Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

Szerkesztőbizottság:

DR. ABKAROVITS ENDRE

JÁMBOR ILDIKÓ

KALÓ BÉLA

A szerkesztőség címe: 3300 Eger, Bükk sétány 2.

Tel.: 36/411-411; Fax: 36/413-426

1118 Budapest, Ménesi út 73. Tel.: 1/209-4566

Tipográfia: szerkesztőség

Nyomtatás: B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

3300 Eger, Fadrusz u. 4. Tel: 06 30 9855-316

ISSN 1417-7080

Lapunk olvasható az Interneten: www.agria.hu/hnaplo cím alatt

Májusi számunk megjelenését az alábbi szponzorok segítették:

nemzeti kulturális örökség minisztériuma

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA
NEMZETI KULTURÁLIS ALAPPROGRAM

MOLNÁR ISTVÁN GÉZA fotóművész, Eger

AGRIA COMPUTER Kft.

M-FÓLIA Nyomda- és Papíripari Gmk.

B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.

Lapunk megvásárolható Egerben a Gárdonyi és Gonda Könyvesboltokban,

Valamint az Északhír árusítóhelyein,

Budapesten az Ecclesia Könyv- és Kegytárgyüzletben és a Hírker árusainál.

Az ország egyéb területein az újságárusoknál.

Az idő sodrában

Őseink márciusban csináltak forradalmat. Mi áprilisban. Szinte megmagyarázhatatlan az az érzés, mely mintegy kétmillió embert vitt a térre, hogy ott egy rögtönzött nemzetgyűlést tartson. Április 13.-a a nemzeti egység megteremtésének ünnepnapjaként fog bekerülni a magyar történelembe.

Rosszindulatú (félre)értelmezések sora indult az előbb valósággal rettegő, majd gátlástalanul gúnyolódó média képviselőitől. Kettészakított nemzetről beszéltek azok, akiknek a szájából még a nemzet szó is falsul hangzik, lévén, hogy azt a pártapparátust szolgálták ki híven, mely a magyar érzéseket kiirtandónak, üldözendőnek, egészségtelennek tartotta, helyette csupán üres szóként kongó internacionalizmussal szolgálhatott, lévén, hogy azt szolgálta...

Bármiről szóljanak is az elemzések, nincs mentség arra, ha valaki megtagadja azt a népet, mely a felemelkedés lehetőségét nyújtja számára, helyet a közös otthonban, azaz élelmet és menedéket, magasabb szinten pedig jólétet és biztonságot. Az otthon melegét megtagadni, annak lakóit hazugságokkal és rágalmakkal illetni több mint szentségtörés. Árulás és hálátlanság. Se ok, se magyarázat nincs rá.

Isten szándékaink és tetteink szerint ítél meg bennünket. Aki színleli a jóságot, ám alattomosan rátámad arra, aki jó szívvel befogadta, az minősíthetetlenül alacsony emberi szintre, úgyszólván az emberi létezés minősége alá süllyedt. Erkölcsileg meghalt. Ezt a "minőséget" etalonná tenni pedig több mint eufemizmus.

Akik kettészakított nemzetről beszélnek, azok valójában a tulajdon szándékaikról és életfelfogásukról vallanak önkéntelenül. Ők szakítják ki magukat a nemzet testéből, és a ránk fröcsögő gyűlöletükkel érik el azt, hogy viszolyogva húzódjunk el tőlük. Mit is lehetne tenni azzal, akinek permanens epeömlése van? Ám a nemzet ettől még egységes marad. A magát élcsapatnak vélő maroknyi embercsoportnak egyszerűen nincs, nem lehet beleszólása abba a folyamatba, mely előre viszi és felemeli a magyarságot. Határon innen és határon túl. Bármennyire görcsösen igyekeznek kirekeszteni azokat, akiket egy embertelen békediktátum leválasztott a nemzet testéről, immáron nem lehet! Április 13.-án velünk ünnepeltek a székelyek és délvidékiek, a felvidéki és kárpátaljai magyarok. Velünk volt a világ minden táján élő magyarság, mert ez a nemzetgyűlés igen fontos üzeneteket fogalmazott meg. Nem viszonozzuk a mások gyűlöletét. Egyetlen magyar sem süllyedhet olyan mélyre érzéseiben, hogy ezt tegye! Kinyilvánítottuk egymás iránti szeretetünket és szolidaritásunkat, valamint azt a szándékunkat, hogy továbbra is nemzetéhez hű, azt szolgálni kész, polgári kormányt akarunk a nemzet élén tudni, s nem olyat, amely idegen érdekek szolgájaként külföldön hétrét görnyedve tárgyal, majd hazatérve gőgösen felszegett fejjel, másokat lenézve tetszeleg egyfajta uralkodói szerepben.

A hipokrízis kora lejárt. A jelenkor történelme egy komoly letisztulási folyamatban születik meg. Ennek legfőbb jellemzője az, hogy nem címkézhető. Ha valamiben polarizálódik, az kizárólag abban nyilvánul meg, hogy a jobb sorsra érdemes nemzet végleg kiemelkedik abból a közegből, mely folyton csak besározni és lehúzni akarta. Halkan mondjuk ki: a tulajdon szintjére... Azon a szinten pedig nincs meghatározó erő. A nemzet szempontjából legalább is nem lehet.

Izgalmas, reformkori hangulatot idéző nemzetgyűlés volt. Akik odahaza maradtak, azok is velünk voltak lélekben. Igazi, lelkeket megnyitó, sebeket begyógyító, nagy találkozás volt ez. Az Erő velünk volt és velünk marad. Isten ereje, mely soha nem azonos az erőszakos szándékokkal. Él, hat és felemel. M.M.

Vers, próza

Apor Elemér

Óda egy vízcsepphez

Hideg s meleg szerelméből

született valóság

áramló levegők gyermeke

Dicsőség neked vízcsepp

Átlátszó testedben

mennyi törvény remeg

olvadottan

mikor még csepp se vagy

te harmat, felszálló,

pára és permet, lehulló

te, virágot, világot itató

Dicsőség neked vízcsepp

ki idomaidban hordod

a szivárvány

fénytöréseinek szögét,

a káprázat színeit,

amik ragyogni tudnak benned,

a sárgát és a lilát

a kéket és a kármint.

Dicsőség neked vízcsepp

Benned él a hópelyhek

könnyű és kemény geometriája

szabályok és alakzatok

vakító rendje,

ki üvegre dermeded

forró őserdők

buja növényzetét

indákat és pálmák

hajladozását

Dicsőség neked vízcsepp

mocskosan is oldódó tisztaság,

benned az ismétlés

roppant ereje

te, sziklák pörölye,

ki a bazaltban kivésed

az Idő gödreit

és végigkergeted a földön

a jégverés ropogó fergetegét.

