Karácsonyi ének
Hull száz és száz fehér pihe.
A város és a domb csak úgy ragyog.
Fényében ott zenél ember hite.
Az éj leszáll. Szikráznak csillagok.
Puhán az emlék nesztelen suhan.
Bölcsõben gyermek. Arca fénye hull
reánk kik nézzük csendes-boldogan.
Megszûnt a harc. A lélek felvidul.
Ma fény-ruhában állunk. Énekünk
csendülve száll. Egy tiszta áhítat
lebegve fonja volt-van életünk.
A Gyermek szól: ne bántsd a másikat!
Imánk az égre száll. Hó-fény felel.
Magasban angyal-kórus énekel.
Gyermek született
Egy õsi város földje, Betlehem
fogadta be Istennek szent fiát.
Körötte pásztorok mondtak imát,
míg Mária pityergett csendesen.
Egy csillag állni tûnt a hely fölött,
hol zord világi létre érkezett
a fényes Úr, szétszórván fényeket.
Lelkekbe égi béke költözött.
Három királyok jöttek õelé,
kinek kezében áldó mozdulat,
lelkében égi béke csak fakadt,
s vezette népét tiszta rend felé.
Jászol körül kérõdzõ állatok
csak nézték. Tiszta fény - áldás hatott.
VERS, PRÓZA
A cári máj balladája
Szeretek visszaemlékezve, apró meséket olvasni történelmi és történelmietlen figurákról. Ezeknek a legendáknak az az érdekességük, hogy nemcsak az elmondható-leírható szöveg ment meg valamit a korból, hanem olyan tapasztalatra is szert tehetünk, ami közmondásnyi igazsággá változhat: amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek (A gyengébbek kedvéért az eredeti latin: Quod licet Iovi, non licet bovi!) Néha azonban elõfordul, talán csak a mesében, elandalításul, hogy az ökör is visszaszólhat Jupiternek, azaz a hatalmasságnak.
Ez a legenda erõs, ma is él. Úgy szól, hogy Párizs egyik nevezetességében, a La Tour d'Argent nevet viselõ étteremben, amely az egykor nemesi rangra emelt Rourteau úr unokájának a tulajdonában állott a múlt század második felében, 1877 júniusában I. Vilmos német császár, II. Sándor orosz cár és a kínai császár együttesen ültek asztalhoz. Hogy mik lehettek a külsõségek, hogyan lepték el a környéket a három császár biztonsági alakulatai, miért nem tartott velük a franciák elsõ embere, hogyan jutottak arra az ötletre, hogy egy párizsi éttermet tüntessenek ki érdeklõdésükkel, - már a legenda homályba veszõ része. A Rourteau-unoka istenesen ki is használta családja múltját, az étterem hírnevét. Mára is mindenki tudja, hogy a fogadó õse már 1582-ben állott, elsõ nagyúri vendége maga a király, III. Henrik indította el a siker tipikusan francia, vagy még tipikusabban párizsi útjára. Itt mindent feljegyeztek, itt mindent leadminisztráltak, kézvonásokat, lócákat, székeket, ki hol ült, mit evett, mit mondott, talán még azt is beírták a historia domusba, hogy ki mit akart mondani, amikor olyan részegnek méltóztatott lenni, hogy egyszerûen, minden méltóság nélkül lefordult az asztal alá. Talán ma is ereklyeként tisztelik azt az asztalt, amelyen a három császárnak tálaltak. Az étlap bizonyára nagy íróknak és egyéb firkászoknak is bemutattatott, hogy létezik a mennybe jutásnak egy ilyen változata, amikor a párizsi polgár, egy minõsített, vagy szebben mondva, egy minõségi korcsmáros, no, vendéglõs, teljes otthonossággal, mi több, a tulajdonos rejtett érzelmi-tudati fölényével szemlélhette mindazt, ami az õ asztalánál történt. Vagy történhetett. A három császárral.
Az olvasót nem untatjuk most azzal, ki, hogyan, hányszor kóstolta meg, esetleges mérgezési szándékokat sejtvén, vagy féltvén az étkeket sózás, fûszerezés, vagdalás, tálcára tevés elõtt, után, fõleg közben, hányszor, ki csemcsegte végig savanyú pofával, netán ijedten a borokat, amíg azok az utóbb elhíresült "három császárok asztalára" kerültek; ne is részletezzük. Azt viszont nem lehet elhallgatnunk, hogy ezek a koronás fejek azért lépték át a La Tour d'Argent küszöbét, mert hallották, hogy itt különös szertartás közepette tálalják fel a sült kacsát. Külön asztalon, arra rendelt méretben összeszerkesztett tákolmányon léptették elõ a kacsát, ott öntözték-forgatták, szeletelték, a szószokkal körülpancsolták, mert a szem és száj ingere olykor a lúdtalpig képes lenyomni egy ember szellemi képességeit a várható emésztési gyönyörûség ereje által.
