Fotó: Molnár István Géza

Illusztráció: Fridél Lajos

IMPRESSZUM:

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI Magdolna

Szerkesztőbizottság:

DR. BITSKEY ISTVÁN

DR. CS. VARGA ISTVÁN

DR. LŐKÖS ISTVÁN

Fax: 36/413-426

1016 Budapest, Krisztina krt. 83/85. Tel.:1-3567-192

Tipográfia és nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Nyilvántartási szám: 76. 134/1997

ISSN 1417-7080

Ára: 200.- Ft

Júliusi számunk megjelenését a következő szponzorok támogatták:

NEMZETI KULTÚRÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA

NEMZETI KULTURÁLIS ALAP

AGRIAPRINT EGER Kft.

AGRIA COMPUTER Kft.

RÁDIÓ EGER

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

MOLNÁR ISTVÁN GÉZA fotóművész, Eger

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,

Valamint az Északhír árusítóhelyein,

Budapesten az Ecclesia Könyv- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál,

Az ország egyéb területein az újságárusoknál,

Az idő sodrában

Mintha kozmikus erők csapnának össze napjainkban, és a görög mitológia ősidőkbe vesző korszakát élnénk újra. Jó és rossz, szép és rút, nemes és alantas, becsületes és becstelen küzdenek ma egymással. A két pólus összecsapása pedig szükségszerűnek tűnik, jóllehet tudjuk, hogy testvérharc ez a javából.

Vers, próza

Apor Elemér

Megkötözve a percmutatón

Szörnyű ez a forgás

ez a forgás ez a forgás

irgalmatlan szédülésbe

szédülésből ájulásba

ájulásból a halálba

Így forog mind kezdetektől

kezdetektől mindörökre

menthetetlen megkötözve

percmutatóra kötözve

percmutatón megkötözve

Megoldódni nincs kegyelem

leszállani nincs kegyelem

Uram, irgalmazz nekünk

Uram, irgalmazz nekem.

A négyökrös vers

Faggatom a történelmet

faggatom

hová tette a négyökrös

fogatom

De ő gyorsan kiadja

az utamat

feleletül a tükörre

mutogat.

Nagy kajánul rám vigyorog

a tükör

te magad vagy nem is négy de

hat ökör.

Minek jöttél a világra

költeni

jobb lett volna a pénztárcád

tölteni.

Benzingázzal van tele már

a világ

minek ide, illatozni,

a virág.

Szép szó helyett fennen villog

az ököl

azért vagy te, édes komám

hat ökör.

De engem már nem érdekel

az egész

a négy ökröm csillagok közt

legelész

befogom a Göncölszekér

elibe

és kiadom fuvarozni

a költőket idehozni

felibe.

Farkas András

Válaszok

I.

Van a Null-Pont,

Végtelen leng,

Fénye hullong

Száz jelenben,

Túl a Múlton

Véd, de nem ment,

Sose múljon

Idegenben,

Zár magába,

Nem magáért.

Mert világa

Fut, de ráér –

Ő van, Ő kell,

Ő a Fő-hely -

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XXV.

Nincs az a kérges, de igazi vadászszív, amelyik a langyos tavaszi esték szalonkakorrogásának hallatán ne lüktetne sebesebben.

A szeptemberi erdők gyönyörűséges szarvasbőgése minden vadászember legkedvesebb zenéje. A mély, rekedt hangú öreg őzbak riasztása is mennyei muzsika a vadászfüleknek. Megszorul a kéz ilyenkor a puska nyakán, felszaporodik a levegővétel, megremegnek a lábak. A vadászláz elhatalmasodik az emberen.

Sok helyen olvastam már arról – amit magam is szent meggyőződéssel vallok -, hogy puskával járni az erdőt egészen más, sokkal több, összehasonlíthatatlanul izgalmasabb, mint anélkül. Még akkor is igaz ez, ha nem áll szándékunkban vadat ejteni, ha eszünk ágában sincs lövést leadni.

Mert – ahogy mondani szokták – a fegyver az, ami húzza, viszi, cipeli, sodorja a vadászt, az adja a lendületet.

Mert puskával hihetetlen távolságokat cserkelünk úgy be, hogy nem fáradunk el, hogy nem unjuk meg, hogy szinte észre sem vesszük az idő múlását.

*

Minden évszak vadászati lehetőségének, minden vad vadászatának, minden vadászati módszernek megvan a maga egyéni, sajátos íze, zamata. Ha az embert fűti, sarkallja, űzi vadászszenvedély, akkor minden alkalommal megtalálja azt a boldogságot, azt a kellemesen izgalmas feszültséget, amit a vadászat kínál.

Jó félórát guggoltam a rejtekhelyemen, és igen izgalmas, nagyon jó vadászat után, öt szarkát szedtem össze a fa alól.

Április utolsó két-három hetében rendszeresen és gyakran műuhuzom, és mindig elcsodálkozom azon, hogy a közeledő szarkák cserregései milyen mértékben tudják vadászszenvedélyemet felkorbácsolni, milyen izgalommal, feszültséggel tudom várni, hogy lőhelyzetbe kerülhessek. Ugyanilyen izgalmas és szép vadászélményt ad számomra a nyúlsírósíppal való rókahívás is.

Egy március végi késő délután, a Szászkerülőnek nevezett hosszú, lapos völgy végében ültem egy öreg akácfára épített magaslesen. Alattam a messzire elnyúló vadföldünk, mint valami puha szőnyeg terült el. Gyönyörűen zöldellt az ősszel elvetett búza.

Ez az eset azért volt számomra különösen emlékezetes, mert valójában rókahívásra a kemény, fagyos, havas tél az igazi, amikor a róka nehezen jut táplálékhoz, amikor az üres, éhes gyomra hajtja, amikor a nyúl sírását utánzó sípolással könnyebb becsapni.

Igen nagy jelentősége van annak, ha a vadászember szemmel tartja ilyenkor is a területet. Elsősorban természetesen azért, hogy az ilyenkor különösen intenzíven tevékenykedő orvvadászok ne érezhessék teljes nyugalomban magukat. Hogy tudják azt, hogy ellenőrzés alatt áll a terület, hogy a hivatásos vadászon kívül bármikor találkozhatnak vadásszal, vadászokkal is.

Szerencsés dolog, ha ilyenkor néhány apróbb és néhány vastagabb szemű sörétes patron ott kocog a kabátzsebben, mert az apróbbal szajkót, szarkát lőhetünk, a durvább söréttel pedig eredményesen tudunk rendet teremteni a kóbor kutyák között. Mert amelyik kutya egyszer rákapott a vadászatra, az irtózatos nagy kárt tesz a vadállományban. Ezt minden erdőt járó ember jól tudja. Vérengző fenevaddá válnak az elkóborolt vagy sokszor autókból kilökött szerencsétlen egykori házőrzők, melyek sokszor összeállnak sorstársaikkal és szinte szervezett formában űzik-hajtják és ölik az erdők-mezők védtelen haszonvadját.

De lakott területtől távoli helyeken a házimacskának sincs semmi keresnivalója. Mert ezidőtájt már sok madárfészekben ott lapulnak a tojások vagy a pelyhes, kis fiókák, amit bizony – a lakásokban oly szeretetreméltó dorombolással szundikáló aranyos cicuskák – itt mint kegyetlen dúvadak szorgalmasan és kérlelhetetlenül elpusztítanak. Ne sajnáljuk hát tőlük se a sörétet.

Mindezeknek köszönhetően a vaddisznóagyar mindig is az egyik legmegbecsültebb, legértékesebb trófea volt. Azt a disznó nem veti el évenként, azt találni nem lehet, azt csak úgy lehet megszerezni, ha túljár a vadász a vad eszén, ha kilesi, kinyomozza, kivárja, odacsalja, vagy megkeresi, és jó lövéssel elejti. És még a jó lövésen is hangsúly van, mert igen szívós, erős vad a disznó. Rendkívül energikus, s kevés az olyan, amit még a legjobb blattlövés is tűzberogyaszt.

Vaddisznóra vadászni a legszebb, a legtöbb szakismeretet és vadászfurfangot kívánó, gyönyörű kihívás. A legizgalmasabb vadászélményeket, a legmaradandóbb vadászemlékeket adja.

De nem egykönnyen!

A Bekölce fölötti Baksa nevű területrészünkön még a havazás előtt komoly túrásnyomokat találtunk. Aztán a friss hóban való cserkelés közben alaposan átvizsgáltuk e területet, s a különféle nyomok között egy egyedüli disznó hatalmas, friss lábnyomait is felfedeztük. Bár a hó annyira friss és porszerűen apró volt, hogy a lábnyomok szélén mindenütt beomlott, ám így is világosan lehetett következtetni a nem mindennapi nagyságú, gyönyörű vadra.

Az a vadrejtő sűrű, ahol nagy valószínűséggel napközben ez a kan is fekszik, a túloldali, szilakszói vágás. Onnét érkezik esténként ebbe az oldalba, mert itt néhány öreg tölgyfa alatt zamatos makkot talál. Ez a sűrű ugyan nincs messze, ám ez az öreg disznó, szinte biztos, hogy megvárja a lővilág végét, azaz a sötétedést.

Amikor végeztünk és összehajtogattuk a zsákokat, Pisti megszólalt:

Így is lett. Másnap időben beírtam, és ahogy terveztük, első utunk a szóróhoz vezetett. A műút szélén hagytuk az autót, hisz a nagy hóban nem tudtunk vele mozogni. A műút és az erdő széle között enyhén emelkedő füves, gazos rész volt vagy százötven méter szélességben.

Amikor ezen átvágtunk és beléptünk a lábaserdőbe, azonnal észrevettük a nagydisznó éjszakai friss nyomait.

Itt járt. Szokásos útirányát most is tartotta. Ugyan felfedezte-e a szórót?

A leshez érve aztán nagyot dobbant a szívem. Nemhogy nem sárgállott a kukorica a havon, de alaposan át is dolgozta, vagy dolgozták a disznók, abban a nagy körben, ahová a kukoricát tegnap sikerült szétszórnunk.

Jó esélyeink voltak. A disznók itt jártak, és biztosan maradt még annyi kukorica, ami visszacsalja őket ma is. Zavarást nem kaptak, azaz szürkületben már akár meg is jelenhetnek, hisz nyílt területen nem kell nekik átváltani. A nappali pihenőhelyüktől végig takarásban tudnak haladni. Ebben a nagy hidegben pedig rendszerint hamarabb felkelnek, s igyekeznek minél előbb elindulni.

Ahogy hűlt a levegő, úgy roppant itt is, ott is egy-egy fagyott ág, a hótakaró tetején pedig – mint valami mesekastélyban – csillogtak-villogtak a finom hókristályok. Lassan fogyott a fény, a gyengéden simogató, enyhe szellőt meg egyre inkább arcunk bal felén éreztük.

- Még így is jó, csak mögénk ne kerüljön! – tettem hozzá.

- Ha a disznó is így érkezne, nyert ügyünk lenne – súgtam halkan.

De nem! Ez nem hallucináció! Ez nem őz. Mert most ismét roppan valami ugyanabból az irányból. Kétségtelenül nagytestű vad közeledik, Nyitott szájon át, szaporán veszem a levegőt és fülelek a hang irányába. Hosszú percekig nem hallok semmit, aztán valami surranásféle hallatszik, mintha bokor alá bújna valami. Újabb csend, majd halk, finom hóroppanás.

Ereszkedik befelé az oldalban, de nem a szóró irányába, hanem egyre inkább húzódik kifelé, baloldalra. Szuszogása is hallatszik már, ahogy nagyokat szimatol a levegőbe. Lassan a lessel egy irányba ér, de még mindig nem fordul a szóró felé. Ha most még ezt megtenné, itt haladna el a les előtt.

Ölbe veszem a puskát, kibiztosítok.

Ugyanúgy érkezett, mint ahogyan tegnap éjszaka jött, csak most nem akkora kerülővel. De ez még mindig túl nagy, azaz nem a les előtt vált át, hanem mögénk került. És ekkor, mint valami túlterhelt, hatalmas gőzmozdony, akkorát fúj. Döng a hegyoldal, ahogy elugrik, és sebességéről arra lehet következtetni, ahogy a még két-három méltatlankodó fújása rohamosan halkul.

A magunkkal cipelt kukoricát ugyanolyan alapossággal szórtuk szét, mint ahogyan azt tegnap este is tettük, és ha nem is fizikai teherrel, de az élmények nyomasztó súlya alatt csoszogtunk a havas ösvényen lefelé a műút irányába.

Két nap múlva vittünk etetőanyagot az utolsó szemig feltakarított szóróra. Süldők, malacok és koca nyomait olvastuk le, ám a magányos nagy kan nyomait nem találtuk meg.

Lelkes Miklós

A forrás éneke

A bükkfák szürke törzsét

átölelte a kék,

úgy hallgatta a fényben

a forrás énekét.

Föld alól feltört szépség:

hangokat, éber álom

csillogó cseppjeit.

Árnyékot égetett el

zöldarany lángú táj.

A szürke bükkfatörzsön

sétált egy csöpp madár.

Egy kőre ült a tündér

és eljátszott velem

bújócskát éber álom:

seholsincs életem.

A mélyből feltört szépség

csengett szívembe át:

vitte a víz ezüstje

énekét, csillagát.

Alkony jött, égi bánat.

Pirosat otthagyott,

s az is szívemig csengett,

szívemig ragyogott.

A forrás énekével

mentem nagy hídon át,

hogy hazámat keressem:

egy üldözött hazát.

Dalolt az égi víz fent,

fénylett csillag-szava,

s lent is zengett a forrás

éneke, csillaga.

A kék lassan sötétült,

s egy nagy szemben a Szép

szállongó feketében

kezdett holdas mesét,

van egy másik Haza

a szívekben, s felette

a Szépség Csillaga.

A szegényekből felsír a panasz.

s törtet hangos, teltzsebű “oskolázott”,

- Bár karácsonyig tartana ez a tiszta káprázat! – kívánta Szamosi Bertalan plébános, amint a parókia épületéből áttekintett a főutcán, majd újra belemélyedt olvasmányába. Öreg, fájó szeme szinte csak tapogatta a sorokat, ez a homályos érintés lobogtatta ragyogóbbra lelkében a fényt. Ott már minden a helyén volt: nyugalom, csönd és fehérség. A szemmel való tapogatás csavarta égőbbre a benti világosságot: “Mint szarvasgím a források vizére, úgy sóvárog utánad, én Istenem, a lelkem.” Igen, ez a szép zsoltár lesz a holnapi szentbeszéd központjában. Rég nem írta le előre a beszédeit, de nem szerette ugyanazt elmondani, amit már egyszer kitárt a híveinek. Az új megközelítés, az egyre mélyülő érzés és gondolat az ő lelki építését is szolgálta, hiszen tudta jól, hogy nemsokára már nem tükör által lát, hanem lehull szeméről a léthomály, s a tükör nélküli fényben szemtől szemben nézheti a tiszta igazságot.

Mint szarvas a híves patakra – csengett-bongott lelkében a fönséges üzenet; harmatos, tiszta adventi várakozás hangja visszhangzott, zengett vissza erre, s ahogy feltekintett, az ablakon túlról figyelő szempárt vett észre.