Dicsőség neked vízcsepp,

büszkeségem vagy most,

mert belőlem születtél,

én leheltelek hűvös lapokra,

forró lehellet

láz és lihegés lecsapódása

a hideg közönyben.

Büszkeségem

és szomorúságom vagy,

mert a könnyek törvénye szerint

születtél.

Dicsőség neked.

Simek Valéria

5.o Az ég foltjait varrogatta

Ha régi életünkről

beszéltünk esténként...

Amikor anyánk jókedve

a legnagyobb jutalom volt...

Ajándékozó kedvében

annyi jót akart tenni...

Házunk jótevője.

Egy szakajtó lisztért

adta nem létező erejét.

Ruháján böjti szél motozott,

dolgozni és nélkülözni is tudott.

Szenvedéseiben titkos

szövetségesei voltunk,

mikor a rogyni készülő

ég foltjait varrogatta ruháinkon.

Farkas András

Isten bohóca

Részlet

Filippo elöljáró beszéde, amit az Egyház elöljáróinak mond el a játék kezdete előtt. (Illően meghajol a hatalmasságok tiszteletére.)

Főtisztelendő Atyám és Ti, Mindnyájan, a keresztségben és a szeretetben Testvéreim, arra kérlek Titeket, legyetek irántam némi türelemmel és megértéssel, ha már kifejthetem álláspontomat. Ez az óra szent nekem. Ezért is érzem magam szokatlan helyzetben.

Más napokon imádkozom, várom, hogy az Atya közölje velem: ma is észrevett engem. Várom azt is, hogy indítson meg engem. Néha erőszakig is elfut ez a várakozás, kérve, hogy adjon új gondolatokat, a szeretet nagyobb bőségét, erősítse meg a hitemet, tegye világosabbá, egészen világossá a nekem szánt szerepet.

Mert, Főtisztelendő Atyám, előttünk nyilvánvaló a tény, hogy az ember, a polgár megteremtette a Várost. Ahol sokan élnek, kölcsönösen tudva egymásról, megegyezve abban a szándékban is, hogy ki-ki maga módján, a saját képességei szerint eljátssza a maga földi szerepét. Amit megírtak neki. Valahol, talán a csillagokban is, talán más fogalmazásban. Minden szerep térben és időben lehatárolt, erről Szophoklész, Calder`on, Shakespeare, Moli`ere és mások bizonyítékkal szolgálnak.

Nos, ha szerep van, akkor van hozzá a színház. A térség, az összes kellékekkel, amik közül a rendezőt, az írót, meg még sok sliffentyűt nem illik kihagyni. Rendszerint a jók és gonoszok között folyik a csatározás.

A jók szenvednek. A gonoszok örülnek a haszonnak, ami pénz, hír, siker, dicsőség és persze hatalom, hogy a legfontosabbról meg ne feledkezzek. A mókára mindig is hajlamos firkászok úgy csűrik-csavarják a dolgot, igazítják a menetirányt, hogy a végén a jó mindig elnyeri jutalmát. Mert azok is, csaknem a végén a dalnak, illetve játéknak, összefognak - az írók szerint meg a tisztességes hit szerint is a jók vannak a többségben a Városban - a szenvedő jó, az üldözött jó, a megalázott jó elnyeri az ő jutalmát. Hogy ez miből áll? Mondjuk abból, hogy életben marad, megkapja szerelmét, ami lehet személy, de tárgy is, visszakerülhet övéihez, mert korábban onnan elrabolták.

A játék közben, a játék hevében nagy bűnök esnek meg. Bűn nélkül nincsen színház. Elképesztő az a tarkaság, ahogyan a cselszövés behálózza a szereplőket, szinte nem győzzük kapkodni a fejünket, hogy kire, mire és mikor és miért és hogyan és kik által zúdul rá, milyen eszközökkel törekszik elérni célját. Bizony. A szereplők mennek végzetük felé, a csaló csal, a cselszövő cselez, van, aki hisz a szép szavaknak és máris csapdában találja magát. Tehát minden szereplő következetesen azt alakítja, amit neki az író, a rendező kiosztott. És azt ő átéli, önként belebújik a jellem elképzelt és valóságos bőrébe, hogy aztán a mese végén - minden pimaszság és ármánykodás végeztével minden a helyére kerüljön. Mint minden játékban.

Nem időlopás miatt huzakodom elő a hasonlattal, vagy azért, mintha nem lennének érveim másképpen és mások kárára - vagy hasznára - megvédeni magamat és szándékaimat.

Minden színdarabnak értelmes vége van, rendszerint. Akadnak manapság hirtelen felfújt hólyagocskák, akik előre meghatározott menetrend szerint, a kéznél levő trükkök technikai közbeiktatásával ama bizonyos hólyagból időközönként, nem is tudom, percenként hányszor képesek kiengedni némi levegőt. A hólyagot és ezt a folyamatot óriási műgonddal be- és átvilágítják, a nézőknek - hallgatóságnak pedig el kell hinnie, hogy a szépség és az igazság, a jog és a törvény, az emberi élet céljairól szóló mély tanítást láthatták, hallhatták.

Komolyra fordítva a szót: uraim, egy korszaknak, egy színdarabnak vége van. Aki az előző előadásban - hiszen itt Isten rendelése működik, ki-ki csak egy szerepet kapott és egy színdarabra -, aki tehát az előző előadásban elővezette Jágót, ne akarjon egy új színdarabban Othello lenni. És mindig és újból mindent túllihegve főszerepet játszani. Főképp, ha az előzőekben megbukott. Ha a színészhasonlatnál maradunk, vegyük észbe, hogy Szophoklész nem követte el azt a műhibát, hogy Kreónt egy másik darabjában az erkölcsi Olümposzra helyezte volna. Moli`ere sem faragott mellé, hogy Harpagont egy újabb estén a jótékonyság istenévé avatta volna. Csak azért, hogy a játszadozásban kedve telhessék.

