezető lelkipásztorok adják. Kétségtelen, hogy a vezetők és a hierarchia ad fazont és tartást az irányítottaknak. Lengyel László nagyrészt értelmezhetetlen kritikája tehát az elmúlt évtizedek hűségben megmaradt hívők seregét is érinti. Pedig az ő egyházukat elfogadó türelmes magatartásuk tette legitimmé az egyházat. Ezt utasítja el szuverén módon Lengyel László. A harmadik probléma a kötet fogadtatása. A felszínes és kommerciális klisékkel tűzdelt könyvismertetők mellett egy nagyobb lélegzetű írás jelent meg a Magyar Nemzet című lapban, amely érzelmi, filozófiai megközelítésében utasította vissza a keresztény, marxista és liberális értékrendet egybemosó törekvéseket. E törekvések a kötetben fellelhetők. Elmaradt a hivatalos egyházi reakció is, nyilván abból az öröklött beidegződésből, hogy az ne keltse jelentőségét. Nem ártana azonban a közvélekedést módszeresen felvilágosítani arról, amit e könyvben az egyház, és különösen a hierarchia „bűnéül” felróttak. Utal a kötet az egyházi vezetésen belüli felfogásbeli különbözőségekre, de ha valóban ez lenne az egyházi közélet fő problémája, nem kaptunk választ a megoldásra. A beszélgető könyvecske nem az átlagolvasónak íródott. A szellemi elit néhányezres tábora és a jó szándékú sznobok forgatják. A kötetben foglalt gondolatok megértése az átlagosnál nagyobb műveltséget és olvasottságot feltételez. Az irodalmi, filozófiai és teológiai hivatkozásai pedig kifejezetten nehéz olvasmánnyá teszik. Érdekes, hogy a könyvet többször átolvasva más és más benyomások érik az olvasót. A befogadó hangulatától függően másként értékeli a szerzők mondandóját. Persze kérdés, hogy rávehető-e valaki arra, hogy egy ilyen könyvet többször elolvasson? Idő kellett a belterjes beszélgetés vagy egymás melletti elbeszélések oldalvizén annak megértéséhez, hogy mi vagy ki Asztrik apát mércéje. Aztán kiderült, hogy Szt. Ambrus milánói püspök. Tudvalévő, ő az a szent, aki „diplomáciai beszélgetéseinek” eredményeként szívós munkával eléri azt, hogy partnere elveszítse türelmét és kimondja mindazt helyette, amit ki kell mondani. Megértettük végre, miért kellett a püspöknek beszélgetőpartner Lengyel László személyében. Vajon a katedrálisépítő lelkület megfér-e a folyton kiegyenlítő szerepre törekvő, valójában a keményen kritikus lélekkel? Nem kell különösebb áthallás annak megértéséhez sem, hogy ez az utalás a „nagy építőmester” szellemiségére vonatkozik. Csak ennek a szellemiségnek mentén érthető meg az az erőltetett párhuzam, amelyet az állam elhalására vonatkozó marxi tétel egyházra történő vonatkozása jelent. Mi lehet ennek az üzenete? Vagy mi végre van folyton a pápa iránti hűségre történő hivatkozás? Nem tisztünk ítéletet alkotni mások katedrálisépítő hajlamairól. Ismert az is, hogy Asztrik főapát a közelmúltig az egyház hivatalos médiapüspöke volt. Nos, a személyében kitűnően kommunikáló főpap egyháza nyilvánossággal való kapcsolatai váltakozó sikerűek. Az elmúlt évtizedben nem sikerült médiastratégiák kidolgozásával változtatni azon az egyházat sújtó hátrányos és ellenséges társadalmi megítélésen, ami még a tudományos szocializmus fémjelezte korszakban beidegződése. Az sem érthető kristálytisztán, hogy Pannonhalma – a Bencés Rend – miféle szellemi sziget? Vajon mi végre a különállás demonstrálása? Más, újrainduló szerzetesrendek, egyházi intézmények is megkezdték fizikai és szellemi helykeresésüket a társadalomban. Vajon látszanak-e ezek a törekvések a magas pannonhalmi várból? Mennyiben paradigmaváltás éket verni a hívők és az egyház vagy az egyház és a püspökök közé? Mi lehet a megosztó törekvések célja? Nem értjük továbbá, hogy az egyház és az általa képviselt hit és értékrend ellenfeleinek és a „másoknak” miért a püspök-főapát az etalon? A véleményformáló – mellesleg ateista – fővárosi értelmiség miért csak vele talál hangot? Másokkal miért nem? Miféle érdem ez? A könyvből kitűnik, hogy a püspök talán már nem ura a körülötte kialakult és kialakított helyzetnek. Objektíve igaz viszont, hogy a magyar egyház viszonylagosan független a közgondolkodás Asztrik püspököt favorizáló szellemiségétől. E néhány bevezetőnek szánt gondolat mellett szükséges, hogy az érthetőség, az árnyalt megközelítés miatt néhány, a könyvben hangsúlyt kapott felvetést górcső alá vegyük. Már csak azért is, mert azok kritikai alapállása tévedéseken vagy felszínes megközelítésen alapszik. I. A kötetben többször visszatér az az utalás, hogy a kommunizmus alatti lengyel és magyar egyház között jókora minőségi különbség volt. Természetes, hogy a konkrét részletek feltárása nélkül mind Asztrik püspök, mind Lengyel László sommás minősítése alapján e „versenyben” a magyar katolicizmus és főleg annak legfőbb letéteményese, az egyház leszerepelt. Szerintük nekünk magyaroknak bizony sok-sok szégyellnivalónk van. Az ezek után elpirult olvasó talán nem is gondol utána annak, hogy e minősítés nem állja meg a helyét. Elsősorban azért nem, mert a lengyel és magyar társadalom, és a két egyház teljesen eltérő módon és feltételek között hagyta maga mögött a második világégést. Teljesen más társadalmi pozícióba kerültek a sztálini terror idején. Lengyelországban ugyanis nem került sor a szerzetesrendek feloszlatására és a hierarchia totális lefejezésére. Nem is kerülhetett erre sor, hiszen a lengyel társadalom és egyház a háború szenvedő vesztese és azt követően annak „győztese” lett. Ezzel szemben Magyarországon teljesen ellentétes irányú folyamatok zajlottak le. A bűnös szerepét elsősorban az egyházra osztották le. A társadalom perifériájára taszított egyház puszta léte volt a kérdés, amelyet végső soron a hívek egyre fogyó kitartása vezetett el a szabadsághoz. Különbség volt abban is, hogy a lengyel kommunista párt megtűrte tagjai vallásos életvitelét, míg nálunk az egyházi temetésen való formális részvétel „pártfegyelmit” vont maga után. Különbözött a fizikai és pszichikai terror minősége. Éppen a fentebb vázolt körülmények teszik eltérővé a két nemzeti egyház mozgásterét és a társadalomban elfoglalt helyét. Ezért aztán nehezen állja meg bármi összehasonlítás a helyét. Különösen úgy, mintha a „lengyel minta” alapján az elmúlt fél évszázad magyar katolicizmusát, vagy egyházi vezetését el kellene ítélni. Kritika alá lehet venni persze a püspökök intézkedéseit, de az az egyházat jelentő és kitartó hívők százezreinek társadalmi mozgásterét ez aligha érintette. A hitét vállaló harmadrendű polgár életérzése, esélytelen karrierje, egyetemi felvételije és útlevélkérelme vagy számtalan diszkrimináció, mind magától értetődő effektusként telepedett ránk, amit a túlélés érdekében, a nyugatra menekülés helyett, kivétel nélkül és öntudattal tudomásul vettünk. Még a lehallgató-készülékekkel teletűzdelt, ügynökökkel körbevett, látszólag érintetlen félhomályos kolostori folyosókon és cellákban is. Annak megértése sem jelent problémát, hogy a nyolcvanas évek jegyrendszerrel küszködő lengyel értelmiség ellenzékisége vagy a magyar értelmiség gazdasági és szellemi „megalkuvása” milyen feltételek között következett be. Annyi azonban bizonyos, hogy a lenini ideológia alapján programozottan kitermelt elsőgenerációs értelmiség – valójában szervilis bérmunkástömeg – és az egyház egymásra találása objektíve és fizikailag is lehetetlen volt. Még a puha diktatúrában is. A magyar egyházat egyszerűen elvágták a társadalomtól, erővel. Idegen testként lebegett kötődéseinek laza fonalán, a köztudatban ellenségként aposztrofálva. Mindehhez asszisztált a jogrendszer, védve az államot az egyháztól. Nem kellene ezért valakit megkövetni? Az úgynevezett ellenzék pedig, amely állítólag taktikai kapcsolatot keresett az egyházzal, eljátszotta a ráosztott szerepét, mondhatni leszerepelt. II. E történelmi szituáció nem érthető meg a jezsuiták (P. Nagy, P. Kerkai) mindenáron „modus vivendit” kereső, valójában a vatikáni döntéseket előkészítő akciói nélkül. Korrekt tájékoztatás esetén nem hallgatható el ebben a kérdésben a kitartás szimbólumává nőtt Mindszenthy tragédiája vagy a nagyformátumú, de a megalkuvás szégyenbélyegét vállaló Czapik egri érsek vesszőfutása sem. Nem is beszélve Casaroli keleti politikájáról, amely nem írható a püspökök egyszeri félretájékoztatásának rovására. Ezzel szorosan összefüggő és a mai magyar katolikus egyházat teherként érintő probléma a soha ki nem beszélt békepapság kérdése. Az e néven nevezett mozgalom ügye az egyházon belül a mai napig nem került a helyére. Szerencsére ma csak generációs választóvízként megjelenve kerül szembe a hősies áldozatvállalás, a mindenáron való kitartás és a formális együttműködésben testetöltő csendes, mindennapi munka. Biztosak vagyunk benne, hogy a kérdés semmiféle igazság nevében megnyugtatóan nem dönthető el. A hitért, az egyházért vállalt hősi áldozat, kereszthordozás és vértanúság minden szempontból elismerést érdemel. Nem vállalható azonban annak az elítélése – bár van rá törekvés -, hogy a hétköznapok híveit és lelkipásztorait, akiket nem „jutalmaztak” börtönnel, de mégis áldozatos munkát végeztek, megalkuvóként vagy békepapként rekesszük ki. Vajon a magyar katolicizmus elmúlt félévszázadának ez volna a döntő jelentőségű problémája? Vajon a papság ilyetén megosztottsága tényleg hatással volt az engedélyezett és cenzúrázott hitélet minőségére? Ki vállalja az ítéletalkotást? Ki mer bárkit is meg- vagy elítélni, és számon kérni? Hol van a határ, a tisztesség, a jó szándék, meg a túléléshez szükséges megalkuvás között? Bizony e szempontok alapján árnyaltabb kép alakítható ki, mint amivel a püspök-főapát és barátja megkínálta az olvasót. Persze, hogy voltak a békepapi ügynek negatív hősei. Olykor eluralkodott az intrika. Mégis úgy gondoljuk, hogy a többség gerince hajlíthatatlan maradt, és ezért legtöbben méltósággal élhettük meg a szabadság újravirágzását. Egyébként eligazít bennünket ebben a többször hivatkozott II. János Pál, akit érthetetlen módon állít szerzőpárosunk a hierarchiával szembe. Az 1992-es pápai látogatás megerősítette, hogy a testvériség szellemében „tiszta lappal” kell megkezdeni a szabad társadalomban az egyház megújítását. III. A hierarchia és az egyház szándékolt szembeállításának másik példázata a könyvben Bulányi György piarista ügyének felemlítése. Azt a látszatot keltve, mintha lám- lám az egyházi vezetés megalkuvása miatt nem állt volna ki mellette. A katonai szolgálat megtagadásának ügye, illetve az azt elutasító püspökkari körlevél kiadása utal az egyház megalázó helyzetére. Elgondolkodtató az is, hogy az egyházi elit békepapi mozgalomban nem exponált része sem állt ki Bulányi mellett. Amiként nem vállal vele közösséget maga a piarista rend sem. Nem tudunk arról sem, hogy a Vatikán az akkori hierarchiát emiatt megrótta volna. De valószínűleg az az észszerű gondolat győzött, hogy az egyház megmaradását jelentő – status quo – mégiscsak fontosabb, mint a nyílt és értelmetlen konfrontáció. A fegyveres szolgálat elutasítása, illetve annak lelkiismereti kérdéssé történő emelése véleményünk szerint sokkal inkább politikai, mintsem valós lelki, vagy társadalmi igényt jelentő kérdés volt. Az akkori magyar társadalomban nem volt jelen a háborús pszichózis. Ezért Bulányi felelőssége marad a „börtönszolgálatra” rábeszélt fiatalok sorsának alakulása. A probléma felvetése azonban félrevezeti az olvasót. Nem beszélve arról, hogy Bulányi „téziseit” ismerve igen komoly, az egyház hitéleti egységét érintő dogmatikai eltérések lelhetők fel. Kétségkívül e mozgalom lassú elhalásra ítéltetett, és az idő e problémát, ha úgy tetszik, megoldotta. Egy évtizede már az is kimondható, hogy nem a hierarchia nyomására. Ki kellene mondani! IV. Asztrik püspök fontos szerepet vállalt a holocaust és a keresztény-zsidó párbeszéd alakításában. E párbeszéd alaphangját minden esetben a kötelező bűntudat és a lelkiismeretfurdalás adja, legalábbis ez már elvárás az egyik oldalon. Mi több, a folyamatos bocsánatkérés állapotában kell leleddzen minden és mindenki. Sajátos helyzetet eredményez az, hogy ezt az attitűdöt, melyben a teológiai és tudományos kérdések másodlagosak, a katolikus hierarchia egyik, talán legbefolyásosabb tagja vállalja. Méghozzá kéretlenül. A magyar közgondolkodásban ugyanis nincs jelen a bűntudat és az egyházban sem lelhető fel ilyesmi. Még akkor sem, ha lázas igyekezettel formázzák azt az erkölcsi, szokásjogi tényállást, hogy „nem emelte fel a szavát az üldözöttek érdekében.” A társadalom döntő többségének egyszerű életkora miatt nincs lehetősége erkölcsi alapállását kifejezni és a zsidóságot ért tragédiáért közvetlenül felelősséget vállalni. A szellemi életben jelen lévő holocaust-soah effektus jobbára a fővárosi értelmiség és rétegkultúra egy részének fontos. Kétségtelen az is, hogy e szellemiség komoly emberi és kulturális értékek hordozója. De az is tény, hogy a magyar társadalomnak és a magyar katolicizmusnak nincs ezzel kapcsolatos adóssága. Bármely európai nemzettel állja az összehasonlítást „bűnökben és erényekben” egyaránt. Semmiképpen sem fogadható el az, hogy a permanens és kollektív bűntudatot úgy kényszerítsék ránk, mintha ez volna az európaiság mércéje. A magyarság minden honfitársára büszke, legalább egy évezrede befogadó nemzet, minden bukdácsolás és tragédia ellenére. Lengyel László véleményével ellentétben úgy véljük, hogy a magyar katolicizmusnak a zsidósággal szemben nincs szüksége látványos gesztusokra. A névtelenek, a hétköznapok szentjei és más meg nem énekelt és kőbe nem vésett hősök megtették a kötelességüket. Ha ezt észrevétlenül tették, az sem baj. Az emberi jóság nem a gesztusokkal méretik! V. Végül, nem utolsósorban arról kell beszélnünk, hogy mik az egyház, a magyar katolicizmus távlatai. A kötet szerzői különösebb optimizmus és megértés