Egy szarvas. Furcsa az öregkor. Hát előjönnek a régi zsoltároskönyv szereplői? A belső látás már a külsőt is teljesen uralja. Kedves szarvas, híves forrásra, patakra vágyakozó lelkem!

Ötven éve tudja magát a falu szellemi vezetőjének, hívei pásztorának, de szarvas ide még sohasem jött a közeli erdőségekből. Hivatásos vadász nem volt a faluban. Valutás nyugati urak járták a rengeteget csodás trófeákért. Néhány orvvadászról is tudott mindenki, így ő is, és most, hogy a látomás ily valóságossá lett, hirtelen azt is tudta, hogy ki sebezhette meg ezt a nemes vadat.

A csendes utca hirtelen zajjal telítődött. A szarvas menekült volna ki, az erdőbe, de csak hol ebbe, hol abba a kertbe, udvarba ugrott be, és itt is, ott is támadókba ütközött. Nem híves forrásról álmodó emberekkel találta magát szembe, hanem a meglepetés tizedmásodpercei is karót, villát, lapátot ragadtattak az itteniek kezébe, mintha egy életen át mindenki arra készült volna, hogy majd ezt a vadat elejtse. Kertből kertbe ugrott szegény állat, egyik telekről át a másikra: meglepett arc, ideges mozdulat, szúrós ütés fogadta mindenütt. Világos szőrén folyt a vér, életére pályázott mindenki, bárhová lépett.

Nagy Jani épp a konyhában borotválkozott, mikor felneszelt a zajra. Félig már lehúzta az arcáról a szappanhabot, mikor kinézett, épp ekkor ívelt át a kerítésen még karcsú tartással az üldözött szarvas. A konyha előtt hasított fa volt, a rönkbe belevágva ott fénylett a balta. A szarvas alig szusszantott egyet; Jani nekiiramodott, futtában kirántotta a baltát a rönkből, és belevágta az állatba; a fejét célozta, de a hátába talált. Ott maradt a balta, a szarvas megtántorodott, de ritka szívóssággal szinte suhant át máris a kerítésen.

Elborult Jani agya, feszítette az indulat. Szarvast akart, és baltát vesztett. Fénylő szerszámát valami foglalófélének tekintette, és ész nélkül rohant a vad után. Beszappanozott fél arcáról egészen elfeledkezett. Mint valami rosszul sikerült hóember, zúdult a szomszéd udvarába. Ott Kiss Ignác döfött egy paradicsomkaróval a szarvas felé, de az már röpült át a kerítésen.

- Te mit háborgatsz az én birtokomon? - röffent rá Ignác. A két legény majdnem összeakaszkodott, mikor a távolodó lárma arra figyelmeztette őket, hogy nem egymást kell most megnyúzniuk a nemes vad helyett. A szarvast a kutyák is követték. Azok is marakodtak, mint az imént a legények.

Legutóbb a szarvas Vargáék kertjében két játszadozó cicusra tiport, hallván a miákolást, erre zúdult a kutyanép. A vezéreb átvetette magát a kerítésen, nekitámadt a cicáknak, azok fel egy törpealmafára, a kutyák a talpukat érték. Vicsorogtak, nyüszítettek; a szarvas is vonzotta őket, erre-arra iramodtak.

Közben a hajtóvadászat rendületlen erővel folyt. Mindenki magáénak akarta a szarvast, és ez az üldözött némi szerencséjét jelentette, legalábbis ideiglenes szerencsét, mert az üldözők egymásba akaszkodtak, lökdösték egymást. Káromkodás, trágár beszéd fejezte ki az egymás elleni fortyogó indulatot, ezt egy-két rúgás, gyomorszájas is kísérte.

Furcsa az én nyájam – tűnődött a pap -, beszélhetek én ezeknek holnap a szarvasról. Azt hiszik, hogy kutyafalka-marakodásuk ihletett meg, pedig én másképp akartam szólni. Jók is ezek az emberek, jók, de rosszak is. Lélekbőrük hidraszerű. Kifordul. A jót tölti bele az angyal, hamar kifordul az; a rosszat tölti bele az ördög, az is kifordul. Háromezer szentbeszédet mondtam nekik. Hol van az most bennük? “Mint szarvasgím a forrás vizére,…” Mit érlelne bennük a holnapi beszédem? Azt a fényt mutatom, és kell mutatnom nekik mindig, melyet a jóság, az igazság és a hit táplál. De mi ez az indulat, mi ez az öldöklő erő? Ha egy égi kéz kiemelné innen a szarvast, nagy tragédia történne. Még szerencse, hogy itt van ez az állat, azt lehet ütni, a legártatlanabbat.

Épp a plébánia épülete előtt érte a szarvast a végzetes lövés. Az utolsó vércseppek tovább színezték a hófehér téli takarót. A szarvas szeme előtt fekete alakok robogtak ide-oda. A fátyolos, tört szemsugarat furcsa módon jól látta az öreg plébános is. Ő szinte reflexszerűen szeretett volna odamenni; szelíd mozdulattal szerette volna eltakarni a vádló tekintetet, melyből most távozik az élet. De nem mozdult. Idegenséget érzett a falu iránt. Szörnyű nagy távolságot.

- Jaj, te ékes állat! Így kellett neked elpusztulni! Te hűtlen, te beste! Nem várhattál addig, míg az uram megjön a börtönből? Jaj, annak is épp most kell oda lennie. Az elejtett volna téged. Ő hazahozott volna hozzánk. Akkor nem kellett volna fáradniuk ezeknek .. Jaj, te csúfság, hűtlen állat! Jaj, az én börtönben senyvedő uram!

Kácsánét hagyták beszélni, mert mindenki féleszűnek tartotta. Közben zajlott az élet. Gazsi bá’, a városi hentes megnyúzta a szarvast. Húsát, bőrét és szarvát a hatóság lefoglalta. A beleket a kutyáknak dobták. Volt nagy marakodás, nyüszítés, csak úgy villogtak a fehér fogak.

Délutánra fordultak a nap sugarai. Elült a lárma, kiabálás, miákolás és nyüszítés. A kozmás szag is felszállt az éteri magasságba. A nem létező forgalmat már semmi sem akadályozta. A fehér havon vércseppek harmata piroslott véges-végig az egész főutcán.

Hamar leszállt az est, majd a koromfekete éj. Kísértetkomor füstcsíkok törtek elő a kéményekből. Puha csönd volt mindenütt. A kutyák is elfáradtak. Az öreg pap elhomályosuló szemmel szinte tapintja a könyv szavait: Mint szarvas a híves patakra…

A kisszék ott állott a gáztűzhely mellett az egyszoba-konyhás emeleti lakásban. Esténként odahúzódott az ablak alatti radiátor közelébe, hogy fázós lábait melengethesse, amiből neki eggyel több volt, mint az embereknek, viszont eggyel kevesebb, mint a rendes kisszékeknek. A rendes kisszékeknek az ülőkéjük végében éles vaskés is volt, mert az ő ülőkéje gömbölyű, és homorú volt. Így tehát azon kívül, hogy ülni lehetett rajta, semmi másra nem lehetett használni. Esetleg virágtartónak.

- Ki kell hajítani ezt a széket! Csak ártogat! – zsörtölődött Öreganyó, mert mindig megbotlott valamelyik kiálló lábában.

- Mán tán el is porladt! – sóhajtott, míg felállította a széket, s nem tudni, hogy a sóhajtás a rég meghalt Gyulának szólt-e, vagy a hajlani nem akaró derekába beálló fájó nyilallás hozta ki belőle. – Lám, a székének meg semmi baja annyi idő óta! – susogta csak úgy magának a sóhajjal együtt.

A szék csak hallgatott, nem tehetett semmit. Nem az ő hibája volt, hogy Balogh Gyula alig húszévesen tüdőbajt kapott. Inkább a csikómasina az oka, mert nem melegített. Pedig olyan hideg volt, hogy csonttá fagyott az ember keze a dikicsen. Még a csiriz sem akart megolvadni, hiába állt ott naphosszat a sütő tetején. Neki is akkor vált ilyen köszvényessé a lába, mondogatta Öreganyó. Azóta is érzi, ha jön a tél, vagy valamilyen időváltozás készülődik.

Közben mindketten arra gondoltak, hogy szegény Gyula, ha élne, még most is azon a széken ülhetne, s kalapálná azt a sok rossz lábbelit, amit a faluból összehordtak neki. De hát elment. Elvitte a tüdőbaj. Most hát csak a szék őrzi az emlékét. Azért is hozták magukkal, mikor eladták a házat, meg a telket.

- Istenem, Istenem! Mennyi minden elfért azon a portán! A csűr, az ól, a magtár, a nyárikonyha, a gémeskút! Nem kellett még a vízért is fizetni, mint itt a városban!

- Csak kőtözzenek ide, édesanyám! Majd megláti, milyen jó lesz magoknak! Bekőtöznek a blokkba! Van itt minden! Csak leszaladnak az utcára, ott a bót, vesznek kenyeret, lisztet, vajat, mindent, ami kell. A lakásban jó meleg van, megcsavari a csapot, folyik a hideg-meleg víz, szóval jobb lesz magoknak.

Csak azt nem mondta, hogy a menyecskével nem tudnak kijönni. Meg hogy a háromszoba-konyhás lakásba ők már nem férnek be.

Akkor rukkolt ki a fia, hogy hát ők úgy gondolnák, hogy el kéne adni a házat, meg a belhelyet. Jutna városi lakásra, meg vennének egy ótót is, ha mán úgy adódik –mondja. – Mer hát minek álljon a pénz a bankban?

- Mondtam én eleget! Nem kellett eladni a házat! De hát hiába vót minden! Csak jöjjünk, csak jöjjünk! Itt lesznek az onokák, ha mán a menyeddel nem tudsz kijönni! Hát itt vannak? Ide se üti az orrát egyik se! Az is igaz, hogy még beszélni se tudsz velük, mert nem érted a szavukat! Most itt van, fizesd ki a lakást, ha tudod! Telik a nyugdíjadbul! Mer ugyi a pénz az elment! Itt ültek mindig, míg vót minek a nyakára hágni! Bezzeg most? Nincs időnk, jaj, annyi a munka, tudja, mama, üzletet nyitottunk azon a kis pénzecskén, amit adtak. Éjjel-nappal ott van az ember, de minek is mondom, maguk ezt úgysem értik! Az a sok írnivaló, a könyvelés, az utánajárás! Ha maguk azt tudnák! Jó vót maguknak! Dógoztak a fődön, oszt még a fejüket sem kellett törni. Igaz is! Elmehetne Öregapó a járásra elintézni, hogy aggyák vissza a fődet… Nem, nem megyünk mink oda vissza, de hát ki tuggya, hogy alakul a helyzet? … Kiaggyuk bérbe. Vagy eladjuk. Csak maga menjen és intézze el! Kitelik a napjábul!

- Hogy a rosseb essen beléd! – mindig megbotlik az ember benne. Vidd, tedd fel a padlásra! Oda való ez úgyis!… Jajj, urambocsá’… Hát hol van itt a padlás? Mán azt se tudom, mit beszélek!… Hajítsd ki az uccára! Majd felveszi valaki!… Gyön Majaros sógor, ű felveszi!… Az is! Nincs a képén bűr! Beállt szemetes kukákat böngészni!… A híres nagygazda!… Osztán hogy idejött a városba, a jánnya még egy pohárka pájinkára se ad neki!

Az öregember egyedül maradt vissza-visszatérő gondolataival. A herélt Pityuval, meg a minden évben csikózó Sárival… Eszébe jutott a szerszám!… Lassan, óvatosan kihúzta az előszoba-szekrényből a sok kacat közül a lószerszámos zsákot, amibe a hámot tették a költözéskor? – Ki tuggya? Hátha el lehet adni az ócskásnak! – gondolták. Most itt ártogat, kiverte a penész. Annak idején olajjal kenegette, hogy ne törje fel a ló szügyét.

- Úgyse lesz magának mán lova!… Ótón fog járni! – mondta kissé nevetve, de a szája sarkában ott bujkált a lenéző mosoly, a városba szakadt falusi ember gőgös rátartisága.

A tisztüket felejtők

A dionüszoszi mediterrán mámor után ugyanis nemcsak a gasztronómia világába tartozó élvezet, de például a világirodalom egy óriás-könyvtárnyi szakliteratúra is az Upanisádoktól Rabelais-n át Powys-ig, vagy akár a magyaroknál maradva Balassitól Petőfin át Adyig, majd napjainkig. Bor és vér, élet és elmúlás, élet és halhatatlanság. Noé alakja, Krisztus vére, Dionüszosz-Bacchus, a magyar népköltészetben pedig a legény jelképe. Az alapjául szolgáló szőlő például már a sumér írásban az élet szót szőlőlevél alakú jellel ábrázolta. A paradicsomi fa is szőlőtőke lehetett. A kultúranyag óriási. A franciák azon vitatkoznak, hogy mondjuk a bordeaux-i vagy a Beaujolais-típus való-e egy adott fogáshoz, ha már vörösborról van szó (mert azért az a kedvenc, ha Magyarországon éppen a fehérszőlő-fajták dívnak), az olaszok a Chiantikat, mint generális pecsenyeborokat fogyasztják étkezéshez, míg például a spanyolok, portugálok malagával, xerxes-szel, madeirával fűszerezik étkeiket, s igenis a honi étkezési szabályoknak is megvolt valaha az étel-ital harmóniájának aranyszabálya. (Aztán divatba jött a kannás bor, amely kevéssé szolgálja a hazai borkultúrát.)

A katolikus borivó (általában), a protestáns sörivó (ugyancsak általában), noha a magyar református mindig is borissza volt. Az italáldozat a régi időkben a földre vagy a tűzbe cseppentett-fröccsentett bor.

A bor gyógyszer, gyomor vidítója, erek tágítója. De kultikus jellegén túl: íze, a hozzá kapcsolódó hangulati elemek (“a méhes augusztusi délutánjainak félig éber, félig álmodó meditációja a diófa alatt”) miatt is csillogó, tiszta derű. Az absztinens nem érezheti át a borivás dimenzióit. (Egyáltalán az absztinens valami miatt absztinens, beteg, rejtett alkoholista, vallási megszállott vagy csak úgy aszkéta, mint ahogyan a kóró száraz.) S nem érezheti a borkultúra lényegét az alkoholista sem. Az ínyenc, a szó nemes értelmében vett borlovag tudja legjobban, hogy a bornak szertartása van, metafizikája, s igenis filozófiája. A gourmand számára a tavak és a tengerek is borból vannak.

A bor az élet szépségének, teljességének része. A mohamedánok ezt így sohasem érezhetik át. Az ő esszenciáik sokkal rafináltabbak és veszélyesebbek. Már gyermekkoromban, mikor még nem ittam egyáltalán bort, a Torino Calcio olasz labdarúgócsapat volt a kedvencem, csupán azért, mert a mezük borvörös. Aurája, zamata van ennek a szónak. Tűz, melegség, szeretet, vér, de a világi hatalom jelképe, s a pokol tüze is.

bűnös bizonytalanságban.