Egy korszak, egy színdarab, a hozzátapadt szereplőkkel. Ebben a Városban, ebben a színházban a rendet nem én bontom meg innen-onnan vett-kölcsönzött gondolatiammal. A legtöbbször Istent idézem, ha az Evangélium Isten szava. Legalább ebben ne kételkedjünk. Itt azért nincs nyugalom, megbékélés, az a bizonyos katarzis, mert az előző színdarabot, tragikomédiát, vagy egyszerűen csak drámát állítólag befejezték. De a szereplők a színen maradtak! Nem távozhatnak onnan, mert valamilyen rendezői, vagy egyéb technikai ostobaság folytán a függöny fennakadt, a zsinórpadlásról elmentek az odarendelt munkások. Nincs senki, aki helyrepofozza a szakmát, tegye azt, amit kell. A világosítók idegesek, mert az áramadó telepek kezdenek kimerülni a huszonnégy órás üzemtől, vitatkoznak is, hogy mi legyen, mi ne legyen. A közönség meg fogja magát, otthagyja az egészet, mert ami értelmetlen, azt nem nézi. Mert nem kétségbeejtő dolog, hogy a szereplők ott, a színpadon - jobb híján - egymást noszogatják, arról akarják meggyőzni egymást és magukat, hogy a lefutott darab ugyan nagyon rosszul volt megírva, nekik nem is ezt vagy azt kellett volna mondaniok, hanem azt, vagy mást, meg nem is ide kellett volna állniok, hanem amoda, őket mindig is takarták, pedig aki takarta, az olyan hülye volt, hogy ülve nyalhatta volna az eget, ha hitt volna benne? És így tovább! Ezért van itt baj! És Önök itt, azért és arról kérdeznek, kérdezhetnek engem, mi a szándékom, mit akarnék ezekkel a szövegekkel, amiket az utcán hangosan mondok el?!

Nem tudom a templomban elmondani. Azt akarom, hogy az én híveim, az én közösségem tagjai visszaszóljanak. Néhányan vagyunk. Nem baj! Nem azzal van baj, hogy gondolataimat ismétlik, hanem azzal, amit ők gondolnak, ők éreznek, ők találnak magukban. Mert ebben a világban és ebben a Városban az emberek lelke évtizedek óta le van földelve. Az emberek bunker-lélekben élnek - ha élnek és nem élődnek - állnak, kúsznak, pihennek, léteznek a sötétben, meg engedelmeskednek kényszereiknek. Amiket rájuk raknak. És nincs ellene orvosság? Van. Vissza kell adni nekik azt a szabadságot, hogy magukba nézhessenek! Hogy megvallhassák azokat az érzéseket, szenvedélyeket, amiket Istentől kaptak arra a kicsinyke időszakra, amíg itt házalhatnak. Bátorítsuk őket arra, hogy elhihessék: nekik ugyanannyi joguk van a személyes boldogságra, szenvedélyeik okán talán több is, mint a hatalomnak. Ebben a sakkpartiban mozogni kell, ebben a véres játékban a tisztek intézik az ügyeket és nem a székben ülő és minden erőnek kiszolgáltatott tekintély. Szomorú tapasztalat, hogy az európai történelem némely korszakában az egyházi tekintély csaknem a poklokig süllyedt, mert urai kiszolgáltatták magukat a világi hatalomnak, ami nem más: pénz, fegyver, erőszak, jogi látszatok és önzés keveréke.

Nekem az a feladatom, hogy szavakat rakjak egymás mellé. Hangokat, amikben érezhető a hit és az Isten lehelete. És mert meglátogatott azzal a képességgel, hogy némileg beleláthassak az emberekbe, tekintetükből kiolvassam a tartalmukat, ítélkezem is olykor-olykor. De ezt az ítéletemet megtartom magamnak. Mert ha kimondanám, fellázadna a Város, és vagy engem kövezne meg, dobna a megáradt folyóba, vagy azokat, akikről beszélek. Jaj, hogy elszaladt az idő!

Minden darabot, minden előadást, mindig az adott pillanat emberei az éppen érvényes érdekek és szabályzatok szerint ítélnek meg. A tiéteket ünnepelte az a korszak! Ma fanyalgunk rajta, miért is így játszottátok el a szerepeket. Mást mondana a mai napon is a tegnapi ember. Rólatok, képességeitekről, mint mi, akik már függetleníteni tudjuk magunkat a kemény nyomás alól. De szólnunk kell, mert felelősek vagyunk. Nemcsak a mai pillanatért, hanem azokért is, akik utánunk jönnek. És azokért is, akik előttünk elhullottak. Kegyetlen tréfája az időnek, hogy ránk rakta a szólás feladatát. A lelkiismeretünkre. Ezért jövünk fel és elő az Idő köpenyéből, hogy később ne kapjunk még nagyobb büntetést - hanyagságainkért. Mert már eddig is sokat mulasztottunk. És ha napjainkban bármi értelmezést is adnak a testvériségnek, a szeretetnek, én ezen a hangon, ezzel a tartalommal fordulok Hozzátok. Hozzád, aki nyájadnak megértő pásztora kívánsz lenni: tedd érthetővé mindazok számára, akiket illet, hogy a lelkiismeret nem elvont adottság, de belső parancs, ítélőszék. Hallgatni kell rá! Tetteiről ismerszik a becsület. Nincs megbánás nélkül feloldozás. Vagy a szentségekről - ebben a profán világban - csak a templom falai között szabad suttogni? Ki mondta?

A századok a feneketlen fekete múltba sodornak le minket is. De valahol fénylenie kell az Igazságnak, amiről beszélünk. És a hang csodálatos utakon tud terjedni, ha irányítja azt az Isten.

Zsinatok között a kívülről jövő gondolatok, akár a dadogósok is elindíthatnak valamit, amiben áldás foganhat. Adja Isten!

8.o

Murawski Magdolna

A tudás fája

(Lengődi Ábra)

Ha végigjártad mind a stációkat

szegény bolyongó Ábra

végül ott állsz honnét elindultál

immáron feltarisznyálva életre-halálra.

Remegsz. Valami szózatféle vibrál lelkeden.

Istened hangja? Lelked harangja?

Csak állsz. Mozdulnál de mostan nem lehet.

Lesújtani készül az élet haragja.

Etelkád régen elhagyott.

Örök hűségből piti éji nász lett.

Barátod iszkol most nyomdokán.

Ki bánja? Vágyában testesült volt sivár tett.

Mindenki elhagyott. E puszta kép

kísér csupán. Tüdőbajos barátod

őrülten rontott árnak bárminek.

Ő is elveszett, látod?

Mert az az út a kiválasztottaké.

Követni barátságból szánalomból

senkinek nem lehet. Egyszemélyes út

meg sosem osztható. E földi ártalomból

menekvés keskeny ösvényen vezet: egyéniséged

ha mindig féltve őrzöd ápolod

harmóniába torkollik a lényed.

Miért bolyongtál, Zongotád megláthatod.