nélkül kezelik a rendszerváltoztatás utáni helyzetet. Úgy állítják be, félrevezetve az olvasót, hogy az egyház újraéledésének legfontosabb dimenziója a hatalomhoz és az anyagiakhoz való viszony. Nos, tíz évvel a szabad társadalom beköszönte után nyugodtan mondhatjuk, hogy legnagyobb egyházaink is a társadalom perifériáján, anyagilag lerongyolódva, a média által deformált ellenséges közegben próbálják helyüket megtalálni. Az intézményrendszer felállítása valójában a társadalmi igények kielégítéseként jelenik meg. Összességében csekély a számuk. E munka, nevezzük Asztrik püspök szavaival része a spontán zajló paradigmaváltásnak. Évtizedek múlva termi meg gyümölcsét, amikor nyilvánvalóvá válik majd, hogy az egyház vagy a krisztushívők bármilyen közössége feladatait és küldetését milyen módon, milyen feltételek mellett tudja teljesíteni. A lenullázott állapot a tényleges esély! A paradigmaváltás bizonyosan nem arról szól, hogy a világból kiindulva, a kolostori magány adta vélt vagy valós lelki autonómia a mérték. Hogy minek itt az egyház hatalomvágyát meg vagyongyűjtését sulykolni? Keveset beszél Asztrik püspök és Lengyel László arról a küzdelemről, amit a két évezred múltán is vállalt értékközvetítő szerep jelent és tőlünk függetlenül fog jelenteni a kereszténység. Iskolán, kórházon, menhelyen keresztül. Kell ma azon vitatkozni, hogy ez püspökkel vagy anélkül történik? Aligha. A társadalomban és a közösségben élő ember megszólítása Krisztusért és Krisztus nevében egyetemes, tevőleges emberi program marad. Lehet, hogy kisebbségben, lehet, hogy üldöztetve, lehet, hogy lesajnálva, s lehet, hogy az igazságot felismerve minél többen. Nemes misszió a harmadik évezredben. Optimizmus kell hozzá, bizalom, meg önbizalom, amit e könyvből nem kaptunk meg. Lelkes Miklós Gondolatok, aforizmák Politikusok vitáznak a képernyőn arról, hogy négy-e a kétszerkettő. Sok néző bosszúsan gondolja, hogy ennek semmi értelme, pedig a vitázók számára nagyon is van. Ezzel terelik el a figyelmet a zsebbe vágó (a nézők zsebébe vágó) bonyolultabb számításokról, a hipp-hopp! zsebre vágott összegekről. Nehéz az élet – ez a közhely kissé paradox, mert akkor a legnehezebb, ha a gondokon kívül az embernek semmije sincsen. Z. olyan hiú, hogy még a tükörtojásban is a saját tükörképét szeretné elnézegetni. A majom sok embernél tisztességesebb: egyaránt utánozza az emberi jót és rosszat, míg sok ember csak a rosszat. X. egész kis miniállatkert önmagában: rókalelkű, vaddisznó-modorú, a képén vastag a bőr, mint rinocérosznak, és hörcsög módjára gyűjtöget a máséból. Olykor csak a céltalan ér célba, mert a céllal igyekvőre sokan céloznak. Finom célzás volt, de gyilkos golyó. Látom egy londoni parkban: No, ez csak hazánkfia lehet, mert külföldön is magyar módra szemetel. Kies hazánkban az utóbbi években ugyancsak nőtt a mániákus átkeresztelők száma, még a Kutya utcát is Macska utcává változtatták, kerüljön, amibe kerül az ilyen átkeresztelés – ilyen fontos dologra mindig kell pénzt keríteni, és kerítenek is! X. a hazai környezetvédelem nagy alakja: körömszakadtáig védi saját korrupt környezetét. No, persze, nem a betyárbecsület miatt, hanem a saját betyáros hasznáért. Féltéglával veri a mellét, hogy nálunk – az ő érdeme is! – milyen nagy most a szabadság. Ám akinek szeme van, ezt a féltéglát két kilométerről is látja, de a szabadságot még fél centiméterről és nagyítóval sem! A lónak négy lába van, mégis megbotlik – tartja a mondás. Nézem a tévé képernyőjét és eltűnődöm: vajon hány láb kellene az éppen ott akadékoskodó-okoskodó ifjonc miniszternek, hogy ne botoljon meg lépten-nyomon? Tölgyesy I.M. Ludovika A Szent Teréz intézet krónikája január 21. Szomorú Ágnes-napra ébredtünk. A nagy templom sekrestyéjében kevés buzgó hívő jelenlétével elhangzott az első szentmise. Mi még lent éltünk a katakombában, de azért napközben már inkább fönt voltunk. Különben is már elég sok látogatónk akadt. Igazán megható volt, amikor innen is, onnan is betoppant egy-egy tanítvány, szeretethölgy, ismerős, rokon, fejkendővel körítve, frizurátlanul és öregítve, nehogy megtessék útközben az oroszoknak, vagy éppen nehogy burzsujnak tartsák, szerető részvéttel érdeklődött hogylétünk felől. Olyan érdektelen és szívből jövő volt ez a részvétet és együttérzést nyilvánító sorozat, hogy igazán jólesett sokat szenvedett szívünknek. Ma Gyöngyösi és Vörös miniszterek Balogh István államtitkárral aláírták a fegyverszüneti szerződést. január 22. Erős légiharcok folytak Budáért. A lövegek a fejünk felett rohantak át. Nem sokat törődtünk vele, takarítottuk az ötöst. El is készültünk vele, az ebéd és a vacsora már ott folyt le. Különben is az egész város takarított. A közszolgálati alkalmazottakat fölszólította a Nemzeti Bizottság, hogy vegyenek részt a romok eltakarításában. Az utcán még nem mertek közlekedni az emberek, mert úton-útfélen robotra fogták le őket. Markó mérnök is csak úgy mert nekiindulni a városnak, hogy a felesége két párnából készített batyuját a hátára kötötte, így batyuzta végig az Andrássy utat. Csak terhet cipelő embereket lehetett az utcán látni. A gettó zsidói költözködtek, de különben is sok tehercipelő ember rótta a havat. Autó, lovaskocsi nem volt, csak az oroszok kezén, a pestiek házilag összetákolt szánkón húzták a holmijukat, s a legjobb esetben közönségesen megtette ugyanezt a szolgálatot egy légnyomás-sújtotta ajtó is, amelyet hanyatt fektettek a havon. január 23. Buda nem adta magát olcsón. Egész nap lőtték és bombázták a várat. Aggódó sóhajtásokat küldtünk át a Dunán. Alig mertünk kimozdulni, mégis a szükség kikényszerítette a bátrabbját. Szegény Budapest! Milyen szánalmas képet mutatott most a „Duna gyöngye”! Rom és szemét mindenütt. Ember- és lóhullák bűzlöttek az úttesteken és a kirakatok roncsaiban. A hullák mezítelenül éktelenkedtek, mert ruhájuktól megfosztották őket a koldusszegény pestiek, akiket az éhség még arra is rávitt, hogy az elesett lovak húsát az utcán föltrancsírozzák. Legszomorúbb a Duna partja. A harcok miatt még nem lehetett megközelíteni, de már tudtuk, hogy nincs egy hidunk se. Kodály Zoltán és felesége átköltöztek az Opera óvóhelyére. A többi budapesti vendégünk is készülődött hazafelé, sőt az erdélyiek is szőtték már a hazavonulás terveit. január 24. A légi csata ma sem szünetelt. Az egyformán szürke égboltot távoli tüzek lángja pirosra festette. Ég a Várpalota! – hallottuk a jólértesültektől. Könnyeinken keresztül vetítettük képzeletben a szemünk elé a régi Várat, zöldkupolás tetejével, amelyen nem törik meg többet a napsugár, mosolygó ablakaival, régi magyar emlékek szelíd integetésével. Tehát ennek is vége! Nem sokáig töprenghettünk. Három fosztogató orosz jött. Akkor még nem tudtuk, hogy ezeket föl is lehetne jelenteni, bamba félelemmel utat engedtünk nekik. Mit is kezdhettünk volna velük mi, gyenge nők, amikor a férfiak is úgy behúzták a nyakukat, hogy nyikkanni sem mertek. A három ruszki végigjárta az iskolákat, dobálta a színházi ruhákat, majd Virginiával tusakodott egy darabig, aztán a nővérlakásból elvitte a Nagymama alsószoknyáját és úgy távoztak nagy mérgesen, mert bizony kevesellték a zsákmányt. január 25-én Ismét két orosz tisztelt meg bennünket. Egy magyar nőt fogtak közre, aki azonban egy cseppet sem bánta ezt a közrefogást. Kedvesnővérünk fogadta őket Sebestyén úrral a kapuban. Szobát kértek, ahol a gyönyörnek élhettek volna. Sebestyén ékes orosz szavakkal magyarázta nekik, hogy itt nem lehet, nincs üres szoba, stb. Nem használt. Bátran félretolták és jöttek befelé. Ekkor a „Libszte” megfogta a rózsafüzérje keresztjét, megcsókolta, és feléjük nyújtotta. Mit tesz Isten! Az orosz is megcsókolta a feszületet. A nő pedig magyarul szólalt meg: „Nem, itt nem lehet. Itt nem szabad… valamikor én is ide jártam iskolába”. Megfordította a két oroszt, és „Dicsértessék”-kel távoztak. A pesti kerületi elöljáróságok ma elkezdték működésüket. Mi még mindig a pincében laktunk és változatlanul féltünk az éjszakáktól. Grácia nővér szentelési körútján ma rosszul járt, mert szegény a sötétben beleesett a nyitva felejtett pöcegödörbe. Azt mondják, ez szerencsét jelent, neki azonban nem jelentett azt, mert olyan éktelenül büdös lett, hogy nem tűrtük meg szegényt sehol. Nagy nehezen tisztára vetkőzött. január 26-án Ismét jött Köhler atya. Mesélt innen-onnan. Ő mondta többek között azt is, hogy a szovjet parancsnokság a pesti Duna-parton felállított hangszórókon keresztül figyelmeztette a budaiakat, hogy tartózkodjanak az óvóhelyen. A mai napon a bombasérült ingeinket stoppoltuk meg. Szegény Flóra nővér! január 27. Kedvesnővérünk hirtelenül olyan rosszul lett, hogy mára képtelen volt az ágyat elhagyni. Egész mostanáig szinte csodálatraméltó szívóssággal bírta az egész ostromot. Most egyszerre vett rajta erőt a gyengeség. Odakünn erős légiharc zaja hallatszott, állítólag német felmentő csapat érkezett Budafok alá. január 28. Kedvesnővérünk helyzete nem javult. Nagyon rosszul volt. Hányás és hasmenés ingerelte csaknem állandóan. Eltartott ez az állapot másnap is. Weber dr. megvizsgálta, sajnos, nem sok jóval biztatott. Azon gondolkoztunk, hogy most már felköltözünk vele, talán a jobb levegőn erőre kap. Sajnos azonban erről le kellett mondanunk, mert megint erősödött a lövöldözés, 30-án belövést kaptunk a babaháló fölé. Másnap, 31-én egy erősebb detonáció kitörte a kín-keservvel helyrehozott ötös szoba ablakait, valamint az iroda papírablakait. A felköltözésről egyelőre le kellett mondanunk. Immaculata nővér két lapos szalmakenyérrel lepte meg a kiéhezett nővércsaládot. Két hét óta ez volt az első kenyér, amit láttunk. február 1-én Kedvesnővérünk helyzete annyira válságossá lett, hogy be kellett szállítanunk a klinikára. Flóra és Ludovika nővérek felváltva ottmaradtak mellette. Töméntelen sok gyógyszert kapott, sajnos azonban ez mit sem használt. Kint ezalatt tovább folyt a harc Budáért. Már a Margitszigetet is megtisztították a németektől. 2-án megtiltotta a hatóság, hogy a halottakat a közterekre temessék. Kedvesnővérünk elveszítette az eszméletét hosszabb-rövidebb időre. 4-én reggel 6 óra felé a klinikai lelkész kezéből felvette a végső szentségeket. Megújította szentfogadalmait és épületes módon megáldozott. Láthatólag megnyugodott szegény. február 5-én reggel 1 4 óra körül csendben, észrevétlenül átszenderült a jobb hazába, az Úr karjaiba, mint aki a jó harcot végigharcolta, és az utat megjárta. S amikor a romjaiból ébredező Budapest utcáin az első villamos megjelent (az Újpest - Forgács utcai vonalon), kis házunkra rátelepedett a gyász, a tanácstalanság és az egyedüllét. Központunkkal még nem lehetett érintkezni, s megkezdődött a szomorú „interregnum”. A kórház hullakamrájában találtuk meg másnap, 6-án kedvesnővérünket, itt öltöztettük föl. Ez a nap különben a temetés előkészítésével telt el. Klotild és Róza nővér a temetőben alkudoztak a sírhelyre (nagy szó volt ez akkor!), Flóra és Ludovika nővérek pedig sorban álltak a koporsóért. Temetett akkor egész Budapest. Hiszen éppen aznap jelentek meg a falragaszok az utcán, hogy a halottakat 48 órán belül el kell temetni. Megrohamozta tehát mindenki az egyetlen működő temetkezési vállalatot a Vas utcában. 500-an ácsorogtunk egész délelőtt, és végül is 3 óra felé 10 koporsót hoztak. Nem is kaptunk mi sem. Ezért, hogy minden eshetőségre készen legyünk, itthon tákoltunk össze hat szál deszkából egyet. február 7-én délelőtt kaptunk egy egyszerű fekete koporsót. Vittük a Klinikára. A házilag összetákoltat odaadtuk egy szegény özvegynek. Hogy örült az istenadta, hisz a legjobb esetben csak újságpapírba tudta volna csomagolni szegény urát. Grácia nővér egyszerű szemfedőt és koszorút készített. Négykerekű kocsin húztuk ki az esztétikáért és ízlésért rajongó jó „Libszténk” koporsóját a Baross utcán át a Kerepesi temetőbe. Akkor kezdték meg a 15. parcellát. Mindenki maga ásta meg hozzátartozójának a sírt. A fagyos földben ez igen nehéz munka volt. Tömegsírba temették a katonákat pap és minden nélkül. Tisztelendő Ágnes nővérünket Sebestyén főtisztelendő úr temette, Szegfű volt a kántor. Két ranolderi és két simori kedvesnővér osztozott a jelenlétével a bánatunkban. A temetés után szomorúan hazajöttünk, Sebestyén urat azonban ottfogta a siránkozók kegyelete. Egyik sírtól a másikig hívták és kérték, hogy szentelje be a halottakat. Étlen-szomjan szentelt szegény egész nap, késő estig, pedig nagyon erős légicsata folyt Budáért. február 8-a az árvaság csendességében telt el. Egész nap az Elhunyt életéről, erényeiről és utolsó napjairól beszélgettünk. Libszte híján mindenki a maga ura kívánt lenni, s figyelmen kívül hagytuk az idősebb kedvesnővérek akaratlanul is ellentétes intézkedéseit. Többször elhangzott a nap folyamán: „Íme, most láthatjuk, miért szükséges a szolgálónővér!” Hogy a központtal érintkezni tudjunk, egyelőre reménytelen volt, hiszen arrafelé most folytak a legnagyobb harcok. A Sas- és Gellérthegyet ezen a napon kerítette be a szovjet. Fölfohászkodtunk az Égre, mi is, Boldog Katalin nővérünkkel: „nem tudunk élni édesanya nélkül!” A háború utáni élet megindulásához erős kézre volt szükségünk, akiben van annyi életbátorság, hogy a romokon új élet magvait hintse el. Így akadt meg a szemünk a mi jó Lujza nővérünkön, akit egyforma szeretettel vettünk körül valamennyien. Benne egyesült az imádságos lelkület Máriája a munkaszeretet Mártájával. Nem várhattunk Buda felszabadulására, a hatóságok csaknem mindennap elintézendő probléma elé állítottak bennünket, ezért azt tettük, amit talán még egy nővérházunk sem tehetett meg, t.i. annak rendje és módja szerint megválasztottuk Lujza nővért szolgálónővérünknek. Megbeszéltük a dolgot Köhler ft. úrral, s Tisztelendő Kerubina