Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALOM, TÁRSADALOM, KULTÚRA ©

© 2000. AUGUSZTUS HÓ © X. ÉVFOLYAM 8. SZÁM ©

Tartalom:

Az idő sodrában 3

VERS, PRÓZA

Apor Elemér: Kodály 4

Erdődi Gábor fordítása 5

Cs. Varga István: Előbeszéd Serfőző
Simon drámájához
6

Serfőző Simon: Jövőlátó (drámarészlet) 8

Fridél Lajos: Bükkaljai
ösvényeken XXVI. 11

Gyüre Lajos: Kikelet, Rögtön jövök 16

Lelkes Miklós: Már mindenütt… 17

Fecske Csaba: Lermontov, Utazó 18

Cseh Károly: Nagyhét, Kora tavasz 21

Farkas András: A sellő, A búcsúzó
filozófus beszéde 22

T. Ágoston László: Ördögszekér 23

Szabó Bogár Imre: Hit a szóban? 29

Simek Valéria: Ránk szakadt az ég,
Lelki geometriád 30

Szokolay Károly műfordításai 31

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

Domokos Sándor: A kvantumteológia világszemléleti alapjai 33

S. Szabó Péter: “Litániába szedtem
minden kedvességét” 36

Murawski Magdolna: Együtt
vagy külön? 40

Kaló Béla: Az “Istvánok” 43

Pásztor Emil: “A legendák Petőfije” 44

Hubert Ildikó: “Régi nagy Patrónánk” 47

M. Nagy István: A hang filozófiájáról 50

KÖZÉLET

Cserniczky Dénes: EURO 2000 52

Domokos Sándor: Edit Stein, a zsidó-keresztény megbékélés szentje 54

Várkonyi Olivér: Pater Krupa Sándor Kolumbán 93 éves 57

Krupa Sándor: Börtön-Magnificat,
Rab-Ave 58

Jámbor Ildikó: Hitel-es
szerzők Egerben 60

Lelkes Miklós: Gondolatok,
aforizmák 61

Löffler András: Az egri arc 62

Renn Oszkár: Születésnap
a korallzátonyon 65

Murawski Magdolna: Halott
király katonái 68

KÉPZŐMŰVÉSZET

Murawski Magdolna: Tizenkét
Nobel-díjas magyar tudós szobra 70

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC

Jámbor Ildikó: “A megismételhetetlen örömök mögöttünk vannak 71

Emelt fővel a színi pályán 73

KÖNYVSZEMLE

Kaló Béla: Tájak, vidékek, barátok, 75

Cseppjeiben hősök vére forr 77

Losonci Miklós: Szent művészet, 79

Júdás anyja 81

Első borító: Bodó Sándor: Szent István (relief)

Hátsó borító: Csengős Madonna (Zalaegerszeg Skanzen)

Fotó: Molnár István Géza

Illusztráció: Fridél Lajos

IMPRESSZUM:

 

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI Magdolna

Szerkesztőbizottság:

DR. BITSKEY ISTVÁN

DR. CS. VARGA ISTVÁN

DR. LŐKÖS ISTVÁN

 

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1016 Budapest, Krisztina krt. 83/85. Tel.:1-3567-192

 

Tipográfia és nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Grónay u. 3. Tel/Fax: 36/310-233/130; 36/412-688

 

Nyilvántartási szám: 76. 134/1997

ISSN 1417-7080

 

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

 

Ára: 200,- Ft

 

Augusztusi számunk megjelenését a következő szponzorok támogatták:

NEMZETI KULTUÁRLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA

NEMZETI KULTURÁLIS ALAP

SEGÍT A VÁROS ALAPÍTVÁNY, Eger

AGRIA COMPUTER Kft.

EUROPRINT Kft., Eger

SPRINTER STÚDIÓ Kft.

v. DOMOKOS SÁNDOR, Kanada

RÁDIÓ EGER

KISS JÓZSEF, Gyöngyös

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

MOLNÁR ISTVÁN GÉZA fotóművész, Eger

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Az idő sodrában

Viharos változások szelei fújnak. Nem tudni, honnan s miért, de a változás igénye már érik a szívekben, új gondolatok ébrednek az emberek fejében, és annyi bizton tudható, hogy a régi rossz nem vihető tovább. Sok évtizedes helytelen beidegződések porlanak most szét hirtelen, amikor az emberek ráébrednek, mit is csináltak rosszul. A homály, mely a lelkekben és gyakran a fejekben is honolt, és így nem tudott mást teremteni, mint sötét képzeteket, majd abból előítéleteket, most oszlani kezd. Nem tudjuk, mi vitte rá az emberiséget, hogy tévedéseit egyre tovább halmozza, s utólag már az sem érthető, miért kellett behódolnia hitvány rendszereknek.

Válaszút előtt állunk, és az élcsapat mindig az új, a jövőbe mutató eszmékre voksol. Akár most is. A feladat csupán annyi, hogyan lehetne a legkisebb veszteségek árán és lehetőleg jó és szép módszerekkel rávenni az embereket arra, hogy ők is igeneljék azt, ami kimentené őket jelenlegi szorult helyzetükből.

Szent István hajdani dilemmája is ez volt. Társulni a nyugati országokkal és vallást váltani, vagy megmaradni a régi rend mellett, nomádnak lenni vagy földművelő, városlakó embernek? Bizonyára voltak hajdan is olyanok, akik mindezt színleg tették. A középkori globalizáció őket is, bennünket is megfosztott azoktól az ismeretektől, melyek őseink hitvilágáról hiteles, előítéletektől mentes képet nyújthattak volna. Talán ezért is olyan gyökértelen a magyar itt, a Kárpát-medencében, még ezerszáz év múltán is. A fürdővízzel együtt nem kellett volna kiönteni a gyermeket is, azaz fokozatos szoktatással, a békés átmenet lehetőségével kellett volna véghezvinni azt a váltást, mely nemzetünk léte szempontjából sorsdöntő volt.

Késői gondolatok ezek, és egyéni felfogás, vérmérséklet kérdése, ki fogadja el őket, ki nem. Mivel gondolatébresztő szándékúak, nem is várunk rájuk azonnali választ, csak közös töprengésre hívjuk mindazokat, akik komolyan tenni szándékoznak a modernkori Magyarországért, s nemcsak hivatali érvényesülésre vágynak. Mindig voltak, vannak is köztünk mindkét felfogás képviselőiből. A két párt harcából, minden korban való összecsapásaiból álltak történelmünk fejezetei. S hogy ki dicsőnek, ki dicstelennek tekinti őket, az már neveltetés és becsület kérdése.

Nem mi vagyunk az egyetlen nép, melynek a nehéz sorsból kijutott. De mi azok közül vagyunk, akiknek mindig sikerült a haladás útjára lépniük és sikerrel túlélniük minden történelmi vihart. Jelenlegi helyzetünkben is ebből kell erőt merítenünk. A kellő pillanatban mindig fellépett egy erős egyéniség, aki képes volt kivezetni a népet a végveszélyből. Hősök és követendő eszményképek ma is élnek közöttünk, csupán észre kell vennünk őket, és segítenünk kell abban, hogy történelmi küldetésüket véghezvihessék. A méricskélő, dekázgató, üzletelgető alakok, a hazát kiárusítók, alias hazaárulók természetesen nem ezek közé tartoznak. Akik megpróbálnak megfosztani bennünket javainktól, majd azután lélekvidító gondolatainktól is, és ránk akarják rakni a borúlátás nehéz igáját, azok sem.

Kik hát azok, akikre érdemes odafigyelni ebben a testvérharcban élő, embert próbáló időben? A távlatokat nyitó, széppel és jóval biztató, de soha nem ámító emberekre. Azokra, akik kellő időben mindig tudják a helyes megoldást. Akik nemcsak beszélnek, hanem soha nem restek cselekedni sem. Akiknél a jó gondolat azonnal tettekre válik. Akik soha nem félnek tetteik következményeinek felvállalásától. Akik adnak is, nemcsak követelnek maguknak. Egyszóval a tettek embereire érdemes figyelnünk. Nem azokra, akiknél mindig kéznél van a fúrógép, hanem a nemes tettek híveire, a mai lovagokra.

Vers, próza

Apor Elemér

Kodály

 

Ezer évnek kellett múlnia

míg eljött e törékeny óriás

hogy szájról szájra gyűjtvén dallamot

összeszedje a szent törmeléket

mi szertehullt a dúlt idők alatt.

Dalokra lelt, amikben összeborulnak

a szerelem tündöklő virágai

amikben messze döngenek

világszép táncaink ütemei

lelt dús vigalmat s bús gyász hangjait.

Kilenc évtizedig lobogott a földön

s míg egy népnek adta vissza önmagát

melege átjárt kontinenseket.

Szívére, homlokára rög borult

de szellemét őrzik kottafejek.

Róla emlékezvén, így szólunk hozzá

a zene gyermeki nyelvén:

DObogó szívünket tenyeredbe vetted

s az kinyílt kezedben

RÉgi idők televénye őrzi népünk lelkét, benne a

forrás

a dal örök csobogása.

MI elvisszük fiainkat hozzád

züllött muzsikák idején

FÁradt nemzedékeknek add erős italát

hadd újuljanak ismét

SZÓlj ha tévedünk utainkon

ints, hogy eddig és ne tovább

LÁbunkat igazítsd vissza a messzi időkbe

TItokként őrzött titka nyílt beszéd.

DOlgunk a földön: tanítani, miként

te cselekedted.

Mert tovább él, díszíti nemzetek sorát

a nép

mely nem tépi el magát gyökerétől.

John Keats

Szeretõk csapata

Mélázva ülnek s dörzsölik szemeik,

Feledték éjjelük célját s okát

Feledték étvágyuk és a teát

Karbatett kézzel ül a levert csapat

Kihúnyt a tűz s hogy senki se csengetett

szénért, hát Bözse nem hozott szenet.

Tejes-lábasban egy légy – haljon-e meg

mert Ember-Társadalom veszi körül?

Nem, nem, Werther úr fogja kanalát

Fordítva mártja be és látja hát

a kis tusakvó ím megmentetett

s a kredencen hagy hosszú nedves jelet.

Ó Rómeó emelkedj! S fogj tubákot nyomban:

Minden gyertyában órjás karfiol van.

Halotti lepel – ó jaj menni kell

a hetes számú házba, túl víg teren.

Barátom, jól áll neked a zakó

Nem tudom hogy hol lakik a szabó

Bocsáss meg, hogy fejem nincs néha itt

S hol lakik az én szabóm? Mondom megint

nem tudhatom. S már ne ugrassatok:

ott lakik, ahol akar – éppen ott.

Erdődi Gábor fordítása

Cs. Varga István

Elõbeszéd

Serfõzõ Simon Szent István drámájához

Szent István és műve a magyar nemzettudat sarokköve. Minden magyar hagyomány hozzá vezet és tőle, az ő korából ered. Őrá valóban érvényes: “Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket…”

A műköltészet és az egyházi énekeskönyvek Szent István-énekei olyan nagyszámúak, hogy felsorolásuk is gondot okozna. Közös bennük, hogy a magyar öröm, gyász, lelkesedés és bánat hangját szólaltatják meg. Első királyunkban a megdicsőült szentet, a Patrona Hungariae mellett leghathatósabb égi pártfogónkat ünneplik. Különös tisztelet tárgya a Szent Jobb, főképpen azóta, hogy Raguzából hazakerült. Kőszegi Rajnis Ferenc, Faludi Ferenc, Verseghy Ferenc ünnepi ódákban fejezte ki a magyarság reményét, hogy a nemzet sorsa, jövője jobbra fordul a Szent Jobb áldó erejétől. (Trianon után is sokan fordultak a Szent királyhoz: Palasovszky Béla Himnusz Szent István királyhoz című költeménye a trianoni fájdalom és a Gondviselésbe vetett hit kifejezése.)

Katona József István, a magyarok első királya című, német eredetiből átdolgozott drámájában először szerepelteti modern drámai főhősként Szent Istvánt. A régi, pogány hagyomány és az új, keresztény világnézet összeütközését mutatja meg. A lázadó Koppány alakja azóta szimbólummá lett.

Vörösmarty, Arany és Petőfi nem merített ihletet Szent István példájából. A racionalizmus és a liberalizmus hatására háttérbe szorult a vallásos eszme. Költőink nem éreztek elhivatottságot István király életszentségének művészi ábrázolására. De Garay János, Rosty Kálmán, Mindszenty Gedeon, majd Tordai Ányos, Vargha Gyula és mások is balladaszerű költeményekben dolgozták fel a Szent király életének egy-egy epizódját.

Az abszolutizmus vége felé, 1861-ben került színpadra Dobsa Lajos I. István király című ötfelvonásos tragédiája. Az a hit hatja át, hogy a nemzet élni fog, mert a Gondviselés is ezt akarja. Zárószava hódolat Szent István emléke és műve előtt: “Első király volt ő e hon felett! S utolsó lesz, kit népe elfeled.”

A kiegyezés korának szellemét érezteti Szász Károly István vezér című drámájában. A millennium idején jelent meg Szalay Károly Csanád című ötfelvonásos színművének eszmei mondanivalója, hogy Szent István az idők szavát követte: “A vén idő új vágyakat teremt… az idő szavát, Ha meg nem érti, önmagának ás sírt…”

Harsányi Lajos A nem porladó kezű király (1934) című regénye Kós Károly Országépítőjével és Sík Sándor István király című drámájával egy esztendőben jelent meg. Ezek a művek a honalapítóról, államszervezőről és apostoli buzgóságú királyról szólnak. Ezer év alapozását, történelmi tanulságát életigenlően tárják elénk. A legköltőibb Szent István-drámát Sík Sándor írta. A háromfelvonásos tragédia hősének sorsa nem bukással, hanem megdicsőüléssel végződik. Az eszme, amelyért küzd, az égi hatalom akaratából diadalmaskodik.

Jánosy István 1975-ben publikált, 18 jelenetből álló drámájának címe: István király alkonya. Ez a költői ihletettségű mű máig sem került bemutatásra. Zárszavában mélységes hit szólal meg: “Amit veszni rontott, mit vétett az elme; kijavítja még azt a Jézus kegyelme.”

A Bródy-Szörényi-féle István, a király című, nagyhatású rockoperával új, fejezet kezdődött a Szent István-kultuszban, amely külön értelmezést igényel, főképpen a mű színrevitelének története és korjellemző hatása a fontos.

Ratkó József Segítsd a királyt drámája jelentős. Azt bizonyítja: a múlt nem mutatvány, hanem emberségünk és magyarságunk éltető forrása.

Serfőző Simon Jövőlátó című, Szent Istvánról szóló dramatikus játéka – más műalkotásokkal együtt – a Szent István-kultusz újulásáról, újabb virágzásáról tanúskodik. A darab a magyar történelem legtragikusabb eseményeit megidéző jelenetekből áll. István drámai vitát folytat a sámánnal, aki azzal vádolja, hogy “lelkünket kicserélte”. A “jövőlátó” király dilemmája: utódai tudják-e folytatni művét. A drámai idősíkok váltakozásában tatárok, majd pedig törökök, labancok, stb. zúdulnak a hazára… Tanulsága: magunkban és a Gondviselésben kell bíznunk, akkor nem csalatkozunk.

A magyarság Szent István óta keresztény nép, a keresztény üdvösség kérdése egzisztenciálisan érint minden magyart, mert mindannyiunk egyéni sorsa: egyetemes, vagyis minden embernek a legmélyebb története. A magyar ember, akár hívő, akár nem az, tisztelettel néz fel Szent István alakjára. Ha hitbeli meggyőződésével nem is értene egyet, történeti jelentőségét nem vonhatja kétségbe. Szent István bölcsessége révén a magyarság teológiai értelemben is az üdvösség útjára lépett, a keresztény népek tagjává, vagyis Isten újszövetségi népévé vált. Szent István egész népe nevében döntött. Országát, egész társadalmát a krisztusi hit és erkölcs útjára vezette, az egyetemes krisztusi szövetség, a respublica christiana közösségének tagjává tette.

Amint az Ószövetség népének múltjában, a magyaréban is: a nemzetté válás és az államalkotás szervesen összefűződnek az Istennel kötött szövetség vallási eseményével. Krisztushoz tért népünk akkor vált önálló nemzetté és szervezett állammá, amikor Isten népe lett. Az üdvösségtörténet folytonos passiótörténet is: egyéni sorsunkon túl történeti létünket, nemzeti tragédiánkat is úgy látjuk, mint egyfajta osztozást Krisztus sorsában. A keresztény ember Isten üdvözítő szándékát szolgálja az apostoli üzenet értelmében: “vizsgáljatok meg mindent, s amit jónak ítéltek, azt tartsátok meg” (1 Tessz 5,21). Ennek jegyében megköszönjük a Történelem Urának, akiben bíztunk eleitől fogva, hogy nekünk ajándékozta a Vajkból lett Szent Istvánt, aki Krisztus szegletkövére építette a magyar hazát, a magyar életet.

 

 

 

 

 

Kelemen Kristóf: Szent István (bronz)

Serfõzõ Simon

Jövõlátó

(Részlet)

5.

István: (Előrelép a háttérből.) Portaőrök!

Egyik őr: Igen, uram.

Másik őr: Parancs!

István: Itt van az a sámán, akit lefogtatok? Ne várassuk tovább! Hozzátok elém, hallani akarom. Remélem, baja nem esett.

Egyik őr: Nem, uram, ez idáig.

Másik őr: De majd most. Nem zavarog többet.

Egyik őr: (Maga előtt tuszkolja a sámánt.) Letérdelni!

Másik őr: Mi lesz? Mozdulj!

Sámán: Térdet hajtok, de csak neked, király. Választott istenednek soha! Az én látásom nem vakítják el semmilyen jelvények, arany botok. Nagyon becsaptak téged, király! Még nem is tudod! A korona a fejeden sötét gyász az országra.

István: Nem inkább az ország ünnepe pápa urunk ajándéka?

Sámán: Nem! Hanem a végzete! Most adtad el a néped, s lám, föl se fogod ésszel!

István: Talán inkább megmentettem.

Sámán: Megmentetted? A nyakát szegted! A papok pedig dörzsölik a markukat. Rászedtek, a foglyuk vagy. S nekünk végünk van!

István: Ellenkezőleg. Most kapunk életre!

Sámán: Életre? Ha úgy van is, milyenre? Lelkünket kicseréltre?

István: Arra, ha arra. De legalább nyugton lehetünk. S van kire számítanunk.

Sámán: Kire, kikre gondolsz? Idegenekre? A pápára? Arra ugyan gondolhatsz. Ha baj van, a segítséget nem a te népedtől kellene inkább várnod? Hová tetted a fejed, uram?

István: Nekünk már az is segítség, hogy sátrat verhettünk, nem kell tovább futnunk innen is. Hagynak élni bennünket.

Sámán: Hagynak – jól megfontoltságból! Majd megtudod, miféle célból. De az nem nekünk lesz jó. A helyedben én nem érezném olyan biztonságban az országot, mint ahogy te gondolod. Én hallom a fenyegető hangokat. Látom a magahitt ellenség zúdulását. És segítség sehol! De te csak ünnepeltesd magad! Dicsérjenek égre-földre a papok!

10.

Rákóczi korabeli katonaéneket hallani. Dallamára katonafiatalok táncolnak, később lányok is csatlakoznak hozzájuk. Kezükben zászló. A következő dal azonban már, szívszorítóan szomorú:

Én elmegyek, meglássátok,

Még híremet se halljátok!

Levelemet ha kapjátok,

Azt is sírva olvassátok.

Egyik kuruc: Elárulta az országot Ocskay.

Másik kuruc: El. Még inkább Károlyi.

Egyik kuruc: Ilyenek a mi uraink. Farkaskaszára visznek bennünket. Mind csak a maguk hasznát lesik.

Másik kuruc: Kivéve vezérlő fejedelmünket. Ő nem hagy el bennünket. Az összes birtokát megtarthatta volna, ha az osztrákoknak aláírja a hűségnyilatkozatot. De inkább a száműzetést választotta.

Egyik asszony: (Férje, egyik kuruc vitéz vállára hajtja a fejét.) Mi lesz velünk, édes uram? Hová leszünk?

Én elmegyek, te itt maradsz.

Tudom, rózsám, hogy megsiratsz.

Sirat engem a madár is,

Lehajlik értem az ág is.

Az ének, a tánc végén a zászlók lehanyatlanak.

12.

Újra a királyt látjuk, mellette Gizellát, odébb Ilona és Imre imádkozik. István váratlanul fölugrik székéből, gyors léptekkel körbe jár.

Gizella: (István felé) Már megint miféle rémeket láttál?

István: Azok nem rémek, Gizella! Amiket látok, valóságos veszedelmek! Amiket eddig elszenvedtünk, azok is azok voltak. Ezután mért lenne másképpen? Az inaim beleremegnek!

Gizella: Nyugodj meg, az Istenre kérlek!

Imre: (Föláll Ilona mellől) Az Úr megvéd bennünket, ha kedvére s áhítatban élünk. Legutóbb megvédte atyámat a merénylőtől is. A kápolnában hamarosan kezdődik az istentisztelet, esdekeljünk!

István: (Odalép Imréhez, megfogja a kezét.) Imre! Hidd el, én értelek téged. Az imát, istenhitet többre becsülöd a kardnál.

Imre. Nincs, amit a hit erejével ne lehetne legyőzni, én hiszek ebben.

István: Én mégis arra intelek: mindkettőt egyformán becsüljed. Segít Isten, ha mi is segítünk magunkon. De csak akkor! Erkölcsben, hitben a romlást veszélyesebbnek tartod minden hazánkon túli ellenségnél. Mindkettő pusztulásunkat okozhatja!

Gizella: Ez nem olyan nép, István! Megismertem! Tudom! Azzal, hogy a keleti pusztákról, át a hegyeken, idáig eljutott, bizonyította: életerős, meg tudja őrizni magát. S a papoktól jó hitet tanul, s istenfélelmet. Kiveti magából a gonoszt.

István: Vazul például, Atyám öccsének fia – istenfélelmet? Ő nem azt tanulja! Pogány módon él, részegeskedik, dorbézol, ami félelmet kelt Rómában, a papok közt. Legutóbb végigrabolta Nyitrát! Le kellett fogatnom. Közben a trónra áhítozik, noha tudja, arra nem ő a várományos. Ha megkaparintaná a koronát, mert Imre nem fog ellene kardot, pusztulást hozna az országra. De azt nem éri meg! Ólmot öntetek e fülébe, a szemét is kinyomatom!

Imre: (Ilonához megy.) Mi imádkozunk érette, s jó útra tér.

Ilona: Böjtölünk is akár, hogy könyörgésünk meghallgatására találna Istennél. (A kápolnába készülődnek.)

Gizella: (Istvánnak) Látod, milyen kedves gyermekek? Látod? Nézz rájuk! Örülhetne a lelked. De te csak magadat őrlöd.

István: Hogyne őrölném, amikor tudom, mennyire kedvében kell járni a Nyugatnak. Azt is tudván, milyen sorsra szánnak. De számíthatunk másra?
Imre: Hacsak nem Isten könyörületességére, atyám!

István: A kardod se felejtsed! Az mindig kéznél legyen. Másként nincs becsület. Ha mi magunkat nem tudjuk, más nem véd meg bennünket. Akárkik átgázolhatnak rajtunk! Hidd el, akárkik!

 

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XXVI.

Az esztendő utolsó hetében jártunk már. A szóróra rendszeresen rájártak a disznók, amit elsősorban onnét láttunk, hogy a kukorica eltűnt róla, no meg nyomaikat is minden alkalommal láttuk. Sőt alaposan meg is vizsgáltuk, a nagy disznó lábnyomát keresve. De azt nem tudtuk felfedezni.

Mivel lakóhelyünktől ez az erdőrész elég messze volt, sajnos nem tehettük meg azt, hogy valamikor a délelőtti órákban kiautózzunk, és akkor tegyünk etetőanyagot a szóróra. Pedig ez lett volna szerencsés, mert akkor estére semmiféle emberszag nem zavarta volna az ide érkező vadat. Így azonban csak az a lehetőség maradt, hogy amikor a vadászat végén, a sötétedés után egy-másfél órával teljesen átfagyva lekászálódtunk a magaslesről, akkor öntöttük ki a kukoricát. Ha az azt követő órákban érkezett is vad, az bizony még a mi szagunktól elriadhatott, s csak valamikor úgy tíz óra tájban, vagy talán még annál is később óvatoskodott vissza éhségét csillapítani.

A nagy disznó biztosan így tett.

Mert annak a szimata a legapróbb emberre utaló, gyanús jelet is fogja, s számára az óvatosság mindenek előtt. A hebehurgyább, felelőtlenebb süldők ilyenkor megtorpannak, méltatlankodva fújnak is nagyokat, de ők azért csak rászaladnak a finom vacsorát kínáló szóróra, mert az ő tapasztalataik még szerényebbek, s náluk a korgó gyomor gyakran nagyobb úr, mint az elővigyázatosság.

És amikor már, akár egyszer is emberszag zavarja meg a szóróra rájáró disznókat, a vadászat eredményességének esélyei erősen megcsappannak. Ilyenkor már nagyon kicsi az esély arra, hogy még lővilágnál érkezzen a vad, s ez az érkezés is rendkívüli óvatossággal történik.

Ezekben a napokban nagyon kemény hideg volt. Mínusz tizennégy-tizenkilenc fokot jósolt a meteorológus is, és komolyan beszélt, mert volt szerencsénk meggyőződni igazáról. Csillagfényes, derült ég alatt, s jó kétarasznyi vastag hótakaró fölött ücsörögtünk a recsegőre fagyott, csupaderes magaslesen, s akárhány pulóvert és kötött hosszúnadrágot is húztunk magunkra, három óránál többet nem bírtunk ki szenvedés nélkül. Mert a mozdulatlan ücsörgés közben szép lassan csak átdermedt kezünk-lábunk, s egy bizonyos idő után már szabályosan fájt a hideg.

Mindennap megfogadtam, hogy közvetlenül a sötétedés előtt ülök csak fel, de a szenvedély, a vágyakozás, az, hogy ott legyek az erdőben, a bizakodás, hogy hátha mégis hamarabb érkezik valami, minden alkalommal még a lővilág megszűnte előtt legalább egy órával felcsábított vagy inkább felkényszerített, felüldözött a magaslesre.

Meg hát imádtam az erdő csendjét hallgatni, imádtam a hófehér világot figyelni. Önfeledt gyönyörködés volt ez számomra, unatkozásról szó sem volt, látnivaló akadt bőven. A szórón óriási volt a forgalom. Folyamatosan jártak rá a madarak, cinkéktől a fácánig. No meg a mátyásmadár. A matyi. Azaz a szajkó.

Merthogy igencsak kedveli a kukoricát. A régi öregek ezért inkább csövesen tették a szóróra, mert abból keveset tudott a szajkó elhordani. A szemesből tetemes mennyiséget elvisz. A kereső távcsövön keresztül hosszasan elgyönyörködtem ebben a nagyon szép, színes, szinte egzotikusan színes, szarka nagyságú madárban, ahogy halványkék, vidám tekintetű szemeivel fáradhatatlanul röpdösött a szóró körül.

Vadászati szempontból hazánkban szinte jelentéktelen, bár nem védett, egész évben lőhető. Ám van olyan nyugat-európai ország, ahol intenzíven vadásszák, s eszik is. Ott a szajkóleves mint vadászétel specialitás előkelő helyet foglal el az étlapon. Annak ellenére, hogy nagyon sok érdekesség, furcsaság kötődik hozzá, keveset tudunk róla.

Herman Ottó 1901-ben, tehát egy évszázada írt egy rendkívül szép könyvet, melynek a címe: “A madarak hasznáról és káráról”.

Az alcíme pedig a következő: “A földművelő, kertészkedő, halászó és pásztorkodó magyarság használatára”.

A Csörgey Titusz által készített, madarakat ábrázoló míves rajzokat gyakorta áhítattal lesegetem, és gyönyörűséggel olvasom ezt az ízes, szép magyarsággal megírt okos könyvet, melyről maga Herman Ottó az előszóban, illetve, ahogyan ő írja, az “elöljáró beszédben” így szól: “Megírom pedig szűzen – tiszta magyar nyelven, amelyet házad táján, mezőn, erdőn, legelőn, a pásztortüzet védő enyhelyeken, cserényeidben, kontyoskunyhóidban éppen tetőled tanultam, szemlélődésed józanságán pedig kicsiszoltam, talán fényesre is palléroztam.”

Csodálattal olvasgatom, s közben arra gondolok, hogy az alcímbe nyugodtan odaírhatta volna, hogy a vadászó magyarság számára is. Mert bizony nem titok senki előtt, hogy a magyar vadász mindig is, de sajnos még ma is nagyon, de nagyon keveset tud a hazánkban előforduló madarakról, legyenek azok akár énekesek, akár ragadozók, védettek vagy vadászhatók.

Pedig száz esztendeje már, - akár ebből a könyvből is kiokosodhatott volna.

Nos, Herman Ottó ebben a könyvében bizonyos Sándor István szókönyvére hivatkozik, aki a szajkót, a madár állandó hangoskodásáról, zajongásáról, zajgásáról nevezte el.

Kétségtelenül nagy hangművész ő, hangos tőle az erdő.

Más madarak hangját is gyakorta utánozza, sőt a fiatalon befogott és háznál tartott szajkó az emberi hangokat, szavakat, mi több, rövid dallamokat, melódiákat is képes elfütyülni. Kiválóan utánozza a baromfiudvar lakóinak hangját, a libagágogástól a kakaskukorékolásig, a macska nyávogását a kapu sarokvasának nyikorgásáig. Sokszor ezek hangjára ugyanúgy válaszol is. Innen ered a régi mondás, miszerint “Igen örül a rigó, felel neki a szajkó.”

A birkák vagy a kecskék hangját úgy képes utánozni, hogy nemegyszer történt az meg, hogy a juhász eltévedt, elkóborolt jószágának keresésére indult, pedig csak a szajkó utánozta a birka bégetését, vagy a kecske mekegését benn a sűrű erdőben.

