SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, film
Estély Bozsik Yvett-tel
Sajátos kifejezésformát, mozgás- és gesztusrendszert keresett és talált magának a fiatal, de már jelentõs hírnévre szert tett táncos-koreográfus: Bozsik Yvett. Az egri közönség most személyesen is megismerkedhetett mûvészetével, különleges jelképrendszerével.
Az Ifjúsági Ház idén elõször kortárs táncesteknek ad otthont az Atellana Táncszínház szervezésében. A sort a budapesti illetõségû Bozsik Yvett Társulat nyitotta meg. Végre Eger táncszeretõ közönsége közelrõl is megcsodálhatta a sugárzó egyéniségû Bozsik Yvettet, akinek sajátos "Bozsikos" mozgásvilága külföldön is ismertté vált. A közeljövõben készülnek Londonba; Szöulban a Csodálatos mandarin-t mutatják be, majd olaszországi vendégszereplés következik. Nemzetközi elismertségnek örvend, de a siker nem kápráztatja el, hanem újabb erõfeszítésekre sarkallja, egyre több elvárást, egyre nagyobb kihívást jelent számára. Yvett a klasszikus baletthagyományokkal szakított, mivel szûknek érezte önmaga számára a tradicionális táncmûvészet gesztusvilágát. Kidolgozott egy sajátos mozgásvilágot, stílust, mely csak az övé, melyben ki tudja fejezni önmagát, gondolatait, érzelmeit.
Mi is ennek a Bozsik-stílusnak a lényege? Azt vallja, hogy a testébõl kiinduló mozgással dolgozik, melynek alapja a helyes légzés. Tördelt, kicsi mozdulatokból építkezik, nem pedig olyan nagy ívûekkel, mint a klasszikus balett. Az emberek hétköznapi gesztusai érdeklik, melyeket felnagyít. Minden stílust bátran adaptál, mixel, ebbõl alakul ki a furcsa, eklektikus Bozsik-stílus, hiszen akrobatikus elemeket, néptáncot és klasszikus balettet is felhasznál. Nemcsak táncosnak, hanem koreográfusnak sem mindennapi, errõl gyõzõdhettünk meg az október 9-i bemutatkozó táncesten.
"Az estély" címû, 3 szereplõs tánckoreográfia ismét az örök témát taglalta, két nõ harcát a jelenlévõ férfi megszerzéséért, birtoklásáért. Csak itt sokkal többrõl volt szó! A mû az egzisztencialista francia író, Jean-Paul Sartre: Zárt tárgyalás címû írása alapján készült, mely Yvett kedvenc drámája. Látszólag felszínes szituációból bontakozik ki, a Sartre-i elidegenedett életérzés Bozsikos koreográfiában megjelenítve. Egy estélyen két nõ és egy csábító férfi vannak összezárva egy külvárosi szobában. Hármójuk kapcsolatáról hamar kiderül, hogy az összezártság maga a pokol mindenki számára, de ebbõl a szituációból nem tudnak kimenekülni. Egymást és önmagukat kínozzák és végül mindhárman halott emberekké válnak. A tánckoreográfiában korok, stílusok, emberi karakterek keveredésébõl bontakozott ki a Sartre-i érzés. A díszlet két kecses rokokó fotel volt. A színpadon sokáig csak Yvett táncolt krinolinos hosszú ruhában, feltûzött gloknis hajjal. A 18. századvégi rokokó enterieur-t, budoárt véltük felfedezni, mely annak idején gondtalan pásztorjátékok, idillek színtere volt. Akkoriban a szalonélet a kényes, finomkodó, érzékeny nõ körül forgott. Mindennek a léptékadója a könnyelmû, bájos, gyengéd hölgy. A színek is gyengéden pasztellek. Ebbe a történelmi miliõbe visszahelyezve a 20. századi Sartre-i darabot nem éreztük disszonánsnak, törésnek a stílusok keveredését. Yvett decens bájjal, finomkodó, lágy mozgással, sajátos csípõmozgással érzékeltette a túlfinomult rokokó hölgy porcelánbaba szépségét, kinek lényét idõnként áthatotta valami kimondhatatlan félelem, rettegés, apró remegések, rebbenõ gesztusok formájában.