nővérrel, aki kora és a Ranolder intézetben betöltött tiszte miatt a tekintélyt képviselte, s az ő tanácsukra február 9-én a mi jó Lujza nővérünk elfogadta azt a keresztet, amit mi a vállaira helyeztünk. Alázatosan meghajolt a többség akarata előtt, s ez annál tiszteletreméltóbb volt tőle, mert meg volt győződve, hogy megbízatása csak addig a néhány hónapig tart, míg a tisztelendő Elöljárók intézkedhetnek. Mégis a legnagyobb szeretettel vette kezébe az elárvult ház ügyeit az ostrom utáni legnehezebb hónapokban. Még ugyanezen a napon megtartottuk Tiszt. Ágnes nővérünk erényeiről a konferenciát. Megkezdtük új kedvesnővérünkkel az újjáépítést. Ennek egyszerű hétköznapjait nem lehet színes krónika-lapokká varázsolni, csak egy-egy rövid mondatban tudjuk megörökíteni. február 10-én az egész ház tífusz elleni oltást kapott. Ettől mindenki belázasodott, s mivel a lábunkba kaptuk az oltást, meg is sántultunk; bezzeg nem szaladoztunk ide-oda, mint máskor! Éjjel egyikünk jobbra, a másik balra nyögött, de nem bántuk, fő, hogy nem kapjuk meg a tífuszt. február 11-én Vasárnap már a társulati szobában tartottunk szentmisét, mégpedig hármat. Ez a szoba lett különben a mindenes termünk egyelőre. Napi, ebédlő, munkaterem, kápolna, stb. február 12-én felszabadult Buda. A francia vöröskereszttől élelmet kaptunk. Nagy ovációval fogadtuk az avas mogyorót, lisztet, burgonyát és sárgaborsót. Mert nagy foga volt akkor az élelemnek! február 15-én Köhler atya megpendítette a népkonyha ügyét. Természetesen kaptunk rajta, hiszen olyan sok volt az éhező ember. február 16-án Megtartottuk az első Szent Vince gyűlést. Igazán megható volt a hölgyek buzgósága. Az Erdélyből hozzánk menekült Janka nővér és kísérete ma keltek útra, hogy felkeressék régi hazájukat. Szegényeknek ez az útrakelésük három héten keresztül még négyszer ismétlődött, míg végre az utolsó alkalommal szerencsésen jártak. február 17-én Kezdtük meg az ebédlőnk kitakarítását, mert a társulati szobában mindig kiöntöttük a leves, mivel nem volt elég asztal, és az ölünkben ettünk. A jéghideg ebédlőben nem volt valami kellemes a takarítás, de hála Istennek sikerrel járt, mert másnap február18-án már benne étkeztünk. Szép vasárnapi nap volt ez – a templomban az első szentmisét is ekkor mutatták be. február 19-én Felköltöztünk aludni a hálóba. Egyelőre csak a két utolsó hálót és az elöljáró szobát foglalhattuk el ablak- és tüzelőhiány miatt. Csaknem két hónap óta először aludtunk külön ágyban! Furcsa volt, a nagy kényelemtől alig tudtunk elaludni. Ma volt a népkonyha első ebédje is. Csupa tisztviselő ember állt sorba az egytál babért. Gyuri, a csúcshegyi emberünk is megérkezett, és elmesélte kalandjait. Az ő szavaiból tudtuk meg, hogy aranyos kis kápolnánkból istállót csináltak 5 ló részére, s hogy szeretett Csúcshegyünkön csak a falak maradtak meg, minden bútor és felszerelési tárgy elpusztult vagy elveszett. 21-én érkezett meg Budapestre Rákosi Mátyás. 26-án Requiemet mondattunk Tisztelendő Ágnes nővérünkért. A népkonyhai adagok számát felemeltük 100-ról 200-ra. 28-án nagyon erősen bombáztak a Dunántúlon, láttuk a gépeket. Lengyel menekült pap jött misézni hozzánk. Éjjel nagyon döngették a kapukat az oroszok, de szerencsére nem tudtak bejönni. március 1-én Elkezdtünk tanítani. Az iskolák igazgatását Mészáros Immaculata nővér vette át tiszt. Elöljárónk megbízásából. A szülők még nagyon féltették a gyermekeiket, de azért így is akadt egy-egy osztályban 6-15 tanuló. Ezek száma szinte napról-napra növekedett. Kibocsátották az új élelmiszerjegyeket. 2-án megindult a postaforgalom. Az ácsok elkezdtek dolgozni a kápolna tetején. 11-én, az Anschluss1 évfordulóján 5000 repülőgép bombázta Németországot. 12-én Perczel Franciska nővér sok lisztet hozott Békésből. Igazi istenáldás volt ez!! 21-én két ideiglenes Duna-hídon megindulhatott a személyforgalom Budára. 25-e virágvasárnapra esett, ezért nem újítottunk fogadalmat. „Libszténk” vezetésével kilencen útra keltünk az új hídon át Központi házunkba. Szép tavaszi reggel volt. Lisztet vitt mindegyikünk a Perczel-féléből. Az utat természetesen csak gyalog tehettük meg, de ehhez már nagyon hozzászoktunk, hiszen jármű még akkor nem létezett. Nagy örömmel és meghatódottsággal fogadtak bennünket a Központban. Hosszú idő után vérző, nyitott sebekkel láthattuk viszont drága Központunkat. Majd a szívünk szakadt meg a pusztulás láttára. Kedves jó Asszisztens nővérünk finom rántott levest adott, amelyet mi rántott kávénak csúfoltunk, mert a reggelinket képezte immár csaknem két esztendeje. 29-én Serédy Jusztinián bíboros hercegprímásunk Esztergomban meghalt. 30-án nagypénteken elfoglalhattuk rendes hálóhelyünket a hálókban. Április 1-én, húsvét vasárnap mutatták be az első szentmisét a kápolnánkban. 4-én az egész ország felszabadult az ostrom alól. Ettől kezdve este kilenc óráig engedélyezték az utcán való közlekedést. 9-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján megújítottuk szent fogadalmainkat. Utána eltöltöttük az első nagyrecreatiót. 10-én elkezdték a közalkalmazottak igazolását. 14-én a szovjet csapatok elfoglalták Bécset. 15-én a kormány megérkezett Debrecenből Budapestre. Ezen a napon ismét kirándultunk. Kedvesnővérünkkel az élen elindultunk Budaörsre. Természetesen háztól házig gyalog. Fáradságos út volt, de megérte, mert beteg tisztelendő Vizitátornővérünket látogattuk meg, aki itt töltötte lábadozási idejét. Főtisztelendő Atyánkat és tisztelendő Vizitátornővérünket is itt találtuk, mert éppen tanács volt. Hazafelé már nem kocogtunk olyan vígan, mert nagyon fáradtak voltunk. Estére megdagadt a bokánk. 1 Ausztria és Németország egyesülése 1938-ban. (Folytatjuk) Cserniczky Dénes Keressük Petőfit Emlékeznek? Volt hajdanán egy ilyen TV-műsor. Akkortájt volt ez, amikor valamilyen aktuális oknál fogva (aktuális ok mindig van) divatba jött a Petőfi-kutatás. Pedig kutatták Petőfit életében-halálában éppen eleget. Megírtak már róla mindent, ami tudható. Még olyanokat is, amit még maga Petőfi sem tudott sajátmagáról. Kutatták családfáját. Kutatták: honnét örökölte ezt a valóban rendkívüli adottságát, ezt a zsenialitást, és egyáltalán mindent, ami Petrovics Sándort Petőfi Sándorrá tette. Ha az ember komolyan belegondol, szinte megszédül ilyen életút láttán. Harsányi Zsoltnak van egy életrajzi regénye Petőfiről, címe: Üstökös. Valóban az volt. Az ismeretlen ősanyag lökte ki magából, tündökölt és visszahullott az ősanyagba, maga után hagyva örökké nyugtalan egyéniségének ezer titkát, rejtélyét, ellentmondásait. Kezdjük ott, hogy addig a költők, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, a Kisfaludyak mind jeles családok sarjai voltak, addig, bár minden tiszteletem a „jó öreg kocsmáros”-nak, a „vén zászlótartó”-nak, „áldja meg az Isten mind a két kezével”, de Petőfi mégis csak egyszerűbb famíliából jött. Viszont éppen ez magyarázza költészetét. Petőfi gyermekként együtt játszott pajtásaival. Neki a nép nyelve mindennapi nyelv volt. Neki a népdal nem folklór volt, hanem amit a nép énekelt, és természetesen ő is. Átvette játszópajtásai gondolkodásmódját, nyelvi fordulatait. Mi sem természetesebb, hogy amikor rendkívüli adottságai a költészet felé fordították, első természetes megnyilatkozási formája a népdal lett, melyet az egekig emelt, és amelyet azóta soha senki még megközelíteni sem tudott. Titok, hogy ebbe a 26 évbe hogyan fért bele ez a mérhetetlen mennyiségű vers, remekművek megszámlálhatatlan sora. Titok és rejtély. De a legnagyobb titok a halála. Mindent megírtak már róla. Számtalan szemtanú mindent elmondott, amit lehetett. Meghalt. Megjósolta. Csatamezőn fog elesni! Beteljesedett! De korának kisemberei ezt nem hitték el. Nézzük az eseményeket a kisember szemével. Megtörtént a csata. A magyarok súlyos vereséget szenvedtek. A csata után jöttek a szanitécek, ezek az egészségügyi katonák, és embertől-emberig mentek. Mindenkit megnéztek, sebesült-e vagy halott. Ha sebesült, segélyhelyre vitték, ha halott, összegyűjtötték a tetemeket és közös sírba temették őket. Tételezzük fel, hogy a szanitécek nem ismerték Petőfit, a költőt (bár ekkor már országos hírű ember volt). De ismerniük kellett Petőfit, BEM SZÁRNYSEGÉDJÉT. Hiszen sokszor láthatták seregszemlén, amint ott lovagol Bem mellett. De sem a csatamezőn, sem a közös sírbatételnél nem ismerték föl. Nem ismerték fel sem arcról, sem jellegzetes ruhájáról. Mindössze egy osztrák tiszt vélte látni Petőfi holttestét. Erről jelentést is írt. Érdekes, egy osztrák felismerte, sok-sok magyar nem. Nincs meg Petőfi holtteste. Megindul a találgatás: Petőfi él, de bujdokol. Sok ál-Petőfi tűnik fel. Sokan látták, sőt beszéltek is vele. Aztán a suttogásból megszületik a kisember magateremtette megoldása: elhurcolták az oroszok Szibériába. A népből jött költő így lett titokzatos, balladaszerű népi hős. Ez a mese, vagy legenda tartotta magát, hol felerősödve, hol lecsendesedve, másfél évszázadon keresztül, sőt hallani róla ma is. Az első világháborúban sok magyar katona harcolt. Közülük sokan hadifogságba estek. Amikor ezek hazajöttek, újra fellángolt Petőfi szibériai fogságának története. Azután ez is elcsendesedett. Úgy látszik, ez egy periódusos dolog, mert a hatvanas évek elején újra felbukkant. Nekem történetesen apósom mesélte el. Való igaz: az élet a legnagyobb regényíró, mert ha ezt nem személyesen hallom, bizony nem hiszem el. Apósom diplomás ember volt. Mérnök. Tehát olyan ember, aki a szemének csak akkor hitt, ha erről száz százalékig meggyőződött, hogy amit lát, az igaz. Harcolt az első világháborúban. Fogságba esett, és ha hiszik, ha nem, kilenc évig volt hadifogoly, ahogyan a régi első világháborús nóta mondja: „valahol a Bajkál-tó tövén”, közvetlenül a kínai határnál. Mutatja a reális helyzetfelismerő képességét, hogy a fogolytáborban beállt péknek. Kilenc év rettenetesen hosszú idő. Hol a vasúti hidat építették (ezt láttam is, amikor Kínából hazafelé jöttem), hol a pékségben gyarapította a magyar pékek jó hírnevét. De kilenc év után elhatározta: hazamegyek. A táborban annyi év után ki-be járhattak, így hát csak kijött. Amíg a pénze tartott, vonattal jött, ha elfogyott, ott leszállt, beállt orosz parasztokhoz mezőgazdasági munkákra. Aztán tovább. Még Szibériában történt, hogy beállított egy parasztcsaládhoz. Ember kellett, hiszen a háború és a forradalom megtizedelte a népet. Kaszálni jártak a gazdával, mivel apósom ezt is tudta. Már napok óta szorgoskodtak, mikor az orosz megkérdezte apósomat (mivel kilenc év alatt perfekt megtanult oroszul): - Mondjad, milyen nemzetiségű vagy? - Magyar – válaszolta apósom. - PETŐFI NEMZETE –hangzott el Szibéria ege alatt egy orosz paraszt szájából, mire saját elmondása szerint apósom kezéből kiesett a kasza. - Te ezt honnan tudod? - Hogy-hogy honnét? Itt van a sírja a temetőben. Ha akarod, valamelyik nap megnézheted. Ki is mentek. A temetőben látta apósom egy síron a következő orosz nyelvű, cirill betűs feliratot: Itt nyugszik PETŐFI PETROVICS SÁNDOR magyar költő A házigazda azután elmondta az egész történetet: Még nagyapjától hallotta, hogy annak idején sok magyar hadifoglyot hoztak erre a tájra. Egy bizonyos idő eltelte után híre ment, hogy itt van egy híres magyar költő is. Összeismerkedtek vele. Ebből az lett, hogy néha-néha összejöttek itt-ott, és Petőfi, mert ő volt az a magyar költő, felolvasta oroszul írt verseit. Petőfi később megnősült. Annyit tud még, hogy unokája még a forradalom előtt cári tiszt volt. - Apuka, ezt le kell írni! Le is írta. Feladta postán Dienes Andrásnak, az akkori kor neves Petőfi- kutatójának címezve, és várta a választ. Hiába. Hónapok múlva jelent meg az egyik újságban. Lényege a következő: Több levelet kaptam Petőfi szibériai hadifogságát illetően. Közlöm: minden ezzel kapcsolatos hír légbőlkapott, minden alapot nélkülöző valótlanság. Többször nem került szóba az ügy apósommal. Kár, mert biztosan észrevették, hogy hiányzik két dolog: 1. Évszám a sírfeliratról 2. Hol volt a temető? Tudják be emberi gyarlóságomnak, de elfelejtettem. Nem akarok én tudósok munkájába beleavatkozni, sem politikusok nézeteit befolyásolni, az én szerepem mindössze annyi, hogy amit apósom annak idején nem mondhatott el senkinek, én most helyette elmondtam mindenkinek. Losonci Miklós A magyar Szolzsenyicin Nem tévedés: Rózsás János a magyar Szolzsenyicin. Csak annyi a különbség, hogy ő nem kapott Nobel-díjat, miközben halmozott érdemei régen indítványozzák számára a Kossuth-díjat. Története: Regény. Még inkább: Dráma. 