A szajkó szinte mindenevő. Tavasszal, nyáron elsősorban rovarokon él, de nem veti meg a madártojásokat és a madárfiókákat sem.

Sőt a fészket elhagyó repülni tanuló fiókákat, de még felnőtt példányokat is gyakran zsákmányol, melyeket lábaival leszorít és erős csőrével agyonver.

Ősztől kezdve egyre több növényi termést fogyaszt. Szereti a borsót, a babot, a kukoricát, a búzát, mindenféle bogyót, makkokat. A fölösleget pedig elraktározza. Érdekes szokása ez. Képes féltucatnyi makkot torokzacskójába gyűjteni, majd akár több száz méteres körzetben ezeket a földbe rejteni. Ezekből később persze sokat nem talál meg, így ezek tavasszal kicsíráznak, kikelnek. Ezért mondják rá, hogy “ülteti az erdőt”- Fatörzsek repedéseibe, különféle üregekbe, odúkba többkilónyi makkot is képes felhalmozni. A szórókról is lényegesen több magot elhord, mint amit elfogyaszt.

Tisztálkodási szokásai között is van egy nem mindennapi érdekességű furcsaság. Erdőt járó emberek több ízben figyelték meg, hogy a szajkó a hangyabolyok mellé telepszik, tollait felborzolja, és hagyja, hogy az otthonukat védelmező hangyák rámásszanak. Ezek a támadó hangyák hangyasavat spriccelnek a szajkó bőrére, tollaira.

Az érdekes az, hogy a madár mindezt békésen tűri, sőt csőrével néhány hangyát még be is segít a tollak közé. Mintegy betessékeli őket. A feltételezések szerint a tollak között megbúvó apró élősködők pusztítása érdekében – tisztálkodási szándékkal teszi ezt a ritkán tapasztalható, de nyilván hatékony, ugyanakkor agyafúrtan kézenfekvő műveletet a szajkó.

Hirtelen lett este. Odúk mélyén összebújva melengették egymást a kismadarak. A sokrétegű meleg ruhában még én sem fáztam. Arra gondoltam, hogy két nap múlva szilveszter lesz, s hogy ez évben már nem tudok kijönni vadászni.

Rá-rápillantottam az üres szóróra, majd abba az irányba figyeltem, ahonnét először hallottam érkezni a hatalmas disznót.

- Hátha mégis szerencsém lesz! Hátha ma időben érkezik, és lövéshez juthatok! Hátha ma az elmúlt három hét végére sikerül pontot tenni – gondoltam.

Valami furcsa volt a levegőben, valami megfoghatatlan, feszült vibrálás. Éreztem – vagy csak szerettem volna érezni -, hogy ma este még valami nagy dolog történik. Ahogy mondani szoktuk, ma még “melegszik a pite”.

Mindenesetre nagyon reménykedtem, amire okom is volt, mert ha higgadt fejjel, logikusan végiggondoltam a körülményeket, joggal bízhattam az este vadászsikerében. A szórón nem volt kukorica, azaz felették a disznók. Persze csak távcsövön keresztül vizsgáltam meg ismét fentről a lesből, de azt tisztán láttam, hogy nincs rajta egy szem se, és alaposan össze van taposva, turkálva.

Süldők biztosan voltak rajta, talán malacos koca is, de könnyen meglehet, hogy a nagy magányos is járt erre. Hiszen neki is kell ennie, s ebben a kemény hidegben, nagy hóban nagyon nehezen talál másutt táplálékot. A gyenge szellő iránya is nekem kedvezett, így egyetlen dolog maradt csak, ami elronthatta elszánt s bizakodó jókedvemet, az egyre fokozódó hideg. A kérdés az, hogy meddig bírok a magaslesen fennmaradni, ki bírom-e várni a disznó érkezését.

Erre is felkészültem persze, mert indulás előtt bőségesen beuzsonnáztam, hogy legyen erő, energia utánpótlásom, no meg forró teát is hoztam termoszban, ha minden kötél szakadna. A termosszal, teával csak egyetlen baj van, hogy a vele való manipulálás hangos. Ebben a szinte tökéletes, téli, puha csendben a koppanás, a kiöntés, a tető rátekerés legkisebb zöreje is messzire elhangzó, durva zörömbölés.

Bár eredményét tekintve megéri, mert egy bögre forró tea egy újabb vidáman elviselhető félórával ajándékozza meg a “fagyhalál” szélén didergő vadászembert.

Sejtelmes fények jelentek meg itt is, ott is, titokzatos halványszürke, kékes árnyékok születtek a sötétség beálltával. A sötét persze most mást jelent, mint a felhős égboltú, hó nélküli, koromsötét éjszakákon, hisz most a szikrázó hókristályok szinte világítottak. Az ezüstöző csaknem félhold, és a milliónyi fényes csillag vibrálása adta azt a fantasztikus sejtelmességet, amit az ember csak itt, a hóborította, éjszakai lábaserdőben élhet át, tapasztalhat meg.

Van ebben valami földöntúli ünnepélyesség, egy piciny hátborzongató szellemjárásos hangulat, no meg a katedrálisok oszlopai közé, a rózsaablakokon át bevilágító hideg fényű szent áhítat is.

És egy piciny lelkiismeret-furdalás. Igen. Lelkiismeret-furdalás. Lelkiismeret-furdalás azért, mert ebbe a fantasztikusan megszerkesztett, tökéletesen működő, boldog, tiszta világba nem illik az ember. És mégis itt van. Mint valami hívatlan vendég, belopakodott, beszemtelenkedett ide. Egyetlen mentsége van csak tettére, hogy mindezt mélységes áhítattal, őszinte tisztelettel tette, és hogy egy olyan ösztön hajtotta ide, melynek parancsát, mozgatóerejét szinte lehetetlen leküzdeni.

Mert ez az ösztön, a vadászat ösztöne hihetetlen erővel bír, s már évezredek óta hajtja az embert.

Hisz minek is fagyoskodna itt a kényelmetlen akácdorong-magaslesen, ha otthon, a karácsony illatú kényelmes meleg szobában pihenhetne boldogan? Minek kaptatna lihegve a meredek havas hegyoldalon, minek autózna sok-sok kilométert a más emberek által nem járt síkos, havas úton? Minek vállalná azt a veszélyt, hogy a magasles jeges létrájáról lecsúszva lábát töri, és reggelre nagy valószínűséggel örökre kihűl? Nem igazán van erre logikus, értelmes, elfogadható magyarázat, legalábbis azok számára nincs, akik nem értik, nem ismerik azt, hogy mit jelent az, hogy vadászat. Sőt nagybetűs VADÁSZAT. Akik nincsenek tisztában e szenvedély elementáris erejével, ezzel az örökös, csillapíthatatlan vágyakozással, ezzel az olthatatlan szomjúsággal. Ami ugyanúgy működik, mintha benzinnel oltanák a tüzet, mert minél többet vadászik az ember, annál jobban vágyakozik rá. Nagyon igaz az a mondás, hogy sokat ugyan lehet vadászni, de eleget nem.

Ezzel nem lehet eltelni, ez nem olyan, mint a szerelem, ami kihűl, átminősül, elmúlik. A vadászszenvedély fokozódik, nemesedik, egyre inkább elhatalmasodik. Hát ezért ülök én most is itt a havas éjszakában, ezért didergek itt fenn a magaslesen. És boldog vagyok, hogy itt lehetek.

Gyüre Lajos

Kikelet

 

 

Harsog a fű a kasza előtt,

pille szellő s pitypang bodra száll.

ritmusra lendül a kéz, a váll,

pacsirta jelzi a delelőt.

Messze ebédet hoz egy gyerek.

Csipogva félti kicsinyeit

a fürj, s lapulva várja: mennyit

vág a kasza, s kémli a teret,

merre mentse a népes házát,

lábon a fű merre integet

honnan látni a kéklő eget,

s a kasza nem épp arra vág át?

Hol, s merre, meddig szabad az út,

s a surrogó szárnyban van elég

erő? És biztos a menedék?

S ha a szem csal, s a fű is hazug?

Nincs sűrű bozót, lápos csalit,

s föntről sem jön semmi égi jel.

Ó, hát már az Isten sem figyel,

s védi meg az ég madarait?

Rögtön jövök

 

… kedvesem, csak megszámlálom

kialvatlan éjszakáimat,

körül-halott barátaim

utolsó szemvillanását,

az elnémult idiómák

légüres Szádelő-völgyeit.

… csak meghallgatom

a partra vetett halak

süket szájmozgását.

Holdra nyüszítő gazdátlan

kutyák jaj-kiáltozását,

csibék csivitelő kapirgálásában

a felcsipegetett igáslovak

tompa dobogását,

… csak megjelölöm a nap felé

törő karikába kúszó

indák legrövidebb útját,

megjavítom

az emberi kapcsolatok

szakadt liftjeit,

kicövekelem a demográfia

dülöngélő oszlopait,

és reggeli tejek melegénél

felforralom a hűlő szerelmeket.

… Csak még beszerzek egy-két

jól működő idegbénulást,

epekövet és gyomorfekélyt,

s aztán… aztán már igazán

csak a tiéd leszek.

 

 

Lelkes Miklós

Már mindenütt…

 

 

Már mindenütt kalmárok kiabálnak.

Már mindenütt vérebek, szolgahad.

“KUTYÁKKAL ŐRZÖTT TERÜLET” az ország.

Tőled őrzik most, szabad gondolat.

Tőlem is őrzik, mert én is kimondom:

jön még oly tűz, hogy hitvány szó elég,

s ha lesz képén bőr, szégyentől pirulhat

a mában öntelt, hazug csőcselék.

Őszinte szó nélkül beteg a lélek.

Aki tolvaj – az tolvaj, meglehet

jog öltözteti erkölcs köntösébe

- és szenteltvíz mos tolvaj kezeket.

Már mindenütt kalmárok kiabálnak.

Nagy-nagy tereken, földrészeken át

az ő hangjuk parancsol a világnak,

s tesz áruvá vágyat, hitet, imát.

Őszinte szó, ha nincs, hát bús a nincsen:

múltra, hazára nem lelhet szemed.

Előtted ígéretek délibábja,

s körülvesznek kalmár tekintetek.

Fecske Csaba

Lermontov

Akkoriban két nőbe voltam szerelmes egyszerre. Egy kamaszban télen-nyáron virágoznak a fák. A tenger erejével hánykolódik a lélek. Két nő: Marina Vlady és Varga Zsuzsi. Egyik hirtelen ellobbanó szalmaláng, másik lassan emésztő pincetűz.

Marina, aki szép volt, mint Vénusz a régi festményeken, természetesen azt se tudta, hogy a világon vagyok, én viszont minden filmjében megnéztem és őrült féltékeny voltam a partnereire. Zsuzsival egészen más volt a helyzet. A barátaim szerint a napra lehetett nézni, de rá nem, olyan csúnyácska szegény, de én tudom, csak az irigység beszélt belőlük, ha szép nem is volt, de valóságos és elérhető, igaz, mások számára is. Úgy magába bolondított, hogy kész lettem volna érte a hátamon elhordani a Bükköt, kávéskanállal kimeregetni a Szinvát, erre szerencsére nem tartott igényt, megelégedett avval, hogy elviszem moziba. Volt úgy, hogy vetélytársnőjét látta a vásznon. Odavolt a moziért, akárcsak én, meccsre viszont a világ minden kincséért se jött volna ki velem.

A hétközi fordulóban a Vasas ellen játszott a csapatom. Nagy szükségünk volt a pontokra, az alsóházban tanyáztunk, egy vereség kellemetlen következményekkel járt volna. A bírók meccsről-meccsre mindent megtettek ezért, néhányunknak jól el is látták a baját az igazságtalanságot nehezen viselő szurkolók.

A stadion közel volt a kollégiumhoz, hallani lehetett a gyülekező tömeg tompa moraját. Sóvárogva bámultam ki az ablakon. Még az edzéseken is ott tátottam a számat a pálya szélén, hogy hagyhattam volna ki egy fontos bajnoki meccset! Csakhogy Kiskovács nem engedett el, kényszermegoldáshoz kellett hát folyamodnom.

Mire a kezdést jelző sípszó fölharsant, már ott feszítettem a lelátón, mint pók a lucernában, köpködtem a napraforgóhéjat, izgatottan vártam, hogy az aranylábú fiúk megmutassák, mit tudnak.

Az első félidő közepe táján Farkas elszáguldott az oldalvonal mellett, és bődületes bombagóllal vezetést szerzett a Vasasnak. Volt néhány helyzetünk, de elügyetlenkedtük, egy tizenegyest nem adott meg a bíró, de a félidő lefújása előtt Kiss Laci szabadrúgásgóljával szerencsére kiegyenlítettünk, ez is maradt a végeredmény, amivel meg lehettünk elégedve. Ki a döntetlent nem becsüli, a győzelmet nem érdemli, mondogattuk.

Kiskovács nem szerette a focit, semmilyen sportot nem szeretett. A szobában üzenet várt, keressem föl a tanáriban. Nem sok jóra számíthattam. Idegesen kopogtattam az ajtón. Gombóc volt a torkomban.

Csodálkozva nézett rám, mintha nem tudná, mit keresek ott. Félretette a könyvet, amit olvasott, leültetett. Túlzottan udvarias volt, s mosolygott, bár láttam, világoskék szemét fölkavarta az indulat, amit palástolni igyekezett előttem. A kis szoba kopott volt, berendezése szegényes. Az asztalon, két széken és a lópokróccal leterített vaságyon kívül nem is volt benne semmi, csak egy térkép a falon, Magyarország hegy- és vízrajza.

Mint egy elsüllyedt hajó kabinjában, olyan egyedül voltunk, távol a világtól, a lélegzetünket is hallani lehetett. Egy légy nekicsapódott az ablaküvegnek, amit régen tisztíthattak már, mert tele volt légypiszokkal és foltokkal, kétségbeesett zúgással igyekezett áthatolni az eléje került akadályon. Nyugalmat erőszakolva magamra bámultam kifelé a bágyadt, szomorkás őszbe, néztem az ablak alatt magasodó nyárfákat, ahogy hajladoznak a szélben és megadóan ejtik el rozsdásodó lombjuk meg-megzörrenő leveleit. Egy darabig avval foglalatoskodtam, hogy számoltam a leveleket. Istenem, de sok levele is van egy fának! Az égen, a fákba szinte beleakadva tömött felhők vonultak sötéten hosszú, hideg esők ígéretével, szemernyi esélyt sem adva a boldogtalan napnak, hogy fölbukkanjon.

Kiskovács csontos, szőke férfi volt, a harmincas éveiben járt. Orra hegyes, mint a borzé, kiálló ádámcsutkája mulatságosan ugrált föl-alá, amikor dühös volt. Olyankor csak úgy zengett a hangja. Démoszthenészé szólhatott így, amikor a tenger zúgását akarta túlharsogni kaviccsal a nyelve alatt. De még tajtékzó dühében is választékosan beszélt, jobban mondva ordított, egyetlen trágár szó sem hagyta el a száját.

Észveszejtően szép felesége volt, ha bejött hozzá a kollégiumba, megbolondított minket kacér mosolyával, a feszes ruhán átsejlő kerekded idomaival, körömcipőbe bújtatott formás lábaival. Mint kigombolt sliccek, nyíltak sorban az ajtók a folyosón. Kiskovácsné jelenléte közöttünk olyan volt, mint égő cigaretta a benzinkútnál. Irigyeltük miatta Kiskovácsot, aki a szóbeszéd szerint igen féltékeny volt rá. Nem csoda, ha kibújt belőle Othello. Jágó előbb-utóbb megjelenik a színen. Eszembe jutott, s a káröröm mézcseppjével édesítette lelkemet, hogy egyszer láttam a városban Kiskovácsnét egy fiatal férfival, ha nem is összeölelkezve, de elmélyült beszélgetésbe feledkezve. A téren ültem a fürdő előtt, a napsütésben lángoló petúniákat bámultam, a Kossuth-szobor tövében morzsát csipegető galambokat, amikor megjelent fehér szoknyában, piros blúzban. Kis aranykereszt lógott a nyakában, tenyérnyi fekete táskát szorított a hóna alatt. Elakadt a lélegzetem, amikor megpillantottam, szaporábban kezdett verni a pulzusom. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy a szeretője volt, sőt biztos, hogy nem az volt, de én most utólag bosszúból felszarvaztattam vele ezt a férfit, aki lecsapni készül rám. Kiskovács nem volt éppen egy Alain Delon, de behízelgő modora volt és elbűvölően tudott Lermontovot mondani. Lehet-e hatni a nőkre Lermontovval, nem tudom, számomra mindenesetre lenyűgöző volt, ahogy elmondta a verset oroszul, majd utána magyarul. Feledhetetlenek voltak azok a lermontovos órák, nyírfaerdők zúgtak, végtelen búzamezők hullámzottak, hóviharok kavarogtak a tanteremben. Ültünk a padban némán, csillogó szemmel. Ilyenkor, ihletett pillanataiban még Marina Vlady fejét is el tudta volna csavarni. De most egy idegen, rideg ember állt előttem. Arca kipirult a haragtól, szeme majd kiugrott üregéből. Anélkül, hogy hangján bármiféle indulat érződött volna, megkérdezte:

- Hol voltál?

- Meccsen – mondtam beletörődve.

- Milyen meccsen?

- Focimeccsen.

- Kitől kértél engedélyt?

- A tanár úrtól.

- Úgy! És elengedtelek?

- Nem.

- Akkor mért mentél el mégis?

- Mert szerettem volna megnézni a meccset.

Pingponglabdaként pattogtak a tőmondatok közöttünk. Visszafojtott indulattal párbajoztunk, mindketten beleizzadtunk. Egyszer csak váratlanul azt mondta, vegyem le az inget. Csak nem buzi, villant át az agyamon.

Hosszú, éles körmeit hirtelen mozdulattal vállamba mélyesztette. Nem számítottam erre, felnyögtem. Összeszorítottam a fogamat, árulkodó hang ne hagyja el a számat, a levegőt is úgy préseltem ki magamból. Talpamat teljes erővel a padlóhoz szorítottam, majd húzni kezdtem hátrafelé, mintha fel akarnám szántani a földet. Minden erőmet erre összpontosítottam, az erőfölöslegbe akartam fojtani a fájdalmat. Gyomrom fölkavarodott, sírás környékezett. Nem akartam gyöngének látszani, visszanyeltem a könnyeimet. Szó nélkül tűrtem, ahogy gyűrte, marcangolta lihegő erőlködés közepette a húsomat. Vérem piroslott a körme alatt. Barom mészáros! Neki kéne mennem, kikaparni a szemét, lerúgni a veséjét, gondoltam, de csak ültem némán a széken, mintha odaszegeztek volna. Védtelenségemmel védekeztem ellene, emberére talált bennem. Mindvégig mögöttem állt, nem nézhettem a szemébe, nem kérhettem számon tőle Lermontovot.

Váratlanul, némán, csaknem szomorúan bocsátott el. Előzékenyen kinyitotta előttem, majd ugyanolyan gondosan, halkan becsukta mögöttem az ajtót. Azt hiszem, abban a pillanatban mindketten szégyelltük magunkat, szerettük volna, ha nem történik meg velünk ez az egész, ami már-már tőlünk függetlenül mégiscsak megtörtént. Fáradtan vánszorogtam vissza a szobába, mi van veled, kérdezték a többiek, de én nem mondtam semmit.

Kiskováccsal többé nem találkoztam, szeptemberben másik iskolába ment tanítani.

 

 

Utazó

a tenger a napot elnyelte

már Ostia akár a kagyló

amit a lomhán megvonagló

hullám vetett ki a fövenyre

hever a kékes esti fényben

ki tudja már rég volt vagy nemrég

s hogyan volt oly korrupt az emlék

csak képzelem vagy meg is éltem

mohó elmém zavaros árja

mit elnyelt egyszer most kihányja

a gondolat akár a moszat

szárad fakul tovább a napon

még látszik a fövenyen a nyom

belőlem egy darab ottmaradt

 

Cseh Károly

Nagyhét

Nagy Gáspárnak

I.

Virágba lobbant fák közt

egyetlen sincs kiszáradt,

a méhek zsongó lángok:

köröttük glóriáznak.

Fehérlő ujjongásban

zsoltárt is vélsz hallani:

galambok, gerlék zúgnak –

Isten szálló lantjai.

II.

Kifényesedett zúgású zápor

szította fel az aranyesőket:

Nagyhét ujjongó pásztortüzeit,

s mintha valaki hálamécseket

gyújtana, egyre világosodott,

és felsmaragdlott körben a puszta,

remélni kezdtük zöldjében újra:

valahonnan egy bárány ideér,

ártatlan lesz – és nem áldozati.

 

Kora tavasz

Egri búcsúdal Á-nak

Áldottan állunk egy fűz

sugárverésében,

féllábbal a tavaszban,

féllábbal a télben.

Mögöttünk komor bástya

súlyosul: a felhő,

s árnyékával sötétlik

ránk időnk, mely eljő.

 

Farkas András

A sellõ

 

Ruházata szörnyen tépett,

Haja a habokban fürdik s tincseivel

Átfogja e bús vidéket.

Széles homlok ég felé ível.

Épp most egy férfihez simul,

Nem kísérti előbbi komoly szerelme,

Arra vágyik, azért pirul,

Hogy léha teste a férfit érdekelje.

Míg mellette futnak a tajtékok, keblét

A szeleknek kitárja s mintha ölelnék,

Elnyúlik lustán e démon.

… Majd egy sziklaomladékon,

Ha egy nyári éjjel meglepem,

Rongyruháját letépdesem…

 

 

A búcsúzó filozófus beszéde

Itt állok előtted: helyzetem

A dűlő fa hatalmas halála –

Eszmények tanyája volt fejem.

Ezer kis szó megy át a halálba.

Nem sirat senki. Árva, szegény

Lelkemen felsír ezernyi bűnöm.

Magamat magam temetem én –

A bánatot csak bánattal űzöm.

Te akartad így, hogy elmenjek,

Magamon hordva bút és csendet

És egy rozzant igát, a feledést.

Ne hidd, hogy végleg elpusztulok,

Derű van bennem, mosoly, nyugodt,

Mely táplál és el soha nem enyész.

 

T. Ágoston László

Ördögszekér

Még javában törték a kukoricát a partoldalon, a cukorrépa egy része is ásóra várt, amikor elkezdték híresztelni a faluban, hogy jönnek a tagosítók és megszervezik a téeszcsét. Aki nem akar belépni, annak elvszik a földjét, és az ingoványosban kap helyette valami ócska, sást termő sziket. Máskor ilyen nagy dologidőben a gyerekeket küldték a gazdák a csarnokba a tejjel. Most bezzeg mindegyik maga ment. Ott álldogáltak a jégverem mellett, meg az artézi kútnál, és kannaöblítés közben napról-napra aggodalmasabb arccal kérdezgették egymástól:

- Hé, koma, nem hallottál valami újabb hírt a téeszcséről?

Szinte mindenki hallott. Egymást kergették a kósza hírek a nagygazdák eltűnéséről, vasvillás verekedésekről, meg egyéb, hasonló idegborzoló eseményekről. Igaz, senki se maga látta, az se volt biztos, hol történt… Ha meg igen, akkor se volt tanácsos bevallani, mert elég sokan eltűntek a környékről rémhírterjesztés vádjával, aztán leshette a család, honnét, mikor kerülnek elő… Sokkal biztonságosabb volt, ha a szomszédnak mesélte valaki a vásárban, vagy éppen egy lerobbant teherautó vezetője mondta el, míg az árokparton szerelte a kidurrant kereket. A falusi gazdák azonban tudták, honnét fúj a szél; mire kell odafigyelni, s mit engedjenek el a fülük mellett.

Ezen az estén is ott ácsorogtak a kútnál. Az egyik bekecses, nagycsizmás parasztember titokzatos arccal, visszafojtott hangon magyarázta:

- Az asszony bátyja írt Békésbül. Náluk már a fél falu belépett. Először a nagygazdákat dógozták meg. Vót amelyiknél ott is aludtak. No, nem azért, mert puha volt a fekhely… Addig nem tágítottak, míg alá nem írta a nyilatkozatot.

- Tülem ugyan alhatnak, van vacok az istállóban…

- Nem addig a’, koma! Az én portámra csak az teheti be a lábát, akinek megengedem.

- Nono!… Vigyázz, mert még megkérdezik, megengeded-e! Neked különben se sok szavad lehet, hisz’ negyvenötben kaptad azt a nyolc hold fődet…

- De nem azért, hogy elvegyék! Különben te melyik öregapádtul örökölted? A Sátori gróftul?

- Azt se tudjátok, min vitatkoztok – lépett hozzájuk egy szikár, kiskucsmás férfi. – Láttátok mát életetekben, milyen az a csoport?

- Jó, hogy jössz, Bálint, te benne voltál ötvenhat előtt – fogták közre a többiek. – Ha olyan jó vót, miért ugrottatok szét?

- Én egy szóval se mondtam soha, hogy jó vót, de annál jobb, mint a Józan Ignácnál napszámozni…

Józan Ignác – keménykötésű, kevés szavú kun paraszt – éppen a kannáit öblögette a kútnál. Felkapta a fejét a szóra, jól megnézte az emberét.

- Kapásnak se voltál te jó, Bálint, gazda se lesz belüled a büdös életben… Hát milyen ember az, aki a tehene farárul hetekig nem vakarja le a ganajt?! Láttam a tehenedet a legelőn. Szép állat, jó állat, de trehány gazdát szógál. Azt hittétek, a csoportban munka nélkül is meg lehet élni? Én már hazafelé hajtottam a csalamádéval a Sátori-dűlőbül, ezek meg akkor indultak kapálni. Ha nem vót hét óra, hát egy se…

- Könnyen beszél maga, Ignác bácsi, beleszületett a hatvan holdba…

- Bele is rokkantam, mire kihoztam belőle a beadnivalót, de a tehenem fara soha nem vót ganajos. No, meg az én padlásomat söpörték le nyolc éve, nem a tiédet…

A többiek csak álltak, egyik se mert közbeszólni. A nagygazdának tekintélye volt a faluban. Bálint is jobbnak látta, ha befogja a száját, és megnézi, elkészítette-e már az asszony a vacsorát. Fogta hát a tejeskannát, és egy kurta jóccakáttal odébbállt.

- Hallotta, mit beszélnek a faluban, Ignác bátyám? – kérdezte tisztelettudóan az egyik.

- Miért éppen én ne hallottam volna? Jönnek a téeszcsé-szervezők. Hadd jöjjenek. Tudod, öcsém, én megjártam az olasz frontot az első világháborúban, átvészeltem a második világégést, meg a kuláklistát is. Még csak nem is internáltak. Ötvenhatban se történt különösebb bajom… Miért éppen most rondítanám be a gatyámat? Azt mondja a Biblia: add meg Istennek, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré! Hát azt hiszed, csak azért van az ember nyakán ez a gumó, hogy legyen mire tenni a kalapot?

- Egyenes beszédet akarunk, Ignác! – fogta meg a karját egy hozzá hasonló korú, hatvanon túli öregember. – Te bíróviselt ember vagy, tíz évig álltál a falu élén. Mondd meg, mit tegyünk: belépjünk vagy ne lépjünk be?! Ötvenhatban is te mondtad, hogy várjunk egy kicsit, ne avatkozzunk bele a politikába, osztán igazad is lett. Nem segített a nyugat. Most mit mondasz?

- Mi vagyok én, Atyaisten? Hordjátok be a kukoricát meg a répát! Akármi is lesz, az állatoknak enni kell.

- Csak ennyit tudsz mondani?

- Ennyit. Jóccakát!

Ettől kezdve mindenki azt figyelte, mit csinál ez a furfangos öregember, hiszen az eddigi élete során mindig kivágta magát a slamasztikából. Még az udvarát is árgus szemekkel kutatták, nem ás-e el valamit, mint a háború alatt, mert akkor nekik is azt kell tenniük.

Aztán egy későőszi napon valóban megérkeztek a szervezők. Pantallós emberek voltak, városiak. A tanácsházán rendezkedtek be. Kettő ott is aludt az egyik irodában, a másik hármat a kisbírónál szállásolták el. Másnap reggel megkezdték az agitálást. Mindegyikkel ment egy falubeli. Az iskolaigazgató, a Földműves Szövetkezet elnöke, a tanácsiak, no meg a községi párttitkár, aki a legfőbb politikai irányító volt. Meglepődtek, amikor minden háznál csak az asszonyt találták otthon. Megkérdezték, hol a gazda? Az asszony meg nagy hangon prézsmitálni kezdett, hogy a szomszédban is hallják, hogy “ a fene tudja, hol kujtorog a férfinép az ilyen borfejtős időben…?!

Délre körbejárták a falut, de bizony a levesmarsra se került elő egyetlen férfi se. Haditanácsot tartottak hát a tanácsházán, és elhatározták, hogy másnap meglepik a falubelieket a szőlőhegyen. A tanácselnök biztosra vette, hogy addig el nem mozdulnak onnét a gazdák, míg itt lesznek az agitátorok. Szőlőhegy... Hát ebből csak a szőlő volt igaz, hiszen alig néhány homokból összehordott kunhalom emelkedett ki a sík vidékből, de az itteni embereknek már a vakondtúrás is legalább dombot jelentett. Így lett a kunhalomból hegy. A szőlők viszont ott sorakoztak, minden tábla végében egy-egy nádtetős présházzal. Alatta a vendégmarasztaló pince, tele alig kiforrt, meg tavalyi borral.

- Józan Ignáchoz négyen megyünk – jelentette ki a tanácselnök. – Én, a titkár elvtárs, meg a két pesti munkásőr elvtárs. Ha vele aláíratjuk, estére az egész falu belép.

