Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALOM, TÁRSADALOM, KULTÚRA©

© 2000. DECEMBER HÓ © X. ÉVFOLYAM 12. SZÁM ©

Tartalom:

Az idő sodrában…………………………... 3

VERS, PRÓZA

Apor Elemér: Vidám szó a felhők felé……4

Farkas András: Rembrandt

késői vallomása…………………………... 5

Fridél Lajos:

Bükkaljai ösvényeken XXX. …………… ..6

Lelkes Miklós: … mert él a vers………... 12

Gyüre Lajos: Az udvar négyszöge……… 13

T. Ágoston László: Hóvihar…………….. 14

Cseh Károly: Korforduló………………... 17

Renn Oszkár: Az ügyfélfogadás

Megszűnt………………………………... 18

Fecske Csaba: Hattyú…………………… 23

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

Romhányi László: Egy várszínház

születése II. ……………………………... 24

Bodó László: Lázár Vilmos – felsőbb jóvá-hagyás reményében – honvéd ezredes II. . 32

Csiffáry Gergely: A másik Lenkey III. … 37

Széplaky Sándor: In memoriam: Klebelsberg ……………………………... 46

Bakonyi István: “Az maradtam,

aki voltam” ……………………………... 49

Cs. Varga István:

Ünnepi fogalommá vált ………………… 55

Éder Zoltán: Czuczor Gergely, a nyelvész és szótárkészítő ……………………………. 56

KÖZÉLET

Cserniczky Dénes: Sorsfordítók II. …….. 59

Hufnagl Katalin: csodák és csudák ……. 61

Abkarovits Endréné: Zarándokút az Örök Városba ………………………………… 67

Szirmay László: Afrikai Leó és a mohácsi vész ……………………………………... 70

Murawski Magdolna: A Makovecz-uszoda igaz története …………………………… 75

Lelkes Miklós: Gondolatok, aforizmák … 77

KÉPZŐMŰVÉSZET
Merényi László: Fellner Jakab és Heves megye …………………………………... 78

Losonci Miklós: Bodó Fábián Ilona munkássága …………………………….. 80

H. Barbócz Ildikó: Csángóföldről hangzott

a dal …………………………………….. 81

Jámbor Ildikó: Kálnoky vers-zenéje spanyolul ……………………………….. 82

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET

Jámbor Ildikó: Egy magyar színész: Várhelyi Dénes ………………………… 84

KÖNYVSZEMLE

Kaló Béla: Jegyzet egy százéves író könyvéről ……………………………….. 86

Hubert Ildikó: Aradi “fecskék” ………… 87

Első borító: Szent Anna-kápolna oltára, Eger

Fotó: Molnár István Géza

Hátsó borító: Jedlik Ányos és Czuczor Gergely szobra, Győr

Fotó: dr. Koór Sándor

Illusztráció: Fridél Lajos

 

 

 

IMPRESSZUM:

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

Szerkesztőbizottság:

DR. CS. VARGA ISTVÁN

JÁMBOR ILDIKÓ

KALÓ BÉLA

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1016 Budapest, Krisztina krt. 83/85. Tel.:1-3567-192

Tipográfia és nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/130; 36/412-688

Nyilvántartási szám: 76. 134/1997

ISSN 1417-7080

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

Decemberi számunk megjelenését az alábbi szponzorok is segítették:

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA
NEMZETI KULTURÁLIS ALAP

v. DOMOKOS SÁNDOR, Kanada

MOLNÁR ISTVÁN GÉZA fotóművész, Eger

AGRIA COMPUTER Kft.

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.


Istentõl áldott, békés, boldog karácsonyi ünnepeket

És sikerekben gazdag, boldog új évet kívánunk

Minden Kedves Olvasónknak!.

Az idő sodrában

Minden év vége egy-egy számadás. Mikor megpihen az ünnepi forgatagba belefáradt ember és eljön az ünnepi csendesség ideje, sorra vesszük az eltelt esztendő történéseit: mit tettünk jól, milyen hibákat követtünk el, s vajon milyen az idei mérleg? Ha nem szépítgetjük hibáinkat, hanem igyekszünk küldetésünkhöz méltóan szembenézni cselekedeteinkkel, szigorúak vagyunk magunkhoz, akár a jó tanító diákjaihoz. Aki viszont ilyenkor hazudik magának, az a jövőben is ugyanazokat a hibákat fogja halmozni, ismételni újra meg újra.

Miben kellene jobbaknak lennünk? Mit kellene változtatnunk, hogy az életérzésünk, s vele együtt társaink közérzete is jobbá váljon? Az egymáshoz való viszonyulásunkon mindenekelőtt. A mai kor embere rohanó élettempót diktál magának. Vagy talán más diktálja ezt neki? Fölösleges hamis illúziókkal ámítani önmagunkat, a saját cselekedeteink mércéjét mi magunk szabjuk meg. A társadalom elvárásai mindössze egy tényező döntéseinkben, a valódi döntések a lélek szándéka szerint születnek meg. Életünk minden napján, minden órájában döntés előtt állunk: lesüllyedés vagy felemelkedés? Jó vagy rossz? Igaz vagy hamis? Értékes vagy értéktelen? Kedves vagy durva? Megértő vagy önző? Követelő vagy önfeláldozó? Ki-ki legjobb tudása és otthoni indíttatása, neveltetése szerint választ utat, társakat, életformát magának. Gyakran még a jó szándék is kevés, hogy életünket helyes mederbe tereljük, mert a legjobb szándékkal is követhetünk el hibákat.

Mit tehet vajon a mai ember, hogy ennek buktatóit elkerülje? Mindenekelőtt azt, hogy másokra is odafigyel. Megérti, vagy legalább megpróbálja megérteni a mások gondját-baját. Felkarolja társai ügyét. Adakozik, segít, ha szenvedő, elesett embereket lát. Nem néz át önző és felületes módon másokon, mikor figyelmes is lehet. Jut néha egy-egy kedves mosolya a szomorkodók számára, egy együttérző gesztusa, odaforduló mozdulata a megfáradtaknak is. Nem fordítja el a tekintetét, mikor illik odafigyelnie, és nem hallgat el gyáván, mikor társaiért, hazájáért felszólalhat. Nem hunyászkodik meg gyáván, és nem köt egyszemélyes, kis kompromisszumokat, melyek csak neki jók, társait viszont kirekeszti, megfosztja vagy kifosztja általa. S ha mégis elkövetne ilyesmit, nem érzi jól magát, nincs sikerélménye ettől. Tévedései vagy hibái felébresztik lelkiismeretét, mely aztán jobb cselekedetekre serkenti. S ha már idáig eljutott, képessé válik nemcsak a bűnbánatra, hanem a vezeklésre is, az önként vállalt feladatokra, melyekkel jóváteheti korábbi bűneit.

Karácsony közeledvén, mindig, minden évben arra az óriási áldozatra gondolunk, mellyel Isten Fia felénk fordult és magához ölelte az egész emberiséget. Nemcsak kortársait, hanem mind az utána jövőket is, a mindenkori bűnös embert, hogy megváltsa hitvány tetteinek következményeitől, az örök haláltól. Áldozatával példát mutatott mindnyájunknak, hogy tökéletlenségeinkben is a tökéletesség felé igyekezzünk, botladozó léptekkel is tudjuk a helyes útirányt, hogy szenvedéseinkben is az életet igeneljük, s hogy ne vállaljunk részt a halálosztók dolgában.

Mikor készülődünk az ünnepre, mindnyájunkban az a boldog várakozás él, mellyel a kisded születésére készülünk. Bár ezt az érzésünket nem minden embertársunk osztja, mi ilyenkor mégse tarthatunk a morgolódókkal, epés kritikusokkal, rossz szándékúakkal, örök intrikusokkal. Az ünnep attól lesz ünnep, ahogyan megadjuk a módját. Amilyen megtisztított lélekkel, ünnepi gondolatokkal, letisztult szándékokkal készülünk rá. Egyetlen kisded megválthatja a világot, megváltoztathatja az emberiség sorsát. Bár a csillagjósok már születésekor tudják, ki lesz az, környezete általában nem tud erről. Ezért kell megbecsülni minden világra érkező lelket. Boldogan ünnepelni, bárki legyen is ő.

Vers, próza

Apor Elemér

Vidám szó a felhõk felé

Az ég alatt egy óriás lép

felhőket úsztat csendesen,

mint lomha vízben paripákat,

én hanyattfekve csak lesem

Az égi ménes lassan úszik

fodor habon gázolva jár,

körötte néha elcikázik

egy-egy selyemszárnyú madár

Állj meg egy percre óriásom

és add ide egyik lovad

hadd ültetem a hátára fel

a legnagyobbik gondomat.

Így ültünk egyszer lóra fel

boldog és szabad gyerekek,

a lábunk néha vízbe csúszott

és mindegyikünk nevetett,

nevetve, félve markolásztuk

az állat síkos szőreit

és megszeppenve meglapultunk,

ha a sötét bozótba vitt,

eredj el most a bánatommal,

hadd vetem egy felhőre fel,

hátára jó nagyot csapok,

hogy ússzék messze messze el,

milyen kicsiny lett, hogy fogózik

már elnyeli az égi tér,

nézem, nézem és kacagok

ahogy a torkomon kifér.

Farkas András

Rembrandt késõi vallomása

 

Amit dolgoztam, éltem eddig,

Lassankint, csendben elfelejtik,

Azt mondják, sok pénzt kaptam érte,

De elment biz’, biz’ meg nem érte!

Mégis megérte! Mennyi minden

Munkált ezerszer ereimben.

Ó, mennyi izgalom, vagy álom

Kísértett, hogy szép trónon álljon!

Mint küszködött újult szerelmem

A korhadó test átka ellen!

Akartam a magasba menni!

Szándékom sok, holmim semennyi.

Csak vénült testem, ez maradt csak

Önvádnak, jognak és panasznak,

Csak ezt védem, hogy összetartson,

Bármily foszló és rút az arcom.

Az életet nem jól csináltam.

Megbíztam minden cimborámban,

Fürödtem mindenfajta borban!

Sok lőrében kevés bíbor van.

De azt nem tiltja ember, Isten,

Hogy önmagam megörökítsem,

Hogy pisla fény legyen szememben,

S az a jövőbe vessen engem.

Ha majd egy század úgy találja,

Hogy tettemért nagy ár a hála,

Kerülje el mihaszna képem,

Terítsen szennyes gúnyt fölébem,

De tőlem így fogadja jussát!

Az életem hit, nem hazugság.

Rövid bál, rossz szív, néma bánat

S halvány emléke Saskiának.

 

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XXX.

Nekem a Jézuska hozta a karácsonyfát.

Tizenegy éven keresztül. Tizenegy gyönyörű, áhítatos békéjű, szent karácsonyom volt. A Jóisten áldja meg érte drága szüleim emlékét is. Igazi, mesébe illő, boldog megelégedettségű, szeretettel körbeölelt karácsonyok voltak ezek.

Tisztán emlékszem a fűrészporos kályha meghitten duruzsoló, világító melegére, azután a krémszínű, mintázott szélű cserépkályhánkra, amelyhez még reggel is nagyon jó volt odadőlni, mert még akkor is kellemesen melegítette a hátunkat.

Nem érdekelt engem, hogy ki mit mond. Nem érdekelt, hogy egyesek kinevettek, vagy gúnyoltak azért, mert én hittem a Jézuskában.

Hogyne hittem volna!

Szentestén, amikor kéz a kézben lábujjhegyen benyitottunk a nagyszobába, s mielőtt a villanyt felkapcsoltuk volna, már éreztük a fenyőfának, a habcsókoknak, a szaloncukroknak az oly jellegzetes édes illatát, s már kiabáltuk:

- Itt volt! Már itt járt! Meghozta a Jézuska a karácsonyt!

S közben remegtünk a boldog idegességtől.

Összecsókoltuk ilyenkor egymást, és nagyon örültünk. Mindennek. A karácsonyfának, az ajándékoknak, egymásnak, a Jézuskának.

Mert akkor még ott volt. Ott velünk a szobában,

Abban a jó szagú, meleg, minden zugából boldogságot árasztó, kedves, szép szobában. Még az angyalok szárnyainak suhogását is hallottuk ilyenkor.

A karácsonyfa pedig a plafonig ért. És szélesebb volt, jóval szélesebb, mint az ajtónyílás.

De ki gondolt akkor arra, hogy amíg a szaloncukor, a díszek, a gyertyák nem csüngtek rajta, s össze volt spárgázva az ága, könnyedén befért az ajtón. Csak azt láttam, hogy ott van, csillogóan feldíszítve, és hogy minden évben szebb és szebb.

És boldog volt mindenki.

Zengett a “Mennyből az angyal…”, a “Fenyőgallyas kis Jézuska…”, no meg a “Csordapásztorok midőn Betlehembe…”.

S amikor a boldog ünneplésnek ez az első, fergeteges felvonása megvolt, akkor került sor arra, hogy ki-ki megkapja, átvegye, megtalálja az ajándékát. Szülői segítséggel történt mindez. Tapintatos, finom irányítással.

- Talán azt nézd meg, kisfiam! Mintha az lenne az, amit a Jézuska neked tett oda. Na ugye! Meg az is ott, aminek a széle pont odaér az asztal lábához! Persze, te tudod, hiszen te írtad a levelet a Jézuskának, azt meg főleg te tudhatod, hogy eléggé jó voltál-e ahhoz, hogy kiérdemeljed azt a szép ajándékot. Ó! Hát mégis? Jaj, de örülünk édesapátokkal együtt, hogy ilyen aranyos, jó kisgyerekeink vannak! Ugyanilyen jószívű, tisztelettudó, szófogadók legyetek továbbra is! – ilyeneket mondott nekünk édesanyánk.

Tehát a Jézuskához időben eljuttatott, a legszebb írásunkkal megírt levélben kértek adták az ajándékok egy részét, a másikat meg amit jó szüleink szántak nekünk. Ilyenkor kaptuk a komolyabb, drágább ruhadarabokat – meleg nadrágot, bakancsot, kötött, vastag zoknit. És a könyveket.

Jogi végzettségű édesapám és tanítónő édesanyám bölcsen tudták azt, hogy mely könyvek azok, amik életkorunknak a legmegfelelőbbek, amit szívesen is olvasunk, ugyanakkor örökérvényű szépet és jót is tanulhatunk belőlük.

A karácsonyfa alatt ezért rendszeresen találtunk Fekete István által írt könyveket. Az első oldalon gyöngybetűs beírásokkal – melyhez kétség sem férhetett, hogy ki írhatta.

“Fricinek karácsonyra a Jézuskától” vagy “Lajcsinak szeretettel a Jézuskától karácsonyra” – ilyenek vagy ehhez hasonlók. Szaporodtak és rendben sorakoztak az elhúzhatós üvegű könyvszekrényünkben a szebbnél-szebb Fekete István-könyvek.

Az Őszi vásár, a Ballagó idő, a Kele, a Lutra, a Bogáncs, a Tüskevár.

A falun nevelkedő, egész nyáron mezítláb szaladozó, mezőt járó, a természet minden titka után érdeklődő gyerek lelkivilágának telitalálat volt a Tüskevár.

Évekig olvastam, sokszor egymásután, és nem untam meg soha.

Azután a tizenkettedik karácsony szomorú lett. Az orosz és a francia fogság szörnyűségei, majd az istenhitért való “B-listára” kerülés, az egzisztenciális hányattatások, mellőzések és zaklatások egész sora megtette a hatását.

Édesapám szívrohamban hirtelen meghalt.

Elcsendesedett a gondtalan gyermeki kacaj, az örömkönnyeket a keserves sírás keserű könnyei váltották fel.

Ám megmaradt nyugodtnak a lassacskán drága emlékké nemesedett atyai, szép mondatok a természetről, megmaradt az az imádat az erdő-mező iránt, amelyet édesapámtól örököltem, s megmaradtak a szép Fekete István-könyvek, amit édesapám is oly szívesen olvasott. Ezek közül is a legjobban szeretett Tüskevár.

A párás hajnali tisztásokon, réteken és most is ott látom az öreg Matula bácsit ballagni, a puskát felismerő, huncut szarkáról most is a berek jut az eszembe, s ha duplacsövű IZS-emmel járom a határt, a Csikasz őrizte nádkunyhóban szögre akasztott öreg sörétesre gondolok. És rendkívüli öröm volt számomra, amikor néhány éve a Kis-Balaton nádrengetegét járva “ráismertem” azokra a tájakra, hangulatokra, melyeket tizenéves koromban “mutatott be” nekem Fekete István. Az a Fekete István, akinek most a Millennium évében emlékezünk meg születésének századik és halálának harmincadik évfordulójáról.

Az ő Tüskevár című könyve volt az, ami egy életre meghatározta a természet iránti, egyre fokozódó vonzalmamat, amiből a természet végtelen szépségének tiszteletét először megéreztem, ami által megsejtettem valamit abból, hogy e hatalmas, szerkesztett rendben az ember csak apró, pici, kis vendég csupán. S e vendégség nem más, mint egy gyorsan tovalibbenő, szerény lehetőség.

A Tüskevár első olvasásakor már túl voltam néhány eredményes horgászkalandon. Mezőkövesden két tó is volt, az egyik a Kavicsos, a másik az úgynevezett Honvédségi-tó. Mindkettőben voltak méretes szép pontyok is, de mint apró gyerek természetesen én keszegeket és gusztusos sügéreket fogtam piros gilisztákkal felcsalizott egy szem horgommal, és a másfél méternyi, vastag damillal, ami egy akácfabot végére volt felkötve. Így már, mint “hozzáértő” tudtam átélni Tutajos és Bütyök halfogásait, ám fantasztikus új élményként hatottak rám a puskás leírások. Az újságpapírra való próbalövések, a vadlibázás és a barna kánya terítékre hozatala.

A Téli berek éjszakai lesvadászata meg egyenesen elvarázsolt, lebilincselt.

Aztán a következő télen összehozott a sors Dohány Andrással.

Bandi – mert csak így hívtuk – a bátyám barátja volt. Már leszerelt a katonaságtól, 125-ös Csepel motorkerékpárja volt, és galambászott. Ez volt a barátságunk alapja is. A postagalambok, az egri kékek, a strasszerok lesegetése, cserélgetése, röptetése. Én meg csak ott sündörögtem körülöttük, mert a galambokhoz nem értettem, nem is érdekeltek, de Bandi igen. Mert Bandinak vadászpuskája volt. Nem sokkal előtt került be a helyi vadásztársaságba, ami után a vadonatúj Monte Carlo-jával a hátán hetekig motorozott le meg fel a mezőkövesdi főutcán, hogy mindenki láthassa a nem mindennapi cifra szerszámot.

Nem tudom azt, hogy kit mennyire hatott meg a Bandi sörétese, de engem nagyon. Tátott szájjal lesegettem, és óvatosan, dédelgetve simogattam, ha a közelébe kerültem. Fényes volt és jó szagú. És két csöve volt.

Bandi szeretett vadászni és szívesen is beszélt róla. Hát nálunk volt kinek. Csillogó szemekkel, áhítattal hallgattam, és folyamatosan kérdeztem, biztattam. Ő meg mondta, mesélte és hamiskásan somolygott nem mindennapi érdeklődésemet látva.

Az iskolai téli szünet egyik napjának estéjén zörgettek az ablakunkon. Bandi volt az, vadászatból jött, és büszkén, boldogan hozta zsákmányát megmutatni.

Hidegszagú pufajkájában alig fért be a konyhaajtónkon, vállán lógott a puskája, kezében meg valami nagy szőrös, prémes jószágot tartott. Egy igazi vadmacskát. Gyönyörű, tömött bundájú, gyűrűsfarkú vadmacskát. Letette a konyha kövére, leült egy hokedlire s várta a hatást. Volt. Kormi nevű fekete macskánk futva menekült be a dívány alá, ahonnét még másnap sem mert kijönni az élettelen rokon látványának szörnyű élményétől. Nagyanyám is hasonlóan reagált, de ő már nem fért volna be Kormi mellé, így csak sziszegve, csendesen szidta Bandit, hogy ilyen véres ocsmányságot képes idehozni ez a bolond puskás.

Ám én igen nagyra értékeltem a történteket. Unszoltam a szerencsés elejtőt, hogy részletesen számoljon be mindenről, s miközben hallgattam, ott guggoltam a teríték fölött, simogattam bundáját, vastag, szép farkát, és képzeletben kinn jártam én is a nagy fűzfánál, amire felugrott Bandi elől, s szinte láttam, amikor a lövés elcsattanásakor visszacsúszva megakad a két vastag ág között, ahonnét oda felmászva egy hosszú bottal kellett lepiszkálnia Bandinak.

Nagyanyám aztán megbékélt, mert pár nap múlva fácánnal érkezett Bandi, és ugye az aranyló húsleves látványa azért mégis csak más, mint az élettelen és ehetetlen vadmacska.

Szívós, rámenős, eredményérdekelt, ugyanakkor leleményes vadász volt Dohány Bandi. S voltak egyéni módszerei, megoldásai is.

Egyik vadászatuk alkalmával az osztáskor egyetlen kakas jutott fejenként. Nem sok. Így gondolta ezt ő is, miközben a bogácsi köves úton motorozott hazafelé. A hófoltos szántáson, az úttal párhuzamosan, kényelmes sörétlövés távolságban két kocogó nyulat vett észre. Levette a gyújtást, és a hangtalanul guruló motorral lassan megállt az árok szélén. Anélkül, hogy leszállt volna róla, úgy ülve meglőtte mind a két nyulat. Akkor aztán kényelmesen talpra rántotta a Csepelt, nekitámasztotta az üres puskát, és átlépve az árkon, elindult a zsákmány felé. Már lehajolni készült az egyikért, amikor az enyhe ívű kanyar felől autózúgást hallott.

- Ejnye, no! Megálljunk csak! Itt valaki jön – morog Bandi magában, és hirtelen felegyenesedik. Ez időben az autó még igen ritka dolognak számított. Leginkább csak a tsz-elnököknek, az orvosoknak, a párttitkároknak vagy a tanácselnököknek volt. Ezek viszont mind vadásztak, azaz, ha Bandit meglátják a lőtt nyulakkal a szántáson, azonnal tudják, hogy a tilosban járt. Körbetekint Bandi, de takarást, rejtekhelyet kínáló bokor, facsoport nincs sehol. S ekkor a kanyarban már látja is a fényes krómozású, meggybordó, csillogó Moszkvicsot.

- Az anyját! Már lassít is! – sziszegi Bandi, de ekkorra már kész is a figyelemelterelő haditerve.

Gyorsan megoldja nadrágszíja csatját, és egy hirtelen mozdulattal bokájára löki nadrágját. Meg az alsónadrágját is. Nagy, fehér feneke csak úgy világít ott a szántáson. Az autóban ülők észreveszik a motorkerékpárt, meglátják a gazdátlan puskát is, természetes hát, hogy lassítanak, tekintetükkel keresik a hozzátartozó embert, akit talán baj ért, talán vadászik, netán idegen és ezen a területen rabsicoskodik.

És ekkor megpillantják, hogy egy csupasz hátsófertályú ember épp akkor emelkedik fel guggoló helyzetéből, és nagy üggyel-bajjal próbálja nadrágját felráncigálni. A helyzet félreismerhetetlen, és nagyon kellemetlen. Az autósok elszégyellik magukat, hogy ezt a jámbor embert megzavarták, hogy pont akkor akarnak megállni, amikor a legkevésbé van itt rájuk szükség. Gázt kap a Moszkvics, meglendül és továbbnyargal. Bandi pedig fütyörészve ballag kifelé, két kezében jókedvűen lóbálva a jó húsban lévő tapsifüleseket, majd a motorhoz érve hátizsákjába csúsztatja a fácánkakas mellé.

- No, így már mindjárt más, így már lesz a leves mellé egy kis pörkölt, meg amit nagyon szeretek, zsemlegombócos vadas – mondja, csak úgy magának -, s vidám megelégedettséggel folytatja útját hazafelé a berregő kis motorkerékpárral.

Még azon a télen sor került arra, amire oly régen vágytam, de soha nem mertem volna kérni azt Banditól. De nem is kellett azt nekem kérni, mert Bandi jól ismert már akkor, sok-sok beszélgetésünk alatt látta érdeklődéstől fénylő tekintetemet, azt a tüzet, amelyet a vadászat puszta említése is fellobbantott bennem. Jól tudta ő azt, hogy mit szeretnék én.

- Holnap este disznólesre megyek a Sugaróba. Eljössz-e velem? – fordult hozzám egyik délután, miközben az udvarunk közepén ültek a bátyámmal és a galambokat figyelték.

- Nagyon! – vágtam rá nagy hirtelen, majd óvatosan hozzátettem – ha anyukám is elenged.

- Jó melegen öltözzél fel, a mackónadrág alá húzzál fel vagy két másik meleg nadrágot is. Anyukáddal meg majd megbeszélem, hogy nem lesz semmi bajod, vigyázok rád, épségben hazahozlak, elengedhet nyugodtan.

Másnap, már reggeltől készülődtem. Tettem-vettem, bicskát kerestem, felöltöztem, kimentem az udvarra, hogy kipróbáljam, elég lesz-e az öltözet, néztem az órát, türelmetlenkedtem, hogy de lassan telik az idő, mikor lesz már fél három, amikor jön értem Bandi.

Kegyetlenül rázott a motor a fagyott földúton, csapta az arcomat a metsző hideg szél, de zokszó nélkül tűrtem, s kapaszkodtam Bandiba, hogy le ne essek. Tard nevű falu felett, a dombtetőn volt a Sugaró. Egy nagy kiterjedésű sűrűség. Abban feküdtek a disznók. Legalábbis Bandi azt mondta, s ha ő azt mondta, akkor biztosan úgy is volt.

Az út mellett hagyott motortól vagy hetven méterre gyalogoltunk el, egy ottfelejtett vagy talán szándékosan a vadnak otthagyott szénaboglyához. Bandi körültekintő módon készítette el vackunkat. Kényelmes ülőhelyet formázott a száraz szénába, hátunkat a megroggyant kazalnak vetettük. A sörétese jobb csövébe gyöngygolyót, a másikba postát csúsztatott. A postát amit ő zatymának hívott – sajátkezűleg készítette, mint abban az időben minden vadász. Ólomból öntötte a formás golyókat, nyolcat-tizet tett egy patronba, arra került a vékony folytatás, majd olvasztott gyertyával beöntötte a végét.

- Na, kis komám, aztán csendben legyél ám nagyon, mert a vadászember nem hangoskodik. Csak füleljél, s ha jön a disznó, én majd odapörkölök neki – szólt, ezzel keresztbe tette térdén a puskát, hátradőlt, kényelmesen befészkelődött a szénába, és elkezdődött a vadászat. Alkonyodott, majd sötét este lett. És irtózatosan nagy csend. Mozdulni sem mertem, mert zizegett a széna, s féltem, hogy majd rámszól Bandi.

Arról fogalmam sem volt, hogy honnan kellett volna jönnie a disznóknak. Azt sem tudtam természetesen, hogy egy olyan vaddisznó, amit mi várunk, az mekkora.

Kicsi vagy nagy. Kézben visszük haza, hátizsákban, egyben vagy feldarabolva. Ezekről a részletekről nem lettem tájékoztatva, de nem is volt ez fontos. Vadásztunk. És ez volt a lényeg. Kinn az erdő szélén, csendes, téli éjszakában, lesvadászaton a szénaboglya tövében.

Boldogan ültem és hallgatóztam. Fél óra telhetett el így, amikor valami olyasmit hallottam, amit addig nem. Füleltem, próbáltam értelmezni azt a monoton, ismétlődő, érdekes mormogást. Mi a fene ez? Csak nem a disznó? Az csinálna így? De mintha ez innét jönne, mellőlem! Fordulok Bandi felé és látom, hogy a kalapja a homlokán, a feje bal vállára billenve, s alszik. Méghogy alszik! De horkol is! Mélyen, egyenletesen és egyre hangosabban.

“A vadászember csendben van és nem nem hangoskodik” – villant át agyamon az instrukció. Mivel én nagyon szerettem volna ennek megfelelni, nem is szólaltam volna én meg semmi pénzért sem.

Csak ültem a jó meleg szénában, néztem magam elé a sötétben és hallgattam Dohány Bandi édes álmának mély baritonját. Sokáig. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, akkor nekem még nem volt órám, de ha lett volna is, a sötétben úgysem láttam volna.

És ekkor máig emlékezetes rémületben volt részem.

Szinte koromsötét volt. Bandi mélyen aludt mellettem, én a szememet meresztgetve füleltem, s mozdulatlanná meredve ültem ott, mint a végvári harcosok híres szobra a Dobó téren, amikor a semmiből hangtalanul az arcom elé libbent valami szárnyas, sötét szörnyeteg. Egyszer csak ott volt néhány centiméterre az arcom előtt és úgy tűnt, rámugrik.

Rémületemben behúztam a fejem, kezeimet az arcom elé kaptam, és akaratlanul is elkiáltottam magam:

- Mész innen!

Nagyot horkantva ébredt fel Bandi, s mint aki jól végezte dolgát, csak ennyit mondott:

- Kuvik. Kíváncsi, kis bagoly, nem kell félni tőle, nem bánt az senkit, egereket keres – majd folytatta -, elszaladt az idő, mehetünk haza, ma nem jött disznó.

Ennyi volt. Ennyi volt életem első vadászata. De szép volt. Máig is kedves emlék számomra, ez a több mint három évtizede történt Dohány Bandis vadászat, karácsony előtt két nappal. Szívesen emlékszem vissza rá.

Azóta sok karácsony elszaladt. Rengeteg szép, téli élményem volt kinn az erdőn. A gyermekkorom karácsonyainak emléke minden évben újabbakkal gazdagszik, de az első tizenegy ünnepi fényessége nem fakult meg azóta sem.

Sőt. A karácsonyközeli vadászataim során – lesen ülve vagy a fenyvesekben cserkelve, amikor beszívom a régi, boldog karácsonyok hangulatát idéző gyanta illatát – most is úgy érzem -, még ha egyesek ki is nevetnek érte, hogy ott van velem, ott van a közelemben a Jézuska.

A lelkem mélyén bizonyosan.

Lelkes Miklós

… mert él a vers

… mert él a vers. Leül melléd a kőre.

Eltűnődik, majd beszélget veled

e furcsa lény, a lelkedből kilépett

lélek, melynél külön emlékezet.

Bölcsebb nálad. Jól tudja, hogy alázat

minden tudás, s szomorú, aki lát,

s a hejehujás vidám vagy tudatlan

vagy csak játssza jókedve látszatát.

Ó, él a vers és különb mint a költő,

ha vers, igaz! Bátran szemekbe néz

és sohasem kér részt az Igazságból,

mert nem Igazság ami nem Egész.

Tudom: a költő végzi a kereszten,

habár a Versről sohasem tehet.

Ő nem más csupán múlandó kis ember,

ki vágyakat visz és félelmeket,

de olykor-olykor ránéz a világra,

s kilép lelkéből fájdalom-szabad

lön lélek, s melléje ül a kőre

csillagnéző-csodáló pillanat,

s a Lélek-vers elindul a világba,

ahol nem védik álmok és kezek:

szabadságról cézárok szónokolnak,

s birkanépnél kurta emlékezet.

Gyüre Lajos

Az udvar négyszöge

Mint egy jófajta bolhaugrás,

vagy mint ki dűlőbe vet kendert,

mondom, se nem kicsi, se nem nagy,

éppen annyi, olyan ez a kert.

S ha szoknya egy tenyérnyi vászon,

miből majd félig kint az ülep,

miért ne lehetne akkor kert

e szűk, bakugrásnyi terület?

Hiszen van itt minden: krumpli, bab

és borsó, (megette a hangya) –

zöldhagyma és selymes saláta,

(a veréb csak a tövét hagyta).

És nyújtóznak szende árvácskák,

bársonyos kis falusi szüzek

Fodroznak pávás kardvirágok,

s villódznak nehéz szegfű-tüzek.

A körágy mellett dörmögő pad

csőszködik, még bírja az öreg,

bár bódítják részeg illatok,

s borulnak rá bús rózsatövek.

A rakoncátlan szőlőt a rend

göcsörtös karóhoz kötötte,

s a gyöngyvirágok a sarokban

könnyeznek hűvös reggelente.

Ám mégis: lármás napok után

a gúnyolt “kert”, e kis földdarab,

derűt, békét, és nyugalmat ad.

T. Ágoston László

Hóvihar

A gépkocsivezető csendre intette a társait, és a rádió felé fordult. Éppen az időjárásjelentést olvasták föl. Reggel, amikor elindultak Pestről, sűrű pelyhekben hullott a hó, de amint kelet felé haladtak, egyre lanyhult a havazás. Az Alföldre érve mattfeketén kígyózott az út. Kecskemét után még a nap is kisütött néhány percre.

Megerősödő északi szelet jósolt délutánra a meteorológia, és az egész országra kiterjedő havazást. A Dunántúlon az alsóbbrendű utak már járhatatlanok voltak. Csaplár derekát két napja húzta a reuma. Ez mindig szeles, hideg időt jelentett. Most is belenyilallt, amint a rádiót hallgatta.

Indulni kellene minél előbb – gondolta magában –, mert ha útközben kapja el őket a hóvihar, aligha érnek haza ma. Az ebédlőből jövet be is nézett a titkárságra, de Keszeli, a főmérnök még javában tárgyalt a főkönyvelővel. Vagy a hajdani katonaélményeikre iszogattak egy-két kupicával…

Szalai, a kooperációs osztályvezető meg valahol a raktárban kujtorgott. Nagy kópé az a pasas, mindenütt felcsíp valami szemrevaló fehérnépet. Miért ne tenné? Legényember, alig múlt harmincéves… Ma mégis sietni kellene. Dél óta itt is esik. A szél úgy táncoltatja a hópelyheket, mintha labdázna velük. A városban még csak istenes, de mi lesz kint az országúton?

Amint kinézett az ablakon, látta, hogy Szalai ballag az irodaépület felé egy hegyes-begyes asszonykával. Annyira belefeledkeztek a diskurzusba, hogy szinte észre se vették a havat. Csaplár illemtudóan megvárta őket a folyosón, és odaszólt az osztályvezetőnek:

- Lassan indulnunk kellene, Zolikám… Meghallgattam a kétórai híreket, jön a hóvihar. Nem szeretnék az árokban éjszakázni…

- Rajtam nem múlik, Pista bátyám. Egy órán belül végzek. Remélem, Keszeli elvtárs is befejezi akkorra a tárgyalást.

- Én addig elmegyek tankolni. Ilyen rossz úton sokkal többet zabál a kocsi.

Sokan várakoztak a benzinkútnál. Az előtte álló Skodából kiszállt egy fiatal férfi meg egy nő. A presszó felé indultak a kezüket dörzsölgetve. Csaplár is kiszállt, hogy megnézze, mi végre gyűlt össze ennyi autó. Akaratlanul is meghallotta a beszélgetésüket. A férfi majdhogynem kiabálva mondta:

- Pesten már régen elzavarták volna az ilyen benzinkutast…

- Pestről jöttek, fiatalember? – kérdezte a sofőr.

- Onnét, a fene egye meg… - válaszolt a férfi kedvetlenül.

- Milyen a pesti út?

- Ramaty. Teljesen behordta a szél, az út szélét is csak alig lehet látni. Jó néhányan megtalálták az árkot. Csak nem oda indul?

- De igen.

- No akkor viszlát, fater, majd a jövő héten küldünk magáért egy hómarót!

Félórába telt, mire sorra került. A benzinkutas szerint valami galiba lehet a szivattyúmotorral, mert időnként beszorul. Már kétszer is betelefonált a központba, meg is ígérték, hogy küldenek egy szerelőt, de hát ilyenkor azok is fáznak. Mit törődnek a központban az ő bajával, hisz’ nem az ő anyjukat szidja a sok autós…

Esteledett, mire visszaért. Azt hitte, már a kapuban várják, de nem. Keszeli még mindig tárgyalt. Pontosabban a poharat emelgette. Már égtek az utcai lámpák, mire benyitott a gépkocsivezetői pihenőbe és odaszólt Csaplárnak:

- No, öregúr, csapjon a lovak közé, hogy porozzon utánunk a sztyeppe! – Aztán várta a hatást, hogy visszaszóljon valamit, ő meg jól kioszthassa. Imádta a hatalmát fitogtatni. Végtére is ő volt a vállalat második embere…

Mindig öregurazta a sofőrt, pedig ő volt az idősebb, legalább két évvel. Az meg vágott egy keserű grimaszt, összeszedte a holmiját és indult. Sértette az önérzetét az “öregúr”, már hogyne sértette volna! Különösen ezzel a hangsúllyal, de nem szólt, nem szólhatott érte. Mindössze annyit válaszolt, hogy “jobb lesz csak poroszkálni ebben az ítéletidőben. Lassan esetleg még haza is érhetünk…”

Amint ráfordultak a pesti útra, majdnem kicsúsztak a padka szélére. Olyan erősen tört rájuk a szél, hogy szinte lesodorta az útról a kocsit. Hordta a havat, az ablaktörlő alig győzte lekotorni az üvegről. Középen meg fagyott masszává állt össze. Csaplár visszakapcsolt hármas sebességre, és egy kissé visszaengedte a gázpedált. A kilométeróra negyvenet mutatott. Egy Trabant húzott el mellettük. Idősebb, szőke nő ült a volánnál.

- Gyerünk, öregúr, ne hagyja, hogy lekörözzék! – szólt oda a főmérnök. – Otthon szeretnék vacsorázni. Úgy cammog, mint egy reumás csiga!