1926-ban született Budapesten, ifjúkorától Nagykanizsán él. 1944-ben leventeként szovjet hadifogságba került. December 22-én, azon a napon Bajcsy-Zsilinszky Endre már a sopronkőhidai siralomházban várta kivégzését. Rózsás Jánost koholt vádak alapján elítélték, kilenc borzalmas évet töltött szovjet munkatáborokban. Ott megismerkedett a raboskodó Szolzsenyicinnel, aki klasszikus orosz írók műveit adományozta magyar barátjának. Sztálin halála után, 1953-ban szabadult, megírta szenvedéseiről a „Keserű ifjúság” és az „Éltető reménység” c. műveit, mely pontos dokumentuma, egyben írói teljesítménye az alkotás magaslatáig eljutó iszonyú megpróbáltatásainak. Egy köztörvényes elítélt, Duszja nővér mentette meg az életét, saját kenyéradagját adta a haldoklónak, tejet szerzett számára. E nagyszerű nő szerepét, jellemét is megírta „Duszja nővér” c. regényében. Végre ez is megjelent, mert első könyveit először egy müncheni kiadó jelentette meg. Érdekes és fontos lenne kiadni levelezését Szolzsenyicinnel és az ő első feleségével. Mindazonáltal a 2000. év komoly eseménye, hogy a Püski kiadó megjelentette Rózsás János „Gulag Lexikonát”, melyet évtizedekig gyűjtött, írt, emléket állítva magyar sorstársainak, akik közül oly sokan meghaltak, megőrültek, roncsokká váltak. Őértük és helyettük íródott e nagyszerű könyv, szerzője azon kevesek közé tartozik, aki megmaradt, s akit az iszonyú gyötrelmek az írói magaslatig emeltek. Határozott és tárgyilagos a mű hangneme. Nem gyűlölködik, de nem hallgat el semmit, méltó a mártírokhoz. Rózsás János megemlíti azt a gyalázatos megállapodást Sztálin és Rákosi között, hogy „a nemzetközi szerződések ellenére a magyar hadifoglyokat nem adják haza, hanem visszatartják őket jóvátételi kényszermunkára.” Emellett mondvacsinált ürügyekkel 1948-1951 között sok ezer magyar foglyot ítéltek 20-25 évi rabságra. Több tízezer áldozat közül Rózsás Jánosnak négyezer személyről sikerült adatokat gyűjtenie valami hallatlan megszállottsággal, hiszen erre kötelezte őt a szenvedőkkel föltámadó együttérzés. Íme a rekviem: Az egeracsai születésű Benczik Sándor 1952. december 26-án, karácsony másnapján halt meg szovjet kényszermunkatáborban. Berecz Vendel gyöngyössolymosi egykori levente szerencsésebb volt. 1953. november 26-án hazatérhetett. A gyöngyösi Bodnár Lászlót Páter Kiss Szaléz ügyében ítélték halálra, Sopronkőhidán 1946 októberében kivégezték. Bognár Rezső is hazatérhetett 1953-ban Egeracsára Novoszibirszkből. A gyöngyösi Borosi Kálmán molnártanuló volt, ő is hosszú gyötörtetés után megmenekült. Egeracsáról sok fiatalt hurcoltak el. Szegény Hársfalvi György, ő Gyöngyösön született 1920-ban. Tüzér hadnagyként magyar-német tolmács volt a fronton, 1945 nyarán az odesszai börtön pincéjében kivégezték. Huszár József gimnáziumi tanuló volt Gyöngyösön, messze idegenben halt meg az egyik Gulag táborban. Soha nem tért haza. Íme Dr. Kunovics László szócikke Rózsás János tömörítő fogalmazásában, egy nehéz sors fölemelkedését, kanyarjait összegzi: „Egerben született 1907-ben. Elektromos mérnök volt. 1931-ben a Szovjetunióba emigrált. Moszkvában az NKVD 1938-ban letartóztatta. A Szovjet Hadsereg katonai törvényszéke 10 évi javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Pecsorán újabb három és fél évet kapott hozzá. Vorkutáról, a 9-es lágerből szabadult 1951- ben. Száműzetését Szibériában töltötte. Lágerből szabadult magyar nőt vett feleségül. Későbbi években hazatelepültek Magyarországra.” Az egri Mészáros Gábor is a szerencsések közé tartozott – Szibériából hazajuthatott. Iszonyú, hogy minden magyar városnak, falunak hősi halottja, elhurcoltja van. Nincs hazánknak olyan szöglete, ahol ne lenne kötelező meggyújtani az emlékezés gyertyáit: Pápán, Egerszalókon, Kecskeméten, Miskolcon, Hajdúdorogon, Erdőcsokonyán, Budapesten, Dunaharasztin, Szentendrén, Sövényházán, Kisfűzesen, Tapolcán, mindenütt. A gyöngyösi Tarnai Scsepánszky Miklós is megjárta a „hadak útját”. Verték, hogy ismerje el: partizánvadász volt. Soha, válaszolta az erdész. Hiába! Elítélték, 1955. szeptember 12- én térhetett haza fogságából, Kolimánban töltött száműzetéséből. A pimaszság legteteje: „saját költségén”. Az Egerben született Tóth István földműves védte a nőket társaival az erőszakoskodók ellen. Az egyik fogoly öngyilkos lett, másikuk a robogó teherautóról ugrott le. Szörnyethalt. Tóth Istvánt elítélték, 1956-ban érkezett haza. Bizony, keserves sorsokról olvashatunk a Rózsás János írta, szerkesztette Gulag lexikonban. Igaztalanul haltak meg, igaztalanul szenvedtek sokan, sokan: Ártatlanul. Az Egerben 1919-ben született Ulrich Ferenc József tartalékos zászlós esete is megrendítő. Ő Voronyezsnél még 1943-ban esett fogságba. 25 év fogságra ítélték.1955-ben a szovjetek átadták a magyar hatóságoknak, s az iszonyat, gyűlölség fölsőfokaként jászberényi és a Kozma utcai börtönben tartották fogva. 1956. november elsején szabadult közel 13 esztendei rabság után - végre, végre – ez is ritka, 1969-ben rehabilitálták. Közben eltelt egy élet, mi maradt más hátra, mint szörnyű emlékezés a szörnyévekről. Némulunk a tehetetlenségtől, csak ennyit rebegünk: Requiescit in pace – nyugodjanak békében, s akik élnek, akik élhetnek még közülük, legyenek nagyon boldogok. Oly szép, oly megindítóan nemes, hogy Rózsás János messzemenően teljesítette kötelességét sorstársaival a Gulag lexikon összegyűjtésével, megírásával, kiadásával. Köszönet érte Püski Sándornak is. Mit tehetünk? Azt, amit Rózsás János cselekedett, fejet hajtunk szent emlékük előtt – mi, mindannyian, akik elkerültük, elkerülhettük az igaztalanul kirótt kegyetlen kínokat. Renn Oszkár Kabócák násza, 17 évenként (USA 1996) Este, a vacsora után a két barát, az óhazában élő mérnök és az 1956-ban USA-ba disszidált volt évfolyamtársa összedugták fejüket az amerikai magyar new-jersey-i otthonában, hogy a következő napi kirándulást megtervezzék. Az amerikai, kiterítve az asztalra az aktuális térképet, mutatóujjával körülhatárolt egy területet: Nézd, most ide megyünk, Morristown környékére egy nemzeti parkba. Megmutatom neked, hogy itt az USA-ban hogyan csinálják meg és hogyan reklámozzák dicső történelmüket. Öregem, ahol Washington valamikor járt, aludt, dohányzott, sétált, átkelt, táborozott, győzött, épített, rombolt, vagy akármit csinált, ott most biztosan találsz valami emlékhelyet. Holnap elautózunk egy olyan történelmi emlékparkba, ahol 1777- 1779-ben a függetlenségért küzdő amerikai hadsereg, a Continental Army főhadiszállása és táborhelye volt. Rekonstruált legénységi barakkokat, Washington főhadiszállását (Washington’s Headquarters) és egy nagyon érdekes erődöt, az „Értelmetlenség erődjét” (Fort Nonsense) is látjuk majd. Az erődöt a fővezér állítólag nem katonai tudatlanságból, hanem azért építtette, hogy foglalkoztatási terápiát alkalmazzon a hosszú tétlenségben unatkozó és a belső bomlás veszélyeivel küzdő seregénél. Egyébként az erőd semmiféle védelmi harcra nem volt alkalmas, de nem is volt soha rá szükség. A Jockey Hollow területén megnézhetjük az egykori hadsereg ellátó farmját, fürdőjét, kórházát és tökéletesen helyreállított állapotában a parancsnoki szálláshelyet (Wick House), ahol még az egykori személyi holmikat is bemutatják. Két éve jártam be azt a parkot, és tényleg nagyon tanulságos. Másnap korán reggel útnak indultak a Morristown nemzeti park felé az állandóan zsúfolt nyugati autópályák egyikén, besorolódva a sűrű, de egyenletes sebességű autófolyamba. A térképről kiválasztott kijárónál letértek a többezer hektáros nemzeti park felé. Már félórája haladtak lakatlan területen, erdők, ligetek között, amikor a zárt autóban különös nyomást éreztek magukon. Zavarodottan és kérdőn néztek egymásra, majd lassan haladva a hangnyomás egyre erősebb tompa zúgássá változott. Az amerikai ekkor megállt az út padkáján, a lekerített erdőség peremén, és leengedte az ablakot. Megdöbbenve érzékelték a nyomasztó, végtelen sok szólamúnak tűnő mágikus hangzavart. Az erdő felől hömpölygő, agyukban rezonáló, ismeretlen eredetű hangfolyam hatására felnéztek az égboltra, és keresték a zúgást gerjesztő „meghatározhatatlan égitestet”, de semmit nem láttak és több autó már elsuhant mellettük. Továbbindultak és néhány perc múlva már egy bejárati kapu előtti nagy parkolóban szállhattak ki a kocsiból a remegő légkörbe. A kapu mögötti fogadó épületben a jegyek mellé kaptak egy szórólapot, melyen tájékoztatják a látogatót egy különös és ritka természeti jelenségről, mely éppen ezekben a napokban a nemzeti park erdőiben tapasztalható. Magyarázatot is kaptak a nyomasztó varázshangzatra. 17 évenként 3-5 hétig zeng az egész erdő az itt őshonos kabócák hímjeinek nászénekétől, vagy búcsúénekétől. Az őserdő óriás fái alatt, a kijelölt úton haladva, az igen ritka és fejletlen aljnövényzet között gázoltak az elhullott kabócák millióin. A dalukat végleg eléneklő „óriás szöcskék” a 20-30 méteres fák zárt lombozatáról a mélybe hullva néhány perces vergődés után kimúltak. Az erdő talaján egy óriási kabócahulla-szőnyeg keletkezett. A magasba tekintő vándorok a sötét félhomályból reménytelenül keresték a napfényt, csak a sejtelmes, őrjítő zúgás-zene ömlött rájuk. A tájékoztató szerint az énekes-kabócák (cicadidae) május közepétől június közepéig (64 oF hőmérséklet esetén) 17 évenként „rajzanak” és átlagosan 3-4 hétig élnek, amikor petéiket napfényt kapó vékony faágakra telepítik, a virágzó fákat részesítve előnyben. 6-8 hét múlva a peték kikelnek és leejtődve a fákról a talaj üregeiben élnek és növekednek 17 évig, amikor a szárnyas rovarrá alakulás ismét megtörténik. Ekkor a hímek milliói őrjítő szerelmi dalba, vagy dühös „hang”-versenybe, vagy talán riasztó vészjelzésekbe kezdenek, és látszólag céltalanul össze-vissza repülnek. Így jön létre az erdőben és környékén ez a félelmetesen gyönyörű hangzuhatag, melyet az ide látogatók legközelebb 2013-ban érzékelhetnek. A barátok, megszokva az őserdő sötétjét, a monoton zúgást, kerülgetve a haláltusájukat vívó rovarhalmokat, bandukoltak két kilométert, amikor elérték a történelmi táborhelyet és az amerikai magyar által beígért látnivalókat, „a megcsinált és bemutatott történelmet”. USA-lobogókat is szép számmal láttak. Minden emlékhely-részlet gondosan tervezett hatásmechanizmussal az amerikai azonosságtudatot ébresztgette a zarándoktömegekben. A kirándulásról visszajövet, az amerikai magyar azért megjegyezte óhazai barátjának: Igazán örülök, hogy ilyen óriási mázlista vagy! Tizenhét évenként van itt valami csodálatos, és te pont akkor érkezel! Ezekről a kabócákról semmit sem tudtam. Esküszöm, amikor jöttünk, azt hittem, hogy a marslakók támadnak! A fenébe is! Ezen aztán egy jót nevettek. Murawski Magdolna Az „improduktív” művészet Az 1950-es évektől fogva a köztudatban permanensen jelen lévő gondolat, mely hol látensen, hol a felszínre bukkanva egyfolytában rombol: a produktivitás- improduktivitás kérdése. Ugyanúgy vetették ezt be a köztudatba, mint a falu-város ellentétet, vagy bármilyen ellentétet, mellyel megosztani próbálták a nemzeti egységet. Gyökerei abból az oroszos „kultúrából” erednek, melyet a hajdani „nagy testvér” szokványos táncjeleneteiből mindenki ismert, aki abban a korban élt és kénytelen volt magához venni az efféle kulturális produkciók mételyét: t. i. a gyermeteg és felfuvalkodott kérkedést, falusi kocsmába illő jelenetek során folytatott hivalkodást, mely a végén mindig fékevesztett tombolásba, mulatozásba fulladt. Előbb kidüllesztett mellel lejtett el Iván a vetélytársak, illetve Másenyka előtt, majd lökdösődött egy kicsit velük, végül vélt győzelmétől megrészegülve (időnként a vodkától is) körbefetrengte a színpadot, kezén, hátán, térdén forogva, és utánozhatatlan guggolós táncot lejtve, kiprovokálva ezzel a közönség tapsát, ünneplését. Félreértés ne essék, nem bírálni vagy értékelni kívánom egy hajdan szomszédos nép kultúráját. Összehasonlításokat se kívánok tenni, hiszen mindez értelmetlen. Minden népnek az a legkedvesebb, szívéhez közelálló művészet, melyet a belőle kitermelt művészek létrehoznak. Ettől tud lelkesedni, ez ragadja magával és ihleti újabb és újabb művészi teljesítményekre. A baj csupán az, ha mindezt „felsőbb döntések” alapján, központilag meghatározott koncepciók szerint akarják rátukmálni a befogadásra egyébként nemigen hajló másik népre, kultúrára. Voltaképp ma is kísért a múlt. Kimondva, kimondatlanul, de visszaköszön a nem túl udvarias gesztusokban, a művészetet és művészeket nap mint nap érő sértésekben, a megbecsülés hiányában, melynek már csak kísérőjelensége az, hogy az efféle „improduktív” ágazatot nem akarja szívből támogatni senki. Egy támogatásért folyamodó művészt bárki lerázhat, lekezelhet, és kimondatlanul is azért, mert házal, koldul. De vajon ki az az erős önkritikai hajlammal bíró (jómódú) ember, aki beismerné, hogy mindezt azért teszi, mert a társadalom művelte ezt vele?! Koldussá tette, megkérdőjelezi művész-voltát, „beint neki”, mikor kérni próbál, esetleg még gúnyosan ki is neveti. Egyszóval lekezeli, megalázza, primitíven viselkedik vele. Nem kell túl messzire visszatekintenünk történelmünkbe, hogy meglássuk: nagy uralkodóink mindig támogatták, és nem is csekély mértékben a művészeteket. Ha itthon nem voltak olyan mesterek, akik megalkothatták volna az általuk megálmodott szépségeket, hívtak külhonból. Egy-egy jelentős művésznek pedig olyan komoly vonzásköre alakult ki, amely további fejlődést hozott nemcsak a magyar művészetben, hanem a szellemi életben is. A kimagasló szellemiség viszont olyan sikereket hozott az összmagyarságnak, hogy az újabb és újabb sikeres produkciókra ihlette. Külön tanulmányt érdemelne, milyen termékenyítő hatása van az alkotókedvre az, ha valaki szép tárgyakkal, műalkotásokkal veszi körül magát, s hogy ennek hatása milyen eredményekre ösztönzi a boldog szerencséseket. Mint tudjuk, a XIX. század szellemi életére és szabadságmozgalmaira óriási hatása volt annak, hogy művészeink tevékenyen részt vettek a közéletben, s hogy minden írásukkal tanították és nemes tettekre buzdították kortársaikat. Itt most nemcsak a „Hass, alkoss, gyarapíts!” szállóigévé vált verssorra gondolunk, hanem mindarra, amit Jókai, Erkel, Liszt, Petőfi, Arany, Kölcsey, Katona és sok korabeli művész alkotott, megajándékozva ezzel az emberiséget. Egy dolog viszont mindenképpen közös gondolattá kell hogy legyen és társadalmi vitára hívja mindazokat, akik e kérdésben érintettek: szabad-e hozzájárulniuk (hallgatólag vagy nemtörődömségből, közönyösségből, másodkézből kapott információk alapján) a felelős állásokban ülőknek ahhoz, hogy az Aczél György-féle kulturális koncepciók érvényesüljenek mindmáig, azaz bürokratikus szervezetek, bizottságok döntsék el, kik azok a művészek, akiket mindenáron félre kell állítani, azaz tevékenységüket lehetetlenné tenni? Akik a kérdésben érintve vannak, hónapokat izgulnak, reménykednek, hogy talán most már minden megváltozott, és azoknak is jut