Mentek is eltökélve, hogy addig el nem jönnek tőle, míg a kezükben nem lesz a sorsdöntő aláírás. Gyalog indultak útnak, a kertek alatt, nehogy megsejtse valaki a céljukat és értesítse az öreget, mert akkor fuccs a szépen kigondolt tervnek. De maradhat-e valami titokban egy olyan apró falucskában, ahol az emberek még egymás sóhajtását is figyelemmel kísérik? Még el se indultak, Józan Ignác már tudta, hogy hozzá mennek. Törte is a fejét, hogyan járhatna túl az eszükön. Csak furfanggal élhet, mert ezeknél még fegyver is van… Éppen egy kármentő seprőt öntött ki a borozdába, amikor beköszöntek hozzá.

- Adj’Isten, Ignác bátyám! – kurjantott rá Kormos, a tanácselnök. Milyen lett az idei termés?

- Kevés – válaszolt az öreg tettetett közömbösséggel, és csinálta tovább a dolgát.

- Azért jöttünk – fűzte tovább a szót a tanácselnök -, mert beszélgetni szeretnénk magával.

- A téeszcsérül?

- Ha már úgyis tudja…

- Tudja a fene, de ha téged látlak, az mindig valami rosszat jelent. Utoljára négy éve voltál nálam, hogy behajtsd az adóhátralékot. Pedig nem is volt tartozásom… - Arra gondolt, hogy a tanácselnök nem szívesen emlékszik erre az időre, talán meg is sértődik, hogy felemlegeti, és továbbállnak. “Időt kell nyerni.”, gondolta. Hagyják magára, hogy kigondolhasson valamit. Kormos azonban nem adhatta fel. Elvörösödött, nagyot nyelt és annyit mondott:

- Azok zavaros idők voltak… Aztán jött az ellenforradalom, meg minden. Szerencsére túl vagyunk rajta...

- Igazad van, hagyjuk a régi dolgokat! Van ott pohár a vakablakban, kóstolják meg az urak az idei termést!

- Nem rossz, nem rossz! – csettintgettek a nyelvükkel. Az öreg újra töltött, koccintottak és felhajtották egymás egészségére.

- Arról van szó – tette le a poharat az egyik pesti ember -, hogy a hagyományos kisparcellákon már nem lehet korszerűen gazdálkodni. Azért jöttünk magához, bátyám, hogy megbeszéljük a jövőt.

- Hát akkor alaposan eltévedtek, mert nem én vagyok a jós, hanem Józan Pista. No, de ha már itt vannak, kóstolják meg az oportót!

Az öreg töltött, a vendégek ittak.

- Szóval a korszerű mezőgazdaság útja a nagyüzem – folytatta a pesti ember, mintha nem is hallotta volna, mit mondott az öreg.

- Igaza van, öcsém, de a muskotályos nagyon jó lett az idén. Tartsa már a poharát, kár minden cseppjéért! Egészségünkre!

- Olyan parcellákat kell kialakítani, ahol a traktorok tudják művelni a földet. Én jártam a Szovjetunióban, és láttam ilyen parcellát. Olyan hosszú volt, hogy reggel elindult a traktor az ekével az egyik irányba, és este ért vissza.

- Persze, mert közben bizonyosan elaludt rajta a traktoros… Nem baj, fiam, látsz te még kettőt is…! Itt a kövidinka. Csak nem gyomorbajos az úr, hogy befogja a pohara száját?! Így ni! Ugye, milyen szép színe van? No, azt hiszem, én vagyok a legöregebb: szervusztok!

Összenéztek: ez nem volt benne a taktikai utasításban… Pertut inni a kulákkal?… Aztán szinte egyszerre mondták:

- Szervusz, Ignác bátyám! – Végtére is a szent cél érdekében az ördöggel is szövetkezni kell…

- Ignác bátyám, te vagy a legjobb gazda a faluban – jelentette ki a tanácselnök. – Úgy gondoltuk, meg az elvtársak is azt mondták a járásnál, hogy te lennél a legalkalmasabb az elnökségre.

- Furfangos emberek vagytok ti, öcsém. Úgy gondoljátok, odatesztek elnöknek, hadd hozza be a falut a kolhozba ez a vén hülye, aztán majdcsak elpatkol, és jöhet helyette egy pesti ember. Egy elvtárs. Most ez a fontos, hogy belépjen a falu. Értem én… No, de itt a szlanka. Isten-Isten! Üljetek le, mert látom, hogy nehéz már a pohár! Éppen elég nekem a magam baja, mindenki dógozza meg a maga gazdaságát!

- Lépjél be, még szépen mondjuk, Ignác bátyám! Nézd már, ki is töltöttük a papírt!

- Ejnye, de sürgős… Hová siettek?

- Nem sietünk… Ugye, elvtársak, nem sietünk?

- Nem hát, nekünk jár a napidíj…

- No, látjátok, akkor énekeljük el azt a szép magyar nótát, hogy “Végigmentem az órmódi temetőn”!…

Elénekelték. Egy nóta, egy pohár bor. Úgy dél felé betakargatta őket az öreg a permetezéshez használt kabátjával, meg a lópokróccal, aztán a nyakába akasztotta a tarisznyát, és elballagott haza.

Amint ment az úton, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki nagyon nyomja a biciklicsengőt a háta mögött. Mire hátrafordult, már ott is állt mellette az unokahúga fia, Som Ferkó.

- Adj’Isten, sógorbá’!

- Neked is, fiam. Hová ilyen szélvész módra?

- Apám látta, hogy ballag. Kérdezteti, mi újság? Voltak-e magánál az agitátorok?

- Nemcsak vótak, vannak is. Elaludtak a présházban. Gondoltam, megetetem a jószágot, mire fölébrednek…

- Aláírta?

- Én? Nem azért jöttek énhozzám a cimborák…

- Hát minek?

- Azért, hogy elénekeljük azt a szép nótát, hogy Végigmentem az órmódi temetőn. Ismered, nem?

- Ne vicceljen, sógorbá’! Azt üzeni apám, hogy addig nem írja alá, ameddig maga be nem lépett. Megmondta az agitálóknak is. A többiek is mind ezt mondták.

- Nofene… - vette elő a dóznit az öreg. – Gyújts rá, Ferkó fiam! Aztán miért éppen engem néznek?

- Mert maga az ezüstkalászos gazda. Meg mindig tudja, mit csinál.

- Látod, ez már igaz. Akármennyit ihatok, én akkor is Józan maradok… Csak azt nem tudom, ezeket hogyan lehetne lerázni – tette hozzá magában, de közben egy arcvonása se rezdült, nehogy ez a Ferkó gyerek észrevegye a bizonytalanságát.

- Hát akkor én megyek is. Mit üzen apámnak, sógorbá?

- Azt, hogy csináljátok a dógotokat. Majd kialakul…

Reggel cudar másnaposan ébredt a négy agitátor. Égett a pokol… A kutat majd kiitták nagy szomjúságukban, de menni kellett, hiszen amíg Józan Ignác alá nem írta a belépési nyilatkozatot, senki se akart belépni a közösbe. “Mennyivel egyszerűbb lenne” – gondolta a tanácselnök -, “ha szokás szerint egy kicsit megpuhítanánk ezt a kulákot, de a járási tanácselnök meg a párttitkár azt mondta, elég volt az eddigi atrocitásokból. Pisztollyal mentek agitálni, meg a fogát is kiverték az egyik parasztnak… Most már nem szabad bántani senkit. Éppen elég így is, amit a Szabad Európa kiabál. Ha legalább még ezt az egyet megverhetnék, ezt a Józan Ignácot… Mert ennek ugyan beszélhet az ember… Szép szóval… könnyű ezt mondani, de próbálnák meg ők, nem veszítenék-e el a türelmüket ennyi keményfejű kun között?! A saját apját se képes szép szóval meggyőzni, nemhogy Józan Ignácot… Olyan kemény ennek a kobakja, hogy ha ráejtenének egy kősziklát, alighanem az törne össze. És akkor még határidőt is szabnak…

A gazda éppen a lovait itatta, amikor odaértek. Illendően köszöntötték, aztán elkezdték a mondókájukat. Az öreg Józan szó nélkül húzta a vizet, elnézte, amint isznak a lovai, aztán a két falubeli kezébe adta a nyakló szárát.

- Kössétek már be őket, ha eleget ittak, nekem el kell mennem hátra…

Bevezették a két lovat az istállóba, aztán vártak. Rágyújtottak, nézelődtek. Gyönyörködtek a két pej lóban, meg a két csikóban. Az egyik hóka volt, nagy csillaggal a homlokán. A deszkán túl még négy hatalmas tőgyű tehén várta a sajtárt.

- Te, Pista! – szólt a párttitkár a tanácselnökhöz. – Nem volt több tehene ennek a vén kuláknak?

- Dehogynem. Kettőt most adott el az őszi vásáron.

- És az adóval hogy áll?

- Hát éppen ez az, kifizette az utolsó fillérig. Gondolod, hogy elhallgattam volna?
Márpedig ki kell találnunk valamit, amivel beléptethetjük…

- Ki kell találni, ki kell találni… Te is úgy beszélsz, mint a járásiak. Csináljátok, elvtársak! Csak okosan… Találjatok ki valamit! Mit találjak ki? Az érvek nem hatnak rá. Verjem meg?

- Majd én megverem – ugrott talpra az egyik pesti ember. – Én nem tartozom a ti járásotokhoz.

- Nagyon jól tudjátok, hogy legújabban nem szabad bántani senkit. Valamivel meg kell ijeszteni, vagy mit tudom én… Ha lenne adóhátraléka, vagy valami ilyesmi…

Beletelt egy óra, mire a párttitkár megunta a várakozást, elhúzta a száját, és nagyot káromkodott.

- Ezóta már akár meg is ehette volna, amit csinált! Halljátok, ez megint túl akar járni az eszünkön. Megnézem, ott van-e még.

Dehogyis volt ott, már majd egy órája ott kuporgott a fejük fölött, a szénapadláson. A párttitkár észrevette a létrát, amint kijött a budiból. Fölmászott hát nagymérgesen, és ráripakodott az öregre.

- Hát maga mit csinál ott?

- Semmit, csak gondoltam, hunyok egyet, míg odalent megbeszélitek, hogyan verjétek be a kolhozba a kulákot. Hanem nagyon rátarti ember vagy te, komám. Ilyen hamar elfelejtetted, hogy megittad a pertut a paraszttal?!

- Jól van, no, ne bolondozz, gyere le, sok a dolgunk!

- Én nem hívtalak, most se tartóztatlak… Ha meg velem van dógotok, gyertek föl ide!

Látta, hogy így semmire se megy az öreggel, szólt hát a többieknek is, és felkapaszkodtak a létrán. Amikor már mind ott ültek mellette a szénában, megkérdezte az öreg a tanácselnöktől:

- Régen nem láttam a bátyádat, Pista. Merre kóvályog mostanában?

- A fene tudja, én nem beszélek vele.

- Látod, pedig most segíthetne nektek. Utoljára Pesten láttam, nagy nyilaskeresztes karszalag volt rajta…

Ez telitalálat volt. A tanácselnöknek elakadt a szava. Kár is lett volna tagadnia, mindenki tudja a faluban, hogy a bátyja nyilas volt. Negyvennégyben került föl Pestre az Imre. Megsúgták neki, hogy hamarosan megkapja a sasos behívót. Nagyon megijedt. Volt egy ismerőse, aki a nyilas pártban volt valami vezetőféle. Azt mondta neki, hogy nem kell kimennie a frontra, ha közéjük áll. Nagyon félt a lövészároktól Imre. Egy hónap alatt három barátja esett el. Alig volt tizenkilenc éves… Fölkötötte a karszalagot. Amikor negyvenhatban elítélték, kitagadta az apja. Muszáj volt… Azóta titokban találkoztak vele. Ő még az önéletrajzából is kifelejtette a bátyját. Ez a vén bugris meg nem előszedi? Azt hiszi, ezzel megúszhatja a téeszt, ha őt lejáratja a kollégái előtt?! No, várj csak, vén gazember!…

- Ezt kár volt mondanod, Ignác bátyám! – vörösödött fülig Kormos. – Igazán kár volt mondanod…

- A te fiad se lehet büszke az apjára – tromfolt rá a párttitkár. – Melyik gyárban is rajzolgat?

- Nem tudom – vágta rá az öreg idegesen. – Őt hagyjátok ki a játékból! Becsülettel kijárta az egyetemet, még a pártba is belépett…

- Ki is fogják rúgni, ha megtudják, hogy az apja ilyen reakciós kulák. Márpedig hamarosan megtudják…

- Idefigyelj, Jóska! – ugrott talpra Józan Ignác. – Engem elvitethetsz, megnyomoríthatsz, de a fiamat hagyd békén, mert keresztülverem rajtad a vasvillát.

Most az öreget csípte meg a darázs. Éppen eleget szekírozták már miatta a fiát. Madárcsontú, vézna gyerek volt, akár az anyja. Nem bírta a mezei munkát. Összedugták a fejüket az asszonnyal, és úgy határoztak, hogy kitaníttatják. Jó esze volt a gyereknek, jelesen végezte az egyetemet is. Gépészmérnök lett. Ő gazdatisztet szeretett volna nevelni belőle, de hát Palit a gépek érdekelték. Nem is lett volna semmi baj, hanem egyszer, az ötvenes évek elején azzal jött haza, hogy ki akarják rúgni a gyárból, mert kulák az apja. Egy hízó disznóba került, hogy ott maradhasson. Akkor lépett be a pártba is. Most ezeknek is adjon egy disznót, vagy mit ajánljon föl nekik, hogy békén hagyják? Bármibe kerüljön is, nem hagyja, hogy molesztálják az egyetlen fiát.

(Folytatjuk)

Vecsési Sándor: Magyar falu

80x120 cm, olaj

Szabó Bogár Imre

Hit a szóban?

 

Persze, hogy hittünk

mindig a szóban

mindnyájan, kiknek

szájában szó van,

akiknek fontos még a gondolat,

a vélemény, a saját, az észrevétel,

az, amit legbelül

a lényeg mondogat.

Persze, hogy hisz a

megváltó szóban,

az, akit taposnak, hiszen alól van:

üvölt,

mint mikor a fában benn szorul a féreg,

mint kinek agyába verik a vaséket.

Jajkiáltása jel neked:

mentsd meg,

(de te az irhádat,

a bőrödet mented).

Hát hogyne hinnék

éppen most a szóban,

mikor a látszat szinte már való. Van!

Virtuális – mondják – virtuális,

s hintázunk a “semmi ágán”

visítozva,

elhülyülve már is.

Hát hogyne hinnék

éppen most a szóban,

az igében,

mert miben is hihetnék

manapság egyébben?

A lélek szeme csillan,

ha szóról szóra szólhatsz,

kéményseprő fürdik,

arcát mossa hóban.

 

 

 

Simek Valéria

Ránk szakadt az este

 

Árnyékod sem érint.

A csend arcába versz

könyörtelen, egy hosszú

káromkodással fogaid között.

Bosszúságot vásárolsz,

akkorára nőtt benned,

hogy alig bírod

magadban hordani.

Szemeid kutatva

néznek szemembe.

A mindenek árnyéka

borult rám, súlyosan és sötéten.

Elkallódott az igazam…

Magamban öltögettem

a szót.

Egy életre jössz mögöttem,

lépéseid nyöszörögnek

a csöndben.

 

Lelki geometriád

 

Az idő ajándéka, hogy

az elmúlt évek magaslatából

lelátsz. Az út emelkedőjén

keresed igazságod, de

csak sejteni lehet, hogy

létezett. Vándormadarak

ösztönével repülsz.

Félreértések hálójába

akasztod horgaid.

Lelki geometriád szögletében

kuporogsz, kapaszkodsz

egy félreértelmezett lázban.

 

 

Harold Norse

(amerikai költő)

Hogyan érhetlek el?

 

az űrön át hívlak űrantennáim vannak

szavam az űrön át hallod

nem érjük el egymást

érj el engem

nem ismerhetjük egymást

motor berreg odakünn

látom hogy autó anélkül hogy odanéznék

aztán megkérdem: autót látok?

nehéz a mellem

a fejem füsttel teli

a fejem mint egy babáé bólogat

hű cigarettázom hühű

várom a vulkáni üvegmadarat egy szárny füstjén

a hang megváltoztatható a test megváltoztatható

az ész megváltoztatható

az élet megváltoztatható

 

Langston Hughes

(1902-1967)

Álom-variáció

Karom szélesre vetni,

ahol süt a nap

pörögni táncban,

míg a nap elszalad.

Nagy fa alatt pihenni,

ha az est leszáll,

s az éj ragyog feketén,

úgy, mint én –

ezt álmodom én!

Karom szélesre vetni

Nap arca alatt,

táncban pörögni,

míg csak homály marad.

Sápadt est… magas fa

áll feketén…

Gyöngéd, sötét az éj,

úgy mint én.

Szokolay Károly műfordításai

Élet és tudomány

Domokos Sándor

A kvantumteológia világszemléleti alapjai

Napjaink egyre szekulárisabb világszemlélete a múlt század fizikai sikereinek determinisztikus rendszerében gyökerezik. Mikor Newton mechanikája az égitestek keringését szigorú matematikai formulákkal előre meghatározhatónak mutatta be, mikor Darwin a fejlődéstannal a fajok kialakulásának rendjét kivette az isteni teremtés addig közvetlennek vélt autoritása alól, mikor Freud a gyönyör vágyát az emberi cselekvés központjába tette és abból minden viselkedési rendellenességet meg tudott magyarázni, attól kezdve az emberi tudásnak végtelenre értékelt gőgjével mint teremtmény fellázadt a Teremtővel szemben. Mikor a Big-Bang (ősrobbanás) teória a teremtésre is választ látszott adni, akkor azok számára, akiket zavart a hit misztikuma, egy olyan világkép látszott elfogadhatónak, ahol Laplace Démona, amely az összes részecskék ismeretében a jövőt matematikailag is ki tudta számítani, elfogadható feltevésnek látszott.

Erre az abszolút determinálható világnézetre az első nagy csapást az einsteini relativitáselmélet mérte, mely az abszolút meghatározhatóság alól kirántotta a gyékényt, amikor az idő fogalmát nem állandónak, hanem relatívnak minősítette. A Big-Bang elmélettel kapcsolatban az okozott zavart, hogy mi volt az az erő, mely a hirtelen változást egykor megindította. Mivel azonban a legmodernebb tudomány sem képes a Big-Bang előtti állapotba behatolni, mert akkor és ott az általános relativitás alaptényezői, mint tér és idő, nem léteztek. Robert Jastrow könyvével “Mikor a Nap meghal” (When the Sun Dies) kapcsolatba Terence Dickinson a következő megjegyzést teszi:

“A tudósok számára annak beismerése, hogy egy történés oka meghatározhatatlan, egyenlő az elkárhozással. Beismerni azt, hogy valami, ami megfigyelhető és mérhető, annak oka meg nem ismerhető, az a hit és mágia világába tartozik, pontosan abba a fogalmi körbe, aminek megsemmisítése a tudás feladata.”

A másik nagy csapást a meghatározhatóság világnézetére, mely a materializmus alapja, a Nobel-díjas Werner Heisenberg “meghatározhatatlansági elve” (Indeterminacy principle) mérte. Ez megdöntötte a fizikusok azon álmát, hogy a valóság szükségszerűen determinisztikus lényegű. Ezzel kapcsolatban ismét Michael Talbot fizikus könyvét “Misticism and the New Physics” idézem:

“1937 óta, amikor Heisenberg közölte a híres meghatározhatatlansági elméletét, olyan vitát kezdeményezett, mely mindmáig nincs megoldva. Leegyszerűsítve a tételt, Heisenberg azt mondja, hogy a megfigyelő a puszta jelenlétével befolyásolja a megfigyelt részecskék viselkedését. A heisenbergi tételből nem következik az, hogy a megfigyelő öntudata befolyásolja az eredményt, csupán hogy az általa alkalmazott megfigyelési eszközök behatással vannak azokra a parányi részecskékre, melyeket megfigyel. De későbbi tapasztalatok arra vezettek rá néhány fizikust, hogy maga az emberi öntudat hatása – melyet az elektromos térben történt mérések igazoltak – hatással vannak a megfigyelt anyagra.”

A determinizmusnak a kegyelemdöfést végül is a Gödel-teorémának nevezett elméletnek a matematikára vonatkozó megállapítása adta meg. Ezzel kapcsolatban a New York-i egyetem filozófiatanárának, William Barrett-nek a könyvéből idézem az ezzel kapcsolatos megállapítást:

“Gödel megállapításainak messzemenő hatása a nyugati (determinisztikus) gondolkodásra… abban a tudástartományban, ahol az értelem mindenhatónak vélte magát, az ember ott sem kerülhette el véges voltának következményét: (Gödel szerint) bármilyen matematikai struktúrát alkot is az ember, az mindig befejezetlen (meghatározatlan) marad.”

A modern fizika egyre jobban csapdába jutott, mikor a kísérletek egyformán igazolták az ellentmondást a fény kibocsátása és terjedése területén észlelet tényekkel kapcsolatban. Míg a fénykibocsátásnál az interferencia jelenséggel a hullámelméletet igazolta, addig a terjedésnél tapasztalt visszaverődési jelenségek a biliárdgolyó visszaverődésével azonosan a korpuszkuláris (testecskék) elméletét támasztották alá. Ekkor lépett előtérbe a Louis de Borgile-féle egyenlet, mely matematikai formában egységbe hozta a két ellentétesnek látszó jelenséget. Ezt Molnár Tamás nemrég a Havi Magyar Fórumban megjelent dolgozata a “Rend és Teremtés” címmel ilyen formában fogalmazta meg:

“A másik, bizonyos szellemek számára megengedhetetlen gondolat az, hogy az alsó fokozat nem magyarázza meg az első fokozatot. Ahogy Polányi is leírja: egy irodalmi szöveg minősége nem magyarázható a megfigyelt nyelvtani szabályokkal, és a nyelvtan sem magyarázható a szavak összeállításával.” Majdnem szó szerint az a gondolat, amit Koestler mond, amikor a kölni katedrális szépségét keresők, annak köveit és a maltert veszik a ’szépség’ vizsgálatának tárgyául. A hullám és a korpuszkuláris elmélet két alacsonyabb, egyenértékű, de ellentétes tényét csak a kvantummechanika magasabb szintjén lehet összhangba hozni. Ez egyben a hegeli tézis-antitézis-szintézis tételét is igazolni látszik.

Fizikai vonalon azonban még mindig szakadék áll fenn a relativitáselmélet és a kvantummechanika megállapításai között. Az egyik inkább a makrokozmosz területén, a másik a mikrokozmosz szintjén működik jobban. A világrendet uraló négy erőcsoport, az elektromágnesesség, a gravitáció, a gyenge és az erős nukleáris erők olyan egységbe foglaló formulája, mint ami az energia, a tömeg és tér-idő jelenséget az M=E.c2 egységbe foglalja, kvantummechanika és a relativitáselmélet között még nem létezik. Ezt a Grand Unifying Principle (GUP) – Nagy Egyesítő Elv - néven nevezik és keresik a teoretikus fizikusok. Einstein élete utolsó éveit erre szentelte és korunkban Stephen Hawking kutatásainak nagy része erre irányul.

Mindezek után vizsgáljuk meg, mi ennek a teológiai jelentősége. Szerintem fő érdeme, hogy a materializmus determináns világszemléletét megdöntötte. Ezzel biztosította az emberi szabadság lehetőségét, mely a materializmuson alapuló “behaviorizmus”-t, melynek Skinner volt fő hirdetője, aki az emberben az ösztön zsinórján az evés jutalmával és a korbács büntetésével rángatott ösztön-automatát lát csak – annak minden tudományos alapját megdöntötte. A Polányi által említett “minőség” keresése akár irodalom, építészet, vagy a művészet bármely ágában történjék is, az olyan minőség feltételezését teszi szükségessé, mely anyagi szinten nem definiálható. Az emberrel kapcsolatban pont Stephen Hawking tette azt a döntő jelentőségű megállapítást, hogy “Az ember nem kvantifikálható”. Más szóval az ember lényege anyagilag nem határozható meg. Maga a kvantum szó ne tévesszen meg senkit. Ennek tisztázására álljon itt Daniel Lerner kijelentése:

“A »kvantum« szó egy terminológiailag veszélyes félreértésre ad lehetőséget. Ez a szó nem azt a kvantumot jelöli, amit a ’quantity versus quality’ ellentéte alatt értünk. Az a kifejezés, hogy ’quantum state’ egy olyan, az atom részecskék különleges mozgásállapotára vonatkozik az atommagszerkezeten belül, mely egy specifikus állapot megjelölője, mely ezen objektumok ’minőségi’ lényegét alkotja.”

Mindezek előrebocsátásával immár tisztán láthatjuk, hogy az ember kutató szelleme, mely a tudás-határunk kibővítését célozza, nem áll ellentétben a belénk oltott “isteni szikrá”-val, mely embervoltunk minőségi lényege. A meg nem szűnő teremtés folyamatában ezzel a képességgel ismerjük fel a Molnár Tamás értekezésében kihangsúlyozott Rendet, amit az ember nem teremt, csak felismer. De mivel a Rend érzékelése és felismerése nem emberi érdem, ezért a tudásunkat mindig csak a teremtmény alázatosságával szabad értékelnünk.

Befejezésül visszatérek ismét azon metaforához, mely rávilágít emberi tudásunk lényegére. Tudásunk egy sziget a nem-tudás óceánjában. A sziget véges, az óceán végtelen. Az emberi tudás egyre jobban tágítja a sziget partvonalát, és így egyre nagyobb felületen érintkezik a nem-tudás felszínével, anélkül, hogy az óceán mélységéről fogalma lenne. A keresés és felismerés ember-voltunk adottsága. Ez a tudás a kis- és nagy-végtelenek megközelítésében egyre jobban kifejezője lesz annak a felfogásnak, hogy a tudás nem a determinizmus, hanem a nem kvantifikálható szabadság bizonyítéka, mely az embert erkölcsi lénnyé emeli föl, kiszabadítva az ösztön kényszerű rabszolgaságából. Ezért nem szabad szem elől téveszteni, hogy a véges a Végtelent nem megérteni, hanem felismerni hivatott. A kvantummechanika hozzásegít annak felismeréséhez, hogy létezik minőségi érték-rendje az anyagon túl, mely a fejlődés során a kötöttségtől a szabadabb formák felé törekszik, és ennek a Rendnek a kifejezője. Az alacsonyabb szintű determinizmus nem tudja ezt a magasabb szintet matematikai formába foglalni. Végső konklúzióként álljon itt Sir James Jeans angol asztrofizikus mondása, mely kísértetiesen hasonlít János evangéliumának kezdő soraihoz:

“A modern fizika tudós köreiben is egyre szélesebb, majdnem egyhangú lesz az a felfogás, hogy a tudományok fejlődésvonala egyre jobban a nem-mechanikus valóság felismerése felé halad; az Univerzum egyre jobban egy nagy ’gondolat’-nak (ige, logos), mintsem egy nagy gépezetnek a kifejezője.”

S. Szabó Péter

“Litániába szedtem minden kedvességét”

Prohászka Mária-litániája

Prohászkának a Szent Szűz iránti tisztelete és szeretete lelki életének egyik legkarakterisztikusabb összetevője. Naplójegyzeteiben rendszeresen felbukkannak a Szent Szűzzel kapcsolatos elmélkedések, meditációk, imák, fohászok. Alkalmat adnak erre a liturgikus év Mária-ünnepei, Krisztus életútjának állomásai, de ezektől függetlenül is találhatók ilyen témájú feljegyzések. Saját lelki beállítódása mellet, ami mindig is döntő nála, közrejátszhatott ebben az országban a vallásosság a lelkiség egyik kitüntetett iránya ilyen természetű. Ő is érezhette és ezért hathatott rá, amit Mindszenty József hercegprímás így fogalmazott meg: “Csodálatos fonala a magyar történelemnek a Mária-tisztelet. Ahogyan a Duna kiemelkedik vízhálózatunkból, úgy emelkedik ki szélességével és mélységével a Mária-tisztelet a történelmünket átjáró sok egyéb szellemi, lelki folyamatból.” (Mindszenty József: Emlékirataim, Bp. SZIT, 1989. 198.o.)

Több aspektus is kínálkozik annak a Mária-tiszteletnek a megragadására, amely Prohászka naplójegyzeteinek sűrű Mária-idézéséből elénk tárul. Képek egymásutánjából rakható össze egy tabló, mely Máriát életútja különböző helyszínein és állomásain követi. Alakjának, jellemének, lelki tulajdonságainak vonásai állnak össze szép, kivételes egyéniséggé, s ezt a szép alakot virágok, színek, természeti képek sokasága övezi. De a sokfajta Mária-közelítés egyik pregnáns, nagyon szép tendenciája abban ragadható meg, hogy a naplójegyzetek sokaságából szinte egy Mária-litánia bontakozik ki.

Részint deklarált, világosan megfogalmazott szándékkal, 1888 az az év, amikor a szokásosnál is gyakrabban fordulnak Mária felé gondolatai. Augusztus 13-án jegyzi be naplójába, hogy “Édesanyám meghalt augusztus 2-án, csütörtök éjjel 11-kor.” (Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek, szerkesztette: Barlay Ö. Szabolcs, Frenyó Zoltán, Szabó Ferenc, Szeged – Székesfehérvár, AGAPÉ, Távlatok, 1997. Második, javított kiadás, 1.k. 191.o.) Nem tudni, közrejátszott-e ez az őt nagyon fájdalmasan érintő esemény abban, hogy ettől kezdve megsűrűsödnek a Szűz Máriával kapcsolatos bejegyzések. Ugyancsak augusztus 13-án írja, hogy “Közeledik Szűz Mária dicsőséges napja. (augusztus 15., Nagyboldogasszony – Sz.P.). Izzik lelkem ég már szívem.” (i.m. 1.k. 192.o.) Ezután egy szeptember 12-i bejegyzés következik:

“Szűz Mária nevenapján nagyon korán reggel fölkeltem, hogy Zselizre menjek, ahol prédikáltam.” (u.o.) Négy nap múlva (szeptember 16-án: “Mily bensőséggel írom e sorokat. Ma van a Szent Szűz hét fájdalmának ünnepe. Nagyon belehatolt lelkembe szeretete, gyengédsége, fönsége. Litániába szedtem minden kedvességét. Szép lélek! Tiszta szeplőtlen! Tavasz lehelete, árnyékos liget illata! Tündöklő lélek. Harmat arc! Érintetlen lehelet! Liliomkehely! Színekkel játszó gyöngy! Fátyolos mély kellem!… De én is jövök őszintén a Szent Szűzhöz, s azt mondom: édesanyám, a hívő lelkesülés eszménye, valamennyi emberi küzdelmek győzelmi jelvénye, minden heves, izzó, nyögő, amellett mosolygó áldozatos lélek édes nagyasszonya, ó gyámolíts…” (i.m. 1.k. 193.o.)