Hamarosan megjelent a színpadon a 20. század erõs, határozott nõjét karakterizáló másik hölgytáncos, megzavarva a rokokó idillt. A férfitáncos igyekezett feltalálni magát a két különbözõ karakterû, stílusú hölgy között. Varázsuktól nem tudta magát elhatárolni, választani, dönteni nem tudott, hiszen mindkettõt akarta. A koreográfia mélyebb megértése miatt vissza kell utalni az alapgondolatot adó Sartre filozófiájához, aki az emberi létfilozófia kérdéseit boncolgatja. Idõtõl és helytõl függetlenül az emberi élet problémája, hogy az egyén bekerül önszántán kívül egy szituációba, olyan körülmények közé, amelyek alakulásáért õ a felelõs, anélkül, hogy tudná, értené a dolgok miértjét. Sartre szerint az embert a világban elfoglalt helye végtelen aggodalommal, reménytelenséggel, kilátástalansággal tölti el. Individuumokra szakadt az emberi társadalom, akik abszurd, vagy kevésbé abszurd módon ilyen vagy olyan szituációkban találják magukat, melyekbõl mindenáron ki akarnak szabadulni, mivel a fenyegetettség érzését nem bírják tovább elviselni. A dráma, hogy nincs kiút, Sartre szerint. Hacsak a végsõ kiút, önmaga feladása az életbõl való kilépés, mely az egzisztencialisták végsõ megoldása az emberi lét kérdéseire.
A táncosok, különösen Bozsik Yvett kiválóan érzékeltették ezt a kimondhatatlan és végtelenül nyomasztó feszültséget, vibrálást. Megnevezhetetlen borzadály töltötte el már a nézõteret is. A svájci zeneszerzõ, Jean-Philippe Heritier zenéje kiválóan illett a darabhoz, a feszültséget a zene eszközeivel még tovább fokozva.
Más koreográfiákban ismét szívesen látjuk Bozsik Yvettet és társulatát Egerben.
*
Szabó
Zsuzsa:Levelek Prágából
Elveszett és
még meg nem talált dolgokról
Képzeljenek
el egy forró, nyári vasárnap délelõttöt
Amerikában. Mikor olyan hõség
van, hogy mindenki menekül a nap elõl. Képzeljék
el, hogy a század elején vagyunk, mikor még nem
volt légkondicionálás. Az összes fekete
templomba készül. A nõk sárga ruhában
(szeretik a vidám, harsány színeket) kalapban,
legyezõvel, szalmalegyezõvel természetesen,
a férfiak fekete mellényben, fehér ingben.
Mondom, templomba mennek.
Mondjuk 9
órától, amikor még nincs olyan meleg.
Baptista templomba, ahol szabad hangosan, kórusban énekelni,
tapsolni, táncolni, hajlongani a zene ritmusára,
ami nem is annyira kívülrõl, mint inkább
belülrõl jön, ami úgy mozgatja a testeket,
mint karcsú nádat
a szél. A sok fekete kéz összeütõdik,
olyan hajlékonyan mozognak a csuklók is, mint a
derekak, a vállak, a térdek. Szinte önkívületben
követik azt a belsõ ritmust, amit fentrõl üzennek
nekik, amit mi, fehérek nem hallunk, mert talán nagyon
is akarunk figyelni, érteni, az érezni
helyett.
Elfelejtettük
másban is követni a testünk hangjait. Régen
az emberek ösztönösen tudták, mi jó
nekik és mi rossz. Mit kell enniük, ha fáj a
hasuk, mit, ha lázasak. Mint az állatok, tudják,
az oroszlán is eszik füvet néha, mikor rossz az
emésztése... A testünk nekünk is megmondta,
mikor mit tegyünk, mikor még nem tompultak el az
érzékeink a civilizációban. Azt is
megmondta egy belsõ hang,
mikor cselekszünk helyesen, még bonyolult erkölcsi
helyzetekben is. Talán még valahol most is ott szunnyad
ez a képesség sokunkban, de nem hallgatunk rá,
elnyomjuk azt a halk hangot, mikor érdekeink, önzésünk,
karrierünk mást akar. Lehet, hogy ez
a hang, ez a képesség jobban megvan azokban az
emberekben, akik közelebb élnek a természethez.
Legendás hírû az öreg parasztember
bölcsessége, aki
még az ördög eszén is túljár.
Nekem mindig úgy tûnik, mintha a feketékben is
megvolna ez a képesség. Mintha õk még
tudnának valamit, amit mi elfelejtettünk.