esély, akiket eddig diszkrimináltak. A válasz pedig gyakorta nemleges, elhárító, mereven bürokratikus, vagy még az is megeshet, hogy egy beadványra semmiféle válasz nem érkezik. Talán azért, mert a bizottságokban még mindig ugyanannak az „egypártnak” az emberei ülnek, akik hajdanán, és ugyanúgy szavazógépként viselkednek, mert akin egyszer agymosást végeztek, annak azontúl már csak mosott agya lesz a dolgok látására, vagyis gombnyomásra működő robotként teljesíti a kiadott párthatározatot. Vajon meddig kísért még a múlt? Mikor veszik már észre magukat azok, akik a múltban és a jelenben is csak rombolni tudtak? S ha maguktól nem jönnek rá, hogy illene végre felállniuk a helyükről és átadni azt olyanoknak, akiknek célja nem a destrukció lesz, hanem az alkotás, akkor miért nem állítják fel onnan őket hivatalból? És az emberek miért tűrik mulyán, tehetetlen és lemondó mozdulattal, hogy ez a rossz beidegződés tovább éljen? Miért nem tudnak rászólni a múltból itt maradt „őskövületekre”, hogy elég volt, „tovaris, konyec”?! A valódi rendszerváltás az lesz, amikor az emberek nem félnek többé felszólalni a saját érdekükben, mert hiszen a hajdan basáskodók által nincstelenné tett milliók idézhetik a néhai oktatási rendszer által beléjük sulykoltakat, kissé modernizált formában: A mindenkori nincstelenek csupán láncaikat veszíthetik. A jelenkor művészei számára pedig csak akkor következhet be a rendszerváltozás, ha a hajdani pártállam rögeszméitől a közélet is megszabadul, vagyis nem tekintik többé tevékenységünket improduktív, azaz a termelést közvetlenül nem segítő dolognak, művelőit pedig eltartottaknak, mint Rákosi Mátyás, és mindenkori elődei és utódai tették, hanem rájönnek arra, amit maguktól is tudniuk kellene: művészet nélkül talán lehet élni, de ugyanúgy nem érdemes, mint hitetlenül, vallástalanul, eszmények és szépségek nélkül. Számunkra már az is megnyugtató volna, ha annyit látnánk: rögeszmék nélkül közelítenének hozzánk. S hogy egyáltalán a közeledést nem elsősorban tőlünk várnák el, hanem az arra illetékesek önként, puszta érdeklődésből is megtekintenék, meghallgatnák, élveznék, vagy élvezni próbálnák alkotásainkat. A művészet mindenkori etikettjéhez ez is hozzátartozott… Építészet Losonci Miklós Portré Makovecz Imréről Jelentőségét abban összegezhetjük, hogy művészete föloldja a Bauhaus szemléletének túlságosan csak a funkcióra összpontosított elvét, fölszámolja a geometrikus szögletességet a maga hajlított, gömbökre hevített organikus természetességével. Érdeme, hogy miközben világjelenség a lakótelepi sematizmus, ő Vadász György zalaegerszegi csipkeházához hasonlóan karaktert biztosít sárospataki lakóházainak. Igaz, más a lakónegyedek minősége Helsinkiben, Bukarestben az adott társadalom fölkészültségének megfelelően, igaz az is, hogy ez az építkezési mód sürgetően szükséglete századunkban Los Angelestől Miskolcig, hiszen millióknak kötelező azonnal, ha minimális méretben is, de otthont biztosítani a civilizációs összkomfort igényeinek megfelelően, mégis tovább kell lépni e látványromboló építészeti alapfokon, s Makovecz Imre erre a tettre vállalkozik. Arra, hogy az épület szobor legyen, az építészet költészet is. Ő a gömbformákra alapoz, mely egyrészt a magyar népi építészet alapforrása, másrészt a létezés Holdra, Napra, égitestekre, gyümölcsökre, női mellekre osztódó alapsejtje, az építészetben új melengető forma – otthon. Makovecz Imre csökkenti a betoninvázót, ezt a ridegséget helyettesíti a fa természetes bensőségével. Ilyen egyszerű az ő organizmusának törvénye, mely ma immár nem kizárólag Makovecz Imre, hanem a magyar és kissé már a világ új karaktere. Voltaire nyomán Goethe, Goethe folytatásaként Rudolf Steiner elméletét testesíti a maga teremtő architektúrájában Makovecz, miszerint „a világ Isten lenyomata, hely, ahonnan Isten kivonult”. Nem közömbösségből, hanem azért, hogy teret adjon az „istenített embernek”, ahogyan mindezen ideákról Ady is fogalmaz: „Az ember már-már készül jónak lenni és Istennek változni”. Ilyen kutató, lázas egyetemesség jegyében vizsgálja Makovecz Imre az ősi jeleket, a népművészet titkait, hogy építményeiben törvénnyé avathassa azokat az élet új minőségének jegyében. Erre is ösztönözte a világ építészeit nemcsak Sevillában, hanem Helsinkiben és rotterdami, edinbourghi kiállításain, a Párizsi Építészeti Biennálén, s főként szervesen együvé tartozó épületeinek összefüggő sorozatában. Makovecz Imre kezdettől minden idegszálával arra törekszik, hogy folytassa és továbbteremtse az alig vagy egyáltalán nem használt forrásokat. Makovecz Imre egyik első épülete a velencei Cápa vendéglő – a nagy víz félelmetes ragadozójának nyitott száját szimbolizálja a főhomlokzat, mely a továbbiakban új változatokat hoz létre annak tanúbizonyságául, hogy az építész-gondolkodónak nem korlátozott a képzelete. Ezt az organikus formát kettőzi a Sió csárda ikeralakzata Szekszárdon. Másutt, így a szepezdi üdülőben nagy, erős boltozat a meghatározó. Rendre új meglepetéseket okoz, így 1967-ben tervezte meg Budapesten a Gulyás csárdát nád és fa kombinációval. Makovecz Imre a magyar építészet Bartókja, aki nemcsak fölfedezi önmaga számára a hagyományokat, a népi építészet és a világ architektúrájának ősi jeleit, hanem módosítja is azokat a mű szükséglete szerint a költői álom és a racionális gondolkodás kettős, egy csapássá szélesedő ösvényén. Így akkor, amikor Balatonfüreden a Koloska csárdát kivitelezi 1967-ben, a gömbösített forma jurtára emlékeztet. Nem az valójában – emlékeztet rá. Az alakzatok összefüggő nagy rokonságában izgalmas változatok teremtődnek, később érvényessé váló kezdeményezések – így az 1979-es soproni uszodatervét finomítja, árnyalja az egri uszoda monumentális tömbjében. A Makovecz-épület élőlény, az emberi és növényi mozgás alapján szerkesztődik, maga a létezés testesül benne. Így az idő jelévé nemesedik 1971-ben dombóvári kútja, miközben a sárospataki Bodrog áruháznak más az erénye: Sűrített konstruktív tömb. Szétszórva a hazában sok helyen jelt ad törekvéseiről, de Sárospatak, Visegrád és Paks az a térség, ahol lassan főszereplővé vált új építményeinek merész egységeivel. Egyik főműve a sárospataki kultúra háza, mely 1972-83 között vált véglegessé. A V-alakú építmény tiszteli Lechner Jenő hasonló formátumú tanítóképzőjét, az alapformában igazodik hozzá, hogy minden másban eltérhessen. Újdonság itt nemcsak az, hogy az építményt faszobrokkal bővíti, hanem elsősorban a téralakítás lehetősége, ahogy a programoknak megfelelően tágítja és szűkíti a belső térséget mozdítható falakkal. Az építészeti forma hajlított ritmusa kellemes a szemnek, arra külön ügyel, hogy a már létrehozott szépség rendre új elemekkel bővüljön. Erre összpontosít a sárospataki Árpád vezér gimnáziumban, melynek alaprajza szintén megismételhetetlenül egyedi, miközben művészete nagy családjának egyik tagja. Visegrádon a táj monumentalitása ihleti. Méltó akar és tud lenni e nagyvonalúsághoz, melyet a Dunakanyar, a Börzsöny és Mátyás király reneszánsz palotája valósít meg. E többrétű esztétikumot Makovecz sűríti-bővíti – nem kompromittálja. Igazodik a természet nagyszerűségéhez a mogyoróhegyi kemping megálmodásában, a visegrádi erdei Művelődési Ház rejtett-domborított ritmusában, mely a dombhullámzást értelmezi. A folyamparthoz közeli tornaterem fabordázatának szerkezeti szépségét emeli ki, s ebben az építészeti magatartásban a párizsi Sainte Chapelle kápolna és Pompidou Center szellemiségét érti meg, hatványozza századunk lelkületének egyszerűsítésével, mely egyszerre alázat és fokozás. Paks külön eredmény. Itt lobbant föl a vita Makovecz és Major Máté között. Kiderült, hogy a Bauhaus-eszme önmagában külön már nem érvényes a jövőre vonatkozóan, hiszen funkció-elvét fölhasználja ugyan Makovecz és köre, de a jövő építészete többre vágyódik, összetett föladatokat valósít meg, úgy teremti meg az ember magánlakjait és közös otthonát, hogy az szemnek, szívnek, értelemnek egyaránt hiánytalan legyen – hasznos és varázslatos a külső megjelenésben és a belső tartalomban. E szintézis diadal a paksi piac labirintikus játékossága és a félkupolákban dús paksi katolikus templom, ahol a torony lendülete szinte égi láng – a szerző 1987-ben így ad irányt a holnapnak. E függőleges offenzívában komoly szerep jut a színnek, a zöld-sárga-kék tónusoknak, mintegy érvényesítve Vásárhelyi Győző „színes városának” boldogító lehetőségét. Makovecz Imre teret enged mások alkotó gondolatainak is, így hívja meg építményei szobor- és bútor-szövetségeseinek Mezei Gábor, Samu Géza, sok fiatal tervező, a költő Nagy László új értékeit. E bővülő-változó team a játékos közös gondolkodás megbeszélésein válik megfellebezhetetlen végeredménnyé. Makovecz az építészetet még önmagánál is jobban tiszteli, szereti, ezért sürget annyi teremtő energiát annak győzelméhez. Minden föladatot a legnagyobbnak tart. Ezért tökéletes a maga nemében az 1973-as pilismaróti Hoffmann kunyhó, saját hétvégi háza a budai Csipke utcában. Milyen lelkesítő – itt a gomba szabályos gömbalakzata inspirálja -, itt ez, minden más szintúgy. Így a farkasréti ravatalozó ölelő faboltozata nyugtat heveny kínok között is, mintha suttogná az építészet átható hangtalansága, minden reménytelenség közben is a szentenciát: Értelmes a létezés. Nem süllyedés, hanem emelkedés. Együttérzéssel teli az építészet ez alkalommal, a magányos szenvedő személytelen társat lel a sugaras forma ismétlődéseiben, az alakzat megszólító akkordjában. Makovecz Imre mindent számba vesz, minden új épületének valami titokzatos- egyszerű indíték az alapsejtje – nyeregkápa, teniszlabda, falevél, kőkori balta, varrottas, így képes a szemlélődés, fölismerés egyetemessége jóvoltából, a képzelet belső raktárának naprakész tömkelegéből mindenek megoldására, legyen az a lakitelki tőserdőben madárles, jászkíséri Művelődési Ház. E Goethe és a magyar népművészet, költészet forrásain és mindig saját töprengésein nevelkedett Makovecz még Speer normandiai bunkereit is átülteti a békesség harmonizáló építményeire, Le Corbusier eszményeit is árnyalásokkal, csökkentésekkel, fokozásokkal, mindig egyénítve az eszközöket, fölismeréseket, formai forrásokat. Így, ennek jegyében emelkedik spirális izgalommal Kis-Hárs-hegyi kilátója, csegelyek, fél- és negyedkupolák szervességével 1983-ban a kelenföldi Szent Gellért plébániatemplom. A zalaszentlászlói faluházban a belső fabordázat a főszereplő, a pesthidegkúti Richter-házban a kettőzött kupola, zebegényi házában a kő-fa kombináció, a Gubcsi-lakban az oszlopként használt rücskös-görbe természetes oszlop. Makovecz képzelete sokrétű ösvényen halad, számba veszi álmait és a társadalmi sorsot, ennek tanúbizonysága az 1986- ban épült kakasdi faluház. A történelem görcseit „békévé oldja az emlékezés”, így hangzik József Attila verse, ezzel a metódussal szünteti a szívekben sajgó régi harcot a sváb és a székely toronyban – immár nem ellentéteire, hanem a forma párhuzamára összpontosítva - , találékony ízléssel, olyan békéltető jószándékkal, mely az architektúra új értéke egyben. Adódik különbség a föladatok mértékében, így az 1987-es bagodi faluháza: Szonáta, és a pusztaszeri ravatalozó olyan földbevájt verem, mely ünneppé magasztosul nemcsak a honfoglaláskori emlékek, hanem a mykénei kincseskamra fölhasználásának tudatos alkalmazásával. Szelleme kötetlenül szabad a gondolkodás minden elágazására figyelő univerzalitásában, ennek nyomán szerkeszt katolikus, református, evangélikus, adventista imaházakat, baptista építményt Pakson, Siófokon, Csengerben, Tahiban. Grandiózus gazdagréti istenházának terve is. Művészetének sarkpontja vallomása szerint Kós Károly és Bartók öröksége – így építészettel írt költeménye az 1991-es sevillai magyar pavilon ünnepi mesepalotája, azt folytatta az elmaradt EXPO 1996-os hat kaputornyában kifuttatva az üvegfödém és a fagyökér mibenlétét. Újdonság Bartók három színpadi művének általa készített díszlete, melyet az Operaház számára tervezett és a Lear király shakespeare-i térsége, amelyben szintén fölvonultathatta elementáris erejű fantáziáját. Kifogyhatatlan. Kifogyhatatlan tervekben, hiszen Windsor, Dunaszerdahely, Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár történelmi-társadalmi-természeti rétegeit érintette rajzi terveinek sokaságával, melyet a valóság és az álmodozás ösvényén közelített meg. Szellemi telitalálata a százhalombattai katolikus templom, ahol a hely varázsát az ottani domborzat halmaival értette-érezte meg – e füves zöldhányásokat csatolta a falakhoz úgy, hogy maga az építmény a pogány és keresztény magyarság együttes formarendjét örökítette meg. Lélegzetelállító gondolat, kár, hogy a műszaki kivitel itt hibádzott, rontja a hatást a beázás, melyre a továbbiakban fokozottan ügyelnie kell. Nemcsak a kivitelezőnek, a tervezőnek is. A hajlított formák özöne élteti szigetvári Vigadóját és a szigetszentmártoni Pollok házat, a rákoskeresztúri „Halottak templomát”. Bár energiaveszteséget okoz szüntelen harca, küzdelme püspökökkel, polgármesterekkel – ezen nem lehet segíteni, hiszen Makovecz nagyon elöl jár, a gondolkodás időinterferenciája okoz gondokat. Sokan élünk a múltban. Ő a jövő, a harmadik évezred építőművésze, akinek építményei filozófiai tantételek, szobrok, festmények, költemények. Nagy csarnokával, félgömb hajlításával most álmodja Eger versenyuszodájának monumentális tömbjét, mely a vár és az európai minőségű egri barokk és klasszicizmus ellenpontja lesz – a város harmadik gyújtópontja – Gerl, Fellner, Hild után Makovecz Európa régi gyűlhelye és új iránya. Építményének jelentősége egyrészt a tér kiemelt dúsítását jelenti, arról nem is beszélve, hogy a népegészség, az értelmes léptékű sport, a görög lélek-test-szellem kalokagathiájának gyorsítását és teljesülését vállalhatja ezúttal is Egerben az építészet. Valaha Hild József közel ezer magyar klasszicista épületet tervezett – hasonló eredményre törekszik Makovecz Imre is, aki szintén immár százas arányszámmal ékeskedik tekintélyes múlttal, olyan építészi organikus, világnak irányjelzést sugárzó lendülettel, mennyiségi-minőségi arányszámmal, melynek terjedésében, kibontakozásában még erősebb, győzelmesebb a jövője. Diadalmasabb, hiszen Minőség, Energia, Gondolat, Eszme, Lehetőség a tartalma, iránya. Makovecz Imre: Paksi katolikus templom KépzOmOvészet Jámbor Ildikó Fekete oszlopok között a fény Előbb-utóbb minden alkotó emberben megszületik az igény, hogy szeretne a szülőhelyén megmutatkozni, a közösségben elismerést szerezni, ahonnan származik. Ez lehet az érettség jele, lehet egy lépés a tökéletes, az isteni lényeg megtalálásához, de lehet pusztán gyermeki vágy is, visszatérés a kezdetekhez. Parádi Tamás Egerben született, a fővárosban lett grafikusművésszé, hivatása, kenyérkereső munkája is Budapesthez köti. Ám szívesen emlékszik a nagyszülőknél töltött nyarakra, szívében őrzi a várost, az itt élőket. Mesterségbeli tudását – saját szavai szerint – Maracskó Gabriella és Nagy Gábor művészeknek köszönheti, tőlük tanult rajzolni, aztán a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában érlelődött: tanult és maga is tanított már a nyolcvanas években. 