Prohászkát tehát litánia alkotásra késztetik a Szent Szűz iránti tisztelet és szeretet gazdagon hullámzó érzelmei. Itt, a deklarált és kinyilvánított szándékú “litániába szedésnél” ezeket a jegyeit ragadja meg Mária “kedvességének”. De a litánia folytatódik. A nem deklaráltan és nem tudatosan litániaírásra szánt naplójegyzetekben is. Hisz már ugyanezen év október 2-án, mintegy két héttel a “litániába szedés” után, az “örvendetes rózsafüzérnél” gondolkodva ismét feltolulnak lelkében a Szent Szűz litániaszerű dicséretének elemei: “olvadó szeretet”, “harmatgyengédség”, “bájoló illatár” kifejezések szerepelnek a “nagy csodálatos lélek érzékenysége, bensősége, gyengédsége, finom árnyalatai, színezése, pompája, remeklése” érzékeltetésére. (v.ö.: i.m. 1.k. 195.o.) Ugyanebben a naplójegyzetben még mindig nincs vége. Ha gondos munkával kigyűjtjük Prohászka további naplójegyzeteiből, a Máriához címzett elmélkedések, imák, kérések sokaságából, azokat a megszólításokat, a megszólításoknak és megnevezéseknek azt a sokrétű, színes csokrát, amivel Máriát illeti, amivel hozzáfordul, esedezik, örül, szeret szinte a rajongásig, akkor tovább bővül az eddig megismert kép, és az eddig megismertekkel együtt előttünk áll Prohászka teljes Mária-litániája.

Az alábbiakban felsorolását adom azoknak a megszólításoknak és megnevezéseknek, amelyekkel Prohászka akár litániába illeszthetően, azzá összeállíthatóan fordul a Szent Szűzhöz, naplójegyzeteiben. Zárójelben megadom a fent leírt címleírás szerinti három kötetes Naplójegyzetek második, javított kiadás kötetszámát és oldalszámát. Nem alkalmaztam tematikus rendezést – bár erre erős indíttatást és csábítást éreztem -, hanem a naplóírás rendje szerinti kronologikus sorrendet követtem.

Íme, Prohászka teljes Mária-litániája:

“Szeplőtelen Szűz” (1.k. 86.o.)

“Kedves anyám” (1.k. 88.o.)

“Ó, kedves jó Anyám” (1.k. 111.o.)

“Isten csodáinak mosolygó kertje” (1.k. 144.o.)

“Lelkesült, elragadtatott Szűz” (1.k. 155.o.)

“Lelkem galambja, tubicája, gerlicéje” (1.k. 170.o.)

“Patak partjáról felszálló galamb” (1.k. 174.o.)

“Édes, bánatos Szűzanya” (1.k. 180.o.(

“Csendes merengéseim forrása” (1.k. 180.o.)

“Választott első köve a kegyelem remek szentegyházának” (1.k. 182.o.)

“Ó szép, ó édes Szüzem” (1.k. 198.o.)

“Bájos, páratlan, gyengéd Szűz, zöldelő ágacska” (1.k. 201.o.)

“Szentlélek mátkája” (1.k. 213.o.)

“Az Úr szolgálója” (1.k. 213.o.)

“Kettétört pálma” (1.k. 213.o.)

“Édesanyám” (1.k. 213.o.)

“Krisztus első tanítványa” (1.k. 215.o.)

“Legokosabb Szűz” (1.k. 263.o.)

“Tavaszi kankalin” (1.k. 315.o.)

“Primula vernális” (1.k. 315.o.)

“Szőkefejű, aranyglóriás virág” (1.k. 315.o.9

“A föltámadás nagyszerű teológiájának első fakadó virága” (1.k. 315.o.9

“Dicsőült szép asszony” (1.k. 383.o.)

“Kedves Szüzecske” (2.k. 40.o.)

“Hajnali fuvalom” (2.k. 40.o.)

“Hajnalnak szép virága” (2.k. 40.o.)

“Egyedüli romlatlan leánya az emberiségnek” (2.k. 40.o.)

“Gyenge, tiszta harmatos Szűz” (2.k. 41.o.)

“Isten szerelmes leánya” (2.k. 41.o.9

“Alázatos Isten cselédkéje” (2.k. 41.o.)

“Názáreti völgyek lilioma” (2.k. 41.o.)

“Királyi Szűz” (2.k. 42.o.)

“Szűz királynő” (2.k. 42.o.)

“Fellegtelen, gyorsan kivirágzó hajnal” (3.k. 84.o.)

“Felkelő hajnal” (3.k. 84.o.)

“Zengő ének” (3.k. 84.o.)

“A női szépségről alkotott isteni eszme” (3.k. 84.o.)

“Tiszta, nyílni kívánkozó rügy” (3.k. 84.o.)

“Életfriss hajtás” (3.k. 84.o.)

“Édes, drágalátos Mária” (3.k. 84.o.

“Édes Szűz Máriám” (3.k. 105.o.)

“Istenlátó lélek” (3.k. 125.o.)

“Fölséges jel az égen” (3.k. 153.o.)

“Örök szép nőiességben kifejezett duliája az Istennek” (3.k. 153.o.)

“Nagy, szép Isten-tisztelet” (3.k. 153.o.9

“A földre lépő Isten lábai elé terített virágos szőnyeg” (3.k. 153.o.)

“Egyetlen szentély a romok közt” (3.k. 153.o.)

“Gyönyörű királyleány” (3.k. 153.o.)

“Pacsirta a nagy némaságban” (3.k. 153.o.)

“Egyetlen édes anyai tejforrás” (3.k. 153.o.)

“Ó, Szüzem, Királynőm!” (3.k. 153.o.)

“Hajnala és napkelete a szépségnek” (3.k. 168.o.)

“Vadrózsás Szűz Mária” (3.k. 190.o.)

“Remekműve Istennek” (3.k. 190.o.)

“Szép szeretet anyja” (3.k. 196.o.)

“Isten-félelem anyja” (3.k. 196.o.)

“Szent remény anyja” (3.k. 196.o.)

“Szőke szép Madonna” (3.k. 201.o.)

“Tiszta bájos leány” (3.k. 205.o.)

“Édes szent Szüzem” (3.k. 206.o.9

“Olvasóm” (3.k. 206.o.)

“Gyöngysorom” (3.k. 206.o.)

“Csillag- és rózsakoszorúm” (3.k. 206.o.)

“Kristályforrások sora” (3.k. 206.o.)

“Szent szeplőtelen szépség igézeteket szóró napja” (3.k. 206.o.)

“Isten műremeke” (3.k. 206.o.)

“Szakramentális szépség” (3.k. 206.o.)

“Áhítat anyja” (3.k. 206.o.)

“Én misztikus rózsám” (3.k. 206.o.)

“”Fölséges asszony” (3.k. 212.o.)

“Élő monstrancia” (3.k. 212.o.)

“Karácsony angyala” (3.k. 212.o.)

“A hold sarlója az égen” (3.k. 212.o.)

“Gyertyaszentelő Szűz Mária” (3.k. 212.o.)

“Igazi Margarita” (3.k. 223.o.)

“A szent vér forrása” (3.k. 248.o.)

“Szent Szüzem” (3.k. 223.o.)

“Alba Ecclesia királynője” (3.k. 248.o.)

“Szent fájdalmas anya” (3.k. 252.o.)

“Édes Szűz” (3.k. 252.o.9

“Az ég királynéja” (3.k. 291.o.9

“Tarkaszínű s aranyos ruhás, napsugárdiadémás nagyasszony”(3.k. 291.o.)

Nem igazán körülírható tulajdonsága a személyiségnek ez a litánia-teremtő erő. Valószínűleg az kell hozzá, hogy a személyiség olyan hőfokon és olyan mindent átfogó erővel legyen képes az imádott transzcendens személyt közelíteni, hogy szinte a természet és a kultúra bármely tárgyát, bármely elemét felhasználhassa e komplex érzelem megjelenítésére. Erős misztikus hajlam kell hozzá mindenekelőtt, és a Prohászkáról szóló méltató munkák sokasága, de mindenekelőtt Prohászka írásai arról tanúskodnak, hogy ő ennek a hajlamnak egyáltalán nem volt híján.

Prohászka naplójegyzetei másutt is arról árulkodnak, hogy nem idegen tőle ez a “litániás lelkület”. Egy 1923-as, tehát kései bejegyzés egy, az előző napon mondott Mária-litánia élményét idézi: “Ah, Szent Szüzem, hogy fejezte ki tegnap az esti litánia, hogy mit jelentenek címeid! Mi mindent lehelt azokba és gyujtott ki azokban. Hogy örültem az édes bugyborékoló érzésnek s hangok fakadásának!” (i.m.3.k. 223.o.) Elementáris még másnap is az esti litánia élménye. “Mit jelentenek címeid!” – mondja Prohászka és ebből biztosan lehet következtetni arra, hogy egyenként végiggondolta, megelevenítette, maga előtt látta a litánia szép kifejezéseivel megragadott mély tartalmakat.

Hasonló a litániás hangulathoz az az élmény, amit a közösen imádkozott rózsafüzér elmondása jelent. Erről is beszámol: “Vasárnap, rózsafüzér ünnepe… A Szent Szűz lábaihoz telepszünk, s ő imádkozni megtanít… Ő az áhítat anyja” (i.m. 3.k. 212.o.)

Egy másik litánia kapcsán is elmeditál, egyértelmű, hogy maga a litánia szövege nagy élményt jelent számára; “Ha a Jézus szent neve litániáját mondogatom s érzelmekké szétszedem, egyik fölség a másikból gyullad, egyik szépség a másikból pattan.” (i.m. 3.k. 255.o.) Mindezek azt mutatják, hogy Prohászka szereti a litániákat, eltűnődik tartalmukon, érzelmekkel teszi át és ezáltal mélyen átéli őket. Nem csoda hát, ha Mária – szeretete és tisztelete, a hozzá való fohászkodás igen gyakran litániás formákban tolul ajkára. Természetes lenne, ha gyönyörűen megformált, szuggesztív kifejezései mások vallásos érzelmeiben is hullámokat keltenének.

 

Murawski Magdolna

Együtt vagy külön?

Helyesírásunkat mintha nem a nyelvészek, a magyar nyelv tudósai, szakértői alakítanák manapság. Az írott és a beszélt sajtóból egyaránt dől, omlik vég nélkül a sok ostobaság, nyelvi idiotizmus, a félműveltség szükségszerű (?) velejárója, ám mégsincs olyan tekintélyes tudós, aki ezért mai, rohanó világunkban felemelné a szavát, szavainak pedig érvényt is szerezne, azaz sikeresen kigyomlálná nyelvünkből mindazt a kártékony hatást, nyelvi giz-gazt, melyre, valljuk meg, semmi szükség nincsen.

Mikor számítógépen írunk, szerkesztünk valamit, hosszasan kell viaskodnunk a nyelvhelyesség-ellenőrző programmal, míg végül tudomásul veszi különvéleményünket a programszerkesztő sematikus-együgyű nyelvi nézeteivel szemben. Vagyis az írót nem hagyják szabadon írni, hajdanvolt privilégiuma, hogy anyanyelvét a saját műveltsége szerint alakítsa, csiszolja, mintha már a múlté lenne. Igaz, az úgynevezett írástudók sem a művelt nyelvi formák felé törekszenek, hanem divatirányzatok mentén próbálnak tájékozódni a nagyvilágban. Káromkodás-kultusz van, nyelvi finomság nincs a hivatalos irodalomban. Hovatovább eretnek gondolatnak számít, ha úgy érezzük, nem kell feltétlenül perverznek lenni ahhoz, hogy valaki nagy művész lehessen.

Ha már a nyelvhelyességi programnál tartunk, mindenképpen szükséges megjegyezni, hogy annak alapvető hibája az, ami a mai irodalomé: nem a saját nyelvi, nyelvtani hagyományokon alapszik, hanem automatikusan átvesz, utánoz és majmol egy tőlünk idegen nyelvi kultúrát, az angolt, jobban mondva az amerikait. Úgy tűnik, manapság bárhová lépünk, elkerülhetetlenül Amerikában kötünk ki. Még a tulajdon nyelvi közegünkben is. Holott a két nyelv olyan távol van egymástól strukturálisan, mint Makó Jeruzsálemtől.

A szószerinti fordításoktól, nyelvi esetlenségektől eltekintve legelőször meg kell állapítanunk, hogy az írott sajtó által (mely a fent említett helyesírási programokra hagyatkozva érvényesíti nézeteit és szándékait) terjesztett helyesírási “újhullám” alapelvei közé tartozik, hogy minden létező szóösszetételt szétszed, különír, újraértelmez, és ezzel gyakorta még a nyelvészeket is sikeresen meggyőzi arról, ami alapvetően ellenkezik nyelvünk eredeti szándékával, az egységesítő törekvéssel. A magyar agglutináló nyelv, vagyis hozzáilleszti, hozzáragasztja a szótőhöz a toldalékokat, továbbfejleszti a képzett alakokat, és így őseink eredeti szándékát, a beillesztést és beilleszkedést. A magyar nyelv és kultúra azért válhatott ilyen gazdaggá, mert befogadott minden értelmes újító szándékot és eszmét. Nem volt kirekesztő – még az ösztönös grammatikai megnyilvánulások szintjén sem -, hanem ellenkezőleg: befogadó és elfogadó volt, és az mind a mai napig. És mivel a fejlődés ebben az irányban rajzolódik ki a továbbiakban is, jó lenne folytatni a nemes hagyományokat, ahelyett, hogy kritikátlanul-önkritikátlanul majmolnánk valamit, ami épp ezzel ellentétes szándék. Az angol-amerikai kultúra gyökerei a viking hagyományokban gyökereznek. Mint tudjuk, ez volt az egyik legagresszívebb nép és kultúra a világtörténelemben. Nyelvi szempontból mindmáig elmondható róla, hogy hódító szándékú kultúra, hiszen mindenhol terjeszkedik és minden földrészen és országban dominálni igyekszik más kultúrák fölött, akár fejlettebb annál, akár nem. Vagyis nem integrál, hanem legyőzni törekszik, konkvisztádorként viselkedik bárhol jelenjen is meg. Akár elődei, a vikingek.

Komolyan elgondolkodtatja az embert, vajon kinek jó ez, és mire. Kultúra tekintetében nem az a fontos, hogy jobb vagy rosszabb, szebb vagy kevésbé szép, hanem hogy annak a kultúrkörnek (civilizációnak) megfelel-e. És ugyan miért kellene egymást kiszorítani, ha egyszer megférhetünk egymás mellett is?! A Föld élővilága és kultúrái attól olyan gyönyörűek, hogy sokfélék, változatosak. Mi lenne velünk, ha mondjuk csak németül volna szabadul beszélni, vagy hottentottául? Kinek lenne az jó? Hát a németeknek, meg a hottentottáknak, vágja rá a naiv ember. Holott az igazság az, hogy nekik se volna az jó semmire. Nos, ugyanígy az amerikaiaknak se jó az semmire, ha mindenki őket majmolja. Akárhová mennek a világon, mindenütt várja őket az egy kaptafára épített pub, butik, hamburger-étterem, golfpálya, bevásárlóközpont, ahol ugyanazt a tucat-árut veheti meg, mint odahaza. Akkor meg minek utazzék bárhová? Hiszen egyaránt unalmas otthon, mint máshol – mondjuk mi, értelmes szórakozásra vágyó magyarok. S hogy ez valóban így van-e, annak az utazgató átlag-amerikai a megmondhatója.

De térjünk vissza nyelvi kisiklásainkhoz. Ha nagy íróink műveit lapozgatjuk és elmélyedünk a magyar irodalom remekeiben, mindenütt azt a tendenciát láthatjuk, hogy a magyar nyelv az ő használatukban is agglutináló nyelv maradt, azaz nem szétszedni, ízekre boncolni próbálták a nyelvet, hanem értelmes szóösszetételeik fennmaradtak és természetes módon tiszteletben tartattak. Ezzel szemben a mai zsurnalisztika még az olyan egyszerű kötőszavakat is széjjelszedi, melyeket iskolapéldákban tanul meg már kisiskolás korában a nebuló: nemcsak… hanem…is. Merthogy, mivelhogy, épphogy, csaknem, márpedig, hogyha, stb. Külön szóba íratják velünk a papírzsebkendőt (az angol ’paper tissue’ mintájára), pedig csak öt szótagos szó, és annyi csúnya példát lehetne még ide jegyezni, de szándékunk nem ez. A nyelvi struktúra mögött mindig keressük a mentalitást, a nyelvi filozófiát, azt a kulturális hagyományt, mely kikristályosodott formában elmondja nekünk őseink történetét. Épp ezért bűn megválni tőlük egy ostoba divatirányzat miatt.

Egységesítő törekvéseinkre történelmünk során szinte rímként szólalt mindig a széthúzó szándék. Soha nem saját akaratból, hanem emberi gyengeségből, mert mindig voltak zavarosban halászó nagyhatalmi körök, melyek féltékenyen figyelték a mások jó kapcsolatait, és mindig arra törekedtek, hogy létrejöttét megakadályozzák, mindenéből kiforgassák, majd utólag rosszra magyarázzák. Ez a különíró szándék. A kirekesztő, elválasztó, a hagyományokat pusztító akarat, a helyi hagyományokat tűzzel-vassal irtó konkvisztádor vagy viking harcos, az Európát, Amerikát és minden földrészt felégető, felperzselő, gyilkos szándék kultuszát fennen hirdető alantas alak. Az egységesítést csak egyféleképpen elképzelő ember, a mindent a saját képére formáló lelki beteg, a perverz szándékok megvalósítója, az önmagán kívül mindennek és mindenkinek ellentmondó, felnőttként is dackorszakban tomboló lelki szegény az, aki a különtépett szóalakok mögül, mint szétszakított lapok mögül a történelemkönyvben, az egymástól szétválasztott népek feje fölött gúnyosan vigyorogva regnál és erőszakkal véghezviszi a maga akaratát, melyről hiszi, hogy fölötte áll még a Mindenhatóénak is.

De hogy nyelvi szinten maradjunk, tegyünk egy összehasonlítást az angol nyelvvel. A magyar mindig könnyen képezett összetett szavakat, s ha már képezte, akkor egybe is írta őket. Az angol ezzel szemben – hűvös távolságtartással – különír olyan szavakat is, melyek évszázadok óta egy fogalmat takarnak, és így létrehozza a különírt összetett szót, mely a mi felfogásunk szerint fából vaskarika. A ’nappali’ angolul ’living room’, később kötőjeles formában szerepel, és csak manapság jutottak el odáig, hogy egybe lehessen írni. Mindez konzervatív felfogása miatt van így, és ez ösztönösen, természetszerűleg megmutatkozik a nyelvtan szintjén is – ahogyan nálunk az ellenkezője. Ezt természetesen nem az angol nyelv kritikája gyanánt tartottam szükségesnek lejegyezni, hanem összevetésképpen. Azzal a szándékkal, hogy mindenki maradjon meg a saját hagyományai mellett, hiszen mentalitásának az felel meg jobban. Az angol nyelv szépsége nem jelenti azt, hogy csak ez az egyetlen szép nyelv, mint ahogyan a dallamos olasz nyelv sem kiáltható ki legszebbnek a világon. MÁS, mint a többi, de ez nem jelenti azt, hogy a többinek nincs létjogosultsága. Értelmes embernek ilyesmit nem is kell elmagyarázni, de hát mint fent említettem, a korcsosító hatások a félműveltek “jóvoltából” terjednek manapság a világban.

S ha ennyi érv még mindig nem lett volna elegendő, akkor hadd álljon itt egy merész összevetés. Mi lenne, ha egy furcsa történelmi fordulat folytán a magyar lenne az uralkodó kultúra a földön, és minden néptől elvárná, hogy hozzá, az ő nyelvi szerkezeteihez igazítsa nyelvtanát, nyelvi kifejezéskincsét?! Hogyan agglutinálna akkor az angol, mely még igeragokat sem igen told igéihez, hanem körülírja névmásokkal, főnevekkel, hogy mit akar, s hogy azt ki akarja…?! Hogyan igazodna el arisztokratikus távolságtartással, ha kénytelen lenne egybeírni mindazt, aminek egybeírásához neki évszázadok kellenek? S mi történne, ha kénytelen lenne szó szerint lefordítani olyan dolgokat magyarról, melyeknek angolul se füle, se farka? Mint például “Eb ura fakó” vagy “Lassú víz partot mos”, netán “Jobb egy lúdnyak két tyúknyaknál”. A hottentotta nyelv ilyetén problémáit nem fejtegetem, mivel sem jómagam, sem a nyájas olvasó nem tudunk hottentottául. Hol is tanultunk volna, mikor közel fél évszázadig polgári csökevénynek, gyanús tevékenységnek számított, ha valaki nyelveket tanult Magyarországon…?

Annyit viszont engedtessék megjegyeznem, hogy a magyar nyelvi kultúra terjesztőinek, művelőinek illenék tudniuk a saját anyanyelvükön. Igaz, nem mindenkinek adatott meg a lehetőség, hogy felsőfokon művelje azt. De akkor kérjük szépen, ne vegyék el a helyet azoktól, akik ezt rutinosan, művelten, választékosan és kulturáltan tennék meg…! Például a szépíróktól.

Kaló Béla

Az “Istvánok”

Három jeles név alkotja az Új Hevesi Napló szerkesztőbizottságát, három István: Bitskey, Cs. Varga, Lőkös – erre mondja a pesti flasztergyerek, hogy azért ez nem piskóta, főleg annak nem, akinek van (volt) szerencséje ismerni őket. Egykoron, a 70-es években mindhárman az egri főiskola Irodalomtörténeti Tanszékén oktattak (és neveltek, igen, indirekten is), képzeljük el a három ifjú professzort (Lőkös doktor a legidősebb, de akkor még – s azóta is – ifjú, s egyáltalán örökifjú), az Aranycsapatot, akik később így-úgy mindnyájan Debrecenbe kerültek a KLTE-re (Cs. Varga még tovább, az ELTE-re), együtt: ötszáz körüli IQ, tucatnyi nyelv, túlzott szerénység (Istenem, van nekik mire!) PhD, kandidatúra, akadémiai tagság, s ki tudja, hány könyv, tanulmány, esszé. Sorban: Bitskey (Aladár bácsi úszni tanított, olimpiai érmek már a fölmenőknél is) Egerben, Debrecenben is oktatta e sorok szerzőjét (aki lehet, hogy csak elébe járult), olyan nyelven válaszolt, ahogyan szóltak hozzá, “városvezetett” Egerben (is) olaszul, franciául, oroszul (a nyelv teljesen tetszőleges és másodlagos szempont volt) – jóvágású, barna ifjú Mezzofanti (nemrég a Duna TV-ben szaktanácsolt, ősz, de ugyanolyan jóképű férfi), számos könyv szerzője, Pázmány-szakértő, barokk-szakértő, egyáltalán: szakértő.

Cs. Varga: vele teljesen elfogult az ember, mindenhol ott van, rétor, egészen kitűnő szépíró (most Kulcsár Szabó Ernőt ne említsük, vagy egyáltalán ne is említsük), amellett, hogy Németh László, Jeszenyin, Kalász-kutató, az ars sacra első osztályú ismerője, szerkesztő, pártfogó, segítőkész barát (koponya – mondta róla egy bájos kolléganő), dilettáns-mentő – mint egykoron Pilinszky, ő sem mer igazán megbírálni senkit -, külsőre is a középkorú Németh Lászlót mintázza, s tudásban, emberségben is a példaképre hajaz.

Lőkös – emlékkép: ’76-ban egy nemzetközi Balassi-konferencián Tolnai Gáborral és Amadeo di Francescóval, a nápolyi reneszánsz-kutatóval beszélget, miközben a csinos lányokat szemlézi (pásztázza) a Lyceum folyosóján, aztán hirtelen átvált valamilyen receptre, most már főzőtanfolyam van, a Klaniczay-tanítvány olasz Amadeónak is felcsillan a szeme, a sokat tapasztalt Tolnai is megélénkül, hiába a vesepecsenye fontosabb még az irodalomnál is.

Az Istvánok. Büszke lehet e város, s e folyóirat, hogy három ilyen név díszeleg az impresszumán. Ők aztán nem énekelték, hogy “a párttal, a néppel egy az utunk”, nem emlékszem rá, hogy valamelyikük is Rákosi vagy Kádár-hívő lett volna, a pártkatonaság nagyon-nagyon messze állt tőlük, s ennek ellenére sem bírtak velük, mindhárman kifutották a formájukat.

Lőkös az egykori Nobel-díj jelölt, Krleža barátja, a horvát irodalom legjobb hazai ismerője, Cs. Varga Németh László, Nagy László _ és ki tudja ki – baráti körének tagja, Bitskey a régi magyar irodalom egyik legfőbb hazai szaktekintélye, s mindhárman csak fél lábbal Egerben, azért ez is elárul valamit, ezzel ne dicsekedjünk.

Ami közös mindhármukban: az intellektus, amely sugárzik belőlük. “Voilà le homme’ – ahogyan Napóleon mondta Goethére, csak itt többes számban. Nem túlzás, ha az ember rajongással beszél három volt tanáráról, mert ők megérdemlik, s valószínűleg nemcsak e sorok írója szerint.

Ezek tények. Mai korunk nem kedvez az európai léptékű embereknek, s főleg nem szokás őket dicsérni. Itt most megtettük. A hevesi megyeszékhely nem bővelkedik karizmatikus alkotókban, átlag fölötti elmékben. De aki az, azt ismerjük el és szeressük. A császárnak, ami a császáré.

Az Istvánok. Örüljünk, hogy e folyóirat impresszumán az ő nevük díszeleg, s hogy emelik az Új Hevesi Napló rangját pusztán azzal, hogy szerkesztőik között tudhatjuk őket, mi szerzők és olvasók.

 

 

 

 

 

Pásztor Emil

“A legendák Petõfije”

A fenti címet azért tettem idézőjelbe, mert ez egy könyvnek volt a címe negyvenhárom évvel ezelőtt: 1957-ben jelent meg Budapesten, a Magvető Könyvkiadó gondozásában. Írója Dienes András, aki a legalaposabb kutatásokat végezte, hogy összegyűjtse a Petőfi Sándor életével és halálával kapcsolatos legendákat, mondákat.

Most az Új Hevesi Napló 2000. júniusi számában Cserniczky Dénes ismertetett egy érdekes Petőfi-legendát, amelyet valamikor régen a ma már nem élő apóstól hallott. A dolog lényege az, hogy apósa, aki az 1914-18-as világháború után sokáig hadifogoly volt Szibériában, egy ottani temetőben látott egy ilyen, orosz nyelvű, cirill betűs sírfeliratot: “Itt nyugszik Petőfi Petrovics Sándor magyar költő.” A legenda szerint ez a költő összeismerkedett az ottani lakossággal, felolvasta nekik oroszul írt verseit, és ott később meg is nősült.

Mit mondhatunk erre? Azt, hogy Szibériában minden időben sok ezer Alekszandr Petrovics (azaz: Petőfi Sándor) élhetett, s egy ilyen nevű halottnak a sírjára esetleg egy korábban arra vetődött világháborús magyar hadifogoly tehetett – a hazájára emlékezve – ilyen új feliratot.

Igenis kerültek 48-as honvédek Szibériába, de nem az 1848-49-es magyar szabadságharc után (amikor az itt harcoló oroszoknak minden magyarországi foglyukat át kellett adniuk az osztrák hadvezetőségnek), hanem az 1863. évi lengyel felkelés után, amikor a lengyel hadsereg katonáiként magyarok is jutottak orosz fogságba. Erről fennmaradtak dokumentumértékű vallomások, s az akkor Szibériába hurcolt foglyok sorsa alapul szolgálhatott a Petőfi-legendákhoz.

Dienes András is rámutat könyvében, hogy a Szibériában gyakori Alekszandr Petrovics nevet könnyen kapcsolatba lehetett hozni Petőfi emlékével, akinek az eredeti neve Petrovics volt: “Az Alekszandr Petrovics-sírfeliratoknak való[ság] az alapja. Az első világháború hadifoglyai silabizálták ezeket a feliratokat egy-egy szibériai temetőben. Hogy ezerszámra éltek és haltak ezen az óriási területen ilyen és hasonló nevű emberek, az mit sem számít: a hazától messzire került magyarban felderengett az egykori tanítótól hallott név, amit a saját szemével olvasott egy fejfán: így most már ő szemtanú, és ettől a hitétől senki eltéríteni nem képes” (Dienes András: A legendák Petőfije. 32.o.).

A mindenféle Petőfi-legendákat nyilván az élteti, hogy Petőfit senki, aki ismerte őt, nem látta meghalni. Ám az is bizonyos, hogy a segesvári vesztes csatát követő napokban és később sem látta őt többé senki, mert a nyomába szegődött ellenséges lovasok végeztek vele. Persze, nem könnyen vesszük tudomásul, hogy ennek a tehetséges, zseniális fiatalembernek huszonhat és fél esztendős korában idegen fegyvertől kellett elpusztulnia Erdély földjén. Olyan ő számunkra, mint a mesék legkisebb királyfija.