Térjünk
vissza a nyári délelõtthöz Amerikában.
Ha hiszik, ha nem, ez a nyári amerikai délelõtt
Prágában esett meg, 1997. október 8-án,
körülbelül este 9 óra lehetett, kicsit fújt
a szél és egyáltalán nem voltak
feketék a közelben. Kivéve persze a táncosokat.
Mármint a New York-i Alvin Ailey társulat táncosait,
akik a Mozart-színházban vendégszerepeltek négy
napon keresztül, és akik visszavittek bennünket a
múlt századi Délre. (A Mozart-színházat
egyébként nem Mozart-színháznak hívják,
hanem Nemzeti Színháznak, hiszen Milos Forman híres
filmjét, az Amadeust itt forgatták néhány
éve.)
Kérdés,
hogy mit mondhat egy mai, ízig-vérig amerikai
tánctársulat itt, Közép-Európában
nekünk, a kommunizmusban megfáradt és elfásult
embereknek. A jelek szerint sokat, hiszen a színházban
akkora fergeteges taps és lábdobogás volt, hogy
komolyan attól féltem, leszakad az erkély. A
rossz nyelvek szerint az ovációt nem annyira a (szintén
megfáradt) csehek csinálták, hanem a Prágában
számosan dolgozó, vegetáló vagy egy
bombaüzlet reményében tébláboló
amerikaiak. A rossz nyelvek szerint ugyanis a csehek nem képesek
ennyi lelkesedésre, ami egyébként tényleg
elképzelhetõ. De azért õk is tapsoltak.
Vajon miért? Mi hozta lelkesedésbe ezeket
a tartózkodó, kicsit szégyenlõs, jó
szándékú, puritán embereket? Mit
mondhat nekik, nekünk ez a fekete tánc, fekete zene, azon
az esztétikai gyönyörön
kívül, amit a szépen formált, karcsú
testek látványa adhat? Három darabot adott elõ
a társulat, az elsõ könnyed, színes tánc
volt, majdnem a varieté határán, a második
egy nehéz társadalmi mondanivalót hordozó
darab arról, hogy te is elveszítheted egyszer az
állásod, és akkor ugyanolyan utcalakó
leszel, mint azok, akikre ma megvetõen nézel, és
a harmadik arról a
bizonyos forró nyári délelõttrõl.
És ez fogta meg leginkább az embereket, ez a távoli,
tõlünk oly idegen világ, a feketék világa,
akik ma is olyanok, mint száz, kétszáz évvel
ezelõtt, érzékenyek, ösztönösek,
titokzatosak.
Mi az, amit
tanulhatunk Amerikától?
Miben különbek nálunk? Mire nézhetünk
fel - a tucatfilmjeikre, Rambo 34, egy újabb Die Hard, még
több vérrel, lehetõleg megint a repülõtéren,
hiszen az olyan hálás téma, vagy talán a
nemzeti eledelükre, a hamburgerre, amit hálásan
zabál a fél világ,
az a fele, amelyik nem különösebben igényes a
minõségre, - netán a történelmükre?
Mit tanulhat az ezeréves Csehország, Magyarország
azoktól, akik a 17. században kezdtek eszmélni?
Akkor meg miért vonzódunk hozzájuk? Miért
arat fergeteges sikert egy olyan táncegyüttes
Prágában, amely, nem is titkoltan, tipikusan amerikai
értékeket képvisel?
Azt
hiszem, a meggyõzõdésük volt olyan vonzó.
A sugárzó öröm, hogy jó dolog
táncolni, jó dolog lehetett feketének lenni egy
déli államban a múlt században (!), jó
dolog templomba menni egy forró vasárnap délelõtt
és aztán ott énekelni a többi boldog
emberrel, hogy "Rocka my
soul in the bosom of Abraham", táncolni, ringatózni
arra a felülrõl jövõ ritmusra, ami olyan nagy
ajándék, és ami mindenkié. Ez az életöröm
irigylésreméltó az ezeréves történelmû,
tiszteletreméltóan komoly Európában,
ahol, legalábbis a keleti felében, olyan
borúlátóak, pesszimisták és
unalmasak tudnak lenni az emberek.