1983 óta tagja a Művészeti Alapnak, 1988 óta a Magyar Grafikusok Szövetségének. A rajzi tudás megszerzése mellett azonban van egy fontosabb út, melyet a képzőművészeknek is be kell járnia. Megtalálni az utat, a hangot, az eszközt, amellyel a világ kérdéseire válaszol. Megtudni és megérteni, milyen az a világ, ami körülöttünk van, miért jó és miért rossz, merre kell mennünk? Ezt a belső utat rendszerint egyedül kell megtennie minden alkotónak: a lélek belső útjai felé, és a külvilág felé. Parádi Tamás itt bemutatott 16 munkája az 1992 és 200 közötti időszakban készült itt, Magyarországon, ezért ezek a képek valamiképpen a mi közérzetünk lenyomatai is. A világ megértéséhez vezető úton rendszerint valamennyi képzőművész rálel arra a tárgyra, arra az élő vagy élettelen dologra, arra a valamire, ami – változó alakban – képes arra, hogy kifejezze, közvetítse a művész gondolatait. Parádi Tamás esetében ez a tárgy az oszlop, a fa, a láda. Egy olyan tárgy, amely sötétséget és világosságot összeköt és elválaszt, amely átengedi a külvilágot, és eltakarja a külvilágot. Egy tárgy, amely megosztja a teret és betölti a teret, amely múltat, jelent és jövőt összeköt. Ez az oszlop (vagy oszlopok), lehet tompa és fényes, ragyogó és fakult, kontúros és elmosódó, áttetsző és tömör, keskeny és széles, s így mindig mást és mást mond nekünk. Az egyik az archaikus kor arányait vetíti elénk, a másik Széchenyit idézi (Mintha kút fenekén élnénk), a harmadik Gothár Péter filmjére utal (Megáll az idő). (Az említett munkák egy-egy képzőművészcsoport grafikai sorozatának darabjai is egyben). Aztán a „Fekete oszlopok között” című kép, melynek vázlatát és az eredeti művet is a kiállítottak közt szemlélhetjük: talán a szűkülő és mégis megnyíló perspektívákra utal. Az oszlopok némelyike emberarcot formáz, van olyan, amely – az emberi szervekre utalóan – lüktet, él. Az itt bemutatott művek többsége rézkarc. Valamennyi igényes technikával, nagy műgonddal készült. Fellelhető bennük az alkotó személyisége. Láthatóan a lelkében rend van, munkája elmélyült, ugyanakkor zaklatottan keresi az igazságot, a jobb, tökéletesebb világ felé vezető utat. Méltatói a fény-árnyék játékában, a grafikai elmélyültségben látják művészetének igazi jelentőségét, meggyőző erejét. A művész utóbbi munkái, a Gyümölcseink 2000-ben készültek. A cím és a képi megjelenítés közötti összefüggés a grafikus szarkasztikus világlátásra, humorára utal. A rajzon üres ládákat mutat, melybe talán belekerülhetnek majd – valódi gyümölcseink. Losonci Miklós A színes fametszet mestere Esteban Fekete munkássága Ő is megjárta „A hadak útját”, de „Értől az Óceánig” jutott – művészetével célhoz érkezett. Visszavonhatatlanul és értékteremtése révén maradandóan. 1924-ben született a ma Budapesthez tartozó Cinkotán, s mivel édesapja vasútépítő mérnök volt – a kecskeméti alagutat is ő építette -, ifjúságának egy részét Törökországban élte. Budapesten, a Műszaki Egyetemen kapott absolutoriumot, atletizált, Párizsból 1947- ben nem tért haza. Három okból. Egyrészt riasztotta az orosz tankok durva látványa, másrészt Lajtha László zeneszerző is arra inspirálta, rajzkészsége révén legyen képzőművész. A végső indítékot az 1947-es nagy Bonnard-kiállítás lendítette, Párizsban e képek a lelkéig hatottak, s Bonnard művészetének bensősége, oly nagy hatalmú szelídsége, színes csöndje, érett bája máig meghatározó az ő képein is. Az otthon varázsát árasztja Bonnard és az ő továbbteremtője, Fekete István művészete is. Argentínában telepedett le feleségével, Maria Alexandra Rongine asszonnyal. Különös találkozás – a magyar Fekete István, aki Argentínában változtatta nevét Esteban Feketére – az orosz-szlovén asszonnyal, aki kutató vegyészprofesszor lett a németországi Darmstadtban. Ott élnek, alkotnak és Írországban, mely immár negyedik hazájuk. Így maradtak emberség-gyökérzettel dúsítva magyarok. Esteban Fekete ötven színes fametszetét a szegedi József Attila Tudományegyetemnek ajándékozta, a könyvtárban látható állandó gyűjteménye, 1989-ben nyílt meg önálló kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, ez alkalommal adományozta a „Codex Hungaricus” albumát első közgyűjteményünknek, melyben magyar költők – Vörösmarty, Petőfi, Arany János, Ady, Juhász Gyula és Radnóti Miklós verseit illusztrálta a képi hozzászólás és továbbteremtés igényével. Bemutatkozott a világ sok-sok városában, Svájcban, Németországban, Argentínában – és Kecskeméten, Szegeden, Békéscsabán, Debrecenben, Pécsett. Ez életének külső története. Az is, hogy vidrákat, hódokat figyel az Atlanti-óceán partján, hogy naponta kilométereket fut, hogy délutáni szertartása a teaivás Rongine asszonnyal, a többi: Művészet. Egyedi gyakorlata, hogy fadúcokra vési rajzolatait, minden színnek külön fadúcot farag, rányomatja a lapra egymás után kézi technikával, s a maradék olajfestékkel a sokszorosított grafikai lapoknak megkomponálja végső festményét. Eredeti eszközeiben, módszereiben, eredményeiben. Így megmarad a festményen az, melyet metszetek formájában gyűjtőinek ad. Forrásanyaga a nagyvilág. Motívuma a magyar Alföld, az írországi óceánpart, a magányos ír tanyák sora, kutyák, tehenek, a szoptató szamáranya, kakas, halak, Provence, Hildesheim, Darmstadt, partra vetődött bárkák, ormondi vízesés, ír kocsmák és megannyi gondolat, melyet képekkel értelmez. Így a Golgota másnapját ottfelejtett gyolcsokkal, gödrökkel, csontokkal, élelem után kutató ebbel, a város hátterével. Az is telitalálat, amikor saját önarcképét helyettesíti be Bonnard arcmásába, annyira rokonnak érzi törvényeit az ő törekvéseivel. Megindítóan varázslatos „A leány és a halál” lapja, ahol a nőben gyűjtődő fiatalság szépsége ellenpontozódik egy öregember nosztalgikus figurájával. Furcsa árnyképek jelennek meg meredek hegyoldalai között, bárkák ringanak a parton, rajtuk szám: 60,65,70,75 – mindez életidejét is jelzi, hiszen elmúlt 75 esztendős, s a képek tanúsága szerint apály keletkezik a tengeren, s egyre több a szikla. Mindez szintén látvány és szimbólum – egyszerre az mindkettő. Hídra is bukkan szemlélődése, kecske is matat a füves temetőben, rémmadár is riasztja, a „Nyugati szél” színekben jelenik meg, ezúttal nem Shelley, hanem Esteban Fekete interpretálásában. Vészjósló erővel szállnak felületén a halakra vadászó „Kormoránok”, de a tenger örök hullámzása mégis reményt és harmóniát kelt. Ő bölcselő festő – művészete a filozófiája -, az az ő minősége és világhíre, hiszen műfajának, a színes fametszetnek mértékadó világmestere. Eger is vár rá, utcái, a vár, a minaret, a barokk-klasszicista párbeszéd, hogy új sorozatában értelmezze Európa e tündéri szegletét, melyet magyar históriának, helytállásunknak, Eger várának és városának neveznek. Esteban Fekete Még egy jó fogás Valamit gyűjtöttem Színház, zene, tánc Jámbor Ildikó Működő színház – albérletben Az összetartás évada az egri Gárdonyi Géza Színházban A felújítás évében is teljes műsorprogrammal játszott az egri Gárdonyi Géza Színház. Az évad műsortervét úgy állították össze, hogy a két játszóhelyszín adottságai megfeleljenek a minimális művészi és nézői elvárásoknak. Továbbra is műsoron tartották A vadkacsát (ezúttal a Megyei Művelődési Központban, a stúdiószínpadinál nagyobb térben. Színre állították Pam Gems angol írónő darabját, a Piafot Nádasy Erikával a főszerepben, Szegvári Menyhért rendezésében az Ifjúsági Ház átriumában. Nádasy Erika képes felidézni a végleteket (melyek az utánozhatatlan francia sanzonénekesnőt, Piafot jellemezték), és menekül, énekel is. Az egri Ifjúsági Ház belső terének hátrányait remekül változtatta erénnyé a tudatos és szellemes rendezői elgondolás. Ugyanezen a helyszínen rendezte meg Dér András Reginald Rose Tizenkét dühös emberét. Az előadás különlegessége, hogy rendhagyó színházi térben nyújtott egyenrangúan magas nívójú teljesítményt a társulat tizenkét férfi színésze: Sata Árpád, Nagy András, Blaskó Balázs, Tunyogi Péter, Lamanda László, Balogh András, Kelemen Csaba, Réti Árpád, Várhelyi Dénes, Vókó János, Pálfy Zoltán és Tűzkő Sándor, valamint (a tizenharmadik) Podlovics Lajos. Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig c. regényének adaptációját Merő Béla készítette el és rendezte. A dramaturg-rendező hihetetlen feladatra vállalkozott: elsősorban a Móricz-regény atmoszféráját igyekezett átmenteni és közelebb hozni a huszadik század emberéhez. Nem elégedett meg a történet vázával, többet akart: a kis Nyilas Misi (Fekete Márton – Lisztóczky Péter) történetében a meggyötört felnőtt lelkének mélységeit, hányattatásait igyekezett a néző számára átérezhetővé tenni. Ezért a szerepkettőzés! (Nyilas gyermekként és felnőttként is megjelent a darabban). A korábbi adaptációktól eltérően Nyilas Misi szülei is megjelentek a színen (Fekete Györgyi – Balogh András). Az előadás illúziókeltően ábrázolta a Doroghy-család és Török-család jeleneteiben a társadalmi helyzetéből lecsúszott, de mindenáron visszakapaszkodni akaró dzsentri, kispolgár típusát. Amellett, hogy kínálkoztak a társadalmi-szociológiai párhuzamok is az alkotó rendező számára, a klasszikus Móricz-mű nyújtotta élménnyel sem maradt adós a produkció. Igen sok gyermekszereplőt foglalkoztatott a rendező, de a sikeres (felnőtt) szereposztásnak köszönhetően, az évad egyik jelentős teljesítményét láthatta a számtalan gyermek és szép számú felnőtt néző. Emlékezetes Réti Árpád alakítása Valkay tanár úr szerepében. Adottság, szükség és lehetőség sikeres találkozásából született az egri színház különleges zenés bemutatója az évadban a Cherbourgi esernyők. Hat remek énekes a társulatban, és az ínyenc közönség érdeklődése hozta létre a sikert. Nem kis része volt ebben Moravetz Levente rendezőnek, aki Michel Legrand filmzenéjéhez igazította a színpadi történéseket. Az egri IH nagytermében egy hajlított fémvázas szerkezettel osztott térben adták elő a szereplők a lírai – megható szerelmi történetet, hallatlanul pontos intonációval, hihetetlenül egymásra figyelve. Az előadás igényes zenei alapjai (Bolba Lajos és a rádiózenekar munkája), a tökéletes zenei összhang (Marik Erzsébet korrepetitor erőfeszítései nyomán), és Szilágyi Olga, Vadász Zsolt, Almássy Erzsébet, Kincses Károly, Zám Andrea, Ivády Erika teljesítménye eredményeként a fekete-fehér színben eljátszott sanzon-operett különleges élményt nyújtott. A magyarországi ősbemutató színháztörténeti esemény is egyben. Az esztendő programjához tartozott még Jókai Mór regénye, A kőszívű ember fiai színpadi feldolgozása, Beke Sándor rendezésében. Szükségből erényt kovácsoltak a társulat művészei, amikor a Megyei Művelődési Központ nagytermében hosszanti irányban kialakított játéktérben jelenítették meg az 1848-as magyar szabadságharcot, annak minden gyötrelmével és ellentmondásával együtt, beleértve Buda ostromát is. A szerteágazó Jókai- művet Pályi András átdolgozásában elevenítette fel a társulat. Főbb szereplők: Bregyán Péter, Tűzkő Sándor, Nagy András, Jónás Gabriella, Győrváry János, Saárossy Kinga, Lehoczky Andrea. A millennium évében az előadás a felmagasztosult hazaszeretet szép példája. Az albérletben dolgozó színészek közötti szolidaritás, egymásra figyelés számos jelét tapasztalhatta a néző is, a társulat egységét és összefogását igényelte ez a nagyszabású vállalkozás. Az évad két könnyedebb, szórakoztatóbb vállalkozása Heltai Jenőtől a Tündérlaki lányok, és egy zenés mesejáték Erich Kästner – Aldobolyi Nagy György: Emil és a detektívek. Az Emilt viszonylag hamar levették a műsorról, pedig jókat mókáztak benne a társulat fiatal erői. A Tündérlaki lányok az évad végére készült el, Nádasy Erikával a főszerepben, s itt is tanúi lehettünk néhány fiatal tehetség szárnypróbálgatásának. Mégis az idősebbek miatt érte meg színre vinni a produkciót. Bessenyei Zsófia (anya) és Venczel Valentin (a báró), a társulat két vezető színésze bizonyította újra jellemábrázoló erejét. Ráadásul a darab felvetése elszegényedett társadalmunkban ma is aktuális. Ezt is, azt is Szegváry Menyhért rendezte biztos kézzel. S közben mindvégig zajlott az építkezés. Konkrét értelemben a színházfelújítás (Bodonyi Csaba Ybl-díjas építész tervei szerint), és átvitt értelemben is: a társulat művészi erejének megőrzése és fokozása a mind magasabb színvonalú erőpróbákkal (2000 nyarán az István a király című rockoperával). Az ünne-pélyes színházátadásra az egri Gárdonyi Géza Színház művészei Bor-nemissza Péter Magyar Elektrájával készültek Beke Sándor igazgató-főrendező útmutatásá-val. A díszbemutató kitűzött időpontja egy-beesik a felújított szín-házépület átadásának évtizedek óta türelmetle-nül várt pillanatával. Heltai Jenő A Tündérlaki lányok c. darabjának egri szereplői „Csak törpe nép feledhet ős nagyságokat” A hetvenéves Lenkey millenniumi ünnepe Hazaszeretetről szólni éppoly szemérmes dolog, mint a szerelmünkről vallani. Nehéz racionális szavakat fogalmazni akkor, amikor az érzelmeké a főszerep. Talán így foglalható össze az a bevezető, melyet az egri Lenkey János Általános Iskola pedagógusnője mondott el az intézmény május 12-i ünnepi nagy rendezvényén Egerben a Megyei Műve-lődési Központban. Az iskola mégis megpróbálta dallal, versekkel, barátság- gal, a szeretet nyelvén s nem is akárhogyan. Dr. Szombathy Miklós igazgató az ezredévi szenvedés magyarságára emlékezve állíthatta: „Mi megtettük, amit kellett, ezeken a gyerekeken múlik, hogy tíz-tizenöt év múltán ők is megtegyék.” Az ünnep, az emlékezés méltósága nemcsak magunk miatt, a gyermekeink miatt is fontos: megerősítő és emberformáló hatása van egy ilyen eseménynek. Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő Lenkey János Általános Iskola két testvérintézmény tanulóit látta vendégül a millenniumi ünnepen. A Felvidékről, Tornaljáról, a Magyar Tannyelvű Általános Iskolából érkezett egy csapatnyi kisdiák, s a már tízéves kapcsolatot ápoló székelyudvarhelyi Tompa László Általános Iskola követeit látta vendégül. Mindkét tanintézmény ünneplőbe öltözött fiai, lányai ott voltak a színpadon a lenkeysekkel. Az egyesített kórus az ünnepség elején és végén Korepta Katalin dirigálásával nagyhatású műsort adott elő. Egyebek mellett a a Szózatot és Tinódi Lantos Sebestyén örökbecsű dallamát szólaltatták meg: Summáját írom Eger várának, mégpedig szólistával és zenei kísérettel. Saárossy György, az iskola egykori diákja mondta el Kölcsey Ferenc Himnuszát. A tornaljaiak szellemes és diákos produkcióban tárták elénk Arany János Toldiját. Az előadásból kitűnik, hogy a dramatikus nevelés vívmányait nemcsak az anyaországban ismerik. A tornaljai gyerekek lendületes, pergő, szellemes előadásban jelenítették meg az elbeszélő költemény legendás történéseit. Nem izgatta őket, hogy a farkaskalandhoz, avagy a bika elfogási jelenethez nincsenek állatok. Ha úgy kellett, hangos ricsajjal, zajeffektusokkal, ha úgy kellett, feliratos táblákkal lendítették előbbre a cselekményt. Kiváltképp a nézők elismerését vívta ki a gyerekek tiszta artikulációja, jó ritmusú színpadi beszéde és rutinja, megjegyezvén a főszereplők ízes tájszólásának ritka értékeit is. A székelyudvarhelyiek zenés-táncos műsorral arattak sikert, melyet egységbe vont Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus című versének tolmácsolása. Major Magdolna, Dáné Szilárd és Jobb Márta tanárok derekas munkát végeztek a felkészítésben. A fiúk székely verbunkot jártak, aztán Kodály Biciniumokat énekeltek a gyerekek, majd két ritka szép népdalt hallottunk a szólóénekesektől, s végül egy páros tánccal zárták a produkciót. A vendéglátók szépen szerkesztett műsorban idézték a magyar történelem sorsfordulóit a honfoglalástól napjainkig. Könyvszemle Cseh Károly Kürtőn át nézett Éden Fecske Csaba: Majd máshol című kötetéről Sejtelmes helyre utal Fecske Csaba nyolcadik verseskötetének a címe, a Majd máshol. Azt a helyet legbiztosabban a lélek tájain találhatjuk meg, ott rejlik-visszfénylik valahol az Elveszett Éden. Azt keressük az időben. Pontosabban: a térré vált időben. „Emlékezem utat török az elvadult időben” – vallja a lírikus, s utunk során vízparton, holdfényben álló kerten, leégett erdő helyén, félelmetes éjszakában és az első pár teremtésének hajnalán járunk. Az idő fény-árnyék játékát láthatjuk Fecske Csaba kötetének első ciklusát szemelgetve, hogy aztán teljesen ránk esteledjen-éjjeledjen. Mert a Kharón utasa ciklus darabjai a belső elsötétülés, a költő pokoljárásának látleletei, s ez az éjszaka „mint elbődülő oroszlán torka mély”. Szorongás és rettenet kormozza-hamuzza itt a jajkiáltásként feltörő szavakat, fény sugárzása helyett. A hirtelen támadt kór hónapokig élet és halál között lebegtette a lírikust, közel egy évtizede. Túlvilági fényben derengő „fehér versek”-et izzadott-izzított világra ezen élmények hatására Fecske Csaba, rögzítve tényállást és sötét idillt: „moccanatlan sziklakő az agy” és a sovány testnek „a halál udvarol”. A jelenkori kór(-házi) lírában ehhez hasonló indíttatású opusokat csak Zelk Zoltán írt, több mint húsz éve: „A remény és a kétségbeesés mint tébolyult szerelmesek / ölelik-marják egymást / hólepte nyoszolyájukon, / hetvenéves szivemben.” (Hólepte nyoszolya). Fecske Csaba negyvenkét-negyvenhárom éves szívvel vergődött így a remény és kétségbeesés váltólázaiban, lét-nemlét között. Felfénylő pillanataiban mégis olyan gyöngéd, szerelmi vallomásokra képes asszonyához, mint ahogy a Kerub című versben üzen, s olykor arra is van ereje, hogy ő vigasztalja látogatóit (Kharón utasa). Többnyire azonban holdkráteres, kürtő-sötét versek ezek, és még az ő idillből is „tüske hatol a szívbe” (Neszt se ütve). Van a kétségbeesésnek olyan foka is, mikor az események groteszkké pörögnek ki, s az ember a végzetessel szembenézés helyett a rálátást választja, mert csak így elviselhető. Olyan opusok sorjáznak ilyenkor tolla alól, mint a Karácsony, kész röhej, Játszma, Az elhangolódott agyú; s egyben az összegzések ciklusa is a Kharón utasa. A még betegség előtti – és Kosztolányi nagy vallomásos verseire emlékeztető hangütésű, rímelésű – számvetés, az érett férfival a Negyven felé és az ötven körüli, kórtól megviselt férfi fricskája, a Sírfelirat sajátságos egésszé kerekül. Létvallomássá, melynek aurája a fanyar humor. A kötődések ciklusa az Összefércelni velem. Itt a sötét kürtő, melyen át az elveszett éden „tükörcserepeire” néz, egy árnyalattal megvilágosul. Újra színei lesznek a szorongás szürkítette tájaknak és a dermedt csönd neszezni kezd: „a völgy mint egy fazék gőzölög, a ködön áttűnő fény „borzas csöpögő ecset”, a nap lenyúzott bőre tavon feketéllő árnyék, jó hírt hozó angyal ontja a fényt a pásztoroknak éjjel a mezőn, a kódexmásoló szerzetes tétlen bal ökle „barázda elgurult göröngye”. Ilyen s ehhez hasonló metaforákból épülő szakrális szonettek tekintete nemcsak a földi, hanem az időtlen, bibliai tájakra is réved. Leginkább mégis befelé figyel, és hallgat, mint Pilinszky falujába visszatért fegyence pohár bora mellett. Fecske Csaba úgy érzi, olya, akár a tócsa, amelyben megmártóznak a csillagok, s az, akit „rombol az idő, mint „komor napszítta rom”-ot, és ő csüng úgy az „öröklét ajtaján mint lakat mit kikezd a rozsda”. Emócióit láttató képekben vetíti ki, a lélek tájai fénybe-árnyékba borulnak itt is, mint a nyitó ciklusban. A kötődéshez a jelet hagyás igénye is társul a Bárcsak lenne valami nyom záróciklusban. E két utóbbi opusa – témájukat illetően – úgy lebegnek-áramlanak egymásba, mint a fegyelmezett, ámde központozás nélküli sorok a kötetben. A pársorosokon át (Mozgás) verstől a szonettig (Elmúlt, Több időm telik, Vízjel) a dalszerű formától (Szárnypróba, Száradunk a napon) a szabadversig (Erózió, Terra incognita) minden megtalálható itt. A „lét és az emlékezet közötti elvadult tartományban” egyre hidegebb van: falból kiálló szegek a rideg téli csillagok, a csillagos ég a semmi ragyogó fövenye, „oszló tetem férgei a nyüzsgő néma csillagok – íme, egy csokornyi lelketlen csillagmetafora ebből a ciklusból. S az Éden nyara is „múlik lassan fűszálakként”. Nehéz lesz visszatérni még egyszer abba a zöld-arany tartományba. De nem lehetetlen. Akadnak az elvadult Édennek olyan tisztásai, ahol bizakodó szavak napoznak és napzanak, s ahol „mint hattyú tollán a holdfény szórt köde”, megcsillannak „egy más tér fényei”: üzenet érkezik valahonnan. S talán egy-egy vers tolmácsolja majd nekünk a belekódolt reményt, a túlélést. Fecske Csaba új kötetének legtöbb verse alkalmas erre. (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1998. Urbán Tibor grafikáival) Kaló Béla Ady szimbolikus univerzuma (Losonci Miklós: A képalkotó Ady – Képek Ady prózájában, Budapest 1998) „Amit a költő a képek nyelvén gondolt, azt ezerféleképpen lehet lefordítani a fogalmak nyelvére, s minden fordítás szükségképpen halvány és hűtlen. Tévednek, akik azt hiszik, hogy a szimbólum csak valamely gondolat kifejezése: ellenkezőleg, a szimbólum az elsődleges lelki tény, és a gondolat csak gyenge kifejezése a szimbólumnak” – így Babits. Recenzens csak azért hozakodott elő eme idézettel, mert mostanában két vaskos esszé-monográfiát forgatott, lapozott igyekezettel, Losonci Miklósnak a közelmúltban megjelent dupla tanulmánykötetét Adyról: A képalkotó Ady-t és a Képek Ady prózájában című összefoglaló jellegű munkákat. Negyven év kutatásaira épül a két – elsősorban komparatív, összehasonlító jellegű – könyv, amelyekben a tanulmányok szerzője művészetttörténeti-literátori- civilizációhistorikusi minőségében a mégiscsak elsősorban szimbolikus-látomásos lírikusként ismert Adyt elemzi, az Ady-mű fölfejtetlen szálait próbálja elvarrni. A „magyar mágikus” (ahogyan műveiben és elméleteiben látomásos volt máshogyan az ír Yeats, noha természetesen Ady nem sorolható az ezoterikus szimbolisták közé, vagy ki tudja) műve a hagyományos determinációknak nagyon is megfelel, hiszen az Ady-vers elsősorban a költői látomásra épül, s a képi és gondolati oldal nem elemeiben, hanem csak egészében felel meg egymásnak. A képsor tehát adott esetben a maga lehetséges teljességében, minden részletében szinte látomásszerűen kibontakozik (pl. Az eltévedt lovas). Losonci Miklósból elsősorban mégis a művészettörténész bújik elő, A képalkotó Ady című kötet bevezető része a költő és a képzőművészet kapcsolatáról értekezik. (A századelő művészete elképzelhetetlen egyébként komparatív vizsgálódás nélkül, annyira összefügg az irodalom, a zene, a képzőművészet, a stílusok és az izmusok összjátékaként.) Az esszéisztikusan tagolt felépítésű dolgozat nagyobbik felében szerző a költő képalkotását elemzi, az egészet beágyazva a kor stílusirányzataiba, kiemelve azt a lényeges momentumot, hogy Ady költészete összességében a század első évtizedeinek valamennyi irányzatából fölhasznál, elemeiben, kép- és szóhasználatában is. A festő erejű szavak, a költői szóteremtés, az evokáció, az Ady-kulcsszavak titkos információi egy óriás, komplex művet hoznak létre, az Ady-oeuvre-t. Külön fejezetet kap a kötetben Ady színvilágának elemzése, kitérve a költő kedvelt színeire, a vörösre, a feketére, az aranyra. A vörös, a vér színe, különösen fontos Adynál, mint a szerelem, az élet, a Nap és a tűz couleur-je, de mint betegségének szimbóluma is. A színek, mint a kozmikus rend alkotóelemei különösen fontosak a láttató erőnél, hiszen a lírikus ez esetben képzőművész, ha más dimenzióban is. A színrend vizsgálata nemcsak a költő Adynál fontos, de a prózaíróként kevéssé fontosnak tartott, de valójában a Nyugatosok prózájával egyenrangú alkotó novellistánál is. Losonci Miklós másik terjedelmes munkájában Ady prózáját vizsgálja megint elsősorban (de hangoztatjuk: nem kizárólag) a művészettörténész szemszögéből, vizsgálva a novellák gondolat- és formabőségét, az építészet és szobrászat jelenlété, a rajz, a grafika szerepét az elbeszélésekben. Kitér a monográfia Ady publicisztikai munkásságára is, utalásként a költő képzőművészeti kritikáira. Nagyvárad, Budapest, Párizs – a századelő hazai és külföldi iskolái a fenomén számára. Mert iskolák, hatások voltak, tagadhatatlanul, s ízlésváltozásai is tetten érhetők a versekben, de a prózai szövegekben is. Felvetődhet a kérdés, hogy ezek a komparatív vizsgálódások nem másodlagos jelentőségűek-e a költői mű szempontjából, s nem kerülik-e meg a gondolatot – a formai- képi vizsgálódás nem gyengíti-e az „üzenetet”? A válasz nem lehet eredeti (tartalom és forma együtthatása), de nem – hiszen különösen a szimbolista eredetű költészet nem nélkülözheti a saját ontogenezisére vonatkozó vizsgálódásokat. A szimbolizmus, mint mágikus üzenethordozó végül is az emberiség civilizációs bölcsőjéig, a barlangrajzokig megy vissza. A homo symbolicus keze nyomát őrző legrégebbi művészeti emlékektől a modern művészetig az út hosszú, de az archetipikus jelkészlet megismerése alapot adhat az új szövegek szerkesztéséhez is. Világosabban: a jelképteremtő erő genetikailag kódolt az emberben, s ez szerencsés esetben, egy zseniális elménél a múlt és a jelen összekapcsolásának eredményeként egy új minőséget hozhat és hoz létre. Losonci Miklós alapos és mélyreható tanulmányaiban végül is Ady szimbolikus univerzumának megismerésére és megismertetésére tesz kísérletet, ezúttal nem elsődlegesen a fogalmi megközelítés révén, hanem a költői és prózaírói oeuvre textus- sejtjeinek, alaki elemeinek vizsgálatával. A látomásos, a mágikus költő festő, képalkotó, képíró is, ha nem is ecsettel teszi ezt. „Ady forrásai az univerzális mozgás, a helyváltoztatás és a gondolkodás együttes benyomásai alapján jönnek létre komparatisztikus összehasonlításban” – írja Losonci Miklós -, s ez új fölismeréseket jelenthet a tárgykörben. Nagyon sok ismeretet, művészettörténeti és irodalomtörténeti, de zenei és histográfiai tudást is föltételez olvasójáról a tanulmányok szerzője, s akkor a terjedelmes esszé-monográfiák mögül előbukkan az örök tanár, a kedvelt témában el-elkalandozó tudós pedagógus, hogy némileg helyre tegye a figyelmes nebuló rendezetlen gondolatait. Ajánljuk e két nagyívű munkát további felnőtt nebulók figyelmébe. Olaj és fény Christine Busta – Kerék Imre: Gedichte – Versek (Osztrák Kulturális Intézet, 2000) Itinerarium mentis in Deum: az Isten felé vezető lelki-szellemi út a gondolatnak az útja, vagyis inkább a teljes emberé, itinerarium hominis. Csend és fenség – s látható: ateista humanizmus nem létezhet. Hiszen ha az embert megfosztjuk transzcendenciájától, akkor elpusztítjuk végső, személyes értelmét is. Christine Bustáról azt írja a szakirodalom, hogy haladó katolikus költő. De milyen a nem haladó? Hiszen a személy transzcendenciája – miként a Teremtő – tökéletesen fölötte áll minden látható és tapintható eredménynek. De vajon létezhet-e megújított, s modern katolicizmus? Nyilván igen, s talán úgy, ahogyan azt egy friss Busta-válogatásból megismerhetjük: Szavakat, képeket, kavicsot és bogáncsot, Kagylót, magtokot és fagyökeret, Cserepet, hallgatást és keserűséget. Egyetlen, amit még szívesen megőriznék: Kiveszett jóságát az embernek(Sok mindent gyűjtöttem életemben) Kerék Imre költő és műfordító elkötelezett híve a német (s benne osztrák) nyelvű lírának, most kéttucatnyi versből álló kétnyelvű válogatást tett közzé Gedichte – Versek címmel az Osztrák Kulturális Intézet gondozásában. Busta versei valahogyan mindig a halál körül forognak. Nevezzük „utolsó legendának”, „alvók híradását alvóknak”, fájdalomnak és bűnnek, olyan körülménynek és sorsnak, ahol „angyalok vigyáznak halakra.” Minden emberi halálban ott van az új élet misztériuma. Christine Busta tömör, empirikusan humánus lírája pontosan azt a létérzést közvetíti az olvasónak, amelyet a nem keresztény ember is megtalálhat meditációiban Buddhában, Mohamedben vagy akár a Talmud textusaiban. Lehet-e végső formára csiszolt, abszolút lecsupaszított költemény? Gondoljunk Pilinszkyre, mondjuk – nyilván lehet. Egy példa – ezúttal két nyelven: Entdeckung Felismerés Sag: Mondd: Grasnarbe: Pázsit Sag es langsam. Mondogasd lassan. Du sprichst Tökéletesre formált ein volkommenes költeményt Gedicht. mormolsz. Kert, s a természet így: kozmológiai jelkép, a pázsit talán a földi világ kicsinyített mása, teremtett létünk színhelye. A Busta-vers lényege éppen a versbe tömörített félelemérzet, a bűnbe kísértett, de onnan örökkön elvágyakozó ember nyomasztó, lelkiismeretfurdalásos immanenciája, s ezt a lírikushoz alázattal közelítő magyar költőtárs, Kerék Imre kitűnően transzponálja. A jövő metaforái: az olaj és a fény. Athéné, Zeusz lánya volt védnöke az olajtermésnek, a hűség és a bizalom jelképének, s Héliosz a nap és fény istene naponta indult égi útjára négylovas szekerén. A folytatható élet reménye pedig itt van a humanista lélekben időtlen-idők óta: Azután kezdődik a mi időnk, az új arc a valaha-voltban, Az ifjúság, a múlhatatlan. E kis kötet-válogatás a költészet-desszert még meglévő ínyenceinek nyújt félórára- órára maroknyi élvezetet. Pataky Zoltán Amit Eger váráról tudni illik Szemelvények Sugár István könyvéből „Az egri vár és viadala” c. könyv megtalálható az ország minden jelentős könyvtárának polcán, természetesen az egri könyvtárak polcán is. Érdemes lenne azonban megnézni, hogy hány egri lakos olvasta el ezt a könyvet. Úgy illene ugyanis, hogy legalább az egri iskolákban kötelező olvasmány legyen. Merem remélni, hogy az „Egri csillagok”-at mindnyájan olvastuk, és a legszebb gyermekkori élményeink közé tartozik, de ez a mű más műfaj, dokumentumirodalom. Tudjuk-e mi, egriek, hogy II. Rákóczi Ferenc innen irányította a szabadságharcot, és itt fogadta a külföldi követeket? Nekünk, egrieknek ismernünk kell Eger várának történetét! Ha mégsem ismernénk, itt az ideje, hogy pótoljuk hiányunkat. A vár építését IV. Béla engedélyezte, és az 1442-ben a városra törő huszita sereg ellen már teljes védelmet nyújtott. A ma is álló püspöki palota árkádsora – amely Dobó, Mekcsei, Bornemissza, Pető, Figedy, Zoltay lépteitől kongott – 1475-ben épült. Ez volt II. Rákóczi Ferenc székhelye. A belső és külső várat elválasztó árokban épült meg az Eger – Putnok vasútvonal. A külső várból ma már csak a vasút jobb oldalán látható domb maradt, amely átépítés után a Zárkándi-bástya nevet kapta. A két várrészt összekötő híd bejárata a „Setét kapu” ma is jól látható. A Servita utca és Vécsei utca sarkára néző Földbástya és Tömlöcbástya romja ma is látható. A vár főbejárata utáni séta jobb oldalán a lőrésekkel ellátott, ostrom után újjáépült, Gergely deák bástya, majd a belső vár bejáratát képező, ostrom felvonóval ellátott Kapubástya következik. A 60-as években ledőlt, majd újjáépült nyugati fal mentén álló Dobó bástya, a Dobó térről jól látható. A főbejárat előtt épült Kapuvédő bástyát már a törökök építették. Az 1552-es ostrom idején a védők létszáma 1800 fő volt. A várat lövő 7 ágyú üteg a minaret, Servita tér, Király széke (a mai Darvas utca végén, I. Ferdinánd innen nézte a várat), Almagyar-domb Gárdonyi-ház feletti része, Almagyar-domb legmagasabb pontja, Almagyar utca eleje, a vár alatti híd körüli terület helyén volt elhelyezve. A várbeliek a Szentély bástya mögött kialakított töltésről, ágyúdombokról lőtték a törököt. A templom tornyában is volt egy sugárágyú, amivel a királyszéki üteget lőtték. A török előbb 14 napig ágyúzta a várat, az első gyalogsági roham szeptember 28- án kezdődött. Október 4-én felrobbant a templom sekrestyéjében tárolt lőporkészlet, amit azonban pótolni tudtak. Az október 12-13-án lezajlott végső ostromban 25-30 ezer török vett részt. A sikertelen ostrom után a török had október 18-án takarodott el a vár alól. Érthetetlen, hogy miért nem vetítik újra az erről készült remek filmet. Az ostrom után a parancsnokságot a kitűnő tüzéri érdemeket szerzett Bornemissza Gergely vette át. Megindult a nagyarányú átépítés, Gárdonyi Géza sírja már a kibővített területen található. Az 1596-os ostrom idején a török már 220 ezer főből álló sereggel támadott. A Nyári Pál parancsnoksága alatt álló várat mintegy 3000 fő védte. A nagyrészt külföldi zsoldosokból álló seregben már nyoma sem volt a korábbi harci szellemnek. A külső vár elfoglalása után a védősereg követelte a vár feladását, amely 23 napi ostrom után október 12-én meg is történt. Nyári Pált haditörvényszék elé állították, amely azonban felmentette. Eger vára 91 évi török megszállás alá került. A vár felszabadítására 1687-ben került sor, amikor mintegy 10.000 főből álló ostromgyűrű vette körül a várost. A török haderő december 7-én adta meg magát. Mintegy 200 török azonban a városban maradt. A várat császári haderő szállta meg, majd I. Lipót 1702-ben a külső várat felrobbantatta. 1703-1704 márciusáig Bercsényi Miklós blokád alá veszi, majd a helyszínre érkező II. Rákóczi Ferenc megkezdi a vár lövetését. 108 napi ostromzár után 1704. december 16-án a kuruc sereg elfoglalja a várat. Várkapitány Perényi Miklós volt. A vár visszafoglalására 1710-ben érkezett császári haderő nagyméretű mozsárágyúkkal, robbanószerekkel töltött lövegekkel bombázta a várat, melynek becsapódásán derékig érő verem keletkezett (haditechnikai fejlődés). A kutak elapadtak! Ebben a helyzetben Réthey Ferenc, a vár parancsnokhelyettese a mielőbbi behódolást követelte, és ezt a városi papság is támogatta. A megadás 1710. december 1-én történt. A vár romjait Eszterházy püspök építkezésre használta. Ezután kaszárnya volt, még a II. világháború idején is, majd a szovjet megszállás után néhány hétig internáló hely lett. 1957- től az Országos Műemlékfelügyelőség kezelésében van. Irodalom: Szántó Imre: A Habsburg segítség szerepe Eger vár 1552-es védelmében. Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 8. kötet 1962. 321-355. old. Szerzőink Ádám Ottó (1928) Rendező, Kossuth-díjas érdemes és kiváló művész. Bródy Sándor, Miller, Brecht, Németh László, Gorkij, Csehor, Shakespeare, Sütő András – drámák rendezője. Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér, 1907- 2000) Egerben élt költő, Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger c. lap szerkesztője. Kálnoky László barátja, mestere. Bár Eger városa díszpolgárává avatta, szinte soha nem kapott méltó elismerést. Cseh Károly (1952. december 6. Borsodgeszt) Mezőkövesden élő költő, műfordító, a Kelet antológia szerkesztője, számos verseskötet szerzője. Cserniczky Dénes (1927. október 5., Eger) Az egri Ciszterci Gimnáziumban, majd a Zeneművészeti Főiskolán, egyházzenei szakon tanul. Tanárai Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Harmat Artúr, Werner Alajos, Vásárhelyi Zoltán. Könnyűzenészként zenekarokban játszik, turnékon vesz részt. Korábban a Heves Megyei Népújságban és a Fülesben is publikált. Dr. Cs. Varga István Egerben élő irodalomtörténész, a budapesti ELTE TFK tanszékvezető professzora. Domokos Sándor Kanadában élő magyar szobrász, író, a Kanadai Írószövetség tagja. A II. világháború után Szibériába hurcolták, ahonnan több évi fogság után került haza, súlyos betegen. Hazatérése után családjával együtt internálták. 1956-ban, a forradalom bukás után külföldre emigrál, a diaszpórában élő magyarság közismert képviselője. Erdődi Gábor (Budapest, 1952) Orosz-angol szakos tanár, az ELTE Bölcsészkarán végzett 1975-ben. 1981 óta fordít rendszeresen, Jeszenyin, Mandelstam, Dylan Thomas, W.B. Yeats, stb. műveiből. Hat önálló kötete jelent meg eddig. Dr. Farkas András (1919- 1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelős szerkesztője, alapítója. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont lapjától mindennemű támogatást, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették.. Fecske Csaba Miskolcon élő költő, a Kelet Alkotókör jeles képviselője. Rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, napi- és hetilapokban. Fridél Lajos Rajztanár. Egerben él és tanít. A főiskolán Blaskó János festőművész volt a mestere. Az ország különböző városaiban, valamint külföldön 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a „Bükkaljai ösvényeken” c., kiadásra váró vadászati témájú könyve. Gyüre Lajos Kassán élő költő, a kassai magyar értelmiség egyik közismert és sokoldalú személyisége. Illyés Gyula (1902-1983) Háromszoros Kossuth-díjas, József Attila-, valamint Herder-díjas költő, író, műfordító, munkásságára legnagyobb hatással a francia avantgarde és a magyar népi írói mozgalom volt. A II. világháború utántól haláláig a magyar költészet meghatározó egyénisége, akit költőfejedelemként tiszteltek kortársai. Jámbor Ildikó Egerben élő újságíró, népművelő, tanár. 1979-ben végzett a debreceni KLTE-n. Három évig dolgozott az egri Művelődési Központban, majd középiskolai tanárként. A megyei napilapnál újságíróként, kulturális rovatszerkesztőként dolgozott 1985- 1998-ig. Elindítója és négy évig felelős szerkesztője volt az Egyházi Építészet című folyóiratnak. Jelenleg az MMK Eger városi csoportvezetője, az Egri Riport munkatársa, a Kálnoky Társaság alelnöke. Kaló Béla (1954, Dormánd) 1977-ig Egerben élt, egy ideig főállású újságíró. Magyar-történelem szakos tanár, Szuhogyon él. Kiss József Gyöngyösön élő szerző, az ÚHN munkatársa. Krupa Sándor Egerből származó ferencesrendi szerzetes, aki jelenleg az USA-ban él. Lelkes Miklós (1938, Budapest) Meseíró, költő, egyetemi oktató, az 1960-70-es években az irodalmi Alap tagja. Írásai az elmúlt évtizedekben számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több mint 20 antológiában megjelentek. A Heves Megyei Népújságban is publikált verseket. Dr. Losonci Miklós Szentendrén élő irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci Magánegyetem esztétika tanszékének vezetője. Dr. Löffler András Egerben élő ügyvéd, a Keresztény Értelmiségi Kör aktivistája. Molnár István Géza (1936, Iváncsa) Egerben élő fotóművész. Építőipari technikusként dolgozott, majd tanácsi tervosztály-vezető, végül szakközépiskolában tanít. Nyugdíjas. 35 éve Eger polgára. 1960 óta fényképez. Alapító tagja a Heves Megyei Fotóklubnak (1968). Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Művészetbarátok Egyesületének. Több hazai és nemzetközi díj nyertese. Murawski Magdolna (1950. dec. 25.) Egerben élő tanár, író, műfordító, az egri Hittudományi Főiskola tanára. Szegeden a JATE Bölcsészkarán végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabadfoglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa Dr. Pásztor Emil Egerben élő nyelvész, nyugalmazott főiskolai tanár, az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának tagja. Pataky Zoltán (1933, Eger) Tatabányán élő nyugdíjas villamossági mérnök, iskoláit az egri Dobó Gimnáziumban, majd a BME villamosmérnöki karán végezte. Dr. Renn Oszkár Egerben élő nyugdíjas gépészmérnök, közgazdász, több helyi társaság és egyesület tagja, közismert közéleti személyiség. A Hevesi Napló 1996 óta közli írásait.. Szabó Bogár Imre Miskolcon élő költő, műfordító, a Kelet antológia köréhez tartozó szerző. Dr. Szokolay Károly Egerben élt, majd Budapesten élő tanár, költő, műfordító, az EKF nyugalmazott professzora. 1929-ben született Kunágotán. Magyar-orosz-angol szakos tanár. Mesterei és költői pályáján barátai voltak: Szabó Lőrinc, Füst Milán, Weöres Sándor T. Ágoston László Budapesten élő író, történész, a történelmi Lenkey-család leszármazottja. Dr. Tóth Nándor Budapesten élő osztályvezető főorvos, Németh László életművének kutatója. Tölgyesi I.M. Ludovika Irgalmasrendi apáca, a Szent Teréz Intézet tagja a II. világháború idején. Új Hevesi Napló ? HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT ? ? 2000. JÚNIUS HÓ ? X. ÉVFOLYAM 6. SZÁM ? Millennium A tartalomból: ILLYÉS GYULA: Németh László Debrecenben CS. VARGA ISTVÁN: A hazaszeretet bencés példaképe T. ÁGOSTON LÁSZLÓ: Az a gyűrött, barna boríték LOSONCI MIKLÓS: Portré Makovecz Imréről MURAWSKI MAGDOLNA: Az „improduktív” művészet LÖFFLER ANDRÁS: A beszélgető püspök 84 X. évfolyam 6. szám – 2000 június Új Hevesi Napló 1