Egy kissé meseszerű, illetve a Petőfi-legendakörhöz jól kapcsolódik az is, hogy Cserniczky Dénes a segesvári csatát közvetlenül követő eseményeket elképzeli. Idézem Keressük Petőfit című írásából:

“Megtörtént a csata. A magyarok súlyos vereséget szenvedtek. A csata után jöttek a szanitécek, ezek az egészségügyi katonák, és embertől-emberig mentek. Mindenkit megnéztek, sebesült-e vagy halott. Ha sebesült, segélyhelyre vitték, ha halott, összegyűjtötték a tetemeket és közös sírba temették őket. Tételezzük fel, hogy a szanitécek nem ismerték Petőfit, a költőt (bár ekkor már országos hírű ember volt.) De ismerniük kellett Petőfit, BEM SZÁRNYSEGÉDJÉT. Hiszen sokszor láthatták seregszemlén, amint ott lovagol Bem mellett. De sem a csatamezőn, sem a közös sírbatételnél nem ismerték föl. Nem ismerték fel sem arcról, sem jellegzetes ruhájáról. Mindössze egy osztrák tiszt vélte látni Petőfi holttestét. Erről jelentést is írt. Érdekes, egy osztrák felismerte, sok-sok magyar nem. Nincs meg Petőfi holtteste.”

Szerintem biztos, hogy nem Bem tábornok seregének egészségügyi katonái temették el a csata másnapján a mintegy ezer halottat, hiszen az osztrákokkal szövetséges oroszok foglalták el – győzelmük révén – azt a térséget. A tömeges temetést az ellenség intézte, minél gyorsabban elföldelni igyekezvén a nyári melegben a rengeteg halottat. Az a talán több száz oda vezényelt ember nem ismerhette Petőfit. Megjegyzendő, hogy a költő a magyar táborban sem volt olyan közismert személy, amilyennek az utókor gondolja; inkább csak Bem tábornok részesítette különös figyelemben, többek között azért, mert Bem nem tudott magyarul, Petőfi viszont tudott franciául és németül, s ezeken a nyelveken a tábornokkal nagyon jól megértették egymást.

A legendák helyett most idézzük fel a valóság tényeit a költő életének utolsó napjairól!

Petőfi – a mezőberényi visszavonultsága után – 1849. július 25-én érkezett Bem erdélyi táborába. Nem volt se lova, se fegyvere, se egyenruhája, de visszakapta korábbi őrnagyi rangját. A segesvári csata idején (július 31-én) Bem nem engedte őt a tűzvonalba. Petőfi a Sár-patak hídjánál helyezkedett el, onnan figyelte – polgári ruhában – a Segesvár és Fehéregyháza közötti térségen folyó ütközetet. A nagy túlerőben lévő orosz cári csapatokat már a legendás hírű Bem tábornok sem tudta megállítani: délután öt óra tájban áttörték a magyar sereg jobbszárnyát, s ekkor Bem kiadta a parancsot a hátrálásra. A költő csak akkor hagyta el a helyét, amikor vezérét gyorsan visszavonulni, menekülni látta.

Bem és táborkara a kis magyar sereg egy részével még át tudta vágni magát a bekerítésükre törő ulánusok (lovas katonák) gyűrűjén, de Petőfi – magánosan és gyalog futva, menekülve – már az őt lóháton üldöző doni kozákok áldozatául esett. A katonák az elesetteket kifoszthatták, s ennek a polgári ruhás menekülőnek azért sem kegyelmeztek, mert több értéket sejtettek nála, mint az egyszerű honvédeknél.

Dienes András – egy későbbi könyvében – sok évi kutatómunkája alapján így rekonstruálja Petőfi Sándor utolsó perceit és halálát: “Háromnegyed hat tájban Lengyel József orvos látja utoljára élve Petőfit – Fehéregyháza és Héjjasfalva feleútján, egy úthajlat környékén. Hat órakor Petőfit az úthajlaton és egy kaptatón túl, az Ispánkút (románul: Fintina Spanului) nevű forrás közelében utolérték az … ulánusok, és dzsidával leszúrták. Egy szemtanú – Heydte dragonyos őrnagy – fél óra múlva egyetlen sebhelyet látott a mellén, a szúrás bizonyára a szívét érte” (Dienes András: Az utolsó év. Petőfi és a szabadságharc. Budapest, 1962. 289.o.)

Fél hét tájban járt ott Heydte báró, a cári vezér mellé kinevezett osztrák összekötőtiszt, akinek a foglyok átvizsgálása, a “politikai vétkesek” őrizetbe vétele és az ütközetek utáni temetésekről való intézkedés volt a feladata. Heydte őrnagy öt kozák lovas kíséretében érkezett lóháton az Ispánkúthoz, s itt – az írásban fennmaradt jelentése szerint – egy polgári ruhás férfi holtteste vonta magára a figyelmét. A leszúrt “felkelő” tiszt mellett, akit már kifosztottak az orosz katonák, s aki “már nadrágjáig le volt vetkőztetve”, több, vérrel bemocskolt irat hevert: valószínűleg a nem sokkal előbb arra járt és a tisztet leszúró kozákok találták azokat a kirablása közben, de “eldobálták, mert rájuk nézve nem volt értékük”. Heydte fölszedette őket. Az egyik irat egy parancs fogalmazványa volt Bem tábornok nevében arról, hogy Stein honvéd tábornok támadja meg Haszford cári tábornokot Nagyszebenben. A holttesttől néhány lépésnyire zsinórra fűzött magyar kitüntetések is hevertek. Ezek kiosztásra váró érdemjelek voltak.

Heydte nem ismerte Petőfit, de azt mindjárt megállapította, hogy a halott tiszt Bem közvetlen környezetébe tartozott, s ezért alaposan szemügyre vette. Jelentésébe belefoglalta, hogy ennek a sovány testalkatú halottnak nagyon határozott arckifejezése és fekete szakálla volt, a nadrágja pedig fekete pantalló. Leírásából határozottan Petőfire, Bem segédtisztjére ismerünk. Más polgári ruhás “felkelő” tiszt nem is vett részt a segesvári csatában.

Majdnem pontosan ilyen “leírást” kapunk a költőről, ha megnézzük Petőfinek a segesvári csata előtt két-három héttel készült utolsó, egész alakos képét, amelyet barátja, Orlai Petrich Soma festett róla Mezőberényben. Amikor Heydte közölte a különös holttestre vonatkozó adatait a segesvári csata napján elfogott honvédtisztekkel, azok is kijelentették, hogy az így jellemzett halott nem lehetett más, mint a költő.

Őt nem Szibériában kell keresnünk, hanem a műveiben. Olvassuk hát a műveit, amelyeket mind magyar nyelven írt! Ezek révén ma is itt él közöttünk a halhatatlan Petőfi Sándor. Persze, a népi képzelet szülte Petőfi-legendákat is érdemes tanulmányoznunk.

Vecsési Sándor: Vén fa

115x130 cm, olajtempera, farost

Hubert Ildikó

“Régi nagy Patrónánk”

Kánya Athanáz ének-másolatai teológiai jegyzetében (1743)*

A Magyar Ferences Könyvtér egyik kéziratos teológiai jegyzetében1 a kötet scriptora több verset is beírt. Kánya Athanáz ferences testvér 1743-ban másolta Csíksomlyón a negyedrét alakú kéziratot, mely az alábbi nagyobb egységekből áll:

Az első füzet vegyes írásokat tartalmaz magyarul és latinul: imákat, énekeket, levelezési formulákat, újévi beköszöntőt. Az ezt követő 100 lapnyi latin mű szerzője és címe: Johannes Erephrastus: Cynosura Neo Confessariorum, három részben.

A versmásolatok a kézirat elején találhatók. Semmi nem utal arra, hogy utólag kerültek a kötet elejére, ezért joggal feltételezzük, hogy másolási idejük a kötetben többször előforduló dátum, 1743 lehetett.

Mi most a tíz kéziratos versből a másodikkal és a negyedikkel foglalkozunk, de a többinek is megadjuk az azonosításhoz szükséges adatait (többnyire csak az incipitjét).

A kötet versei2

[1.]

f. 3r.

Item alia de sancta Cruce [Latin és magyar strófa]

Nec Deus est, nec homo, praesens quem cerno figura

Sed Deus est, et homo, quem signat sacra figura.

Sem Isten, sem ember a’ kép, mellyet nézek,

De Isten, és ember, kit az által képzek.

Sanctus Augustinus lib. de vigit. [?]

[2.]

f. 4r-v.

Devota Cantilena de B. V. Maria

Boldog édes Anyánk regi nagy Patronánk inségben lévökhöz szollalyál meg hozzánk. Magyar Országrol mi edes hazánkrol ne feletkezzel el Arva Magyarokrol.

Oh Atya Istennek kedves szép leánya Kristusnak szent Annya szent lélek Mátkája. Magyar orszagrol etc.

Te szent Fiad elött hajcs terdet erettünk ha aszt nem cselekszed mind lábig el veszünk.

Sirnak és zokognak árváknak szemei Hazánknak romlásán felette szivei.

Kegyes szemeiddel nézzed Hiveidet imdicsd áldásodra Magyar Nemzetedet.

Szent Istvan Atyánkkal együtt esedezzél a Jesus Kristusnál rolunk emllékezzel.

Téricsd édes Anyánk buzgo kéréseddel az eretnekséget te könyörgeseddel.

Hogy a’ kik régentén téged Tiszteltenek te dicsöségedre viszsza térhessenek.

A kik Faradságunk nem szántuk Nevedért szent Fiad áldását vegyük el kedvedért. Magyar Országrol mi édes Házánkrol ne feletkezzel el árva Magyarokrol. Amen.

E vers a közismert Boldogasszony Anyánk népének változata. Az ének szerzőjének Gacs B. Emilián véleményét3 elfogadva Lancsics Bonifácot tartja az újabb szakirodalom. Érdemes számbavennünk azokat az 1750 előttre datált szövegforrásokat, amelyekben a Boldogasszony anyánk… kezdetű vers található, hogy szövegünket velük összehasonlítva Kánya Athanáz másolatának forrásához is közelebb kerülhessünk.

1. Szoszna Demeter énekeskönyve, 1714-54.

2. Batthyány-kódex, melynek 391-2. lapján XVIII. századi kézzel írva találhatjuk a Boldog édesanyánk… kezdetű katolikus éneket.5

3. Bocskor-kódex, 17169-1739.6

4. Cantionale Catholicum toldaléka, 1725-1738.7

5. Maracsko Anzelm énekeskönyve, XVIII. század első fele.8

A kéziratok variánsainak szövegeit összehasonlítva arra a következtetésre jutottunk, hogy a Kánya Athanáz által megörökített változat a Bocskor-kódex szövegével egyezik. Gacs B. Emilián9 a Bocskor-kódexben lévő Boldogasszony anyánk szöveget 1739 utánra datálja. Kánya Athanáz szövegével szinte egyidőben kerülhetett a Bocskor-kódexbe az ének. Szabó T. Attila szerint “az énekeket a 30-as évek legvégén vagy a 40-es évek elején írta be az ismeretlen kéz, amelynek írása a Bocskor daloskönyv más helyén is kimutatható.”10

Megjegyezzük még, hogy a Batthyány-kódexben fellelhető Boldogasszony anyánk utólagos beírásának négy sora11 is teljesen azonos a Kánya Athanáz-féle másolattal. A három kézirat (Batthyány- és Bocskor-kódex, és az általunk közölt Kánya Athanáz-féle) esetében közös forrást feltételezünk. Tehetjük ezt azért is, mivel mindhárom másolat azonos vidéken, Erdélyben készült.

* Részlet egy nagyobb tanulmányból. (Szerk.)

  1. Magyar Ferences Könyvtár, nr, 447. Az első rész végén olvasható dátum: 1743. április 7. (f.63), a másodikén május 16. )f. 100), a harmadikén május 30. (f. 116v).
  2. A ff. 3v-4r latin verssorokat tartalmaz (Carmina pia. Inc. Aspice vive cinis… Alia. Inc. Sunt tria vere… Item alia: Inc. Non vox, sed votum… Item alia de sancta Cruce. Inc. Nec Deus est, nec homo… Inc. Cella quasi coelum…
  3. Gacs B. Emilián: Szoszna Demeter György kéziratos énekeskönyve (1714-15). Pannonhalma, 1938. /Pannonhalmi füzetek, 20/, 69-75.
  4. Pannonhalma, Főapátsági Könyvtár, BK 248/1-2. 857. Az éneket közölte Gacs, i.m., 55-56. Vö. Stoll Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1565-1840). Akadémiai Kiadó, Bp., 1963. nr. 178.
  5. A ma Gyulafehérvárott őrzött kódex a XVI. sz. 2. Felében keletkezett. A Boldog édesanyánk, régi nagy patrónánk… kezdetű éneket, mint fentebb írtuk, XVIII. századi kéz jegyezte le. Vö. Stoll, i.m., nr. 6.
  6. Kolozsvár, Egyetemi Könyvtár, Ms. 12. (1716-1739). Az éneket közölte Gacs, i.m., 59-60. Vö. Stoll, i.m., nr. 180.
  7. Kolozsvár, Egyetemi Könyvtár, RMK 5618. Az éneket közölte Gacs, i.m., … Vö. Stoll, i.m., nr. 185.
  8. Pannonhalma, Főapátsági Könyvtár, BK 344/2. Az éneket közölte Gacs, i.m., ……Vö. Stoll, i.m.m nr. 227.

M. Nagy István

A hang filozófiájáról

Az ember ősidők óta kutatja a világ gyökereit, lényegét szellemben és anyagban egyaránt. Közismertek az ókori filozófiának ősanyag-elméletei, ki a vízben, ki a tűzben, ki a levegőben vélte az ősanyagot meglátni. Aki a néhány ezer éves filozófiai kutatást összegezni akarja, annak könnyű dolga van: megállapítja, hogy az ügy megoldatlan, még egyetlen teória nem kapta meg a megerősítő bizonyítékot. Talán ezért is terjedt el a filozófiában – Kant élenjárósága mellett -, hogy nem kell nekünk mindent megtalálni, egyszerűen el kell fogadni néhány alapkategóriát, mint magától való dolgot. A világ egyes dolgai az emberi tapasztalat és értelem számára nem elérhetőek és nem feldolgozhatóak.

Persze az ember, még ha a szíve mélyén érzi is, hogy Kantnak és követőinek igazuk lehet, mégsem adja fel a reményt, hogy valamilyen módon közelebb, vagy éppen belekukkantson a transzcendenciába.

Mielőtt továbblépek, szeretnék valamit leszögezni. A transzcendencia és immanencia értelmezési eltérései komoly félreértésekhez vezethetnek. Az én értelmezésében az immanencia: az ember élete során lezajló, megismerhető, időben és térben behatárolható és kifejezhető világ. A transzcendencia: az emberi élettől függetlenül létező, az emberi értelem által nem megismerhető és közvetlenül nem kifejezhető világ. A lényeg, egyetlen világ létezik, ez a transzcendens világ, melynek egy kisebb szerves része az immanencia.

A feladat tehát, hogy eljussunk a transzcendenciába, átlépjük az immanencia határát. Ehhez megfelelő utakat, csatornákat kell találni. Egyik ilyen csatorna lehet a hang.

Mi a hang? Ezt mindenki tudja: a levegőben keletkezett rezgések érzékelése a fülben. Legalábbis így tanítják immanens módon. A hangok különféle minőségi fokozatait határozták meg, a zörejtől a zenei hangig terjedhet. Az eddig összefoglaltakból az következik, hogy a hang egy tipikus immanens kategória, hiszen levegő nélkül nem keletkezhetnek hanghullámok. Az űrben az űrhajósok nem is képesek másként kommunikálni, mint rádióhullámok igénybevételével. A hanghullámok mérhetőek, szabályozhatóak, behatárolhatóak és közölhetőek. Legalábbis a formális logika szabályai szerint.

Ezek a magyarázatok engem nem nagyon elégítenek ki. Induljunk ki a legmagasabb minőséggel bíró hangból, a zenéből, pontosabban annak eredetéből. A zene eredete nem a húr megpendülése, hanem a zeneszerző agya, vagy inkább valami más valamije. Azért inkább valamije, mert agya mindenkinek van, az állatoknak is, mégsem képes mindenki zenét alkotni (legfeljebb utánozni). Ismerjük azt a tényt, hogy a zeneszerzők, karmesterek belső hallással rendelkeznek. Tehát már él a zene, mielőtt a legelső levegőmolekula megrezdülhetne. Beleköltözött a hang az emberi belsőbe. Pontosabban megmozdult a csend, mint a hang eredete és a végállomása, mint magától való dolog. Ha még plasztikusabb megfogalmazást akarok, a csend a koordinátarendszer, a természetes ősállapot, a hang pedig e rendszerből útjára indult Sinus-görbe. Amikor az emberi belsőben, kvázi képzeletében megjelenik a hang, akkor az az ember kapcsolatba került a transzcendenssel. Amikor a hangot a csend képében fogta be, akkor biztosan behatolt a transzcendensbe. Ilyenkor a transzcendencia üzenetet küld, elindul a Sinus-görbe, amely eléri az emberi lelket. A lelken keresztül hatolva és némiképp individualizálva impulzust ad az agynak, amely az egész folyamatot áthelyezi az immanenciába, és mint egzakt, körülhatárolt fizikai valóságot szétszórja a világban, a természeti törvényekre bízva. A többszörös áttétel és szóródás miatt a hangok eredeti tulajdonsága sérül, legalábbis változik, mire az emberi érzékszervek számára hozzáférhetővé válik. A folyamat fordított irányban is működhet. A fül által érzékelhető hang (avagy a csend!!) értelmi, szellemi és lelki kapukon áthaladva megfogalmazhatatlan, kifejezhetetlen, vulgárisan a képzelethez hasonlítható immateriális és korlátok nélküli szubsztanciává válva elvezeti az embert a transzcendenciába. A zenei hang esetében lehet ezt legjobban elképzelni. Csak meg kell figyelni egy zongoraverseny előadóját, amikor mélyen beleéli magát a produkcióba, pontosabban hagyja magát vitetni a zene által. Vagy nézzünk meg egy karmestert, aki dirigálása elején koncentrál, figyel, felügyeli a zenét, majd egy idő után a zene elborítja, és “elszáll”. A természet hangjai is – kezdetben mint fizikai hang – képzeleti hanggá alakulva szellemi töltést kapnak, és mint szellemi energia egzisztálnak.

Befejezésképpen talán annyit, hogy a filozófiai ismeretelmélet hosszú évszázadok óta az esetek zömében az időt, a teret, az anyagot, a szellemet és a teret bombázzák. Azonban létezhetnek más csatornák, más utak is a világ megismerhetőségéhez. Mire alapozom eme feltevésemet? Hát arra, hogy ma egyszerűen így éreztem. Tudom, ez nem egy kritikaálló, tudományos igényű érvelés, de vigasztal a tudat, hogy az érvek sokaságával alátámasztott teóriák sem oldották meg a világ ismeretelméleti kérdéseit.

Közélet

Cserniczky Dénes

EURO 2000

Teljes gőzzel folyik a labdarúgó Európa-bajnokság. Mire ez a cikk megjelenik, már véget is ér. A HOMO LUDENS legnépszerűbb játékának, a labdarúgásnak nagy ünnepe ez. Régi keletű a labdarajongás. Az egyetemes művelődés történetét végigkíséri az ember labda iránti különleges vonzalma. Homérosz görög költő, a világirodalom első nagy epikusa, ion származású volt, és Kr. e. IX-VIII. században élt. Már ő tesz említést bizonyos labdajátékokról. Márpedig ha Homérosz ezt leírta, ez annyit jelent, hogy az akkori társadalomban jelentős szerepet játszott a labdajáték, melynek eredete így az emberi történelem őshomályába nyúlik vissza.

Maga a labdarúgás, vagyis a labdajátékoknak az a változata, hogy a labdát szigorú szabályok szerint a kéz érintése nélkül lábbal rúgják, angol eredetű.

Football = láblabda. A magyarítás sokkal szellemesebb: labdarúgás. Ebben benne van a játék lényege: mert ugye rúgni lábbal szoktunk.

Első írásos megjelenése 1314-ből való. Ez is úgy van, mint Homérosznál. Ha már egyszer írás említi, az már annyit jelent, hogy nagyon is jelentős tényező volt az akkori Angliában. Évszázadokon keresztül formálódott, finomodott, míg végül az 1800-as évek elején lényegében elérte a mai formáját. Magyarországon Iszer Károly bábáskodott a labdarúgás bevezetésén.

1897. május 9. Fontos dátum. A BTC (Budapesti Torna Club) két csapata meccset játszott egymás ellen. Elindult a labda hódító útjára Magyarországon is. Minden szurkolónak vannak élményei, emlékei a labdarúgással kapcsolatban. Nekem is vannak. Egy párat előkotortam az emlékezet tárházából.

Íme:

I.

Bevett szokás, hogy a futballválogatott, különösen fontos mérkőzés előtt edzőmérkőzéseket játszik, rendszerint vidéken. Így volt ez a magyar “aranycsapat” idejében is. Időpont: két héttel az örökké emlékezetes 6:3-as Wembley stadioni mérkőzés előtt. Helyszín: Gyöngyös. Erre az alkalomra Eger és Gyöngyös csapataiból kreáltak egy “Heves megyei válogatott”-at. Tehát rangos ellenfél állt ki Puskásékkal szemben. Mondanom sem kell, hogy aki élt, és még mozgott valamit, az mind akarta látni ezt a nem mindennapi eseményt. Tehát rangos ellenfél állt ki Puskásékkal szemben. Én Molnár Iván barátom társaságában voltam. Iván színész volt az egri Gárdonyi Géza Színház színtársulatában. Mellékfoglalkozásban azonban agyafúrt mókamesterként pergette napjait. Fél ország nevetett bemondásain. Például: “Én a hüvelyesek közül legjobban szeretem a rumot.”

Elkezdődött a meccs. Mi szájtátva és lenyűgözve bámultunk. Az “aranycsapat” pillanatok alatt elhúzott. 1:0… 4:0… 10:0… és amikor már 17:0 volt az eredmény, Molnár Iván bekiabált a pályára:

- Heves megyeiek! Legalább a döntetlent kicsikarni!!!

II.

Zelk Zoltán. Hazánk koszorús költője. Vele Budapesten hozott össze a sors. Mégpedig a Lánchíd mellett álló “Kék Duna” hajóétteremben, ahol zenekarunkkal játszottunk. Egy barátommal jött be. Szünetben odahívtak asztalukhoz. Beszélgettünk. Három mondat után természetesen futball. Mert költő ide, költő oda, nagy futballrajongó volt.

- Képzeljétek . mesélte -, még a Rákosi-időben egy Népfront-gyűlésen beválasztottak az elnökségbe. Ott ült nem messze tőlem Puskás. A gyűlés végén odamentem hozzá:

- Én nagyon szeretem a futballt. Az Ön játékát különösen. A múltkor nagyon esős idő volt. Minden labda elakadt a sárban. Az Ön beadásai azonban nem. Mondja, hogy csinálja?

Puskás pillanatig gondolkozott, azután vállat vont:

- Úgy kell rúgni.

III.

Megint Gyöngyös.

Mi, ha esett, ha fújt, mindenhová mentünk a csapattal. Akkor történetesen egy Gyöngyöstől távol eső helységbe. Ki busszal, ki vonattal, ki teherautóval, ki mivel tudott, rengetegen mentünk szurkolni. Én teherautóval mentem, és velünk jött Kovács elvtárs is, a járási párttitkár. (Persze nem Kovácsnak hívták). Zsúfolásig tele volt helybeli és vendég szurkolókkal a pálya.

Beindult a meccs.

Izgalom, hangorkán. Kapu előtti kavarodás. Valaki lerúg valakit. Egy gyöngyösi játékos szájon vág egy helybeli csapattagot. A bíró közbelép. Őt is szájon vágják. Berohannak a helybeli szurkolók. Be a gyöngyösiek. Egyikük kezében boros demizson. Ezzel csapja fejbe a bírót. A demizsonban vörösbor van. “Vér”-t üvölt a tömeg, és egymásnak esnek. Adok-kapok, kapok-adok. Hullámzik a tömeg ide-oda.

Kovács vasvillát ragad, és egy kazal körül kerget valakit. Már percek óta kergetőznek, mikor a helybeli megszólal:

- Kovács elvtárs, ne bántson engem!

Kovács megdöbben.

- Honnan ismer maga engem?

- Maga a gyöngyösi járási párttitkár, igaz?

- Igaz.

- Nahát, én meg a helybeli párttitkár vagyok.

 

Domokos Sándor

Edit Stein, a zsidó-keresztény megbékélés szentje

A könyv, mely lekötötte figyelmemet, Edit Stein katolizált zsidó karmelita apáca életéről szól. Edit Stein életén keresztül megismerjük a Husserl-i fenomenológia hatását a zsidó értelmiségre. A könyv bevezető sorainak magyar fordítása tömören határozza meg Edit Stein élet-munkásságának lényegét.

“Edit Stein a legbefolyásosabb nőalakja a német kultúrának ebben az évszázadban. Az egész világon férfiak és nők, függetlenül különböző vallási nézeteiktől, felismerték az ő élete példáján keresztül a zsidóból lett keresztény filozófus tudóst, az elhivatott nőt és végül a zsarnokság ártatlan áldozatát. Mindezek a tulajdonságok az igazi Jézus-követő ember jellemvonásai. Edit Stein egész elhivatottsága arra irányult, hogy úgy a férfiakban, mint a nőkben tudatosítsa azt az igazi életformát, amit mi mint keresztényi életideált ismerünk el. Különös hangsúllyal mutatott rá a jogegyenlőség fontosságára, és ezzel tudatosította a nőkben azt, hogy nekik különleges szerepük van úgy a társadalomban, mint az egyházi élet keretein belül.”

A zsidóból áttért karmelita apácát az egyház előbb Hollandiába menekítette a náci üldözés elől, majd mikor Hollandiát is elfoglalták a németek, Svájcba akarták átmenteni. Az egyházi diplomácia azonban nem tudta biztosítani testvére számára is a svájci védelmet. Ezért Edit Stein visszautasította az életmentést jelentő ajánlatot. Ezt az elhatározását az átkeresztelkedett zsidó nő mélyen bölcs meggondolással tette meg, és sorsát példaadó méltósággal viselte. Ez méltóvá tette arra, hogy a katolikus egyház mint szentet tisztelje. Áldozatos élete nagyon hasonlít Kolbe atya életéhez. Mindketten nagyszerű megtestesítői annak az erkölcsi értéknek, mely az ember természetfölötti képességét igazolja. Kolbe atya mint lengyel katolikus pap az első szállítmánnyal került Auschwitzba és ott is végezte életét. Önként felajánlotta magát cserébe egy kivégzésre ítélt családapa helyett. A nácik elfogadták az ajánlatát és halálra éheztették. Edit Stein a koncentrációs táborban is mindenkinek bátorítója és vigasztalója volt. Ilyen és ehhez hasonló csodálatos emberi értéket hozott felszínre a szenvedés. Tanára Husserl, a fenomenológia megalapítója, maga is áttért zsidó volt, és meglepő, hogy a hozzá csatlakozott zsidó értelmiségiek csoportjából milyen sokan katolizáltak.

Magyar történelmünk sok hősünk nagyszerű példájával igazolta az ember ezen felemelő képességét. Batthyány, az első független miniszterelnökünk bátor magatartása a halállal szemben, vagy az aradi tizenhárom viselkedése a kivégzés előtt mind példa arra, hogy az eszme emberfeletti (anyagon túli) magasságokba emelheti fel az egyént. Ám amíg a hős egy család, törzs, nép, nemzet védelmében, tehát bizonyos földi érdektől vezetve ölni is hajlandó a cél érdekében, addig az igazi szent passzivitása a földi érdekek fölé emelkedik. Gandhi mondása jellemzi ezt legjobban: “A szabadság olyan szent eszme, amiért életem is hajlandó lennék feláldozni, de nincs az a szent eszme, amelynek érdekében ölni is hajlandó lennék.”

Sok hétköznapi embert ragad meg az embernek életösztönt is felülmúló szabadsága. Enélkül az ember csupán egy ösztön-vezette állat maradna. Ez az önérdeket elutasítani képes ember az erkölcsi ember. Ezen a ponton találjuk szembe magunkat önmagunk belső értékmérésének követelményével. Egyszerre létezik bennünk az ember, aki lenni szeretnék, és az, aki valóban vagyunk. És a kettő nem azonos értéket képvisel. Ez egy belső küzdelmet jelent a külső, anyagi javakat becsülő ember és a belső erkölcsi értékeket kereső ember között. Ez a belső küzdelem az erkölcsi ember önmagával vívott örök párbaja.

Példa erre a zsidósággal szembeni magatartásunk. Újhelyben a zsidók arányszáma nagyobb volt az átlagos magyar városokénál. Apám, mint újhelyi rendőrkapitány sokszor került kényes helyzetbe. Mikor Endre László szélsőjobboldali gárdája tudatta Zemplén megye főispánjával, hogy Újhelybe készülnek “szórakozni” a gettóba, a főispán hívatta apámat és “jóindulatúlag tanácsolta”, hogy ne küldjön rendőrjárőröket aznap a gettóba. “Esetleg összetűzésre kerülhet sor, ami a kormánynak igen kényelmetlen lenne” – közölte a főispán. Apám erre írásban kérte a főispán utasítását, mert ha nem, “akkor a rendőreim a gettóban is megvédik a magyar állampolgárok jogait.” Ez 1938-ban történt, amikor már az ilyen magatartás az állásába kerülhetett volna. A piarista gimnázium légkörében sem volt semmiféle faji megkülönböztetés. Edit Steinnek a saját családjának, különösen anyjának ellenzésével kellett megküzdenie. Az ő küzdelme és áldozatvállalása összehasonlíthatatlanul nagyobb a mienknél. Érthetetlen tehát, hogy a zsidóság, ahelyett, hogy büszke lenne Edit Stein emberfeletti szentségére, ellenzi és nem ismeri el szentté avatását. De sajnos mi magyarok pont az ellenkező, de éppen olyan helytelen ítéletre vagyunk hajlamosak. Mi csak azt a zsidót szeretjük magunkénak vallani, aki valamilyen formában dicsőséget hoz ránk. Akkor magyar zsidó az illető. Ha nem, akkor csak egy zsidó, sőt idegen. A zsidóság, ha vallásként értelmezi a zsidó mivoltot, akkor nem ítélhet el senkit a hite megváltoztatásáért, hiszen sokan térnek át zsidó hitre is. Bárki, aki olyan életszentséget képes megvalósítani a halál árnyékában, mint Edit Stein, méltó bármelyik vallás tiszteletére. Ha nem, akkor akaratlanul is fajként különíti el magát a zsidóság, nemcsak a magyarságtól, de Izrael kivételével minden néptől, amelynek közösségében diaszpórában él.