Bár keserű a tudás fáján nőtt alma

s az ágakon akasztott banya hintázik

nincs egyéb vonzerő mint a tudás hatalma

s mindig van ember ki ezért él érte vágtázik.

Apor Elemér

Feje fölött a pallos árnyéka

Dobó István regényes életrajza

Család - apa nélkül

Nem sokkal karácsony ünnepe után történt az 1511. esztendőben. Harmincadik napjára virradt volna december hava, de nehezen fordult a föld a csikorgó csillagok alatt. Hosszú még az éjszaka ilyenkor, és a zempléni hegyekben áll a fagy, megvetve lábát a völgyek fölött, a sziklaormokon, fejszéje az erdőkben a fák derekát hasogatja, s olyik madár halálra dermed, még ha meghúzódik is nyári fészkének alján.

Annak a lovasnak is kár volt elindulni, aki már a második virradat elébe vágtatott, de nem volt megállás, át hófúvásokon, amikbe néha szügyig gázolt a ló, ugratva árkot, ahol eltűnt az út nyoma. Az arca csak a száj körül élt, lehelete jéggé vált bajusza végén, a szakálla csörgött a vastag bőrmellény fölött. Aborára kel érnie, ha beleszakad lovastul. Aborára, Dobó Domokosné asszonyhoz, aki nem is sejti, hogy megözvegyült tegnap éjszaka.

Gyászhírt vitt és riadalmat. Alig látott már, deres pillái összeforrtak, amikor a Czékeyek aborai udvarházának kerítése felrémlett előtte, keskeny fekete csík a fehér tájban. Belevágta sarkantyúját lova véknyába, dehogy kereste a kaput, át a palánkon, szorosan az ajtó mellé farolt.

Döngetni kezdte a fatáblákat. Azok borítottak ajtót, ablakot.

Lehajolt a nyeregből. Hallgatózott.

Semmi nesz.

Leugrott a lóról. Azt hitte, kettőbe szakad a térde.

Kiáltott:

- Nagyasszony, ébredjen!

- Ki az?

- Nyissa ki, nagyasszony! Megölték Domokos urat!

Az ajtó kicsapódott.

Czékey Zsófia immáron Dobó Domokos özvegye falfehéren tántorodott az ajtófélfának.

- Ki tette, Hol tették vele? Beszélj!

Ránézett az összefagyott emberre:

- Gyere be, szolgám!

- Mindent elmondok, csak a lovat elébb...

Szaladt az istállóba, takarta pokróccal, szénát tett elé.

Aztán befutott. Hasábot vetett a tűzre. Az ágyra pillantott. Ott ültek borzasan és rémülettel Domokos úr gyermekei egymás mellett: Ferenc, László, István, Domokos, meg a kicsiny Anna, aki alig múlt három esztendős.

- Vámosújfalunál jártunk, amikor fegyveresek támadtak ránk, lóhátról. Sokan voltak. Urunk aludt a kocsiban. Mi négyen voltunk, de csak magam tudtam megugrani, a többit levágták.

- Ki tette?

- Vékony holdvilág volt, de megösmertem Tarczay Miklós urat, ő ösztökélte a fegyveres népet, vágjátok, üssétek, és mikor urunk kidőlt holtan a kocsiból, azt kiáltotta, mehetsz már panaszra, Budára!

- Jaj, szegény uram! - sírt fel Zsófia asszony. - Minek indultál Budára, úgyis csak ahhoz mehettél volna, aki nem orvoslotta volna panaszunkat, jaj, szegény árváim, nincs már apátok! - ölelte őket. Aztán, mint aki eszét vesztette, kiáltozni kezdett:

- Verjen meg az Isten, Tarczay Miklós, véredet ontsa, fejedet vegye!

Letérdelt a fölre, öklével verte a padlatot.

- Légy átkozott te is, odalent a földben, Czékey Márton! Bátyám voltál, de te hoztad fejünkre ezt a veszedelmet. Te szövetkeztél Tarczayval, szerencsejátékra, aki előbb hal meg, annak a birtoka a másiké legyen. Te holtod volt előbb, Vagy téged is Tarczay ölt meg? Verjen az átkom benneteket, föld fölött, föld alatt!

Megint a gyermekekhez futott:

- Szegény árváim, mi lesz veletek?

Ferenc, László, István, Domokos, meg a kicsiny Anna most kezdtek sírni, mikor közéjük roskadt az édesanyjuk. Eddig csak riadoztak, még sohasem látták ilyennek, ilyen rémületesnek, mintha idegen lett volna, mintha más lett volna, de amikor érezték a teste melegét, a karja ölelését, megérezték, hogy így, együtt, most már egyedül vannak. Zokogás és szepegés töltötte meg az udvarház nagy szobáját.

Egyszer megszólalt a lovas, aki a tűzhelynél melegedett, kását evett, meleg bort ivott:

- Azt mondom én, engedelmével, meneküljön gyermekestől Aboráról kegyelmed, mert úgy gondolom, ide jönnek az útonállók. Tarczay úr azt is kiabálta, most már mienk az upori, meg a cékei birtok.

- Tudtam! - jajdult fel Czékey Zsófia - Ezért ölték meg, ezért hányták kardra az én jó uramat. Hát csak jöjjenek!

- Ne várja be őket, nagyasszony, nincs ezekben emberség, szikra se! Tán még a maguk életét is elveszik.

- Hallgass és térj nyugovóra!

A legénynek csak illendőségből csúszott ki a száján a jóéjszakát, tudta, hogy itt nem lesz egyhamar jó éjszaka.

A gyerekeket lassan elnyomta a sírás, de Sófia asszony ott ült a szabadtűzhely mellett. Nézte, mint oszlanak a semmibe a lángok nyelvei. Így van ez az ember életével is. Öt gyerekről kell gondoskodnia, neki magának, ezután. Át kell mennie szülei örökségéből a Dobó-birtokra, Ruszkára vagy Szerednyére. Szerednye jobb, a kis várban megvédheti magát. A ruszkai udvarház kényelmesebb, a ruszkai pap taníthatja a gyermekeket. A gazdasággal majdcsak megbirkózik valahogy, Ferenc nemsokára segíteni tud neki egyben-másban. Derengett a sárga téli hajnal, amikor felérzett. Elővette fekete ruháját a fiókos ládából. Édesanyja, Czékey Jánosné Upor Borbála temetésére varratta. Akkor viselte utoljára.