- Én viszont még reggelizni is szeretnék, főmérnök elvtárs! Figyelje meg, félórán belül találkozunk ezzel a Trabanttal. Valamelyik kanyarban megnézi magának az árkot…

- Lári-fári… mondja meg őszintén, hogy betojt a hótól! Én is inkább kértem volna egy sofőrt ehhez a tragacshoz… No, mindegy, öregúr, maga már csak ilyen pesszimista. De akkor legalább meséljen egy jó viccet! Az egész napos semmittevés közben biztosan hallott valamit a léhűtő kollégáitól.

- Nézze csak, ott, balra!… Két kocsi egymás mellett az árokban. Jó vicc… De még jobb, ha hagy vezetni.

Sokáig hallgattak. Szalai is az utat bámulta, nem volt kedve a főnökével beszédbe elegyedni. Egyszer csak lassított a Lada. A fénykévében a szőke nő integetett, majd amikor megálltak, odarohant hozzájuk.

- Uraim, az Isten szerelmére, segítsenek rajtam, próbálják meg kihúzni a kocsimat! Egy nagy dög Zil leszorított az útról. Kipörög a kerék, nem tudok elindulni.

- Nézze meg, Csaplár, mit lehet tenni! – rendelkezett Keszeli. – De siessen, mert odafagyunk az úthoz!

A sofőr kiszállt, egy ideig nézegette az árokba csúszott Trabantot, aztán megpróbálta tolni. Nem mozdult. A nő idegességében sírva fakadt. Szalai is odament, ketten tolták, de csak a kerék pörgött, a kocsi nem mozdult. A főmérnök lehúzta az ablakot, és türelmetlenül rájuk szólt:

- Hagyják a fenébe, még jobban elássa magát! Induljunk!

- Uram, ha Ön is segítene, talán… - fordult felé a nő.

- Rendben van – mondta kelletlenül. – Majd én beszállok, tolja maga is!

A nőt meghökkentette a válasz, de mit tehetett? Átadta a helyét és beállt a két férfi mellé. Az eredmény mit sem változott. Se előre, se hátra nem mozdult a kocsi.

- Hát ez nem megy – állapította meg Keszeli, és elindult a Lada felé. – Ha akar, eljöhet velünk egy darabon, de ezt az Isten se húzza ki tavaszig. Majd kiolvad…

- Köszönöm, de még várok, hátha jön egy másik Zil…

- Jó telet! – csapta be az ajtót maga után, és intett a másik kettőnek is, hogy jöjjenek.

- Szerencsétlen nő… - dünnyögte a sofőr. – Megfagy, mire kihúzzák.

- Hja, kérem, aki nem tud vezetni, ne induljon útnak ilyen időben… - Aztán nekidőlt a kocsi oldalának, és hamarosan el is aludt.

Egyre nőttek a hótorlaszok. Csaplár megpróbált a kijárt csapáson haladni, de egyre keservesebb volt az előrejutás. Aztán egy hatalmas buckához értek, és lefulladt a motor.

- Mi történt? Hol vagyunk? – ébredezett a főmérnök, zsibbadt lábát tapogatva.

- Valahol Kecskemét határában lehetünk – válaszolt a sofőr. – Nincs tovább út. Letértünk volna az ötösről? Nem értem…

- Ne vicceljen, öregúr! Gyerünk, mert éhes vagyok!

- Sajnos, ez nem tréfa. Hóviharba kerültünk, nem tudok tovább menni. Akkora bucka van előttünk, hogy át se látok fölötte.

Kiszállt, körülnézett, de semmit se látott, csak a határtalan fehérséget, és fölötte a koromszínű estét. A dühös szél az arcába csapta a fagyos hókristályokat. Megborzongott, összébb húzta magán a kabátot. Távolról fényszóró sugárkévéje sejlett át a hóförgetegen, és hangos szitkozódás foszlányait hozta a szél.

- Semmi kétség, elakadtunk – gondolta – ebből a hóból ki nem mászik a Lada. Csak legalább azt tudnám, hol vagyunk…

Visszaült a helyére, bekapcsolta a rádiót. Két utasa szó nélkül meredt rá. Talán ők is sejtették, amit ő már biztosan tudott.

- Kecskemét térségében járhatatlanok az utak – hallatszott a bemondó hangja. – A KPM útfelügyelete minden erőt mozgósított a hófúvásban rekedt gépkocsik kiszabadítására, de a munkájukat megnehezíti a viharos erejű szél, mely a munkagépek után ismét feltornyozza a havat…

(Folytatjuk)
Cseh Károly

Korforduló

K.-nak

I.

Visszacsavartan ég a csipkebokor

ebben a dermedt világban.

(Oly idő ez, mikor tompított fénnyel

jár és jön el az Úr.)

Hideg ujjhegyeidben is a láng:

megannyi lakkozott köröm.

(Boltíves asszonyi tenyered

befelé fordult.)

Valami súgja: bújj magadhoz, tél van.

Akkora tél van, hogy csörren a vér.

II.

Kéklik,

megfagyott mítoszoktól

kéklik a Bükk . Földbe nőtt égbolt,

(szárnyas neszei fűrészsírások).

Hűl az idő, és ilyenkor az alkony

mágikus fekete-pirosa

világomban is – tudd –

napfordulatot jósol:

mire üszkösödő törött szárnnyal

pávázó napunk lehanyatlik,

testet öltök ebben a fában,

melynek te is neki dőltél,

s melyet, akár egy isten mását

a hajdani Babylonban,

kivágnak majd, és legallyazottan

vetnek a tűzre,

s míg nő a hamu, sarjad alóla,

- készülj és várj újra tavaszunkra! –

sarjad ujjongva füstjében a fa,

zsendülő zöldje megint galambot

delejez már, és pünkösdöt

a tisztuló magas

kékje.

1995-1997. december 28.

Renn Oszkár

Az ügyfélfogadás megszûnt…

Ködös, nyálkás decemberi délután ülte meg az Eger patak völgyét, és a hirtelen lehűlt levegő sietőssé tette a járókelők lépteit a 24-es út városi szakaszán. Az öreg kocsma külső ajtótámláinak vaskarikáit Géza, a csapos-mindenes ráakasztotta a falba vert kampós szögekre. A belső ajtót is nyitva hagyta, hogy kiszellőztesse a helyiséget az esti vendégsereg előtt. Bekiabált a terembe:

- Szidi néni! Jöjjön már ki a seprűvel és a járdát tisztítsa már meg, mert az autók az út kátyúiból nagyon felverték ide a sarat.

- Rögtön kész vagyok itt benn, aztán máris megyeik ki – hallatszott a serényen partvisozó cigányasszonytól, aki a feketére olajozott padlóra szórt fűrészport húzta össze és lapátolta egy nagy vödörbe.

Géza még rakott egy adag szenet a Calor kályhába, mely a söntéspulttal szemközti fal mellől már kezdte árasztani a meleget. A terem közepén álló pilléren, mely a kabátakasztóknak adott helyet, ellenőrizte a régi világból maradt két újságíró keretet, hogy a berakott Népújság és a Népszabadság ép-e még, mert a “reggeliek” szeretnek lapokat kitépni az újságokból, ha a szükségük úgy hozza.

A hat asztal abrosz nélkül, négy-négy székkel, a régi horganyzott lemezzel borított söntéspult és mögötte az egész falat beborító ital- és pohártartó polc voltak a Vendéglátó Vállalat 242. sz. italboltjának még a háború előtti tulajdonostól örökölt bútorai.

Géza, a kissé túlsúlyos csapos-pincér-kocsmáros- mindenes otthonosan mozgott már az italboltban. Évek óta itt dolgozik, tanulóéveit is itt gyakorolta, szinte sajátjának érezte az üzletet.

Szidi néni elköszönt, a csapos egyedül maradt. Rendezgette a pult üvegfalú szekrényébe a friss rántott - húsos zsemléket, a fasírtokat, a főzésre előkészített kolbászdarabokat és virsliket. A rezsón a víz már melegedett. Éppen becsukta az üvegszekrény ajtaját, amikor a bejárati ajtó fölé szerelt rugólemezes csengő jelezte, hogy valaki belépett az ivóba. Géza felnézett.

- Jó estét, Zoli bácsi! Ma korán tetszett jönni. Csak nem “rendelés” lesz?

- Szervusz, Géza fiam! – köszönt az idős, ballonkabátos férfi, aki levéve kalapját már indult is az oszlopok mögötti “négyes” asztal irányába.

- Ma fogadok ügyfeleket! – szólt vissza, és kabátját, sálját, kalapját, esernyőjét szépen elrendezve akasztotta megszokott fogasára. Megviselt bőr aktatáskáját az asztalra tette. Kopott sötétkék öltönyt, fehér inget viselt, és nyakkendőt is kötött. Belső zsebéből kivett egy fésűt és kalapborzolta hófehér haját néhány húzással rendbe rakta. Leemelte a népújságos olvasókeretet és leült asztalához. Táskájából kibányászta szemüvegét, melyet alaposan megtisztított egy papírszalvétával és elmerülten olvasni kezdett.

Géza nagyon szerette az öregurat, a kocsma egyik törzsvendégét. Ő már “örökölte” Zoli bácsit, mert valószínűleg már évtizeddel ezelőtt is járhatott ide. Mióta ismeri, a szomszéd utcában, a laktanya közelében lakott. Csaknem mindennap itt olvasta az újságokat, és nagyon sok embernek segített kérvényeket, beadványokat, adás-vételi szerződéseket, fellebbezéseket megírni. Rendszeresen járt az ingatlan-nyilvántartóba, beszerzett különféle okmányokat. Ha kellett, idegen írásokat is lefordított, mert jól beszélte a szláv nyelveket és a németet. Mindezt nagyon olcsón számította meg az egykori talán-jegyző, talán-szolgabíró, talán-polgármester. Nem nagyon tudta senki, hogy milyen tisztet és hol viselt egykoron, de a közigazgatási ügyekben járatos volt. A “felszabadulás” után kirúgták a rákosisták és lett éjjeliőr, kőműves, kazánfűtő, raktáros. Ezeket Géza akkor hallotta, amikor asztaltársasága néha megbeszéltette Zoli bácsit. Az “ügyfelek” általában az öreg fogyasztását fizették ki, de néha adtak neki 50-100 forintot is. Zoltán úr, mert a páciensek így emlegették, rendszeresen olaszrizlinges kisfröccsöt ivott a hangulatkeltőnek bedöntött két féldeci kisüsti után. Sört ritkán kért.

A csengő ismét riasztotta gondolataiból a pultot gépiesen törölgető vendéglőst.

- Jó estét! – lépett a pulthoz egy viharkabátos fiatalember, egyik kezében svájci sapkát, másik kezében csővé összesodort papírokat szorongatva, és izgatottan kérdezte:

- Itt van az az öregúr, aki tud jó kérvényeket írni?

Géza hangosan szólt az oszlop felé:

- Zoli bácsi! Kezdődhet a “rendelés”? Van egy ügyfél!

Az újság mögül jött a válasz:

- Jöhet, Géza fiam!

A viharkabátos a hang irányába fordult és lépett. Az asztaltól felálló öreg pedig szívélyesen hellyel kínálta asztalánál. Leültek és csendben tárgyalni kezdtek.

Géza kis idő után odament az asztalhoz rendelést felvenni. Zoli bácsi kérte az első felest, a fiatalember egy korsó sört. A rendelt italokat tálcára készítve rögtön vitte is az asztalhoz.

Az öregúr már akkor írta is a kívánt papírt. Hagyományos töltőtollal, gyönyörű régimódi folyóírással rótta a betűket, betartva az iratok, valamikor tanított szigorú formai követelményeit. A felest egy hajtásra kiitta és kérte is a másikat, miközben a fiatalnak magyarázta az ügy további lehetséges bonyolódását.

Jelzett az ajtócsengő. Ismét törzsvendég érkezett, nagy hanggal, már kissé feltöltötten:

- Helló, Gejza! A hosszú barátom még nem futott be?

Keresve nézett körül a “kutyulékos főmérnök”, aki egy speciális ital állandó és rendíthetetlen fogyasztásáról volt híres: a kutyulékról, amely három cent Hubertus és három cent Porto Rico rum keveréke. Állítólag napi hét-nyolc adagot fogyaszt és baráti körét is erre ösztönzi, de kevés sikerrel. A főmérnök nem végzett mérnök, fűnek-fának tartozik, de jó társasági ember, millió viccet tud és pozíciója is rendíthetetlen, mert apja a Vörös Október Ruhagyár vezérigazgatója és mellesleg veterán kommunista párttag.

A “Hosszú Laci” szinte beesett a boltba:

- Főnököm, már itt vagy? Moldován mindjárt jön! Ő mondta, hogy a hurkavacsora ma szuper lesz, mert a “Nagy Vadász” szenzációsan érti a hurkakeverést, de itt igyunk, mert rettenetesen csersavas bort fognak felszolgálni. No, kérem a konyakomat! – hadarta a 195 centis legény egy lélegzettel, mire a feketeképű Moldován is megérkezett az előivásra.

Gézát ismét szólította az öreg. Rántotthúsos szendvicset kért egy kisfröccsel. Mikor kivitte, látta, hogy már a második irat is megíródott. Zoli bácsi valamit még élénken magyarázott hozzá, melyre a fiatalember értően bólogatott.

Ha még ezt a fröccsöt megissza az öreg, akkor a mai “rendelésnek” vége, gondolta magában a csapos. Az öregúr mindig tudta, mikor kell a “hivatalos” ügyeket abbahagyni. Valójában mindennap bekáfolt. Na, nem az eszméletlenségig, de elég alaposan. Az utóbbi időben egy Mira nevű, feketehajú, nagyon szép, de elég szegényesen öltözött lány jött be érte esténként. Ő kíséri haza belekarolva, hozzásimulva. Láthatóan Zoltán úr nagyon kedveli az ózdi lányt, szállást is adott neki otthonában. Sokan kajánkodtak is az eseten a legalább negyven év korkülönbség miatt, de a lány igazán kedvesen gondoskodó és szereti a már menthetetlenül italozó öreget, mint az apját, akinek bizonyára voltak és vannak nehéz napjai, talán nem is teljesen egészséges. Előfordult már itt is, hogy percekig fuldokolva köhögött. Nikotintól barnássárga ujjairól ítélve igen erős dohányos, és most is egymás után szívja a Terveket. Emlékszik rá, amikor 1957 márciusában innen vitte el a rendőrség. Megállt a kocsma előtt egy Pobeda, kiugrott belőle egy civil, egy rendőr és egy pufajkás, nyakukban géppisztolyokkal. Berontottak a boltba. A civil körülnézett és Zoltán úrra mutatott. A rendőr odalépett, megragadta az öreg karját, felmarkolta kabátját és már lökdöste is kifelé, majd be az autóba. Másodpercek alatt történt, még megrémülni is alig volt idejük, olyan gyorsan csinálták. Állítólag benne volt valami MUK (Márciusban Újra Kezdjük)! Szervezkedésben, aminek másik három tagja is járt ide sörözni. Őket már hamarabb begyűjtötték. Géza gyakran hallotta az öregúr asztala körül vitázó, politizáló, időnként a szovjetbérenceket szidalmazó társaságot, de hát az nem volt szervezet. Valaki mégis feljelentette őket, és a forradalom után, már mutatóban is, kellett “leleplezni és felgöngyölni” szocializmus megdöntésére irányuló szervezkedéseket. Zoli bácsi egy évet kapott, a váci fegyházban le is ülte.

Gondolatait megszakították a most már percenként érkező vendégek. Befutott a sarki fűszerbolt vezetője, aki minden üzletében vásárló fiatalasszonyt el akar csábítani. Állítólag vannak sikerei is, bár hites felesége néha tettlegesen, kék foltokat hagyóan fejezi ki nemtetszését. A sármos üzletvezető elvtárs mindennap egy féldeci kevertet húz le üzlete bezárása után.

Az Erdőgazdaság fenyőfákkal megrakott Csepel-dízel teherautója állt meg a járdára felhajtva a kocsma előtt. A sofőr egy kisebb és egy nagyobb fenyőfával a kezében lépett az ivóba:

- Géza, itt van a fád! Ezt a kisebbet meg Zoltán úrnak hoztam! Nem, most nem iszom semmit. Rohanok, mert még sok nagy elvtárs várja a potyóresz-fákat. – Már indult is.

Az első páciens fizetni jött a pulthoz:

- Természetesen fizetem az öregúr fogyasztását is – jelezte az elégedett, kiokosított fiatalember, és már a papírokat is rendben összehajtva tartotta kezében.

Géza összeszedte az üres poharakat Zoli bácsi asztaláról és kérdezte az öreget, hogy inna-e még valamit.

- Csak egy pikolót, Géza fiam! Semmi mást. És az ügyfélfogadás mára felfüggesztve! – mondta, és mosolyogva hellyel kínálta asztalánál a közben megérkezett géhá-hadnagy haverját, aki rögtön le is telepedett. A hadnagy ’56 októberében, elsőként a szomszédos laktanyában, büszkén varrta fel gallérjára a háború előtti csillagos parolikat, eldobva az oroszos váll-lapot, és viselte a valahonnan előszedett zsinóros tiszti föveget a tányérsapka helyett. Rejtély, hogy miként maradhatott meg hadtápos tisztként, amikor sok tisztet leszereltek a szocialista hadsereg tisztjéhez hasonlóan méltatlan viselkedéséért.

Estére, ezen a hideg-nyirkos decemberi napon is megtelt a kocsma. Minden asztalnál ültek, a pultnál is trécselve álldogáltak és iszogattak. Géza már csak kapkodta a fejét, alig győzte a kiszolgálást. Főnöke mostanában már ritkán segítette. Fájós lábát húzva, bebicegett, elbeszélgetett régi törzsvendégeivel, ismerőseivel. Mindig külön üdvözölte Zoli bácsit, akinek életéről talán ő tudta a legtöbbet.

Zoltán úr ebben az évben, 1958 tavaszán szabadult a börtönből. Elfoglalta törzshelyét a kocsmában, írta tovább a kérvényeket, beadványokat, rendezgette a hosszában összehajtott, irattartókba kötött aktákat, és a kisfröccsök után többször is elővette a már rongyosodó bírósági ítéletét, majd hangosan felolvasta közönségének büntetésének indokolását:

- … IV. rendű vádlott:… “Bár nem volt ténylegesen tagja a különösen veszélyes MUK ellenforradalmi szervezetnek, tudott a szervezkedésről és elmulasztotta feljelentési kötelezettségét. Lakásán az elrendelt házkutatás alkalmából rátaláltak fasiszta jellegű folyóiratokra, a Magyar Cserkész egybekötött évfolyamaira, az “Est Hármaskönyv” évkönyvre, Prohászka Ottokár: “Diadalmas világnézet” könyvére és 1 darab “Királyért, szabadságért” feliratú, koronás-címeres fasiszta jelvényre, mely tárgyakat hosszú ideje őrzött.”

Valaki a felolvasásokat illetékes helyen bejelenthette, mert szabadulása után két hónappal rendőri felügyelet alá helyezték és eltiltották az italboltok és egyéb nyilvános helyek látogatásától. Nyár végén oldották fel az intézkedést, és azóta ismét tisztelői között ülhet “ügyfelei” szolgálatára.

Az ajtót nagy zajjal lökte be három egyenruhás rendőr, élükön Juhász főtörzsőrmesterrel, a járőrözők parancsnokával:

- Na, Gézukám! Hogy viselkednek alkoholista védencei? – hangoskodta köszönés helyett a főtörzs, és rögtön körbejáratta szemeit a vendégeken.

Géza utálta a rosszhírű, gumibotozást különösen kedvelő, durva, gőgös rendőraltisztet. Egyszer saját szemével láthatta kegyetlen bánásmódját egy vízipóló-mérkőzés után, amikor megszállottként ütött véresre egy fejét karjával védelmező fiatalembert.

A vendégmustra után a fölényes rendőr visszafordult a csaposhoz:

- Hát most is vannak itt szép számmal a jómadarakból, köztük a valamikori büszke nagyember, aki már csak piál a tökrészegségig – mutatott hátra az öregúr felé.

- Nem tudni azt, főtörzsőrmester elvtárs, hogy ki hogyan és miért éli így az életét, de ezek itt szelíd emberek, és talán csak ide menekülnek, mert itt jól érzik magukat – védte Géza a kocsma törzsvendégeit.

- A deklasszált, lumpen elemekre a szocialista hatalomnak mindig figyelni kell, mert lehetnek köztük sokakat befolyásolók és veszélyesek – oktatott a gumibotos rendőr figyelmeztetően és elindult két közrendőrével kifelé, csak felemelt kezével intve búcsút.

Géza felsóhajtott, de a vendégek élénkülő társalgása is jelezte a feszültség oldódását a három egyenruhás hatalomőr távozása után.

Kilenc óra tájban megérkezett Mira. Lihegett nagy sietségében, csak intett Gézának és ment is Zoli bácsihoz. Az öreg mosolyogva, jókedvűen fogadta és hellyel kínálta, de a lány nem ült le. Valamit élénken gesztikulálva magyarázott pártfogójának, melyre az megértően bólintott. A lány megfordult és a csaposhoz jött a pulthoz:

- Géza, kérem! Ma nem tudom hazakísérni Zoli bácsit, nagyon sürgős dolgom akadt, feltétlenül el kell intéznem. Legyen szíves, ne adjon már neki semmi innivalót, még ha kérnek is neki. Ha úgy látja, hogy egyedül nem tud hazamenni, akkor kérjen meg valakit, aki hazakíséri. Engem ne várjon meg! – mondta és sietve távozott.

Végre megérkezett az egykori vaskereskedő, akit telepe államosítása után feketézés vádjával lecsuktak és a börtönben kiváló szakmunkás lett. Most egy izgatott fiatalember várt rá már másfél órája. Géza csak tolta elé a nyugtató söröket. A legény ideges volt, mert három nap múlva vezeti anyakönyvvezető elé szerelmét és még nincsenek karikagyűrűi. Mindent felhajtott, de olyanhiánycikk lett az arany karika, hogy még ígéreteket sem kapott. Egy barátja ajánlotta a börtönviselt szerszámkészítőt, aki teljes diszkréció mellett minden méretben szállítani tudja a legegyszerűbb tizennégy karátos gyűrűket. Hogy honnan, azt senki nem tudta. De tanúi sincsenek az ilyen gyűrű- pénz csereberéknek. Mindketten el is mentek a leghátsó asztalhoz sustorogni a nélkülözhetetlen házasság-kellék adás-vételéről.

A füstöt már szeletelni lehetett a kocsmában, amikor lassan ritkulni kezdett a zsibongó társaság. A halálosan fáradt, kövérkés Géza az utóbbi időben esténként már érezte bokasüllyedését, bele is nyugodott abba, hogy lúdtalpak nélkül nincs vendéglősélet. Figyelte, hogy az öreg mikor készül hazamenni.

Zoltán úr már egy órája nem ivott semmit. A hadtápos hadnaggyal beszélgetett, aki gyakran beszélt át a szomszéd asztalok csevegésébe. Egyszer csak mindketten felálltak. Lassan, kimért mozdulatokkal vették fel kabátjaikat. Az öreg fogta a táskát, vette kalapját és elmaradhatatlan, sétabotnak is használt, fekete esernyőjét, majd indult a pulthoz a fenyőfájáért. Hasonlóan kapatos barátjával lassú, de határozott lépésekkel, ide-oda köszöngetve elhagyták a kocsmát és kiléptek az átláthatatlan ködbe.

Az öregúr másnap és harmadnap sem jött az italboltba. Géza negyednap már érdeklődött a sarki fűszeresnél, hogy nála járt-e. A nőcsábász boltos úgy hallotta, hogy Zoltán úr meghalt, de biztosat nem tudott.

Hatodnap délután Mira, az ózdi lány kis vulkánfíber bőrönddel a kezében benyitott az italboltba. Kisírt szemmel, kétségbeesve mondta el Gézának a fájdalmas hírt:

- Azon az estén, amikor én itthagytam, baj nélkül hazaért. Bement a lakásba és amikor kalapját és esernyőjét az előszobában a fogasra feltette, összeesett és meghalt. Másnap reggel én találtam meg. Élettelenül feküdt ballonkabátjában az előszobafal előtt. Megrémültem és felsikoltottam. Jöttek a háziak, akik mondták, hogy ki kell hívni a rendőrséget, mert nem tudni, mi történt. A sarki fülkéből fel is hívtam a kapitányságot. Jöttek gyorsan egy autóval. Miután mindenről kihallgattak, közölték, hogy a holttestet elszállíttatják boncolásra és csak azután adhatják ki a temetési engedélyt. Még elmentem Zoli bácsi nővéréhez, akinél a karácsonyestét tervezte eltölteni, és a fenyőfát is oda vitte volna. A rettenetes hírre csaknem összeesett, de azután már értesítette Zoli bácsi Nagykanizsán élő lányát, aki majd a temetést intézi. Ma hívattak a rendőrorvoshoz, aki elmondta, hogy Zoli bácsival egy szívroham végzett. Azt is hozzátette, hogy már halálos beteg volt, és valószínűleg három-hat hónapon belül szörnyű kínok között halt volna meg előrehaladott májkárosodása miatt. A sors kegyelme volt számára ez a szívroham.

Mira ismét felzokogott:

- Nekem még soha nem volt ilyen jószívű, nemes barátom. Nagyon sokat ivott, az igaz. De ki tudja, milyen nehéz volt az élete a meghurcoltatások és a felesége halála után és egy rettenetes, titkolt betegséggel.

Törölgette könnyeit és rekedten búcsúzott:

- Isten áldja, Géza! Visszamegyek Ózdra! Már nem tudok itt élni!

A csengő jelzett, amikor a lány kilépett a kocsmából.

Géza, a csapos-pincér-mindenes egyedül maradt a kocsmában. A pultra könyökölt és maga elé meredt. Félhangosan motyogta az olajszagú félhomályba:

- Az ügyfélfogadás örökre felfüggesztve!

Fecske Csaba

Hattyú

büszkén már-már gőgösen

úszik csöndesen

mint szélcsendben egy lassú

vitorlás a Malom-tó vizén a hattyú

szép karcsú királyi nyak

hószín tollazat

fejét magasra vetve

mártózik a víz-csiklandozó szelekbe

talán Észak illata

hívja haza

jéghideg vagy vizei

zúgó fenyvesek nyírfák üzennek neki

vár-e szárnysuhogásra

érkező társra

várja-e ott a tavon

hogy magasban felkiáltson egy rokon

vagy önmagába zárta

örök magánya

s ösztöneiben a múlt

mint régi könyv olvashatatlanná fakult

társtalanul csöndesen

úszik a vizen

hószín toll királyi nyak

koldusként lehulló kenyérdarabra csap

Élet és tudomány

Romhányi László

Egy várszínház születése

II.

Az előjátékkal kellett volna kezdenem.

A nagyelőadás előtt 6 órakor szekeres játékkal bolygatjuk meg a várost, több száz éves tréfákból, csúfolódókból, vásári komédiákból, iskoladráma-töredékekből összeszerkesztett közönségcsalogatóval. Két parasztszekeret megpakoltak színészekkel, zenészekkel, akik Bánffy Gyuri és Kránitz Lajos vezérlésével Eger főbb pontjain megállva előadják a szekér-színpadunkon a szellemes, pajzán, csípős, énekes-zenés nézni való ingyenes játékunkat, alkalmanként több száz néző előtt… (12. kép)

Eger hagyománya, hogy a díszbemutató után sem széled szét a színtársulat. Megnyíltak előttünk a hírneves, legendás egri borpincék, előkerültek a legféltettebb bor-remeklések… Kirándulások, vadászat, strandolás, csatangolások, fogadások, program program hátán! A pihenő-napokon minden este, az előadási napokon minden előadás után valamelyik borpincébe vagyunk hivatalosak.

Soha színtársulat nem lett olyannyira sajátja egy városnak, mint mi, agriai játékszínesek Egerévé.

Örök, feledhetetlen nyár…

Fekete Győr Endre megyei tanácselnök Noszvajon, a gyönyörű kastélyban díszebéden fogadja a teljes társulatot. Pohárköszöntők, kéz-fogások, elígérgetések. Jövőre mindenkit visszavárnak. Felbecsül-hetetlen társadalmi rangot, elismerést kap a színházművészet.

Sokan nem értik, a múló idő pedig feledteti, hogy miért volt egyedülálló rangja az általam létrehozott Agriai Játékszínnek. Mitől lett élő legenda az egri nyári csillagszínház az ott-töltött négy esztendő alatt?

A nagy előadásokat kiérdemlő, ritkán látott közönségsiker mellett az egriek határtalan vendégszeretete, a rengeteg közös élmény, és a megye, a város vezetőinek fejedelmi fogadásai.

Együtt a stáb: a nagy színházi család a Tinódy-produkció próbáján a Romkertben, és a Várszínház búcsúelőadását követő utolsó éjszakán (13-14. kép)

Még egy jelentős esemény, egy emlékezetes siker a színház kezdő évadján: régi magyar zenei est, amelyen az Ars Renáta, a Kecskés Együttes, a Musica Antiqua, a Bakfark Bálint Trió együtt, egy koncerten szerepel Bánffy György, Maros Gábor és Szabó Tünde közreműködésével.

A régi magyar zene mostohagyereke a kultúrpolitikának. Mert magyar. Mert egyetemes értékeket hordoz. Legjelesebb hazai művelőit még soha, senki nem hozta össze, és Eger óta nem fogja összehozni őket soha, senki egy koncert erejéig.

Koncert közben annyi gyűlölet halmozódott ott fel az együttesek és vezéregyéniségeik között, hogy a végén, a hatalmas közönségsiker ellenére – köszönés nélkül szélednek szét, mindörökre…

Az András kovács királysága színháztörténeti eseménye tartozéka még, hogy valamikor a következő év tavaszán a Thália Színházban megkeresett három osztrák producer. A magyar tévében látták az Agriai Játékszín előadását, és nyárra, a Fertő tó partján lévő mödlingi nyári színpadra kívántak meghívni engem, rendezném meg osztrák színészekkel prof. Szentes Regináld remekét. Mentegetőztek: azért kerestek fel ilyen későn, mert hosszú hónapokig értelmes választ nem kaptak a budapesti Művelődési Minisztériumtól, miként vehetnék fel velem a személyes kapcsolatot. Eger miatt nem vállaltam a megtisztelő meghívást, a szívem azonban örült, hogy a sógorok Calderón-szintű komédiaként tisztelték a csíksomlyói professzor úr iskoladrámáját… A mödlingiek átvették a teljes rendezést, zenét, díszletet, jelmezt, koreográfiát…

Meghívást kapunk Avignonba, a hírneves francia nyári színházi fesztiválra. Avantgarde produkciókon kívül addig magyar színházat még sohase vártak Avignonba. Az András kovács királysága pénz hiányá-ban képtelen utazni…

1976

Ha már Avignon-ba nem mehettünk, dac-ból én szeretnék Avignont teremteni Eger-ből. A város és a vár nyolc pontján nyolc gyönyörű kisszínpadot tervezek, ahol történelmi miliőben világ-lantfesztivált bonyolítanánk le, L. Kecskés András lantművész jóbarát-komám szervezésében. Andris hívására a világ minden tájáról visszajeleznek lantosok, énekesek, régi zenét játszó zenekarok: nyáron jönnek Egerbe!

Világesemény készülőben – de közbelép a pénztelenség… Sokba kerül az új nézőtér és csak a várszínház költségeit biztosítják…

Az Agriai Játékszín második évadja újabb reveláció: Heltai Gáspár 1572-ben íródott Ponciánus Históriáját alkalmazza számunkra színpadra Nemeskürty István.

Heltai Heltauban (=Nagydisznódon) született, Wittenbergben tanul. Itthon lelkészkedik, papírmalmot épít, 1550-ben társul Hoffgreff György nyomdatulajdonossal. Nyolc esztendő múltán már övé a nyomda. Szász származása okán csak 1536 után tanul meg magyarul, és mivel a reformáció az anyanyelvi prédikálást és publikálást követeli meg, 1574-ben bekövetkezett haláláig csak magyarul ír, magyar könyveket ad ki, és zseniális nagymesterévé lesz a magyar nyelvnek.

Heltai mester Ponciánus históriája remekmű, átdolgozása egy középkorban általános népszerűségnek örvendő, a keresztes hadjáratok idején elterjedt keleti mesegyűjteménynek, melynek címe: A hét bölcs ember, vagy Szindbád története (16. kép)

Heltai Ponciánusa az első magyar világi témájú novelláskötet. A megözvegyült római császár a fiát külföldi egyetemre küldi tanulni. Időközben a császár újranősül, és hazahívja az ifjút, akit hét bölcs mestere kísér el, a hét szabad művészet kiválósága. A kéjvágyó mostoha elcsábítaná a jóképű fiút, és mert visszautasíttatik, az asszony bevádolja őt a férjénél, hogy fia erőszakot akart rajta elkövetni (Potifárné-történet). A haragra gerjedt császár halálra ítéli a fiát, akit a hét bölcs mester hét példázattal kíván megmenteni. A császárné viszont hét ellen-történet elmesélésével fenyegeti meg uralkodó férjét, hogy mennyi veszedelmet jelentenek királyi atyjukra a feslett trónkövetelők. Végül maga a halálraítélt ifjú is előad egy példázatot, majd leleplezi a császárnét és szeretőjét, és megmenekül a kivégzéstől.

Heltai Gáspár példameséit dialógusokban írja meg, hogy felolvasáskor élvezetesen lehessen előadni, azaz épp az előadásmód sugallja a színpadra kerülést. Heltai idejében ugyanis egy-egy nyomtatott könyv valóságos vagyonba kerül, épp ezért egy könyv felolvasások útján tölti be küldetését. Valójában ezeket a műveket tehát előadják.

Nemeskürty István egyetlen szót sem ír Heltai köré: csak a császári udvart magyar fejedelmi udvari környezetbe ülteti át. Magyar Dekameron címet adjuk az egri ősbemutatónak, jelezvén a címmel is a nagy világirodalmi elődök magyarítását…

Az András kovács királysága mellett a Magyar Dekameron is színpadképes mesterműnek bizonyul, jogot követelvén a hazai színpadokon. Magyarország azonban nem lenne Magyarország, ha nem süllyesztenénk tudatosan talonba a valós nemzeti értékeinket, nyugati kommersz utánzatok áradatában züllesztve szét a honi színház jelenét és jövendőjét.

A szereposztás parádés! Az Agriai Játékszín visszavárt stábja mellé leszerződtetem a magyar színház nagyasszonyát, Ruttkai Évát, a népszerű Voith-Bodrogi házaspárt és a különleges tehetségű Szacsvay Lászlót.

Ruttkai Éva szerződésfeltétele Latinovits Zoltán, mivel a “színészkirályt” az egyre súlyosbodó állapota miatt nem meri magára hagyni. Tavasszal a Bodzi úr operettszínházbeli előadásait elvették Latinovitstól (Hollai Kálmán vette át a szerepét), zárt osztályi kezelések és otthoni gyógyterápia váltogatják egymást, hullámzó kedélyállapottal. Színpadra lépni Latinovits már nem tud, ezért Ruttkai rendezőasszisztensként kért leszerződtetni az idegbeteg emberroncsot. E gondolat ellen tiltakoztam, mondván, hogy megalázó egy Latinovtsra nézve, ha ő az én segédem. Végül is abban állapodtunk meg Ruttkaival, hogy hozza le magával Latinovitsot: a baráti közösség, a legendásan fantasztikus hangulat bizonyára gyógyítólag fog hatni megbomlott idegrendszerére.

Megkezdődnek a próbák a Fészek Klubban. Ruttkai másodpercnyi pontossággal érkezik, érezhetően feszült, ténylegesen rá sem figyel a szerepére.

Az egyik próbáról Ruttkai elmarad. Délután a hírközlőszervek világgá kürtölik a tragikus hírt: Latinovits Zoltán vonat alá vetette magát.

Próbálunk tovább, de Ruttkai nélkül. Időnk még bőséges. Szerencsére a stáb tagja a tüneményes Voith Ági, Ruttkai színészbarátnője, aki tíz nap türelmet kér tőlem és a társulattól. Ismervén a Ruttkai - Latinovits kapcsolatot, Éva a temetést és a rövid gyászt követően visszatér a próbákhoz, mert ízig-vérig színésznő. Lelkemben én sem kívánom Ruttkai lecserélését, hisz’ életem álma teljesül, ha Ruttkai és Bessenyei egy színpadon szerepelnek, a rendezésemben…

A legendák mögötti valóság mindig kegyetlen. Latinovitsot a kultúrpolitika a 70-es évek közepére már leírta és összeférhetetlen színészként aposztrofálta. Botrányai is növekedtek, pár hónapja egy szőke bombázó oldalán díszelgett a Rátkai Klubban, akit menyasszonyaként mutatott be mindenkinek…

Latinovits gyűlölte a középszerűséget, legfőképp a szervilizmust. Nagy magyarsága miatt Aczél törölte a pályáról. Öngyilkossága egy kilátástalan élet észszerű befejezése…

Néhány próba múltán ideges a hangulat a Fészekben, hiszen mégiscsak nincs abszolút női főszereplője a produkciónak. Voith Ágival kettesben felkeressük Ruttkait: adjon kétségeinkre megnyugtató választ az Agriai Játékszín színtársulatának.

Ágival az Endrődi utca közepén váratlanul beleütközünk Ruttkaiba: talpig gyászban, fekete lebegő tüllruha, égnek álló fehér hajak, torz tekintet, rikácsoló hang, eszelős ordítás:

- Megölték! Szándékosan meggyilkolták! Az átkozottak! A vonat alá lökték a Zolit!