Nehéz általánosítani a magyarság magatartását a zsidóság közösségével szemben. Mikor üldözték őket, a nemzet többsége szánalommal követte útjukat. De akkor az egész nemzet a háború állandó borzalmában élt, ami kimerítette az együttérzés erényét. Annyi vér és halál láttán nem maradt együttérzése mások szenvedése iránt. A háború után a visszatérő zsidóság – valószínűleg helytelen ítéletből ugyan – de nagy százalékban a kommunizmus szolgálatába szegődött és sok esetben hatalmát bosszúra használta, akkor a magyarok érzése a zsidóság ellen fordult. Nem volt meg egyik félben sem az erkölcsi erő, hogy felismerjék egymásban a paranoid hisztéria megnyilvánulását. Ez a beteges félelem a fasizmustól vakított el sok zsidót, akik érzéketlenül szemet hunytak a kommunizmus magyart irtó kegyetlenségei fölött. Ma is tapasztalható az a beteges magatartás részükről, mely az ellenük irányuló jogos kritikát nácizmusnak, fasizmusnak, fajgyűlöletnek bélyegzi, és ezzel a szólás szabadságát elfojtja. Ezzel egy elfojtott, de annál veszélyesebb ellenérzést kelt magával a zsidósággal szemben. Érthetetlen, hogy ennek az értelmes, okos és kétségtelenül tehetséges népnek a vezetősége nem tanúsít több megértést más népek paranoid félelmével szemben. Érthetetlen, hogy nem látják, hogy saját maguk ellen tüzelik annak a társadalomnak jóindulatú és megértő rétegét is, melynek keretén belül mint kisebbség élnek. Okos magatartás ez? A zsidóság paranoid félelme teljesen megérthető, de pont ezért várható lenne, hogy a zsidóság is megértést tanúsítson más népek paranoid félelmével szemben. Sokakat felháborít, mennyire érzéketlenek azon népek sérelmei iránt, akik szintén üldözést szenvedtek. Mert a szovjet elnyomás fél évszázadát átélt népeknek éppen annyi okuk van a hisztérikus félelemre a fel-felbukkanó kommunizmussal szemben, mint a zsidóságnak a fasizmussal szemben. De ezen a területen sincs egyforma mérték. Legyen bármilyen véreskezű a kommunista diktátor, mint például a keletnémet Honecker, neki meg kell bocsátani. “Szegény nagybeteg öregember, menjen a lányához Chilébe meghalni.” A világszerte összehangolt média kórusa, melyre a zsidóságnak köztudomásúan nagy befolyása van, ezt hangoztatta, mikor Honecker menedéket kért és kapott is Chilében. Elismeréssel hirdette a sajtó, a TV és a rádió a megbocsátás nemességét. Bezzeg mikor Pinochet tábornok ellen, aki engedélyezte Honecker chilei bevándorlását, megindult a kiadatási eljárás, senki meg sem említette a Honecker-féle precedenst. Lehet ez véletlen? A tizenöt évesen besorozott Hitlerjugend egy életre megbélyegzett fasiszta, de egy volt úttörő vagy annak “pufajkás” papája ellen senki se merjen kifogást emelni. Ilyenkor kellemetlenül és gyanúsan néma a zsidóság hangja. Ez a kettős értékmérés felháborító. Az erkölcsben pont az önzetlen tisztaság a legfőbb vonzóerő. A zsidóság lehet egyénileg szent, de a kollektív magatartása elfogult saját érdekeik javára. Érzéketlennek mutatkoznak más népek sérelme és fájdalma iránt.

Edit Stein, ha élne, maga lenne az élő tiltakozás ez ellen a magatartás ellen. Lehet, hogy a zsidóság pont ezért a pártatlanságért tagadja meg? Nehéz megérteni az auschwitzi fájdalom kisajátítását is. A tiltakozást az apácák jelenléte ellen Auschwitzban. Az ilyen tapasztalatok mindig felkavarják a népek igazságérzetét. Egyéni és nemzeti bűneink beismerése nem könnyű, de megtettük már nemegyszer. Nemcsak a népek, hanem a katolikus egyház is megkövette a zsidóságot. De ha a bocsánatkérésre a másik fél nem felel megbocsátással, akkor a bocsánatkérés elveszíti az értelmét.

Nekünk, keresztényeknek elsősorban önmagunkat kell elítélnünk, amiért nem vagyunk képesek a krisztusi tanítás szerint élni. A “Szeresd az ellenségedet” ösztön fölé emelő parancsát nem tudjuk úgy követni, amint az egy keresztényhez illő. Ez az erkölcsi nagyság volt Edit Stein életműve, mely megszégyenítő ránk, keresztényekre, de követendő példa lehetne a zsidóság számára is, ha valóban békében akar élni más népek között a diaszpórában.

Várkonyi Olivér

Pater Krupa Sándor Kolumbán 93 éves

Krupa Sándor 1907 július 18-án született Egerben. Édesapja az egri érsek vincellérje volt, majd 1914 első felében Premisliben, az oroszoknál meghalt. Öt árvát hagyott maga után. Közülük két fiú ferences szerzetes lett. Öccse már meghalt.

Sokat járt az egri barátok templomába. Itt szólította szolgálatra az Isten.

A ciszter gimnáziumba járt Egerben, ahol évekig ministrált. A Líceumra emlékezve mondja, hogy annak tetején dolgozott, egy palafedő segéd mellett.

Egerből Pécsre került a jezsuitákhoz, majd teológiát, filozófiát tanult Gyöngyösön. Főbb működési helyei voltak: Jászberény, Pécs, Szécsény, Fülek, Szolnok, Debrecen. Innen börtönbe került, négy évre ítélték. Majd Esztergomban dolgozott mint kertész. Később a budai ferences zárda és a rózsadombi plébánia számára mint civil kertész és temető kántor végzett munkát. (A szerzetesrendeket ugyanis feloszlatta az állam. A rendben pedig csak mint tanár lehetett volna). Innen került ki Amerikába 1965-ben, ahol már mint szerzetes pap élhetett, és jelenleg is él.

Debrecenben volt szerzetestanár, amikor letartóztatták. A Rákosi-rendszer börtöneit megjárta. Kegyetlenül megkínozták, éveken keresztül fogva tartották sok más társával együtt, mert nem voltak hajlandóak megtagadni hitüket. Már igen komoly beteg volt, amikor szabadon bocsátották, senki nem hitte, hogy valaha is felépül.

Ohio államban Youngstownban a Belle Vista Avenue zárdájában lakik. Ennek a kegyhelynek hatalmas parkjában önkéntesen vállalta a fizikai munkát, kertészkedik.

Most 93 évesen is napi 14 órát dolgozik. Olyan egészségnek örvend, hogy az ottani lapok már többször közöltek róla cikket és képet.

 

 

 

Krupa Sándor Youngstownban. Mögötte Szent István bronzszobra, valamint a park részlete. A szobor előtt a magyar címer virágokból, két oldalt integer Magyarország vármegyéinek bronz címere.

Krupa Sándor

Börtön-Magnificat, Rab-Ave

Zárkám fűtőcsövéről mögéje esett az ütött-kopott alumíniumkanalam. Amint szinte hason fekve kaparásztam utána, előttem a falon halvány rajzos írás tűnt fel. Mindig érdekeltek a börtön-felírások, hiszen a rabok titkait közvetítik. Sokszor a test-lélek legnagyobb titkát. Még jobban lehajoltam hát, hogy kisilabizálhassam:

AIRÁM ÉVÁ-t itt is szerettem!

Viseltem nevét számon, szívemen.

Ébredtem? Máris Áldottam, Rebegtem:

Imádlak, Állandóan, Éva, szerelmem!

M.T.S.

Mosolyogtam. Micsoda naiv börtöngügyögés! Hősszerelmes rabunk unalmában ideáljáról ábrándozik s versfélében áradozik, ha ugyan nem imádkozik! A szöveg köré szabályos szívet kanyarított, melyet a szokványos szív-hegyű Ámor-nyíl szúrt át. Hogy teljes legyen a szerelmi lángolás, még nevének kezdőbetűit is aláírta.

A lány neve szokatlan. Ilyet még sohasem hallottam. Még egyszer elolvastam hát, milyen nemzetiségű lehet. Ugyan, ő ábrándozik-e a rab-szerelméről? Harmadszor is elolvastam, mert most már feltűnt, hogy sok benne a nagybetű. Miért cifrázta így ezeket a szavakat? S ekkor, mintha kintről villám fénye hasított volna be zárkámba, egyszerre megláttam azt, amit eddig rejtőzött észrevétlen: a leány neve latin írás!! Visszafelé kell olvasni és latinul. Ekkor így hangzik: AVE MARIA.

Magam sem tudom, miért, szinte megdöbbentem. Úgy éreztem, a két szóval Mária cellámba lépett. A megviselt ideg és a megkínzott lélek könnyen csodákat lát. S ha a kegyelem sugara éri, könnyen térdre roskad… Mondottam is magamnak: ugyan, ne veszítsd el a fejed! Ne érzelgősködj! Mária nem ilyenek által lép zárkádba. Ő mindig itt van. És nem is az, aminek te gondolod. Véletlen és látszat az egész!

Izgatottan újra elolvastam. Ekkor meg azt vettem észre, hogy a három sor első betűi egybeolvasva: AVÉ-t adnak.

Most már hangosan vitatkoztam magammal: ez is véletlen lenne? Miért ne jöhetne ide Mária titokzatosan, fátyolozottan? Hiszen másként őt sem engedik be? Egy rab keze, szíve által! Ő is szívén keresztül lopta be e földre a második isteni személyt… Nem! Nem lehet ez véletlen!

Eszembe jutott töprengéseimben, hogy régen a festmények, szobrok alá írt szövegben egyes betűket nagybetűkkel vagy más színnel írtak s ezekbe a betűkbe rejtették el – az avatatlanok elől – az alkotás évét vagy valami mást. A mi versünkben nem azért vannak-e a nagybetűk?

A harmadik és negyedik sorban egybeolvasom őket. S mint mikor fátyolfelhő mögül kibújik a telihold, úgy ragyogott előttem: MARIA, AVE!

Ó, micsoda öröm! Micsoda lángolás töltötte meg szívemet! Milyen hála az iránt, aki Máriát így büntetőzárkámba lopta s ki tudja még, hány más szenvedő rab számára! Mert most már nem volt titok! Nem volt véletlen! Megcáfolhatatlanul előttem ragyogott a Börtön-Magnificat: AVE MARIA! AVE MARIA! AVE!

Ekkor már könnyek csillogtak a szememben. Meghatódtam, mint Bernadett, mikor Mária, a Szeplőtlenül Fogantatott, először barlangjába lépett: Ave, Maria!

Ave, köszöntelek, a börtön kínzókamrájában! Ave, maradj itt mindörökre! Hiszen tudod, sehol sincs anyai szeretetedre olyan szükség, mint itt, ahol nincs más, csak kín és ínség! Ave! Ave!

Gyöngéd szemmel néztem a versikét, mint az anya az elsőszülöttét. Ugyan ki írhatta ezt a Rab-Avé-t? Fiatal, öreg? Pap, civil? Tudós, tudatlan? Ki rejtőzhet a három betűs aláírás mögött? Hogyan merte aláírni? Nagyobb lett volna a szerelme, mint a halálfélelme? A zárka újrameszelt. Hogyan nem tüntették el? Igaz, nem könnyű meglátni. De a meszelőknek észre kellett volna venniök. S ha meglátták, miért nem mázolták el? Máriáért vagy saját földi álmukért? Mások szerelmében a magukét látták? Vagy jó szemük volt, mint nekem, és az imádságot benne ők is megtalálták?

Órákon át néztem, olvastam, elmélkedtem: Ave, Maria! Primitív kis vers, de most már nekem bájos, mint az erdők szélén rejtőző tavaszi ibolya. Ugyanakkor az izzó szeretet láváját lövelli: Ave, Maria! Katakombába való. Valami primitív szobor alá. Azaz, csakis a börtönben a helye, mert ide Máriát is csak belopni lehet, s fátyolba rejtőzve jelenhet meg.

Az egyetlen, börtönben tanult ima

Nem ment a fejembe, hogyan merte a nevét aláírni? Vagy neki már mindegy volt, akár észreveszik, akár nem? Nagy büntetése lehetett? Talán halálraítélt? Három név a magyarban ritka. Mikor már nem is tudom, hányadszor néztem át a versikét, feltűnt, hogy három kis betű, ugyanazok, mint az aláírás betűi, alá vannak húzva. No, ekkor ez is jelent valamit. Talán éppen ezzel jelezte, hogy az aláírásnak más jelentése van, mint az igazi neve. De mi lehet az? Mit jelenthet? Izgatott, érdekelt, mintha életem függött volna tőle.

Egyszer csak eszembe jutott, hogy ez a zárka halálraítéltek zárkája is volt már, sőt siralomcella szokott lenni kivégzéskor! A lélegzetem is elállt. Nem erre való utalás a három betű? Gyorsan rájöttem, hogy ez a három betű is három latin s kezdőbetűje, mégpedig ezeké: morituri te salutant. Ezzel köszöntötték a pogány gladiátorok császárukat a cirkuszban, mielőtt halálos küzdelmüket megkezdték volna: A halálba menők üdvözölnek téged!

Tehát halálraítélt volt a szerző! (Mindnyájan halálraítéltek vagyunk, akik bölcsőből indultunk és sírunk felé tartunk!) Ezzel a felfedezéssel a vers új fényt, piros gloriolát kapott. Talán ez volt Máriához az utolsó vallomása? Utolsó imája… végső Ave Mariá-ja? Ja igen, érthető, világos, megható minden szava.

Most már imaként újraolvastam, tízszer, újra százszor. Nem tudok betelni varázsával. Szívembe írom, vésem, karcolgatom. Magammal szeretném vinni az örökkévalóságba. A szent mártírok vérével látom írva. A világ legszebb Mária-verse lett számomra. Nem bánom, ne …enek ki Dantéék és a hozzá hasonló nagyok, de a raboknak nem írják meg a Magnificatot!

Nekem ezzel a verssel erdei kápolna lett a kínzó magánzárka. Egyetlen ima, melyet a börtönben tanultam, mégpedig a siralomzárkában. Reggel ez lett ébresztőm, este álomba ringatóm. Sétámon imám, napközben olvasóm. Csilingeltettem ezt a “szerelmi gügyögést, kápolnácska harangjaként, belefáradhatatlanul: Ave, Maria! – rebegtem vele s minden hívővel: Ave, Maria, rabok reménye, vigasza! Te megtalált gyöngyszem: Airám Éva, halálra menők vezércsillaga… Szeretném, ha életem utolsó imája is ez az Ave Maria lenne: a rabok Magnificatja, s befejezésként Mária suttogná hozzá az áment.

Jámbor Ildikó

Millenniumi Könyvnapok

Hitel-es szerzõk Egerben

Három Kossuth-díjast láttak vendégül június 6-án a Kálvin Házban, a könyvhéten, a Millenniumi Könyvnapokon. Csoóri Sándor költő, író, Görömbei András irodalomtörténész és Nagy Gáspár költő visszatérő vendégei Egernek. Emlékezetes találkozásaikat az egri közönséggel ezen az estén is felidézték. Nemcsak az irodalombarátok jönnek szívesen ilyen találkozókra, hanem azok is, akik azt a fajta belső szabadságot, emberi tartást tisztelik a jelenlévőkben, mely mindhárom személyiség sajátja. Erről beszélt Ködöböcz Gábor a Kálnoky László Egyesület elnöke is, aki a Hitel szerzőiben a hiteles egyéniségeket is üdvözölte.

Görömbei András a most hetvenéves Csoóriról szólva leszögezte: “’53-ban úgy állt föl, hogy vele fölállhattak”. Ennek az “önfölnövesztő küzdelemnek” a stációiról szólt, melynek során a népköltészetben gyökerező modern líra kiteljesedett. Csoóri eszméinek nyitottságáról, a magyar történelem, s ezen belül a kisebbségi sorban élő magyarság iránti felelősségvállalásról szólt, az “Egyedül is fölállni” bátor magatartásról, amely “Példamutató és Nemzetragasztó”. A gyűjteményes verseskötet a Kossuth Lajos Tudományegyetem Kiadójánál jelent meg az idei könyvünnepre. (Az egri találkozóra Cs. Nagy Ibolya, a Kiadó vezetője, és Márkus Béla, az Alföld szerkesztője is eljött.)

A kiadó másik újdonsága a Görömbei András által szerkesztett Nemzetiségi Irodalmak Magyarországon címmel megjelentetett tanulmánykötet, mely egy-egy tanulmányával átfogja a határon túli kisebbségben élő szlovákiai, erdélyi, kárpátaljai és délvidéki magyar irodalmat.

Görömbei András azok közé az irodalomtudósok közé tartozik, akik a legelsőként tekintették át a kisebbségben élő magyarság irodalmi törekvéseit. Összegző kötete jelent meg a szlovákiai magyar irodalomról a nyolcvanas évek elején, s kutatómunkájának tárgyát azóta is következetesen bővíti.

A nemzetiségi irodalmak felé fordulás a nyolcvanas években még politikai tettnek számított. Erről szólt egyebek mellett Nagy Gáspár költő, aki a Tiszatáj folyóirat viszontagságos, de mégis eredményes évtizedeit idézte, sőt az ötvenéves folyóiratnak szánt verset is felolvasta Vallomás a Tiszatájnak címmel. A forró hangulatú esten utolsóként megszólaló Csoóri Sándor a közéletiségről beszélt. Nézete szerint a rendszerváltáskor a közélet szerepét átvette a parlament, noha addig a politikai élet és a szellemi élet együtt alkotta a magyar közéletet. Magyarországon nem lesz addig igazi közélet – szögezte le -, amíg a politika szereplői mellé újra föl nem zárkóznak a szellemi élet erői.

Lelkes Miklós

Gondolatok, aforizmák

 

A legszebb álmokkal ritkán tud versenyezni a valóság, de a legnyomasztóbbakon, legrémesebbeken gyakran túltesz.

Egyetlen Föld van, de az sokféleképpen elpusztítható.

Sok ember akarja megérteni a Halált, de kevesebben törődnek azzal, hogy megértsék az Életet. Ez azért is baj, mert a megértés az első lépcsőfok a megváltoztatáshoz vezető úton.

Az Embertelenség mindig gyáva. Ördögábrázatát valamilyen álarc mögé bújtatja el.

A szép szó egyúttal mindig emberséges, jóságos szó is, még akkor is, ha szigorú.

A legsötétebb égen is ott vannak a csillagok, még ha nem is látjuk őket.

Valóságnak, valótlanságnak egyaránt megszámlálhatatlanul sok köntöse van.

Szépen táncolni csak szép muzsikára lehet.

Legtöbben úgy táncolnak, ahogy az Érdek fütyül.

A szív tud a legmelegebb és a leghidegebb lenni a világon.

Van könyv, amelyik az álmatlanságra és van, amelyik az aluszékonyságra gyógyszer.

Kis tettek segítik a csúcsra a nagyot. Az emberek mégis gyakran elfeledkeznek a kicsikről.

Aki a rá nézve kellemetlen tényeket figyelmen kívül hagyja vagy meghamisítja – az politikus napjaink Magyarországában. Persze, az ilyen uborkafás ember sokat tanult a múltból is – rosszat.

O. tiszteli a tényeket. Határozottan, udvariasan köszön nekik és elmegy mellettük. Ismeretséget viszont a világért sem akar kötni velük!

Kibújik a szög a zsákból… de mi lesz vele azután?!

Nem minden tényre derül fény. Ez nem volna baj, de, sajnos, rendszerint a legfontosabbak maradnak homályban.

Löffler András

Az egri arc

- a városát szeretõ polgár dicsérete -

I.

…Elõszó…

Sokan és sokféleképpen írták meg Eger történetét. Könyvtárnyi mű hirdeti a város építészeti és természeti kincseit. Számtalan monográfia tudatja az egri polgár életrevalóságát és öregbíti a város hírnevét. Évszázadon át kitűnő egyéniségek kötődtek Egerhez, akik eme igazi, emberléptékű kisváros arcát formálták és vállalták az “egriséget”.

Bizonyára sokak gondolatában megfogalmazódott már, hogy mi lehet e városban az emberi kapcsolatok kötőeleme? Mi lehet az egriség sava-borsa? Mi végre szeretjük szenvedélyesen városunkat? Miként küzd a globalizáció ólomsúlyú ökölcsapásaival e jelenség? Hogyan viseli a katedrális nagyságú bevásárlóközpontok műholdakkal és műholdvevőkkel irányított, uniformizált világát az egri ember?

Igen! Hisszük, hogy van egri gondolat, van egriség! Amely kicsit belterjes, kicsit szűk, kicsit kisvárosi, néha áporodott, de mégis olyan édes és olyan büszke rá mindenki, amikor e várostól távol van. E csodálatos kisváros európai. Nem tíz éve, hanem ezer éve! Amióta megjelentek a román, majd gótikus stílusban gondolkodó templomépítők. Amióta vallon telepesek szőlőkultúrát hoztak létre. Amióta Mátyás alatt a reneszánsz világ itt pezsgett. Amióta a török elleni harc nemzetközi jelentőségű ellenállást hozott össze a várban. Amióta az urbánus hajlamú török berendezkedett, fürdőkkel, mecsetekkel és iskolával. És a pompás barokk, amely annyi pusztulás után felemelte a várost, nemcsak kövekkel, épületekkel, hanem gondolatokkal, szellemiségben is. Iskolát és orvosképzőt, patikát és kórházat, papképzőt és menhelyet épített. Stílust adva a külsőnek és belsőnek.

Az igényesség gondolata uralta a várost. Vezetői, a papok, majd a polgárok kivétel nélkül felfogták az “egriség” jelentőségét és a kihívásnak mind megfeleltek. Mert észrevették az egri embert, később az egri polgárt. Tisztelték hagyományait, tisztelték önérzetét és érte éltek és dolgoztak.

Eger nem lenne az, ami, az egri ember és az egri nép nélkül. E néhány sor a millennium ürügyén emléket kíván állítani az egri embernek. Nem az ismert hősöknek és nagyságoknak, hanem azoknak, akik a mindennapok hangulatát és arculatát adják anélkül, hogy történelmi léptékben maradandót alkotnának. A teljesség igénye nélkül néhány olyan jellegzetes egri vonásra hívjuk föl a figyelmet, amely a jövő alakítása szempontjából is fontos lett. Nem egyedi és kizárólagos próbálkozás ez. Más személyek és szervezetek is tettek kísérletet az “egri gondolat” megfogalmazására és megélésére.

Pillanatnyilag nem látszik hálás szerepnek ennek az ügynek a vállalása. Az elmúlt 50 év deformálta a közgondolkodást. Ezért soraink a tudományos szocializmus, majd a liberalizmus nézőpontjai szerint avíttként hatnak. Sőt, napjaink arrogáns szellemi véleményformálói bizonyára lesajnálják és megvetik e gondolkodásmódot. No, de az egri ember, az egri hangulat attól hál’Istennek megmarad, és meg is kell őrizni.

 

II.

…papok városa…

Mondja az ismert, és nem túl ízléses nóta Eger városáról. Az a tény, hogy a város, illetve az itt alapított püspökség létrehozása első szent királyunkhoz köthető, ma a szent Millennium évében különös jelentőségű. Ezer év magyar államisága után ma is a legbefolyásosabb katolikus centrumok egyike. Nagyformátumú egyházi vezetése világszerte ismert. Időről-időre adottak az ebből fakadó lehetőségek, amikor európai kitekintésű főpapjaink Eger város szellemiségét és arculatát meghatározták (Eszterházy, Pyrker). Jelenleg is ilyen időket élünk, de eddig a magyar katolicizmusban és a magyar egyházban rejlő pozitív lehetőség kihasználása és felkarolása elmaradt.

Nem jelenti ez azt, hogy a város atmoszféráját évszázadok óta ne azok a papi egyéniségek határoznák meg, akik a város egyházi intézményeiben, vagy egyházi irányításában működtek. Minden, még a ma élő egri embernek is számtalan pozitív emléke van tanáráról, hitoktatójáról, templomi hitszónokokról, nyelveket tanító szerzetesekről és szerzetesnőkről, egyházi könyvtárosokról, deklasszált sekrestyésekről, Quasimodo-szerű harangozókról és virtuóz kántorokról, akik barátságára az egri ember mindig is büszke volt. A régész, a költő, az író, a zenész, a csillagász paptanár mind-mind kovásza volt az egri közösségnek, és ma is az! Mert utódaik ma is itt vannak.

Végre szabadon szervezik a perifériára szorult Krisztus-hívők közösségét, arcukat, egyéniségüket, életüket adva a jövőért, a város lelki arculatának megjelenítéséért.

III.

…diák városa …

A város oktatási központtá történő kialakulása és kialakítása szorosan összefügg azzal, hogy Eger az egyik legjelentősebb egyházi központ az országban. A magára találó nemzeti lét indította útjára az iskola intézményének kivirágzását, amelyben városunk, főleg az alapításban jeleskedő főpapjai élenjártak. Nemcsak az alapítás, hanem az iskolák évszázados működése és működtetése is igazi csoda volt. Elsősorban azért, mert csodálatos tanáregyéniségek fémjelezték az “egri iskolát”. Eger arculatához mindig hozzátartoztak a kiváló és tudós tanárok. Számtalan utcanév, emléktábla és természetesen az emberi emlékezés őrzi azok nevét, akik az egri ifjúság nevelésében részt vettek. Így minden itt élő és működő tanárt büszkeséggel tölthet el, hogy e nagy múltú városban taníthatott.

Több tízezer ember mondhatja el, hogy diákéveit a magas erkölcsi tartással rendelkező tanárnemzedékek irányításával töltötte el. Mert ők is meghatározzák az egriséget. A több száz tanárember, akik generációk tisztességét és jellemét formálták szerető szigorúsággal. Az oktatás színvonala, az uszodai sportélet és a fürdőélet, az évszázados természetjáró hagyományok, az egészséges életmódra való nevelés mind-mind az egriséget jelenti napjainkban is. Igen. Gondoljunk a múltra! És ne feledjük, hogy a jövő magyar és egri nemzedékének sorsa jelentős részben az egri tanáremberek kezében van. Becsüljük ezért őket.

 

 

 

IV.

…gyöngyszem…

A város jó évszázada – hála a szervezett értékmentésnek – idegenforgalmi központ. Nagy vonzerőt jelentett Gárdonyi romantikus remekműve a végvári küzdelmekről, valamint az a körülmény, hogy fennmaradt a kisvárosi jelleg és atmoszféra. Közhely már, hogy Eger a főváros és a Balaton után a leglátogatottabb helyek egyike az országban. E több évtizedes idegenforgalmi konjunktúra nem lenne elképzelhető azok nélkül, akik a vendégek kalauzolását vállalják, akik bemutatják az idegennek e hely értékeit. Meg kell emlékeznünk róluk, mert az ő áldásos tevékenységük nyomán ismerték és szerették meg százezrek és milliók a várost. A várbeli és városi idegenvezetők lelkesedése és szeretete kellett ahhoz, hogy az idelátogató maradandó emlékekkel távozzon. Az idegenvezetők, idősek és fiatalok mutatták meg az egri ember arcát, örömét és bánatát, hitét a jövőben és a folytonos feltámadásban. Rajtuk keresztül mutatja meg magát városi közösségünk. Ezért nekünk nagyon fontos kell, hogy legyen a megbecsülésük. Mert évtizedek idegenvezető generációi maradandót alkottak. Nem kövekkel, hanem lelkekkel építkeztek!

V.

….hol jó bort érzek…

Az egriség szerves része a bor. Történelmi hagyományokkal rendelkező, Eger gazdaságát és gazdagságát mindig befolyásoló jellegzetes termék. A város arculatát évszázadok óta meghatározó vendéglő, fogadó, borospince és az abban élő egri ember vendégszeretete adja meg az alaphangját annak, amiért e város határain túl is százezrek szeretik e várost. Hagyománya volt és van az egri vendéglátásnak. Hagyománya van és volt az egri bortermelésnek. Örvendetes, hogy az egyéni kezdeményezőkészség nyomán mind a vendéglátás, mind a borkultúra fejlesztése olyan nagy ívű és magas színvonalú eredményeket produkált, ami méltán büszkévé tehet valamennyi egri polgárt. Az egri vendéglős és az egri borász összefogása példaértékű. Felismerték, hogy e város emberi arculata az igazi érték. A vendégszeretet, az igényesség, egymás tisztelete az, amiért ebben a városban jó élni, és amiért ebbe a városba jó idelátogatni. Szívet melengető a csodálatos vendéglátó-helyek látványa. Örömteli az újjátelepített szőlők, és szebbnél-szebb borospincék látványa, csodálatos a jobbnál-jobb borok megjelenése és nemes versengése. A mögöttük lévő emberi erőfeszítés, a fáradtság, mind-mind értéket teremt nekünk, egrieknek, olyan értéket, amelyet napról-napra élvezhetünk, megcsodálhatunk, mert a miénk.