Felköltötte a szolgákat, az udvari népet. A hírhozó legényhez, Bay Gergelyhez fordult:

- Te, Gergely, koporsót ácsoltatsz, és egy szekéren elindulsz urunkért. A kocsin fekete lobogó legyen, hogy lássák, miért mégy. Uramat holtában Ruszkára vidd, akkor már én is ott leszek. Ti pedig - mondta a többieknek - fogjatok be, minden holmit rakjatok fel. És menjetek előre Ruszkára. A jószágot is hajtsátok, ne késlekedjetek!

Bement a házba.

- Serkenjetek fel, gyermekeim, öltözzetek téli ruhátokba gyorsan! Ferike, segíts nekik, visz benneteket a kocsi apátok földjére, Ferenc, jól vigyázz rájuk, nemsokára legénysorban leszel. A kis Annát én viszem, mert én még maradok.

- Édesanyám! - ugrott fel István is. - Mi ketten itt maradunk, meg kell védeni kegyelmedet. Rossz szándékkal jönnek ide Tarczayék.

Sófia magához ölelte két fiát:

- Köszönöm fiaim, de ha itt maradtok, rátok nagyobb veszedelem várna. Asszonyt nem öl, csak a tatár. Tarczay nem mer rám kezet emelni, menjetek csak, menjetek!

Feltette őket az egyik kocsira, burkolta kendőbe, bundába, dunnába, csókba, utánuk nézett, amint eltűntek a havas úton, a tejjé sűrülő ködben.

Később beköszönt Gergely, s ő is elindult a gyászos szekérrel. Ez a koporsó inkább ládának tűnt, de ő csak ilyet tud, majd Ruszkán illőbbet csinál az öreg Mátyus, ő ért hozzá. Az udvarházban csak egy hajtó kocsis maradt, aki majd Sófia asszonyt viszi a batárral.

Ő meg odaszólt a kocsisnak:

- Támaszd be jól a kaput, Gergely után!

Bement a lányához.

- Kislányom, Annácskám, Annuskám, kis bubám, kelj fel, öltözködünk, megyünk, át, rossz emberek elől, kész a jó meleg tejecske, cukrot is tettem belé, igyad, kis szentem!

Odakint valami duhogni kezdett. Dorongok, balták verték, döngették a betámasztott kaput.

- Törjétek rájuk!

Recsegett a deszkapalánk, tört ki a kapu, s a szétvert gerendák közt beléptetett lován Tarczay Miklós.

Akkor lépett ki s állt meg az ajtóban Domokos úr özvegye. Az arca fehér, tekintete sötét, hajával versengő.

- Csak én vagyok itt - kiáltotta -, s azért maradtam, hogy szembenézzek uram gyilkosával. Országúti haramia lettél, Tarczay Miklós? Nem mutatod fel a kardodon a nemesi leveledet, ami tisztességes őseid harcban szereztek? Mert véres a kardod, Tarczay. Az uram vérétől és talán a bátyám vérétől is véres a kardod, te éjszakában lappangó útonálló!

Tarczay felállt nyergében.

- Kifelé innen, kifelé mindenki! Mostantól ez itt Tarczay-birtok!

- Mondtam már, hogy csak én vagyok itt. És azért vagyok még itt, hogy megátkozzalak. Öt gyermek lett árva gyilkosságod miatt, ötszörös halállal halj meg! A földért gyilkoltál? Harapja a földbe, ne tudd kiköpni, váljék epévé a szádban, te nyomorultak nyomorultja!

Tarczay leszegte a fejét, a homloka elsötétült, és csak ennyit mondott:

- Nincs szavam asszonyi beszédre.

Sófia asszony belépett a szobába, karjára vette, kihozta a kicsiny Annát és beszállt a batárba. Elindultak Zemplénből Ungba.

Tarczay még sokáig ült mozdulatlanul és némán a nyeregben. Mögötte ötven lovas. Azok se mozdultak. Szót se szóltak.

Egyszer Tarczay Miklós megrázta a fejét, mintha az átkot rázta volna le róla, nagyot rikoltott:

- Törjétek fel a pincét, bort ide, ünnep vagyon, áldomást iszunk az upori meg a cékei vagyonra!

Öten - egyedül

Domokos urat fekete tisztességgel eltemették a ruszkai templomban. Nem volt díszes a temetés, ahogyan az már szokásos volt akkoriban. Olyan hirtelen talált rá a halál Domokos úrra, hogy az özvegynek nem volt ideje Pozsonyba küldeni fekete posztóért, hogy legalább a koporsót vivő jobbágyokat felruházza vele, de az öreg Mátyusnak volt elegendő gyászos festéke a koporsóra, s előkerült négy fekete lobogó is. Upor Borbála temetéséről, maradék. Domokos úr így is megtalálta nyugovó helyét elei mellett. Sófia asszony ezek után már csak a gyermekeire mosolygott. Ferenc ekkor tizenöt éves volt. Nem ő szülte Dobó Domokosnak, mivel második felesége volt. Az első asszony, Hethei Veronika nem sok idővel Ferenc születése után megholt. Ferenc alig is tudott erről valamit. A tizenhárom esztendős László, az ő elsőszülött fia, nem sokáig örvendeztette édesanyját, az aborai veszedelem után követte Domokos urat, erősen megfázott az útban, s nem segíthettek rajta Boldizsár pap gyógyító füvei. István meghaladta a tizedik esztendőt, a kis Domokos nyolc, a kicsiny Annácska négy esztendőt számolt. Volt velük baj elég.

Boldizsár pap lett a gyermekek tanítója. A bibliát ismertette velük, s a fiúkkal a latin grammatikát, meg a kardforgatást. Ferenc ugyan már kapott leckét vívásból az édesapjától, de Boldizsár pap se volt tudatlan ebben a mesterségben. A délutáni óráiban szívesen vetette le a papi köntöst, és csak úgy ingujjban olyanokat víttak a ruszkai ház udvarán, hogy csak úgy csattogott.

Nem sokkal az aborai menekülés után Sófia asszony magához kérte Boldizsár papot.

- Tisztelendő atyám, tudja, mi nagy sérelem esett rajtunk. Magamat már nem is nézem, de kötelességeim vannak a négy árva iránt. Tarczay Miklós minden emberséges jog ellenére elfoglalta nemcsak szerencsétlen bátyám birtokát, hanem az én örökségemet is. Megkérem, írjon óvást a leleszi konventhez. Nem kicsiny dologról vagyon szó, hanem az egész Upor és Czékey birtokról, melyek az én gyermekeimet illetik, tehát helyezze őket birtokba a leleszi prépost.

- Meglesz, asszonyom, bár nincs hozzá erős bizodalmam.

- Miért?

- A jog nem mindig emberséges, és nem mindig szolgálja az igazságot, asszonyom.