1877 júniusában, annak hetedik napján a három császár nagyon elégedett lehetett a menüvel, a kiszolgálási ceremóniával, mert megszülethetett a legenda. Talán már akkor készen állott, amikor a hatalmasságok bejelentették a látogatásukat. I. Vilmos - sisak nélkül - ragyogtathatta gömbölyded képét, ahogyan azt a Svábföldön ma is látható Hohenzollern-fellegvárban, László Fülöp festményén tanulmányozni adódott lehetõségem. Errõl az arcról csak a zsíros elégedettség csuroghatott le akkor is, amikor a sült kacsát belapátolhatta. A kínai császárt is elképzelem, amint a kínaiakra jellemzõ sárga veddfelkében ott feszengett ezek között az európai nagyfejûek között, talán fogalma sem volt arról, miért úgy szószoltak-mószoltak, mint ahogyan tették, náluk ezt másképp csinálják; meg pálcika sem volt, bizonyára a rizs is csak olyan lehetett, amihez a kínai császár szakácsa csak több átok kíséretében nyúlt volna hozzá.
Hanem ez a Sándor, ez a második a sorban, az orosz cár, csak nem akart elégedett lenni, megnyugodni az után, amit kapott. Azt kérdezte, hol van a libamáj. A felszolgáló legények haladéktalanul eljuttatták a fenség fenségesnek nem mondható nyilatkozatát a fõnökhöz, aki nyilván árgus szemekkel, megnyújtott tapsifüllel, a hiúztól eltanult találékony tekintettel követte az eseményeket. Sándor, ez a Második, Szentpétervárról, elõbb talán európai társát, ezt a Vilmost, az Elsõt, az Adószedõk Nemzetségébõl a legmagasabbra jutottat faggathatta:
- Mondd, kérlek, Vili, miért nem adnak itt fel libamájat?
Vilmos, az Elsõ erre, a Párizsban. 1877 júniusában feltett kérdésre nem kapott felkészítést, a kéznél-lábnál jelenlévõ adjutáns sem tudott megbízható felvilágosítást adni, így hát megvonta a vállát, miközben valami ilyesfélét bökött ki a bajsza alatt, a pohár fölébe, oda Sándornak, az Elsõnek:
- Fogalmam sincs, kérlek alássan, de ha úgy gondolod, megkérdeztetem a konyhafõnököt a vezérkari fõnökömmel.
Sándor, az Elsõ szerénykedett:
- Azt talán mégsem. - Kínaiul nem tudván, inkább a tekintetével fordult az ázsiai császárhoz, hátha õ tudná, hol maradt a libamáj.
Tolmács jött félezer, mint Wales-ben a bárdok, de egy se válaszolta meg sikerrel a máj-gondot. Nem maradt más hátra, meg kellett kérdezni azt a bizonyos Rourteau-unokát, aki bizonyára teljes fõnöki díszben, kis szabadkõmûves, akarjuk mondani, vendéglõs, céh-kötényben ott állt mintegy három lépésnyire a három császárok asztalától, hogy a sok szájon át vándorló kérdésre tisztességes választ fogalmazhasson.
Egy ilyen problémát nem szabad, nem illik és nem is tanácsos hebrencs módon megoldani. Nemcsak azért, mert itt koronás fõkrõl volt szó, akikben valahogy mégis csak benne szorult annyi méltóság, hogy nem elégszenek meg holmi söntésbõl jött pár szóval; itt mértékadó, kimerítõ, illõ és a teljes igazságot kiderítõ választ kellett összehozni az illetékesnek, a jelen nyugalmát biztosítandó és az utókor megbecsülését megszerzendõ. Az is nyilvánvalónak tûnt, hogy a koronás fõ óhaját megvárakoztatni egyenlõ lett volna azzal, hogy diplomáciai bonyodalmakat kellett volna a francia külügyek irányítóinak elhárítani. Mert az mégis csak döntõ kérdés Európa politikai állapotában, ha a cár májat akar az asztalon látni.
Felfogta a helyzet bonyolult és forró voltát a nemessé avatott Rourteau unokája, aki emez állapotában is párizsi polgárnak, nagyhírû szakembernek, a francia konyha mágusának hitte-tudta-hirdethette magát. Felvillanhatott agyában az a csaknem százesztendõs esemény is, hogy a Bastille-t az õ õsei rombolták le, azzal együtt, hogy a "Szabadság, egyenlõség, testvériség!" hármas jelszava minden francia polgár szívébe forró vassal üttetett be, ezért hát a cári óhajra a következõ válasz sikeredett Rourteau ajkáról:
- Felség, a francia gasztronómia nem szokott júniusban libamájat tálalni, de ha felséged októberig vár, magam tálalom fel felségednek.