A Németh László-i “tejtestvérek” témakör kutatása a horvát irodalom vonatkozásában legteljesebben LŐKÖS István munkásságában teljesedik ki. Milan Ratković és Ivo Frangeš volt a mentora a debreceni és a miskolci egyetem összehasonlító irodalomtudományi tanszéke alapítójának. Szellemi hidat épített Eger és Zágráb között, főképpen az őt barátságába fogadó Miroslav Krleža révén. Könyvei: Hidak jegyében (1974), Magyar és délszláv irodalmi tanulmányok (1982). A horvát irodalom története (1996) című szintéziséért 1997-ben Lőkös Istvánnak ítélték oda elsőként a horvát kormány és a Horvát Írószövetség által a külföldi croatisták számára alapított “Davidias-díj”-at. Azóta megjelent könyvei: Zrínyi eposzának horvát epikai előzményei. Universitas Csokonai Kiadó. Debrecen, 1997. Déli-szláv magyar szellemi kapcsolatok. Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc, 1997. A Kaptoltól a Ludovikáig. Horvát nemzettudat és magyarságélmény Miroslav Krleža életművében. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 1997. Megjelent horvát nyelvű könyve: Hrvatsko-mađarske književne veze. Rasprave i članci. Matica Hrvatska. Zagreb, 1998. (Magyar-horvát irodalmi kapcsolatok. Tanulmányok és cikkek). Lektorálta: Dunja Falisevac és Kresimir Nemec. Az a tény, hogy magyar irodalomtudós könyvével indult útjára a Stjepan Damjanović által szerkesztett Külföldi croatisták könyvtára című horvát nyelvű könyvsorozat a Lőkös István iránti elismerésen túl a magyarság irányában tett horvát gesztus is. 2000. június 16-án Zágrábban Lőkös István átvette a Horvát Tudományos Akadémia levelező tagságát tanúsító oklevelet. A horvát irodalmi élet igen elismerően fogadta Lőkös István Marulić-fordítását, a bibliai Judit és Holofernész történetének horvátról magyarított változatát, melyet antentikus és kiemelkedő jelentőségű fordításnak tekintenek. Az Új Hevesi Napló részleteket közölt a mű magyar változatából, melyet komoly szakmai sikerként értékel a horvát közvélemény. Az Egerben élő Lőkös Istvánt szerény emberként ismerjük. Hazai elismertsége hasonlóképpen szerény. Jó lenne, ha nagyjainkat nemcsak akkor vennénk észre és értékelnénk, amikor már Nobel-díjat kaptak... Az Új Hevesi Napló köszönti, akadémiai tagsága alkalmából szerkesztőségi tagját.

A világirodalom költőit nevezte meg maradandó értékű műfordítás-gyűjteményében “Örök barátaink”-nak, ma már ő is, Szabó Lőrinc: Örök barátunk. Abban egyedi érték költészete, egyedi, maradandó kincs, hogy ősi remegések barbár ereje és intellektusának korszerű egyetemessége élteti. Erős érzékiség és átható gondolkodás. Meghökkentő és markáns, abban főként, hogy a hétköznapok varázsa, a köznapok általános nyelvhasználata emelkedik poézissé. Az ősemberi vadság csatlakozik a mai ember érzékenységéhez, így vált líránk tejútrendszerének új csillagává Szabó Lőrinc. Vonzó, hogy száműzött minden féltékenységet, merész és árnyaltan egyszerű – összegyűjti és finomítja a század világérzését, a szabadság nagy eszméjét a szerelemre is kiterjeszti, mely életének nagy ajándéka és fájdalma, kincsosztó és kínosztó energia. Szellemisége erőteljesen lényegretörő, századunk emberének új filozófiáját tárja föl maradéktalan nyíltsággal, bátor természetességgel, köntörfalazás nélkül. Kérlelhetetlenül idézi létünk ördögi természetét is, nemcsak a jóság oly sérülékeny állapotát. Nagy gazdagságot halmozott föl költészete, ezzel gyarapít mindannyiunkat nemcsak gyönyörködtetéssel, hanem oly sokszor fájdalmakat is okozó fölismerésekkel. Ördögi-isteni az ember – épít, rombol, ez az összetartozó kettősség Szabó Lőrinc kincstermő-sebosztó költői gyakorlata, mely mindig önvallomás. Bennünk finomodik a durvaság is, e lírai ösvény módosítására is kérleli igazság-esztétikum.

Minden tanulságot számba vesz, a gályarabok iszonyú lelki rázkódásait. Mást is: Goethe Fényt sürgető lelki-szellemi világosságát. Köznapisága az ünnep, az egyszerű tények jelentik ámulatát, mindenekelőtt 1925-ből a “Kenyér”, mely durva közegben is rálel a csodára:

Dehogy érzéketlen Szabó Lőrinc, tele áhítattal és megrendüléssel,- amikor fölismeri és fölismerteti az élet szertartást – itt történetesen a kenyérben. Úgy véli, költészetével igazolja is Szabó Lőrinc, hogy a nő életünk nagy ajándéka, az asszonyok “Isten darabkái”. Ars poeticája, hogy versei természettudományosan is igazak legyenek – közelítsék, birtokolják az igazságot, amennyire lehet, az ő lírája a tárgyilagosság magaslata is, ezt tömöríti a szubjektív élményhez. Rejtett, rejtőző az ő rendkívül mély együttérzése emberhez, állathoz, növényhez, magához a föl nem ismert anyag alázatához, mely szolgálja az univerzális életet, elsőként az embert. Ebből adódik, hogy az állatseregletben nem a klasszikussá vált lóhoz csatlakozik képzelete, hanem vakondokhoz, mindenféle férgekhez, a lenézett és észre sem vett légyhez, bagolyhoz, csirkékhez, lepkékhez, rigókhoz és mindenekfölött a tücskökhöz. A nagyobb testű állatok közül olykor farkast, medvét, orrszarvút említ, viperát is, melyet undor helyett tisztelve említ, mint “Lelle Mária” egyetlen igaz barátját. Hajlamos, hogy a legkisebbekhez társuljon szívének rejtett vonzalmával.

Bölcselete és etikája, hogy mindenkit és mindeneket föl akar és föl is tud emelni lírájában, magát az általános anyagot, a kenyeret, növényeket, a forsythiát és az együgyű lényeket, Lelle Máriát és a legszentebbet, fiát, Lócit is, mely, aki többé már nem vágy, nem óhajtás, hanem művészet:

Létünk ketrec, szabadulni szeretnénk a Mindenség egyetemes szabadságába, erről a küzdelemről ír Camus a “Közöny”-ben, ezt a súlyos ketrecet mintázta Villt Tibor, - s előttük 1930-ban már e nehéz gondunkról nyilatkozik Szabó Lőrinc is:

Szinte hányaveti e stílus, de az “odaki” kifejezés nagyon is tudatos. Sokáig rejtély volt számomra, hogy a Babits – Tóth Árpád – Szabó Lőrinc Baudelaire-fordítás közül miért a legjobbak Szabó Lőrinc átköltései, s azok között is a “Dög” – a francia és a magyar költő közös mesterműve. A rejtély megoldása az 1937-ben írt “Egy döglött légyhez” címzett verse szolidaritásának nagylelkűségével: “Amíg éltél, semmi se voltál” – írja, “szárnyas kis piszok”-nak láttatja, a “zümmögő perc” testesülésének, megrendítő végkövetkeztetése:

Figyeli a jaguár szemeit, a farkast és a “Békák”-at, “akikről” Kosztolányi csak annyit jegyzett meg:

Költőként nem elégszik meg a biblikus történések megoldásaival, azok továbbgondolkodásra érzi kötelezettnek magát. “A tékozló fiú” históriáját Dürer úgy ábrázolta, hogy disznók között pillantjuk meg a bűnöst, Rembrandt a megbocsátás hősiességét tárja föl, Meunier márványszobra az apai önvádat láttatja. Ilyen ösvényeken lép tovább Szabó Lőrinc és “Egy darab időnek” tartja magát és természetesen tékozló fiúnak is – a kényszerek rabjának, aki immár még inkább önmagára vonatkoztatva már nemcsak a földi apát, mint Meunier, hanem az istenséget is vádolja:

ő fáj, aki a kincset bízta rám,

s mentem, le, száz gyémántfelhő-szobán

Hívő szeretne lenni, de hitetlen marad töprengései közepette, - de minden rontó-teremtő váddal a szívében a költészet magaslatán.

Szabó Lőrinc világszemléletének összegzője a “Különbéke”. Szerencsésnek tartja magát, hogy nem egyszerre tudta meg,

Mivel nem egyszerre ismerte föl az élet összes szakadékát, ezért nem pusztította el önmagát; megmenekült. Mindazonáltal hozzáfűzi, hogy a hatalom baleknak rongálja a milliókat. Minden Hatalom – már mi kérdezzük-e fojtó izgalommal, minden hatalom? Éltet minket a remény, hogy jó energiákat sugall a harmadik évezred tiszta eszméken nyugvó világhatalma, - az emberség és az értelem. Csak reménykedhetünk, s tennünk is kötelező, érte munkálkodni – ez lehet a jövő immár nem Szabó Lőrinc, hanem mindannyiunk “Különbéké”-je. Íme a költő nyomjele:

Mi az eszmény, melyért költészet és élet győztes küzdelmet vívhat a holnapokban? Az, hogy ne legyen balek, ne engedje senki magát balekké silányítani, s a pénz, a kormányzat embereket növeljen, erősítsen mindannyiunkból. Föladatnál is több, ez a hivatása.

Az 1933-ban írt sorokat hogyan hangolhatjuk át 2000-ben? Fütyörésszünk, de ne a leprások között, ne engedjünk senkit sem leprássá silányítani, mosolyogjunk és nevessünk, és acélos eszmékkel, tiszta lelkülettel szeressük jövőnket izmos buzgalommal, a “gyerekeket”. Szabó Lőrinc nem üres esztétikumot alkot, a szépséget az igazság szolgálatában működteti, képzelete és gondolkodása ebben a jótékony áramlásban kutatja távlatait.

Szabó Lőrinc keménysége is szembetűnő, ahogy figyeli és verssé fokozza a Duna-parton őgyelgő munkanélkülieket, s amikor az orrszarvúról ír 1938-ban, akkor Ionesco előzeteseként e hatalmas vadállat méltóságteljes magányát elemzi, nem az emberben fészkelő veszedelmet.

Élhetünk egyedül – napjainkban immár ez is lehetetlen, hiszen minden hely foglalt, legföljebb villámgyorsan fölöslegessé válhatunk, mint Lermontov Pecsorinja, s akkor végérvényesen elvesztünk. Mindezt a mozdonyritmus kalapácsoló keménységével idézi, ez az ő apaemléke.

Nagy motívuma, mellyel megszerezte igazi, majdan világirodalmi rangját, a “Tücsökzene” lírai ciklusa. A tücsök hengeres testű, gömbölyded fejű, fekete rovar, hangzó éjparázs. Májustól zeng az egész világon. Ez a tücsökzene mámorította meg Anakreóntól mindmáig a költők egész sorát, kiváltképp Szabó Lőrincet, aki 1945-től szinte haláláig, 1957-ig írta, gyarapította költői naplóját. Hallotta tündérmuzsikájukat a Pasaréten, de Raguzában, Mosztárban, mindenütt, ahol megfordult, e parányi dalosokban szólalt meg számára a létezés. Ez lett az ő szakadatlan közlése, e zsongító zene föltárta életének “másod végtelenségét”, mely időtlen magaslattá finomodott. A hétköznapok ünneppé színesedtek, bárányfű, nefelejcs, Daróci Erzsi, mozdony, napfény és vihar, befagyott Ipoly, Etelka néni, Debrecen, a miskolci deszkatemplom, Nagy Anti, a tiszabecsi tiszteletes, halálfejes lepke, kolibri, Katóék háza, a Centrál kávéház, Adria, bodzafa, Balassagyarmat, légiriadó, rémület, Temirkul Umetoli, - élet, megrendülés, áhítat, történelem, ezer apró csodában a teljesség. A teljes látóhatár költői birtoklásában bölcseleti fölismerések is rejtőznek, amikor “Kandalló előtt” ül:

Felejthetetlenül elementáris lobogás biztosítja számunkra az alkotó feszültséget és a békéltető nyugalmat – mélységet és magasságot. Az is maradandó élményünkké és tapasztalatunkká válik, amikor “Hangverseny után” elmélkedik a hirtelen belső gyarapodásról, mely váratlanul válik maradandóvá az érték sokszorozódásában, hiszen a zene szívünk “liget csalogányát” “egy egész égbolt csalogány”-nyá növeli.

Hegylánc-csúcsok emelkednek költészetében. Az egyik legmagasabb orom “A huszonhatodik év” remeklése, mely a költő legnagyobb fájdalmából emelkedik lelkületünk mámorító örömévé a szépség simogató varázsában:

társaságára kellett bíznom őt,

A könyv, mely ezen elmélkedésem kiindulópontja, Stephen Hawking legújabb könyve, címe: “Az idő rövid története” (The brief History of Time). Amióta Kanadában élek és a kommunizmus által leszűkített ismeretköröm kitárulhatott, ismereteink korszerű határai felé, habzsolni kezdtem a filozófia, fizika, metafizika eddig előttem eltitkolt területét. Egy egész kis könyvtárat szedtem össze az ilyen könyvekből, melyet felsorolni itt lehetetlen. Stephen Hawkingnak, ennek a nyomorék testű, de briliáns értelmű professzornak munkáit már régen ismerem és olvastam. Nincs meg a felkészültségem a levezetések matematikai követésére, de az alapfogalmakat ismerem. Ismerem úgy a specifikus, mint az általános relativitáselmélet elvét és az ebből származó Big-bang (ősrobbanás) teóriát. Tudom, mit ért a fizika a szingularitás állapota alatt. Ismerem Werner Heisenbergnek a “meghatározhatatlansági elméletét”, mely a klasszikus fizikát döntötte meg. Hallottam a Gödel-féle “teorémáról”, mely a matematikai megoldások abszolút értékét kérdőjelezte meg. Ismerem a fizikában eddig felismert négy alap-erőnek (gravitáció, elektromágnesesség, gyenge és erős nukleáris erők) a működési elveit, melyeket eddig még a teoretikus fizikusok sem tudtak egységbe foglalni. Ezen fogalmaknak a megértéséhez nem matematikai tudás, hanem intuitív képzelőerő szükséges. Bárki megértheti azt a képzelet-kísérletet, amivel Einstein bevezette a relativitáselméletet. Az ő elképzelése az volt, hogy ha valaki a fény sebességével halad a világűrben, akkor számára megszűnik az idő. Ugyanis az időt csak a változásokban érzékelhetjük. Márpedig ebben az esetben a változást hordozó fénysugár, amely az utazó előtt indult el, az utazó számára utol nem érhető. Ezzel szemben az a fénysugár, ami utána indult el, az meg nem érheti utol őt soha. Az így utazó egyén az örök mozdulatlanság jelenében utazik, ami egyben az örökkévalóság állapota. Ebből a gondolat-kísérlet mutatott az idő fogalmának relatív jellegére, ami a relativitáselmélet alapja. A fénysugárral utazó egyén ugyanis egyszerre örökifjú és egyben örök halott.