Karvaly ujjaival az Endrődi út felső irányába mutogat, modern Médeiaként, az örök idők asszonyi gyűlöletével:

- Gyilkosok! Megölték az áldozati bárányt, mert tehetségesebb volt őnáluk! – majd hirtelen ránkmordul: - Hagyjatok! Nem tudok próbálni! Nem akarok többé színpadra lépni! Én meg akarok halni… - sikoltja zokogásba fulladó hangon. – Menjetek! Megölték! – tör ki belőle újra a vulkán, szórja a szitkot, az átkokat Bujtorra, az Anyjára, Frenreiszre, az egész világra…

Az Endrődi utca kihalt, csak egy kutyás férfi igyekszik elhagyni bennünket látszólagos közömbösséggel, de igencsak szaporázott léptekkel, akár egy Chaplin-burleszkben. Az Endrődi utca az ablakok sarkából, a függönyök mögül lesi Médeia hátborzongató nagyprodukcióját.

Autó robog elénk, majdnem elgázolja Bagót, a kutyát.

Voith átöleli Évát. Összezokog a két színészbarátnő.

- Gyertek be! – suttogja búgó hangján, meglepő nyugodtsággal a két másodperce még őrjöngő fúria.

Bent, a lakásban Ruttkai kiönti a lelkét. Elhadarja Zoli itthoni borzalmas állapotát, ahogyan térden kúszva mászkált, kutyaként nyüszített, ugatott, vonítva menekült a zongora alá. Ilyenkor várta a simogatást, nyaldosta a kezét, majd nyelvét lógatva lihegett…

A rohamok a legváratlanabb pillanatokban törtek rá Zolira.

- Nem féltél? – kérdi borzongással Voith Ági.

- Tőle? Én? Hiszen szeretett! Zoli soha, semmikor nem árthatott volna nekem, mert szerettem!… - a hangja elcsuklik, zokogásba fullad.

Jó pár napja nem láttam Ruttkai Évát, de most nagyon megváltozott. Öregebb lett vagy húsz évvel. Keze reszket, arcán a fájdalom mély barázdái, szemei üvegesek.

Felkapja a fejét: tekintetünk összeér. Gondolataimban olvas, mert megjegyzi:

- Ne haragudjatok! Nincs sminkem… Nem tudtam, hogy jöttök… Bagó, a hűséges fekete barát szorosan Éva lábainál figyeli gazdija minden mozzanását.

Ruttkai elmeséli a szörnyű tragédiát, miként engedték haza a zárt osztályról Latinovitsot, ő itthon milyen gyöngédséggel és szeretettel óvta, ápolta nagy szerelmét, miként viselte el a szörnyű rohamok okozta megrázkódtatásokat…

- Az Anyja hívott fel, hogy Zolit leviszik Szemesre. Elengedtem, a várszínházi próbák miatt. De a lelkére bírtam Bujtornak is, az Anyjának is, hogy egyetlen pillanatra sem hagyhatják magára! Ezzel a szigorú feltétellel engedték ki ugyanis őt a zárt osztályról…

Bujtorék levitték Latinovitsot Balatonszemesre, ugyanis a színészkirályra mindig nyugtatólag hatott a szemesi miliő. Látszólag minden rendeződött körülötte, megszűntek a rohamok. Csend volt benne, nagy, ijesztő csend.

- Egyedül hagyták! Magára hagyták! – sikoltja Médeia. – Zoli a kertek alatt kisétált a nyaralóból, le, a vágányokhoz. Jött a vonat, és Zoli eléállt: meg akarta állítani… Olyan erősnek hitte magát, hogy ráparancsolt a vonatra: álljon meg! Hát így történt! Csak így történhetett! – zokogja szívszaggatón.

Hirtelen elhallgat. Dermedt csend, mint egy kriptában. Halálszag burkolja be gyászalakját.

- Le kell mondanom a szerepet, úgy becsületes. – folytatja a halotti monológot a színésznagyasszony. – Tompa a fejem! Nem bírom! Képtelen vagyok egy szót is megjegyezni! Én ebbe beleőrülök!…

Két kezével leszorítja a fejét a térdeihez.

- Fáj! Fáj! Fáj!…

Zokog, zokog és zokog.

- Megvárjuk, Éva!… Várunk magára! – dadogom.

- Érzem, érzem, hogy szép lassan, de én is beleőrülök!… - suttogja.

- Néhány nap múlva majd visszajövünk. Addig ne döntsél, jó? – Voith Ági ölelgeti, simogatja, vigasztalja barátnőjét.

Kint az utcán mindketten fellélegzünk. Elhatározzuk, megmenjük Ruttkai Évát, mert ha magára marad, beleőrül. Számára a munka az egyetlen terápia.

Egy hét múlva Voith Ági boldogan hozza a hírt, hogy Ruttkai hajlandó újra próbálni, de emberek közé nem kíván menni, ezért a Fészek helyett egy lakásban próbáljunk…

Bessenyei Ferenc otthont ad a próbáknak. Az első alkalommal, a megbeszéltek szerint jön Ruttkai, talpig gyászban. Feri jó házigazdaként kitesz magáért, az asztal telítve lukulluszi lakomával: hatalmas sültek, sonkák, házikolbászok, disznósajt, paprika, paradicsom, kovászos uborka, hófehér, friss kenyér, demizson, poharak, tányérok. Egy századnak egy hétre való eledel.

Ruttkai behozza közénk a halál szelét. Beszélgetünk. Mindenféléről. Életről, elmúlásról, bánatról. Közben falatozunk, iszogatunk. Heltai Gáspár nincs közöttünk. Ilyen próba sem volt még a színháztörténelemben. Mire befejezzük, ingadozva kelünk fel a terülj-asztalkám körül. Üres a demizson, de kong a lelkünk is. Bessenyei a legmagányosabb: a hatalmas szobatér lépcsősora legtetején kesergi el, miként fog ő meghalni és lebukni a lépcsőkön…

Újabb egy hét, próba mindennap Bessenyeinél, azonos vendégszeretettel, és 10 és 14 óra között a szöveghez még mindig nem nyúlunk, Ruttkai lelki sérülései okán…

Most Bessenyei lázad fel. Követeli, hogy állítsam válaszút elé Ruttkait. Bodrogi Gyula csillapítja Bessenyei őrjöngését. Már alig várjuk mindannyian az egri leköltözést.

Ruttkaival négyszemközt, hosszasan elbeszélgetek. Ruttkai újra és újra a lecserélését kéri. Most már nem maga miatt: miattunk. Érzi: nem fog elkészülni a szereppel. Ragaszkodom a személyéhez. Kéri, hogy ebben az esetben a súgó mellé szerződtessem le a saját súgónőjét, akivel a Vígszínházban együtt dolgozik, és statisztaként legyen mellette a leánya, Gábor Julianna is.

Teljesítem a kívánságait.

Az első helyszíni próbán Ruttkait mintha kicserélték volna. Megteremtem az ideális munkafeltételeket: lezáratom a várat. Izolálom mindenkitől, mert nem csitul a Latinovits-öngyilkosság körüli országos hisztéria.

Ruttkai próbál és próbál. Igaz, keservesen birkózik meg Heltai Gáspár veretes magyar reneszánsz szövegével. (17. kép)

Bessenyei is vergődik. Agárdi Gábor külön szövegtanító próbákat tart Ruttkaival és a súgónőjével. Ruttkainak, mintha egy súlyos balesetből gyógyulván, újra kellene járni tanulnia, most valójában újra kell szöveget tanulnia. De Ruttkai igazi színésznő: éjjel-nappal dolgozik. Már nincs gyász, nincs Latinovits, nincs vonat, nincs Szemes. A zseniális színésznő zseniális színészvére diktálja az iramot. Ruttkainak eleve nehéz megbirkóznia a szabadtérrel, mert nem nyári színészfajta, de most az életéért küzd, az egri várszínház sikeréért gyömöszöli bele a megtompult agyába Heltai Gáspár pompás, kimondhatatlan szövegeit… (18. Kép)

Nemeskürty István is közénk jön. Megrendülten figyeli próbáról – próbára az elképzelhetetlent, miként formálódnak át Heltai Gáspár eredeti dialógusai élő színházzá. Átkozott az idő: fúj a szél, orkán szaggatja a díszleteket. Napi négy próbát tartok. Már csak egyetlen tényező zavaró: Bagó kutya, mert el nem hagyja gazdáját, még a színpadon sem. (19. kép). Mi lesz, ha itt a közönség?!…

A nyilvános főpróbán Bagó a világ legnagyobb nyugalmával végigfekszik egyetlen gazdája öltözőtükre elé, és az előadás végéig fegyelmezetten figyeli a sürgést-forgást. Igazi színházi kutya!… A hálás közönség hosszasan ünnepli kedvenc színészeit: Ruttkai Évát, Bessenyei Ferencet, Agárdi Gábort, Bodrogi Gyulát, Voith Ágit, Bánffy Györgyöt, Maros Gábort, Szacsvay Lászlót.

Az ősbemutató megrendítő pillanata: harsonák hangjára a színpad hátterében megjelenik a fejedelmi pár, káprázatos reneszánsz ruhában. Lassan, méltóságteljesen előrelépnek, a zene lehalkul, és a két nagy színész, a magyar színházművészet örökbecsű gyémántértékei – egyszerűen: csak állnak, csak állnak… és képtelenek megszólalni… Tombolva ünnepli kettejüket a közönség, és ők… teljesen elfelejtik a közönségköszöntő Prológot!… Pedig ott, a lábuk előtti súgólyukban Ruttkai saját súgónője, szegény: ordítja a szöveget… A mellette szorongó másik súgó Bessenyei-Fejedelemnek kiáltja a kezdő szót, hiába!… Kikapcsol az agyuk. Az a rengeteg megpróbáltatás, egymás-segítés, Ruttkai életmentése, elszalasztott próbák, az egri helyszíni próbák hajszái – blokkolják az agyukat.

Az a tíz másodpercnyi pauza – maga az örökkévalóság!…

A közönség ovációja életpírral tölti meg Ruttkai holtsápadt arcát. Latinovits halála óta először látom mosolyogni. Majd lassan, ha döcögve is, de megkezdődik az előadás… (20. kép)

A Ruttkai-dráma utolsó fejezete: visszahúzódva él közöttünk a Színház Nagyasszonya. Az ősbemutatót követő bankettre éppen csak beköszön, a Fekete Győr Endre tanácselnök által adott fogadás fantasztikus szabadtéri flekkensütésére el sem jön. A premier után újra gyászol. De most már emberi mértékkel.

Az egyik kora reggelen a közös kollégiumban félálmosan kimegyek a frizsiderhez. Ruttkai ott matat, pongyolában, kócosan.

- Köszönöm, Laci! – búgja utánozhatatlanul mély, rekedtes hangjával, és kiveszi a szalámis csomagot.

- Semmi az egész! Szeretem Magát! – válaszolom zavartan. Kiemelem a zacskós tejet, és visszacsoszogok a szobámba. Ennyi. Az emberi helytállás nagy-nagy fejezete ezzel a jelentéktelen fejezettel zárul le… (21-22. kép)

(Folytatjuk)

Bodó László

Lázár Vilmos

- felsőbb jóváhagyás reményében –

honvéd ezredes

II.

Zemplén hadmegye, majd egy dandár, hadosztály, hadtest parancsnoka

1849. április 2-án a II. hadtest parancsnokához: Aulich Lajos tábornokhoz hivatalos irat érkezett, amelyben a magyar belügyminisztérium közölte, hogy Lázár Vilmos őrnagyot Zemplén hadmegye16 parancsnokává nevezte ki, s Matolay Etele századost segédtisztként melléje rendelte.

Lázár Vilmos április 6-án érkezett Munkácsra. Összehívatta a tiszteket, bemutatkozott, bemutatta kinevezési okmányát, közölte a harcászati célokat és parancsnoki követelményeit, különösen arra az esetre, ha észak felől császári, illetőleg cári csapatok törnének be a hadmegyébe! Felhívta tisztjeinek figyelmét a nem magyar lakossággal való jó kapcsolatok kialakítására. Április 30-án Riczkó Lőrinc százados két századdal betört Galíciába, és egy lengyel falu, Wołosate lakosainak teljes marhaállományát elhajtotta. Lázár Vilmos őrnagy a századost haditörvényszék elé állíttatta, amely rangjától és beosztásától megfosztotta. Ezzel a súlyos vétség nem fejeződött be, mert Lázár Vilmos az előkerített szarvasmarhákat a lengyel falu lakosságának visszaadta, illetőleg kárpótoltatta a károsultakat!

Tisztjei számára vezetési gyakorlatokat, katonái számára pedig harcászati “bejárásokat” rendelt el.

1849 áprilisában a Vogel-hadtest Eperjes irányába vonult fel, s várható volt a cári intervenciós csapatok bevonulása ebbe a térségbe is. Ezért a hadügyi kormányzat a későbbi IX. hadrendi számot viselő hadtest felállítását rendelte el. Ebbe a hadtestbe sorolták be Lázár Vilmos vezényelte alakulatokat is, őt pedig kinevezték dandárparancsnoknak – április 27-i kelettel.

A Lázár-dandár június 19-én ütközött meg egy cári csapattesttel Zabava mellett (Bártfától alig nyíllövésnyire). Az ütközetet Lázár Vilmos – egy Kossuth Lajosnak szánt jelentésben – így örökítette meg: “Előőrseim megtámadtattak, de az ellenséges nagyszámú lovasság a zabavai puszták fáinál eléretett és derekasan megveretett; az ellenség dsidásainak holttestei födik a zabavai korcsmáknáli országutat, számuk mintegy 20. Több ló és fegyver esett birtokunkba. Különösen megemlítem Forrai hadnagyot, s Balogh főhadnagyot. Utóbbinak a lova is elesett. Mindkettő megsebesült. Forrai, aki elaléltan jött vissza, mosolyogva kiabált: megvertük, ott fekszenek, éljen a magyar! A vadászok, akik segítségükre siettek, szintén jól viselték magukat. A csatahely Zabava és környéke. Visszahúzást parancsoltam előbbeni állásunkba. Az ellenség szaporodik… Lázár major.”17

1849. június 22-én érte Lemesen (Eperjes mögött Lázár Vilmost hadosztályparancsnoki kinevezése. A császári és a cári csapatok fokozódó nyomása visszavonulásra késztette a IX. hadtestet, benne a Lázár-hadosztályt is. Vysocki tábornok ezért július 1-én Gyöngyösre, 2-án Hatvan magasságába vonta vissza hadtestét. Július 3-án a Lázár-hadosztály Cegléd felé letért a pesti útról. A hadosztályparancsnok számára egyre világosabbá vált, hogy a honvédsereg a két fővárost tartani nem lesz képes, ezért családját kihozatta Pestről. Ettől kezdődően felesége és három édesként szeretett mostoha gyermeke követték őt táborról-táborra. Szolnokon Lázár Vilmos kolerában megbetegedett, s csak feleségének fáradhatatlan gyengédsége, Kramolin Hugó törzsorvos szakértelme, a Szomjas család gondoskodása és erős szervezete csakhamar talpra állította a hadosztályparancsnokot, aki azonnal hadosztályához utazott Nagykőrösre, ahol már várta alezredesi előléptetése 1849. július 16-i kelettel. Parancs szerint innen indult tovább Szeged felé, ahová július 27-én meg is érkezett hadosztálya élén. Az itt gyülekező alakulatok Szeged körül erős sáncrendszert építettek ki, ugyanis úgy hírlett, hogy itt lesz a döntő összecsapás az osztrák-orosz csapatokkal. A Lázár-hadosztályt is meglepte a július 31-én érkezett parancs, amely szerint Szőregre kellett vonulniok anélkül, hogy a kiépített sáncokat megsemmisítették volna. Augusztus 3-án a császári fősereg megkezdte átkelését a Tiszán, amit a honvédcsapatok igyekeztek megnehezíteni. Ebben az ütközetben “… alezredesemnek pedig begombolatlan ruháján ment át egy puskagolyó, éppen azon a helyen, amely begombolva a szívét fedé…”18 Igaz volt-e vas sem, vagy legendát érlelt az elfogult hűség? Mindmáig nem derült ki! Bár Matolay Etele igazmondásában aligha kételkedhetünk! Elveszett a szőregi csata is, amelyben a Lázár-hadosztály igen súlyos veszteségeket szenvedett, amelynek következtében már nem tölthette be a visszavonuló honvédsereg hátvédjének szerepét. Ebben az ütközetben is híre kelt Lázár Vilmos (és segédtisztjének) súlyos sebesülése. Reviczky Mária könnyes szemmel kérte férjének legényét (Balogh Jánost), hogy vágtasson Szőregre, aki örömmel vitte a lelki fájdalmat enyhítő hírt: mindketten sértetlenek! A Temesvárnál – augusztus 9-én – bekövetkezett újabb vereség súlyát az sem csökkentette, hogy eljutott ide is a hír, mely szerint Bem tábornok lett a honvédsereg főparancsnoka. A visszavonulás útja Remete – Rékás – Lugos volt. Itt – augusztus 12-én – Bem tábornok haditanácsot tartott. Ezen a napon kapta Lázár Vilmos azt a parancsot, hogy Dessewffy Arisztidtől vegye át a IX. hadtest vezényletét. Ezen a napon Lázár Vilmos – három törzstiszt kíséretében – jelentkezett Bem tábornoknál, hogy megtudják, Dessewffy tábornok miért hagyta el Lugost és mik a közeli jövő tennivalói?! Lázár Vilmos így írta le ezt a találkozást: “… Bem büszkén, sőt visszataszítólag fogadott bennünket. Ez az én büszkeségemet is felébreszté. Mi a hadsereg nevében jelentünk meg itten - mondám neki, szavamba vágott és felszólított, hogy csak a magam nevében beszéljek; tetette magát, mintha nem ösmerne, feljegyezte a nevemet, és mondá: Most szóljon. Azt hitte, hogy zavarba hoz, de én így jobban szerettem, hiszen a magam nevében még bátrabban szólhattam. Tehát – kezdém, már a magam nevében, s mondám, hogy ma már az egyetlen magyar tábornok, Dessewffy is elhagyott minket, erre dühösen ugrott fel: Mit fecseg Ön?! – kérdé, én pedig teljes nyugodtsággal viszonzám: Tábornok úr, én sohasem fecsegek. Csak azt beszélem, amiről meg vagyok győződve. Dessewffyért küldött, s követe megtérvén, csak ismétlé, amit én mondottam. Mire folytatám: Látja tábornok úr, hogy igazat mondottam, és kérdem, mondja meg nekem igazán és világosan, letette-e Görgey a fegyvert vagy sem, mik saját további tervei, és kinyilatkoztattam, hogy ezen sereggel többé lehetetlen helytállni, annál inkább, mert pénzre és élelmeztetésre semmi kilátás, és hogy ily körülmények között nekem mint magyarnak még van egy magasztosabb kötelezettségem, tudniillik embereimet hasztalanul fel nem áldozom, de a hazának megtartandom, és hogy szándékom a fegyvert letennem úgy, mint Görgey tevé. Félénkséggel nem vádolhat, mert látott a csatatéren, és tudta, hogy utolsónak hagytam el, de miután a sereg semmit sem kap, rabolni kénytelen, és rablócsapattal szolgálni nem akarok.”19 Bem tábornok elbocsátotta a négy törzstisztet, s közölte Lázár Vilmossal, hogy fél óra múltán jelentkezzen nála, amikor is három iratot kapott Bem tábornoktól. Az egyik: ezredesi kinevezése volt. A maradék magyar hadak főparancsnoka Lázár Vilmos “felsőbb jóváhagyás reményében” ezredessé nevezte ki.

Ezt követően az ezredes hadtestével Szákulra vonult. Eddig üldözte őt Simbschen vezérőrnagy megerősített könnyűlovas-dandárával. A fegyverletétel lelkeket gyötrő eseményét így hagyta ránk Lázár Vilmos – valójában – alezredes: “… Felvirradt az augusztus hó 19-e … déltájban elindultam az ellenség felé. De mily érzéssel! Hogy oly szennytelenül viselt fegyveremet átadjam. Arcvéd nélkül mentünk az előőrsökig, fegyvereinket letettük, le Kavaránig kísértettünk… Így végződött be hadjáratom. Másnap Lugosra küldöttek, ahol Wallmoden tábornok a legudvariasabban fogadott, és megengedte, hogy tetszésem szerint szállásoljam el magamat… Lugosról Reindl hadnagy kísért Temesvárra… börtönömül az új vármegyeházát jelölték ki… szegény Máriám megosztá velem a szobát… Jókor reggel tudtomra adták, hogy nyolc órára Aradra utazom… Dessewffyvel együtt délután Aradra értünk, s a várban helyeztettünk el…”

“Egyedül voltam e világon!”20

Aradon

Lázár Vilmos 1849. augusztus 25-én érkezett vértanúságának helyére. Kétszer hallgatták ki: augusztus 28-án és szeptember 15-én. A hadbíróságnak nem sikerült őt sem elmarasztalni sem felségsértésben, sem esküszegésben. Ernst, Karl törzshadbíró szeptember 26-án összegezett tárgyalásvezetői előterjesztésében minden kihallgatottat bűnösnek talált felségsértésben. A hadbíróság még ugyanezen nap délutánján visszavonult ítélethozatalra, s minden vádlottat halálra vetett. (A bíróságnak egyetlen magyar származású tagja sem volt.)

Ernst hadbíró őrnagy szeptember 27-én kegyelmi felterjesztést fogalmazott meg Lázár Vilmos esetében is a következő indokkal:

- A fegyvert Simbschen császári és királyi tábornok előtt tette le

- ellenszegült Bem felkelőfőnök felszólításainak és parancsainak

- csak alezredes volt, soha nem volt önálló vezér és főnök, Dessewffy osztagához tartozott, s csak Dessewffyvel való kapcsolata miatt került az általa vezetett haditörvényszék elé.

De kegyelem nem volt. A kötél általi halál helyett lőpor és golyó általi kivégzésre ítéltetett Lázár Vilmos, amit október 5-én reggel tudott meg.

 

 

 

Búcsú attól, akit a legjobban szeretett

Mindenem e földön, kedves szentem, Máriám!

A lelkiatya, akinek kezeiben letettem vallomásomat – és kinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja adni neked kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet… Én keresztülvittem az élet-halál tusáját – én meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütésig, és tiszta szerelmem nálad maradnak. – Én nem akarom átkozni a végzést, sem senkit – én boldogító öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál, hogy már el kell hagyni e földi pályát. – Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét – nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben lételem tisztább és jobb lett – Teneked, kedves Marim, még egyszer az utolsó istenhozzádot mondom, és szolgáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka, miszerint nyugodtan halhatok meg, Te vagy, és felteszem felőled, hogy nem lehet, hogy méltó fájdalmaidat nem lecsillapítani, mert azt, tudom, hogy nem lehet, tudom magamról is, de korlátolni fogod, és azzal bebizonyítani, mily kedves emlékem Teneked… Csókold kedves gyermekeinket, és öleld forrón szívedhez nevemben, miként én Téged, Te kedves Marim, képzeletemben ölellek és szorítlak ezen az utolsó percentig érted dobogó szerelmes szívemhez. – Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is a te hű

Vilmosod

A papnak adtam egy aranyat misére! Isten veled!”21

Október 6-án reggel fél hatkor elindultak négyen a vár északi kapuja felé. A siralomházzá lett cellájában Leiningen-Westerburg Károly hat óra táján ezt írta Rohonczy Lipót huszár ezredesnek, sógorának címzett levelében: “éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangoznak a lövések szívemben.”22

Jegyzetek

  1. Lázár Vilmos születésének évét az aradi katonai bíróság előtt tett (1849. augusztus 28-án ), vallomásából tudjuk. – Katona Tamás (Szerk.) 1983. 2. 196.
  2. A tatárok elől menekülő örmények előbb Lengyelországban, majd Moldvában állapodtak meg. I. Apafi Mihály (1661-1690) engedte őket Erdélybe, s engedte meg, hogy Görgény, Petele, Bátos, Felfalu, Gyergyószentmiklós és Csíkszépvíz helységekben állandósuljanak. A betelepülteket az 1840. évi erdélyi országgyűlés honosította meg, az 1848. évi törvények pedig egyenjogúsította. – Magyarország története 1790-1848. 1961. 318-322.
  3. Ezek a népcsoportok határőrizeti szolgálatot láttak el, századkerületi szervezetben.
  4. Matolay Etele 1883. 5.
  5. Matolay Etele 1883. VI.
  6. Katona Tamás (szerk.) 1983. 1. 247.
  7. Katona Tamás (szerk.) 1983. 2 196.
  8. Fenyvesi Adolf 1883. 25-26.
  9. Ludwig, Schönberger 1875. 50.
  10. Pogány Mária 1980. 64-67., 74-75., 127.
  11. Matolay Etele 1883. 4-5.
  12. OL H79/6. 58.
  13. OL H/79/6. 68.
  14. Katona Tamás (szerk.) 1983. 1. 224. – Lázár Vilmos 1849-i honvéd ezredes aradi várfogságában kivégeztetése előtt írt emlékirata. Fordította Matolay Etele 1883.
  15. U.ott.: 225.
  16. A hadmegye-rendszer kialakítása 1848 télelőtől vette kezdetét, amikor a honvédsereg kiürítette a Délvidéket és a Közép-Tisza térségébe vonult el. Egy hadmegye általában három vármegyét fedett le.
  17. HL 1848-1849, 33/416.
  18. Matolay Etele 1883. 137.
  19. Katona Tamás (szerk.) 1983. 1. 243-244. – Lázár Vilmos 1849-i honvéd ezredes aradi várfogságában kivégeztetése előtt írt emlékirata. Fordította Matolay Etele 1883.
  20. U.ott.: 246-247.
  21. Katona Tamás (szerk.) 1983. 1. 290-291. – Lázár Vilmos Vinkler Brunó minorita áldozártól kapta a gyónás és az áldozás szentségét, s ő is kísérte a vesztőhelyre.
  22. Katona Tamás (szerk.) 1983. 1. 304-305. – Leiningen-Westerburg Károly október 6-án hat óra körül írt levele rokonának: Rohonczy Lipót huszár ezredesnek.

Irodalom

Az aradi vértanúk 1., 2. – Válogatta, szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta Katona Tamás. 1983.

Fenyvesi Adolf: Az első magyar vasút története. 1883.

Lázár Vilmos 1849-i honvéd ezredes aradi várfogságában kivégeztetése előtt írt emlékirata. Fordította Matolay Etele 1883. Katona Tamás (vál., szerk., az előszót és a jegyzeteket írta): Az aradi vértanúk I. 1983. 217-247.

Magyarország története 1790-1848. 1961.

Matolay Etele: Visszaemlékezéseim honvéd életemre. 1883.

Pogány Mária: Vállalkozók, mérnökök, munkások a magyar vasútépítés hőskorában (1865-1873). 1980.

Ludwig, Schönberger: Die Actionäre der Ungarischen Ostbahn und der Ungarischen Staat. 1875.

Rövidítések

HL = Hadtörténeti Levéltár

OL = Országos Levéltár

Lázár Vilmos – felsõbb jóváhagyás reményében – ezredes

Lázár Vilmos az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc hadserege törzstisztjeinek legfiatalabbjai közé tartozott. Kivégeztetésekor mindössze 34 évs volt. Örmény őseitől a katonáskodás, a vállalkozás és okos gazdálkodás, a gazdaságosság iránti vonzalmait örökölte, szülővárosától, Nagybecskerektől pedig a különböző nemzetiségek és vallást gyakorlók iránti türelmet (toleranciát), a munkával szerzett tulajdon tiszteletét és megbecsülését. Katonai szolgálata alatt vált személyiségének jellemzőjévé a magas szervezési kultúra, a beosztottak iránti felelősség- és az igazságérzet. A Központi Magyar Vasút főpénztárosaként szilárdult meg benne közgazdasági szemlélete és annak eredményes, akcióképes gyakorlata, amellyel jelentős mértékben járult hozzá az első magyar tőkésvállalkozás sikeréhez. Valójában egésze tükrözte érzelmi életének mélységét, megnyilvánulásainak sokszínűségét, szerelmének, szeretetének tartósságát, hűségének múlhatatlanságát. 1849. október 6-án reggel, hat óra tájékán három puskagolyó foszlatta szét örök időkre egyéniségének, tehetségének értékeit. Ezeket az értékeket kelti életre e dióhéjnyi dolgozat!

 

 

Csiffáry Gergely

A másik Lenkey

III.

Lenkey Károly memoárjában leírta, hogy 1848. december 27-én rendeletet kapott Mészáros Lázár hadügyminisztertől, hogy jelenjen meg nála, Miskolcon. A találkozás végül is Szikszón zajlott le 1849 első napjaiban. A hadügyminiszter közölte vele: “Ön Bobory Kálmán Lehel-huszár őrnagy dandárjánál át fogja venni a lovas nemeztőröket. Lenkey válaszában azt mondta: “Bocsánat, miniszter Úr, én minőségben idősebb vagyok mint Bobory, s abba bele nem egyezhetem, hogy ő legyen a parancsnokom; különben is ismerem egyéniségét közelebbről.” Ezután Mészáros hadügyminiszter dühbe gurulva kiabálta: “Ne okoskodjék! Ha nem tetszik, arra van az út. Menjen, ahonnan jött! Ilyen egyénekre itten úgy sincsen szükség.”56

Lenkey Károly ezúttal nyíltan megvallja, hogy az önérzetét sértette, hogy egy fiatalabb tisztet tettek volna meg elöljárójául. Lenkey Károly kétségtelen, könnyen sértődő magatartása utóbb kiváltotta Kossuth és Mászáros éles hangú levélváltását. Közben, 1849. április 2-án, Lenkey Károlyt ezredessé nevezték ki.57 Másnap írta Kossuth Mészáros Lázárnak: “… Lenkey testvérét eszem ágában sem volt a 13-id huszárzredhez besorozni, s mint nem is soroltam be, hanem a 10-ik huszárezredhez, mely előterjesztésem a Honvédelmi Bizottmány által elfogadtatott, s ahol Mezey egyszerre alezredes lett.”58

1849. április 5-én Mészáros Lázár írta Kossuthnak a válaszlevelében: “… ismét szerencsétlen voltam a 10-ik huszárezredhez egyet tenni, ahova Lenkey ezredesnek kineveztem, pedig ha igazán hallottam: hogy Kormányelnök Úr maga vagy Görgey tábornok szavát adta, miről tudósítani nem méltóztattak, hogy oda semmiféle idegen be nem fog soroztatni, akkor bár az okok, mellyért tettem meg nem szűnnek, t.i. hogy Mezey alezredes legalább is két hónapig beteg marad, akkor még sem soroztam volna oda, bár a kormány Lenkeyt minél előbb alkalmazni ajánlotta, hanem jelenleg azért tettem így, nehogy bizonyos el nem vitatható betegség miatt, sőt még volt eset, hogy sebek miatt is, több időre eltávozott, átugortattak, nehogy itt az történjék, jónak láttam Lenkeyt mint kiművelt régi katonát és jó hazafit a Honvédelmi Bizottmány helyben hagyása mellett ezredessé előléptetni.”59

Mi történt? Mezey Károly 1849 február végén súlyosan megsebesült Mezőkövesdnél egy ütközetben, ezért június végéig szolgálatképtelen maradt.60 Ez volt az oka, hogy a sebesült Mezey Károly parancsnok helyett Mészáros Lázár Lenkey Károlyt a 10-ik huszárezredhez (Vilmos-huszárok) nevezte ki ezredparancsnoknak.

Lenkey időskori memoárjában azt írta, hogy 1849. április 15-én érkezett meg Debrecenből, hogy átvegye az ezred vezetését, mely Kmety ezredes hadosztályába volt besorolva Vácott. Ezután még felkereste protokolláris okokból Görgey tábornokot Léván. Lenkey 1848. április 17-19 közt Görgey környezetében tartózkodott, s ezután indult Vácra saját alakulatához.61 Lenkey Károly gyakorlatilag a 10. huszárezrednél csak 1849. április 21-től május 14-ig szolgált.62

Így aztán, alig egy hónap múlva, Lenkey Károlyt áthelyezték, s 1849. május 2-től a 13. huszárezred parancsnoka lett.63 Áthelyezésével kapcsolatban Kossuth ezt írta Mészáros hadügyminiszternek 1849. május 4-én: “Felszólítom Tábornagy Urat, mint ideiglenes hadügyminisztert, hogy Mezey a 10. huszárezred alezredesét, tekintve eddig érdemdús szolgálatát, de különösen méltányolva a harctéren, jelesen Mezőkövesdnél tanúsított ritka vitézségét, ezredessé, s a nevezett ezred parancsnokává kinevezni, a kinevezési oklevelét ellenjegyzésre megerősítés végett hozzám áttenni, - ellenben a nevezett ezred jelen parancsnokát Lenkey [Károly] huszárezredest, mint azt a hadügyminisztérium már elébb eléterjesztette, a 13.számú huszárezredbe hason[ló] minéműségében [beosztásban] áttenni, s ezt mielőbb foganatosítani szíveskedjék.”64

Lenkey Károly visszaemlékezéséből tudjuk, hogy 1849.április 29-én Vácon Kmety György hadosztályparancsnok parancsba adta katonáinak, hogy a hadosztály induljon útnak. Lenkey sem tudta az induláskor, hogy menetelésük célpontja Buda várának ostroma lesz. Tény, hogy átkeltek a Dunán és Esztergomba, majd innen Buda alá vonultak. Részt vettek alakulatával a Buda várának ostromában.65

Budán kapta az értesítést, hogy a hadügyminiszter rendeletileg áthelyezte a 13. huszárezredhez (Hunyadi-huszárok). Lenkey Károly memoárjában leírja, hogy ezután összehívta az ezred tisztikarát, felolvasta előttük a rendeletet. Ezt követően még aznap a tisztikar két tagja megjelent Lenkeynél, átadták neki a kérvényt, melyben a tisztek arra kérték a hadügyminisztert, hogy vonja vissza Lenkey áthelyezését, mert ővele annyira meg vannak elégedve, vele kívánnak szolgálni olyannyira, ha nem maradhat a helyén, akkor a teljes tisztikar kész elhagyni az ezredet. Lenkey ezt követően újfent összehívta a tiszteket, s mondván, bármely sérelmes is lehet az egyénre a miniszteri rendelet, a haza ügye előbbre való, az ezred nem marad tisztikar nélkül. Megegyeztek abban, hogy a tisztek elállnak a lemondási szándékuktól, a nyilatkozatot Lenkeynek adják emlékbe, ki a szavát adta: mindaddig előléptetést el nem fogad, míg a kormány őt az ezredéhez vissza nem helyezi.66

Ezután Lenkey Károly felkereste Pesten Kossuth Lajos kormányzót, s kérte a visszahelyezését a 10. huszárezredhez. Kossuth azt akarta, hogy ne idézzen elő viszályt a hadseregben, ezért Lenkey is elállt az azonnali visszahelyezéstől. Kossuth úgy kívánta a helyzet visszásságát megoldani, hogy felajánlotta Lenkey számára a tábornoki előléptetést, ő viszont ezt, a tisztikarnak tett ígérete alapján, nem fogadhatta el.67

A történetet Lenkey elmondásából ismerjük, aki viszont: “… nem lévén több teendője Ó-Budán, következetesség szempontjából pedig új ezredéhez, a Hunyady huszárokhoz nem mehetett, miért is átköltözött Pestre, bevárandóan közeljövő eseményeit.” Ezt követően egy délután öccsével, Lenkey János tábornokkal kimentek a Városligetbe a lábtörést szenvedett Damjanich János tábornokot meglátogatni.”68

Nehéz Lenkey Károly félreállítását az adatok hiányával magyarázni. Bár felmerül a gyanú, hogy nála is érvényesült az a hivatásos tisztek közt meglévő szemlélet, amely alapján a hadsereg hivatásos tisztjei általában nem szimpatizáltak Kossuth személyével, aki civil politikusként, de mint az Országos Honvédelmi Bizottmány nagy tekintélyű elnöke, beleszólt a hadsereg szinte legapróbb ügyeibe is.