Tudom, nálunk
nehezebb az élet. Még annál is nehezebb, mint
egy feketének volt Amerika egy déli államában
a múlt században? Neki tényleg több oka
volt örülni az életnek? Meglehet, hiszen könnyen
elveszíthette. Mire megyünk a fájdalmasan eleven
történelmünkkel?
Mintha csak egy dolgot tanultunk volna belõle, a
kétségbeesést. Miért nem tudunk
feltápászkodni a kudarcok után? Másnak is
voltak kudarcai, bukásai, vesztett háborúi,
korrupt politikusai, nagy gazdasági válsága,
inflációja, ma is van munkanélküliség,
bûnözés, szegénység, vesztegetés,
csalás. De mintha máshol kilátás is
volna, a horizont szélesebb, az ég kékebb,
a dal hangosabb, a tánc, hogy is mondjam, táncabb?
örömebb?
Nem tudom,
lehet-e az ilyesmit tanulni. Mennyire hordozzuk a génjeinkben
a sorsunkat, mennyire tudunk változtatni. Mit tegyünk,
hogy változni tudjunk. Mert azért hadd áruljam
el, hogy van remény.
Az Alvin Ailey társulat
mûvészeti igazgatóját úgy hívják,
hogy Paul Szilárd.
*
Csontos Ildikó:
Koncert Eger ünnepén
Igényesen
összeválogatott és elõadott zenei anyaggal
lepték meg a szép számban összegyûlt
komolyzene-kedvelõ közönséget a rendezõk
és a mûvészek. A Megyei Mûvelõdési
Központ dísztermében a zene világnapja
alkalmából - mely egybeesett Eger város
ünnepével - megrendezett koncert nyitódarabja
stílusosan barokk zeneszerzõ Händel:
h-moll concerto grossója volt. A concerto mûfaja
tipikusan barokk, együttjátszást jelent, mikor a
teljes zenekar és a szólistacsoportok,
hangszercsoportok egymásnak felelgetve, váltakozva
játszanak. A 18. század elsõ felében
Európában is születnek itáliai hatásra
írt concerto grossók, azaz több hangszerre írt
concertók. Händel
1739-ben Londonban írta meg Op. 6.sz. 12 concertóját,
melybõl a 12. a h-moll concerto grosso. A concertáló
hangszercsoportot két hegedû és egy cselló
képezi. Az Egri Szimfonikus Zenekar legjobb vonósaiból
alakult kamaraegyüttes lendületes összjátékkal
adta elõ Händel
mûvét. Zenéjük valóban megszólított,
hatást gyakorolt a hallgatóságra. Látszott,
hogy otthonosak a barokk zenemûvek megszólaltatásában,
hangszereikkel valósították meg az érzelmekkel
telített barokk kifejezésmódot. Szenvedélyek,
lelkiállapotok zenei ábrázolására
törekszik a barokk zene, melyben minden áramlik és
nyugszik egyszerre.
Szívesen
hallgattam volna ezt a csodálatos concerto grossót Eger
egyik barokk templomában. A barokk templomi enteriõr
még fokozná az építészet, zene,
festészet összhatását.
Igazi
zenei csemegének bizonyult Franz Schubert ritkán
hallható négykezesének, az f-moll fantasiának
az elõadása. A játékosan könnyed,
lírai darabot a szólistaként is népszerû
Gábos Judit és az est folyamán orgonakísérõként
többször közremûködõ Marik Erzsébet
játszotta. A romantika stílusjegyeit magán
viselõ mûvet pontos összjátékkal,
fölényes mesterségbeli tudással, igényes
játéktechnikával, jókedvûen
együttzenélve adták elõ. Schubert korában
a fantasia klasszikus kifejezési forma, és kedvelt
volt a szalon- és házimuzsikálásban.
Zeneszerzõi tudása gazdag leleményrõl
tanúskodik, hiszen kora minden tipikus mûfajában
komponált zongoradarabokat. Nagy dallamívek és
lírai hangvétel párosul nála
drámaisággal. "Kedélyed varázsa
miatt az ember majdnem elfeledkezik tudásod
nagyságáról." - írta neki Liszt
Ferenc.