 

Renn Oszkár

Születésnap a korallzátonyon

A hajó panorámaablakos, klimatizált kávézójában a két magyar holtfáradtan zuhant a fotelekbe. Alig helyezkedtek el, lerakva kis hátizsákjaikat és szalmakalapjaikat, a Quick-silver óriás katamarán szinte hangtalanul, alig érezhető remegéssel elindult az ausztráliai partoktól kb. 80 km-re, a Csendes-óceánban épült, a többszáz kilométer hosszú Nagy Korallzátony (Great Barrier Reef) fölé horgonyzott óriástutajról.

Reggel indultak el Cairns-ból egy autóbusszal észak felé a tengerparton, Port Douglas kikötőjébe. Onnan indulnak a hajók a híres korallzátony felé és mesterséges tutajszigeten kikötve, az infrastruktúrát, a szolgáltatásokat a kikötött hajón biztosítva, az utazók késő délutánig gyönyörködhetnek a korallvilág csodáiban.

Az ezüstszínű szárnyashajó 80 km/órás sebességgel repítette utasait a zátonyhoz, és az utazás alatt szakmai oktatást kaphattak merüléstechnikából, a vízalatti szemüvegek, légzőkészülékek, uszonyok és “pipák” használatáról. Minden utas, aki igényelte, kapott az eszközökből, és az oktató mindenkinél egyenként ellenőrizte a helyes használatot. A két magyar természetesen “benevezett” a nagy kalandba, és várták a zátonyra érkezést.

A hatalmas, többszintes tutaj, a kikötés után fogadta a 150-200 napozni, merülni és úszkálni vágyó utast, akik a világ minden tájáról jöttek a különleges élményért. A tutaj szőnyegpadlós napozó-szintjei gyorsan megteltek, mert a nap ontotta barnító sugarait, melyeket a tenger hullámai égetővé sokszoroztak. A hangszórók hiába intették a napimádókat az igen nagy leégési veszélyre, az első órákban nem is figyeltek oda. Később már csak sziszegve érzékelték a vörössé színeződést, menekülve a fedett szintekre.

A magyarok a felszereléssel vízbe ereszkedőket figyelték: hogyan is csinálják a gyakorlottabbak? Azután rászánták magukat, és néhány méterre lemerültek a trópusi napfény által átragyogott, kristálytiszta vízben építkező korallok világába, ahol a tenger csodálatos élővilágának ismeretlen halai, csigái, növényei, növényállatai a korallágak közé telepedve fogadták az óriásszemű nézelődőket.

Jött a pincér felvenni a rendelést. Jeges kávét és narancslevet rendeltek.

- Képzeld – emlékezett az egyik magyar a nap élményeire -, lassan sodródtam a hullámokkal a zátony fölött, úgy egy méterrel a víz alatt, amikor találkoztam egy hatalmas hallal. Nagyon lassan jött felém, alig mozgott a farka. Előttem egy karnyújtásnyira megállt. Szája úgy mozgott, mintha füstkarikákat szeretne engedni magából és nagy szeme mereven nézett rám. Akkor azt gondoltam, hogy ezt meg kell simogatnom. Nyúltam felé és nem mozdult. Ám ahogy pikkelyes testét tenyeremmel megérintettem, egy megvető farokmozdulattal elkormányozta magát tőlem. Úgy tűnt, le lettem sajnálva.

A másik is “halas” élményéről emlékezett:

- Az egyik lejáró széles lépcsőjén ülve lógattam a lábam a vízbe, amikor mellém ült egy német nő két szendviccsel a kezében. Ott akarta tízóraiját elfogyasztani. Ám ekkor 5-10 darab 2-5 kilós halacska is megjelent lábainknál úszkálva, figyelve az étkezés kezdetét. A német Brünhilda sajnos bedobott egy darabka ételt a vízbe. Ettől a pillanattól olyan halinvázió kezdődött, amilyet elképzelni is nehéz. A víz sistergett, fortyogott körülöttünk, a halak ezrei tülekedtek a semmiért. A nő nagyon megijedt és mindkét kezéből a vízbe ejtette a szendvicseket. Félelmetes haltömeg küzdött a darabokért már nagyobb nézőközönség előtt. A hangszóró már mondta is, hogy ne etessünk az óceánba.

Az utasoknak egy olyan hajó is rendelkezésükre állt, melynek a 2-3 méter mélyre merülő része egy üvegfolyosó volt. A hajóval egyórás korallzátony-szemlén lehetett részt venni. A speciális vízi jármű a zátony oldalalakzatait nagyon lassú haladással néhány méterre megközelítette és az utazók valóban közelről gyönyörködhettek a vízalatti világ minden szépségében, fényképezhették, videózhatták a végtelen alak- és színváltozatosságot a tiszta vízen áttörő napfényben.

Az ultraibolya sugárözöntől vörösre égett, vagy a vízben eltöltött óráktól kimerült utasok az indulási időpontra a hajón, a klimatizált utasterekben elfoglalták helyeiket. Legnagyobb részük szótlanul üldögélt, amikor a hajó teljes sebességre kapcsolva szárnyaira emelkedett. Az ezüsttest a csendes vízen simán siklott az ausztrál partok felé.

A magyarok is hallgatagon kortyolgatták a narancsból préselt hűtött fresh-t. A hűvös térből a fényszűrő-üveges ablakokon keresztül bámulták a napkorong gyorsuló zuhanását az ausztrál parti hegyek sötétlő vonala felé. Hajójuk mintha a Napba igyekezett volna.

Már utaztak félórát, amikor az asztalukhoz lépett egy idős úr, szalmakalappal a kezében, és egy oldaltáskával a vállán:

- Uraim, elnézésüket kérem, hogy illetéktelenül idetolakodom és megszólítom Önöket, de akaratlanul is hallottam beszélgetésüket azon a nyelven, amely nekem is anyanyelvem.

Kimért udvariassággal beszélt, majd amikor hellyel kínálták, folytatta:

- Nagyon régen hallottam és mondtam ki magyar szót, bizonyára hibázom is, de igen nagy öröm számomra, hogy éppen ma beszélgethetek csaknem elfeledett anyanyelvemen, uraim! Legyenek a vendégeim egy üveg pezsgőre, mert ma van a hetvenedik születésnapom, és Önökkel nagy örömmel ünnepelnék.

A beleegyezésre már intett a hajópincérnek, hogy a rendelést vegye fel. Ismét a két magyarhoz fordult:

- Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Marschallko János vagyok, jelenleg Spanyolországból.

A két magyar is bemutatkozott. Az egyikük 13 éve él Ausztráliában, és Sydneyben tanít egy szakközépiskolában. A másik nyugdíjas mérnök Magyarországon, sokat utazik és Ausztráliában felkereste egykori munkatársát és barátját. A spanyolországi, igényesen nyomtatott névjegyet is adott: John Marschallko, Torre de Molinos, Spain. A mérnök a kártyára pillantva megjegyezte, hogy ő ismer Egerben egy hasonnevű családot.

- Lehetséges, hogy rokonok? – kérdezte az ünnepeltet. Az elkomorodott és gyorsan tiltakozott:

- Nincs már rokonom Magyarországon! Egyébként családom pesti, és én is ott születtem hetven évvel ezelőtt.

Hozták a pezsgőt, és ittak az ünnepelt jó egészségére, hosszú, boldog életére, de az gyorsan letette poharát és legyintett:

- Boldogság? Mit mondjak boldog életemről Önöknek? Sikeres ember voltam, amikor elhagytam Magyarországot. Amerikában kezdtem és minden sikerült. Hamar vezető pozícióba kerültem az American Express cégnél. Sevillában lettem irodavezető. Gyönyörű spanyol nőt vettem feleségül és két lányunk született. Boldogan éltünk szép házunkban, anyagi gondok nélkül. Igaz, hogy rengeteget dolgoztam és kevés idő jutott a családra. Egyszer igen kedvező feltételekkel Moszkvába helyeztek az új kirendeltség irányítására. Egy év múlva, amikor szabadságra hazaérkeztem, már nem volt otthonom. Feleségem elhagyott, mindenemből kiforgattak. Vesztettem és mehettem vissza Moszkvába még hosszú évekre. Nyugdíjra tértem vissza Spanyolországba. Vettem egy házat Torre de Molinosban és hozzá néha egy-egy barátnőt is. Egyetlen kapcsolatom sem sikerült, és teljesen egyedül maradtam. Már öt év óta! Csak járom a világot és költöm a pénzemet. De csak magamra! Semmilyen társaság nem érdekel. A boldogság nálam csak egy tovatűnt illúzió.

Elhallgatott, kiitta poharát és maga elé nézett.

Rövid beszélgetés-szünet után a hazai ügyek kerültek napirendre. Szó esett a kommunisták utáni új Magyarország gondjairól, az emigrációból hazatérők beilleszkedéséről, a kárpótlásokról. És természetesen Budapestről, az Izabella útra emlékezve, ahol az idegenbe menekült spanyol-magyar gyermekkorát élte.

Már eltűnt a Nap a Kuranda-őserdőben. A sötétség hirtelen szakadt a partvidékre és feltűntek Port Douglas kikötőjének fényei. A hajó lelassult és ráült a vízre. A tengerészek készültek a kikötésre, a kávézó fogyasztói pedig kifizették számláikat. A hetvenéves John is meghatottan búcsúzott. Ő kiszáll ebben a kikötőben és nem valószínű, hogy valaha is látják egymást.

- Köszönöm Önöknek, hogy magyarul beszélgethettem éppen a hetvenedik születésnapomon. Ma kegyes volt hozzám a Sors! Még az is lehetséges, hogy utam egyszer, 35 év után, mégis hazavezet gyűlölve szeretett Pestemre.

A partról a spanyol-magyar integetett a Cairnsba továbbhajózó párosnak és kiabált is valamit. A mérnök azt olvasta le a szájáról:

- Viszontlátásra, fiúk! Pesten!

De az is lehet, hogy csak ezt akarta mondatni a magányos világvándorral.

Murawski Magdolna

Halott király katonái

Mint a kínai agyaghadsereg, sorakoznak körülöttünk egy múltból itt felejtett ármádia katonái. Rég kimentek a divatból, rég nem teljesítik hajdani funkciójukat, és ami a leglényegesebb: aki valaha életre hívta őket, már rég nincs az élők sorában.

Mikor elvész a fő, irányítás nélkül marad az itt maradt test, értelmét veszti minden, ami valaha érvényes volt, törvény, szabály, irány vagy érdemek, minden, ami ez után következik, pótcselekvéssé válik, és semmi nem fog úgy működni, mint azelőtt. A hadsereg anarchikus mozgolódásba, tülekedésbe fog, és nem tudni, ki lesz az újabb vezér, vagy hogy lesz-e, kell-e újabb vezér. A katonák azontúl egy halott király katonái, s ha nincs, aki kellőképpen tudná irányítani őket, bekövetkezik az anarchia.

Múltunknak egy árnyékos korszaka maradt mögöttünk. Néha még utánunk intenek a hajdani árnyak, mint riogató csapkodó szellem, és temperamentum kérdése, ki hogyan reagál ezekre a jelekre, melyekről jószerivel azt se tudjuk, valóban léteznek-e, vagy csak a túlfeszített idegek játszanak velünk.

Közel fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy megtudjuk, hol landoltak szerencsésen az elbocsátott hadsereg emberei, már akiket valóban elbocsátottak. Akik a magyar kultúra fennmaradásáért küzdenek, ma már nem feledhetik azt a tényt, hogy a hajdani pribékek szép alattomban rátelepedtek arra területre, melyről csak annyit lehetett tudni, valahogy sehogyan nem akar felemelkedni. Akár tetszik, akár nem, szembesülnünk kell a ténnyel: hajdani ávósok “kézivezérelték” a kultúrát Magyarországon a Kádár-korszakban és azután, mert hiszen azóta se szólt rá senki a hajdani illetékes elvtársakra: vége a dalnak, “tovaris konyec”. Holott az általuk “felvirágoztatott” kultúra fráziskincsével élve nyugodtan elő lehetne keresni a talonból az elcsépelt szóvirágot: “érdemeik elismerése mellett…” adieu.

Gyakran hallani televíziós vitákat, múltelemző szándékkal, leleplező vagy tényfeltáró igénnyel, igen helyesen, ámde túl késői órán. A fáradt dolgozó ember ebből feltehetőleg semmit nem tud, és arról sem fog tudomást szerezni, hogy a Kádár-korszak “üdvhadserege” neki személy szerint miféle károkat okozott. Kár érte, mert hiszen az információhoz mindenkinek joga lenne, ezek híján esetleg csak a hajdani propagandagépezet által fülébe harsogott dolgok maradnak majd meg emlékezetében, és így nem a megfelelő dologra asszociál, ha kulturális kérdésekről esik szó. A felvilágosító szándék számára ismeretlen marad, és egy kalap alá veszi a felvilágosodás korát a sötét középkorral.

Nincs az a kötélidegzetű ember, aki ne gurulna méregbe, ha azt látja, postáját valaki előtte már felbontotta és elolvasta, és ezt a tényt még arcátlanul a tudomására is hozza, vagyis a felbontott borítékot még csak vissza se zárja. Vagy hogy egyes postai küldemények elvesznek, soha nem érkeznek meg a címzetthez, máskor pedig a küldemények egy részét “ismeretlen tettesek” ellopják. Reklamáció esetén arrogánsan, arcátlanul viselkednek, majd betyárosan hazudnak egyet és ráfogják külföldi kollégáikra az egészet, mondván, hogy csak ott működnek rosszul a dolgok, nálunk minden O.K. Természetesen nem hisszük el, amit mondanak, de még most is “A Hivatal”-ként viselkednek, mint az ötvenes években, és itt csupán egy a baj: még mindig nem szólt rájuk senki, hogy ezt már nem kell, nem illik tovább csinálni, abba lehet hagyni, a távozás hímes mezejére lehet lépni. Egy dolog gondolkodtatja el a nekik még mindig kiszolgáltatott állampolgárt: hogyan lehet, hogy a rendszerváltozást kicselezve, halott király katonáiként még mindig ott ülhetnek a helyükön, s hogy ki lehet az az ügyeletes elvtárs, akihez a közkatonák által beszerzett információ mindmáig befut? Mert azt senki nem feltételezi, hogy önszorgalomból, saját szakállukra, puszta kíváncsiságból művelik azt, amit művelnek. Kicselezve a rendszerváltás utáni, jóhiszemű kormányzatot, sikerült túlélniük mindent és mindenkit, s hogy ez a siker kinek és miért sikerélmény, ahhoz pontosabban és közelebbről kellene ismernünk a perverzió lélektanát. Igaz, a normális többség erre nemigen kíváncsi.

Mikor a hajdani rettegett diktátor, Ceaucescu meghalt, iszonyú anarchia vette kezdetét, mely majdnem polgárháborúba torkollott. A Securitate emberei csapatokba, brigádokba verődve járták az országot, és megpróbáltak felfordulást rendezni Romániában, hogy aztán kellő eréllyel beavatkozva megtorolhassák azok vétkeit, akiknek nem is voltak, azaz önkényes bosszúhadjáratot rendezni az ellen a nép ellen, amely fellázadt a “Kárpátok hőse” ellen. Ők is halott király katonáiként viselkedtek, jóllehet, vezérük minden, csak nem hős volt, mikor bírái elé került, király pedig legkevésbé. Nos, amikor harmadik személy is hallgatja telefonbeszélgetéseinket, netán belezörögnek, belekattognak a nekik nem tetsző részletekbe, esetleg szétkapcsolnak, egyéb módon kellemetlenkednek, ismét csak eszünkbe jut ez az árnyékhadsereg, melyről természetesen nem feltételezzük, hogy lojális lenne a jelenlegi kormányhoz, sőt, épp ellenkezőleg. Rossz hírét igyekeznek kelteni, mint ahogyan azt az Antall-kormánnyal is tették.

Mi a teendő hát, hogy ezek az itt felejtett, önkéntesen “szorgoskodó” agyagkatonák ne keserítsék tovább az életünket? Egyszerű a válasz. Mivel ezeknek a személyeknek jó okuk van arra, hogy személytelenek maradjanak a számunkra, hogy mi csak “A Hivatal” kellemetlenkedéseit érezhessük en bloc, le kell leplezni őket. A nap minden órájában, percében, az élet lehető minden területén, munkánknak vagy magánéletünknek bármely pontjához vagy momentumához kapcsolódjanak is. Ha jogainkat ismerjük és megvédelmezzük, egy jogállamban nem maradhatunk alul azokkal szemben, akik a jogainkat csupán arra használják, hogy kényelmes gyalogátjárót biztosítsanak maguknak általa, általunk, a mi hátunkon feljebb kapaszkodva, bennünket pedig egyre lejjebb taposva.

Az irodalomnak, az irodalmi és közéletnek is meg kell újulnia, és nem szükséges tovább tűrnie, hogy az Aczél-hadsereg sértse érdekeit, keserítse mindennapjait. A hajdani besúgókat, a valódi tehetségeket érvényesülni nem hagyókat mindenképpen fel kell állítani így is túl sokáig bitorolt székükről. Ez az agyaghadsereg nem muzeális érték, hanem avítt holmi. Az idők szelét nem érző emberekből áll, mások iránt nemhogy empátiával nem rendelkező, hanem kimondottan érzéketlen alakokból, ezért, ha nem is viszonozzuk gesztusaikat, csupán példát mutatunk nekik emberi viselkedésből, nem mi leszünk a rosszak, hanem az, aki továbbra is cinkos hallgatással rejtegeti őket, és segíti “áldozatos munkájukban”.

A halott királyokat el kell temetni, a fölöslegessé vált katonákat pedig békeidőben békés és szorgos munkára kell fogni. Ha a kultúrparazitáknak lett volna tehetségük a kultúrához, ennyi idő alatt már rég bebizonyíthatták volna. A féregirtáshoz való jog még az állatokat is megilleti. Miért éppen a kultúrának ne volna joga és lehetősége erre…?!

 

KépzÕmÛvészet

Murawski Magdolna

Tizenkét Nobel-díjas magyar tudós szobra

Töredelmes élet a tudósoké, művészeké, különösen, ha magyar földön látták meg a napvilágot. Másfajta levegőt szív be ifjúkorában, más nevelést kap, mint idegen földön élő társai, és más a fogadtatás is, melyben kortársai részesítik. Szinte soha nem segítik, bátorítják, főleg nem éljenzik azt, amit csinál, viszont annál több kritikával illetik élete során. Ha mindez nem veszi el a kedvét az alkotómunkától, hanem a sok akadály ellenére véghezviszi élete nagy művét, különös tiszteletben lesz része – no, nem otthoni kortársai részéről, hanem előbb külhonban, idegenektől, és majd jóval később, többnyire halála után, honfitársaitól is. Magyar sorsnak hívják ezt, és velünk együtt senki nem érti, miért van ez így. S hogy alkotó honfitársaink mégis inspirációt nyernek ebből, az a különleges küldetés egyik sajátossága.

Egerben szép kezdeményezés volt évekkel ezelőtt, amikor a Wigner Jenő szakközépiskola az iskola névadójának szobrát felavatta és elhatározták, hogy szoborparkot állítanak az iskola udvarán. Tavaly télen már arról tudósíthattunk, hogy újabb alkotásokkal gyarapodott a Wigner-gyűjtemény, s hogy a park szellemi szülőatyjai, Szabó Péter igazgató és Kárpáti Lajos, az iskola alkotó kedvű tanára azon szorgoskodnak, hogy hamarosan teljessé váljon a szabadtéri látványosságok parkja. Nem tudom, hányan sétálnak el kifejezetten ezzel a szándékkal a Rákóczi úti iskolába, vagy arra járván hányan kéredzkednek be a parkba, hogy megtekintsék Eger újabb szobrait, de feltételezem, hogy még időre van szükségük a konzervatív egrieknek, hogy befogadják és magukénak tekintsék Farkas Pál és Kampfl József szobrászművészek alkotásait. Mivel a tudósok arcai szoborba öntve is méltóságot és emberi tartást sugároznak, remélhetőleg a jobb sorsú egri művek közé fognak tartozni.

Tizenkét Nobel-díjas tudós alakja sugallja a tanuló ifjúságnak, hogy érdemes, még ha olykor reménytelennek tűnik, akkor is érdemes tanulni, többre, szebbre vágyni és törekedni. A tudósok közül négyen közülük még élnek, így ez a park annyiból is rendhagyó, hogy még életében állít emléket nagyjainknak. És mint minden újdonság, ez is hord magán némi keserédes ízt: ketten már nem vállalják magyarságukat: a holocaust miatt szégyellik a velünk való közösséget. Elgondolkodtató viszont, hogy a soha-meg-nem-bocsátás jegyében politikai rendszerekkel azonosítható maga a nép, mely szenvedő alanya minden történelmi tévedésnek, vagy hogy a németes hangzású név viselése miért kevésbé sértő, mint a magyarságtudat vállalása.

Az avató ünnepségnek illusztris vendégei voltak. A kulturális minisztérium, a Millenniumi Emlékbizottság mellett az izraeli és svéd nagykövetség képviseltették magukat. Szép gesztus volt, hogy a svéd nagykövet magyar nyelven szólt a közönséghez. Jelen voltak és szobrot avattak Eger város volt és jelenlegi polgármesterei, Dr. Ringelhann György és dr. Nagy Imre, a város országgyűlési képviselője, Homa János, Heves megye volt és jelenlegi elnöke, dr. Jakab István és Sós Tamás, valamint a támogató cégek igazgatói.

Színház, zene, tánc

Jámbor Ildikó

“A megismételhetetlen örömök mögöttünk vannak”

Évadzáró a Gárdonyi Géza Színházban

Egy végül is kellemes albérletben eltöltött esztendő után június 1-én tartották meg az évadzáró társulati ülést az egri Gárdonyi Géza Színházban. Mind az Ifjúsági Ház, mind pedig a Megyei Művelődési Központ gondos házigazdának bizonyult, fejtette ki az igazgató az évadra visszatekintve. Nincs az évadban olyan bemutató, amire szavazatomat ne adhatnám- tette még hozzá. A Piaf előadásában a térszervezés ötletessége mellett Nádasy Erika színészi munkájának járt az elismerés, a Légy jó mindhalálig adaptációjában Jakó Beáta, Lisztóczky Péter és a Misit alakító Fekete Márton munkáját említve név szerint – a Kőszívű ember fiai színpadi feldolgozásának újdonsága a Pilinyi Mártával közösen kialakított hosszanti játéktér – emelte ki az igazgató, aki a darab rendezője is volt ez esetben. A Cherbourgi esernyők sanzon-operáról szólva pedig megjegyezte: Rajtam kívül a kutya nem hitt benne. S valóban a siker azt bizonyította, hogy a filmélmény fölé emelkedett ez a produkció. Az Emil és a detektívek kollektív és hasznos előadás volt. A Tündérlaki lányok pedig a polgári színjátszás kedvelőinek nyújtott élményt. S mindezek után a színészek utolsó csepp erejükkel, de felkészültek az évadnyitó előadásra, melyet reményeik szerint már a megújult teátrum falai között mutathatnak be.

Az már bizonyos – hangzott el az évadzárón -, hogy ez nem augusztusban lesz. (Augusztus 18-ra tervezik a műszaki átadást), hanem koraősszel. Bornemissza Péter: Magyar Elektráját archaikus nyelvezete ellenére is elevenen jelenítették meg a művészek. Az előadást csupán egy szakmai bemutatót ért meg, hiszen az igazi meglepetést és ünnepet jelenti majd a nagyközönség számára az ünnepélyes megnyitón.

A színházi évadhoz tartozik a beavató színházi vállalkozás, mely Varsa Mátyás nevéhez fűződik. Az Ellák, a Civilizátor és a Petőfi a középiskolás korosztálynak szólt, sikerrel.

Vass Géza megyei főjegyző elismeréssel szólt a társulathoz, hiszen egy olyan évadban, amikor 150 fős befogadóképességű termekben játszott, mintegy 68 ezres nézőszámmal dicsekedhet a társulat.

A Páholy Partik közönség-hozzájárulásaiból díjakat is oszthattak. Az évad színészének Vencel Valentint választották a társulat tagjai titkos szavazással. Kocsisné András Gizella képzőművész, férjének, Kocsis Árpádnak állítva emléket, három éve díjat alapított a színház legjobb műszaki munkatársának. Az egykori díszlettervező özvegye személyesen adta át az idei elismerést Numan Istvánnak.

A Napsugár-díj birtokosa az idén az újságírók szavazatai alapján Nádasy Erikát és Vencel Valentint illette. Az évad előadásának pedig a zsurnaliszták a Piaf című darabot találták, melyet Szegvári Menyhért rendezett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bornemissza Péter: Magyar Elektra (Saárossy Kinga, Kalmár Zsuzsa)

 

 

 

 

 

 

 

Kispolgárok. Békéscsaba

Lenkei Edit, Pálffy György,

Olay Erzsi, Kovács Mária

 

 

 

 

 

 

 

Nagy Család

Homonnay Juci, Kovács Mária

Látogatóban Kovács Máriánál

Emelt fõvel a színi pályán

Akik nem látták színpadon, azok is emlékezhetnek alakításaira. Az utóbbi két évtizedben, tévéfilmekben szerepelt: A havasi selyemfiúban, a sokszor játszott ifjúsági filmben a világ legrosszabb gyereke címűben, a Pisztáciában. Ezekben már béna fél kézzel, de… emelt fővel, Miként leghíresebb és egri színpadon első szerepében, A tanítónőben. Még ma is idézi Bródy Sándor soha nem felejthető sorait. A megalázott kis tanítónő e mondattal hagyja ott szenvedései színterét: “Emelt fővel jöttem, és fölemelem a fejem, ha elmegyek.” (E mondatokat idézte a róla készült tévés portréfilmben is, melyet a Mestersége: színész sorozatban adtak).

A régi egriek pedig szívesen idézik vissza az egri színpadon a nagy tragika felejthetetlen alakításait: Szent Johannát Bernard Shaw darabjából, Lorca főhősét a Bernarda Alba házából, Blanche-ot a vágy villamosából, de még az operettek márkinőit, grófnőit is. Mert mindig délceg tartású nagyasszonyokat játszott, fenséges és erős, lelkiekben is erős nőket.

Kényelmes pesti lakásban él Kovács Mária, a Vígszínház mögött. Amikor a megbeszélt időben becsöngetek, a tacskó kisé bizalmatlanul fogad: előbb körbeszaglász: miféle szándékkal jöttem, ám mire eljutunk a régi színházi fényképek nézegetéséhez, már bizalmasan hozzámsimul. Úgy látszik, a téma őt épp annyira izgatja, mint engem.

Talán a kutyus az oka, hogy az első pillanatban észre sem vettem, hogy az előszobán át az egykori egri teátrumba érkeztem. Az ajtón ugyanis a színház kinagyított fényképe 1958-ból – ebben az esztendőben került a későbbi nagy tragika az egri társulathoz Békéscsabáról. Ebben a színházban volt Szent Johanna Bernard Shaw darabjából, itt játszotta el Lorca főhősét a Bernarda Alba házából, Blanche-ot a vágy villamosából, de a Szabad szél márkinőjét, s néhány zenés bohózat grófnőjét, hercegnőjét. Mindig egyenes tartású, délceg asszonyokat, lélekben erős nőket, mint például Baradlaynét a Kőszívű ember fiaiból.

- Nehéz helyzete ellenére érthetetlen, mitől ilyen mosolygós, és hogyan lett tragika?

- Azt mondom: a Jóisten ajándéka, csak úgy jött. Vass Károly, aki akkor itt főrendező volt, mindig csak legyintett, ha az első próbán még nem alakult ki a szerep. Hagyjátok, úgyis meglesz!

És úgy is lett. A Szent Johannának például olyan sikere lett, hogy tíz percig tapsolt a közönség.

- Egyszóval a bizalom segítette ahhoz, hogy kiküzdje, csiszolja magában a szerepet.

- A bizalom segített, ha hittek bennem. Az ellenkezője meg kikészített. Ettől kerültem ilyen állapotba, de ez már Győrben történt, húsz éve. Egy próbafolyamat közben teljesen kiborultam. Könyörögve kértem a rendezőt, aki nem bízott bennem, megalázott, hogy halasszuk el a premiert egy héttel, mert nagyon rossz lelkiállapotban vagyok. Nem hagyta. Idegösszeomlást kaptam, s akkor bénultam meg. Ötvennégy évesen. De talpra álltam.

- Segített valaki?

- Azóta mélyen hiszek, föntről kapom az erőt. Hihetetlen dolgokat tapasztal meg az ember, ha hozzám hasonló helyzetbe kerül.

- A bizalomnál tartottunk. Ki segítette a pályakezdéskor?

- Sokan bíztak bennem. Mindenekelőtt Dajka Margitka. Ő fedezett fel. Az édesapám a Római parton csónakmester volt, hat idegen nyelv ismeretével és sok emberséggel. Az édesanyám pedig erős asszony, paraszti öntudattal. No, a művészek nyáron odajártak csónakázni, kikapcsolódni, s én már korán bekerültem ebbe a társaságba. Dajka Margit hallotta egyszer, hogyan mondom az Ady-verseket, szinte ösztönösen. Hiszen akkor még nem is érthettem ilyeneket, hogy Én a halál rokona vagyok, vagy a Proletárfiú verse, de mondtam. Dajka Margit elvitt Somlai Artúrhoz, Horváth Árpádhoz. Főiskolát nem végeztem, de tőle, mint mesteremtől sokat tanultam: nagy monológokat adott fel (férfiszerepeket), amelyeket lassan, artikulálva mondatott velem. Korán bedobtak a mélyvízbe.

- Egerben nagyon sikeres volt, ünnepelt művész.