De ez a meghatározás fizikai érvényű és nem a legfontosabbak a kétkedve kutató egyén számára. A kétkedő egyén számára az a legfontosabb kérdés, hogy mivel a logika valóban érvényes-e, azt kell először eldöntetnünk, hogy ennek a logikai láncnak az első szeme milyen szilárd pontra van felfüggesztve. Honnan ered következtetőképességünk? Ezzel a kérdéssel pedig a metafizika területére lépünk be. Eddig ugyanis az Isten-fogalmat, vagy akár a semleges ABSZOLÚTUM fogalmát az ember a fizikai sík végtelenjébe rejtette. A kérdések kérdése ma (amire a filozófia a fenomenológia módszerével keresi a választ), hogy honnan ered a logika. Belénk oltott ez a képesség, vagy megtanulható? Ugyanis ez minden következtetésünk alapja, de mégis kérdéses, hogy minden körülmények között az egész Univerzumra érvényes-e a mi logikánk. Vagy lehetséges-e egy más dimenzió végtelenjében, ahol ez nem érvényes? Ez egy megválaszolhatatlan kérdés, mert a logika érvényes voltáról is csak logikusan tudnánk érvelni! A logika alaptörvénye szerint viszont semmi nem bizonyítható önmagával. Ezzel elérkeztünk egy zárt körhöz, amiből nem szabadulhatunk ki. Teljesen mindegy, hogy ha azt állítom, hogy a logikát Isten teremtette, vagy hogy a logika Istenre is kötelező örök tény, egyik állítás sem bizonyítható. A mélyen önmagukba forduló, meditáló bölcsek, mint az esszénusok vagy az anchoréták a sivatagban, a mágusok a Nílus és az Indus völgyében, a Quamran remetéi a pusztában, vagy a lótuszülésben elmélkedő Buddha, személyiségünk mélységében a logika segítsége nélkül kapták meg a megvilágosodást. A zsidóság számára Isten így nyilatkoztatta ki önmagát: “Vagyok, aki vagyok.” A Távol-Keleten a kinyilatkoztatás így szólt: “Az az Isten, akit felfogni képes vagy, az nem lehet a Mindenható Örök Isten.” Itt, Nyugaton az “Ignoramus et ignorabimus” válasza figyelmeztet végességünkre. Mindkét meghatározás egyformán igaz, mert túl van logikával ellenőrizhető, determináció végességén.

A legújabb teológia “kvantum-teológiának” nevezi magát. Az Egyház nem akarja megismételni a Galileóval szemben elkövetett hibát. Ezért figyelembe veszi a kvantummechanika és az általános relativitás – a modern fizikának a végtelenre irányuló keresésének ellentétes irányait -, ahol egyik az Univerzum makrokozmoszán, a másik az atom alatti részecskék mikrokozmoszán át a Végtelen felismerésére törekszik. Ez a törekvés ugyanarra a következtetésre jut, mint a kontemplatív gondolkodás. Ez nem is meglepő, hiszen nincs “nagy” vagy “kicsi” Végtelen, csak egy VÉGTELEN létezik. Mikor a kutatás eredményeit szavakba ültetjük át, a meghatározások egyre jobban érthetetlenek lesznek, és ellentmondanak mindennapi tapasztalatainknak. Amint egyre messzebb távolodunk a középponttól, attól a szilárdan kitapintható szigettől, melynek talaján a hétköznap embere biztonságban érzi magát, annál zavarosabb és ellentmondóbb az észlelt jelenségek meghatározása attól, amiről érzékszerveink tájékoztatnak. A központtól való távolodás egyre jobban belebonyolódik a komplexitás hálójába, melynek magyarázatára szókincsünk elégtelen. A végtelenre utaló fogalmak a metafizika területére terelnek bennünket, melyre nincs egyértelmű szókincsünk. A köznapi gondolkodás számára érthetetlen, hogy az idő más dimenziókban más sebességgel halad, vagy hogy az atom egyszerre testecske és hullám is, és mint ilyen, két helyen létezhet egy időben a térben. Ellentmond érzékszerveink tapasztalatának, hogy a tér görbe és ugyanakkor gömbölyű, melynek kiterjedése kiszámítható ugyan, de nincsen meghatározható vége. A billió fényéves távolságok felfogására képtelen agyunk tud a feketelyuk végtelen sűrűségéről, ahol semmi, még az atom egysége sem maradhat meg. Az is ellentmond mindennapi tapasztalatunknak, hogy a Big-banget megelőző létformában, a szingularitás állapotában sem tér, sem idő a mi fizikánk szerint nem létezhetett. Miért hihetőbb ez a szekuláris gondolkodó számára, mintha azt mondjuk: “Kezdetben vala az Ige.” Az “IGE” az a mindent vezérlő alapgondolat, mely a Teremtés tervrajzát magában foglalta.

A Gödel-teoréma bebizonyítja, hogy a matematikai megfejtések bizonytalan értékek. Heisenberg meghatározhatatlansági elve a fizika területén állít határt a determinációnak! Ezek nem a skolasztikus vagy a metafizikus megállapítások, hanem a legszilárdabb konkrét tudománynak, a fizikának tételei. Mivel a hétköznap emberét, mikor öt kiló krumplit vesz, nem érdekli, hogy a relativitás szerint a Nap körül keringés és a Holdhoz való közelség a krumpli egy milligramm ezredrészével hol többnek, hol kevesebbnek méri öt kilónál, egyszerűen erről nem vesz tudomást. De az átlagembert az sem érdekli különösebben, hogyan fejlesztik a villanyáramot, mindaddig, amíg ha a kapcsolót megnyomja, kigyullad a lámpája. A mai világ új társadalma az ókorihoz viszonyítva mit sem fejlődött. Ma is vezetőkre és szolgákra oszlik. A vezetők azok, akik az ismert fizikai teóriák alapján megtervezik a gépeket, vagyis értelmet visznek át az anyagba, míg a szolgák csak a gombokat tanulják meg nyomogatni, és maguk is mint alkatrészek működtetik a gépeket. De nem akarok mellékvágányra siklani.

Érdekes megfigyelni, hogy a hétköznap embere mennyire másképp reagál a természetfölötti jelenségekre, mint a fizika érthetetlen megállapításaira. Itt a meghatározás felett lehet vitatkozni. Ha a Természet az abszolút, akkor abban a természetfölötti is benne kell legyen. De a matematika ismer irracionális számokat, vagy az elméleti fizika felismer ellenanyagot (antitest) és más olyan dimenziókat, melyek hétköznapi ésszel fel nem foghatók, úgy a természetfölötti is lehet egy olyan dimenzió megnyilatkozása, melyet a mi dimenziónkból nem lehet megérteni. Nem állíthatjuk valamiről, hogy lehetetlen, csak azért, mert megértése meghaladja felfogóképességünket. Érdekes módon mégis tudunk beszélni róluk. Ezért jogosan feltételezhetjük, hogy a “nem anyagi értékek” egy olyan spirituális tengelyen helyezkednek el, mely csak az emberi öntudatban találkozik a logikával, de nincsenek egymásra korlátozó hatással. Ennek érzékeltetésére csatolok egy kis vázlatot ehhez a szöveghez, mely úgy viszonylik a valósághoz, mint New York térképe magához a városhoz. De minden térkép segíti a tájékozódást.

A szilárdan érthető tények központjában álló ember egyik irányban az Univerzum nagysága, a másik irányban a részecskék kicsinysége felé irányuló végtelen horizontális tengelyén áll. Ahogyan szemlélődése távolodik a központtól a végtelen felé, úgy veszti el a meghatározhatóság szilárd talaját, és a végtelenben a két ellentétes irány a párhuzamosokhoz hasonlóan a Végtelenben egyesül. Tudásunk növekvő hullámköre az Ismeretlenség Óceánjának felszínén gyűrűznek tova. Ezek a hullámgyűrűk a távolsággal veszítik intenzitásukat, és végül beleolvadnak az egyensúly változatlanságába. Innen a változás hiánya miatt további fizikai felismerés lehetetlen. Mint Einstein gondolatkísérlete bizonyította, változás nélkül fizikai felismerés nincs. Úgy a fizika, mint a matematika meghatározhatatlansági elve erre utal.

Ezzel szemben az ember szabadsága egy vertikális irányú vonzást is ismer, mely független a fizika vízszintes irányától. Ezt szintén szókincsünk gyengesége miatt pontosan meghatározni képtelenek vagyunk, de körülírt formában ezt igazságérzetnek, szépérzéknek, lelkiismeretnek, szeretetnek, isteni szikrának, ihletnek nevezzük. Carl Jung szerint az ember ott használ szimbólumokat, ahol a fogalomnak megnevezésére nincs megfelelő szava, mert konkrét meghatározás nem lehetséges. Már a biológia sem konkrét tudomány, és az orvosi, pszichológiai, szociológiai, de főképpen a filozófia-teológia területén szókincsünk elveszíti a pontos meghatározás lehetőségét. Egy közös nevező mégis jellemző ezekre a fogalmakra. A logikus és pontos meghatározások az anyag területén mérhetők és kiszámíthatók. A nem konkrét tudományok területén a pontos mérés csődöt mond, és csak a valószínűség marad meg. Az etika és esztétika területén a logika sem pontos irányadó, mert valódi értékek meghatározhatatlanok. Ezen a szinten keletkezett alkotások és cselekvések értéke a minőségtől, és nem a mennyiségtől függ. Pontosabb meghatározás híján a MINŐSÉG elnevezést használom, mely spirituális érték, és nincs fizikai meghatározója. Minden fizikai valóság anyagban kifejezhető, vagyis ÁRA van. A valódi Minőségnek ÉRTÉKE van, de fizikai ellenértéke, vagyis ára nincs. Erre mondja az angol, hogy minden valódi értéket ingyen kapunk. A szeretetet, a lelki békét, de még az egészséget sem lehet megvásárolni. A MŰVÉSZI és ERKÖLCSI értékeket, mivel spirituális értéket képviselnek, anyagi árral megfizetni nem lehet. Ez a valódi Minőség ismertető jegye. Erre utal Kant meghatározása, ami nemcsak a szépre, de az erkölcsösre is vonatkozik, hogy értéke az érdeknélküli vonzódásban rejlik. Nem helyes a “szép és jó” kifejezéseket használni ott, ahol valójában művésziről és erkölcsösről beszélni. Mert a művészi nem feltétlenül szép, és az erkölcsös nem feltétlenül hasznos, hanem sokkal több annál. Ezek a megnyilvánulások belső spirituális érzésvilágunk a kifejezői az anyagi szinten. Ugyanúgy az erkölcsi sokkal több, mint csak az, ami gyakorlatilag hasznos. Az igazán erkölcsös cselekedet nem jelent hasznot a cselekvőre nézve, miként a művészet sem pénzben, hanem az alkotás örömében kapja meg valódi jutalmát. MINDEN ÉRTÉK AZ ANYAGI HASZNOSSÁGTÓL VALÓ FÜGGETLENSÉGBEN VALÓSUL MEG.

Ezekre az anyagon túli értékekre utal Krisztus tanítása. Minden példabeszéde azt példázza, hogy “Az én országom nem e világból való”, “Nemcsak kenyérrel él az ember”, “A barátunk segítése nem akkora érték, mint ellenségünkkel jót enni”, és “Ha megütik az egyik arcod, tartsd oda a másikat is”, és “Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”. Az ilyen tanításnak nincs értelme a fizikai realitás szintjén. De mégis azoknak példája, akik ezt követték, akaratlanul is kivívja még azok csodálatát is, akik az erkölcsi magasabbrendűségét tagadják. Érdekes, hogy amíg a köznapok embere, ha nem is érdekli, de elfogadja, a tudomány zsargonjába öltöztetett ellentmondásokat, addig komoly ellenállást fejt ki azon követelmények ellen, melyek ösztön-irányította önzésével szemben erkölcsi korlátot állítanak fel. A spirituális kötelesség említése saját gyarlóságunkkal állít szembe bennünket. Ez pedig nagyon kényelmetlen érzés.

A fizika érthetetlensége, mivel nem támaszt erkölcsi követelményeket, nem zavarja belső igazságérzetünket. Nem kívánja meg a hasznos önérdekünk korlátozását. Ezzel szemben a minőségi érték áldozatot kíván. Érdemes pár szóval emlékeznünk arra, hogy a művészet a maga kezdeti stádiumában, a barlangfestészet korában hatalmas áldozatot követelt az alkotótól. Hosszú időre lekötve tartotta és elvonta a természetes élelemkeresés gyűjtögető tevékenységétől. A festmények helye sokszor állványok készítését, fáklyák elhelyezését és pigmentek beszerzését tette szükségessé az alkotó számára. Ez pedig a reális életfenntartó tevékenységek kárára volt. De a fejlődés ezen pontján az ember már érezte a vonzódást egy nála nagyobb, magasabbrendű Lény felé, akinek jóakaratára szüksége volt. Azt is sejtette, hogy ez a magasabbrendű Lény nem közelíthető meg az anyagon keresztül. Ezért idejét feláldozta és más hasznos termékét megsemmisítette ennek érdekében. AZ ÁLDOZAT MINDIG A FIZIKAILAG HASZNOS MEGTAGADÁSÁT JELENTI. Ez az áldozatvállaló ember lett az erkölcsi ember, homo moralis. De nem minden ember vállalta az áldozatot. Mivel szabad akarata az ösztön bilincséből kiszabadította, a választás lehetőségét megadta neki. A választás lehetősége mindennap velünk van. Bensőnkben szabadon döntjük el, hogy mit fogadunk el jónak és mit látunk rossznak. De cselekedetünkben nem mindig követjük a benső vonzódásunk értékeit, azért, mert szabadok vagyunk.

Kár lenne erre több szót vesztegetni, mert minden további csak ismétlés. A belső emberi vonzódás ösztönöz mindannyiunkat a magasabb, anyagtól függetlenebb értékek felé, míg a napi életünk hasznot kergető igényei ellenkező irányba térítenek. Rajtunk múlik, hogy a benső döntésünk alapján melyik utat választjuk. Itt térek vissza Gandhi mondására, mely meghatározza azt az embert, aki a napi hasznosságot hajlandó felcserélni egy kézzel nem fogható erkölcsi értékért.

Aki ezt nem érzékeli, arra semmiféle racionális érvelés nem hat. Aki pedig ennek az érzésnek a hatása alá került, azt semmiféle érvelés nem térítheti el útjából. Hiába hátrányos is számára az erkölcs követése a gyakorlati életben. Hányszor mondjuk, a pénz nem minden. Ezzel a kifejezéssel ösztönösen az anyagitól független értékre célzunk. Az önfeláldozók hosszú sora – nemcsak a katolikus mártírokra gondolok itt, hanem mindenkire, akik meggyőződésükért, melyből anyagi hasznuk nem származott, áldozatot vállaltak – általában kivívta az emberiség elismerését. Elég csak az ősmondák hőseire gondolnunk. Az újabb történelem is számtalan olyan példát ismer, ahol az egyén életét adta meggyőződéséért. Akikre ezen példák nem hatnak vonzó erővel, azok számára meddő minden érvelés, mert ez olyan dimenziója az emberi létnek, amely független a logikától és érveléstől. Az ember egységében bensőségének spirituális volta és testének külső fizikaisága elválaszthatatlanul együtt él.