A
zeneirodalom nagyjai mellett ünnepelhettük Eger
zeneszerzõjét, Kátai Lászlót, a
Fõiskola ének tanszékének volt docensét,
a város híres-neves polgárát. 1955-ben
komponálta a grandiózus Missa Agriensist, melybõl
a Sanctus tétel szólóhangra komponált
Benedictusát Hegyesi Hudik Margit kifejezõ
szopránszólójában csodálhattunk
meg. Majd ugyanezen tétel Osanna részét
kórusfúgaként megzenésítve a
Tanárképzõ Fõiskola vegyeskarának
és zenekarának tolmácsolásában
hallhattuk négy szólista közremûködésével.
A vonósok jelentették az alapot continuo-szerûen
együttjátszva az orgonával. Kátai László
szakrális zenéje a szimfonikus hagyományokat
követi. Kifejezési eszközként használja
nemcsak a dallamot, hanem a
hangzást is. Megtartva és megõrizve a katolikus
egyházzenei hagyományokat egyéni stílusával,
kifejezésmódjával kiegészítve -
melytõl távol áll a hatáskeresés -
kimûvelt, gazdag tartalmú egyházzenét
komponál. Nála a kompozíciót nem a
liturgia határozza meg
döntõen. Személyesen formálja meg a mise
jellegét a kötelezõ formai kötöttségek
határain belül.
A
Missa Agriensisbõl felcsendülõ két részlet
vágyat ébresztett az egész mû
meghallgatására, hiszen a bemutatott két tétel
szépsége nem tudta feledtetni az elmaradt
tételek hiányát.
A
következõkben Kátai László nyáron
bemutatott II. Requiemjébõl az Agnus Dei, Lacrimosa és
a Recordare címû tételeket hallhattuk, a Movendo
kórus és Hegyesi Hudik Margit elõadásában,
orgonakísérettel. Személyes indíttatásból,
édesapjára emlékezve komponálta a szerzõ
a két Requiemjét, melyeknél a személyes,
bensõséges hangvétel, érintettség
még inkább kiemelte, zeneileg színezte a
hagyományos hangszerek mellett szintetizátor
alkalmazása. A II: Requiem elején és végén
gyönyörködhettünk
misztikus színezetû hangeffektusokban, melyek arra
engedtek asszociálni, mintha egy testét elhagyó
emberi lélek szállna Teremtõje felé.
Általában minden mise legszebb tétele az Agnus
Dei lírai könyörgése. A komponista a II.
Requiem bensõséges, megindító
gyöngyszemévé varázsolta ezt a tételt,
mely a szopránszólót éneklõ
Hegyesi Hudik Margitnak kiváló szubjektív
interpretálási lehetõséget nyújtott
hangorgánumának megcsillogtatására. A
katartikus hatású Lacrimosa után földöntúlian
szép vigasztalást nyújtott
a lélekkel áthatott Recordare tétel, melybõl
érezhettük a megmentett lélek biztonságát
Isten kezében. Kimûvelt, gazdag tartalmú
egyházzenében gyönyörködhettünk
ezen az esten. Kátai László színes és
kifejezésteljes mûveiben magasrendû hangvétellel
párosul alkotójuk vallásos érzülete
és kivételes mesterségbeli tudása.
*
Szíki
Károly dokumentumfilmje Eger 1956-os áldozatairól
1956.
december 12-én brutális tömegmészárlást
rendeztek Egerben az ellenforradalom gyõztesei. Gyanútlan
járókelõk lettek egy fanatikus
halálbrigád áldozataivá. Egy részük
meghalt, mások életre szóló sebeket
szenvedtek - testben és lélekben.
Ami a
zsidóságnak a holocaust, az a magyarságnak 1956.
Ugyanúgy beszélni kell róla és feltárni
a valós történelmi tényeket, hiszen a
túlélõ
kortársak, az akkori események szemtanúi még
köztünk élnek. Csak õk mondhatják el
nekünk, mi is történt valójában a
forradalom alatt, majd a megtorlás idején. Szíki
Károly dokumentumfilmjét ez év október
22-én mutatták be három részletben, három
helyszínen. Az egri G.G. Színház, az EKTF
és az Ifjúsági Ház adott otthont a békés
megemlékezésnek. Bár sokan vettek részt a
vetítésen, a város lakói várják
az ígért televíziós bemutatót.
Olyan történelmi tényeket tartalmaz a film, melyet
minden generációnak illene
megismernie. Iskolai történelemórák
anyagául szolgálhat a video-felvétel. Talán
csupán a lehetõséget nem ismerik, hogyan
juthatnak hozzá.
Könyvszemle