- Soha nem hagytam volna el azt a várost, ha össze nem vonják a két társulatot 1967-ben. Egerben szívélyes, és a művészetre nyitott szívű, szemű emberek éltek. Imádtam azt a várost. Egy kis szobám volt a Lenin úton, majdnem a színházzal átellenben: két öregasszony lakott ott, meg egy tehén, egy kecske, s baromfiak az udvaron. Az ablakom nyáron nyitva volt, és hálából majdnem mindennap szál virágot, később pucolt csirkét, sőt libát adtak be a hálás egriek. Annyira szerettek bennünket.

Nézze, itt volt a színház, s kívülről a feljáró az öltözőkhöz. És itt, elöl. Pont itt temettük el Betyár kutyát. Őt mentettem meg a sintérektől. Egy komédiás trupp hagyta ott, s nem akart elmozdulni színházépületből, várta a gazdáját. Aztán, amikor kétséges lett a sorsa, hazavittem. Attól kezdve minden próbára elkísért.

- S milyen volt a társulat?

- Szöllősi Gyula igazgatása idején dolgoztam ott. Nagyon szerettük egymást, és akikkel lehet, még ma is tartom a kapcsolatot. Fontos Magdával és Sebestyén Árpáddal, aki a karnagyunk volt, itt Pesten szoktunk találkozni. Az Egerben élő Olgyai Magdával legtöbbet telefonon beszélgetünk. Egyszer A párizsi vendégben egy főszerepet alakítottam, gyönyörű kosztümben, abroncsos ruhában, de a belépőben kicsit bizonytalankodtam. Magda elsősorban énekes színésznő volt, s én kértem, adja meg a hangot. Ezt azóta is gyakorta felemlegeti nekem tréfásan. De bizony így volt, segítettük egymást mindenben.

Kovács Mária két éve Göncz Árpád köztársasági elnöktől a Magyar Köztársaság kiskeresztjét kapta meg. Egy lánya van, és harmincéves jogász unokája. Ritkán jár Egerbe. Akad még néhány ismerős. Olasz Erzsébet, Pálfy György sírját is meglátogatja olyankor. Mindennap tornászik, nemrégiben próbafelvételre hívták, egy magyar családi tévéfilm-sorozathoz, ami talán a Dallashoz hasonló lesz.

Könyvszemle

Kaló Béla

Tájak, vidékek, barátok

In medias res indul ez a recenzió, kritikus rögtön kiválasztja a számára legjobban tetsző lírai darabot: Utazók hazája, Dalmácia – halak, csillagok, tűz, ég, föld verse, a magyar költészetben mindig valami tág és elérhetetlen képzettel társított, a Tejúttal rokon fogalom: a tenger. “Szirtjeid kopaszságán trombitavirágok kapaszkodása / Leánderek selymes leányka szája. / Sókristályaidtól kékellő kaktuszok, kardosak. / Vízmélyeid mohó kagylói, szivárvány-zárú állkapcsok, a szépség lakatjai.”

A kisebbség is lehet birtokosa a nagyvilágnak; a tengertelen a tengernek, nem muszáj fülledt kis magányba temetkezni. Az életbe, a másba való kijutás szépséges borzalma ez.

Turcsány Péter négy év költői termését gyűjtötte össze Megmentett tisztásaink című kellemes kiállítású kötetébe, s az esztendő négy évszakja köré csoportosul a könyv négy ciklusa: Sugallatok játékszere, Az idő vendége, Csillag – a homályban, Böjti hóesésben.

Hagyományos, sőt konzervatív líra ez, úgy konzervatív, hogy értékőrző, s tovavivő. Utak, utazások, a természet ölelte realitás, a magyarság, mint tiszta konvenció, tájak, vidékek és barátok közelsége és a sokszor elpusztított hit adja a keretét és a világát is e verseknek, melyek fölött az itinerarium hominis, a teljes ember keresése áll. A benső világ megtalálásának vágya mindez, de hát mind erre vágyunk. Turcsány Péter lírai aurájában ilyennek mutatja magát ez az ország, kicsit vidékies, kopottas, de vágyakkal és feszültségekkel teli kirakata.

Festenéd e tájat, eggyé borítva mind:

lakóit, fényeit és árnyait,

eperfa ravatalát lenyugvó élet fölött

s agancs-villámot ha távol dörög

(Sem dúvad, sem pacsirta)

A “hungarus anyaföld” láthatólag a legfontosabb terep a költő számára, s ezen belül is pozitív-provinciálisan a Pilis. A táj körítés a gondolatokhoz, ahol filozofikusan zárt és tömör, hol pedig játékosabb tartalomhoz s formához.

A Megmentett tisztásaink című kötet egyértelműen az értékőrző, nemzeti szellemű, s patrióta szellemiségű vonulatba illeszthető, abba a sorba, amely a mában kicsit leértékelődött, de talán a jövőben visszanyerheti originál helyét a magyar költészeti palettán. A forma tévesztése után ugyanis szinte törvényszerű a forma újbóli térnyerése, s nyilván megújult formában, de morálisan hagyományos értékeket követve vállalhat újra primátus szerepet.

Üvegzöld, hatalmas szőlőfürt nedve,

miért sajtol az idő prése egyre?

Benned ki dolgozik? És általad?

Maholnap ha tegnapod rád szakad?

(Dél tengerébe)

Vágyak, az őrzés, a megmentett pozitívumok kívánásának az igenlése sugárzik a kötet valamennyi darabjából. Egyenletes szerkesztésű kötet ez, amely mindig ugyanarról szól, más és másfajta eszközökkel: egy nép lelki rezdüléseihez adhat kulcsot.

A négy ciklus egyformán szimbolizálja a négy év négy évszakát, az idő körforgását, az emberi lét – véges – ciklusait is.

Érdekes a kötet utolsó része, a Két furulyás – egyszólamban című játék, egy utazás s költői játék terméke, a moldvai csángó-magyarok közt tett látogatás emlékére, párhuzamos versek egy lírikus baráttal. A játékos archaizmusok itt mintegy feloldják a kötet komorabb gondolatait, ugyanakkor összegzik is e karcsú könyv gondolatait:

Isten tett le a helyemre

ügyelek az én népemre.

Klézse népe, Szeret népe,

barátomnak élet-fénye!

Hosszú utunk – csak egy helyben

járást mintáz szeretetben –

(Magyar magyarral találkozik)

A kötetet F. Varga Ágnes grafikái illusztrálják, mértékkel letisztult formákkal, a versek egyenrangú kiegészítőjeként.

Turcsány Péter: Megmentett tisztásaink – Költemények 1995-1998

(Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1998

Cseppjeiben hõsök vére forr

Versek az egri borról, Eger, 2000

Alkaiosz, Anakreón, Horatius óta tudunk bordalokról, s bár az ivónóták az alkalmi versek körébe tartoznak, gyakorlatilag, a magyar költészet reprezentáns darabjai kerültek (és kerülnek) ki effajta lírai alkotások közül.

A Segít a Város Alapítvány jóvoltából, 200 számozott példányban jelent meg a közelmúltban a Cseppjeiben hősök vére forr című kellemes kiállítású kötet – Versek az egri borról alcímmel -, melynek szerkesztője, jegyzet- és előszó-szerzője Lisztóczky László irodalomtörténész, aki a Végeknek tüköri (Versek Egerről) című tavalyi kiadvány folytatásának tekinti e könyvet.

A kötet – kronologikus sorrendben – Tinóditól Cseh Károlyig válogat magyar költők egri bordalaiból, Gvadányin, Vörösmartyn, Petőfin, Lisznyai Damón át Tárkányi Béláig, Gárdonyiig, s mellette népdalok szerepelnek az antológiában. Szerkesztő-válogató megemlíti, hogy minden jel szerint “az egri bor újabb kori kultuszának Vitkovics Mihály volt az első számú megalapozója és elindítója”, tehát az egri rác költő kiemelkedő helyet kap a válogatásban, s az előszóban is.

A borról mindent elmondtak már a latin népek, de a magyarság fontos szimbóluma, az élet és a halhatatlanság jelképe a vérrel asszociáló nedű. Az Ószövetségben az örömet szimbolizálja (s Noé alakjával fonódik össze), s a keresztények is a bor színe alatt veszik magukhoz Krisztus vérét, Istennel kötött új szövetségük jelképét.

A bordal, a magyar bordal maga a jókedv és barátság, de a szerelem és a hazaszeretet témájából építkezik, s míg Európában a vágánsköltészet (pl. Carmina Burana) kelti életre az ókori szerzők utódaként a műfajt, addig Magyarhonban a nagyszerű borisszák, Balassi, Csokonai Vitéz, Petőfi, Vörösmarty áldoz Bacchus oltárán.

A bor és a patriotizmus összefüggése pedig alighanem magyar sajátosság:

Tüzében él apáink szelleme:

Az egri bornak ez fő jelleme!

E szellemtől hevülsz,

Ha tőle lelkesülsz.

Fogd e pohárt, igyál egyet tehát

S ha kell, mint ők, vérrel védd e hazát!

(Egedi: Egri bor)

A bor tehát több, mint nedű, hiszen az emberi boldogság, hit, patrióta szellem egyik alapja, ahogyan Mindszenty Gedeon fogalmazza:

“Boldogok, kiknek örömeik oly tiszták, mint a gyermekek álma, azon gyermeké, ki még a bűnt nem ismeri, s kiről szinte azt hinné az ember, midőn nyála csordul, tiszta lelke méze foly le ajkán. Boldogok, kik így örülnek, hogy nemcsak homlokaik vidámak, de lelkökre sem vet a vétek, s a vétkes öntudat ráncot.”

Avar és füst illata, “antik fényű öröm”, a “pára-glóriásan világító Eged-hegy” (Cseh Károly) hangulata járja át az olvasót e kötet forgatása közben, s jól van ez így, a katolicizmus egyik fellegvárában, az informatikus és globalizálódó jövőt félő olvasó örömmel nyúl vissza az archaikusba, a dicső vagy akár kevésbé dicső múltba, hangulatok, nosztalgiák kerítik hatalmukba, ahogyan a kitűnő Apor Elemérnél is:

Hogy mire

serken a

hajnal

csorduljon

a szívünk

dallal.

(Puttonyosok dicsérete)

Megjegyzendő, hogy két élő költő kapott helyet a válogatásban, az erdélyi testvérváros, Gyergyószentmiklós lakója, Bajna György, illetve az Új Hevesi Napló szerzői köréhez tartozó, Egerhez ezer szállal kötődő, mezőkövesdi illetőségű Cseh Károly.

Recenzens megemlíti még egykori barátját, a ma már más vizekre evezett etnográfust, Fajcsák Attilát, akinek alapkönyve az egri szőlőművelésről és borkultúráról fontos építőanyaga a válogatásnak. S végül: tetszenek az illusztratív fotók és rajzok, összességében nemcsak az egri bor barátainak, s a lokálpatriótáknak, az irodalomkedvelő szélesebb közönségnek is jó szívvel ajánlható e kis példányszámú, ínyenceknek való antológia.

Losonci Mikós:

Szent mûvészet

Igen – szent, szent, szent minden áhítatból, igazságvágyból született vers, minden tiszta szándékú, megfontolt fegyelmű, szerkesztett harmóniát sugárzó szobor, festmény, épület. Cs. Varga István e “Szent művészet” nyomába ered, költészetünk szakrális vonulatát vizsgálja. Módszere egyéni – oknyomozó filológiai pontosságát és tudásának árnyalatokban oly gazdag bőségét levegős olvasmányossággal elegyíti, s miközben mélységekre döbbenünk, kellemes élményben is részesülünk, a könnyedség semmiképpen nem válik a gondolkodás új fölismeréseinek rovására. Gyönyörködve okulunk. Mindazonáltal az önmagához intézett szigor lényegre bukkan – József Attila és önmaga ösvényén nemcsak a valóságot deríti föl, hanem az igazságot. Fontos erénye a gondolatbőség, a gondolkodás fegyelme, az eszmélés folyamatának stiláris ökonómiája. Ady intenciója nyomán arra törekszik, el is éri, hogy “valami új”-at leljen, kitaláljon, döntő mozzanatokat az ismeretlen tartományból – olyan kincsre találunk, amiről eddig nem tudtunk. Ugyanakkor a szellemi hódítás az értekező próza nyelvi zamatával testesül – külön többlet, hogy ismeretszerzésünk közben még pallérozódunk is a magyar szókincsben, a fogalmazás sűrítményeiben.

Lélekindító az ars sacra – a szakrális költészet -, visszafogott tűzzel elemzi magaslatait Cs. Varga István. Rátatál a törvényre, arra, hogy a lét egyetemességében szépség, jóság és igazság egyesül hiánytalan harmóniával annak tanúbizonyságául, hogy az időben született élet holnapja az időtlen létezés. Rónay László nyomán jelzi Cs. Varga, hogy a szépség Isten üzenete, mely nem korlátozódik a szakrális művekre -, a nagy hír univerzális méretű. Természetesen sarkalatos tény, hogy a mű értékét nem a téma magasztossága, hanem a formálás egyedi választékossága dönti el. Fölemelő adatot ismertet a szerző, azt, amit Giuseppe Mezzofanti mondott a “Szózat” születése évében, 1836-ban Frank Ágoston cseh költőnek: “Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után minden más nyelv előtt, leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából leginkább fejlődésre képesnek? A magyart… A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik a nyelvükben.” Az angol John Browning így szól rólunk, talán még vonzóbb elismeréssel: “Ez a nyelv a legrégibb és legnemesebb monumentuma egy nemzet önmagában való függetlenségének. Megmagyarázhatatlan az egyiptomi templomok mennyezete: Egyetlen szikladarab. Senki sem tudja, honnan származik, miféle helyről hozták ezt a különös, bámulatos anyagtömeget, senki sem tudja, hogyan emelték föl a templom oldalfalára. A magyar nyelv eredete ennél sokkal csodálatosabb jelenség.” Mélyen igaz ez a vonzó megállapítás, az Ómagyar Mária-siralomtól Pilinszky “Apokrif”-jéig érvényes, szakadatlanul szerves teremtő folyamat.

A kötet értéke az új eszméket sorjáztató vonulatában a bibliográfiai háttér alapossága, érződik, hogy Cs. Varga István ítéleteit komparatisztikus méretű tudás hitelesíti.

Megindító a “Himnusz” elemzése. Múltba révedő és jövőbe irányuló forrásait úgy veszi számba, hogy a teremtő alázat csöndessége sok-sok előd részletmegfigyelését összegzi. A mű minden szóegysége gyűlhely, egész világ rejtőzik az Isten, áldd, magyar, bőség, víg esztendő, védő kar, bűn, vár kifejezésekben. Megindult együttérzéssel tárja föl a Kölcseyt továbbteremtő Erkel Ferenc Himnuszát – zene és költészet méltó egymáshoz az értékazonosságban. Igéző, hogy Cs. Varga István ezen tanulmányához 106 könyvet, írást összegez. Költészetünk fényességében rendszerezi az európai és a magyar Mária-kultuszt, annak eredeti székely forrásait is érinti – a csíksomlyói “Napbaöltözött Asszonyt– Szűz Mária pogány kultuszból is föltámadó, egyik tiszta forrását. Csíksomlyó a magyar Lourdes, s amivel gyarapíthatjuk Cs. Varga István szinte hiánytalan Mária-szintézisét, az Máriapócs, továbbá Ady Endre remekmű-novellája – “Giroltán Mária” -, mely Flaubert erejű világirodalom, a megalázott egyszerű lány méltó a Nagyboldogasszonyhoz.

E tanulmánykötetben Cs. Varga fényt villant Harsányi Lajos, Sík Sándor költészetére azzal a figyelemreméltó megállapítással, hogy mindketten többek a katolikus költő színvonalánál. Költők, Mécs László kiváltképp, aki már akkor is fennmaradna líránkban, ha csak ezt az egyetlen verset írta volna, melyről Cs. Varga kitűnő elemzése hívja föl figyelmünket:

“Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,

ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,

vad összevisszaságban befonva minden ösvény

s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.

… Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:

Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,

Midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:

Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

Radnóti elemzésében az az ellentétes mozgás a különleges, hogy förtelmes hatalmak gyilkolása közben a költő, Radnóti Miklós szent lett – utolsó versei nemcsak esztétikailag, hanem a szentség szintjén érik el a lelkület megfellebbezhetetlen magaslatát. Cs. Varga, ahogy líránk századait pásztázza, Balassitól Berzsenyi Dánieltől eljut Ady Endréig, alfától az ómegáig.

Mindannyiunk ars poeticáját adományozza kötetének végén Pilinszky szavaival, aki a szegénység és művészi takarékosság páratlan alázatával láttatja a kibontakozást.

Ez a méltó pontja a tanulmánykötet szilárd épületének, nincs és nem lehet hozzátennivalónk: “Ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom, valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység… A művészetben az ilyen szegény nyelv is – ezt a szegények büszkeségével kell hogy mondjam – megváltódhat. A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden teremtő erővé válhat.” Ne akarjunk tábornokok lenni, csak egyszerű közlegények, a költészet einsteini relativitása abban összegeződik, hogy csak a legkisebb lehet egyszer a legnagyobb, az igazi kiáltás a csönd.

(Cs. Varga István: Szent Művészet II. Xénia Könyvkiadó)

Júdás anyja

Vasvári Erika nagynovellája? Kisregénye? – hiszen a mű Camus “Közöny”-ének léptéke -, alig 110 oldal: Meglepetés. Azt is súlyos hiányokkal tudjuk, ki volt Júdás, de hogy Júdás anyja ki volt, róla végképp nincs tudomásunk. Csupán a közhely közismert – Júdás a Messiás árulója, aki Iskariótban született, Jézus egyik tanítványa volt, csókkal árulta el a Getsemáni kertben, miután harminc ezüstpénzt fogadott el árulásáért – kétségbeesésében fölakasztotta magát. Ennyit közölnek az evangéliumok. Máté még arról is tudósít, hogy a fegyveresek fustélyokkal érkeztek, főpapoktól és a nép véneitől körülvéve, hogy Júdás intésére megragadják a Megváltót. A szűkszavú szentírási részlet azt még följegyzi, hogy a júdáspénzen a főpapok megvásárolták a fazekas telkét, melyet vérmezőnek neveztek, és a későbbiekben az idegenek számára fönntartott temetőnek használták. Lukács evangélista az ő változatában arról ad hírt, hogy “Beméne pedig a sátán Júdásba”. János evangéliumának 13. részében pedig azt olvashatjuk, hogy maga Krisztus is megjelölte tanítványának Júdást azonképpen, miszerint “Az, akinek én a bemártott falatot adom”, - ő a Júdás. Egyes adatok szerint az iskarióti név az arám iskarija, azaz hamis szóból ered. Egy biztos, hogy a júdás általában az áruló megnevezése napjainkban is, a júdáscsók is használatos, sőt a lilás virágú balkáni fát is Júdásfának hívja a köznép.

Júdás jelleme, sorsa összetett. Ebből adódik, hogy a képzőművészet is eltérő változatokat teremtett a helyszínt és a formálást illetően. Már a zillisi templom XII. századi ismeretlen festője fénykorona nélkül ábrázolja a többi glóriás tanítvány társaságában, miközben az Üdvözítő éppen egy darab kenyeret csúsztat szájába, e jelből fedezik föl az apostolok, hogy kicsoda közülük Júdás, hiszen a kétség gyötörte őket. Taddeo Gaddi festményén szintén magányos Júdás, a szemközti oldalon társai, Justus van Gent 1474-ben festett képén Júdás díszesebb ruhában feszít pökhendien, itt ez az áruló jel az Árulóról, Ghirlandaio is dicsfény nélkül jeleníti, hasonlóan a Szépművészeti Múzeum névtelen középkori Mesteréhez, ahol a ritka szakáll és kiálló foga teszi egyedivé alakját. Leonardo da Vinci rejti, szinte egybeolvad alakja az “Utolsó vacsora” figuráival, Rubens megoldása telitalálat: terpeszben ül Júdás, lábai között a hűség szimbóluma, kutya hever, kiáltó ellentétben a hűtlenséggel. A ráckevei görögkeleti templom falfestményén arcon csókolja a Mestert, miközben a poroszlók hevesen készülnek, hogy megragadják az Elárultat. Tizian heves elmozdulással jeleníti, Tintoretto is képi hangsúlyt formál – elkülöníti az egyszerű halászoktól.

Júdás lelki kettősségének valójára Ady figyelt föl versben, novellában. Vádolja önnönmagát Júdás bűnéért, végül e vétekért föl is oldozza tettét:

“Dühödt, lázongó szívverésem

Golgotai bazaltra vésem.

Krisztus, poétám, szent Alak,

Eladtalak.

… Írott Kövem dobom a mélybe,

Megreng a föld sok ezer évre

S késői bűnös, bús szemek

Megértenek.”

Vasvári Erika e bűnbánat-föloldozás egységet Júdás anyjával kelti életre, aki Jézus édesanyjával Máriával közösen imádkozik, hogy az Atya bocsássa meg az iszonyú Júdás-bűnt, a legnagyobb vétket, az árulást.

Ady és Vasvári Erika egymástól függetlenül bár, de azonos nyomon halad, hiszen az Ady-vers és novella, Vasvári Erika regénye szintén mindannyiunkat elmarasztal árulásban. Ha nem is egyetemes érvénnyel, de azzal a realitással igen, hogy minden embernek adott a Júdás órája. Vasvári Erika mindezt azzal is bonyolítja, hogy fölfedi a nehézséget, azt, hogy mi egyáltalán az árulás, hiszen napjainkban ennek földerítése nem is olyan egyszerű, mint Jézus Krisztus életében. Sokasodnak a Megváltók és júdások, mindannyian azok vagyunk. Nem mindegy, hogy életünk véghosszáig vagy rossz óránkban, ami Júdás-lelkünket illeti. Hosszabbítani lelkünkben a Messiást, csökkenteni, szüntetni a Júdás-sötétet, ez a küldetésünk.

Teljesen függetlenül egymástól – Ady 1905-ben, Vasvári Erika majd egy századdal később 2000-ben Leára, Júdás anyjára összpontosít. A költő Leának nevezi, Vasvári Erika Leia-nak. Egyszerre születik Adynál Jézus és Júdás, a pásztorok Júdást is dicsőítették, Adynál sokan úgy gondolják, hogy ő lesz a zsidók királya. Milyen különös, Adynál Lea kegyelmez Máriának és szép szőke gyermekének, Jézusnak. Tévedés zavara terjeng Adynál, tudatosan, olyannyira, hogy a királyok a kis Júdásnak szórják az aranyat. Vasvári Erika másképpen hajlítja a cselekményt, az ő változatában Mária, a Szűz megbocsát fia, Jézus gyilkosának, s azért imádkozik, hogy az Atya kegyelmezzen. Mindez külső héj, a lényeg a lényeg, Ady remekművében is az, Vasvári Erika mesterművében szintúgy.

Nincs vége Júdás történetének, nem marad az árulás a Krisztus utáni első században, kíséri a históriát máig. Adynál Júdás apja büszke fiára, Vasvári Erika változatában elhagyja a szülő nőt gyermekével egyetemben. Itt felelőtlen – mindkét műben azonban a fő probléma közös -, az ősgonosz fékezetlen terjedése. Az is, hogy az asszonyok – Mária és Lea, Leia – maradéktalanul jók. Az anya csodálatos!

Mindenek anyja Mária, de Vasvári Erikánál, Adynál Júdás anyja, Lea, Leia is. Ők azok, az anyák, akik szembeszállnak az ősgonosszal. Múltban, jelenben, vélhető reménységgel a jövőben is. Olyan nemes tartással lépked “Júdás anyja” Vasvári szerkesztésében, ahogy Csontváry, Berény Róbert korsós asszonyai mennek a kúthoz. Minden bizonnyal az író fölhasználja saját női élményeit, így a szülés drámáját, amikor az asszony minden része fáj, maga a fájás ő és születendő gyermeke, nemcsak a hasra korlátozódik a kín. Pont az ellenkezőjét hirdeti és hitelesen Júdás anyja alakjában a szerző, azt, hogy nem kicsinyes, dehogy kicsinyes, sokkal inkább nagylelkű. Pompás a falu sivatagszélének írói hangulata, sokkal több leírásnál, az is, hogy a főszereplő Leia alakját, Júdás anyjának jellemét fokozatosan tudjuk meg, végül megszeretjük, mert valóban szeretetreméltó. Stílusa gördülékeny, kellemes, a harminc ezüstpénz árulása Júdás anyjából, az ő magányban is őrzött lelki tisztaságából egyáltalán nem következik. Az egy egészen más dolog, nem fényesség, alkonynál is sűrűbb sötétség. Szerzőnek köszönhetjük, hogy a könyv olvasása közben jobban megismerjük azokat a nőket, akik hozzánk tartoznak, anyánkat, hitvesünket, unokáinkat. A nők finomságát, érzékenységét, azt az ámulatot, amikor szívük alatt megmozdul a magzat, azt, hogy áldott állapotában Leia és annyian, bizonyára mások is vonzódnak a kisméretű állatokhoz, az emberanya szinte velük is viselős. Vasvári Erika új hangon szólal meg, stílusa, gondolkodása hajlékony, friss, szilárd abban, hogy érzékelje és kifejezze az igazság azon rejtett szelvényeit is, melyről nem vagy kevéssé tud a világ. Beosztja értékeit. Takarékos, ez a gazdagsága. Nincs fölösleges és túlhajtott mondata. Miközben szoros a mondandó, egyúttal levegős is a mű légköre, a hétköznapi nyelv gördülékeny természetessége örvendeztet, nincs az író szemléletében semmi keresettség. Sehol nem erőltetett, a gondolatok elkerülik a túldíszítettséget. Tehetsége természetességéből adódóan nem vesszük észre működő koncentrációját. Láttatóan jelzi Júdás jellemének alakulását már gyermekkorában is – többször, több változatban visszatér: szeret kígyókkal játszani. A cselekményt átszövi mély gondolatokkal, melyet a tapasztalatból és egyéni élményeiből kovácsolt nyílttá rejtett álmaiból. E tömkelegből idézek: “A férfi úgy átjárta életét, mint kenyértésztát a kovász. Ő dagasztotta, ő tette asszonnyá… Úgy idomult szokásaihoz, mint folyékony vas az öntőformához.” Minden olyan érzékeny és természetes, általános és rendkívüli egyszerre: “Ez még csak magzat. Egy kis, khm, húscsomó. Nem független tőled. A te tested része. Belőled sarjad.” Így elmélkedik Leia. Minden változik. A lélek, a test is: “Állandóan félrenyelt, ruháit lecsöppentette levessel. Gyakran csuklott. Bőre kifeszült. Arcáról minden foltot, pattanást, szárazságot eltüntetett a nagy, női kivirágzás.” A kisfiú Júdásról észreveszi, hogy “a testi vágyak édes mákonyát még nem ízlelte meg.” Kígyók a fegyverei – “Az az ő vagyona. A kígyókkal tekintélyre tett szert. Nem mertek kikezdeni vele, hátha kígyóméreggel támad rájuk. Ez tetszett neki. Ijesztgette a gyerekeket, és figyelte, mikor jelenik meg szemükben a rémület.” Mindez nagyon jellemző nemcsak személy szerint rá, hanem általában a Júdás-magatartásra.

Vasvári Erika lépésről-lépésre értelmezi az evangéliumi történést, ahogy a halászok, immár tanítványai követik Jézust, azt is, hogy Júdásnak már kezdetben sem tetszenek Mestere módszerei, Júdás fél a főpapok hatalmától. Az író visszatéríti képzeletünket a kezdethez: “Az a magányos sivatagszéli kunyhó, ahol Júdás gyerekkorát töltötte, biztosan összedőlt.” Titkos sejtelmek hálójában jutunk új és új fölismeréshez: “A kis ligetben csönd lesz, halotti csönd. A kerek világ eme kis darabkája, a bokrok, a kis állatok figyelik, mit tesz az ember.”

Az író gondolattárát Leia közvetíti, az elmélkedés plasztikus látványra vált: “A lemenő nap pirosra festi a rom és a tér nyugati oldalát, felizzanak a vörös kőlapok, s az egyöntetű ragyogásban áttüzesednek a szürkék is. Egyetlen vörös máglya a tér.” Szinte Derkovits ecsetjével írja, hogy “Az elhízott, szuszogó halárus végigmérte.” A leírás nem elégszik meg soha regényében azzal, hogy a környezetet ábrázolja – belső tájakra vezet. Íme egy részlet e hiánytalan kettősségből, mely teljesség: “Az egész halas munkában az a legszörnyűbb, hogy az átható szagú, véres-vizes maradék lé cipekedés közben mind rákerül, hiába törli ki a ládát. Lemosni sem lehet, viszi magán munkája szagát és nyomait, az emberek kitérnek előle.”

A mű csúcspontja, amikor Mária és Leia, Jézus és Júdás anyja találkozik egymással. Bármennyire is köztük áll a végzet, Mária nagylelkűsége, Leia emberi tisztasága áthidalja. Döbbenetes a befejezés, az írás magaslatát éri el: “A temetés előtti nap az eső is megered, a kiszáradt növények tövén estéről reggelre új hajtás fakad. Leiát virágos földbe temetik. Az első marék földet Mária dobja a sírba.” Az olvasó pedig tovább kérdez, napjainkban ki az áruló, ki a Júdás, hiszen a bábeli zavarban, az eszmék kereszttüzében mindezt oly nehéz fölismerni, s azt még inkább, hogy mennyi életünkben a Júdás-maradék. Jó lenne Jézushoz hasonlítani.

(Vasvári Erika: Júdás anyja. Kráter Műhely Egyesület Pomáz 2000)

 

 

 

 

Megrendelő lap

Új

Hevesi Napló

© HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT ©

© 2000. AUGUSZTUS HÓ © X. ÉVFOLYAM 8. SZÁM ©

Millennium

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tartalomból:

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ: Ördögszekér

SERFŐZŐ SIMON: Jövőlátó

DOMOKOS SÁNOR: A kvantumteológia világszemléleti alapjai

MURAWSKI MAGDOLNA: Halott király katonái

KRUPA SÁNDOR: Börtön-Magnificat, Rab-Ave

JÁMBOR ILDIKÓ: Emelt fővel a színi pályán