Ezért nem mondhatjuk, hogy a külső embert érintő gyakorlatiság nem befolyásolja a belső ember elhatározásait. A döntés mindig egy vektor-összetevő eredménye. A vízszintes tengelyen az ár, a függőlegesen az érték van jelölve. Minél nagyobb gyakorlati árat adunk fel annál magasabb cselekedetünk morális értéke. Ezt csodálta a világ Teréz Anyában vagy Gandhiban, vagy Bonhofferben is. A békét kereső Itzak Rabinban egyesült a béke érdekében gyakorolt politika azzal a tudattal, hogy a békéért az életét kockáztatja. Ez ad életének határozott erkölcsi értéket. Ezzel szemben Edit Steint vagy Kolbe atyát semmiféle gyakorlati haszon nem vezette életük feláldozásában, meggyőződésük megvalósításával példát mutassanak a spirituális élet felsőbbrendűségéről. Itzak Rabin elhatározása abban különbözik az auschwitzi mártírokétól, hogy Rabin népének gyakorlati hasznot akart nyújtani, míg Edit Stein vagy Kolbe atya csak példát akart mutatni. Ezt a morális értékkülönbséget sem méterrel, sem kilóval mérni nem lehet, és mégis érezzük, hogy az egyik nemzeti hős, míg a másik kettő az emberi magasabbrendűség szentje. Ez a morális érték ad magyarázatot a szenvedésre is. A szenvedésben mindig az anyagtól való elszakadás, a test feladása nyilvánul meg. “A könny sohasem hasztalan, a szenvedésnek célja van.” (idézet egy régi versemből)

Befejezésül egy záró gondolatot kell fűznöm eszmefuttatásomhoz. A fizika vízszintes tengelyén haladva tudásunk egyre inkább belefullad a gondolkodásunk végességét körülvevő ismeretlenség Óceánjába. De a végső VÉGTELEN egyesíti magában úgy a horizontális, mint a vertikális életünket. A felemelkedni vágyó psziché egyre korlátlanabb magasságokba képes emelni a kontemplatív embert. Olyan régiókba, ahová az anyagiság köntösét levetve lehet csak belépni.

Évekig alig hallottunk Írországról, akkor is csak leginkább az északír merényletek kapcsán. Sokszor a két ország, a független Ír Köztársaság és az Egyesült Királyság részét képező Észak-Írország dolgai össze is keveredtek az emberek tudatában. Aztán mostanában megszaporodtak a híradások, egyre több a politikusok közötti cserelátogatás, s növekvő gyakorisággal hallhatjuk az Európai Unióhoz tervezett csatlakozásunk kapcsán úgy emlegetni, mint azt az országot, mely például szolgálhat hazánknak. Különösen abban a tekintetben, hogy a gazdasági felzárkózás mellett hogyan őrizheti meg egy kis nép a kultúráját, sőt csinálhat abból nagyszerű üzletet.

Angol szakos tanárként természetesen már régóta tudok az ír kultúra néhány kiemelkedő személyéről (elsősorban olyan dublini gyökerű írókról, költőkről, mint Swift, Wilde, Shaw, Yeats, Joyce, Beckett, stb.), s mint zenerajongó elég jól ismerem az ír népzenét. Az ír építészet, a fontosabb régészeti lelőhelyek, a fantasztikusan zöld ír tájak sem voltak ismeretlenek előttem filmekből, könyvekből. Mégis, ahogy az utazásra készültem, egyre inkább elfogott az az érzés, hogy milyen keveset tudok – s talán általában a külföldiek milyen keveset tudhatnak – erről az országról, például Írországnak Európa történetében, különösen az első évezred második felében betöltött szerepéről. Ezt, a nagyjából a középkor első felének megfelelő időszakot szokás sötét középkornak (“Dark Ages”) nevezni, melyről viszonylag keveset tudunk, kevés emlék maradt fenn, állandó zűrzavar, a népvándorlások okozta nyugtalanság és pusztítás jellemezte. Mi magyarok egy eufémizmussal szeretjük európai történelmünk e szakaszát a “kalandozások” korának nevezni, de ezt a nyugat-európaiak nem kalandozásként élték meg, ahogy a vikingek vagy a szaracénok hadjáratait se.

Ebben az időszakban Írország volt azon kevés helyek egyike Európában, ahol a kereszténység folyamatosan fennmaradhatott, miután az V. században az írek nemzeti szentje, Szt. Patrik katolikus hitre térítette népét. A következő hatszáz évben az írek számos neves szerzetest küldtek Európa különböző tájaira, hogy a barbárok pusztításai után újra elhintsék a kereszténység magvait. Idővel aztán sok tekintetben pont ezek a barbár népek lettek a kereszténység, a keresztény egyház és állam legfőbb szószólói. Szt. István példájára szükségtelen itt utalni, de gondoljunk csak a viking-normannokra, akik Anglia 1066-os elfoglalása után felvirágoztatták az angol államot és egyházat, az angol művészeteket, melyből már leginkább csak katedrálisépítészetünk maradt fenn. De újabban már arról is hallhatunk, hogy a vikingek nemcsak nyugaton, hanem keleten is, például az orosz államiság létrehozásában milyen elévülhetetlen érdemeket szereztek. És hát témánknál maradva, maga Dublin is viking alapítású.

A kelta eredetű írekre ugyanis korábban nem a városi jellegű települések, hanem a nemzetségi alapon szervezett megtelepedés, s az ezekhez kötődő kolostorközpontok voltak a jellemzőek, egészen a XII. századig. Ezekben az írországi vagy írek által alapított kolostorokban csodálatos festett kódexeket készítettek, s ezek közül a leghíresebbek (Kells, Lindisfarne, Durrow, stb.) iniciáléi nemcsak a múzeumokban tekinthetők meg, hanem a turisták részére készített emléktárgyakon, pólókon is láthatók. (Vajon mikor jut eszébe nálunk valakinek ugyanezt megtenni Mátyás király Korvináival?!)

A XII. századtól az egyházat római mintára szervezték át, de a XVI. század angliai reformációja hamarosan éreztette hatását Írországban is, ahol az anglikán egyház ír megfelelője jutott hatalomra, szakítva Rómával, s bár a lakosság többsége megmaradt római katolikusnak, kolostoraikat elpusztították, templomaik közül csak az maradhatott meg, mely az új egyházhoz csatlakozott. 1690-ben aztán gyakorlatilag betiltották a római katolikus egyházat, s híveit az iskoláztatástól a kereskedelemig minden fontosabb tevékenységtől eltiltották. Ez a teljes vallási türelmetlenség száz évig tartott, s csak aztán kezdett oldódni, de mint a közelmúlt merényletei – a vallásilag jobban megosztott Észak-Írországban – mutatták, a mai napig nem szűnt meg teljesen.

Az ír nép története – eltekintve attól a viszonylag szabadabb periódustól, amikor a szigetet Nagy-Britanniával ellentétben a rómaiak nem foglalták el, s a vikingek sem szállták meg teljesen, - semmivel se vidámabb a magyarokénál. Az angol uralom szinte a teljes második évezredre rányomta bélyegét, mígnem maga az eredeti kelta nyelv, a gél (gael) is majdnem teljesen kihalt. (A XVI. században még ír nyelven beszélt a lakosság, a XIX. század közepére már csak egynegyede, 1911-re egynyolcada.) Ma nagyon kevesen beszélik már anyanyelvként, bár az utóbbi időben erőfeszítéseket tesznek tanítására, s terjesztésére feliratokban, utcanevekben. Az autók rendszámtábláin nem az szerepel, hogy Dublin, hanem az ír Baile Atha Cliath, s az utcatáblákon, a fontosabb intézmények feliratain általános a kétnyelvűség. Nem tudom, hogy a külföldinek a mássalhangzók torlódása miatt sokszor kiejthetetlennek tűnő kelta elnevezéseket az emberek mennyire használják a hétköznapi nyelvben, de attól tartok, hogy ezeknek a feliratoknak inkább szimbolikus jelentőségük van. De a nemzeti identitás megőrzésében mégis nagy szerepe van a nyelvnek, s Írországban talán még nagyobb a zenei anyanyelvnek.

Bár a magyarok azt mondják, “nyelvében él a nemzet”, de a csehek már – tudtommal – azt vallják, hogy “zenéjében él a nemzet”. Szerintem mindkettő fontos, különösen egy olyan ország esetében, mint Írország, mely csaknem elvesztette anyanyelvét, de őrzi zenei anyanyelvét. S nemcsak annak ősibb formáit, hanem továbbfejlesztett, a ma megszokottabb hangzásvilágot közelítő változatait is. Nem véletlen, hogy a popzene számos világnagysága is innen indult, mert a zene itt az emberek vérében van, ugyanakkor rendkívül nyitottak mind a zene, mind a tánc területén az új, külső hatásokra is. Nekünk magyaroknak úgy tűnhet, hogy talán túlzottan is, mert mi kizárólag a falvak paraszti zenéjét tekintjük népzenének, s ha egy együttes valami új hangzást vagy hangszert visz bele a népzenei produkciójába, már azonnal átsorolják a világzene kategóriájába.

Ma a különböző népzenék közül valószínűleg az ír a legnépszerűbb a világon. Ugyanakkor nem egyszerű meghatározni, hogy mi is számít ír népzenének, s nemcsak mostanában. Hiszen ír népzenei lemezeken gyakran tűnnek fel olyan táncok, mint a keringő, a polka, a mazurka, stb., amik nem nevezhetők ősi ír táncoknak a legnagyobb jóindulattal sem. (Ugyanakkor a jig és a reel a két legfontosabb tánc.) S a hangszerek területén is olyanokat találhatunk egyes zenekarokban, mint a buzuki, a mandolin, stb., amik szintén nem ősi ír hangszerek, sokuk csak a hatvanas évek óta terjedt el az ír népzenészek között. Ennek ellenére, szinte akármilyen összeállítású zenekart hall meg az ember, azonnal érzi, hogy ez ír zene. Aztán ízlése szerint választhat mindenki, hogy az ősibb, autentikusabb fajtát, vagy a modernebb hangzású stílusokat hallgatja inkább. Legalábbis Írországban van választék. Mert úgy tűnik, hogy például nálunk – bár ír zene sok lemezboltban több van, mint magyar népzene (amire egyébként nem lehetünk büszkék!), - az autentikusabb ír népzene, s az arra építő legkiválóbb ír együttesek (Altan, Clannad, stb.) hozzáférhetetlenek.

Talán még emlékszik a Kedves Olvasó, hogy a kilencvenes évek közepén az írek egymás után háromszor megnyerték az Eurovíziós dalfesztivált, s ezzel a dublini rendezés jogát is a következő évre. Mint házigazdák, a versenyprogram és az eredményhirdetés között műsort adtak. Az egyik ilyen alkalommal olyan fergeteges táncprodukcióval álltak elő, hogy azt sajnáltam, hogy nem kezdtem azonnal rögzíteni. Ahogy a dublini vendéglátóimtól hallottam, ezzel nemcsak én voltam így, hanem az írek számára is a meglepetés erejével hatott a tánc. Mint most megtudtam, a produkció Michael Flatley ötlete volt, aki a hagyományos ír sztepp táncot ötvözte spanyol elemekkel. (Az eredeti ír sztepp táncnál csak a lábak mozognak, a karokat mereven a test mellé szorítják.) A pár perces előadás akkora siker volt, hogy egész sor nagyszabású show követte, melyből leghíresebb a Lord of the Dance, amit a magyar tévénézők is többször láthattak. Ez a táncszínházi show, mely nagyrészt ír népzenei elemekre lett koreografálva, s az első egy folyóparton álló színházban került előadásra, erről a helyről a Riverdance elnevezést kapta. Ez mostanra már olyan szuperprodukció, hogy négy állandó társulat járja vele a világot megújuló programokkal. Időközben kivált belőle Michael Flatley, aki saját társulatot alapított.

Az egész jelenség azért figyelemreméltó számunkra, mert azt mutatja, hogy ha van egy jó zenei és tánckultúra alap, s akad egy tehetséges, újító szellemű egyéniség, s mindez megfelelő menedzselést kap, akkor abból nagy sikert (és üzletet) hozó produkció válhat. Ez nekünk magyaroknak különösen azért érdekes, mert népzene és néptánc hagyományaink minden valószínűség szerint még az írekénél is gazdagabbak, de nem tudunk élni ezekkel a lehetőségekkel, s ahelyett, hogy valamilyen hasonló táncszínházat hoznánk létre a fővárosban, még meglevő, nemzetközi hírű együtteseink léte is folytonos veszélyben van. (Ahogy arról Novák Ferenc, a magyarországi táncházmozgalom egyik elindítója panaszkodott nemrég a televízióban a Honvéd Művészegyüttes megszüntetéséről szóló hírek kapcsán.)

Dublin városa maga érdekes kettős benyomást tesz a látogatóra. Egyrészt építészetén látszik, hogy Európa legszélén, angol elnyomás alatt, nem nagyon keletkeztek építészettörténeti jelentőségű látnivalók. Két gótikus katedrálisát leszámítva, nem igazán vannak olyan műemlékek, amelyek építészeti szempontból nemzetközi mércével mérve kiemelkedőek lennének, sőt mondhatni, a legfőbb utakat, a folyópartot is meglehetősen jellegtelen épületek szegélyezik. Mikor a Liffey folyó partján fényképezőgépemmel érdekes építészeti témák után kutattam, hát bizony nem nagyon találtam. S hasonlóképpen, a város fő sétáló utcáinak számító O’Connell vagy Grafton utcákon se. Mégis, valahogy olyan emberléptékűek az épületek (sehol egy modern toronyház a belvárosban) és valami olyan melegséget, vidámságot sugárzó atmoszféra uralja az utcákat, hogy nem meglepő, hogy már márciusban turisták hada árasztja el a várost, akik elsősorban angolok, de mindenféle egyéb nemzetiség is jön. Az angolok egy része Dublin számukra viszonylagos olcsósága miatt jön. A többieket viszont bizonyára nem ez vonzza. Akkor hát mi?

Valószínűleg pont az ír kultúra, s az ügyesen arra épített szórakozási lehetőségek. Gondolok itt egyrészt a múzeumokra és színházakra, másrészt a könnyebb, de mégis színvonalas szórakozást nyújtó lehetőségekre, mint például az ír kocsmákra, azaz pubokra, melyek a magyar szó negatív konnotációjával ellentétben a kulturált szórakozás helyszínei. Természetesen ott is fogy a sör, különösen a híres, ír barna guiness, de ennek alkoholfoka lényegesen alacsonyabb a nálunk szokásosnál, s egy-két pohár elfogyasztása még semmilyen negatív következménnyel nem jár. De az emberek nem is azzal a céllal mennek a pubba, hogy berúgjanak, hanem, hogy elbeszélgessenek és jó zenét hallgassanak.