Tessék végigcsemegézni ezt a körmönfont mondatot! Ebben valóban minden fûszer elõtalálható. Kezdjük talán az elején: a megszólítással. Száraz, kemény, cicomázatlan megszólítás, amiben némi ingerültséget is fel lehet fedezni. Nem követi mentegetõzés, sem bocsánatkérés, hogy ilyen vagy olyan okból elfelejtették az esetleges óhajokat is számításba venni, netán belekalkulálni, hogy az egekbõl aláhulló méltóságoknak bármi is eszükbe juthat. Miért nem szóltak hamarabb, hogyan gondolhatták a szentpétervári, a berlini és a kínai agyak is, hogy a francia konyhát zavarba lehet hozni indokolatlan, elõre nem jelzett igényekkel. Majd rögtön a megszólítás után felpattan a jelzõs fõnév, a szakma teljes öntudatával, így: a francia gasztronómia! Nem azt mondta az étterem-tulajdonos-kurta-nemes, francia polgár, hogy a mi konyhánk, vagy az én szerény vityillóm, netán az én szakácsom, aki nem tud és nem is akar az orosz társaival versenyre kelni, de lemaradni sem, hanem azt mondja, hogy a francia gasztronómia. Magát, mint valami tudományos fórumot említi, aki szuverén, saját törvényei akadnak. Ha nem is törvényei, de szokásai. Mert rögtön odavágja: nem szokott júniusban libamájat tálalni. Ennek a francia gasztronómiának szokásai elõírják, hogy júniusban mit kell tennie, vagy mit nem illik tennie. Libamájat júniusban tálalni?! - Merõ képtelenség! Ha nem szégyellné a cég elsõ embere, és nem a cárról lenne szó, oda is sodorintaná hevesen, hogy az ilyesmi merõ ostobaság a francia konyha szemszögébõl nézve, mert a libák ezen a vidéken nem júniusban a legízletesebbek. Majd jön a becsületsértésig szemtelen kioktatás: "de ha felséged októberig vár", amikor Maupassant szerint krúgatnak fenn a vadludak" (Kosztolányi Dezsõ szép fordításában), amikor a liba, kacsa úgy hízhatik a sok friss zabálnivalótól, akkor kell azt a májat megsütni! - Az már csak a sértés megnyomatékolásának számítható be, amikor ez a szakférfi odadobja a cárnak: "akár magam tálalom fel felségednek."
Ebben az egyetlen ropogós mondatban háromszor szerepel a "felséged", tehát nem lehet senkinek kifogása - még a cárnak sem - a megalázkodás miatt, de mi, utólag, itt, 1994-ben, végiggondoljuk, mekkora hirtelenséggel és felajzottsággal röpködhettek ezek a szavak az asztal fölött. Ott, ahol a három koronás fõ, éppen korona nélkül tömte a hasát.
Utána kellene számolnunk a mai eszünkkel, az ottani szituáció lélektani rugóit kellõen kifeszítve, mekkora hatás érhette a cárt, barátját, Vilmost, a fõadószedõ család kései hajtását és a sárgakabátos kínai császárt. (Lehet, hogy nem is sárga kabátban ült a ferdeszemû az asztalnál, csak én képzelem el így, Lehár operettje után szabadon, mert hogy a Mosoly országának elõször A sárga kabát címet adták. Hogy jön ahhoz egy párizsi senki - legalább is a koronás fõkhöz képest igencsak porhanyós jelentéktelenség -, hogy akkora dölyffel, gõggel és egyébbel tegyen ostoba nyilatkozatot máj-ügyben. Még hogy október, és hogy akkor õ majd gyakorolja a cárral szemben azt a kegyet, hogy leereszkedik majd, maga szolgál fel, és ettõl a felszolgálástól lesz a cárnak igazán jó étvágya, jó ennivalója, ennek a Romanovnak! Ugyan ki is ez a Romanov? Hol is van az az Oroszország, Ázsiában? Ha nem is ott, de a közelében, mondják, hogy táncolni tudnak meg vért is isznak, nyersen eszik a húst, mint a tatárok? Mi is lehet a különbség az oroszok meg a tatárok között? A lengyelek miattuk menekültek egészen Párizsig a XVIII. század végén; itt van például ez a Chopin, vagy hogyishívják.
A visszaemlékezés nem számol be arról, válaszolt-e valamit a cár, védelmére kelt-e a cárnak Vilmos, a fõadószedõk leszármazottja, nyögött-e valamit az európai problémához a kínai császár, korona nélkül? Sõt azt sem feszegette mindezidáig senki, mit is gondolhatott a három császár asztalánál a három császár, mit szóltak a biztonsági emberek, mit nem szóltak a La Tour d'Argent kiszolgáló legényei, e döbbenetes pillanatban.
A csattanós nyilatkozattal bizonyára foglalkoztak nagyköveti szinten a diplomaták, körmönfont magyarázatok is keletkezhettek. Háború nem származott máj-ügyben, az októberi dátumot se firtatták nagyon sokáig az arra rendelt követségi titkárok és egyéb jelentõk.
Utólag eljátszunk mi is a gondolattal: Talán eszébe jutott a saját országában mindenható cárnak, hogy a forradalom és a nyaktiló önérzetet nevelt a franciákba. Mert ez a pontosan fogalmazott mondat anno 1877, még késõbb se hangozhatott el Európában máshol, kemény, kegyetlen következmények nélkül.
Ez az írásunk pedig fõhajtás ama francia polgár elõtt, aki öntudatában egyenrangú volt császári vendégeivel! Ha nem több náluk. Noha senki nem gondolt arra, sem akkor, sem késõbb, hogy be kellene vinni õt a Pantheonba!
*
Fridél Lajos tusrajza