- Nehéz szívvel, de mégis nekifogott Boldizsár pap, és szép, latin nyelven instanciában óvást emelt a Tarczay-féle birtokfoglalás ellen. Külön varjútollat faragott, azzal szebb betűket lehetet róni, mivelhogy keményebb a lúdtollnál. Az írás fölébe odajegyezte A.M.D.G., ami annyit jelent, hogy Ad maiorum Dei gloriam, vagyishogy Isten nagyobb dicsőségére.

Ha nem is Isten nagyobb dicsőségére, de megérkezett a válasz nagy sokára. Akár meg se érkezett volna. Megkopott pedig a hírhozó frátere saruja, míg odaérkezett. Mert a leleszi konvent arról értesítette a folyamodókat, hogy Tarczay Miklós az Upor, meg a Czékey-birtokokat 1512. március 15-én Ulászló király előtt csere címen átadta Perényi Imrének, a nádornak.

- A nádor hatalmas úr - ingatta szomorúan a fejét Boldizsár pap.

Tarczay Miklós jól járt a cserével, az övé maradt Czéke vára néhány faluval. Birtokban ugyan kevesebbet kapott cserébe, de oltalomban, védelemben mindent. A Perényi vagyon és a nádor fegyveres ereje pedig nőttön-nőtt.

Persze a nádorok is meghalnak egyszer, meg a királyok is meghalnak. Így tett négy esztendő múlva Ulászló és Perényi Imre. A nádor.

Perényi Imre halála idején másik halál is esett a Felvidéken. Pálóczy Mihályé. Amikor ennek híre járt, Sófia asszony összehívta gyermekeit a ruszkai udvarházba. Ferenc a Dobó-birtokra ügyelt, István a Felvidék másik nagy uránál, Serédy Gáspárnál hadnagykodott.

- Jól vigyázzatok a Perényiekre - mondta -, úgy érzem, nem lesz nyugovástok. Örökségetek nagyja már Perényi-kézen van, s úgy lehet, közel az idő, mikor rátok szállnak a Pálóczy-javak, mert benneteket illetnek nemzetségi jogon. Különösképp légyen gondotok Sárospatakra! Emlékezzetek boldogult édesapátokra, ő sokszor elmondta, milyen örökség vár rátok apai ágon. Ő is mindig emlegette Patakot. Nagy birtok ez, jó föld. Ne hagyjátok elveszni, ne sajnáljátok a pénzt fegyveresekre! Szegény édesapátok is inkább dolgos jobbágyokat tartott, nem voltak fegyverforgatók, az lett a veszte.

Boldizsár is felmordult:

- Igaza van édesanyátoknak, többet ér a jó fegyver, mint egy rossz imádság. Én mondom, a ruszkai pap.

- Miért haragudnak ránk a Perényiek? - kérdezte a szelíd kis Domokos.

- Nem haragról vagyon itt szó, hanem szerzésről. A megholt Imre nádor fia, Péter veszedelmesebb az apjánál. Így szokott ez lenni. Elmúlt a Perényiekről az a hatalom, ami a nádori méltósággal járt. Péter most egy másik hatalmat állít helyébe. A vagyon hatalmát. A birtokét. A földét. Vagy talán, mit lehet tudni. A király még gyermek. Idegen házból való. Jegaelló, lengyel ivadék. Megfordulhatott Perényi Péter fejében, hogy valamely szerencsés fordulatban király is lehet. Méghozzá magyar király. Ezek a Szlovéniából jött Priniek, Zápolyák nagyobb magyarok, mint mi, Dobó öcsém. Mert a szepesi gróf, a Zápolya se adja alább a magyar királyságnál, még meglátjátok.

- Milyen család ez a Perényi család? - kérdezte Domokos.

- Nagy fa ez, Domokos fiam, terülő nagy fa, sokféle ága vagyon. Ez, amelyik itt elhatalmasodott, a nádori ág. Tudod, fiam, ki az a nádor? A király helyettese. Perényi Imre abban az esztendőben lett nádor, amikor Mátyás királyunk fia, Corvin János megholt. István bátyád olyan négyéves forma lehetett. Különös ember hírében állt ez az Imre. Tudod, volt Rákos mezején egy nevezetes országgyűlés, még 1505-ben. Ott a rendek azt végezték, hogy a magyarok nem választanak többé királyt más nemzetből. A nagymérgű nádor, merthogy köszvényes vala, szekéren hordoztatta magát le-fel Pest utcáin, és fennszóval kiáltozta, hogy ez a végzés a nemzet ellen való, mivel megsértődik a nép választásbéli szabadsága. Mikor a kisded második Lajos királyt megkoronázták, ő kérdezte meg a rendeket, akarják-e királynak. Nemsokára ezután döghalál pusztított szerte az országban, akkor a királyt Lengyelországba menekítették, és Imre nádor három esztendeig volt király a király helyett. Úgy látszik, ez fészkelődik a fiának, ennek a Péternek a fejében. Hanem egyszer Pozsonyban is hordoztatta magát szekéren, mikor Ulászló király Bécsben járt, és ott megegyeztek a Habsburgokkal, hogy ha a kis Lajos utód nélkül halna meg, Miksa császárnak az az unokája örökli a magyar trónt, aki feleségül veszi Ulászló lányát. Akkor is azt kiabálta Pozsony utcáin, hogy ez az egyezség az ország szabadsága ellen való. Amikor aztán Ulászló felajánlotta neki Eperjest, mindjárt megszelídült és aláírta az egyezséget.

Domokos tátott szájjal hallgatta.

- Most mondja el pap bácsi, minő az a Sárospatak, amelyikre olyan nagy vigyázással kell lennünk nekünk, Dobóknak?

- Jaj, fiam, arról lehetne csak sokat mondani! Hatalmas torony az a vár, olyan négy szegelet, hogy minden oldala tizenegy öl hosszú, a falai két öl vastagok, faragott kőből egymás felett rakva három ház magasan. Széles lépőn kell felmenni a tetejébe, ha onnan lenézel, tizenhárom öl mélység van a lobogó a családi címerrel. Bizony. Belül is gyönyörűséges, faragott székekkel, lócákkal, drága mívű asztalneműekkel. Ezt a várat még az Árpádok nemzetségéből való király építette, valamelyik Endre, hogy az első-e, vagy a harmadik, azt már nem lehet tudni. Ifjúkoromban osontam be egyszer, amikor távol volt a gazda, akkor ámultam el mindeneken. De gondolhatod is, hogy a nádor nem lakik olyan egyszerűen, mint mi. Mert azt is tartsd észben, hogy Pálóczy Mátyus, aki második volt a nemzetségben ezen a néven, azonképpen nádorságot viselt még Perényi Imre előtt. Ez a Pálóczy több mint száz esztendeje kapta a királytól Sárospatakot, amikor saját csapatával segítette Zsigmondot Prága várának foglalásában. Nagy idők voltak azok, fiam, nagy idők!