Számos pub rendszeresen fogad együtteseket, vagy legalább helyet ad az ún. “session” rendezvényeknek. Egy ilyet magam is megnéztem. A lényege az, hogy néhány muzsikus elkezd játszani, egy tapasztaltabb közülük irányítja a dalok folyamát. Közben újabb zenészek érkeznek, csatlakoznak a már muzsikálókhoz, mások egy idő után távoznak, az irányítást is átveheti menetközben egy másik muzsikus. Időnként leállnak a hangszeres zenével és valaki elénekel egy szép népdalt. Az egész rendkívül spontán, előre csak annyit lehet tudni, hogy “session” lesz, de hogy ki fog játszani és mit, azt nem. Kicsit misztikusnak tűnik nekem az egész, mert az a fajta ír népzene, amit játszanak, meglehetősen improvizatívnak tűnik, mégis úgy csatlakoznak be az újonnan érkezettek, mintha közismert, könnyen megjegyezhető dalokat játszanának. Lehet, hogy nekik valóban azok is, csak a külföldinek van ilyen érzése. És nemcsak nekem! Több hallgatói csoportnak lejátszottam egy most megjelent nagyszerű videót, melyet az ország négy évtizede vezető együttese, a “The Chieftains” készített, s amelyben egy ilyen “session” látható többek között, s a hallgatók közül többen ugyanezt a kérdést tették fel. Ez a videó egyébként számunkra nagyon ismerős témát feszeget. Már a címe is (“Water from the Well” – “Víz a forrásból”) a bartóki “csak tiszta forrásból” gondolatot juttatja eszünkbe. Az együttes bemutatja azokat a helyeket, ahonnan pályájuk elindult, beszélnek zenei indíttatásukról. Kiderül, hogy az az igény, ami nálunk a hetvenes évek kezdetén, a táncházmozgalom beindulásakor elemi erővel feltört, nevezetesen, hogy a rohamosan eltűnő népi kultúrát valahogy át kellene menteni, úgy, hogy az a ma emberének is megfelelő szórakozási formát kínáljon, Írországban már a hatvanas években felmerült. Ekkor alakultak olyan együttesek, melyek különböző zenei stílusokat képviselve – egyesek a hagyományokhoz jobban ragaszkodva, mások inkább csak annak elemeiből építkezve, új, külső hatásoknak engedve -, de valamennyien ír nemzeti gyökerekből kiindulva kezdték terjeszteni az ír népzenét nemcsak otthon, hanem külföldön is. Ők persze kicsit könyebb helyzetben voltak, mint mi vagyunk, hiszen a kelta nyelvű dalok mellett elsősorban angolul énekeltek, s ezt a zenét nemcsak Írországban, hanem a szomszéd Egyesült Királyságban is játszotta sok ott letelepedett ír. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az Egyesült Államokban is mintegy negyvenmillió ír él! Így tehát már eleve egy nagy piac kínálkozott számukra. Az elmúlt évtizedek viszont azt bizonyítják, hogy az ír zene népszerűsége nem állt meg az írek által lakott régiók határánál.

De ugyanezt hallhatjuk attól a néhány neves magyar népzenésztől is, akiknek sikerült már betörniük a külföldi pódiumokra, hogy a nyelv végül is nem akadály. Sebestyén Mártát, s a Muzsikást Ázsiában éppúgy ünneplik, mint nyugaton, pedig magyarul énekelnek. S az ír népzene esetében is mindegy, hogy gél vagy angol nyelven adják elő számaikat. Az emberek többségét nem a dalok szövege érdekli.

Azt, hogy az ír zene terjesztésére mindent megtesznek, mint már a fentiekben említettem, nálunk is érzékelhetjük, de ott különösen. Óriási a választék népzenéből, s minden lemezboltban külön részleget szentelnek neki. Míg nálunk még mindig sok boltban összekeverve található a lakodalmas zene, a cigányzene, a magyar nóta, s a magyar népzene, s ezek együtt is elenyésznek a nyugati lemezek mellett, addig ott csak ír népzenéből is fantasztikus a kínálat, s ha valaki előzetes ismeretek nélkül érkezik, nem tudom, hogyan választ!

S a külföldiek részére rendezett műsorokban sem angol zenével szórakoztatják a vendégeket. (Pedig nekik ez könnyen menne, hiszen többségüknek angol az anyanyelve!) Egy nagy nemzetközi konferenciára érkeztem Dublinba, melyen a világ minden sarkából kb. 1300 angoltanár vett részt, de a gálaesten ír népzene és néptánc volt a program, s a résztvevők is ír táncokat tanulhattak. A programfüzetből kiderült, hogy a szervezők természetesnek vették, hogy az előadások befejezése után Dublin kiskocsmáiba akarunk menni ír zenét hallgatni. Egyik eset például a Nemzeti Galériában rendezett fogadást részünkre a jubileumát ünneplő Cambridge University Press, de buszt csak az odautazásra biztosítottak, mert utána a résztvevők “nyilván a környékbeli pubokba akarnak menni.” Vajon hány magyarországi nemzetközi konferencián feltételezik a szervezők automatikusan, hogy a külföldi vendégek magyar népzenét akarnak hallgatni, s vajon tudnák-e egyáltalán, hogy hova kell irányítani őket?

S végül arról, hogyan érez egy átlagos ír az európai uniós csatlakozással kapcsolatban. Akikkel én beszéltem, azok megerősítették azt, amit ír politikusoktól hallottunk mostanában. Ott is voltak félelmek, de most úgy érzik, hogy összességében nyertek. Igaz, hogy bizonyos gazdasági területek elsorvadtak, de helyüket újak vették át, s összességében nőtt a foglalkoztatottság. Írország abban is hasonlít Magyarországra, hogy nyersanyagokban nem bővelkedik. Éppen ezért van nagy jelentősége a szellemi exportnak. Állítólag világelsők a számítógépes szoftverek exportjában. Ismerve a magyarság oktatási és kutatási hagyományait, ez nekünk is egyik kitörési lehetőségünk lehet. S hasonlóan az írekhez, a turizmus fejlesztése, s kulturális termékek (lemezek, videók, könyvek, stb.) és produkciók jobb menedzselése szintén fontos szerepet játszhatnak mind a nemzetgazdaság jövedelmeinek növelésében, mind kulturális értékeink terjesztésében.

Írország tehát valóban példaértékűnek tűnik számomra abból a szempontból, hogy hogyan őrizheti meg egy kis ország nemzeti kultúráját egy nagy integrációs folyamatban, sőt terjesztheti azt oly eredményesen, hogy az egyesülésből nem hátránya, hanem előnye származik. Ehhez persze az kell, hogy egy nép ismerje és szeresse saját kultúráját, s ezáltal megfelelő önbizalommal vágjon neki az integrálódási folyamatnak.

Mi kell egy jó könyvbemutatóhoz? Először is kell egy jó könyv, meg kell a könyvet bemutató jó csapat. Hubai Gruber Miklós ismeri és okosan hasznosítja Mándy Iván üzenetét: “Kell egy jó csapat.”

A könyv létrejöttét kitűnő csapat segítette. A könyvet dr. Praznovszky Mihály szerkesztette. A borítón Molnár István Gézának a paraszti életsorsot a termékeny pillanatban kifejező fotója található. H. Szabó Sándor fotója a szerzőt munka közben ábrázolja. Ezeknek a fotóknak a felhasználásával Urbán Tibor készített remek könyvborítót. A könyv grafikáit Kocsisné András Gizella rajzolta. Ezek nem illusztrációk, mert a művek genezisével tartanak rokonságot. A szép és kifejező egyvonalas grafikák a szerző üzeneteit hitelesen közvetítik. A könyvet dr. Erdei Iván, az ELTE TFK nyelvész-tanára lektorálta.

Jeles személyiségek elismerését, bátorítását tudhatja maga mögött a szerző: Kondor Katalin, a Kossuth Rádió főszerkesztője, Rapcsányi László, a Magyar Rádió főmunkatársa, Pintér Dezső, a TV elnöke, Juhász Judit, a Magyar Rádió alelnöke, Podráczki Zsuzsa a Magyar Rádió Mikrofonbizottságának tagja, Merza Jenő, a Kossuth Rádió főszerkesztő-helyettese. Május 29-én, főképpen a házigazda, Kondor Katalin jóvoltából, a “testvérmúzsák” jegyében, kitűnő egri zeneművészek és Réti Árpád színművész közreműködésével a Magyar Rádió Márványtermében íróvá avatás történt. A siker Egerben, a Kálvin Házban is megismétlődött…

Ismerjük a bibliai igehelyt: Ha ketten, hárman összejöttök az én nevemben, ott vagyok köztetek. Ezt Jézus mondta, és akkor is igaz, ha ugyanezt Júdás és a besúgók, az ügyeletes árulók mindig is másként gondolják. Hubai Gruber Miklós könyvének címe mégis inkább Adyt idézi emlékezetembe: “Itt valahol, ott valahol / Esett, szép, szomorú fejekkel / Négy-öt magyar összehajol / S kicsordul gúnyos fájdalmukból / Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: /Miért is? (…) Ennyi búsulással nyílnék meg az ég, / Ahol csak Ég és okos üdvösség van / S itt nem elég. / Itt nem kell csak a könny / S itt valahol, ott valahol / Esett szép, szomorú fejekkel / Négy-öt magyar összehajol, / Miért is, miért is?” A gondolkodó magyarok kérdései ezek. Közéjük tartozik Hubai Gruber Miklós.

Prózaírónál nem ritka, hogy későn indul a pályán. Hubai Gruber Miklós 1949-ben született, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Fegyverneken. Képesítése szerint erdőmérnök. Zólyomban tanult, nyolc évet a termelőmunkában töltött el. Aztán hat éven át a természetvédelem, a Bükki Nemzeti Park erdészeti és botanikai felügyelője volt. 1984-től dolgozik a Magyar Rádiónál, 1987-től “hivatást cserélt”: azóta főállású újságíró, kilenc éven át a Magyar Rádió Nógrád megyei tudósítója volt.

Írói munkásságának kezdetét egy szlovák novella magyarra ültetéséhez köti. Könyvének ismeretében a fő motivációt az élménybőségben vélem felfedezni, amely szépírói kifejezési formát keresett és követelt. Ennek adott fórumot a miskolci Déli Hírlap és az Egerben szerkesztett Heves Megyei Népújság. Hubai Gruber felelősségteljes gondolkodó, a valóság szerelmese, nem idegen tőle a szépírói műgond sem. Könyvének szerkesztését gondosan végiggondolta, megkomponálta. A komponál értelmének széles jelentésbokrából az aktuálist választom ki, azt, amely különös lelki tulajdonságokat is kifejez. A compono jelentésváltozatai: összeköt, alkot, költ; vagyis mindegyik az ember teljes odaadását követeli. Aki ilyen értelemben komponál, az “lelkierőt gyakorol”. Kodály Zoltán a komponálás értelme, “az erényre készülés az igazság mélyebb megismerése, akár tudományos, akár művészi igazság.”

Szent Pálnak a Timóteushoz írt második levelét olvastuk a negyedik fejezet második versétől kezdve: “Hirdesd az evangéliumot. Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadták.”

A Hajoljunk közelebb egymáshoz öt fejezetre tagolódik: a “Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” fejezet írásai a kisemberek mindennapi munkájáról szólnak. A Rendszerváltás időszakán” fejezet történeteket tartalmaz a politikai rendszerváltás napjaiból. Vegyes témakört foglal magában a “Sokszínvirág innen-onnan”. Személyes sorsokat villantanak fel a “Leng az inga” rövid írásai. A könyv címét adó záró novellaciklusból a hétköznapok lírája árad: “Hajoljunk egy kicsit közelebb egymáshoz”.

A könyv első írása 1987-ből származik, az utolsó keletkezése pedig az 1999-es esztendő. Készül a könyv hangosított változata, amelynek anyagát a szerző olvassa szalagra. Közben írja következő kötetének anyagát is, amelybe egy fejezetnyi novellafordítást is szándékozik beszerkeszteni. A legújabb írások mellett helyet kapnak ebben a kötetben a magyarországi szlovák nemzetiség mindennapjairól, kulturális és társadalmi életéről szóló írások, a természetvédő évek riportjai, amelyek az első kötetből helyhiány miatt kiszorultak.

Kritikus jóbarátként javaslom, tudom jól, a hangsúly mindit a jelzős szószerkezet első tagján, vagyis a kritikuson van: igyekezzen mennél egységesebb második kötetet összeállítani tematikai és műfaji szempontból is. Erre kötelezi első könyvének világos, átlátható, vagyis kitűnően megszerkesztett kompozíciója. Hubai Gruber tudja, minden kezdet nehéz. A címoldalon kifejező kép látható: egy kaszás öregember hajlott háta követi a földre tett kaszanyél eltakart fejéről a válla fölé hajló kaszát. Alkonyi emberidő sugárzik a képről, egyúttal az örök végeznivaló, a munka éltető kötelességtudata is.

Azt kívánom, hogy ismerje meg, hogy a nehéz kezdeteknél csak a folytatás nehezebb. Talentumához, a benne megnyilatkozó belső, írói növésterv kibontakoztatásához kitartást, sok szerencsét kívánok, Németh László gondolatát kölcsönözve: a hivatáshoz hűséget, a tehetséghez bátorságot. Azt kívánom, hogy egyszer majd, amikor elérkezik a felezőidő, Hubai Gruber Miklós elmondhassa: “talentumom megőriztem, gyarapítottam.”

Hubai Gruber Miklós nemcsak remélni, de bízni is tudó valóságfantaszta. Értékvesztett világunkban megtartó emberi példákat, valódi értékeket keres és mutat föl novelláiban, tárcanovelláiban, tudatosan is. Örkény egyperceseire emlékeztető kis írásaiban. Tudja: a művészet az elhagyásban van. De azt is tudnia kell, hogy a minimumra redukált írásokban nincs lehetőség mélyebb alakábrázolásra, nem is beszélve a történetek, hősök, szereplők valószerűtlenség-értékét növelő lélekrajzról, villanásnyi lelki folyamatokról, miniatűr lélekállapot-rajzokról, a nyelvi, stiláris artisztikum lehetőségeiről.

Hubai Gruber Miklóst sokan le fogják nézni azért, mert meri vállalni az etika jó, a társadalmi hasznos, az emberi és természeti szép értékeit, minőségeit. Meri vállalni tiszta és őszinte emberi érzéseit akkor is, ha édesanyjáról fogalmaz hálaéneket, akkor is, ha feleségének mond laudációt. A feleség édesanya, az édesanya pedig a Teremtő társa, aki a teremtés titkát, az ég legszebb ajándékát, Isten csodáját, a gyereket hordozza szíve alatt. Hubai Gruber mottónak választott K. Gulis-idézete távlatos tudatosságról tanúskodik: “Ott, valahol az Ismeretlenben egy inga méri az időt, és állandóan jár és jár. Mozgása újabb és újabb örömöket hoz: örömöt, mosolyt és könnyeket; és soha nem tér vissza letűnt pillanatoknak új lehetőséget adni; ezért minden, ami nemes, amit Ember az Élettől kap, percekben rejtőzik. Az örökké mozgó, s letűnő percekben.”

Végezetül mindaz a szép, jó és igaz, ami ebben a könyvben található és elismerést érdemel – felerészben áttestáltatik arra, akit megillet: az író Hubai Gruber Miklós feleségére, gyerekei édesanyjára, élete társára, aki lehetővé tette, hogy férje tehetsége évtizedeken át érlelődjön, szárba szökjön, végül szép termést hozzon. A szépíróvá lett rádióriporternek, újságírónak szívből kívánom, hogy neki sikerüljön valóra váltani az emberi élet titkát: hogy szeresse, amit dolgozik, és legyen módja és bátorsága ahhoz, hogy azért dolgozzon, amit szeret.