Lenkey újabb félreállítását Szemere Bertalan miniszterelnök 1849. június 21-én írt levelében így kommentálta: “… Guyon itt, Lenkey [Károly] ott, Aulich amott, Schweidel, Répássy másfelé, Damjanich az ágyban, a hazát elfelejték a katonák, idejök van egyenetlenkedni!!!”69

Lenkey Károly hadseregtől való félrevonulása nem sokáig tartott, mert 1849 nyarán Perczel Mór tábornok azzal bízta meg, hogy menjen Ceglédre, s gyűjtse össze a tartalék erőket, s szervezzen egy tartalékhadsereget. Lenkey hozzálátott a tartalékerők egybegyűjtéséhez Szolnokon, ahol a lovasságot századokba, a gyalogságot zászlóaljakba szervezte. Fegyvert kért, s a kormány – egyéb fegyver híján – vasnyársat küldött. Alig 30 nap alatt Lenkey Szolnokon egy tekintélyes, 18 000 főből álló tartalékhadsereget szervezett. Tüzérsége gyengén állt, mert 4 db 3 fontos, 2 db 12 fontos ágyúja és 2 db 6 fontos ágyúja volt. Perczel két hadosztályra osztotta az erőket, az első hadosztály parancsnokául Gaál László ezredest, a másodiknak Lenkey Károlyt nevezték ki. Lenkey hadosztályában a 19. zászlóalj volt tökéletesen felfegyverezve Nyereggyártó [János] alezredes vezénylete alatt, a többit újoncokból sorozták és vasnyársakból állt a fegyverzetük. A Lenkey vezette hadosztályt Perczel előbb Ceglédre, Gaál katonáit Szolnok alá rendelte, majd ide vonta össze mindkét hadosztályt. Egy-két nap után Lenkeyt hadosztályával a szolnoki híd védelmével bízta meg. A Szegeden tartózkodó kormány a Lenkey vezette erőket hátrahagyta Szolnok védelmére, s ugyanakkor Mészáros Lázárra és Dembinszkyre bízták az összes tiszai haderő vezényletét.70

1849. július 26-án írta Kossuth Szemere miniszterelnöknek: “Perczel tábornoknak Lenkey ezredeshez (ki Cibakházán van 5000 emberrel) Kecskeméten tegnap kelt rendeletéből értem, hogy a Pestről kiindult ellenség nagy erővel, három Colonban (francia szó, s ezredet jelent) mozog ellenünk. Az 1-ső Monor és Hartyánon át úgy látszik Szolnok és Cibakházára függeszti szemeit, a 2-ik Örkényen át Kecskemétnek a tiszai főhadtest után nyomul, míg egy harmadik a Duna mellett szinte már Vecsésig terjeszkede. Így Perczel ki ennek következtében ma főhadával Félegyházára megyen, Lenkeyt ma Kunszentmártonra, holnap Szentesre utasítván.”71

A magyar hadvezetés 1849. július végén a még nem egyesült osztrák és orosz főerőkkel való külön-külön történő csatára határozta el magát. Ehhez a magyar erőket a Tisza-Maros szögébe összpontosította. Amikor ezt eldöntötték, június végén, július elején, akkor az erdélyi katonai helyzet is kedvezőnek tűnt, s úgy nézett ki, Bemnek sikerül azt megakadályozni, hogy a szövetséges csapatok kijussanak Erdélyből és beavatkozzanak a főhadszíntéren folyó döntő küzdelembe.72

Az előbbi elképzelések szerint irányították Lenkey hadosztályát Szeged térségébe. Ezzel kapcsolatosan írta Kossuth Perczelnek 1849. július 28-án: “… Guyon 31-én érkezik Szegedre: reménylem még elég jókor. Azzal a szegedi kis erővel, hozzá Lenkey (Károly) hadosztályával 40 000-et haladó számmal leszünk Szegednél, s ezzel csak megmérkőzhetünk. Lenkey mit csináljon? Az algyői híd csak addig állhat, míg Te Kisteleken vagy, aztán nem mehet át a Tiszán, hanem csak Makó felé tarthat: adj neki utasítást.”73

Perczel segítségével 1849. július 29-én érkezett meg Szegedre. A Tisza-Maros szögéhez érkező császári fősereggel jelentős magyar erők vehették volna fel a küzdelmet. Perczel 27 000 főt számláló hadserege, Guyon 13 000 főre kiegészített hadteste, mely Titel alól érkezett, kiegészült a szegedi táborban alakuló, nagyrészt fegyvertelen 8500 fős tartalékhadtesttel. Ez a létszám egyezett Haynau seregének erejével.74 A szegedi és hódmezővásárhelyi táborban lévő erők száma 48 000 főt tett ki, míg a Bánátban további

32 000 fős haderő összpontosult. A Szeged és Tisza között jól kiépített sáncrendszerrel fogadhatta volna a magyar hadsereg az osztrákok támadását. Még ez sem történt, mert Dembinszky augusztus 2-ára feladta Szegedet és a Tisza bal partjára húzódott vissza.75 Kossuth ezt írta augusztus 1-jén: “… Az ellenség Csongrádot leégetvén, hidat vert a Tiszán, Lenkey 8000-rel Vásárhelyre nyomult.”76

Kossuth 1849. augusztus 1-jén azt az utasítást adta Lenkey ezredesnek, hogy mindenáron akadályozza meg az ellenség átkelését Csongrád és Szentes között. A levélen Kossuth sürgős utasításaként ez állt: “Lóvesztébe!” Lenkey augusztus 1-jén jelentette Kossuthnak az ellenség szentesi átkelését, közölte, hogy ő maga koleragyanús, és ezért átadta a parancsnokságot Nyereggyártó János ezredesnek.77

Lenkey csapatait augusztus 1-jén este indította útnak Hódmezővásárhelyről. A 7000 főnyi hadosztály Makón át a Maros bal partjára, Kiszomborba vonult, miközben Dembinszky feladta Szeged védelmét.78

Miután Lenkey a csapatokkal Szeged alá ért, beadta a lemondását, amelyet Mészáros azonnal elfogadott, és Nyereggyártó ezredes vette át a hadosztály irányítását – írja visszaemlékezésében Lenkey Károly. A memoárjából megtudjuk lemondásának az okát. Az előzménye lemondásának, hogy valamikor, július 31-én vagy 1-jén, Kossuth Szentesen maga elé rendelte Makó, Hódmezővásárhely, Szentes és Csongrád elöljáróit. Ezekkel tanácskozva hívatta Lenkey Károlyt, s közölte vele, hogy e városok készeknek nyilatkoztak népfelkelést kiállítani, melynek vezényletével Lenkeyt akarja megbízni, mondván: ezen népfelkelés Lenkey hadosztályához csatlakozva képes lesz kaszákkal, a lovasok fokosokkal Schlick seregét megsemmisíteni, mielőtt ő segítséget kapna. Lenkey elmondása szerint a kiképzetlen népfelkelők, akiknek a számát 30 000 főre becsülték, az első ágyúlövésre szétfutnának, soraikat szétvernék, s hasonló sors várna hadosztályára is. Egyébként is ez ellene mond Dembinszky utasításának. Aki parancsba adta: a Schlickkel való megütközést kerüljék el, és a számára épített két tutajhídon vonuljon Makó alatt a Maroson, s átvonulása után a már elkészült hidakat utóbb gyújtassa fel.79

Ez az előzmény, s miután Lenkey a kormányzónak ellent mondott, csak azután adta be a lemondását, de azt követően, amint a reábízott csapatokat Dembinszky parancsa alapján eljuttatta a Maroson túlra.

Visszatérve az események fővonalához, Dembinszky késlekedése, az elmulasztott lehetőség, döntő hibának bizonyult, mert Szegednél még volt esélye a magyar csapatoknak, hogy megverjék az osztrák főerőket. Később, a folyamatos visszavonulás miatt, augusztus 8-án Temesvár alá érkező Dembinszky vezette erők már elcsigázott, demoralizált, kimerült csapatok voltak, akik így esélytelenül néztek a másnap lezajló temesvári csata elé.

A szabadságharc leverése rohamos léptekkel közeledett. A temesvári csatavesztés után, a világosi fegyverletétel következett. Lenkey Károly, aki 1849. augusztus 2-a után már nem működött vezénylő tisztként, hazaindult gyalog Heves megyébe a családjához. A cs. és kir. haditörvényszék iratai szerint hadosztályparancsnoki tisztségét 1849. augusztus 4-ig töltötte be.80

Menekülés, fogság, börtön

Lenkey Károly, 1849. augusztus 7-8-tól hol gyalog, hol pedig lovon, a fogságba esést sikeresen elkerülve, valamikor augusztus 20-a körül ért Egerbe, haza a családjához. Mindössze 48 óráig maradt titok hazaérkezése, mert már harmadnapon egy ismerőse közölte vele, hogy az osztrák katonai parancsnoknak, Köllő őrnagynak, tudomása van visszatértéről. Azért, hogy elfogatását megelőzze, személyesen jelentkezett az osztrák tisztnél Egerben. Az őrnagy hivatalosan, de nem ellenségesen fogadta, s jóakaratának jeléül azt az eljárást tárta elé, hogy, bár neki parancsa van minden honvéd főtiszt elfogatására, miután önként jelentkezőről van szó, megkérdi Haynautól, mi legyen a sorsa. Öt nap múlva megérkezett a rendelet Pestről, hogy Lenkey ezredest kíséret mellett szállítsák el. Köllő őrnagy még azt is megengedte, hogy személyes ügyeit elrendezhesse, s ezért egy nap haladékkal indította útnak Pestre.81

Pesten nem vonult be egyenesen a forradalmárok és szabadságharcosok hírhedt börtönébe, a pesti Újépületbe, hanem lerázta a kísérőjét, viszont nehogy mint szökevényt kerítsék kézre, elment Kempen tábornokhoz, aki Haynau helyettese volt, miután az utóbbi éppen Bécsbe utazott. Bejelentkezett nála, s a tábornok azon kérdésére, hogy nemzetőri őrnagy volt-e, igennel válaszolt. A tábornok azt kérte, írassa fel a lakcímét az inasánál. Lenkey Károly sógoránál, Peregriny Eleknél, a budai várban lakott. Egy pár nap múlva a várparancsnok elébe kívánták vezetni hazulról, de miután kiderült, hogy nem azonos Lenkey János tábornokkal, szabadon engedték. Egy hónapja élhetett már Budán, amikor besúgók útján az utcán felismerték s utóbb, 1849. szeptember 26-án, elfogatási paranccsal az Újépületbe szállították. Itt a pavilon második emelet 5. számú cellájába zárták. Fogolytársai voltak: Paur, Dobieczky, Gyira és Zuber nevű foglyok. Hadbírájául azt a Dreier nevű hadbírót jelölték ki, aki egykor brodi határőrezrednél szolgált Horvátországban ugyanakkor, amikor Lenkey Vukováron volt százados, s így ismerték egymást. Miután Lenkey ismerős tiszttárs volt, a vallomástétel végére odaírta: nem súlyos bűnös.

Utóbb 36 fős fogolycsapattal Aradra szállították, személyenként egy gránátos kísérte őket a vasútig. Szolnokig vasúton szállították valamennyiüket, onnan tovább lovas kocsikon utaztak, ahol két fogolyra egy fegyveres kísérő jutott. November közepére érkeztek Arad várába, a kazamatákba zárták a fogva tartottakat.82

További sorsát részleteiben Lenkey Károly időskori memoárjából ismerjük. Napok múlva Aradon elkezdődött a kihallgatásuk. Itt szerzett tudomást Károly, hogy az öccsét, Lenkey János tábornokot is Aradon tartják fogva. Perczel Antal bajtársával sikerült elérnie, hogy a börtönben meglátogathassa öccsét. Sajnos, az elborult elméjű testvére igen leromlott állapotban volt, tele gennyes sebekkel, és utóbb itt is halt meg 1850. február 9-én.83 Lenkey Károly érdeme, hogy miután a börtönhatóság engedélyezte a részvételét az öccse temetésén, ő nem engedte a testvérét egy jeltelen sírba eltemetni, hanem elhantolta őt a városi temetőben.84

Lenkey Károly ügye Aradon végül is Daubeck cs. és kir. hadbíró elé került. A bírái kíméletlenek voltak. Lenkey Károlyt ötödmagával először golyó általi halálra ítélték.85

Lenkey Károly első fokon történő elítéléséről a következő közlemény jelent meg a pesti Magyar Hírlapban, amely a haditörvényszéki ítéleteket közölte: “Lenkey Károly,) hogy előleges szolgálattétel után, mint az egri nemzetőrség őrnagya alezredessé előmozdíttatott, ezredesi előmozdítást, s a 10. huszárezred parancsnokságát elfogadta, ezen ezredi parancsnokságát ápril 21-kétől egész máj. 14-kéig 1849. – ez idő alatt különösen Görgey Artúr ostromló hadtesténél vitte, továbbá júl. elején a 10. hadtest 2. osztályának parancsnokságát átvette, s aug. 4-ig vitte… Lenkey… lőpor és golyó általi halálra ítéltetett.”86

Lenkey Károlyt Aradon 1850. február 15-én ítélték először golyó általi halálra, utóbb a bíróság 12 évi vasban töltendő várfogságra módosította büntetését.87

A várfogság lényege, hogy az elítéltet a többi fogolytól elkülönítve tartották. A rab a saját ruháit megtarthatta, csak a pénzét és értéktárgyait vették el. A büntetés ideje alatt a további ruha hiányát, ha vagyontalan volt, a kincstár pótolta. A fogoly saját ágyat használhatott, ez 1-1 szalmazsákból, szalmavánkosból, lepedőből és gyapjútakaróból állt.

A várfogságra ítélt látogatókat nem fogadhatott, s nem használhatott íróeszközöket sem. Engedhették az olvasást és az írást is, egy ügyeletes tiszt felügyelete mellett, viszont csak vallásos és erkölcsi tanulságokat tartalmazó könyveket olvashatott. A várfogságra ítélteknek akkor tettek könnyű vasat a kezére és lábára, ha ezt ítéletben kimondták. Táplálékul napi egyszeri meleg ételt – főzeléket – vagy tésztás húst vegyesen adtak. Az élelmezési illeték fejenként napi 8 krajcár volt, melyet készpénzben kellett fizetni.88

Miközben Lenkey Károly a börtönbüntetését töltötte Aradon, a felsége, mivel nem volt miből élnie a családjának, arra kényszerült, hogy a borait adogassa el. Így vett 1850. szeptember 10-én bort tőle Mártonffy Lajos egri ügyvéd. A szerződés idevágó sorai szerint: “Lenkey Károlyné született Praydigó Mária e jelen szomorú körülményemnél fogva, magam és családom fenntartása kéntelenülvén nemcsak a most meglévő, hanem az évben várandó boraimat is eladni, arra nézve T(ekin)t(e)tes Mártonffy Lajos Úrral következendő feltételek mellett alkudtam meg, jelesen: eladtam 13 ½ párral, értve hordóstul, párját 36 ezüst forinttal számítva, melynek árát vagyis 461 pft és 30 krajcárt valósággal fel is vettem: az ez évben termendőnek pedig szintén hordóstul 24 ezüst forintért számítva párját, melyért esendőbe jelenleg felvettem 400 ezüst forintot. Az ezen összegen felül a borok számba vétele után esendő mennyiséget pedig szüret után megadni köteles lészen.”

E szerződésből sok baj származott, mivel Lenkey Károlyt az elítélésekor minden ingó és ingatlan vagyonától megfosztották, ezért a Mártonffy Lajosnak eladott és 1850. október 27-én kifizetett borokat hordóstul lefoglalta a hatóság. Mártonffy ügyvéd évekig perelt és kérvényezett, s végül csak 1856. október 26-án – öt év múlva – kapta vissza a tulajdonába tartozó bort és a hordókat.90

A Habsburg megtorló kormányzat először azoknak adott kegyelmet, akik a cs. és kir. hadseregből nyugdíjas és cím nélkül kilépett tisztek voltak. Ferenc József császár a levert forradalom és szabadságharc utáni első magyarországi körútjára 1852. június 4 – augusztus 14. között került sor.91

Amikor a császár első magyarországi körútja ismertté vált, akkor folyamodott Lenkey Károly egykori, bizonyos Sándor nevezetű ezredese I. Vilmos württembergi királyhoz (1781-1864), hogy ő próbáljon kegyelmet kérni egykori katonájának. Ferenc József császár, amikor 1853-as körútja során meglátogatta az aradi várat, meghagyta az akkori várparancsnoknak, Kasztelicz altábornagynak, hogy terjesszen elő kegyelemre arra érdemes magyar foglyokat. A várparancsnok három elítéltet javasolt az uralkodónak, hogy azokat amnesztiában részesítse. Köztük volt Lenkey Károly, akit 12 évre ítéltek, továbbá Majthényi (Kálmán ezredes), akit 10 évi várfogságra ítéltek és Martinyi (Frigyes alezredes), akit ugyancsak 12 évi várfogsággal sújtották. Az elítéltek büntetését 4 évre szállították le, Lenkey Károly 1853. december 19-én szabadult.92

 

Sorsa a szabadulása után

Az abszolutizmus éveiben, a börtönből való szabadulása után a vagyonát vesztett Lenkey Károly ezredes Mónosbélben telepedett le. Itt kapott bérletet azon a kis birtokon, amelyet a nemes besenyei Szabó család egyik hölgytagja hagyott az egri servitákra.93 Egy 1859-ből származó adat szerint Mónosbélben még mindig az egri servita rendház birtokát bérli.94

1861-től az egri ellenzék egyik vezéralakja.95 Ez időtől újra Egerben lakik.96 1867-ben, amikor a törvényhatóságok ismét megkezdhették a működésüket, egyhangúlag megyei számvevőnek választották meg. E tisztségét haláláig ellátta. 1867-től tagja volt az Országos és a Hevesi Honvédegyletnek.

Őrizte és ápolta öccse, Lenkey János tábornok emlékét. Számottevő szerepe volt abban is, hogy Arad városa közadakozásból emlékművet állíttatott 1868. szeptember 7-én Lenkey János sírján. Ez az emlékmű került haza a tábornok hamvaival együtt 1936-ban és áll Egerben a város Kisasszony temetőjében lévő sírjánál.97

Lenkey Károly publicisztikai tevékenységet is kifejtett. Megírta 1848/49-es emlékeit, amelyet végül Egervári Ödön közölt 11 részben a Honvéd című lapban. Egerben hunyt el 1874. május 18-án.

Házasságából 7 gyermeke született. Első gyermeke Albin 1839-ben Vukováron született, az 1848-49-es szabadságharc idején katonanövendék volt Nagyváradon, a 74-ik honvédzászlóalj katonanevelő intézetében. A családi hagyományokat követve huszártiszti pályára lépett. Részt vett 1861-ben Miksa osztrák főherceg mexikói expedíciójában, majd 1867-ben Miksa császár kivégzése után nem szállt fel a holttestet szállító hajóra, mint az életben maradt bajtársai, hanem gyalog eljutott Clevelandbe és felcsapott vadásznak. Állítólag az indiánok ölték meg egy fegyveres összetűzés során. Szülei soha többé nem kaptak hírt felőle.98 Második gyermeke Emma 1840-ben szintén Vukováron látta meg a napvilágot. Eladósorba kerülve burai Böck Bertalan vette feleségül. Sok gyereke született. Emma leszármazottjai közül többen is élnek Egerben. Tiszaburán halt meg 1896. május 24-én. Harmadik gyermeke Vilmos Egerben, 1846. szeptember 27-én született, gyermekkorban meghalt. Negyedik gyereke Károly Egerben, 1848. július 29-én született. Felnőtt korában Budapesten telepedett le. Ötödik gyermeke Vilma, szintén Egerben született 1850. május 5-én, ő is gyermekkorban halt meg. Ilona leánya 29 évesen hajadonként hunyt el. Johanna leánya férjhez ment Vertán Istvánhoz. A Lenkey család nem halt ki, igaz, Lenkey János tábornoknak nem lévén családja és utódja, viszont e nagy múltú dinasztia leszármazottjai ma is köztünk élnek, mert testvérének, Károlynak népes családja volt. A családi nevet csak egyetlen fia, Károly vitte tovább, mégis a leányágon is számtalan leszármazottjáról tudunk, akik hazánk határain belül vagy a tengerentúl élnek. A Lenkey család “tábornoki” ágának leszármazottjai számon tartják származásukat.

Lenkey Károlyról több metszetrajz is készült. Tudomásunk van arról, hogy 1853-ban, kiszabadulása évében, az Egerben élő Kovács Mihály festő megfestette “Lenkey Károly honvédezredes rabságban” című képét, mely utóbb elveszett.

Lenkey Károly személyes tárgyait népes családja örökölte. Egyik egri leszármazott őriz két fémvázát, amely valaha az ezredesé volt.

Lenkey Károlynak állított irodalmi emléket T. Ágoston László: A suszterinas című egyfelvonásos színművével.100

Az előző oldalakon egy küzdelmes életúttal megáldott ember, Lenkey Károly honvédezredes életét kísérhettük végig. Az elmúlt évben, a forradalom és szabadságharc 150. évfordulóját ünnepelve, országunkban bizonyára több száz ismert és kevésbé ismert szereplője került reflektorfénybe az egykori eseményeknek. Lenkey Károly is egyik hőse a polgári szabadságért és nemzeti függetlenségért vívott harcnak. Olyan hőse, mint bármely ember, akinek hibái és erényei voltak. Talán furcsának tűnik az olvasónak, ha ma kicsinyesnek tűnő sértődékenységéről olvas, amely tulajdonsága többször késztette arra, hogy egy időre félreálljon, átmenetileg letegye a fegyvert. Emberi vonása, a sértődékenység, az anya nélkül felnőtt Lenkey fivérek sajátossága, egy gyerekkori trauma következménye. Az is furcsának tűnhet, hogy Lenkey Károly ezredes életében milyen nagy szerepe volt a tiszti becsületszónak. Napjainkban e fogalom súlyát egy nagy múltú nemesi család leszármazottjának köznapi viselkedésében hajlandóak lennénk egyfajta retrográd erőnek minősíteni. Ha beleéljük magunkat az ő szerepébe, talán más értelmet kap a tiszti becsület. Ez a XIX. század olyan, háborúkkal teli korszak, amikor a parancsnok a katonái előtt megy, példát mutat és harcol, és nem a harcoló csapatok mögött egy jól védett irányító központból dirigál. A harc, a származás, a katonai szellem ilyen egyenes, hajlíthatatlan embereket kíván. Talán ezért is becsüljük, tiszteljük őket, mert egyenes derékkal vállalták a sorsukat.

Irodalom

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

1983 Három ismeretlen Lenkey-levél. = Honismeret 5. szám. 31-35.

  1. Lenkey tizedes. = Magyarország, XXI. évf. 3. sz. január 15,22A suszterinas. Színmű egy felvonásban. 1. rész. = Hevesi Szemle. XV. évf. 2.sz. 2-9.; 2. rész. = Hevesi Szemle, XV. évf. 3. Sz. 5-9

1987 A suszterinas. Színmű egy felvonásban. 1. rész. = Hevesi Szemle. XV. évf. 2.sz. 2-9; 2. rész. = Hevesi Szemle, XV. évf. 3. sz. 5-6.

ÁLDÁSY Antal – CZOBOR Alfréd

  1. A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címeres levelei. VI. Bp.

BARTHA ALBERT

  1. Az aradi 13 vértanú pörének és kivégzésének hiteles története. Bp.

BENDA Kálmán

  1. Magyarország történeti kronológiája. III. Bp.

BODNÁR László

  1. Az egri és a mátraaljai történelmi borvidék. Eger.

BONA Gábor

  1. Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban. 1848-1849. Bp.

BOROVSZKY Samu (szerk.)

  1. Heves vármegye. Bp.

BREZNAY Imre

  1. A két Lenkey (Lenkey Károly) = Egri Népújság XLI. évf. 147. sz. június 27-1-2.; XLI. évf. 148. sz. június 29. 1-2.

CSÍKVÁRI Antal

  1. Borsod vármegye (Borsod, Gömör és Kishont K.E.E. vármegyék). Miskolc. Vármegyei monográfiák V.

EGERVÁRI Ödön

  1. Lenkey Károly honvéd ezredes emlékirataiból. = A Honvéd 15-25. szám. 118-120; 127-129; 134-136; 142-144; 150-151; 159-161; 167-168; 177-178; 185; 193-194; 200-201.

FORGON Mihály

  1. Gömör-Kishont vármegye nemes családai. II. Kolozsvár.

HAJAGOS József

  1. Heves megyei nemzetőrök részvétele a bácskai harcokban. = Mátrai Tanulmányok. 1995. Gyöngyös. 95-120. Szerk.: Horváth László.

HELLEBRONTH Kálmán

  1. A magyar testőrségek névkönyve. 1760-1918. Bp.
  2. ILA Bálint

  3. Település és nemesség Gömör megyében a középkorban. = Turul, LI. 1-2. füzet 1-28.

KACZIÁNY Géza

  1. Magyar vértanúk könyve. Bp.

KÁSZON IMPÉRFALVI CSUTAK Kálmán

  1. Aradi fogságom alatt írt adatok az 1848/9. évi szabadságharc különösen Erdély havasai ellen vezetett hadjáratról. Pest.

KOLACSKOVSZKY Lajos

  1. Megyénk részvétele az 1848-49-i szabadságharcban. = Heves megyei Kalendárium az 1948. jubileumi évre. Eger, 31-43.

 

 

KOSSUTH Lajos összes munkái XV.

  1. Kossuth Lajos 1848/49-ben IV. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. Második rész. 1849. január 1. – április 4. Sajtó alá rendezte: Barta István.
  2. Kossuth Lajos 1848/49-ben. V. Kossuth Lajos kormányzóelnök iratai. 1849. április 15. – augusztus 15. Sajtó alá rendezte Barta István. Bp.

LEGÁNYI Ferenc

Én. Múzeumi Napló I. Gyöngyös, Mátra Múzeum Adattára.

Magyarország hadtörténete II.

  1. Főszerk.: liptai Ervin. Bp.

MÁRTONFFY Károly

  1. Eger szöllő-gazdászata. = Kubinyi Ferenc – Vahot Imre (szerk.): Magyar- és Erdélyország képekben. VI. Pest, 61-77.

NAGY Iván

  1. Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. VII. L-M. Pest.

OROSZ Er

  1. Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai. Eger.

Siebmacher’s Grosses und allgemeines Wappenbuch. Der Adel von Ungarn. III. Band. Nürnberg, 1888.

SOÓS Imre

  1. Vasércbányák és vashámorok a Bükk hegységben a 18. században. = Bányászati Lapok. 7-8. 427-432.

  1. Az első magyarországi “timsógyár”. = Az Egri Tanárképző Főiskola Évkönyve. V. kötet. Eger. 371-403.

TARDY Lajos

  1. Régi feljegyzések Magyarországról. Bp.

 

Rövidítések

DIV. LUK. TA. = Dobó István Vármúzeum, Legújabbkori Történeti Adattára, Eger.

HML. = Heves Megyei Levéltár, Eger.

KLÖM. = Kossuth Lajos összes munkái.

MOL = Magyar Országos Levéltár, Bp.

 

 

56 KLÖM. XV. 1953. 750.

57 BONA G., 1983. 221.

58 KLÖM. XV. 1953. 803.

59 KLÖM. XV. 1953. 807.

60 BONA G., 1983. 238.

61 EGERVÁRI (POTEMKIN) Ö., 1969. 134-136.

62 Magyar Hírlap (Pest), 1850. márc. 6. 95. sz.1. lap.

63 BONA G., 1983. 221.

64 KLÖM. XV. 1953. 210.

65 EGERVÁRI (POTEMKIN) Ö., 1869. 142-144.

66 EGERVÁRI Ö., 1869. 150.

67 EGERVÁRI Ö., 1869. 150.

68 EGERVÁRI Ö., 1869. 150.

69 KLÖM. XV. 1955. 562.

70 EGERVÁRI Ö., 1869. 159.

71 KLÖM. XV. 1955. 781.

72 Magyarország hadtörténete II. 1984. 541.

73 KLÖM. XV. 1955. 790.

74 Magyarország hadtörténete II. 1984. 540.

75 Magyarország hadtörténete II. 1984. 542.

76 KLÖM. XV. 1955. 824.

77 KLÖM.XV. 1955. 812.

78 Magyarország hadtörténete II. 1984. 542.

79 EGERVÁRI Ö., 1869. 160.

80 Magyar Hírlap (Pest), 1850. márc. 6. 95. sz.1. lap.

81 EGERVÁRI Ö., 1869. 177-178.

82 EGERVÁRI Ö., 1869. 185.

83 EGERVÁRI Ö., 1869. 193-194. – Lenkey Károly tévesen az öccse halálának napját az emlékezetére hagyatkozva tévesen 1850. február 7-i napra tette.

 

 

E tévedés következtében került a sírkövére is ez a dátum. A később napvilágra került eredeti forrásokból tudjuk, Haynaunak 1850. február 9-én jelentették beosztottjai Lenkey János halálának pontos idejét. – BARTA A., 1930.234.

84 EGERVÁRI Ö., 1869. 193-194.

85 EGERVÁRI Ö., 1869. 201.

86 Magyar Hírlap (Pest), 1850. márc. 6. 95. sz.1. lap.

87 KÁSZON IMPÉRFALVI CSUTAK K., 1868.194-195.

88 KACZIÁNY G., 1906. 116.

89 EGERVÁRI Ö., 1869. 201.

90 BREZNAY I., 1924. 1-2. – Az egri borokat pár hordóba szokták eladni, egy hordóban 3 akó volt, s így párjára, az az két hordóra 6 akó jutott. MÁRTONFI K., 1854. 74-75.

91 BRENDA K., 1983. III. 709.

92 EGERVÁRI Ö., 1869. 201. – A másik két, vele szabadult törzstiszt: Majthényi Kálmán és Martinyi Frigyes életére lásd: BONA G., 1983.227., ill. 230.

93 LEGÁNYI F., Én 673.

94 DIV. LUK. TA. 467-81.

95 Vasárnapi újság, 1874. május 31. 1.

96 Lakóházat, amely az Arany János utca 2. sz. házban volt lebontották. Az épület helyén ma a Bartók tér 1. sz. emeletes ház áll, térfelőli bejárati kapuval.

97 Vasárnapi újság, 1868. 39. szám.

98 T. ÁGOSTON L., 1984. 22.

100 Hevesi Szemle, 1987. 2. 2-9.; 1987. 3. 5-9.

 

 

 

Széplaky Sándor

In memoriam: Klebelsberg

“A valódi tudományosság melegházi

növény, amelynek szüksége van a nemzet

szeretetének melegére.”

(Klebelsberg)

“A legnagyobb álmú kultuszminiszter”-re – Ravasz László református püspök találó megállapítására – emlékezünk születésének 125. évfordulóján. Dr. gróf Klebelsberg Kunó 1875. november 23-án született az Arad megyei Magarpécskán arisztokrata családból. Magyar-osztrák ősöktől származik, és jellegzetes német nevét édesapjától örökölte. Kortársainak – főleg ellenfeleinek -, akik kételkedtek magyarságtudatában, így válaszolt: “… ha idegen hangzású nevet viselő magyarnak szabad valamiben különbözni a többi magyartól, ez a különbség abban állhat, hogy a szenvedő hazát, ha lehet még jobban szeresse.”

Kiváló szellemi képességei már középiskolai, majd egyetemei tanulmányai alatt megmutatkoztak, és a tudásanyag elsajátításához hozzájárult határtalan szorgalma. Az államtudományi doktorátust megszerezve – 23 éves korában – köztisztviselői pályán helyezkedett el. A közigazgatási ranglétra minden fokán – a legkiválóbbat nyújtotta. Megismerve munkásságát, megállapíthatjuk, hogy Klebelsberg a XX. század legnagyobb magyar tudománypolitikusa, aki az oktatásügy, a színházkultúra, a zeneművészet, az egészségügy, a publicisztika, a sport, a szellemi kutatóműhelyek, a levéltárak létesítésével bel- és külföldön egyaránt értékeset és maradandót alkotott.

Harmonikus családi élete nagyban hozzájárult, hogy a közjóért végzett munkáját minél eredményesebben végezhesse. Aránylag fiatalon nősül, felesége Botka Sarolta árvaleány, nemesi származású, akit férje halála után a csapások egész sorozata ért, főleg 1945 után – kitelepítettként élt 1951-53 között egy Békés megyei tanyán -, és 1964-ben halt meg.

1932. október 13-án a sajtóorgánumok a következő, hivatalos helyről származó hírt közölték olvasóikkal: “gróf Klebelsberg Kunó v.b.t.t. ny. magyar kir. vallás és közoktatási miniszter paratífusz után rekonualesz cence állapotban szívbénulás következtében kedd délután 5 óra 10 perckor meghalt.”

Klebelsberg Kunó halála mindenkit váratlanul ért, hiszen ez év szeptemberében még járta az országot – főleg az Alföld sorsát viselte szívén – tárgyalt, intézkedett. Szeptember végén még beszédet mondott a most már csak szellemi mecénása a társaságnak, de egészségi állapota fokozatosan romlott, magas láz gyötörte, és október 2-án a II. sz. Belgyógyászati Klinikára bekerülve már nem tudták megmenteni az életét.

Szeged őrzi legmaradandóbban a kultúrpolitikus emlékét, hiszen ez a város az ő segítségével léphetett be az európai nagyvárosok sorába – ez a tény viszont várospolitikusi nagyságát hirdeti. – Itt végezhette kutató munkáját az a Szent-Györgyi Albert, aki az első magyar orvosi Nobel-díjat kapta – a kutatás anyagi bázisa Klebelsberg segítségével teremtődött meg -, ő indította útjára a nyári Szegedi Szabadtéri Játékokat, és a menekülésre kényszerült kolozsvári egyetem szintén az ő segítségével talált a városban új otthonra; és a felsorolás még nem teljes. Szeged város temettette el, mert a Tisza-parti város saját fiának tekintete, és ez az érzelmi összefonódottság szinte “szülői” kötelességévé tette hamvainak díszes szarkofágban való elhelyezését a város legnagyobb templomában, a Fogadalmi Templomban. Végül Szeged nem térhet ki az elől a felelősség elől sem, hogy az a láng, amit Klebelsberg gyújtott meg, a szellem fényének lángja, amely szembeszáll a tudatlansággal, a kishitűséggel, a rágalmak özönével, ne hamvadjon el, hanem ébrentartásával tovább világítson, irányt mutasson a ma emberének is, mert Klebelsbergnek mint reálpolitikusnak a tanításai még ma is időszerűek, aktuálisak.

Visszaemlékezések, nekrológok, egész sora jelent meg a halálát követő években, évtizedben tudósoktól, jelentős államférfiaktól, akik meglátva kiváló szellemiségét, azt vallják, hogy mint reálpolitikus kultuszminiszter eljutott arra a szellemi magaslatra, ahol küldetését betölthette: mert küldetése főleg az első világháborút követő években, évtizedben realizálódott a magyar oktatásügy, a magyar tudományos élet tervszerűbbé tételében, magasabb szintre való emelésében: és ez a koncepció a kultúrfölény elméletében öltött testet.

Azt hirdette makacs elszántsággal, hogy országunkat Európa legműveltebb államaihoz kell felzárkóztatni, ennek érdekében a tudomány a művelődés fejlesztését, modernizálását tartotta élete fő feladatának. A kultúrfölény gondolata elméletében művelődési felsőbbség programjaként jelentkezett. Ezt a teorémát a következő megállapítása fejezi ki legérzékletesebben: “Kultúrpolitikánk csak akkor lehet sikeres, ha kultúrfölényünk fenntartását az egész ország a maga nagy szent ügyének vallja, és a nemzeti közhelyeslés lendítőkerekeit a nagy mű szolgálatába állítja.” Amikor 1922. június 16-án az új őrhelyére, a kultuszminiszteri tárca élére került, az új beosztás szinte kötelezőveé tette számára munkaprogramjának ismertetését, melynek lényege egy mondatba sűrítve így hangzik: “Ne feledjük, hogy a magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg.” És ehhez az elvhez sziklaszilárdan ragaszkodott minisztersége több mint 9 éve alatt.

A publicisztika talán már megsejthette, hogy egy kivételes szellemiségű ember került az oktatásügy élére, és az optimista kicsengésű cikkek mondanivalóját, hangnemét jól érzékelteti a következő mondat: “találják meg benne a súlyos idők a maguk emberét, a nagy eszményképek a méltó utódot…”

Szellemi példaképe a Lánchídépítő Széchényi, és az ő emlékének ápolását hozta létre 1927-ben a Széchenyi István Társaságot, azzal a nem rejtett szándékkal, hogy a társadalom anyagi és erkölcsi segítségével kutatóintézeteket létesíthet, illetve fejleszthet ösztöndíjakat, juttathat, és alapítványokat létesíthet.

A kultúrpolitikusi optimizmusát jól érzékelteti a következő megállapítása: “A magyar nemzet ma olyan, mint az önhibáján elszegényedett család, mely palotából padlásszobába költözik. De a padlásszobákban is születtek nagy emberek, nagy eszmék, padlásszobából tüneményes pályák indultak ki.”

Kultúrpolitikusi nagyságát főleg az iskola, a tanító- és tanárképzés reformjai igazolják. Nem volt olyan iskolatípus az óvodáktól az elemi, a polgári, a közép- és s szakiskolán át egészen az egyetemig, ahol mélyreható változások nem következtek volna be. Modernizálás és demokratizálódás jelszavát igyekezett valóra váltani az oktatásügy egyre világosuló berkeiben…

Az oktatás feltételeit az iskolaépítés programmal is biztosította. A húszas évek közepén 3 év alatt 5000 tantermet építtetett tanítói lakásokkal kiegészítve és főleg a tanyasi iskolahálózat építését karolta fel, mert az Alföldön uralkodó szellemi szegénységet – az analfabétizmus itt jelentkezett a legbántóbban – akarta felszámolni.

Kortársai Klebelsberget némi iróniával az első magyar “sportminiszternek” nevezték el, jogosan, hiszen majdnem 10 éves minisztersége alatt a tudományos életet szervező és irányító munkája mellett maradt még energiája, hogy a testnevelésügyet felkarolja és támogassa. A tudós tanárokat is meggyőzte arról, hogy jó magas szintű tanulmányi eredmény eléréséhez nagymértékben hozzájárulhat a sport, a testedzés. “Jól tudom – írja -, hogy itt is szemben fogom találni magamat az elméleti pedagógusokkal, akik máris csóválják fejüket, hogy az ifjúság túlságosan rákapott a sportra. Nekem nem eszményem a szűkmellű szemüveges gyermek, aki naphosszat könyve fölé görnyed, és akinek fejletlen mellkasában … hamarosan fészket rak a tuberkulózis halálmadara. Egyébként nem hiszem, hogy az angol nép kultúrájának megártott volna a sport. A kultúra és a sport között a valóságban nincs ellentét, az ellentét hiedelme legföljebb olyan koponyákban él, amelyeket vaskalap fed.”