Domokos száját most már nem lehetett bekötni.

- És mi köti a Dobókat a Pálóczyakhoz?

Az, fiam, hogy a Panki nemzetségből valók vagytok, ők is. A te őseid is Pankiak voltak, és már tizenhárom száz esztendeje ösmeretesek. Gyarapító népek voltak a Dobók, hol a vitézségükért kaptak birtokot a királyoktól, hol maguk vettek a maguk pénzén. Királyi adományként jutottak a Dobók az Ung várához tartozó Bező földhöz, aztán a zempléni Géres, Kissemjén, Károl, meg Rikcse falvakhoz, ugyanígy a dobroni, meg a galambházi földekhez, ki győzné mind elsorolni. De vettek is birtokokat. Úgy olvastam egykor a leleszi prépostság iratai közt, hogy ezt a Ruszka falut ezerháromszáz körül százhetven ezüst márkáért szerezték a papsai Rezéktől. Ekkor lettek a panki Dobókból ruszkai Dobók. A Pálóczyak pedig akkor hagyták el a panki nevet, mikor kétszáz esztendővel ennekelőtte a királytól adományba kapták Pálócz falut, és ott várat építettek. A panki birtokon nem volt vár, Pálóczon meg volt, így elhagyták a panki nevet, és Pálóczyak lettek, minthogy a fészket ott rakták meg. Így ment ez azokban az időkben. Bizony, szebb idők voltak azok, nem úgy, mint a most valók! Nem üldözték ki a földes nemesek a más özvegyét a birtokukból. Most már tudhatod, hogy nem akármilyen nemzetségből lettél, s azt is, miért kell vigyázással lennetek a Pálóczy-örökségre, apáitok örökségére.

15.o (Folytatjuk)

Gyüre Lajos

Bodrogközi holtágakon

tündér sétál a habokon.

tavirózsa zöld levele,

mint az Isten két tenyere.

elfér rajta szirom-virág,

súlymot nevel a láp-világ,

kácsa szól a csalitosban,

inzsellér-láng kéken lobban,

táncolva jár habról habra,

az élőkről a holtakra,

s ha az árvíz odahordta,

átöleli a Latorca.

Lelesz alatt nyárfás Ticce,

oda fészkel a gilice.

Örösnél meg ott a Karcsa

nő benne a törpeharcsa.

Bodrog felé, hogyha mozdul,

Szomotorban harang kondul

úszik a láp, meg a vidra,

kapaszkodik a ladikba,

hízik a víz, egyre csak nő,

olyan mint egy nagy tekenő.

fürdik benne száz vadliba,

úgy készülnek a lagziba.

Bári mondja: nagy szerencse,

ha zöldell a békalencse,

mert kifogytak már a nádból,

s ott ahol a gólya lábol,

télen, ha a Ticce befagy,

nádvágás lesz bizony, de nagy,

befedjük az eget vele,

ne essen az eső bele.

Árva liliom

17.o

Árva liliomszál

fehér templomvirág,

magához ölel a

hűvös álomvilág,

hajnali nyugalom,

és az örök béke,

hideg kő és márvány,

vagy oltárok éke.

Kelyhedben örök a

kegyes szűzi hála,

s nem remegsz, ha érint

áldozó pap válla.

Talán sírsz is néha,

úgy bús éjjelente,

hogy nem bújik hozzád

kardvirág-levente.

Szűzi szirmod lehull,

halálos hervadás,

s mi marad utánad?

hideg máglyarakás.

Tusnády László

A múltak árnya

Szomorú szemmel néz az árra,

mert nem láthat virágkorára,

feladata, hogy sírját megássa,

a terror éje így alázza.

A gödör mélyül, csönd szivárog.

- Mért hervad így az ifjúságod,

Gyere, szedjünk most szép virágot!

A lelked él, győz sír-világot. -

Ő tudja, egyszer jön az ünnep,

fájdalmai akkorra szűnnek.

Ő fáradt, és csak arra gondol,

hogy itt mindent a szörnyű rombol.

Az megmarad, és huhogása

a létünket mindig gyalázza,

hogy ne leljünk a ragyogásra,

csapás után jussunk csapásra.

Ó, mindig kéne tenni, tenni,

hogy ne nyeljen el ez a semmi,

de a terror vad dinamitja

a vég kapuját már kinyitja.

- Ki itt maradsz, egyet tehetsz csak:

segíts, hogy köztetek maradjak

lélekben, míg leng síri éjem,

tedd, már gyalázat több ne érjen!

Ne nézzenek, mint árulóra,

és a hóhérra, mint a jóra!

Erőm fogytán, a sírom ásom,

ó, fogd, vedd tőlem a lapátom!

Erőm elfogy, már "kész a leltár";

jövőm a mélyben, odahalt már.

Markold meg ezt a drága földet!

Virág voltam, s ezért megöltek. -

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XLVII.

Havas, hideg tél van. Nagyon szép. Kétségtelenül gyönyörű. Ám nekem még nem sikerült ráhangolódnom ezekre a dideregtetően nagyon hideg, sok és meleg ruhát kívánó téli vadászatokra.

A karácsony még odébb van, ünnepi szépsége még távolinak tűnik. No meg a későőszi hangulat is fellelhető még sok helyen, hisz a csupán néhány centiméternyi vastagságú hólepel a száraz, magas füvet, nádat, elsárgult gizgazt nem nyomta még le, nem döntötte el, nem roppantotta össze.

S a boldog emlékezetű, kellemes, őszi élmények is itt ballagnak még a nyomomban.

A vadászatra való rákészülés, az öltözködés is bonyolultabb, sokkal több időt igénylőbb ilyenkor. A pólók és a vastag, bélelt ing fülé két-három pulóver kell, a kötött, gyapjú, hosszúszárú alsó alá még meleg harisnya, fölé vastag zokni, azután a meleg kabát, a sapka és a kesztyű.

Még felsorolni is sok, ám mindezek ellenére a kezem gyakran fázik. És a lábam is.

Ezek az évszakonkénti átállások, az új viszonyokhoz való alkalmazkodások nálam nem történnek egyszerűen. Nem megy simán, gördülékenyen, észrevétlenül.