Szinte nem akarjuk elhinni, hogy a 2000. különleges évnek, az első ezredváltó Szentévnek a felén – június utolsó napjaival – már túl leszünk. Az előző év karácsony éjszakáján tárult fel a szent kapu és 2001. Vízkeresztjén hivatalosan bezárul. Tehát valóban félidőben járunk, a Szentév közepén (delelőjén?) – a mi magyar jubileumi évünkkel együtt. Mit és hogyan éltünk meg, éltünk igazán át, hasznosítottunk Istenünk ajándékából, a szent idő napjaiból, ünnepi óráiból – bizony nem lenne fölösleges lelkiismeret-vizsgálatot tartani fölötte. Katolikus lapjaink próbáltak már ezirányban kérdéseket feltenni, de a reagálások sajnos elég negatívok voltak: bizony, alig gondoltunk a Szentévre, alig figyeltünk föl eddig valamire- mondták, jobb esetben sajnálkozva. Persze az ünnepeket magunk is csináljuk, nem kapjuk készen, nekünk kell befogadni őket. Mert szép és nagy dolgok történtek a Szentév nevében eddig is, amiket érdemes utólag is felidézni, emlékezetünkben tárolni, lelkünk javára.

Maga az indulás már fenséges volt, amikor a Szentatya magasra emelt evangéliumos könyvvel (az üdvösség és örömhír letéteménye az idők végezetéig) átlépett a szent kapun – az új évezredbe. És nálunk újévkor az esztergomi mise, majd délután a szent korona ünnepi átvitele az Ország Házába, és az ott elhangzó miniszterelnöki beszéd bizonyságtevő mondanivalójával: “Ezer esztendős keresztény államiságunk jubileumához érkeztünk… Ahhoz, hogy honfoglaló magyarokként ne idegen betolakodók maradjunk, hanem a keresztény Európa részeivé váljunk, valami kellett: egy korona. Ezt küldte a keresztény egyház feje Istvánnak, hogy általa felkent királlyá tegye, aki nemzetet és hazát ad népének Európában. Ezért visszük magunkkal az új évezredbe is a szent koronát, nem mint múzeumi kegytárgyat, hanem a magyar állam élő szimbólumát, a nemzeti egység kifejeződését.” Itt van hát közöttünk az eredetünkre, ősforrásainkra emlékeztető Szent Jel, sőt magyarságunk és kereszténységünk megtartó erőit és normáit sugárzó “Szentség”, mint a választott nép frigyszekrénye.

Aztán jöttek egymás után a szebbnél szebb ünnepek, szentévi események. Február végén a Szentatya felkereste az Isten és ember nagy találkozásának földrajzi helyét: a Sínai-hegyet, a szövetségkötés és tízparancsolat kihirdetésének szent helyét. Ez a Kr. előtti 13. században történt, de máig az emberhez méltó élet alap-törvényét jelenti. Ugyanakkor ez volt az alapja a későbbi, végleges új-szövetségnek – a megtestesült Istenemberben, Jézus Krisztusban, a golgotai kereszthalállal. Március utolsó hete ezért a szentföldi zarándoklatnak lett szentelve, ahol a Szentatya nemcsak az Isten-látogatás múltjának hódolt, mely a világ üdvét hozta meg, de a súlyos jelennek is tett szolgálatot. Ahogy egy izraeli újság írta: “A 967-es 6 napos zsidó-arab háború máig feloldhatatlan feszültségeibe jött a pápa, de tudott személyi varázsával 6 napos illetődött csöndet és békességet teremteni a Szentföldön.” (Sőt további gyümölcsöket is érlelt, a megszállott Libanonból pl. kivonult Izrael.)

Ahhoz, hogy valaki hivatalában megnyerő tekintély tudjon lenni, emberként is nagy léleknek kell lennie. Ezt érezték meg mindkét oldalról a Szentatyában mindazok, akik találkoztak vele. S ennek egy látványos megnyilvánulása is volt – a Siratófalnál tett látogatás után. A zsidó holocaust-emlékmúzeumban, a Yad Vasemben történt, hogy a hivatalos, de megrendítő kegyeleti szertartás végén egy idős hölgyet vezettek a pápához (a német származású Edit Ziehrert). Könnyeivel küszködve, sőt időnként zokogva mondta el, hogy ő az egykori 11 éves auschwitzi kislány, akit az egykori 25 éves krakkói papnövendék 1945 januárjában, a felszabadult lágerből, csont-bőrré fogyott, fél-ájult állapotban vállára vett és vitt ki kérésére a vasútállomásra. Ellátta őt útravalóval és föltette a hazájába visszavezető vonatra. Búcsúzáskor megjegyezte a segítő nevét: Karol Wojtiła. Később döbbenten hallotta, hogy ez az ő megmentője lett a világegyház feje, s most neki izraeli állampolgárként van módja köszönetet mondani. A híradások tanúságok szerint nemcsak a két érintett személy sírt a meghatottságtól.

A szentföldi út csúcspontja a Golgota volt a zarándoklat utolsó napján. Délelőtt volt a hivatalos szentmise Krisztus halálának és feltámadásának helyszínén, de délután – 1-2 órával a hazaindulás előtt – a hatóságok és a zarándoksereg ámulatára – még egyszer megjelent a pápa a Kálvária-hegyen teljesen magánemberként. Fölkapaszkodott segítség nélkül a lekoptatott kőlépcsőkön a keresztfa egykori helyére, és térdre esve hosszan imádkozott.

Aztán volt még megrendítő esemény bőségesen. Nagyböjt I. vasárnapján nyilvános szentmisén kérte a Szentatya egyháza nevében kétezer esztendő emberi gyarlóságaiért, bűneiért Istennek és az érintett embereknek bocsánatát. De volt születésnapi ünneplés is (a betöltött 80.), sok ezer pappal koncelebrálva, este pedig ünnepi hangversennyel. És megvolt április 30-án az első szentévi szentté avatás – Faustina Kowalska lengyel apáca személyében, aki az isteni irgalom kinyilatkoztatását közvetítette ismét a világnak, az Istentől elfordult 20. századnak. Május 12-13-án pedig a fatimai két látnok-gyermek boldoggá avatása következett, az egykori helyszínen. A végén az 1917-től hétpecsétes titokként őrzött isteni üzenet hivatalos kinyilvánítása hangzott el – a századra váró két borzalmas háborúról, az Isten-ellenes kommunizmus időleges győzelméről, a vértanúk tömegeiről, köztük a pápát ért merénylet megjövendölése…

S ezt akarjuk tenni egész életünkkel: Istennek szentelni. Mert csak a másoknak (Istennek, embereknek) odaadott élet – az igazi élet, és örökkévalóságra váltható érték. Most konkréten és közvetlenül a Szentév egyik legnagyobb rendezvényére készülünk, július 1-2-án tartandó Katolikus Nagygyűlésre Budapesten, ahová közel 10 ezer résztvevőt várnak és igyekeznek szervezni. Ebben különben egy 1900-ban elkezdett és 40 éven át megtartott hagyományt újítanak föl hazánkban. Ezért ha lehet, igyekezzünk minél többen eljutni e nagygyűlésre… Előtte még egy szép program: június 23-24-én Budapest-Győr eucharisztikus dunai hajószarándoklat. Végül záradékul egy komoly megfontolás! Az évszázadok tanúsága szerint két hit élteti és tartja fönn az emberiséget: az Istenben és emberekben való hit. A kereszténység első évezrede, sőt utána még további évszázadok a középkor végéig a kinyilatkoztató és megtestesült Isten megtapasztalásának és az üdvösség örömének zavartalan, kikezdetlen hitbéli bizonyosságában élt. Akkor a reneszánsz és humanizmus az ember felé fordította a figyelmet, de azért maradt a hit mindkettőben: Istenben és a képmására teremtett emberben. Az újkor csúcsán és vége felé elhomályosult a felső világ, “meghalni” látszott az Isten, és maradt csak az emberben való hit.

De a 20. század – úgy tűnik – nagy tömegeiben sajnos mindkettőt elvesztette, még az emberben való hitét és megbecsülését is, miután Isten-hite már előbb összetört. Soha ennyi ember nem vált áldozatává a hatalom, önkény és vad ideológiák megszállottságának, mint a tragikus múlt században. De akkor – Isten- és emberhit nélkül mire és meddig még a világ reménye és jövőjének kilátásai?!

Sokak szorongása és baljós következtetése reálisnak látszik: a 21. század (sőt a megkezdődött új évezred) megsemmisülésre van ítélve, ha nem talál vissza Isten hitéhez; de akkor lesz jövője az embernek is. Ezért ADATOTT A SZENTÉV, hogy visszataláljunk az Atyához, és életünk – teljesebb élet legyen Krisztusban (Jn 10,10).

Írásom hozzászólás, vagy inkább támogató kiegészítés Murawski Magdolna: Ragoztuk a semmit c. cikkéhez, mely 2000 áprilisában jelent meg az Új Hevesi Naplóban. Mivel életem során én magam is a művészet göröngyös ösvényén lépkedtem, tudok néhány dolgot mondani a saját tapasztalatomról.

Mondjuk ki nyíltan: ELTARTOTTAK vagy még egyértelműbben KITARTOTTAK voltunk, vagyunk és leszünk(!?)

Kezdjük az elején: a művészet és maga a művész évezredek óta mindig függött valakitől vagy valakiktől. Egyszerűen azért, mert ha materiális szemszögből nézzük, a művészet nem produkált olyan termékeket, melyek az élet fenntartásához vagy továbbviteléhez szükségesek. Durván fogalmazva: kenyér nélkül nem lehet élni, de Mona Lisa nélkül igen. Jön a verdikt: a művészet IMPRODUKTÍV. Ráadásul a legtöbb művészt életében meg sem értik (erre van a mondás: a művész olyan, mint a disznó. Csak a halála után becsülik.) Tehát amit alkotnak, sokak szemében értéktelen. Hát ez tényleg nem tudta magát eltartani. Így alakult ki a padlásszobában nyomorgó művész képe. Ez az érem egyik oldala. A másik az UTILITARIZMUS, mely szerint leghasznosabb az a tevékenység, mely a társadalom és az egyén számára a legtöbb és legtartósabb boldogságot biztosítja. Nézzük a zenét. Kodály, Ádám Jenő, Bárdos Lajos és utódaik számtalan iskolai felmérésben bizonyították, hogy azokban az osztályokban, ahol a zenével intenzíven foglalkoztak, jobbak voltak a tanulmányi eredmények, és a gyerekek szellemileg is aktívabbak voltak. Az ember munka közben énekel. Ez is művészet! De még milyen! Százezernél több összegyűjtött népdalunk van, amiknek mindegyike egy-egy remekmű, amiket ismeretlen, kottát nem ismerő falusi zsenik alkottak a saját gyönyörűségükre. EZ AZ! A saját gyönyörűségükre. Mert mi más a zene, és mondjuk ki, más művészetek is, mint gyönyörködtetés, az életrajzolta homlokráncok elsimítása. Ha ez így van, márpedig mindenki saját maga tapasztalta és tanúsíthatja, hogy így van, akkor a művészet nem IMPRODUKTÍV! Ehhez még csak azt fűzöm hozzá, hogy szintén tudományos felmérések igazolják, hogy a tejhozam jóval nagyobb volt azokban az istállókban, ahol szólt a zene. Jó érzés tudni, hogy ha már általában hadilábon állunk a művészet elismerésével, legalább az agrárszférában előnyösen felhasználható.

A névadó Maecenas Kr. e. 70- Kr. e. 8-ig élt. Gazdag római polgár volt, Augustus császár bizalmasa, aki bőkezűen támogatta a művészetet és a művészeket, hogy alkossanak, hozzanak létre olyan műveket, melyek az embereket gyönyörködtetik. Maecenas és a későbbi mecénások soha egy szóval sem mondták, hogy miről KELL szólni ezeknek az alkotásoknak. Rábízták a művészekre. A művészek pedig a kor szellemétől átitatott egyéni képességeikkel alkottak. Milyen volt ez a korszellem? Jellemző példa: amikor a milanói dóm építkezése már a befejezéshez közeledett, a dóm tetején kőfaragó mesterek dolgoztak. Szobrokat véstek. Felment hozzájuk valaki. Nézegette, hogyan fúrnak-faragnak, kalapálnak a mesterek. Odament az egyikhez és megkérdezte:

- De fentről igen!

Emlékszem egy korabeli filmhíradóra, mely egy német festőkiállításról tudósított a harmincas évek második feléből. A kiállítást meglátogatta Hitler is. Ahogy a magas méltóság belépett a kiállító terembe, szembetalálta magát egy emeletnyi önmagával. Szeme se rebbent. Természetesnek tartotta.

A másik oldalon, ahol minden “szebb, jobb és hatalmasabb” volt, ott elszabadult a pokol. Egyszerűen nem volt határa a kegyetlen, sok áldozatot szedő véres folyamatnak, amit később személyi kultusznak szelídítettek. Zsdánov a szovjet kultúrpolitika egyik irányítója volt. Hozzájárult a személyi kultusz légkörében kialakult szektás-dogmatikus szemlélet kialakításához és elterjesztéséhez. Zsdánov formalistának nevezte az akkor már világhírű Hacsaturján és Sosztakovics zenéjét. Erre ők, “belátván tévedésüket”, új “realista” műveket tártak a Nagy Tanító elé. Sosztakovics megírta a sztálini erdősítésről szóló kantátáját, Hacsaturján pedig “Dal Sztálinról” c. művét. Utóbbit én is vezényeltem a Zeneakadémián. Egyébként mindkét mű zenéje remekmű, a szövegről annyit, hogy Hacsaturján művének szövege így kezdődik: “Te, ki hegynél is hatalmasabb vagy…” Minden meg lett bocsátva.

Művészet nélkül lehet ugyan élni, de az az élet nagyon sivár.

Élet-pályánk az anyag és a szellem kettősségében törekszik a végtelen felé. A kettő, mert párhuzamosak, csak a végtelenben egyesül.

A csodák vizsgálatánál nem azok valós vagy valótlan mivolta a fontos, hanem az irántuk tanúsított érdeklődés. Nincs földi lény az emberen kívül, akinek érzéke lenne a misztikum iránt. Ez az, ami igazán csodálatos!

A szekuláris ember nem a csodáktól fél, hanem a tudásba vetett biztonságának megrendülésétől.

Az áldozat értéke az önérdek megtagadása. A Bibliában Káin és Ábel a létfenntartás szempontjából hasznos gyümölcsöt és bárányt áldozza föl. Ebben a szimbólumban benne van már az “én országom nem e világból való” lényege. Egy olyan létszint ez, amelyen önérdek ellenére “kell szeretni az ellenséget”. Krisztus többet vár el követőitől, mint amire az ösztön készteti az embert.

A kapitalizmusnál csak egy szörnyűbb rendszer van. Az állam-kapitalizmus.