Azt a tanulságot vonta le a történelemből, ha egy ország valamilyen ok miatt nem tarthat fenn megfelelő létszámú hadsereget – pl. a trianoni békeszerződés csak 35 000 főnyi katonaság meglétét engedélyezte -, a fiai elpusztulnak, és így kialakulhat egy polgári, kényelmes, kényeskedő életstílus, amely mind a minőségi sport, mind a nemzet halálát jelentheti, Ezért is karolta fel a sport eszményét, és ezen belül is az iskolai testnevelést. Megszüntette a tornatanítási címet és helyette a testnevelő tanár elnevezést rendelte el. Kötelezővé tette a középiskolákban a játékdélutánokat és a 3. testnevelésórát.

A miniszter – aki a középiskolában testnevelésből gyengébben szerepelt, mint az elméleti tárgyakból, hiszen vékonydongájú, gyenge fizikumú gyermek volt, akit osztálytársai azért sem vertek meg, mert féltek, hogy sírva fakad” – lett a magyar sport mecénása, anyagi és erkölcsi támogatója. Az olimpiákon való szereplést azért tartja fontosnak, “hogy nemzeti jelentőségünk tudatát a világ közvéleményébe még jobban belevigyük.”

A Magyar Olimpiai Társaság – 1932-ben alakult meg - elnöke lett, azzal a céllal, hogy az 1936-os berlini olimpiára a szakszerű felkészítés a versenyzők és edzők számára is biztosítva legyen. A tervszerű munkának meg is lett az eredménye, mert az olimpián 10 aranyéremmel és a többi értékes helyezéssel együtt hazánk a világ összes nemzetei között a 3. helyen végzett. A nagy győzelem – ezt a nemzet minden rétege elismerte .- a sportminiszter posztumusz elégtétele. Erre a részterületre is igaz Kormos Gyula megállapítása, amely így hangzik: “Klebelsberg nem a pillanatnak, hanem a messze jövőnek dolgozott.”

A zene szeretete áthatotta egész életét. A komolyzene hallgatása művészi élményként jelenik meg életében. Az ének-zene tananyag korszerűsítése oktatási programjának szerves részét képezi.

A miniszter a zeneszerzőket pályadíjak kiírásával arra ösztönözte, hogy maradandó művekkel gazdagítsák a magyar és az egyetemes zenekultúrát. Egy ilyen pályázat eredményeképpen született meg Lockmányi Ernő Szegedi miséje. A szegedi Fogadalmi Templom orgonájának elkészítését szintén Klebelsberg szorgalmazta, melyet Európa legnagyobb orgonájaként tartanak számon. Méretben csak a híres passoni orgona múlta felül. A budapesti operaház Klebelsberg támogatásával megújult, így művészi vonalon is felzárkózhatott az európai élvonalba. Mikor felsőbb szervek a nehéz gazdasági helyzetre való hivatkozással az operaház bérbeadásáról tárgyaltak, Klebelsberg ezt megakadályozta, és a későbbiekben így fogalmazta meg álláspontját : “… az operaház bérbeadása bűnös merénylet volna a magyar zenei műveltség legszentebb érdekei ellen. Ha van valami érdeme a nemzeti ügy körül, akkor ez az, hogy a nagyvonalú takarékosság szükségessége idején áttörhetetlen gátat tudtam emelni az ellen, hogy a kicsinyes takarékosság be ne törjön a magyar művelődés kertjébe, hol éppen a legkényesebb virágokat tarolta volna le.

Tehát a kultúra minden területét szívügyének tekintette, a népműveléstől a sporton át a tudománypolitikáig, és az a nézet alakulhatott ki benne, amely így összegezhető: “A nemzeti kultúra virághoz hasonlítható, amely nem tud élni a mélybe eresz tett gyökerek és a magasból jövő napsugarak nélkül.”

Vasakarattal küzdött elveinek valóra váltásáért. Küzdelme, harca Széchenyi mondását juttatja eszünkbe: “Ha megnyirbálják szárnyaimat, lábamon fogok járni; ha ezeket is kitépik, hason fogok csúszni.”

Most születésének 125. évfordulóján önkéntelenül is felmerülhet az a gondolat, hogy a ma embere milyen tanulságot szűrhet le Klebelsberg eszmei örökségéből, tanításából. Erre a választ az a levélrészlet adhatja meg a legérzékletesebben, amelyet özv. Klebelsberg Kunóné írt férje halála után a Nemzeti Múzeum igazgatójának, amikor felajánlja férje gazdag könyvtárát az intézménynek: “Az elárvult kedves könyvtár is csendes azóta, csak ahhoz van szava, aki megérti lelkét. Boldog vagyok, hogy nem lesz örökös némaság a sorsa, hogy tovább élhet majd a Nemzeti Múzeumban, elmondhatja, hogy akié volt, az minden erejét arra adta, hogy nemzetét felemelje.”

 

Bakonyi István

“Az maradtam, aki voltam”

Beszélgetés Tamás Menyhérttel

- Amikor készültem erre a beszélgetésre, átgondoltam, mióta ismerem a neved. Hosszú időre kell visszanyúlnom, hiszen 1974-ben hallottam először rólad. Akkor jelent meg első versesköteted, a Szövetségben a fákkal. Pécsi főiskolás voltam, s egyik csoporttársam elment a dedikálásodra, s meglepett a köteteddel. Azóta persze sok idő telt el, túl vagy egy negyedszázadon, számtalan művön. S ezek a művek, ugyan különböző módon, de valamennyien kötnek a szülőföldhöz. Mikor voltál legutóbb otthon, Hadikfalván?

- Áttelepülésünk után 50 esztendővel, 1991-ben voltam utoljára Bukovinában. De nem tehettem meg, hogy ne ejtsem útba Madéfalvát, őseim szülőföldjét. Ott az emlékműnél megálltam, felnéztem a kőmadárra, s egészen furcsa módon az volt az érzésem, hogy vak tekintettel nézett a domboldalra, ahonnan Mária Terézia katonái, vagy mondjam azt, hogy hóhérlelkű tábornokai a szabad életéért küzdő, szabadságáért perlekedő több ezer székelyt szétlövették. Általában a mi kultúránkat, az úgynevezett bukovinai székelység kultúráját valahogy mindig lekerekítik csak Bukovinára, holott itt Madéfalván a környező településekről és megyékből, Kászonból, Háromszékből, Gyergyóból, Csíkből és egyéb helyekről összesereglett székelyek alkották ezt a közösséget. Az én őseim is 15-20 éves moldvai vándorlás után kerültek Bukovinába.

- Mi lehet az oka annak, hogy ez a lekerekítés megtörténik a történészek részéről?

- Azért, mert kicsit restek visszakeresni a szellemi forrásainkat. Mi akkor az 1760-as évek erdélyi szellemiségét vihettük magunkkal. Útközben természetesen néhány évre elgyengült ez a szellemiség. De képzeljünk el egy maroknyi népcsoportot, amely majdnem zárvány életet él Bukovinában. Vitte magával az adott nyelvet, a gazdálkodási szokásokat, de az ismeretek más körülmények között már kevesek voltak. Innen kellett talpra állniuk, keresni önmagukat, azt, ami a megmaradásukat belülről táplálta. Ez a föld nyáron nagyon meleg volt, hozta a szárazságot. Télen nagyon hideg volt, hozta magával a fagyokat. A termesztett növények is beszűkültek néhány fajtára, és a megélhetés esztendőről-esztendőre nehezebbé vált. A legtöbb ember kénytelen volt valamerre elzarándokolni dolgozni. Sokan egészen Bukarestig jutottak el Bukovinából. A megélhetés nagyon nagy parancs volt, és a múlt század végén ez a szóratott nép még tovább szóródott. Több kirajzás is volt, még Amerikába is. A magyar szellemi élet hamar észbekapott, és megpróbált tenni valamit. Sokan foglalkoztak a gondolattal, hogy haza kellene hozni ezt a népcsoportot. Igen ám, de a Pancsova környékiek is azt tapasztalhatták, hogy hova? Aztán jött a várakozás, s akkor jött Trianon, Bukovina Romániához került, Ez a kis közösség úgy-ahogy átvészelte a következő évtizedeket, de 1939 körül már nagy volt a mozgolódás. A cél az volt, hogy valamiképpen térjünk vissza az anyaországba. 1941 tavaszán, nyarán meg is kezdődött a kitelepítésünk. Én még ott születtem 1940-ben, egyéves koromban Bácskába telepítettek le minket, s abból jött a darázsfészek-életünk, hogy egy másik kitelepített népcsoport helyére kerültünk. Ez 1944 őszéig tartott, aztán jött a második kálváriás menekülés. 1945 májusában Tolnában és Baranyában megtelepedtünk, de ez nagyon sok keserűséggel járt.

- Sok műved, a regényciklusod szól ezekről a stációkról. A hogy ugorjunk az időben, hadd kérdezzem meg: később hogyan élted meg, hogy Magyarország fővárosába költöztél?

- Nagyon nehezen. Képzeld el, hogy az ember lát egy közösséget, ami nagyon erős, ahol nagy a család megtartó ereje. Ebből egyik napról a másikra kiszakadsz úgy, hogy semmi egyébbel nem találkozol, csak kövekkel, ismeretlen emberekkel. Az első napokban úgy tekeregtem a városban, mint aki megpróbál minden szeglettel békességet kötni, csak azért, hogy el tudja viselni ezt a mostohább érzületet. Érettségi után jöttem föl Budapestre, és ugyan majdnem megvolt a pécsi jogra a felvételim, de az a bátyám, aki vállalta volna a taníttatásomat, az érettségi előtt két hónappal meghalt. Így valahogy minden szertefoszlott bennem, és egy táskával, amiben 96 kötet volt, elindultam, de azt se tudtam, hogy hová. Az első helyen, ahol ki volt írva, hogy segédmunkást fölvesznek, jelentkeztem. Ez a Kerepesi úti gumigyár volt. Ott volt munkásszálló, több esztendeig elvoltam, és a legálmatlanabb éjszakáimon sem veszítettem el a hitemet abban, hogy én valamit meg fogok valósítani. Rövidesen üzemilapos újságíró lettem. Már gimnazistaként is sok cikket írtam a megyei lapba, s úgy látszik, hogy az íráskészségem már akkor megmutatkozott. Persze még nem abban a formában, hogy ebből irodalom legyen. A hozott szó és a viendő ige még nem épült annyira belém, hogy szépirodalmi igénnyel lássak az íráshoz. És kellett az eszmélés, annak a fölismerése, hogy mit hagytam oda. Kellett a távolságtarás, de már hazaláttam. Láttam, hogy élnek, mint élnek, mi a mindennapos küzdésük, és milyen gazdag kultúrát és nyelvet hagytak rám. Az is kezdett motoszkálni bennem, hogy anyám szavai nemcsak a fülnek szólnak, hanem a szívnek is. S ha már oda szólnak, akkor ezek őrzendő szavak. Ha őrzendő szavak, akkor úgy kell velük gazdálkodni, hogy ne legyek méltatlan hozzájuk.

- Talán ennek a része az is, hogy van egy versed, amelyben édesanyád sosemvolt kapcsoskönyvéről szólsz. Nem bánnám, ha ennek a versnek a hátterébe beavatnál bennünket!

- Szívesen beszélek róla azért is, mert van, aki mindmáig ezt tartja a legjobb versemnek. Ez szereplíra, hiszen én beöltöztem anyám érzületeibe, és megpróbáltam megírni mindazt, amit ő is megírhatott volna, ha írástudó. Azt hiszem, hogy sikerült, s ezt igazolja, hogy egy időben a szavalóversenyeken az egyik legtöbbet szereplő vers volt, másrészről a fogadtatása eléggé megoszlott. Volt, aki azt mondta, hogy ez a vers avíttas. Hozott nyelvemnek, hozott igéimnek a mai napig nem egyértelmű a befogadása, mert a szellemi restség nem szívleli, hogy az ember olyan nyelvvel bíbelődjék, amelyben a kimondott szó láttatja is a fogalmat, nemcsak jelöli. A képi nyelv ezáltal különválik a ma használt mindennapi beszédtől. A költészetre viszont ez a legalkalmasabb nyelv. És én ezzel gazdálkodom most már 35 éve, s ez egyre inkább úgy teljesedik ki, hogy a látszat szerint én új nyelvet teremtettem.

- Én meg azt is gondolom, hogy prózád és lírád nyelve között szerves egység van. Ugyanakkor sokan mondják rólad, hogy verseidben és regényeidben is egyetlen témát jársz körül. Ezt én egy kicsit vitatom, mert azért vannak elmozdulások a pályádon. Mindenesetre az is kétségtelen tény, hogy a különböző műfajú írásaid nyelve között sok az átfedés. Nem tudom, hogy ez mennyire tudatos, s azt sem tudom, hogy vannak-e olyan szerzők, akik e tekintetben hatottak rád.

- Ha valaki mélyebben olvas, az rájön arra, hogy az az egyetlen téma mindenkiről szól. Az Esőrácsok című regényemben, ahol megírom az áttelepülést, az éjszakát, az emberek belső vívódását, s ez a mindenkori áttelepítettek és elüldözöttek sorsát rögzíti. Ha megírok egy állomást, akkor azt megemelem, hogy minden menekülők állomása legyen. Gondoljunk csak bele, hogy abban a korban ebben a térségben ötmillió ember cserélt kényszerből szülőföldet. Mindig igyekszem érzékeltetni, hogy ebben a térségben, erős képi fogalmazással, testvércsonttal ékített tájon élünk. Ennek az újra- és újrafogalmazása azért fontos, mert talán eljuthatunk egyszer odáig, hogy a késközelség kézközelséggé válik. Szeretném azt is elmondani, hogy újságíró koromban volt olyan 23 esztendő, aminek nagyon sokat köszönhetek, ami valahogyan Íróvá formált.

- Ez a Népszavához kötődik.

- Igen. Ott én irodalmi szerkesztő voltam, és sok-sok élő nagy íróval kerültem munkakapcsolatba. Illyés Gyulától kezdve Veres Péterig vagy Déry Tiborig. Én kaptam tőlük azt a fajta biztatást, ami zavart vagy kétségbeejtő óráimban segített. Amikor Illyés Gyulához mentem azzal, hogy föl akarom adni a szerkesztői munkát, ő azt mondta, hogy amíg az embert a strázsahelyéről le nem lökik, addig ne hagyja el őrhelyét. Vagy a másik dolog, amikor neki vitája volt Lukács Györggyel, s ezt mintegy 12 flekkes írásban megfogalmazta, és elküldte a Népszavának, ez az írása a mi lapunkban nem jelent meg, de furcsa módon a Népszabadság leközölte. De úgy, hogy ugyanannyi terjedelmű bírálatot írt hozzá. Én írtam Illyés Gyulának, s próbáltam magyarázkodni, hogy nem tehetek erről. Kaptam tőle egy választ, ami nekem azóta is majdnem parancs: igyekezzél olyan magasan repülni, hogy ne érjen sárba a lábad! Ő ilyen könnyedén tudta túltenni magát a dolgokon, legalábbis kifelé ezt mutatta. Volt olyan szellemi magaslatokban, hogy megengedte magának ezt a könnyed hozzáállást.

- Van nekem egy dilemmám. Voltaképpen mi történt veled akkor, amikor eljöttél a Népszavától? Ledöntöttek az őrhelyedről, vagy tudtál olyan magasan repülni, hogy nem ért sárba a lábad?

- Megint csak úgy igyekeztem repülni, hogy ne érjen sárba a lábam. Akkor már megvolt az úgynevezett rendszerváltás, és elég sokan biztattak engem, hogy legyek helyettes főszerkesztő. Ők minden támogatást megadnak, mondták, s amire elvállaltam, már mindenki elpárolgott körülöttem. Ott maradtam egyedül. Nagyom nehéz úgy, akár féldöntést is hozni, hogyha az embernek nincsenek támogatói. Egy szép nap azt éreztem, hogy magammal kerülök szembe, ha maradok. Most nem szeretném bántani a Népszava akkori munkatársait, mert én örökösen békét kereső típusú ember voltam. És nem szeretném bántani az utánunk következőket sem. A Népszavának a hangja ma egészen más, erről sem kívánok szólni. Látjuk, hogy a sajtó ma éppen hol tart. Azóta én egyetlen cikket nem írtam le, és semmilyen belső ingerem nincs, hogy még egyszer cikket írjak. A sajtó hangneme annyira megváltozott, hogy ez nem az én világom, még csak meg sem közelíti az én hangütésemet. Tucatjával olvastam a világirodalomból beáramló jó regényeket, és mindig kaptam valakitől útravalót. Az egyik ilyen Camus nagyon szép mondata, mi szerint az írónak sosem azok közt van a helye, akik a történelmet formálják, hanem azok között, akik a történelmet elszenvedik. Egy ilyen mondat nekem elég volt ahhoz, hogy megint visszavigyem magam azok közé, akik közül vétettem. Azok nevében, azokról, azokért kell szólnom, és soha nem ellenük. Ez alakította bennem ki azokat az elemi stációkat, amik meghatározták, hogy pl. 40 éves koromban eltökéltem, hogy prózát fogok írni, és szigorúbb leszek önmagamhoz, mint addig. Azt hiszem, hogy a Vigyázó madárral ezt meg tudtam valósítani. 50 éves koromban azt mondtam, hogy szellemileg független leszek, abbahagyom az újságírást. Akkor hagytam abba, amikor már az írásból nem lehetett megélni, de ez nem érdekelt engem. Úgy éreztem, hogy el tudom viselni. Éltem már olyan szegénységben, hogy annál szegényebben kevesek éltek, de a szegénységgel ma már nem illik dicsekedni. De mentegetőzni sem lehet vele. Mindig ara törekedtem, hogy a lehetőség szerint azzá váljak, aki vagyok, és most jön a 60. esztendőm nagy parancsa: egyedül, egyedül végig, végig egyedül. Amit eddig egyedül tettem meg, azt most már így is kell végig megtennem. Nem volt könnyű igazi szellemi társ nélkül végigcsinálni ezt a közel húsz regényt, hiszen akikhez szerettem volna tartozni, azok sohasem fogadtak be, de ezt nem panaszképpen mondom, mert szerintem ez mentett meg a falkaszellemtől. Akik pedig akartak volna engem magukhoz vonni, azokhoz meg nekem nem volt kedvem. Az egyedüliségnek is megvan a szép íve, ha az ember önmagához is hű marad.

- Azt is tudjuk rólad, hogy kötődsz a kiadókhoz, a legutóbbi időszakban például a miskolci Felsőmagyarország Kiadóhoz, amelynek Serfőző Simon a vezetője.

- Nemcsak kiadókhoz, így a Nap Kiadóhoz, de költőkhöz is kötődöm. Ezek a későn kialakult barátságok közé sorolandók, így Ágh Istvánnal, Serfőző Simonnal, s vagyunk néhányan, akik a gondolkodási sűrűsödések vonalain találkoztunk egymással. Eléggé megkésve fedeztük fel egymás értékeit, illetve inkább ők az enyémeket. Ennek a kései egymásra találásnak is örülni kell. Ad egy olyanfajta felhajtó erőt, ami a mai veszélyeztetett megmaradásban különösen fontos.

- Én nem tudom pontosan, hogy a te irodalmi megítélésed most, az ezredfordulón igazából milyen. Viszonylag keveset hallunk rólad, mindamellett az, aki figyeli a pályádat, az láthatja, hogy nagyon tudatosan építed föl, Ha te lennél önmagad kritikusa, akkor hová helyeznéd magad?

- Van az ún. erdélyi prózai, költői nyelváradás, főként Tamási Áron, Sütő András, Kacsó Sándor sorolható ide. Ők mindvégig költői prózát írtak és írnak. Ők ugyanabból a forrásból, abból a képi nyelvből merítkeztek, mint én. Úgy érzem, hogy őket folytatom. De minden folytatásnak van egy törvénye, mégpedig az, hogy megszakítva folytatva kell folytatni a dolgokat. Én is valahol megszakítom ezt, s attól kezdve a magam dolgát végzem. Amit én művelek, az csendre építkező irodalom. Ami nem botrányos irodalom, az ne várjon visszhangot. Ismertem egy erdélyi költőt, Horváth Imre bácsit, neki volt egy gyönyörű szép mondata: “Ne ordíts, az utókor nem süket!” Ha ebből indulok ki, akkor nekem miért kéne lármáznom? Nekem arra kell figyelnem, hogy hátramaradt esztendeinkben még mit tudjak megírni, vagy mi a teendőm.

- Voltak-e olyan tanáraid, akik meghatározták későbbi pályád alakulását?

- Kisdorogon úgy végeztem el az általános iskolát, hogy egyetlenegy magyarórám nem volt. Képzelj el egy fiatalembert, aki bekerül a gimnáziumba, s az első tollbamondáskor több a piros, mint a kék… Egy világ omlott össze bennem. Azt hittem, hogy tudok valamit. Aztán elvégeztem a gimnáziumot, s megint azt hittem, hogy tudok valamit. Elkerültem Pestre, s újra kellett kezdenem mindent. Mindezt átvihetem a magánéletemre is. Előbb-utóbb az ember gondol a családalapításra is, miután egy erős családi közösségből jött ki. Megismerkedik valakivel, úgy érzi, hogy megtalált valamit és valakit, aki esetleg szárnyául szegődhetne. Belemegy egy házasságba, a gyerek megszületik, utána szerterebben egy házasság. Ezt a szerterebbenő időszakot nyolc-tíz évig úgy viseli, mint egy teljesen zavart, érthetetlen állapotot. Aki ilyen erős családi közösségből került ki, az hogy juthatott idáig? Nem ért semmit se belőle, de ugyankkor érlelődik az ember. Egyre inkább ráeszmélteti arra, hogy mit csinált rosszul, tehát a bukás valahol az én épülésemet szolgálta. Engem a bukásaim érlelnek azzá, aki vagyok. Ezt furcsa kimondani, hogy azóta is számtalanszor elbuktam, például, ha főnök voltam, alkalmatlan voltam a főnökségre. Most is a bukásaimon állok. Erről olyan nyíltan kell beszélni, mint arról, hogy a krumpliföld éppen virágzik-e vagy nem.

- Miért írsz ritkán szerelmes verset?

- Volt, aki azt kérdezte, miért nem írok humoros írásokat. Legutóbbi prózámban, A csodabárányban van egy szerelmes fejezet, ami szerintem pótol harminc szerelmes verset. A megélt dolgokat egyébként nagyon áttételesen fogalmazom meg. Minden soromban jelen vagyok, és a próza akkor válik igazán prózává, ha minden sor mögött a megélt fedezet van.

- Isten. Ha kiejtem ezt a szót, mi jut eszedbe róla?

- A legutolsó regényem éppen arról szól, hogy a mi pogány életünk, mítoszunk a csodaszarvassal hogy éltetet nemzedékeket. Jött az ezredforduló, az istváni kor, ahol a csodaszervas átváltozott csodabáránnyá. A székely lélek mindig hajlamos volt a pogány érzületre, de valahol elfogadta a bárány intelmeit is. Elkezdett hinni a bárány megváltásaiban is. Azt is tudta, hogy a mi bárányunk egyben áldozati bárány is. Ha megnézzük a magyarság történetét, azóta egyfolytában az áldozati bárány életét éljük. Én csöndjeimben mindig meg tudom idézni Istent, s előfordul velem sokszor, így a Vigyázó madár írása közben is így volt, hogy Nagymaroson bementem a mínusz húsz fokos templomba, leültem, és nem fáztam. Gyermekkorom orgonamuzsikája szólt a fülembe. Akkor úgy éreztem, hogy ténylegesen szól az orgona. Ehhez már az az érzület kell, hogy én higgyem azt, hogy ő jelen van, és ő megszólaltatja ezt az orgonát. Furcsa kettősség ez, mert kételkedni mindig kell. Kettősség él bennem is, de odahagyni soha nem tudnám. Akárhányszor megpróbáltam odahagyni, keresztút előtt kötöttem ki. Itt van a hatvanas éveimnek nagy kérdése, hogy már a kereszt is keresztúthoz ért. S ez már a világvesztés víziója is lehet, hiszen az emberiség tévúton jár, amikor minden győzelmével önmaga alá kerekedik. Mintha önzően csak a magunk korát élnénk, és nem gondolnánk arra, hogy utódainknak is hagyjunk valamit abból, ami nekünk van.

- Amit a hitről mondtál, az talán megváltoztathatná ezt a helyzetet, bár az elmúlt kétezer év arról is szól, hogy ezek a tiszta források sokszor beszennyeződtek, s nem hozták meg azt, amire lehetett számítani. A millenniumhoz kötődő ünnepek segíthetnek-e ebben a tekintetben?

- Hinnék benne, ha nemcsak a kevesek ünnepe lenne. Úgy érzem, hogy a fél ország sem ünnepli meg igazán. Nincs meg az a tolerancia, hogy a másik emberből, a másik világból mit fogadok el. Azért, hogy a magam ünnepét megteremtsem, azért mindent el tudok követni. Azért írtam meg A csodabárányt, hogy a magam módján megünnepeljem ezt az évfordulót. Én ezzel a regénnyel nem pályáztam sehová, nem kértem senkitől pénzt hozzá. Kapni ugyan kaptam, de nem kértem senkitől se. Úgy éreztem, hogy az én ünnepemet ne fizessék le, és ne pályázzak azért, hogy valaki a szent érzületemben megalázzon. Azért is írtam meg ezt a könyvet, hogy én székelynek születtem ugyan, de bármilyen helyzetben magyarnak vallom magam. És engedtessék meg, hogy aminek születtem, akként haljak meg.

- S ha majd egyszer eljön ez a pillanat, amiben azért bízom, hogy még odébb van, akkor abban a pillanatban mire tekintesz majd a legszívesebben vissza?

- Sok kudarcom volt, de a folytatásokban van már olyan, ami nem kudarc. Azt értem alatta, hogy például az előbb szót ejtettünk egy félig magára maradt gyermekről, a lányomról, aki különböző, maibb gondolkodású világokban is megállja a helyét. Ő Londonban él. Az EMI hanglemezgyártó cég egyik igazgatója. Unokám is van, és az ő életük továbbteljesedése már valamiképpen az én győzelmem is. Az lesz az első igazi győzelem, ha őket boldognak látom. Ez egy furcsa dolog, hogy egy ennyit szóratott sors alól Londonban köt ki valaki. És ha el akarok menni unokát látogatni, majdnem világgá kell menjek. Éljen bárhol a világon az ember, ettől még megmaradhat annak, akinek született.

- Hadikfalváról indultunk, térjünk is vissza oda!

Láttam Dél-Bukovinát, és az Alpok legszebb vidékéhez hasonlítható. És hogyha egyszer a szomszéd ország megnyitja a táj szépsége előtt a világ szemét, akkor azon a tájékon virágzó idegenforgalmat lehet teremteni. Akkor érezném úgy, hogy annak a tájnak valóban van kisugárzása. Szép számban szerdültek onnan a szellemi élet nagyságai, például Paul Celan, aki Párizsban halt meg, nagy szomorúságomra, hiszen igen nagy költő volt. Én hiszek abban, hogy lesz még egyszer ennek a tájnak kisugárzása, de akkor már úgy kell körberajzolni Európát, hogy mindannyian benne legyünk, és ne az legyen, hogy Európából állandóan készülünk Európába… Már nagyon régóta ott vagyunk, sőt, Mátyás idejében Itália mellett a budai vár volt a kultúra egyik fellegvára. Manapság az az ember érzése, hogy erről valahogy elfeledkeznek, és Hegel tévedése nyomán köztes területnek gondolják ezt a vidéket, az itt élő embereket pedig közte lénynek. A “majdan lesz anyanyelvben” pedig úgy bízom, hogy a következő évezredet még ki fogja tölteni.

(A fenti beszélgetés a Kossuth Rádió Névjegy című műsorában hangzott el 2000. augusztus 20-án. Ez az írás a rádióműsor szerkesztett változata. A rádióműsor szerkesztője Németh Erzsébet, felelős szerkesztője Kondor Katalin volt.)

Cs. Varga István

Ünnepi fogalommá vált

A Czuczor – Fogarasi Nagyszótár

A Magyar Tudományos Akadémia 1839-es határozata alapján Czuczor Gergely és Fogarasi János készítette el “a magyar nyelv lehetőség szerinti teljes leírását”. Emich Gusztáv akadémiai nyomdász jelentette meg a hat kötetet, amely most reprint kiadásban látott napvilágot. Czuczor Gergely már nem érte meg a teljes kiadást, mert a negyedik kötete megjelenése után a pestis áldozatául esett.

1874. május 31-én mutatták be az Akadémia közgyűlésén A Magyar Nyelv Szótára hatkötetes monumentumát. A jeles alkalomra az Akadémia a szerzők arcképével ékesített, arany, ezüst és bronz érmét veretett. Az értelmező és számontartó Nagyszótár ma is tiszteletet parancsoló, lenyűgöző kincsestár. Kiss Dénes az új kiadás útravalójában hangsúlyozza: “S ha lesz bátor tudós nemzedék, amellyel máris elkéstünk, akkor elsősorban a Czuczor – Fogarasi munkálkodását kell alapként elfogadnia, mert minden más hasonló műnél jobban, ez áll legközelebb a magyar nyelv ősi lelkületéhez.”

A Czuczort túlélő munkatárs, Fogarasi János a szótárhoz írt előbeszédében utal arra, hogy a munkálatok alatt eltelt 15 évhez még 15-re lenne szükség, ha az időközben megváltozott nézeteket, az új eredményeket is figyelembe akarná venni: “alkalmasint újból kellene az eljárást ismételnünk. Aztán nem is tudhatunk mindent, mert miként az Írás mondja: bennünk is csak rész szerént vagyon az ismeret.” A Nagyszótár sokáig nélkülözhetetlen kézikönyve volt minden-kinek, akinek köze volt az anyanyelvhez. Nagy szükség lenne a magyar nyelv új történeti és etimológiai szótárának elkészítésére és kiadására. Addig is, amíg ez elkészül, újra kézbe vehető és “üdítő s okító hatással forgatható, két nagyszerű magyar mindannyiónkért való, nagy műve (…), a mára ünnepi fogalommá vált Czuczor – Fogarasi szókincstár”. A Miskolci Bölcsész Egyesület, elsősorban dr. Gyárfás Ágnes elnökasszonyt illeti elismerés, hogy a nyelvünk felejthetetlen tudománytörténeti emlék-monumentumának a kiadására vállalkozott.

 

Éder Zoltán

Czuczor Gergely, a nyelvész és szótárkészítõ

(születésének 200. évfordulóján)

Czuczor Gergely szerkesztőtársával, Fogarasi Jánossal együtt az 1862-től 1874-ig megjelent A magyar nyelv szótára című művel írta be nevét a magyar nyelvtudomány történetébe. Helyénvaló lesz tehát felvázolni, hogyan lett a lánglelkű költőből nyelvész, hangyaszorgalmú szótáríró. A válaszadáshoz az életrajzi hátteret kell felvillantanunk.

Czuczor Gergely, eredeti keresztnevén István, 1800. december 17-én született Andódon, Érsekújvártól nyugatra fekvő falucskában. Szülőföldjéről szótárában a következőket olvashatjuk: “ANDÓD. Falu neve Nyitravármegyében a Mátyusföldön.” MÁTYUSFÖLDÉ-ről pedig a következőket tudjuk meg: “Azon tartomány, melyet a XVIV-ik század elején a híres trencséni Csák Máté bírt, s nevéről (Máté) neveztetett, mely magában foglalta Trencséntől Komáromig a Vágmelléket és Garam vizének jobb partján fekvő részeket. A Pozsonyvármegyében lakó s Csalóközön [!] kívül eső, valamint az alsó nyitrai és Komárom vármegyének udvardi, és Esztergom megye párkányi járásaiban lakó magyarok még ma is mátyusföldieknek hívják magukat. A csalóköziek különösen azt a vidéket nevezik Mátyusföldnek, mely a nádszegi, máskép érsekújvári dunaágon fekszik, s a Vág vizeig terjed.” [A helynév etimológiája ma is megállja helyét, 1. FNESz, 1988, 2:110.] Gyermekéveit és ifjúkora java részét ebben a térségben, a Felvidék délnyugati részén töltötte. Az elemi ismereteket a szülőfalujához közel eső Szimőn sajátította el, ahol az ugyanabban az évben született s ott gyermekeskedő másodfokú unokatestvérével, Jedlik Ányossal (akkor Istvánnal) egy iskolába járt. Gimnáziumi tanulmányait Érsekújvárott, Nyitrán, Esztergomban végezte, majd Pozsonyban, az akkori bencés gimnáziumban Jedlik Ányossal együtt fejezte be, s tanáraik példájának hatására, ugyancsak együtt határozták el 1817 őszén, hogy felvételüket kérik a bencés rendbe. Így történt, hogy 1817 októberében szülőföldjükről érkeztek szekéren Pannonhalmára. Október 25-én öltötték magukra a bencés papi ruhát, s az új élet kezdetének jeleként kapták szerzetesi nevüket, amellyel pályájukon ismertté váltak.

A próbaév eltelte után Czuczor elöljárói Győrbe küldték, ahol a rend líceumában a kétévi bölcseleti tanfolyamot végezte 1818-tól 1820-ig. Nem kétséges, hogy tanárai közül leginkább Szeder Fábián volt nagy hatással, mégpedig nemcsak irodalmi hajlamainak, hanem nyelvészeti érdeklődésének felkeltésében is. Szeder Czuczor földije volt, ugyanis a Hont megyei (az ÚMIL. szerint tévesen Nyitra megyei) Csáb községben született. Czuczor győri tanulmányai idején írta A palóczok című értekezését, az első magyar nyelvjárástanulmányt. Vele Czuczor később is kapcsolatot tartott, sőt 1837-1838-ban Szeder mellett Pannonhalmán könyvtárosi tisztet töltött be. Szeder hagyatékában több nyelvészeti munka maradt fenn: egy Magyar grammatika, egy Magyar-latin-német szótár, s témánk szempontjából ezeknél még egy fontosabb a következő címmel: “Mellyek a’ magyar nyelvben a’ tiszta gyükök? Számláltassanak elő, mennyire lehet, eredeti jelentéseikkel”. A cím alatt keltezés: 19. Martius. 1836.” A 152 lap terjedelmű kézirat 728 gyököt és a gyökökhöz tartozó származékokat tartalmaz. Tekintettel arra, hogy a Czuczor-Fogarasi. szerkesztői a szófejtést a gyökelméletre alapították, lehetséges, hogy Czuczor figyelmét a gyökelmélet iránt Szeder dolgozata elmélyítette.

Visszatérve Czuczor nyelvészeti pályájának kezdeteihez, első nyelvészeti témájú cikkét magyartanári tapasztalataiból írta meg. Tanulmánya végeztével ugyanis 1824-től 1829-ig a győri bencés gimnáziumban, ill. líceumban tanította a magyar nyelvet és irodalmat. A’ magyar nyelv állapotja Gymnásiuminkban című, a Tudományos Gyűjtemény 1828-i évfolyamában megjelent bírálatában a korabeli magyarnyelv-tanítás sikertelenségének okait tárgyalva, az egyik okot az alkalmatlan tankönyveknek tulajdonítja, s ezek között súlyosan elmarasztalja Verseghy Ferencnek Epitome című, a gimnáziumok számára készített nyelvtanát. Czuczor ezzel az írásával csatlakozott ahhoz, a Verseghy nyelvtudományát elvető irányzathoz, amelyet ugyancsak a Tudományos Gyűjtemény hasábjain 1826-ban Vörösmarty kezdeményezett, s amely előkészítette a Magyar Tudós Társaság állásfoglalását Révai grammatikai felfogása mellett.

Czuczor tulajdonképpeni nyelvésszé válása szorosan összefügg a Magyar Tudós Társaság első félévszázadi nyelvtudományi működésével. Az 1830-ban megalakult Akadémia eredetileg, híven alapítási indítékaihoz, fő kötelességének és feladatának “a honi nyelv míveltetését” tekintette. Keretei között – Farkas Gyula szellemes észrevétele szerint – Vörösmarty, Czuczor éveken át nyelvtanok és szótárak szerkesztésével csalják múzsájukat.”

Egy jó magyar nyelvtan és egy tökéletes magyar szótár megteremtésének igénye Bessenyei Jámbor szándéka óta nemzeti program. Ezt visszhangozza az Akadémia alapszabálya, amikor így rendelkezik: “mindenek előtt kötelessége a társaságnak a’ honni nyelvet mívelni és gyarapítani. Ennél fogva […] egy tökélletes magyar grammatica, és egy a’ lehetőségig teljes szótár készítéséről fog gondoskodni.” Czuczort, aki 1831-ben az első nagygyűlésen, mint ünnepelt költőt, az Akadémia levelező tagjává választottak, Vörösmarty Mihály és Schedel (Toldy) Ferenc, a nyelvtudományi programok irányítói, előbb a nyelvtani, majd a szótári munkálatokba vonták be.

A nyelvtan összeállítását a szókötés, vagyis a mondattan szabályainak kidolgozásával kezdték meg. 1840-ben a nyelvtudományi osztály tagjai, Czuczor, Fábián Gábor, Nagy János és Vörösmarty, felosztották maguk között a megírandó fejezeteket. 1842-ben azonban Nagy János azzal lepte meg a bizottság tagjait, hogy az egész szókötést kidolgozta. Nagy János kéziratát ezután a bizottság másik három tagja vizsgálta meg és fűzött hozzá megjegyzéseket. Czuczor többek közt példamondatokkal gazdagította a szöveget. A’ magyar Szókötés’ főbb szabályai 1843-ban jelent meg Budán.

A szókötés munkálatainak befejezése után hozzáfogtak a nyelvtan megírásához. Egy 1844-ben történt felosztás szerint Czuczor a Betűtan és a Prosodia című fejezetek kidolgozását vállalta. A nyelvtan végleges formába öntését 1845 folyamán, amikor Czuczor már Pesten lakott, személyesen együtt dolgozva hárman végezték: Czuczor, Nagy János és Vörösmarty. Kollektív munka eredményeként jelent meg tehát az Akadémia első leíró nyelvtana, 1846-ban, Budán, A’ magyar nyelv rendszere címmel.

Miután 1844-ben a közoktatás nyelve a magyar lett, a Helytartótanács szorgalmazására merült fel egy megfelelő iskolai nyelvtan megírásának a szükségessége. A feladatra Czuczor és Vörösmarty együtt vállalkozott, s közös munkájuk eredményeként látott napvilágot 1848-ban és 1851-ben Budán a háromrészes tankönyv: az első rész Elemi magyar nyelvtan a’ középiskolák I. osztálya számára, a második rész Magyar nyelvtan a’ középtanodák II. osztálya számára, a harmadik rész a Szókötés a’ középtanodák III. osztálya számára.

1844-ben Czuczor a Tudós Társaságtól újabb megbízást kapott. Ez év decemberében az Akadémia nagygyűlése, Vörösmarty előterjesztése alapján, értelmező szótár elkészítését határozta el, s szerkesztőnek Czuczor Gergelyt, szerkesztőtársának pedig Fogarasi Jánost választotta meg. Czuczor örömmel vállalta a megbízatást, 1845 májusában Győrből Pestre költözött, s amint Toldy Ferenc a róla tartott emlékbeszédben elmondta: amikor a szótár szerkesztésébe fogott, félretett mindent, “megvált még lantjától is”, és csak a szótárnak élt. A munka tehát értelmező szótárnak indult, ám a szerkesztők már 1847-ben, az Akadémia hozzájárulásával, kiterjeszkedtek a szavak származásának és rokonságának a fejtegetésére is, és így értelmező és szófejtő szótárt készítettek.

A szótár a szerkesztők teljes összhangban végzett közös munkájának a gyümölcse. Közösen dolgoztak, de a szakirodalom megállapítása szerint a munka nagyobb részét Czuczor végezte. A közös munka csak két évre, Czuczor fogsága idején szakadt meg. 1848-ban megjelent Riadó című forradalmi verse miatt ugyanis 1849 januárjában letartóztatták, amikor rátörtek, éppen a készülő szótár cédulakötegeit csomagolgatta. S bár a Buda várát visszafoglaló honvédek kiszabadították, a világosi fegyverletétel után újból bebörtönözték, hatévi várfogságra ítélték, és Kufsteinbe szállították, ahol a várbörtönben 844 napot töltött. Vasra verve, kezén és lábán bilincsekkel, a szótár elméleti alapjaival foglalkozott, s itt dolgozta ki etimológiai elveit. 1851-ben történt szabadulása után – az Akadémia kérelmére kapott kegyelmet –, életének hátralévő másfél évtizedét a szótár szerkesztésének szentelte. 1861-ben elkészült a mű teljes kézirata, 1862-ben pedig elkezdődött nyomtatása. 1866-ban a IV. kötet nyomtatása közben ragadta el őt a kolerajárvány. Az V. és VI. kötetet Fogarasi rendezte sajtó alá. A hat kötet 110,784 szócikket tartalmaz.

A nagy mű elkészültét az Akadémia, Toldy Ferenc előterjesztésére, emlékéremmel örökítette meg, amely jelképe annak is, hogy az Akadémia megoldotta egyik feladatát: elkészítette a magyar nyelv nagyszótárát, s ezzel teljesítette a magyarság legjobbjainak százados vágyát. Utóéletében a szótárt a kritika legtöbbször szófejtései miatt kárhoztatta. Kétségtelen, hogy ez a legsebezhetőbb pontja, ez a legkevésbé időtálló része. Ám a szótárban sokkal több a helyes szófejtés, mint azt bírálói állították, s a modern kutatások nemegyszer a Czuczor-Fogarasi. etimológia megoldását igazolták velük szemben. Emellett a bírálók csak mellékesen vették figyelembe, hogy a szótár nemcsak etimológiai, hanem értelmező szótár is, s elmulasztották elismerni, hogy értelmező része jó. Ebben a tekintetben a szótár korszakalkotó, s mint a XIX. század közepének, különösen a reformkor és a szabadságharc korának köznyelvi és irodalmi történetének és a nyelvtudományi irodalomnak nagy értékű forrásai közé tartozik. A Czuczor-Fogarasi. tehát máig élő értékeket hozott létre.

A szótárt legutóbb Balázs János mint romantikus alkotást méltatta: “Czuczorék filozófiai elvei korukban sem voltak teljesen időszerűek, s még kevésbé azok napjainkban. Alkotásuk költőisége azonban máig sem avult el. Így jó értelemben illik nagyszótárunkra a poétikus jelző, sőt a romantikus is. Mert kétségtelen, hogy hatalmas munkájuk a magyar romantika korának egyik legnagyobb szellemi alkotása. […] Jellemző, hogy a magyar romantikus költészet két legnagyobb alakja, Vörösmarty és Czuczor egyben a múlt század legjelesebb szótárírója is. Czuczorék szótára pedig a legromantikusabb alkotások egyike.”

A fontosabb szakirodalmi források jegyzéke:

Balázs János: Czuczor Gergely emlékezete. MNy. 1976: 149-55.

Balázs János: Szótárírásunk költői és filozófiai korszaka. In: uő.: Hermész nyomában. Magvető Kiadó, 1987: 638-56.

Danczi Villebald: Szeder Fábián. MNyr. 1978: 170-9.

Sági István: Czuczor és Fogarasi nyelvtudományi elvei. In: Melich-Eml. Bp., 1942: 318-34.

Tőzsér Ágnes: Szemelvények a Magyar Tudós Társaság nyelvészeti működéséből 1931 és 1848 között. Egyetemi Könyvtár. Bp., 1988.

Viszota Gyula: Czuczor és Vörösmarty hivatalos magyar nyelvtanai. EphK. 1903: 827-39

Viszota Gyula: Vörösmarty és az Akadémia nyelvtani munkássága. MNy. 1911: 433-41.

Viszota Gyula: A M. Tud. Társaság nagyszótárának története. MNy. 1909: 1-7, 49-63.

Zoltványi Irén: Czuczor Gergely élete. In: Czuczor Gergely összes költői művei. Első kötet. Franklin Társulat. Bp., 1899: 3-98.

közélet

Cserniczky Dénes

Sorsfordítók

II.

Hogy miken múlik az, hogy egy ember élete, sorsa teljesen új irányba forduljon! Sokszor olyan kicsiségeken, hogy mikroszkóppal is nehezen lehetne megtalálni. Vagy ha megtaláltuk, mindenki megírhatná a saját élete regényét. (ÖNÉLETRAJZ? - !. Ugye, ismerős? De hát az inkább a szépítő iparhoz tartozó agyonkozmetikázott valami.) Ezt megelőzően arról is elmélkedem, hogy lelkiekben mik okoztak olyan nagy változásokat, azt beszélem el, hogy életutam miként fordult meg 180 fokos szögben. Mert bár matekból soha sem voltam kitűnő, de akárhogyan is számolom, ez bizony 180 fokos szög volt.

És előidézője: egy abrosz.

A történet:

Édesapámat 1948-ban Ózdról Gyöngyösre helyezték. Természetesen a család is átköltözött. Én már másodéves főiskolai hallgató voltam a Zeneakadémián. Gyöngyösön is pillanatok alatt kialakult a baráti kör, pláne úgy, hogy én még muzsikálgattam is. A zene nagy vonzerő. Hogyan telik az élete egy alig húszéves alig felnőttnek? Tekeregtünk, világmegváltó és világrengető elméleteket gyártottunk, nagyokat röhögtünk, udvaroltunk, táncoltunk… Egyszer megyek a Fő téren, kivételesen egyedül. Találkozom egy barátommal:

- Szevasz.

- Szevasz.

- De jó, hogy találkozunk. Te Dini, nem volna kedved muzsikálni a tánciskolában? Kellene ember – mondta Karesz egy szuszra, aki dobos volt.

Időm volt, harmonikám is volt, mindig is kacsingattam a könnyűzene felé. (“Könnyűzene”. Tudják, milyen nehéz az a “könnyűzene”!) Meg hát kellett nagyon egy kis pénz. No, nemcsak nekem, hanem a családnak is. Mert akkoriban rettenetes nagy szegénység volt. A templom egeréhez mentünk kölcsönkérni. Egy szó mint száz: vállaltam.

A tánciskola a KIOSZK étteremben volt. Ennek az étteremnek volt egy nagy terme. Ezt kettéosztották. Egyik helyiségben működött a tánciskola, a másikban pedig az étterem. Mi döngettük a tánciskolában, a másikban pedig muzsikált MAKAI MISI Gyöngyös kedvenc cigányprímása. Remek ember volt: örökké vidám, egy kis tréfára mindig kapható, amellett remek muzsikus. Senki sem tökéletes. Neki is volt egy aprócska hibája. Hogy is mondjam, hogy meg ne sértsem az emlékét. Nem vetette meg az italt. Bizony megitta a magáét. Néha a másokét is. Ezt az apróságot az étterem főnöke rendre elnézte neki… mindaddig, mígnem egyszer megtörtént a baj. Misi széles jókedvét egy árnyalattal még szélesebbre tárta és beült egy társaság asztala alá. Nagy derültség. Igen ám, de fel is kellett állni. Misi 5 centimétert tévedett. Nem az asztal szélébe kapaszkodott, hanem az abroszba. És ZUTTY! ment lefelé minden: tányérok, evőeszközök, poharak, sótartó, virágtartó, minden.

A főnök:

- Ne haragudj, drága Misikém… - és jött az elbocsátó szép üzenet.

Misi tehát kitette magát az állásából. Jómagam annyit tudtam segíteni, hogy bevettem a tánciskolai zenekarba. Ez is több volt a semminél.

Viszont kellett egy másik zenekar. Meg is szerezték. Híre ment, hogy Mezőkövesdről jönnek. Kíváncsian vártuk őket. Meg is érkeztek és hozzá kezdtek játszani.

- Hoppá! – szaladt fel a szemöldökünk a homlokunk közepéig. – Ez igen! Bitang jó banda!

Mi is folytattuk a “talpalávaló” gyártását a tánciskolában.

Finoman nyílt a terem ajtaja. Bejöttek a mezőkövesdiek. Hallgatóztak. Összenéztek.

Később itt is szünet, ott is szünet.

A külső teremben összetalálkoztunk.

- Szervusz, Suha vagyok.

- Szervusz, Cserniczky vagyok.

Hát így történt.

MÁS.

Most ne filozofáljunk arról, hogy miért, de meggyőződéses, rettenthetetlen házasságellenes voltam.

Egyszer egyik barátom megkért, legyek tanú házasságkötésénél.

- Tudod, mi a házasság? – ordítottam. – A gyáva, magatehetetlen emberek menedéke! Takarodj! Majd a válópereden én leszek a koronatanú!

Mit tesz Isten, tényleg én voltam.

Telt-múlt az idő. Sok minden változott, csak az én házasságellenességem nem. Egy jottányit sem. Nem és nem!

Barátommal mentünk az utcán Egerben. Tudják, hol van a Korona Szálló? Vele szemben van a Tárkányi utca. Mondom, ballagunk, beszélgetünk. Előttünk úgy jó húsz méterre megy két lány. Nem tudtuk, kicsodák, csak azt láttuk, hogy csinosak. A mágneses hullámok erősödtek. Ezt ők is észrevehették, mert az egyik, aki hozzám térben is, és ízlésben is közelebb állt, hátrafordult és rámnevetett.

- Látod, Gyula – mondtam én. Ott megy a feleségem!

AMOR OMNIA VINCIT.

Hufnagl Katalin

Csodák és csudák

Ezt a történetet az élet írta, én csak lejegyeztem. Köszönhetem mindezt drága bölcs barátomnak, Alfonz atyának, akitől megtanultam, hogy a csodák átéléséhez kell a legnagyobb realitás!

Gyerekkoromban nem csak hittem, hanem tudtam a csodát, amit felnőtt fejjel legtöbbször elfelejtünk. Léteznek csodák egyáltalán? Mikor ezt a kérdést először tettem fel az atyusnak, egyáltalán nem volt meglepve:

- Tudod, a csodán a hitetlen mosolyog, mert számára megfoghatatlan, akinek már volt része benne, annak azonban Isten kézzelfogható szeretete.

Azóta rájöttem, hogy a csodák bizonyosságának ajtaját két kulcs nyitja. Az egyik a gyerek, a másik az öreg bölcs lényében rejlik. Ezért voltunk olyan jó barátok a több mint fél évszázados korkülönbség ellenére. Ha valaki lázadó kamaszkoromban azt mondja, hogy lesz egyszer egy bencés szerzetes barátod, aki majd szeretettel elviseli az összes hülyeségedet, s nagy türelemmel segít eligazodni az élet útvesztőiben, egészen biztos, hogy egy szavát sem hiszem el.

Mikor húsz év távlatából visszanéztünk, s kezembe adta gyerekkori fényképét, nevetve kérdeztem tőle:

- Mondd, atyus, mikor határoztad el, hogy felhagysz a világi hívságokkal, s az elegáns bársonyruhát szerzetesi ruhára cseréled?

(A képen Alfonz alig múlt három éves, s a szóban forgó bársony öltözetet ő nézte ki magának egy kirakatban. Édesanyját sikerült rábeszélnie a vásárlásra. Az öröm nem sokáig tartott, mert a boltban kiderült, hogy az áhított ruhadarab túl nagy rá. Alfonz nem sokáig gondolkozott, hanem édesanyja legnagyobb megdöbbenésére keserves sírásban tört ki. Ragaszkodott a szép ruhához! A kisírt bársonyba később belenőtt… Hát így is indulhat egy szerzetes élete.)

Az én életem több mint ötven évvel később kezdődött. Alfonz atya ’67-ben temette Kodályt, és én kisgyerekként akkor láttam őt először. Az isteni forgatókönyvben akkor még nem jött el az ideje a személyes találkozásnak.

17 évesen már elég “viharos” múlt volt a hátam mögött, mivel nem voltam képes elfogadni az egyház szolgálati szabályzatát. Az én problémám mindjárt a születésem pillanatában kezdődött. Én nem értettem a körülöttem lévő világot, s a környezetem ugyanilyen értetlenséggel nézett rám. Mint afféle kíváncsi ikergyerek (májusban születtem) mindent gyorsan és hamar megtanultam. A felnőtteket az őrületbe kergettem kifogyhatatlan kérdéseimmel. Mindent tudni akartam, lehetőleg azonnal. Az elgyötört rokonok és ismerősök mindig otthagytak egy “Igen, de miért?” kérdés közepén egyedül. Kénytelen voltam hát idő előtt megismerkedni a betűkkel, hogy magam járjak a dolgok végére. Öt éves koromban már tudtam olvasni, és faltam a betűket! Ebből később rengeteg bajom lett. Az újságot már akkor hátulról visszafelé böngésztem. Imádtam az apróhirdetéseket. Nem kis derültséget okoztam, amikor megjelentem az ajtóban, kezemben egy nyitott újsággal, ami nagyobb volt, mint én. A felnőttek könnyesre nevették magukat az óvodás kislány kérdésének hallatán:

- Mondd, anyukám, milyen lehet egy ötven kilós, még szeretni tudó varrónő?

Akkor éppen a társkereső rovatot olvasgattam.

Az óvodás életem sem volt felhőtlen. Mivel nem voltam hajlandó aludni a délutáni csendes pihenő alatt, Márta néni a sarokba állított és bekötötte a szememet egy pelenkával! Legjobb barátomat, Virág Andrist, aki rossz evő volt, pedig úgy megtömte tejberizzsel, hogy az kis híján megfulladt. Én pedig elkezdtem szép csendesen otthon bepisilni. Minden éjjel, kivéve a hétvégeket, amikor nem kellett óvodába menni. Így hamar kiderült, hogy a hiba nem az én készülékemben van, hanem Márta néni pedagógiai módszereiben.

(Az már csak a sors fura fintora, hogy Márta nénit húsz évvel később láttam újra, amint valamelyik miniszter elvtárstól átvette a “Kiváló pedagógus” kitüntetést…)

Szinte ezzel egy időben indult a vallásos életre való felkészítésem. Egy értelmiségi polgári család kislánya nem nőhet vadon, mint a gaz. Hívő katolikus családban nőttem fel, de a steril farizeusok népes csapatával elég hamar kapcsolatba kerültem. A lakásunkhoz közeli kis templom unalmas életét sikerült hamar érdekessé tennem. Szorgalmasan jártam hittanra, s elérkezett az első gyónás ideje. Gondterhelten görnyedtem a vonalas füzetlap fölé, ahová hosszas lelkiismeretvizsgálat után bűneim lajstromát feljegyeztem. Tele voltam szorongással és ugyanakkor belémköltözött a félelem. Nem értettem, hogy a Jézuskával miért kell nekem ilyen merev hivatalos viszonyba gabalyodni, amikor eddig olyan jóban voltunk! Én rendesen elmondtam a reggeli és az esti imát, karácsonykor szép levelet írtam neki, ő meghallgatott (csak az igazi kölyökkutyát adta kicsit későn). Ő tudta, miért… Nem ment a fejembe, miért kell ide közvetítő. Jön egy fekete reverendás pap, stólával a nyakában, nekem meg kell tanulnom köszönni, térdepelni, mindenféle bűnbánati imát mondani a sötét félhomályban, “én vétkem”- - mikor azt sem tudtam, mi az a vétek.

Egyszer csak minden összezavarodott. Mikor beléptem a kisfülkébe, a dicsértesséket még valahogy kinyögtem, aztán megbénultam, mert nem éreztem magam bűnösnek! Pedig az voltam, sőt nemcsak bűnös, hanem jó megfigyelő is… Elérkezett a nagy húsvéti gyónások ideje, amikor sokan szánják rá magukat a lelkiismeretvizsgálatra. A mi kis plébániánkon két gyóntatószék üzemelt. Az egyikben egy szerény, kedves, halk szavú ferences barát várta a híveket, a másikban a katolikus úriasszonyok kedvence, a jóképű , szépséges hangú fiatal pap. Az utóbbinál hosszú, tömött sorok álltak, míg szegény Jenő atya jóformán munka nélkül maradt. Na, ezen gyökeresen változtattam másnap. Mikor az atyák elfoglalták helyüket, én egy óvatlan pillanatban kicseréltem a névtáblát a gyóntatószék ajtaján, s ültem az orgonapadon hosszú, méla lesben, ahonnan szépen be lehetett látni a terepet. Az ötlet jónak bizonyult, ugyanis Jenő atya forgalma ugrásszerűen megnőtt, pillanatok alatt átrendeződtek a sorok! Az asszonyok csalódottan léptek ki az ajtón, mivel a feloldozást mástól várták…

A misén való részvételt is untam, de ahogy elnéztem, a többiek is így voltak ezzel, mert a plébános úr végeláthatatlan körmondatokba kezdett, amit sosem tudott befejezni. A felnőttek békésen bóbiskoltak, én pedig nagyon vártam a füstölő megjelenését az oltár körül, mert a tömjén illatát viszont imádtam beszippantani.

Ha rajtam múlott volna, bizony nem sokáig járok templomba. A Teremtő viszont kifogyhatatlan volt ötletekben, hogy ott tartson! Egy vasárnap átmentünk Budáról a pesti ferences templomba. Ott valami olyan gyönyörűségben volt részem, hogy alig lehetett kivonszolni a kapun a mise után. Megszólalt az orgona! Azonnal hátat fordítottam az oltárnak, s néztem hátra a hang irányába. Szájtátva bámultam az ezüstösen csillogó, égbe nyúló sípokat, a pompás spanyol trombitákat, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy én oda fölmehessek! Erre még nyolc évet kellett várnom, de megérte. Rögös út vezetett a mennybe… Te még kicsi vagy az orgonához! Előbb meg kell tanulnod kottát olvasni, zongorázni, aztán ha megnőtt a lábad akkorára, hogy elérd a pedált, akkor lehet róla szó.”

A zongorázás könnyen indult, mert minden dallamot könnyen megjegyeztem, s lejátszottam hallás után. Az első megrázkódtatás akkor ért engem és a tanárnőt, mikor a kétszólamú darabok kezdtek bonyolulttá válni, s kiderült, hogy én nem tudok basszuskulcsban kottát olvasni! Bal kézzel vétettem egy hibát, s Éva néni csendesen figyelmeztetett, hogy fisz, és oda a negyedik ujjamat tegyem, ahogy írva van. Nem volt mit tenni, tovább nem hagyatkozhattam az ösztöneimre, megtanultam a basszuskulcsot is. Közben szorgalmasan méregettem a lábam növekedését. Aztán elérkezett a nagy nap, amikor véletlenül az első orgonaleckémet azon az orgonán kaptam, attól az orgonistától, akit nyolcévesen lenyűgözve hallgattam. Szent Ferenc földi ikertestvére, Gergely Ferenc volt az! Türelménél és végtelen szerénységénél csak a szeretete volt nagyobb. Nagy derültség támadt az orgonakarzaton, mikor az első húsvéti Bach-korált eljátszottam. Előbb a jobb kéz szólamait a pedállal, majd a bal kézzel ugyanezt.

- Jó, akkor most játszd egybe – kérte a mester.

Én riadtan válaszoltam:

- Bocsánat, négykézláb még nem gyakoroltam!

Attól a naptól fogva mindig utánamszólt, mikor új darabot adott fel:

- Kati, ezt már négykézláb gyakorold!

Hamarosan elérkezett az idő, amikor megkezdtem a kántori szolgálatot. Gyakorlatra az első nyáron beosztottak a Rókus kápolnába orgonistának. Először nem értettem, hogy a többiek miért kezdenek sajnálni és sok szerencsét kívánni, mintha legalábbis háborúba indultam volna, ahonnan nem mindenki tér vissza élve. Megnyugtattak, hogy a halálra nem kell sokat várni, mert abban a templomban nekem Nádasi Alfonz bencés atya miséin kell orgonálnom, s az bizony életveszélyes vállalkozás egy olyan, liturgiában járatlan kezdő számára, mint én.

Alfonz atyáról pár perc leforgása alatt minden rosszat megtudtam. Ő volt Kodály legjobb barátja, szellemi, lelki társa, ugyanolyan szigorú, kegyetlen maximalista, mint az “öreg” volt. Latin-görög szakos tanár, zeneakadémiát végzett muzsikus pap, lazaságot nem tűrő tábori lelkész, katona.

Ennek tudatában már én sem tartottam lehetetlennek, hogy ez az emberkínzó, kíméletlen pap megöl, ha valamit rosszul csinálok. A jóslat majdnem beteljesedett. Az Introitus még minden baj nélkül lement, még ő is énekelt, de az Evangélium előtti allelujánál és zsoltározásnál úgy kapta fel a fejlét a kórus felé, s olyan gyilkos pillantást lövellt felém, hogy azt hittem, megbénulok. A mise végén nem is mertem lejönni a kórusról! Gondoltam, megvárom, míg átöltözik és elmegy a templomból. Mikor úgy gondoltam, elmúlt a vész és elkerülhetem a találkozást, lemerészkedtem a kijárat felé, ahol ott tornyosult az atya igen barátságtalan hangulatban és rám várt. Akkor kaptam az első leckét arról, mi is az a szent liturgia, tiszta szövegkiejtés.

- A tudatlanság és a műveletlenség nem mentség, édes fiam! Ha valamit nem tudsz, kérdezd meg! Mindent meg lehet tanulni, csak akarni kell. A szöveget fennhangon gyakorold otthon!

Ezután határozott mozdulattal kezembe nyomta a szertartáskönyvet, amelyben kijelölte a másnapi misét, s otthagyott.

Attól a naptól fogva húsz éven keresztül kérdeztem, s most is kérdezném, ha nem lépett volna át három évvel ezelőtt az örökkévalóság titokzatos világába. Féltem tőle nagyon, de mégis volt bátorságom kérdezni, mert Alfonz atyából valami hihetetlen erő és biztonság áradt. Egyenes jellemű, tiszta ember volt, akiben jobban érvényesültek Isten gondolatai, mint másokban. Mivel a steril farizeusok nem nagyon szeretnek Isten gondolataival szembesülni, ezért egyszerűbb volt mindenféle hazug hülyeséget állítani róla. Seszínű, jellemtelen emberek, akik óvatos körmondataikat az ámde, noha, habár, talán, lehetséges langyos szavakkal kezdték, valóban nem bírták elviselni a közelségét! Az ő mondatai egyszerűek és világosak voltak. A fehéret fehérnek, a feketét feketének, a bűnt bűnnek, az erényt erénynek tartotta. Mester volt lélekben és igazságban.

A rágalmakból annyi volt igaz, hogy a barátságát nem volt könnyű megszerezni, mert nem volt hajlandó a minőségből engedni, ahhoz mindig minden körülmények között ragaszkodott.

- Aki tanításban éli életét, annak kell, hogy vasbeton oszlop elvei legyenek – nyilatkozta egyszer egy interjúban.

Ilyen gondolatokkal ebben a világban nem lehet a népszerűségi lista élére kerülni! Alfonz atya pontosan tudta, hogy manapság nem divat egy életen át hű maradni elveinkhez, de ő egész életében ragaszkodott ezekhez az elvekhez. Hitét mindig megvallotta és példát mutatott nemcsak a tanításban, hanem a hétköznapok minden pillanatában is. Ezzel a következetes magatartásával sokszor kiváltotta az elvtelen, szürke, karrierista középszer ellenszenvét és bírálatát. Gyémántkeménységű bátor ember volt, aki tudta, hogy szellemi gyökerei nem e földben, a földi származásban, s az embereket egymás ellen uszító földi történelemben vannak, hanem a Lélek mindenkit szeretettel összevonzó, láthatatlan, de nagyon is valóságos hazájában. Az ő élete az igazságra volt felépítve. Tudta, hogy a világ törvénye a lehetőség, s nem az Igazság! Alfonz kemény volt és sosem esett az írástudók árulásának bűnébe.

Hűségesen szolgálta Istenét az embereken keresztül. A második világháborúban az 1943. januári doni áttöréstől a háború végéig tábori lelkészként szolgált. Hevenyészett tábori műtőkben asszisztált, s amikor már orvos sem volt a közelben, lefagyott és elüszkösödött végtagokat csonkolt! Társaival a brianszki erdőben aknákat szedett, oszlásnak indult tetemekről szedte le a dögcédulát, hogy a családot értesíteni tudja. Mikor elolvastam a csizmaszárban hazamentett, csodálatos módon fennmaradt, mindmáig kiadatlan hadinaplóját, hetekig nem tudtam megszólalni. Emberek százai köszönhetik ennek az embernek az életüket. A csodákat, amin keresztülmentek, külön kötetekbe lehetne foglalni. A háború befejezésével még nem értek véget a megpróbáltatások, igazán csak akkor kezdődtek! Orosz hadifogságba, majd a remekül megszervezett lázadásért később büntető munkatáborba vitték. Alfonz hitét és bátorságát itt sem tudták semmivel sem megtörni!

A leglehetetlenebb időben és élethelyzetben tartotta társaiban a lelket! “Nádasi Alfonz ignis ardensnek” – lángoló tűznek dedikált Kodály egy fényképet. Ez a lángoló tüzes lélek mindig reményt adott a közelében lévőknek, s erősítette bennük a hitet, hogy a Szentlélek Úristen ereje mindenható! Földi életének utolsó perceiben is ezt hagyta ránk.

Aki elhitte neki Jézus tanítását: “Az én országom nem e világból való”, az minden esetben megmenekült. A fogolytársakból kórust szervezett és mindennap énekeltek! Tetvesen, éhesen, büdösen, fogvacogva, huszonhat kilométer gyaloglás után is.

“… mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul” (Péld 29,18). Bölcs bencés barátom látni tanított engem, s mindenkit, akiben volt annyi alázat, hogy tanuljon. Megtanította, hogy mi is az élet a maga valóságában, mik vagyunk mi, és mi dolgunk a világban. Mágikus csodák és jelek veszik körül hétköznapjainkat, melyek egy magasabb valóság meglétére utalnak. Nehezen fogadtam el és sokszor irigyeltem az atyust, mert ő már régen ennek a magasabb valóságnak a bizonyosságában élt. Én még nem tartok ott, csak kétségbeesve bukdácsolok a racionalitás útvesztőiben, de tudom, hogy ha sikerül átküzdenem magam minden akadályon, vissza fogok találni gyerekkorom nyugodt, biztos hitéhez. Azt már most is tudom, hogy a látható dolgok gyökere a láthatatlanban van.

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy Alfonz atyával minden időnket a túlvilág szemlélésével töltöttük, el kell mondanom, milyenek voltak a hétköznapjaink.

Alfonz atya négy évtizeden keresztül ingázott a győri rendház és Pest között. Hol vonattal, hol autóval. Imádott vezetni! Első szolgálati autóját Kodálytól kapta, és a szürke bogárhátút közösen Volksi-Fonzinak keresztelték. Én is sokat utaztam Volksi-Fonzi utódain. A legutolsó kis Fiatot, a Panda macit sokat vezettem.

Történt egy kedd este, hogy Alfonz atya a szokásos szerda reggel helyett már Pestről telefonált, hogy megérkezett. Elérte a délutáni vonatot. Engem elég rossz hangulatban talált, mert valahogy azon a héten semmi sem sikerült, minden elromlott, s ráadásul, amikor a legtöbb intéznivalóm lett volna, az én autóm is szervizbe került.

Szerda reggel fél kilenckor megszólalt a kaputelefonom! Alfonz atya volt személyesen. Először azt hittem, hogy valami baj van, mert nem beszéltünk meg találkozót. A mosolyából ítélve nagy baj nem lehetett, mert kényelmesen hátradőlt a fotelban s elégedetten kortyolgatta a tejeskávéját. Na, ilyen se volt még, hogy az atyus extra felszaladjon egy kis reggeli csevegésre, pedig minden jel arra mutatott, hogy jövetelének semmi más célja nincs! Aztán egyszer csak felpattant és elindult, s az ajtóban csak úgy mellékesen közölte, hogy a Pandamica itt áll a kapunk előtt és a rendelkezésemre áll. A kulcsot és a forgalmit az ebédlőasztalomon megtalálom. (Mikor nem figyeltem, akkor csempészhette oda). Mire magamhoz tértem az ámulatból, az atyus köddé vált. Az én nyolcvannégy éves drága barátom alig esett be Győrből a délutáni vonattal, amikor megtudta, hogy az autóm lerobbant. Ekkor újra kiment a kelenföldi pályaudvarra, és az utolsó esti vonattal visszament, majd szerdán reggel újra elindult, hogy elhozza nekem a kis Pandát! Ilyen önzetlen szeretetet soha senkitől az életben nem kaptam. A “kegyetlen embergyűlölő” képes volt egy taknyos kölyöknek ezt megtenni.

Egyszer a sokadik beszélgetésünket folytattuk a csodákról, s ő nevetve megjegyezte:

- Tudom, neked erről más a véleményed! Te azt tekinted csodának, ha Isten teljesíti a kívánságaidat, én pedig azt fogom csodának tekinteni, ha te teljesíted Isten akaratát!

Más alkalommal könnyesre nevette magát, amikor megmutattam az emlékbe eltett ellenőrző könyvem bejegyzéseit. A történetem elején már utaltam arra, hogy milyen beláthatatlan veszélyekkel jár, ha egy kíváncsi iker idő előtt megtanul olvasni és beleüti az orrát mindenféle hasznos könyvbe.

Az iskolában elérkezett az a bizonyos felvilágosító osztályfőnöki óra, ahol Vera néni próbálta virágnyelven megértetni velünk, hogy a kisbabát nem a gólya hozza! Én viszont az óraközi szünetben, mint afféle felvilágosult orvosgyerek, már a bőr- és nemibetegségek veszélyeiről tartottam kiselőadást a többieknek. Nőgyógyász apám könyvtárából épp a klinikai diagnosztika ötödik kötetét tanulmányozta! Hát ekkor született az első bejegyzés: “Kérem a k. szülőt (így, kis k-val), hogy fáradjon be Kati magatartásának megbeszélése végett.” Később a történelemtanár is behívta a k. szülőt egy kis világnézeti csevegésre, mert a feleleteimből azt olvasta ki, hogy valahogy nem beszélünk egy nyelvet. Hitlert cezaromániás szobafestőnek neveztem, Sztálint egy elmebeteg tömeggyilkosnak, aki egyébként, ha hinni lehet a szóbeszédnek, postarablással is foglalkozott. A fogadóóra és a szülői értekezlet után, a szüleim szépen megkértek, hogy ha jót akarok, akkor Lenin vérbajáról ne beszéljek…) Pedig akkor még nem is olvastam Alfonz atya fogságnaplóját a nagy szovjet valóságról! Történt, hogy a táborból egy napon a közeli papírmalomba vezényelték őket dolgozni. Onnan sok könyvet loptak haza a nadrágszárban. Mikor Alfonz atya priccsén, már a tizedik Lenin-életrajz hevert, mert a könyvek a zavaros időben jelentek meg, és bizony vaskos disznóságok voltak benne Vlagyimir Iljicsről! Aztán elkezdődött a szépítés, a simítás, a zsenivé avatás, a mindenhez értés, a feddhetetlenség rajza.

Eltűntek a vérbajról és az agylágyulásról szóló adatok. Pár nap alatt kitűnt, hogy egy leningrádi könyvtár könyvei kerültek a zúzdába! Volt olyan könyv is, amelyben egy héttel előtti dátummal benne volt az olvasójegy…

Nekem mindig küldött a Jóisten egy őrangyalt, aki megóvott az élet realitásának nevezett iskolától, és időben kimentett onnan, mielőtt megvakítottak volna! Ilyen angyal volt páter Alfonz, bencés tanár, a lángoló szívű muzsikus pap, az emberi élet nagy szellemi áramlatainak hordozója, a Szépség és az Igazság tanítója.

Most biztos mosolyog rajtam, hogy nem tudom a gondolataimat egy mederbe terelni, elfáradok, mert egyszerre akar belőlem kijönni ezer oldalt betöltő történet a nem véletlen véletlenekről, a hétköznapi csodákról. Ahogy Leibniz mondja: “Aki véletlenről beszél, Istent káromolja.”

Mielőtt leírom az utolsó kedvenc történetemet, amelyet Alfonztól hallottam, kicsit pihenek. Már éjjel két óra van. Még nem is ebédeltem. Most eszem pár falat dioxinos csirkét, kis nitrátos paradicsommal, s kortyolgatok hozzá egy kis mérgezett kólát. Jut eszembe, csoda, hogy még életben vagyunk!

A kedvenc történetem pedig így szól: Egyszer egy ateista leesett a szikláról. Szerencséje volt, mert zuhanás közben elkapta egy kis fa ágát. Miközben ott lógott a szakadék fölött, látta, hogy nem lesz sokáig ereje kapaszkodni. Ekkor azonban eszébe jutott Valaki…

- Isten! – kiáltotta torkaszakadtából.

Csend. Semmi válasz.

- Isten! – kiáltotta még egyszer. – Ha létezel, ments meg, és én ígérem, hogy hinni fogok benned, és másokat is a te hitedre fogok tanítani.

Ismét csak csend. Már majdnem elengedte az ágat kétségbeesésében, amikor egy hatalmas hang dörgött végig a völgyön:

- Mindegyik ezt mondja, amikor bajban van.

- Nem, Istenem, nem! – kiáltotta most már reménykedve. Én nem vagyok olyan, mint a többiek. Hallván a hangodat, már el is kezdtem hinni benned! Most már csak szabadíts ki innen, és hirdetni fogom nevedet az egész földön.

- Na jól van – mondta a hang. – Megmentelek, engedd el azt az ágat.

- Hogy-hogy elengedjem az ágat? – kiáltotta tébolyultan az ember. – Hát azt hiszed, hogy megőrültem?

(Azt mondják, amikor Mózes bedobta botját a Vörös-tengerbe, a várt csoda nem történt meg. Csak amikor az első ember bevetette magát a vízbe, akkor húzódtak vissza a hullámok, és osztódott ketté a tenger, hogy száraz átjárót biztosítson számukra.)

Alfonz atya ellenséges golyók kereszttüzében sokszor tagadott meg parancsot, sokszor fenyegették hadbírósággal és kivégzéssel, de ő mindig hallgatott a belső hangra, s Isten sugallata mindig erősebben hatott az emberi butaságnál! Az ostrom alatt az ő csodálatos lelki erejének köszönheti hetven ember, hogy életben maradt! A Széna téri lövöldözésnél megtagadta a parancsot és elindult az ellenkező irányba! Tudta, hogy a parancs végrehajtása halál lett volna, de nem hősi halál, hanem halál az emberi butaság miatt!

Halála előtt egy héttel készítettem vele interjút hosszú, küzdelmes életéről, ami önmagában csoda volt. Ez már egy másik történet.

Abkarovits Endréné

Zarándokút az Örök Városba

Az a korábbi tervünk, hogy bejárjuk azokat a fontosabb helyeket, ahol az a nép élt, amely Rómát megalapította és a történelem egyik leghatalmasabb birodalmát hozta létre, szinte lehetetlen vállalkozás lett volna egy hét alatt. Viszont ízelítőt kapni, azt lehet, s mi erre vállalkoztunk.

A 2000. évben a Szent Év alkalmából tantestületünk abban a kivételes helyzetben volt, hogy a zarándok turisták népes táborát növelhette az olasz fővárosban.

Róma a nyugati műveltség egyik bölcsője, ahová mindenképp el kell menni, hogy az ember saját képet alkothasson róla. A kereszténység fővárosát, Szent Péter utódainak székhelyét a helyszínen kell megismerni. Bár napjaink Rómája egy modern világváros, amely viharosan lüktető tempója miatt a világ más fővárosaihoz hasonlóan szinte kaotikusnak tűnik, mégis a maga nemében egyedülálló, hisz 2700 esztendős, eseményekben gazdag múltjának emlékei mindenütt láthatók ma is.