Az ezután következő időszakban nem volt minden napnak külön története. Egyformán munka és nélkülözések között múlt el egyik nap a másik után. Csak egy-egy kimagasló eseményt jegyzünk fel. Házunk ekkor már Hotel Dieu volt. Azelőtt soha nem látott kedvesnővérek állítottak be batyuval a hátukon és egy-két napi szállást kértek. Rendszerint átutazók voltak, akik a háború elején elmenekültek, s most mentek vissza Szegedre, Gyulára, Törökszentmiklósra, Nagyváradra, Kolozsvárra, Csíksomlyóra. stb. Szegény elcsigázott nővértársainkon igazán megesett a szívünk, s hálát adtunk a Jóistennek, aki szent gondviselésében megóvott bennünket az otthontalanságtól és a vándorlástól.

9-én megszűnt az elsötétítés. 12-én az utcákon már égtek este a villanyok. Közbiztonság azonban még nem volt. 8 óra után senki sem mert az utcán tartózkodni, mert levetkőztették vagy kirabolták volna.

Június 3-án megindult a postaforgalom egész Budapesten. 12-től újra megkezdődött a gáz szolgáltatása, a nap bizonyos szakaiban.

13-án 50 kg-ig engedélyt kaptak a batyuzók, akik időt és fáradságot nem kímélve szállították a falu élelmét éhező családjuknak. Ruhaneműiket cserélték el érte. Elvétve mi is batyuztunk. 25-én a Köztisztasági Hivatal 50 kocsival elkezdte a szemétösszeszedés munkáját.

Július 14-től törlik el a “Mi a vallása?” rovatot a közokiratokról. A vallás magánügy lett. 20-án Edita nővér, Róza nővér és Ludovika nővér 20 gyermekkel elindultak Bonyhádra nyaralni. Kalandos út után érkeztek meg.

Augusztus 1-én a napilapok ára 3.- pengőre emelkedett.

20-án az amerikaiak hazahozták a Szent Jobbot. Nagy ünnepség volt a tiszteletére a Bazilika előtt. Itt hallottuk először beszélni Mindszenty József hercegprímásunkat.

Augusztus 25-én Tisztelendő Vizitátornővérünk elhozta Kedvesnővérünk patentját, ezzel kedves elöljáróink jóváhagyták a mi választásunkat és megerősítették őt szolgálónővéri tisztében.

Szeptember 1-én megkezdtük az új tanévet. Az elemi iskola és a polgári iskola átalakulóban volt az általános iskola felé. A tanároknak és tanítóknak demokratikus átképző tanfolyamokon kellett résztvenniök. Azonkívül hivatalosan igazolták is őket, hogy nem voltak fasiszták és nem demokráciaellenesek. Csak az ily módon igazolt tanszemélyek taníthattak. Bennünket valamennyiünket simán igazoltak.

A Mária Társulat vezetését Dr. Varga Béla terézvárosi káplán vette át, vezetését pedig Tölgyesy Ludovika nővér. Az iskolába igen sok gyermek iratkozott be.

14-én már 10.- pengő volt a napilapok ára. 21-én 20.- P. November 1-én 30.- P, 8-án 80.- P, 11-én 100.- P.

A nővércsalád élete, ha csigalassúsággal is, mégis kezdte megközelíteni a békebeli viszonyokat.

1945 decemberében a karácsonyi szünetben lelkimagányt tartottunk. Főtisztelendő Atyánk vezette. A társulati terem volt a retrait termünk. Tizenhatan végeztük a magányt. Atyánk két beszédet tartott naponta. A háborútól megcibált, megtépázott lelkünknek nagyon kellett ez a kegyelmi fuvallat, amely újjáépítésről beszélt.

Az 1946. esztendő legfontosabb eseménye szegény jó Magasi Szalézia nővérünk halála volt. Munkabírása teljében, 45 éves korában, január 23-án szólította magához az Úr. Épületes, szép halála volt. Ostrom alatti betegségéből nehezen lábalt ki, s karácsony előtt ismét ágynak esett, hogy fel se keljen többé. Megérezte halálának napját. Csütörtökre kérte gyóntatónkat, Birinyi Ft. urat; meggyónt, s teljes öntudattal vette fel a végső szentségeket. A szertartásba egy kicsit belefáradt, de azért kedvesen felelgetett kérdéseinkre, s elfogadta üzeneteinket, melyeket a mennyország számára reábíztunk. Este sem láttuk még válságosnak az állapotát, nyugodtan lefeküdtünk. 11 óra körül felébresztette háló-szomszédját, mert hiszen végig a közös hálóban maradt. A kedvesnővér ellátta. És semmi különöset nem tapasztalt nála. Beszélgetett is. A végén kérte, hogy igazítsa meg az ingét. A kedvesnővér természetesen eleget tett kérésének, s lefeküdt. Alig 10 perc múlva észrevette, hogy Szalézia nem lélegzik. Fölkelt, s valóban – Szalézia nővérünknek már csak a porhüvelyét találta ágyában, lelke messze járt már valahol az Úr trónusa körül.

Az 1946/47 iskolai évre töméntelen sok gyermek jelentkezett. A szülők valósággal megostromolták a katolikus iskolákat. Egy-egy osztály létszáma 60 körül volt, de akadt 70, sőt 90 gyermeket számláló osztály is.

December 2-8-ig Tisztelendő Vizitátornővérünk házunkban vizitációt tartott. Anyai kézzel nyúlt a lelkünkhöz és elsimította róla a fájdalmunkat. Ittléte alatt egészen felüdültünk és megerősödtünk hivatásunkban és abban a hitben, hogy az Elöljárót a Szentlélek vezeti.

Július 7-én Katalin és Ludovika nővérek 40 szegény gyermeket nyaralni vittek Mátraderecskére, a testvérplébániára. Ez volt az egyházközség első ilynémű kísérlete. Hála Istennek jól sikerült, a gyermekeket meghízva, megerősödve hozták haza a kedvesnővérek augusztus 13-án.

JÚLIUS 27-én A SZENTATYA SZENTTÉ AVATTA LABOURÉ KATALIN NŐVÉRÜNKET.

A Szent Vincés központot a Veres Pálné utcából az intézetünkbe helyezték át. Kedvesnővérünk mellé a Szent Vincés munkákra Sramkó Rafaela nővért rendelték az Elöljárók.

Az ember mondjuk pedagógus már közel negyedszázada, ebből él (nem él) meg, célokat nem fogalmaz immár, célokat az élet sem fogalmaz. A célrendszer divatos jövőkép. A földrésznek, ami jelen esetben Európa, nem jövőt, de formát, dialektust kell kitalálni. S ez csak úgy megy, ha a jövő embere kamaszként olyan dialektust kap, amely az őt tanító tanárok szellemiségéből kialakuló összhangban ölt testet. Tessék, egy definíció!

Én mint pedagógus, amennyiben még az lehetek, s nem fásult munkavállaló csupán, a tanulóim körében a felnőttet képviselem. De a kollégáim és embertársaim világában nincs saját funkcióm, azaz úgy vagyok értelmiségi (az ember, akit “meglévő tudása további folytonos művelődésre és teljes emberségében megnyilvánuló műveltségének közhasznú alkalmazására késztet” – pedagógiai szócikk), hogy szakmai teljesítményem tárgyilagosan nem is mérhető, mivel munkám eredményét tanítványaim tevékenysége fedi el. Azaz: ha jól végzem a munkámat – tanítványaimat az önnevelés szintjére juttatom – akkor feleslegessé válok.

A pedagógia ma néhány polgári humanista romantikus (néhány naiv, hülye nő – mondta kolléganőm -, mert ők az istenadták) lélek kivételével csinovnyik szellemiségek kutatóbázisa, s alig empirikusan professzionális tanítóké, tanároké. Pedig a jövőképet csak az empíria alakíthatja, s az elméleti irányításnak nem előíró, hanem csupán kontrolláló szerepet kellene ellátnia, amelyek híján lehetnek minden embertelen pedagógiai normának.

Hivatástudatra hivatkozni az outsidernek a mai körülmények ismeretében, nos ez nemcsak cinizmus, de erkölcstelenség is. Mert mit szólna a sürgősen operálandó vasutas mondjuk egy általános sebészsztrájkhoz?

A magyar iskolák lehetnek akadémikusak és ismeretközpontúak, a pedagógusok lehetnek konzervatívok, csak egyek nem lehetnek: szellemileg-fizikailag szegények. A tanár azt tanítja, amit maga diákként megtanult, s ha lenne is rá igénye (s tehetsége netalán), hogy radikálisan újat csempésszen a saját oktatási rendszerébe, akkor kedve nincs, mert nem kerülhet befolyásos pozícióba, mert gyönge az életminősége, mert nem rendelkezhet a valóság új térképével.

Az ember hangosan gondolkodik. Egykoron még azt tanulta Marx papától, hogy a munkáról, mint mindennapi tevékenységről kétféle értelemben beszélhetünk, van a “work”, tehát amikor használati értéket teremtek (termelek) mások számára, s van a “labour”, amikor valaki végzi ugyan a munkáját, de mindösszesen önfenntartása végett, “elidegenedetten”. Az egykori marxista megfogalmazás szerint a munka a work és a labour egysége kell hogy legyen.

A pedagógia ma mint tevékenység: szerelemgyerek. Luxus a gyakorló egyénnek, hiszen aszketikus életformára késztethet nem szerzetes típusú egyéneket is. Közhelygyártásba fulladna eme rövidke gondolatfutam, ha felsorolnánk mind az ilyenkor szokásos téziseket. Az igényekről, a kellékekről, a versenyképességekről, s az újabb szakmai hülyeség-zsargonról: a minőségbiztosításról.

Flash back a kezdetekhez: törődött, sírós, pesszimista, sőt deviáns (!) pedagógusokkal van teli a kosár. Az utóbbi tíz év még inkább lejjebb taposta a szakmát, s innen már csak egy radikális technikai változtatással lehetne szabadulni. Amire valószínűleg rá is kényszerül a mindenkori kormányzat: az uniós normákhoz való közelítés csakis leépítéssel érhető el. Az eredmény ismeretlen, de semmiképp nem lehet eredeti, csak lehangoló.

A pedagógia Bokros-csomagját már dobozolják valahol, s addig is mit tehet az ember: azon tűnődik, hogy ha a pedagógia szerelemgyerek, akkor mi is a helyzet a nővérkékkel, s egyáltalán, mennyibe kerül manapság egy ágytál?

Életem nagy tévedése, hogy túl sokszor hittem észszerű dolgokban, amelyek nem valósultak meg, és lenéztem az ésszerűtleneket, amelyek rendre megvalósultak.

Egy újságcikkből döbbentem rá, hogy tudományos fokozattal, két nyelvvizsgával, vezetői pótlékkal együtt sem keresek annyit, mint az ÁPV Rt. bármelyik takarítónője. Vén fejjel azonban – ÁPV Rt. ide, ÁPV Rt. oda – már nem szívesen cserélnék állást, még ha volna is protekcióm a Húsosfazék Rt-hez…

Egyetlen pillantást vetve a televízió műsorára rögvest megállapítható, hogy amíg ebben az országban a kultúrára alig áldoznak valamit, a kulturálatlanságot hatalmas összegekkel támogatják.

Egy eszmének olykor többet árthatnak fanatikus hívői, mint esküdt ellenségei.

A teljesítés szándéka nélküli ígérgetés valójában a tolvajlás egyik fajtája. A reményt, a mások iránti bizalmat lopja el az emberektől.

Ruprecht bácsi az 1940-es évek elején – dúlt már a háború – bevitt a Fradi-pályára, ahol a híres B-középen néztük a magyar-német válogatott futballmérkőzést. Oldalt, a vendéglő teraszán megjelent Horthy Miklós, a kormányzó. Akkor láttam először és utoljára – hullámzó mozgás halk moraja érzékeltette -, valaki fontos ember érkezett: ő volt. Ami a mérkőzést illeti, közvetlenül előttem száguldott Gyetvay László, a balszélső, óriási kapufát rúgott – Tihanyi II. Szegedről, a középcsatár helyén két gólt is szerzett -, olyannyira, hogy a félidőben 3:1-re vezettünk, végül a németek nyertek 5:3-ra. Nem először fordult elő történelmünkben e meccs előtt és után, hogy valami győzelemmel kezdődött, vereséggel végződött. Mégis, 1848 és 1956 - a fönnmaradás diadala lett a küzdelem végeredménye.

Háború! 1944 augusztus, közelednek az oroszok, este halljuk messziről, esténként egyre közelebbről az ágyúdörgést. Három német katonát szállásolnak hozzánk. Engelhardt irgalmatlanul berúg, így vigasztalódik. Ortmann áhítattal hallgatja a detektoros rádióból Goebbels uszító biztatását. Mattner, a bécsi osztrák csöndes-halkan jegyzi meg, hogy társai meg ne hallják: “Wir haben den Krieg verloren” – elvesztettük a háborút. Jöttek, zúdultak az oroszok. Mi szerencsések voltunk. Igaz, egy részeg kozák lövöldözött, igaz disznainkat elvitték, lovunkat is, baromfi egy se maradt, de életben hagytak, életben maradtunk, minket nem bántalmaztak. Az egyikük nagy albumot lobogtatott előttem – megajándékozott a saját összegyűjtött bélyegeimmel. Egyszer az udvarunkon ott nyüzsgött az egész orosz tábor három utcából is, vártuk az eseményt. Elővezették a két prüsszögő lovat – nagy bonyodalmak közepette kezdődött a hágatás. Amikor megtörtént, ami megtörtént, ujjongtak, kacarásztak, tapsoltak, kurjongattak. Nekik ez volt az ünnep, zabrálás, erőszakosság, nők is sikongattak szegények, pótcselekvések egész sorával kegyetlenkedtek, igaz, előttük a németek is agyonlőttek egy embert: Mondják, azért, mert megtagadta a kiürítési parancsot.

A Duna! Márciusban meztelenül fürödtek. Ahogy a sofőr beugrott a vízbe, felüvöltött: Tyepló!¹ Azt hitte, megégett, olyan dermesztően hideg volt a víz. Az alezredes fürdőnadrágban ugrott utána, hiába: Kultúra jeszty!² Furcsán horgásztak, durván: kézigránátot hajigáltak a folyóba, utána csónakba dobták a fölszínre került halakat, akkortájt, 1945-ben így készült a halpaprikás. Nékik, nem nekünk. Az emlékek kincsesházából szomorú történetek is föltámadnak.

Szolid, szőke asszony várta férjét haza a fogságból. Évekig várta. Nem jött. Végre engedett a szelíd ostromnak, befogadott házába egy kőművest. Megesküdtek, rá pár napra hazaérkezett a férj. Azóta én nem láttam mosolyt az arcukon, elhervadtak. Katalin esete is megdöbbentő. A sváb lányokat is Gulágra hurcolták. Őt is. A fogságban súlyosan megbetegedett, halálán volt. Valaki megmentette, egy katonaorvos, aki magához vette, fia született, de sok év után egy transzporttal hazakerült. Csak ő. Titkát őrizte. Férjhez ment, lányai születtek, szép házat építettek. Két évtized is pergett az idő orsóján. Delegáció érkezett a gyárba, ahol dolgozott, a magas rangú katonatiszt fölismerte Katalint. Benne hamvadt, de a férfiben még lobogott a láng. Agyon akarta lőni a megrebbent asszonyt. E pillanattól sorvadni kezdett, házassága is megromlott, megbénult, nem érte meg az öregséget, nem láthatta, nem simogathatta unokáit. Háború!