Megérkezéskor eleinte az ember egyik ámulatból a másikba esik, képtelen betelni a látottakkal. Más években is, de most a Szent Év alkalmából Róma egészen különleges találkozót ad az idelátogatók számára. A város minden téren jól fel van készülve a nagy tömeg befogadására, ellátására.

Mi előre kidolgozott program szerint, egy ottani magyar idegenvezető segítségével, körültekintően megtervezett útvonalak mentén járjuk a világhírű történelmi, műemléki és művészeti értékek rengetegét. A megérkezésünk utáni nap reggelén indulunk a város felfedezésére.

A kora reggeli nap fényében a Szent Péter bazilika szinte lebeg és ragyog. A római katolikus vallás főtemplomát azon a területen építették fel, ahol az az ősi templom állt, melyet Constantinus, az első keresztény hitre áttért római császár emeltetett. Constantinus császár állítólag maga mutatott példát az építkezésben. Saját kezűleg hordott el 12 kosár földet. Tizenkettőt, ahányan az apostolok voltak. Szent Péter volt az első pápa, a “kőszikla”, akire Jézus Krisztus az egyházat alapította.

Több mint 1200 évbe telt, míg kialakult ez a bazilika, amely magában foglalja Szent Péter sírhelyét. A templom építése a reneszánsz diadala, díszítése már a barokk művészet szépségével ejt rabul. Páratlan stílusérzékű és mélységesen keresztényi szellemű mesteremberek vetekedtek, hogy a templomot méltóvá tegyék a legelső apostolhoz. Bernini a kupola, a bazilika és a tér elemeit egyetlen elválaszthatatlan harmonikus egységbe ötvözte. A teret ölelő oszlopcsarnok tulajdonképpen átjárást is teremt a Szent Péter székesegyház és a város, tágabb értelemben pedig a Vatikán és az egész keresztény világ között. A templom előtt elterülő ovális tér keresztényi békében fogadja a különböző nyelvű, különböző színű, de ugyanazon hitű zarándokokat, akik a pápa áldásában részesülnek, s életük egyik legemlékezetesebb pillanatát élik át. Ebben az esztendőben minden szombati napon van a téren ünnepélyes pápai szertartás.

A hit és a művészet összefonódik a templom diadalmas szépségében, szinte uralja a teret. A Vatikán központjában, Róma szívében vagyunk, amely független állam. Az államfő maga a pápa. A rendet az eredeti színes viseletbe öltözött svájci gárda tartja fenn. A gigantikus, gazdagságtól, szépségtől roskadozó, pompás épületben (melynek kupolája Róma legmagasabb épületeivel vetekszik) több ezernyi remekmű sorakozik a XVI. század óta. A bazilika, s a Vatikáni Paloták építésében olyan géniuszok vettek részt, mint Bramante, Raffaello, Michelangelo.

A mérnöki tudás mesterművének tökéletes arányai ihlették Michelangelót, amikor a főtemplom belső terét megtervezte. A bazilika belső méreteivel a világ legnagyobb temploma. Az akkori pápa, II. Gyula már világosan látta, hogy az egyház hatalmát monumentális épületek felállítása révén is erősítenie kell. Eltökélt szándéka volt, hogy Rómát a keresztény világ központjává teszi, s visszaadja az “Örök Városnak” egykori nagyságát és ragyogását. Az eredmény aztán az lett, hogy új arculatot adott a városnak. A templom homlokzatát nézve a korinthoszi oszlopok csak fokozzák azt a lenyűgöző hatást, amelynek fontos szerepe van a római katolikus vallás e legjelentősebb templomépületénél. A templomhoz széles lépcsősor vezet. Az előcsarnokból a Szent Kapun (PORTA SANTA) lépünk a templombelsőbe, amely páratlan értékeket, műkincseket, szent ereklyéket őriz.

Michelangelo Pietà szobrán azonnal megnyugszik a tekintetünk. Ez az alkotás a mester hosszú életpályája kezdeti időszakából való, s olyan gyönyörű, hogy szinte sugározza a formák tisztaságát. Mária finom arcvonásain az örök anyai fájdalom mélyen átérzett kifejezése. Ölében Krisztus teste. Felejthetetlen együttes. A templom névadó szentjének bronz szobra fenségesen ül trónján. Jobb kezét áldásra emeli, bal kezében a kettős kulcsot tartja. Szent Péter sírja, amely fölé a hajdani és a mai templomot emelték, az építmény valamennyi elemének eszmei középpontja. Michelangelo kupolája alatt Bernini bronz baldachinja a barokk művészet mesterműve, amely a legelső pápa sírja felett elhelyezkedő pápai oltárt borítja. A baldachin fölött még száz méter magasságban lebeg a kupola. Impozáns oszlopok vigyázzák az oldalhajókból nyíló kápolnákat. A kápolnák a pápák díszes síremlékeit őrzik. Több időt töltünk VII. Sándor pápa síremléke előtt. A pápa már öt éve meghalt, mikor Bernini elkészítette ezt a nagyszerű síremléket. Nagyon sok látogatót vonz a térdeplő pápa szobra. Arcáról áhítat sugárzik. A 75 éves Bernininek ez a síremlék az utolsó munkája volt itt a bazilikában. A templomban nagyon sok a mozaikkép, a mozaikdíszítés. Szinte minden oltárkép mozaikból van. Egyedüli olajfestmény a Szentháromságot ábrázoló oltárkép. Mozaik díszíti a hatalmas kupolát. A mozaikot évezredek sem tudják elpusztítani, olyan időtálló. A szentélyben középen a Szentlélek jelképe ragyog, fénye az igazság fénye, a határtalan hitbuzgalom üzenete.

Egykoron Bramante és társai tudták, hogy mennyire döntő szerepet játszik az építészeti alkotások lenyűgöző volta és pompája abban, hogy üzenetük az eljövendő nemzedékekhez is eljusson.

A Szent Péter bazilika az örökkévalóság jelképe. Évszázadok során bebizonyosodott, hogy időtlen. A hit üzenetét, páratlan szépségét és nagyságát sugározza a világba.

Utunk a Vatikáni Palotában folytatódik. Itt már kisebb csoportokban tudunk csak haladni, de a palota minden helyiségét bejárni amúgy is lehetetlen. A turisták hömpölygő sokasága a Sixtusi kápolna felé igyekszik. Ott a látvány valóban lenyűgöző. A bibliából ismert jeleneteket látunk a falakon, de az összkép mégis egységesnek tűnik. A kápolna világhírét Michelangelo halhatatlan szépségű freskóinak köszönheti. Az Ádám teremtése freskó mély érzést vált ki a szemlélőből. A művész annak a pillanatnak a drámaiságát ragadta meg, amelyben az Úr lelket lehel Ádámba. Michelangelo Ádámot gyönyörűnek ábrázolja. Az oltár fölötti falon az Utolsó ítéletet látjuk az ítélkező Krisztussal. Körülötte az üdvözültek, kárhozottak kavargó sokasága. Mária tehetetlenül húzódik vissza, miközben a szentek, arra buzdítják Krisztust, hogy áldozatait taszítsa le a pokolba. A Szent Évre befejeződött restaurálásnak köszönhetően az Utolsó ítélet, s a mennyezet freskói a maguk teljességében, ragyogó színeikkel, eredeti pompájukban állnak előttünk. Ha az őrök engednék, még szívesen nézném ezt az óriási vallási témájú művészeti alkotást, de más is be szeretne ide jutni és ez számomra érthető. A Sixtusi kápolna előtt még sokat időztem Raffaello híres freskókkal (Athéni iskola, az Oltáriszentség, Szent Péter kiszabadítása a börtönből) díszített stancáiban. A négy szoba egyenként is hosszas elmélkedésre késztet. Az Athéni iskola freskón az ókor nagy gondolkodói, akik jórészt a festő kortársainak arcvonásait viselik. Ott van az idealista Platón, a reálisabb szemléletű Arisztotelész, Euklidész körzővel, talán épp egyik tételét bizonyítja, Pythagoras könyvvel a kezében. A freskón Raffaellót is látni tanítványai között. Az Athéni iskola filozófusai derűsen nyugodtak, a fölöttük hajló boltív éppoly nagyszabású, mint maguk a szereplők. Az Oltáriszentség a keresztény hit dicsőítését ábrázoló freskó. Ereje és intenzitása magával ragadja a szemlélőt.

Az időmmel úgy gazdálkodtam, hogy a Képtár válogatottan gazdag művei közül meg tudjam nézni a Raffaello képeivel díszített termet, ugyanis a teljes Képtár megtekintése lehetetlen vállalkozás lett volna. Így gyönyörködtem a Folignoi Madonnában, Mária megkoronázásában és a művész utolsó munkájában: Krisztus a Tábor hegyen. Raffaello Madonna-képei néha bensőséges családi csoportábrázolások. A gyermekét magához ölelő Madonna ragyogása minden formát leegyszerűsít a képen.

A Vatikán negyedet magunk mögött hagyva gyalog sétálunk tovább, s az Angyal-hídról megcsodáljuk a képekről már nagyon ismerős Angyalvárat, majd a turisták kedvenc pihenőhelyén, a Piazza Navona téren kicsit elidőzünk. Itt van Róma szökőkútjai közül Bernini egyik remek alkotása. A kút négy sarkán elhelyezkedő márványalakok négy kontinens négy folyóját személyesítik meg: az európai Dunát, az ázsiai Gangeszt, az afrikai Nílust, az amerikai Rio de La Platát.

Miután kellőképpen felüdültünk, az ókori Róma templomai közül a legfontosabbat, a Pantheont nézzük meg. Kerek alaprajza, s klasszikus kapuzata Európa-szerte épületek sokaságának vált példaképévé. A nyugati művészetben elfoglalt rangját annak köszönheti, amit a hatalmas bronzkapuk mögött látunk. A körtemplom belső tere szinte egyedi. Érdekessége, hogy átmérője és magassága egyaránt 43,5 m. A belső tér világítása is különleges. A látottak felfelé terelik a tekintetünket, a kupola 9 m átmérőjű kerek nyílása felé, ami nem menekülést kínál, hanem kapcsolatot. A nyíláson át látni a kék eget, de alkalomadtán itt zuhog be az eső is. Nos, ez utóbbit a márványpadlózatba fúrt apró nyílások vezetik le a rejtett csatornába. A templomban híres személyek nyugszanak. Itt van eltemetve Raffaello, sok világhírű Madonna-kép festője is.

(Folytatjuk)

Szirmay László

Afrikai Leó és a mohácsi vész

Ezen írás magvát Amin Maalouf kiváló francia író könyve: Lèon L’Africain adta, aki viszont az idevágó történelmi adatok jórészét Leónak a Vatikánban talált önéletrajzából és feljegyzéseiből merítette. E sok megértéssel és gyöngédséggel megírt regény egy nyilvánvaló rezonancia szüleménye az író és a főhős között. Leó mohamedánnak született és katolikussá lett, Maalouf Libanonban, mohamedán környezetben született, de jezsuita nevelést kapott. Mindkettőt kozmopolita életszemlélet és vallási türelmesség jellemzi, de nemegyszer kipellengérezik az élet fonákságait.

Hősünket 1488-ban Hassan al Wazzam néven, mint hithű mohamedánt, egy borbély metélte meg és 1519-ben X. Leó pápa keresztelte, saját nevét adva, Jean-Lèon de Medici névre, vagy röviden Afrikai Leóra. Családja V. Ferdinánd inkvizíciója elől Spanyolországból Észak-Afrikába menekült. Ahogy felcseperedett, a körülmények és kalandvágyó természete a karavánok útjára sodorta, Észak-Afrikába, majd mélyen a kontinens közepéig, selyemmel, ékszerrel kereskedett, meggazdagodott, kirabolták, majd újrakezdte, szüzek és asszonyok kísérték útját, rabláncra is fűzték, látta városok kirablását, államok elsöprését, miközben arab, török, spanyol, berber, héber, később olasz és latin nyelvek folytak az ajkán.

Egyiptomba érkezvén, amelyik már a terjeszkedő törökök birtokában volt, egy veszélyes liaison keretében, alkalma volt a török nyelvet és szokásaikat alaposan megismerni.

Pályájának zenitjén, mint észak-afrikai (Maghrebian) követ, Mekkába zarándokolt, visszatértében egy Bovadiglia nevű szicíliai kalóz fogságába esett, aki őt 1518-ban X. Leó pápának ajándékozta. Talán tervezett volt ez az elrablás, ki tudja…? Róma Leót nagy reverenciával fogadta, fontos politikai és klerikális személyeket tanított török, arab és héber nyelvekre, és amikor elsajátította az olasz nyelvet, megírta híres könyvét: Afrika ismerete, amelyik évszázadokig fontos forrásmunka maradt. A Vatikán azonban nem erre szánta Leót. A reneszánsz csúcsán a pápaságot V. Károly halálos veszedelme fenyegette.

Bella gerant alii, tu felix Austria nube

Csak háborúskodjanak a többiek, te szerencsés Ausztria házasodj! A történelem folyamán, még ma is ez a Habsburg-dinasztia vezércsillaga.

Ennek talán legnagyobb mestere I. Miksa volt, akinek a saját házasságával és négy másikkal, amit közvetített, Európa megrázkódott és csaknem végzetes lett Magyarországra.

Miksának három felesége, négy törvényes, tizenegy törvénytelen gyermeke és hat unokája volt. Első feleségétől, Burgundi Máriától hozományként Hollandiát csatolta a családi birtokhoz, elsőszülött fia Fülöp és leánya Margaret a spanyol házba házasodott, Fülöp Őrült Johannával (Johanne la Folle), Margaret Don Juannal. A trónörökös Don Juan hamarosan meghalt, állítólag halálra szeretkezte magát, így a trón Fülöpre szállt, akit azonban nem koronáztak meg. Ebből a házasságból hat gyermek született, az európai történelemre csaknem végzetes V. Károly, a másik kettő a magyar történelemre végzetes Ferdinánd és Mária. Miksa házasságközvetítő tehetsége itt is tündökölt, megismételte a spanyol dupla házasságot, Ferdinánd Jagelló Anna magyar királyleánnyal és Miksa sürgetésre két hétre rá Mária II. Lajos magyar királlyal, aki a mohácsi csatában elesett, így a magyar trón, spanyol mintára Ferdinándra szállt. Vele a magyarság egy rendkívül ügyes hazátlan dinasztia birtokába került. Érthetően Don Juan és II. Lajos halála a Habsburgok kezére játszott: véletlenül…?

Az európai színpad a XVI. század elején

A török és a spanyol a két legkiemelkedőbb nagyhatalom a XVI. század elején. Európai történészek a törököket mint félbarbár népet könyvelik el, de hiteles adatok szerint ez nem áll, többek között orvostudományban és technikában felülmúlták az európaiakat. Konstantinápoly meghódítása (1453-tól Isztambul) komoly aggodalommal töltötte el az európai uralkodókat. Itt a legnagyobb ismert kaliberű ágyúkkal törték a falakat. Nota bene ezt egy Orbán nevű magyar öntötte, mivel a magyar királynál nem kapott “állást”. A törökök Észak-Afrika felé hódítottak, ahol hasonló vallású, de másfajú népek éltek és a Balkán felé, ahol hasonló fajú, de különböző vallású, bolgár, kun, besenyő és északra magyar népek telepedtek le.

A fegyelmezett és fanatikus törökök Európa urainak indultak, de rövidesen a nyugati országok hajózási tudománnyal és puskaporral, mint az Apokalipszis fehér lovasai, zsákmányoltak és gyarmatosítottak, több ország, különösen Anglia mérhetetlenül meggazdagodott.

Spanyolország hatalma Amerika felfedezésével kezdődött (1492) és V. Károllyal érte el tetőfokát. Anyai nagyapjától, II. Ferdinándtól a spanyol trónt örökölte, Dél-Olaszországgal és a Földközi-tengeri szigetekkel. Ehhez járultak a dél-amerikai gyarmatok, az onnan befolyó óriási zsákmány (a konkvisztádorok révén), apai nagyapjától Hollandiát és Ausztriát és házassága révén Portugáliát, amit csak fia, II. Fülöp tudott kamatoztatni, 1581-ben elfoglalta Portugáliát, de a család csak 60 évig tudta tartani. Nem csoda, hogy V. Károly arannyal meg tudta vásárolni a Német-Római császárságot. Becsvágya hatalmával nőtt. Spanyolországgal és Hollandiával harapófogóba kapta Franciaországot, I. Ferenc francia királyt élet-halálharcra kényszerítve. Eleinte kacérkodott a Vatikánnal, de végül is német protestánsok oldalára állt és a pápaság létét is fenyegette. A fegyverek, a diplomácia és a hitélet összevisszasága végül is Magyarországon és a Vatikánon csattant. V. Károly 1556-ban meghasonlott, lemondott és kolostorba vonult.

A hitéletben a fényűző és bőkezű firenzei Medici család uralta a Vatikánt, alatta érte el a reneszánsz a fénykorát: festők, szobrászok, művészek, a Szent Péter Bazilika és megannyi más. Ehhez sok pénz kellett, amit nem mindig a hitélet nemes útján szereztek be. Németországban Luther szelleme kezdett hódítani. A pápai fényűzés jó táplálékul szolgált felemelkedéséhez és kezdte Rómát kíméletlenül támadni. Az ellenségeskedést csak súlyosbította a pápa rendelete, hogy “indulgenciát” (bűnbocsánati papírokat) árusítsanak az amúgy is leszegényedett németeknek. A pápa végül is kiközösítette Luthert, ami csak olaj volt a tűzre.

Mohács és Róma feldúlása

A Vatikán tisztában volt az őket fenyegető veszéllyel, és felötlött a gondolat, hogy V. Károlyt egy másik nagyhatalommal, a törökkel ellensúlyozzák. Hiányzott azonban egy intelligens személy, aki a török nyelvben és a diplomáciában járatos. Ezt megtalálták Afrikai Leó személyében. Leóval elrablása után igen jól bántak, amit ő hűségével és odaadásával fizetett, vatikáni személyeket tanított és képezett a közel-keleti nyelvekre és szokásokra, köztük a Vatikán követét, Guicciardini bíborost is. Afrikai Leót X. Leó (Medici) pápa (1522-23) fogadta keblére és a Vatikán szolgálatába. Őt rövid ideig VI. Adorján (1523) pápa követte. Ez a sovány, kopasz, unalmas, takarékos pápa, spanyol inkvizíciós múltjával nem volt népszerű, és Leó csaknem kiesett a Vatikán kegyeiből, de Adorján korai, kissé gyanús halála után egy másik Medici, VII. Kelemen (1523-34) foglalta el a pápai trónt, folytatva X. Leó politikáját.

I. Ferenc francia király és a Vatikán, a közös szorongattatásban egymás szövetségére találtak. 1525-ben a király követei Isztambulban jártak, és kérték a törököket Magyarország megtámadására. Ez, amint remélték, levette volna V. Károly Észak-Olaszországból jövő, a Vatikánt fenyegető veszélyt. A fegyverek és a diplomácia egyelőre egyenlő eséllyel küzdöttek. 1524-25 igen jelentős esztendő volt, V. Károly nem tudta elfoglalni Marseille-t, miközben a Vatikán Paviában (Lombardia) tárgyalt a török követtel I. Ferenc jelenlétében. A Vatikán részéről Guicciardini bíboros és Leó, török részről Harun pasa. Mit ad a véletlen, Harun és Leó sógorok, hosszú évek óta nem látták egymást! A megértést azonban nem akadályozza az, hogy a vallás ellentétes pólusán álltak. A török terjeszkedni akart, és a Vatikánnak nem állt érdekében ezt megakadályozni. (Hja, nem úgy, mint Hunyadi János idejében, mikor Róma Bizánccal akart egyesülni!) Úgy vélték, hogy Magyarország Habsburg-tartomány, hiszen II. Lajos V. Károly sógora.

Sebtében, 1526 májusában, VII. Kelemen, I. Ferenc, majd Milano és Velence városok között Szent Szövetség alakult, de ugyanekkor V. Károly egy Colonna nevű renegát bíborossal szövetkezett.

1526. augusztus 29-én, az előrenyomuló törökök győzedelmesek voltak Mohácsnál. II. Lajos állítólag menekülés közben elesett, a trón Ferdinándra szállt, spanyol mintára. A Habsburgok szerencséje volt ez, vagy I. Miksa előrelátása, vagy valami más is…? A törökök mind a mai napig nagy érdemben tartják a mohácsi győzelmet. Isztambulban, a hadi múzeumban, a belépő látogatónak rögtön szemébe ötlenek a kiállított, Mohácsnál zsákmányolt zászlók és győzelmi trófeák. A Vatikánban, lelkiismeretük megnyugtatására, hogy a pápaság “pogánnyal” szövetkezett egy keresztény állam ellen (amelyik talán még pogányabb volt), csak felsóhajtottak: ez Isten akarata volt.

Rómában enyhülést vártak Mohács után, de V. Károlyt már nem lehetett megállítani. Észak-Olaszország felől 30.000 spanyol, de főleg szász és bajor, sovány, rongyos, “isteni missziótól” megrészegült tömeg tört Róma felé, hogy a pápát megbüntessék a kereszténység megrontásáért.

A Vatikán reménye, hogy a hős Giovanni Medici, a jól szervezett, de kis számú Fekete Sereg vezére, majd megmenti Rómát, kudarcba fulladt, Giovanni halálos sebet kapott, a sereg szétbomlott, Róma védtelen maradt.

A zsoldosok közben megsarcolták Bolognát és Firenzét, Róma felé tartottak és Luthert akarták a pápai trónra; a pápa az Angyalvárba menekült. V. Károly követet küldött a pápához, amire VII. Kelemen igen nagy váltságdíjat fizetett, de ez már mit sem segített. Legyen itt néhány sor, Afrikai Leó emlékirataiból: “1527 májusában Rómát a legborzalmasabb módon feldúlták, a monostorokat kirabolták, a szerzeteseket levetkőztették és korbáccsal kényszerítették, hogy a kereszt előtt a sátánt imádják, apácákat a templom oltárán erőszakoltak meg, hogy utána megfojtsák őket, a könyvtárakat felégették és minden házat kiraboltak.” (Mi, magyarok, mintha már láttunk volna ilyet…) A pápát védelmező 147 svájci gárdistából csak 12 maradt életben.

A Vatikán nagy vesztes lett, de az igazi vesztes Magyarország maradt.

Ha fellapozzuk a történelmet, V. Károly előtt 410-ben Alarik és a vizigótok, 455-ben Geiserik és a vandálok dúlták fel Rómát. 452-ben Attila I. Leó pápa kérésére megállt Róma előtt, de Geiseriknél I. Leó kérelme süket fülekre talált. Ahogy a nyugati iskolákban tanítják, Attila babonás barbár volt és ezért fordult vissza.

A Habsburg-uralom 400 éve

A Habsburgok már I. Miksa előtt is kerülgették Magyarországot. Alig kétséges, hogy a dinasztia korán felismerte az ország földrajzi, politikai és gazdasági előnyeit, és várták az alkalmat, hogy beházasodjanak. Nagy Lajos nem hagyott fiú utódot, leánya Luxemburgi Zsigmondhoz ment férjhez, de itt sem volt fiú, és leányuk, Erzsébet Habsburg Alberttel házasodott, aki ugyan rövid ideig uralkodott (1437-39). A házasságból egy posztumusz László született (1440-44), majd egy interregnum, utána Hunyadi János mint kormányzó. 1453-ban, igen visszás politikai körülmények között V. Frigyes (I. Miksa apja) nyomására, az elhunyt Albert már 12 éves kisfiát mint V. Lászlót ültették a trónra, aki azonban 4 év múlva meghalt. A nemzet Mátyást választotta királynak, és a magyar korona meg is szabadulhatott volna a Habsburg-koponyáktól, de nem úgy Frigyestől, aki a korona birtokában volt, avval zsarolt, és mellesleg német-római császár is volt. Mátyás fiú utód nélkül halt meg, a korona visszaszállt Jagelló II. Ulászlóra, és ekkor csinálta I. Miksa a császármetszést a dupla házassággal.

A Habsburg-királyok abszolút uralkodók voltak, a trónöröklés rendje családi döntés volt, alig engedve az alkotmánynak, emellett német-római császárok is voltak, ami erősen nyomott a latban, különösen politikai döntéseknél és az ország elnémetesítésében. II. József (1780-90), átugorva Mária Teréziát, az utolsó ebben a tisztségben.

III. Károlynál nem volt fiú utód, és Mária Teréziának nehézségekbe került a “fiúsítás”. Férje Lotharingiai Ferenc, Lotharingiának ura, amely azonban függőségben volt Franciaországtól. A franciák ugyan beleegyeztek a “fiúsításba”, de az ára Lotharingiának Franciaországhoz való szerves tartozása lett. Mária Terézia ugyan megkísérelte háborúval a tartomány visszafoglalását, de siker nélkül. Mint ismeretes, a magyar főurak életüket és vérüket ajánlották (Pragmatica Sanctio), de a királynő szakadatlan háborúiban, az osztrák generálisok vezetésével, a magyar nép vérzett el.

II. Józsefet ennek öccse I. Lipót, majd ennek fia I. Ferenc, majd ennek fia, a gyengeelméjű V. Ferdinándot követte. Őt a családi tanács félretette, és mellőzve Ferdinánd öccsét, Ferenc Károlyt, ennek fia, Ferenc József lett a császár 1848-ban, de 20 évig nem koronáztatta meg magát királlyá, Magyarországot mint gyarmatot kezelte, az abszolutizmus gőgjével.

1753-ban Olaszország a Habsburgok hatalmába került a Vatikánnal együtt. A történelem a bizonyság a sikerekre, amikor a “hitet” befogják a politika szekerébe. Ámbár Napóleon hadjáratai a századfordulón sok kárt okoztak a Habsburg-ügynek Olaszországban, valójában a két csata után, Magenta és Solferino, szabadult fel az ország. Ez a megrendülés enyhülést hozott a ’48 utáni magyar elnyomásban, és a 67-es kiegyezéshez vezetett. A magyarok 20 év után óriási pompával és odaadással királlyá koronázták Ferenc Józsefet.

Európa ügyeit, csaknem kivétel nélkül abszolút uralkodók intézték, értve alatta, hogy magukat a Mindenható és a nép közé helyezték, felelősséggel senkinek sem tartoztak, hacsak nem a körülményeknek. Napóleon hadjáratai törést hoztak az abszolutizmusban, az uralkodók megszeppentek, és 1815-ben I. Sándor cár javaslatára a Szent Ligába tömörültek, lényegében, hogy egymás “abszolút” kiváltságait megvédjék. Ezen a jogon törték le az oroszok a magyar szabadságharcot. De ettől kezdve az abszolutizmus lassú haldoklásának indult, az orosz cárizmus különösen tragikus véget ért.

Ferenc József egyetlen fiú örököse, a magyarokkal szimpatizáló Rudolf, gyanús körülmények között öngyilkos lett, a trónutódlás Ferenc József testvéröccsét, Károly Lajost megkerülve, annak fiára, Ferenc Ferdinándra szállt, aki ugyan rangon aluli (morganatikus) házasságot kötött, majd Szarajevóban meggyilkolták. A sor Ferenc Ferdinánd öccsére, Ottóra esett volna, de a családi tanács Ottó fiát választotta, akit IV. Károly néven 1916-ban sebtében királlyá koronáztak. Apja, Ottó kissé könnyelmű életet élt, bécsi hírek szerint öt törvénytelen gyermeke volt, és 41 éves korában szifiliszben halt meg. IV. Károlyról (I. Karl Ausztriában) Körber, az osztrák miniszterelnök egyszer így nyilatkozott: “Ő most 30 éves, úgy néz ki, mint egy 20 évese, de úgy gondolkodik, mint egy 10 éves.”

Vele talán befejeződött volna a Habsburg-befolyás, de ez nem egészen így történt.

“Balsors, akit régen tép…”

A Habsburgok Spanyolországot 1700-ban veszítették el, II. Károly örökös nélkül halt meg, és a dinasztia ezen ága kihalt. Hollandia 1648-ban, a Münsteri békében nyeri el függetlenségét és Olaszország 1859-ben, Garibaldi, Cavour és a franciák segítségével szabadul meg a Habsburgoktól. A magyarok, úgy látszik, nagyon ragaszkodtak a dinasztiához, vagy ők Magyarországhoz. Ferenc Ferdinánd utolsó magyarországi látogatása alkalmakor, a várpalota lépcsőjén ballagva odaszólt Ferenc Józsefhez: utálom a magyarokat, mire a császár és király ráduplázott: én is. Azonban 1914-ben a szarajevói gyilkosság után a magyar nép fegyvert fogott, hogy megbosszulja az utálkozó trónörököst. A harcban egymillió élet pusztult el, százalékarányban a legnagyobb a harcoló nemzetek közül, az országot csaknem végzetbe sodorván.

Az újdonsült király 1918-ban elhagyta az országot, de itt maradt József nádor, aki 1919. január 15-én kinevezte Károlyi Mihály grófot köztársasági elnöknek, gondolván, ha a család jó volt a Rákóczi árulására (1711), erre is jó lesz. Franchet D’Espray véleménye találóbb, mikor meglátta Károlyit és szedett-vedett kíséretét, megvetően így szólt: “etes vous tombez si bas” (Önök ilyen mélyre süllyedtek). Károlyi talán elszégyellte magát, mert 1919. március 21-én átadta a hatalmat a kommunista Kun (Kohn) Bélának, gondolván, hogy ő majd jobban fog reprezentálni, de közben József nádor is ügyködött 1919 augusztus körül, mint “homo regius” (“királyi ember”), ki tudja, milyen hatáskörrel.

IV. Károly 1920-ban visszatért Magyarországra, volt is a főurak között számos támogatója, de a szövetséges győzők nem akartak Habsburgot látni, így visszaküldték. Ausztriának esze ágában sem volt ilyen kalandra vállalkozni. A család hangoztatja, hogy Károly nem mondott le, a trónöröklési jogfolytonosság fennáll, de a jog oda fordítja arcát, ahol végrehajtó erő van, és a 400 évből sok jogtalanságot lehetne kipiszkálni.

Európa uralkodói főleg a Teuton Lovagrendből kerültek ki. Habár beházasodtak, a Habsburg-család nem illeszkedett be ebbe e keretbe. Anglia uralkodóháza csaknem tiszta német, még a cári családban is, a német mellett alig maradt valami Romanov-vér. Az első és főleg a második világháború elég rosszul végződött számukra, többek között a Hohenzoller család elvesztette nemcsak Németországot, hanem a Valachiából átkeresztelt Romániát is, Bulgária és Görögország szintén köztársasággá lett, nem beszélve Oroszországról. Egyes családok várnak a csodára, hogy visszatérhessenek a trónra, és sok esetben elég anyagi fedezetük van a propagandára és a toborzásra.

Jelenleg Ottó, IV. Károly fia a Habsburg-dinasztia feje, hét gyermekük van, a két utolsó fiú, Károly (sz. 1961) és Pál György (sz. 1964). Károly Ausztriában ügyködik, a családi hagyományok ellenére morganatikus házasságot kötött egy nem arisztokrata, de igen gazdag német iparmágnás lányával: Francesca Thyssen-Bornemiszával. Károly egy örökös diák, nem akarja, vagy nem tudja befejezni tanulmányait, néhány bakot is lőtt, ami nem nagyon használt a politikai és dinasztikus törekvéseknek, de György Magyarországon sokkal sikeresebb. Bécs szerint Ottó máris a jövendő magyar királyt látja benne. Biztonság okáért Horn Gyulát hívták meg tanúnak György házasságához, így Ottó és Horn komák lettek. Vajon mi végre?

Még valamit: vitéz József Árpád királyi herceg (?) jelenleg a Vitézi Szék főkapitánya. Ottót Eger városa díszpolgárrá választotta… kölcsönös szimpátia?

Balsors, akit régen tép; ez igaz, de ebben mi is segítettünk. A tükörbe nézhetnénk, de nem könnyebb bűnbakot keresni és a franciákat okolni, a Habsburgok régi ellenségét, minden szerencsétlenségünkért…?!

Murawski Magdolna

A Makovecz-uszoda igaz története

Soha nem volt Egerben olyan épület, köztéri szobor, művészeti alkotás, amely ennyi vita, hadakozás, primitív propaganda és önvédelmi pozícióba szorított alkotó, kivitelezők nyilatkozatözönétől és párt-csetepatéktól, ellenreklámtól kísérve épült volna meg, mint a december első napjaiban átadásra kerülő Bitskey Aladár uszoda, melyet mi egriek csak Makovecz-uszodának nevezünk magunk között.

A tervek láttán is elámulhatott az, akinek van elég képzelőereje, de a készülő épület minden egrit vonzott magához, s hogy vitára is kényszerültünk ez ügyben, az talán nem a mi hibánk. Tett róla az a városvezetőség, melynek mai agitproposai a háttérből kézivezérelték azt a rágalomhadjáratot, melynek eredményeképpen az addig egységes városi közvélemény teljességgel kettéoszlott. Nem vádolunk név szerint senkit, jóllehet a város nagy intrikusai közismertek, annyit mégis ki kell mondani, hogy ami feltétlenül terheli a vita provokálóit, az abban a letagadhatatlan tényben rejlik, hogy “sikeresen” polarizálták a város polgárságát. Megcélozták azt a réteget, mely épp az ő korábbi félresikerült pártpolitikájuk következtében szegényedett úgy el, továbbá a tájékozatlanokat, akiket a gombnyomásra működő automatához hasonlítható helyi sajtó a kiadott vezérelvek alapján sorozatosan félrevezetett.

A már eleve is torzszülött “szellemi termék” aztán már automatikusan növekedett tovább, míg elérte azt a méretet, hogy a város határain túl is eltitkolhatatlanná vált, és – sajnos – országos méretű botránnyá lett. Így elmondhatjuk magunkról mi mindnyájan, akik ott fogunk állni az avató ünnepségen – ki nem titkolható büszkeséggel, ki titkolt, fojtott dühvel és kényszeredetten –, hogy lehettünk volna bölcsebbek is: ahelyett hogy egy kisvárosi chioggiai csetepatét rendeztünk, most ünnepelhetnénk maradéktalan büszkeséggel és szeretettel is. Büszkén arra, hogy a világ legjobb építészei közé tartozó Makovecz Imre megtisztelte városunkat azzal, hogy elvállalta annak idején azt a monumentális feladatot, hogy Fellner Jakab és Hild József után a mai kor nagy mestereként beírja nevét városunk történetébe, művészettörténelmébe. Mivel az ünneplés ideje érkezett el, a megbékélés-pártiak egészen bizonyosan ünnepi érzéseiket fogják elővenni, akik viszont a gyűlölködésnek és gyűlöletkeltésnek “szentelték” életüket, azok a továbbiakban sem lesznek rávehetők arra, hogy e nélkül közelítsék meg a témát (bármilyen témát), így valószínű, hogy a vita még egy darabig folytatódni fog. Minden csoda három napig tart, a neves építmény most már elkezdheti valóra váltani megálmodóinak reményeit.

Az uszodaépítés gondolata 1993-ra datálható, amikor is az akkori, többségében lokálpatrióta városvezetőség felkérte Makovecz Imrét, hogy egy többcélú fedett uszoda tervét készítse el. Egy olyan uszodáét, mely a már meglévő fürdő környékén épüljön fel, szolgálja a fejlődő turizmus és rekreáció igényeit, ugyanakkor a versenysport követelményeinek is feleljen meg. Szerződéskötésre 1998. augusztus 19-én került sorra az építő céggel, a BAU System Kft.-vel, az építkezést 1998. szeptember 21-én kezdték meg, majd az októberi választások után hatalomra került, többségében MSZP-s városvezetőség önkényesen úgy döntött, hogy leállítja az építkezést, és ezt meg is tette október 22-én.

Már a választási kampány során is felmerült az a kérdés, jobban mondva a választási ígéretek közé tartozott, hogy az MSZP-frakció első intézkedése az uszodaépítkezés leállítása lesz, s hogy a Makovecz-uszoda helyett olcsóbb uszodákat (sic!) fognak építeni a város több pontján, ami légből kapott ötletnek bizonyult, hiszen erre semmiféle konkrét terv nem is létezett, mindamellett azt az érzést erősítette a város lakosságában, hogy a hatalmat átvenni készülő elszánt csoport nem riad vissza a törvénytelenségektől sem, azaz hajlandó lesz egy érvényes közgyűlési döntést “ex-has” megmásítani, csak mert neki úgy tetszik.

Ezt a döntést a győzelmi mámorban úszó szociálliberális városatyák támogatásával meg is tette az új polgármester, dr. Nagy Imre. Előbb egyszemélyes döntésként jelentette be, és határozottan alátámasztotta, hogy személy szerint ő maga vállalja az ügy következményeit. Ez az állítása azonban üres szóvirágnak bizonyult a későbbiekben, amikor ráébredt, hogy a felelősség anyagi felelősséget is jelent, azaz neki kellene megfizetnie az esedékes kötbért az – akkor úgy tűnt – hoppon maradt építővállalat számára. Előbb a városi képviselőket próbálták rávenni, hogy szavazzák meg ezt a törvénytelenséget, majd miután ez több fordulóban nem sikerült, népszavazást kezdeményeztek – a helyi SZDSZ-es aktivisták szervezésében, megnyerve hozzá Fodor Gábor országgyűlési képviselő személyes támogatását is – uszodaügyben. Mindez hű tükörképe annak a pártstratégiának, mellyel később hasonló stílusban célba vették az Orbán-kormányt, az általuk kézivezérelt országos sajtó segítségével, és ez az irányelv mindmáig mérvadó a hajdani pártállamiakból, párt- és KISZ-vezérekből, valamint lelkes követőikből verbuválódott csapat számára. Az ő interpretációjuk szerint ez a kormány botránypolitikája, a valódi botrányszervezők azonban többnyire láthatatlanok maradnak, a háttérben meghúzódva.

Vizsgálat indult, melynek során kiderült, hogy a fent nevezett polgármesteri intézkedés törvénytelen volt. Az építkezés ennek ellenére 1999. február 28-áig állt, s csak a ezután indulhatott újra, mindvégig a helyi sajtó gyalázkodó hadjáratától kísérve, melynek során nem kímélték a neves építészt, a korábbi ciklusban vezető lokálpatrióta frakciót, és senkit sem, aki “támogatni merészelte” a Makovecez-uszoda felépítésének ügyét. A valós tényekként közölt rágalmak sorra hamisnak bizonyultak, ennek ellenére szemrebbenés nélkül folytatták tovább az ízléstelen reklámkampányt, még akkor is, amikor egyértelművé vált, hogy mindennek nincs tétje, az uszoda mindenképpen fel fog épülni. Óvodás gyerekek csúfolkodásához hasonlatos stílusban folyt mindez, és a jóérzésű polgárság mindmáig nem érti, miért volt erre szükség. A be nem váltható választási ígéret kútba esése fölött többször sajnálkozott maga a polgármester is, és a népszavazási kísérlet sem hozta meg az uszoda ellenzőinek hozzá fűzött reményeit, lévén, hogy nem volt meg a megfelelő számú érvényes szavazat, vagyis a város polgársága Makovecz Imre terve mellett voksolt.

(Folytatjuk)

Lelkes Miklós

Gondolatok, aforizmák

 

 

Bármilyen hivalkodó-pompázó díszekkel ékes is, szomorú karácsonyfa az, amely alá az ajándékokat nem a szeretet tette oda.

Hiába mondják reménykedő hangzatossággal, hogy az Újév ezt-azt hoz majd az emberiségnek. Semmit sem hoz, abban lesz részünk, amit az emberiség visz, tesz bele.

Az igazi csillag egyszerre csillog az esti égen és a szívben.

Az alkony nem más, mint az este hajnala. Olykor így van ez az öregséggel, az ember alkonyával is: a test sötétebb, árnyakkal teltebb lesz ugyan, a lélek mégis egyre világosabban látja a lényegeset.

A szép vers feledhetetlen, betűkoporsójában is csak tetszhalott. Bármikor feltámadhat az olvasó szemsugarak csókjától, mint a királyfi csókjától Csipkerózsika.

A zsoldos imája nem a templom, hanem a nagybankok és pénzeszsákok felé száll, akármekkora kereszt lóg is a nyakában.

Lelki törpék szeretnek másokkal lóhátról beszélni.

Ép elképzelése nem volt és nincs semmiről, de beképzeltségéből jól megélt, megél.

Sötét léleknek többnyire a szavai sem világosak. Gyakorta éppen ez az egyik ismertetőjele.

A papagájt becsben tartja gazdája, ha az ő szavait ismételgeti, bármilyen bárgyúságot, ostobaságot tanított is be neki. Ha szegény színestollú madár önállóan kezdene gondolkozni, szólni, netán még bíráló megjegyzéseket is tenne, rögtön kiesne a cukrosszelencéből.

KÉPZÕMÛVÉSZET

Merényi László

Fellner Jakab és Heves megye

A magyar építészet történetében a 18. század a késői barokk és az onnan a klasszicizmusba való átmenet időszaka. Hazánkban ennek a kornak legnagyobb építésze Fellner Jakab volt.

Az ausztriai Nikolsburgban született 1722. július 25-én. Az 1740-es években már Magyarországon, az Esterházy-uradalomban dolgozott. Első építkezései Tatához fűződtek. Az építőmesteri vizsgát 1748-ban tette le. Autodidakta módon szerezte meg szakképzettségét. Éles esze és kitűnő megfigyelőképessége segítette őt pályáján.

Az ifjú Fellner tehetségére felfigyelt Galánthai Balogh Ferenc, az Esterházy-uradalom jószágkormányzója. Az ő támogatásával kapott jelentős megbízásokat (pl. 1754-58 között a cseklészi kastély átépítését). Nagy munkabírással rendelkezett. Ez tette lehetővé, hogy Fellner párhuzamosan több építkezést irányítson.

Az 1760-as évek elején került kapcsolatba Heves megyével. Ez összefüggött azzal, hogy gróf Eszterházy Károly 1761-ben egri püspök lett. Ez az európai műveltségű és kitűnő művészi érzékkel rendelkező főúr értékelni tudta Fellner Jakab tehetségét. Tanulmányozva a mester eddigi építkezéseit, 1763. június 20-án a püspök azt írta Balogh Ferencnek, hogy Magyarországon Fellnerhez hasonló építész-tehetség nincs, és még a bécsiekkel is felveheti a versenyt.

1764. március 2-án Esterházy püspök szerződést kötött Fellnerrel. Uradalmi és egyházkerületi építésszé nevezte ki. Rendszeres fizetést és vidéki kiszállások esetén útiköltséget kapott. A 42 éves építész számára ez tág perspektívát nyújtott.

1763-tól kezdve Fellner jelentős szerepet játszott Heves megye építészetében. Bár továbbra is Tatán lakott, számos alkalommal kereste fel a megyét.*

Első itteni munkája az egri egykori Borbély-ház építése volt 1763-ban. (Ez ma a Széchenyi utca 14. alatt található.) Már ez a műve is tetszést keltett.

Az 1760-as években Fellner tervei alapján épült fel a gyöngyösi kaszárnya. (Ez később állami méntelep lett.)

1763-ban kezdődött meg egyik legjelentősebb egri munkája. A püspöki (későbbi nevén érseki) palota átépítése fontos feladatot jelentett. Fellner – Eszterházy megbízásából – ezt az építményt kápolnával és oromkiemeléses szárnyakkal egészítette ki.

A püspöki palota építkezése során már meg lehetett figyelni, hogy Fellner Jakab művei nem az osztrák és a német barokk vidékies kiadását jelentették. Az ő művészetében a franciás ízlés hatása mutatkozott meg.) Ebben komoly szerepet játszottak Eszterházy püspök tanácsai. Ő ismertette meg Fellnerrel J. Blondel párizsi építész rajzait, s ezek hatottak a mesterre. (Az egri püspöki palotán a lekerekített sarkok, a márványozás hűvös előkelősége és a könnyed franciás díszítés vitathatatlanná teszi a párizsi hatást.

A püspöki palota átépítése 1766-ban fejeződött be. Szép munkának bizonyult. Genthon István Egerről 1955-ben megjelent könyvében joggal állapította meg: a palota “udvari átjárókapuja, kupolás kapualja, rokokódíszítésű lépcsőháza a 18. századi építészet

gyöngyszemei.”

* Különben másutt is voltak fontos megbízásai (pl. a veszprémi püspöki palota vagy a pápai plébániatemplom).

A leghatalmasabb megbízást az egri líceum jelentette. (Ez külön tanulmányt igényel.)

Másik jelentős egri megbízása a kanonoki ház építése volt. Ennek tervrajzát Fellner Jakab 1772. január 11-én küldte el. A megbízó gróf Batthyány Ignác volt.

A kanonoki ház (később Angolkisasszonyok nevelőintézete) munkálatai 1772-ben kezdődtek meg. Az építkezés 1773-ban fejeződött be. Ez is szépen sikerült. (Mivel gróf Batthyány Ignác időközben erdélyi püspök lett, az épület felavatása Dobronyai István kanonok nevéhez fűződött.) Az elkészült kanonoki ház udvarán a leginkább figyelemre méltó a kis “pavillon” a maga kedvességével.

Ugyancsak jelentős feladatot képezett az egri nagypréposti palota felépítése. Ez a munka 1774-ben kezdődött meg és két esztendővel később fejeződött be. Az épület szépségeit így méltatja Szmrecsányi Miklós Eger művészetéről című könyvében: a palota “hézagolt, rustica díszítésén, a kapu- és ablaknyílások lágy hajlású kosárívén, az emeleti ablakoknak párkányfödésébe illesztett ékítményén, a kapu két oldalán az erkélyt alátámasztó páros oszlopok karcsú, felfelé vékonyodó törzsén és fűzéres ion fejezetén, valamint a homlokzat arányainak előkelő nyugalmán félreérthetetlen Esterházy nagy építőmesterének, Fellenthali Fellner Jakabnak tervező művészete.” (i.m. 46.l) Itt jegyzendő meg, hogy az építőművész 1773-ban nemesi oklevelet kapott “Fellenthali” előnévvel.)

Fellner Jakab Heves megye más helyein is kapott megbízásokat. A kerecsendi templom felépítése is az ő nevéhez fűződött. Az 1772-ben megkezdett munka a következő évben fejeződött be. Egerbakta községben is az ő tervei alapján és irányításával épült a templom, Ez hosszabb munkát igényelt. A munka 1779-ben ért véget. Andornaktályán a templom 1774-1779 között épült fel.

Vannak más, szintén Fellner Jakab által épített Heves megyei templomok, amelyeknél csak a munka befejezésének dátumát ismerjük. Így Tiszapüspökin 1775-ben, Kiskörén 1776-ban, Deménden 1780-ban értek véget a munkálatok.

Ezenkívül Fellner Jakab Heves megyében is számos malmot, vendéglőt, vadászházat és gazdasági épületet tervezett és kivitelezett. Ezeket a kisebb feladatokat is művészi lelkiismeretességgel oldotta meg.

Meg kell jegyeznünk, hogy Fellner Jakab kedvező körülmények között élt. Nemcsak háza volt, hanem malma és szőlője is; ezenkívül vendéglőt is bérelt. Lovakat is tenyésztett. Híres jó lovainak komoly hasznát vette utazásai során, hiszen úgyszólván naponta más helyen fordult meg, a sok építkezés irányítása során.

A kérlelhetetlen végzet 1780. december 17-én vetett véget ennek a nagyszerű életpályának. Több munkáját Grossmann József építőmester fejezte be, aki Fellner Jakab nyomdokain haladt és híven követte nagy mesterének tanításait.

“Az ismeretlen pallér, ki húsz és alig néhány éves korában telepedett le az országban, nem hozott más poggyászt magával, csak tehetségét” – állapította meg Genthon István idézett művében. Valóban, az ausztriai születésű Fellner az évtizedek folyamán magyarrá vált és büszkék lehetünk rá.

Fellner Jakab kétszáznál több alkotásából az országban mintegy száz maradt meg. Heves megye különösen hálás lehet a nagy mesternek, ki oly sok templomot épített az itteni falvakban és aki oly nagy szerepet játszott Eger városképének kialakításában.

 

Losonci Miklós

Bodó Fábián Ilona munkássága

“Életem és munkásságom” címen a kiváló festő- és iparművész albumot jelentetett meg, ahol ő maga is vall munkásságáról, továbbá Fekete György belsőépítész, Koós Judith és Mohos Márta művészettörténészek elemzik, méltatják pályáját, mely itthon kezdődött az 1950-es években az Iparművészeti Főiskola elvégzése után, az USA-ban teljesedett mindmáig, s az összegzés most történik újra itthon, hiszen férjével, Bodó Sándor képzőművésszel tavaly repatriált, s most Budapesten, a Bodó Művész Szalonban (II. Keleti Károly u. 15/c) nyílt meg visszapillantó kiállítása, melyet november közepéig láthatott az érdeklődő közönség. A kötetet gazdag, színes dokumentáció egészíti ki, ruhatervei, festményei, virágcsendéletei illusztrációival.

Bodó Fábián Ilona egyéniség, miközben önzetlen munkamegosztásban Bodó Sándor munkásságának mindvégig inspiráló háttere maradt. Családi portrékat, fényképeket is csatolt műveihez egy kimagasló élet és életmű igazolásaként.


H. Barbócz Ildikó

Csángóföldrõl hangzott a dal

Aki hallotta Petrás Mária, a csángók földjéről Magyarországra települt iparművész könyörgő énekét a “Moldvai csángók évszázadai” c. tárlat megnyitóján a Keresztény Ifjúsági Galériában, az aligha tudott hatása alól szabadulni. “Mi csak a szívünket küldjük a csángóknak” – ajánlotta fel mindannyiunk nevében ezt a szép ajándékot Halász Péter, a Duna Televízió főszerkesztője beköszöntőjében, ők pedig szívükből építették fel ezt a vándorkiállítást – sorsukat.

Azt már Sütő András “Az élet és a halál kapui” c. híres úti tűnődéséből tökéletesen tudjuk, kik is azok a székelyek: “A székelység a magyar nemzet legkeletibb tömege a Kárpát-medencében. Ha azt mondom: székely, valójában a magyarság fogalmának szinonimáját használom.” De kiket nevezhetünk csángóknak? A Magyar Néprajzi Lexikon leírása szerint így hívják a Csíkszékből a közeli Tatros folyó völgyébe elvándorolt magyarokat, a Brassó mellett élő magyarságot, valamint a barcasági magyar falvak más lakóit, a székelyektől különvált, “elcsángált” népcsoportot. Közülük nem mindenki tudja, hogy magyar, csak azt, hogy nem román, s a vallásuk katolikus.

1953 óta fokozatosan beszüntették náluk a magyar nyelvű oktatást. Azóta csűrökben, pajtákban él a magyar szó, még ma sem veszélytelenül. Csoma Gergely fotóművész egyik itt kiállított fényképén illegális magyar tanító néz Leszpeden büszkén a lencsébe. A mellette lévő táblára ezt írta: “Isten áldmeg a magyart!” Nézni kell, de hinni alig lehet a következő képet: döngölt földpadlón, újságpapírral leterített lócák, az asztal fölé félhomályban hajoló lányok egy ablak mellé támasztott létra társaságában – ez a ma iskolája a csángók földjén! Hogy miért teszik ezt? Himnuszukban is ott a fájdalom: “Idegen nyelv bébortja nyom / Olasz papocskák nyakadon. / Nem tudsz énekelni, gyonni, / Anyád nyelvén imádkozni.”

A moldvai magyarok történetének szöveges kronológiája mellett gyönyörködhetünk még Fejér István egri fotóművész alkotásaiban is. Többnyire cím nélkül, de annál érzékletesebben ábrázolja az ottani keserves, munkával teli életet, ahol a templomi csönd, Szent Antal és Szűz Mária nyújthat nyugalmat és vigasztalást. Az utak mentén elszórt kőkeresztek és imahelyek késztetnek megállásra, elmélkedésre. S amíg a lovak a patak vizében oltják szomjukat, a szekérről négy mosoly száll felénk. A sáros, aszfaltozatlan úton próbálkozik ember és ló egyaránt: húzzák haza a betakarított terményt. Még illatos virágok mezejében is lovak. Mindenütt. Mellette,... vele szorosan Csoma Gergely képein ott az ember, aki az ünnepeket még szentként üli és tiszteli. Természetesen az asszonyok és a gyermekek csángó népviseletben, akár a csíksomlyói búcsúra menvén, akár egy esküvőn, a Csobotfalvára érkező zarándoklaton vagy a madéfalvi emlékező ünnepen. Néhány darabját megcsodálhatjuk a teremben lévő oszlopon és falakon: a csíkozott, fekete alapú gyapjúszőtteseket, a csángó kötényt: a katrincát, a gyapjútakarókat és öveket, a kis keszkenőket pirossal vagy feketével szőve, a fejrevaló kendőket.

Egy szívszorító fotó aláírása szerint Külsőrekecsinben Jánó Jánost temették szakadó hóban, bokáig érő sárban. Így parancsolta a halál, de leginkább az élet – menni és hinni kell! Higgyük, hogy az évszázados számkivetettség után a csángók megtalálják majd az eget maguk fölött, ha felénk nyújtott kezüket és szívüket elfogadjuk, ha lehetőséget nyújtunk számukra legközelebb is egy bemutatkozásra.

“Hajuk mi ám Magyarország

Úr Istenünk Te is megáld

Hogy rajtunk könyörüjenek,

S elveszni ne engedjenek.

Mert mi is magyarok vagyunk.”

Imádkozzunk velük és bátorítsuk őket…

 

Jámbor Ildikó

Kálnoky vers-zenéje spanyolul

Íróvendégek Columbiából és Kolozsvárról

Már második évébe lépett a Kálnoky László Irodalmi és Művészeti Egyesület. Noha az elmúlt időszakban két súlyos veszteséget is átéltünk Apor Elemér és Szokolay Károly költők halálával, a társaság lelkesedése nem csökkent. Reméljük, lesz erőnk-energiánk a továbbiakban is a helyi irodalmi hagyományok ápolására, és arra is, hogy bekapcsolódjunk a hazai irodalmi életbe.

A közelmúltban, élve az alkalommal, két különlegesnek számító rendezvényt tartottunk. A két találkozó a társaság nemzetközi kapcsolatait erősítette.

Szeptember 25-én A fény fonákja címmel tartottunk irodalmi estet. A fény fonákja (Kálnoky László verse) annak az antológiának a címe is, amelyet a tavalyi esztendőben a frankfurti könyvvásáron mutatott be az Orpheusz Kiadó. A kötet négy költő, Weöres Sándor, Kálnoky László, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes verseit tartalmazza Rodrigo Escobar Holguín fordításában. A columbiai költő a Nobel-díjas García Márquez kortársa, magyar kollégája, Székács Vera műfordító és Kálnoky Lászlóné társaságában érkezett Egerbe.

Az izgalmas délutánon a költő özvegye, lelkes barátja és fordítója, Székács Vera és a spanyol nyelvű műfordítások költője (civilben építészmérnök) Holguín úr vallott a versátültetés szép és olykor-olykor gyötrelmes munkájáról a közel száz fős hallgatóság előtt.

Ma már az Internetes kapcsolat a nyersfordítás készítője és a műfordító között tengeren és határokon átívelő lehetőségeket teremt a közös munkára. S miként gazdagodhat ettől a világirodalom!

Az esten, hangfelvételen idéztük fel Kálnoky László columbiai szereplését, és a vájtfülűeknek igazi irodalmi élményt jelentett meghallgatni az egri költő, Kálnoky László verssorait, verszenéjét spanyolul.

A kolozsvári Művelődés című folyóirat négy szerkesztőségi munkatársát láttuk vendégül október 2-án. Szabó Zsolt főszerkesztő az ötven esztendős folyóirat elmúlt tíz évéről szólt, amikortól ő jegyzi a lapot. A folyóirat a társadalom, a közművelődés, a műemlékvédelem, sőt még a gasztronómia kérdéseivel is foglalkozik, s szerzői és olvasói elsősorban a vidéki értelmiségiek a Partiumban és Erdélyben.

Gábor Dénes szerkesztő egyebek mellett a folyóirat tematikus kiadványairól beszélt, s arról a füzetről, melyet ő írt a közelmúltban a Székely himnusz eredetéről. Sütő Ferenc fiatal szerkesztő pedig beszámolt a fiatalok megnyeréséért tett erőfeszítésekről, s azokról az ugyancsak tematikus lapszámokról, melyeket például az erdélyi cigányság helyzetéről készítettek. A Művelődés is számítógépen készül – tudtuk meg Murat Betti tervezőszerkesztőtől. A Kálnoky Egyesületnek erre a rendezvényére – örömünkre – sok főiskolás és középiskolás is eljött.

Az egyesület november 14-én tartott költői estet. Két megveszekedettül lelkes műfordító érkezett hozzánk. Erdélyi Z. János az osztrák származású idegbeteg költőzseni, Georg Trakl alkotói világába kalauzolta hallgatóságát. Mint kifejtette, Trakl öt éves intenzív alkotói munkássága során 301 költeményt jegyzett, de Szerb Antal szavaival élve “Csak egyetlen verset írt, amely nem más, mint egy beteg ember versekké párolt szenvedése.”

Erdődi Gábor (akit az előzőekben említett műfordítóval szoros barátság fűz össze) szívesen olvasott-illusztrált a Trakl előadáshoz, majd nem kevésbé érdekfeszítően taglalta William Butler Yeats expresszionista költői munkásságát. “Egy ír, aki épp ezért jól ír” – mondta róla, majd felvázolta azt a kelta mondavilágot, amely a XIX. század végétől a XX. század első harmadáig átívelő életpályát körüllengte. Az okkultizmus, a preraffaelita festő apa életszemlélete, a bizánci jelképrendszer mind-mind fellelhető a két pályaszakaszos, azaz “két félidős Yeats” költészetében. S ezt ki követhetné nyomon avatottabban, mint a műfordító Erdődi, akinek fordításkötete A költő esdeklése címmel ez idő szerint már nyomdában van.

 

 

Színház, zene, tánc,

Jámbor Ildikó

Egy magyar színész: Várhelyi Dénes

A millennium évében (a millenniumi számba) egy magyar színészt kerestem. Olyan valakit, aki habitusában, gondolkodásában képes megjeleníteni mindazt, amit mi magyarok önmagunkról gondolunk, s még azt is, amilynek valójában vagyunk. A véletlen kezemre játszott. Egy júniusi sajtótájékoztatón jelentették be, hogy hangjáték készül Serfőző Simon darabjából, Az államalapítóból, s a címszerepet Várhelyi Dénesre bízták. Amikor az István szerep kapcsán találkozóra kértem az egri színművészt, még nem tudtam, hogy ennek előtte játszotta el a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban a Merő Béla rendezte Koós Károly-darabban Koppányt és Vazult.

- Milyen érzés volt találkozni István szerepével?

- Az ellentáborból átjönni? Nagyon jó, újszerű, érdekes és megtisztelő.

- A rádiójátékot (egri kollégánk, Jónás Zoltán rendezésében) a Magyar Rádió körzeti stúdiói adták augusztus 20-án. Volt visszhangja?

- Akik hallották, azoknak tetszett, egyébként egyetlen újságcikk került a kezembe erről, s az elismerő volt.

- Amit most próbál, az sem kisebb kihívás. A Beke Sándor rendezte Bánk bánban Tiborc szerepét kapta. Mit szólt hozzá?

- Őszintén szólva váratlanul ért. A magyar irodalom kiemelkedő szerepe. Örülök neki, mindenképpen nagy feladat, fontos feladat. Egy kicsit talán fiatalnak érzem magam hozzá (Most még a próbafolyamat elején vagyunk, nem tudok róla többet mondani. Ám, hogy a rendező is öregíteni kíván rajtam, az abban is megmutatkozik, hogy külsőségekben is ha változtatni, szeretne engem: egy kicsit megőszíteni, öreggé, púpossá és elszáradttá tenni.

- Ha az utóbbi két évadban játszott szerepeit tekintjük, nem egyszer alakított kiégett, megtört figurákat. Ilyen volt a Vadkacsa Relling doktora vagy a Tizenkét dühös ember tizedik esküdtje. Mennyire azonos ezekkel a szerepekkel?

- Azt hiszem, én ezeknél a figuráknál fiatalabb mozgékonyabb vagyok. A Dzsungel Könyve Akelájához (amit szintén én játszottam), azt hiszem, magánemberként több közöm van. (Várhelyi valóban mozgékony, a testi kondíciójára is sokat adó színész hírében áll. Lovagol, síel, a Történelmi Haditornaklub kiképzője, s például az Egri csillagok nagy sikerű egri musical előadás harci jeleneteinek beállítását is neki köszönhetjük. Jó, hogy közel áll hozzá a farkasvezér alakja. Zárkózottsága, főként pedig fegyelmezettsége sehogy sem engedi, hogy sebezhetőbb, érzelmi oldaláról faggassam.

- Ha már a fiatalsága szóba jött, első találkozásunkkor, még a Dobó Gimnázium népszerű versmondó diákja volt, “Moys Klára tanárnő tanítványa.”

- Az ő munkája sokat jelentett az indulásnál. Megadta számomra az alapokat. Akkoriban mindenfélét mondtam, Aranyt, Petőfit, Adyt. Később, már végzett színészként önálló előadóesttel is felléptem a Megyei Művelődési Központban 1986-ban.

- Akkor még itt nem volt társulat. Milyen volt a pályakezdése?

- Veszprémben kezdtem, s kitűnő szerepeket kaptam. Épp a napokban került elő a könyvespolcról Tamási Áron kötete. Első szerepem a Tündöklő Jeromosban volt, Ákos legényt alakítottam. Két évadot a dunántúli városban töltöttem, aztán Miskolcra szerződtem a Csiszár Imre vezette társulathoz. A feleségem Dimanopulu Afrodité akkor már végzős volt (a főiskolán ismerkedtünk meg), s már ketten együtt szerződtünk Egerbe 1988-ban Gali László hívására.

- Eger is, Szilvásvárad is. Ott születtem, ott nőttem fel, ma is hazajárok a családi házba édesanyámhoz. Sajnos édesapám már nem él. Hárman vagyunk fiútestvérek, a bátyám, András politikus, a másik bátyám testnevelő tanár a 2-es gyakor-ló iskolában. Tehát valóban, igyekeztem haza Egerbe.

- Ám nem minden tapasztalat nélkül érkezett.

- A főiskolán Machbetet, Tibaldot, Mercutiót játszottam, Nyíregyházán pedig a La Mancha lovagjában a Kormányzót. Na, az, azt hiszem, nekem való szerep.

- De hát a La Mancha lovagját akkoriban Egerben is műsorra tűzték.

- Ez igaz, de nem ezt a szerepet kaptam volna, hanem egy másikat, s akkor ez jelentette a szakítást.

- Igaz, ez volt az az időszak, amikor a “Tízek” szót emeltek a színházvezetés ellen.

- Így van, ez robbantotta ki az egészet. Aztán persze évek múlva Gali Lászlóval ezeket az ellentéteket, s így szerződtem vissza 1996-ban ismét a Gárdonyi Géza Színházhoz.

- Közben néhány évig ingázott...

- Egy évadot Zalaegerszegen töltöttem, s onnan mentem át Megyeri Zoltán kollégámmal együtt Nyíregyházára. Játszottam sok jó szerepet, egyebek mellett az előbb említett kormányzót, aztán Tigris Brownt a Brecht-darabban. Gali akkor többször megnézett, s később létrejött köztünk az egyezség. Ezt azért is fontosnak tartottam, mert akkor már nagy volt a lányom, Orsolya (most tíz éves), s később megszületett a fiam, Áron. Ő most másfél esztendős.

- A család mindig ilyen fontos szerepet játszott az életében?

- Abszolút mértékben. Mindig igyekeztünk szem előtt tartani ezeket az értékeket. Mindketten otthonról hoztuk. Mi hárman vagyunk testvérek, a feleségem, egyedüli gyermek, számunkra mindig is fontos volt a családi háttér.

- Ez összefügg talán a vallással is?

- Igen, az is benne van.

- Mindketten komolyan veszik a hivatásukat, és külön-külön sikeresek a színpadon, de együtt játszottak már?

- Együtt csak egyszer játszottunk.

- Előfordult, hogy ideig-óráig valamelyiküknek háttérbe kellet vonulnia a másik munkája vagy a család érdeke miatt?

- Eddig mindig sikerült okos kompromisszumot kötni.

Könyvszemle

Kaló Béla

Jegyzet egy százéves író könyvérõl

Az ember így a harmadik évezred küszöbén az 1948-as kiadású Élők és holtak-at olvassa Remenyik Zsigmondtól, s elmereng azon is, hogy száz éves lenne mostanság a dormándi földesúr fia, akihez néminemű családi szálak is fűzik (nagyon áttételesen), S ELTÖPRENG, HOGY MENNYIRE ISMERETLEN MA MÁR EZ AZ ÍRÓ A LITERÁTUS BERKEKBEN IS.

A regény maga persze nem újszerű, ma már nem az. Előzményei ott vannak a századelő filozófiáiban és koráramában, az ember-szerep, látszat-valóság, tudatos-tudattalan vagy tudatalatti ellentmondásaiban, ott van Pirandellóban (Sei personaggi in cerca d’autore – Hat szerep szerzőt keres), a portugál skizofrén Pessoában, de párhuzamosan Borgesnél, később Cortazárnál, Németh László Gyász című remekművében, s nem lehet teljes a lista.

Remenyik maga is elköveti (másodszor is) a megtöbbszörözött én megjelenítését, az arcok és álarcok variációját a Pernambucói éjszaka című kisregényben, de kétségtelenül az Élők és holtak rétegeiből hívható elő a huszadik századra oly jellemző gyors és gyökeres lelkiállapot-változást megjelenítő kánon. A történet lehet kevésbé ismerős: Van Buren holland tengerészkapitány hajója elsüllyed, a hátrahagyott okmányokból kideríthető, hogy a derék férfiember a világ négy különböző táján négy feleséget tartott, s élt mindegyikkel törvényesen összeházasodva.

A norvég, a barcelonai és a fokföldi angol – tehát a három életben maradt nej – s a negyedik, halott athéni asszony öreg barátjának beszámolójából négy, egymástól tökéletesen különböző Van Buren kapitány – kép, jellem, alak tárul elénk, s az egyes alakokat eónok választják el egymástól.

A hollandus valamennyi feleségének kiegészítő szerepét játszotta el úgy, hogy a ludibrionizmusnak még csak az árnyéka sem vetülhetett rá (élte, átélte a többszörös bigámiát). A Norvégiában élő asszonyával zsarnok volt, aki tönkretette társa életét, a katalán nőnél vallásosnak és tisztességesnek mutatkozott, minthogy szerepe ezt kívánta.

A fölényes fokföldi brit hölgy férfias, ellentmondást nem tűrő stílusát elesettséggel, gyávasággal egyenlítette ki, a görög feleség oldalán valóságos hősnek mutatta magát, aki megvédi társát minden veszedelemtől.

Egy alkalommal ellenségei (akik közelről nem mertek rátörni), messziről rálőnek. Combjába fúródik a golyó, s ő maga szedi ki bicskájával, egyetlen szisszenés nélkül. Erre a lábsebre is négy különböző történetük van (a másik három magától a kapitánytól származik), de ezt a legutóbbit a görög szemtanú mondja el.

Most melyik az igaz? És ki valójában Van Buren kapitány? Zsarnokhős, papucsférj – vagy mind a három talán? Nyilván mind – és mindig a soron következő asszonytól függ, hogy melyik lép életbe.

Az emberi lélek szélsőségei ilyen irtózatosak. (Legerősebben az újlatin nyelveken írt románokban, versekben és elbeszélésekben fedezhető fel az egyetlen ember megsokszorozódása, mágiája és maga a “varázslatos időlefolyás”). Ember és világ megismerhetetlen. Az ember örökké önmagába botlik. (Lásd Cortazár argentin asszonyalakját, aki önmagával találkozik össze egy budapesti hídon). A bölcseletet csak az irónia oldhatja föl, s Remenyik ellenállhatatlanul ironikus időnként. Ha elfogadjuk, hogy egy történet kontextus általi nyilvánvaló eltorzítását iróniának nevezzük, akkor az Élők és holtak ennek eklatáns példája.

Egyszerű és viszonylagosan sima nyelvezete ellenére is.

A könyv a szürrealista felé tart, humor és abszurd reálissal mixelt vegyüléke. Talán a zűrzavar evangéliuma, a hirdetett káoszé, amely Remenyik alaptétele. Álom és valóság egybeolvadása (de vajon valóban álomról van-e szó?) – ideális és valóságos közötti ellentmondás szublimációja.

S ne felejtsük: önmaga a kalandor léte. Remenyik talán az első kalandor típusú magyar író, akinek utazásai, helyváltoztatásai ( s maga a kaland) – életének szerves részei. Van Buren tehát maga az író is lehetne, a két világháború közötti feudálkapitalista életmód ellen lázadó sztoikus anarchista (ez az urambátyámos életstíl éppoly ellenszenves tud lenni, mint mondjuk a kádári gulyásszoci, csupán több benne a jómodor, noha ez gyakran ripacskodásba és idétlenkedésbe megy át.)

Remenyik nem keresi az értelmet, csakúgy, mint az olasz Bontempelli, s nem úgy, mint a valószínűsíthető mintaadó szintén itáliai Pirandello.

A regény, mely gondolataiban, világában egyáltalán nem eredeti, stílusában válik egyedivé a magyar irodalomban. Szerzőnknek nem voltak “apjai”, elődei a honi literatúrában. Nem építhetett Jókaira, Kemény Zsigmondra, Mikszáthra vagy Móriczra, mint ahogyan a franciáknál például szinte mindenki tehette: Montaigne prózája nem volt hasonlítható, egyedi, s valamely értelme kozmopolita is. (Ha mívesebb, esztétikailag glancoltabb volna, a nyugat-európai könyvpiacra jó fordítással primációval jelentkezhetne.)

A regényben – ma már természetesnek vehető – furcsaságokról olvashatunk: eszméket és hiteket csúfolnak meg különböző helyeken, bohócsipkában elviselhető csak a lét, a kurta láng. Bizarr és groteszk jelenideje – komikum és káosz tragédiába burkolva.

S akkor Pirandello: “Az élet ténye és tudata minden emberben kettéhasad, önálló életre kel. Egyik oldalunkon a vak folyó, a lét, az örökösen változó, bugyborékoló formátlanság… De másik oldalunkon a rideg ész dermedete, a sohasem változó merevség, a forma.”

A százéves Remenyik Zsigmond könyvét ajánlom a jóakaratú olvasó figyelmébe, az Élők és holtak ugyan nem az eltitkolt remekművek mintapéldánya, de a jobb sorsra érdemes művek egyike az egyre közömbösebbé váló könyvtengerben.

Hubert Ildikó

Aradi “fecskék”

Az ősz egy Partiumból érkezett “fecskés-könyvvel” lepett meg az elmúlt hetekben, az Aradi Kölcsey Egyesület kiadásában. A kötetecske Széll Lajos önéletírását tartalmazza, Aradon éltem címmel.

Jó odafigyelnünk ezekre a határon túlról érkezett könyvekre, különösen akkor, ha azok olyan múltbéli hagyomány folytatói, mint a Kölcsey Egyesületé. Talán nem érdektelen pár szóval bemutatnunk az egyesületet sem, mely 1881-ben alakult Aradon azzal a céllal, hogy a nemzeti közműveltséget (irodalmat, nyelvet, művészetet, tudományt pártfogolja). Alapítói: Csiky Gergely, Márki Sándor, Dálnoki Nagy Lajos voltak. Sok mindent tettek – a mának is példát mutatva – ezért a nemes célért: nyilvános könyvtárat létesítettek, s az ő kezdeményezésükre jött létre az a gyönyörű kultúrpalota is, mely a városkába ellátogatót (az első magyar kőszínház épületén kívül) magával ragadja szépségével. Később egyéb feladatokat is felvállaltak, s ennek köszönhető, hogy temetkezési helyek, történelmi épületek, régészeti egyesületek megmenekültek az enyészettől.

Az egyesület 1925 körül szűnt meg, mígnem 11 évvel ezelőtt a város lelkes, missziós lelkületű tanára, Pávai Gyula újra feltámasztotta a több mint száz éve alakult egyesületet. Fejet kell hajtanunk önzetlensége előtt, mert nagy dolog, amit ő Aradon cselekszik! Támogatói maroknyi csapata között lokálpatrióta vállalkozók, diákok és igen szegény Erzsi nénik vannak, akikért érdemes volt felvállalni a múltat, megindítani a Kölcsey-csütörtököket, és kiadni a “fecske-könyveket”. Őértük íródnak a Pávai Gyula szerkesztette Jelen c. újság Havi Szemléjének mellékletei is: irodalomról, tudományról, aradi festőkről, elhagyott temetőkertekről tudósítva általuk.

Pávai Gyula, Arad szellemi hagyatékának hűséges őrizője. E kötetecskék (Ficzay Dénes: Aradi krónika; Kató Sándor: Megmaradt versek; Olosz Lajos: Szeplőtelen oltár, stb.) olyan szerzők írásait adják közre, akiknek halálukkal örökre titok maradt volna üzenetük. Szellemi életüket, gondolataikat ugyanis csak szűk baráti kör vigyázhatta az elmúlt évtizedekben, az is inkább csak azért, hogy a remény végleg ki ne aludjon Aradon!

Múltunk krónikáival Aradról is, így gazdagodunk!

Olosz Lajos: Sivatag felé

Elmosódnak lassan az arcok,

vásárból a pusztába tartok.

Nem az enyém volt az alku, lárma,

álmodó lelkem kínnal állta.

Tisztát akartam, mint isten-gyermek:

latrok serege sárral vert meg.

Ha haragomban kihúztam, mint fényes kardot,

minden sárkánynak száz fejet tartott.

A hit csodavirága bennem hervadni kezdett.

Virága lehullt. December lett.

Ez nem halál még, de nem is élet.

Lassan szedem a sátorfámat,

nekivágok egy este a pusztaságnak,

kicsi karavánt vezetek kezükön fogva,

házunk lesz a sivatag bokra,

felüzenünk a csillagos égnek

és felvéssük egy kőtáblára neveinket

a jók és igazak nagy, nagy messzeségből közeledő,

vérző szívű és elbúsult istenének.

 

 

 

 

 

Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT ©

© 2000. DECEMBER HÓ © X. ÉVFOLYAM 12. SZÁM ©

Millennium

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tartalomból:

HUFNAGL KATALIN: Csodák és csudák

ÉDER ZOLTÁN: Czuczor Gergely, a nyelvész és szótárkészítő

BAKONYI ISTVÁN: Az maradtam, aki voltam

KALÓ BÉLA: Jegyzet egy százéves író könyvéről

SZIRMAY LÁSZLÓ: Afrikai Leó és a mohácsi vész

MURAWSKI MAGDOLNA: A Makovecz-uszoda igaz története