Mondhatnám azt is, hogy megvisel. Nyűgössé tesz. És leginkább ilyenkor tél elején. Pláne, ha ilyen korán, s ilyen hirtelen tör ránk. A hideget nem szeretem. Ki nem állom. Utálom. A mostani csikorgóan zimankósat meg különösen.

Lélektani változásait is lehetne elemezni.

A rövid, hideg, napsütés nélküli, szürke nappalok a még hidegebb, hosszú esték az ember lelkivilágát is befolyásolják, megviselik. Főleg a vadászemberét, aki leginkább a természetben - az erdőn-mezőn - sétál, cserkel legszívesebben. Ám ilyenkor kevesebbet, sokkal kevesebbet lehet ott. Főként a szűkös lakás rabja most ő is. És ezt nehezen viseli. Nem leli a helyét otthon, óraszám bámészkodik kifelé az ablakon és ábrándozik.

Tavaszról, nyárról, melegről, napfényről.

Pedig az erdő most is csodaszép. Havas, hideg, de gyönyörű.

Bár harsány színek - tiritarka virágok, ezerféle zöldek most nincsenek, mégis szinte mesekönyvbe illően színes a világ.

Diszkrét, szerény, szinte szégyellős, de színes.

Mint a kacagó tündérekkel álmodó, békésen alvó, egészséges kicsi gyerek pirospozsgás arcocskája. Mert most a természet is alszik. Szundikál, szendereg. Pihen.

Van, aki azt tartja, hogy télen meghal az erdő. Dehogy hal!

Él, de nem nagylábon, nem feltűnően, nem hangoskodva. Visszafogottan, halkan, finoman, nyári, őszi színpompás jelmezéből fáradtan kibújva pihen, s gyűjti az erőt. Készül a tavaszra, a megújulásra, hogy frissen ébredve, nagyot nyújtózkodva, mélyet sóhajtva, erőtől duzzadón, virágpompába szökkenve új termést érlelhessen.

Ropog a fagyos hó a csizmám talpa alatt. Ropog, recseg, nyikorog.

Lőtávolba becserkelni vadat most lehetetlenség. Ám annak ellenére, hogy ez a hó már néhány napja esett, még mindig kiválóan lehet nyomozni. A hó - no, persze elsősorban a friss, puha - még a legkisebb, a legapróbb termetű erdő-mező váltóját is elárulja. A prémes ragadozókét, a nyestét, a görényét, a nyusztét, a madarakét, a fácánokét, a sok-sok apró énekesét, de még a napsütéses órákban a hó tetejére melegedni kibátorkodó egerekét is.

A nagytestű emlősök csapáit meg úgy olvassa a tapasztalt vadászember, mintha azok nagybetűvel lennének a fehér papírlapra kinyomtatva.

Hogy hol, milyen vad, merre ment. Sétált, kocogott, vagy valamitől megijedve rémülten megugrott. Esetleg tétován ténfergett, élelem után keresgélve kapargatta itt-ott a havat. Vagy éppen a kökénybokrok környékén topogott, s szedegette az apró, savanyú bogyókat. Mert bőségesen termett az idén a kökény. A vékony bokorágak szétágazásának csapdáiban megülő, világítón fehér hópamacsok alatt a most is hamvasnak tűnő liláskék, pici gömböcskék ezrei az embert is arra csábítják, hogy lecsippentve belőlük, megkóstolja őket. Ám ehetetlenül fanyar, savanyú gyümölcsök ezek, hiába csípte meg őket a dér, a fagy.

A vad viszont szívesen fogyasztja.

Rendszeresen látogatott szóróra vártam a disznókat, amikor megfigyelhettem azt, hogy ők is szereik a kökényt. Öt malaccal és két tavalyi süldővel közeledett a koca a völgyecske oldalát dúsan borító kökénybokrok szövevényében. Először a furcsa hangú csámcsogásuk miatt kezdtem el távcsövön keresztül figyelni, hogy mi az, amit esznek. Mert ropogtattak valamit. A kökénybokrok alsó ágairól - amit kényelmesen elértek - szedegették, harapdálták, tépegették a szemeket, s a jól ismert csámcsogásukon áthallatszott a kökény csonthéjas magjának recsegő ropogása.

A szórón morzsolt, jó minőségű kukorica várta őket, amiről tudtak, és mégis ették a kökényt. Jó étvággyal. Aztán a tél folyamán rendszeresen figyeltem, nyomon követtem máshol is a kökénytermés disznók által való szüretelését. Volt olyan területrész, ahol már nehezen érték el az apró bogyókat, s ott képesek voltak felágaskodva nyújtózkodni érte.

20 o A hóban nem volt gond ellenőriznem e félreismerhetetlen vaddisznónyomokat, ahogy kerülgették a bokrokat, ahogy szedegették, eszegették a termést. Ahogy össze-vissza bóklásztak, jöttek-mentek, topogtak a sűrű kökényesben, s kétségtelenül jóízűen, két pofára falatozták azt a savanyú húsú, ám a maghéjban pici olajtartalmú magocskákat rejtő, nagyon szép kék színű, csöppnyi bogyókat.

A szürkésfehér környezetben a vérpiros színű, fényes csipkebogyók látványa még feltűnőbb. Most a legszebbek.

A vadásznyelv úgy tartja, hogy amikor a csipkebogyót először megcsípi a fagy, akkor már a rókát is érdemes lőni, mert a bundája már kész, azaz akkor már a szűcs által kikészített rókaprém gyönyörű.

22o A téli cserkelések idején a rókahullatékokban rendszeresen látni csipkebogyó-magokat. Ami azt bizonyítja, hogy e huncut, eszes ragadozó némi vitamin-utánpótlás céljából, esetleg táplálék-kiegészítés gyanánt gyakorta fogyasztja az érett csipkebogyót. Nem is szenved C-vitaminhiányban.

Az erdei szeder levelét pedig az őz és a szarvas legeli szívesen. A fagytűrő, s mély angolvörös, zöldesbarna, aranyokker színű leveleivel igazi dísze a téli erdőnek.

A cser és a tölgyfa ősszel elszáradt melegbarna, szépformájú levelei tavaszig nem hullanak le. Minden kis szellőfuvallatra megzörrennek, s lágy hangjukkal, finom színükkel a fagyos, rideg környezetben szívet-lelket melengető szépséggel szolgálnak.

Téli erdőt díszítő gyönyörűség a mézsárga, érett fagyöngy is. Különösen az, amikor színes madárkák népes csoportja csipegeti, eszegeti a zamatos, apró, fekete magokat rejtő gyöngyszemeket.

Szereti a csonttollú, a léprigó és a süvöltő is.

S ha már a madaraknál tartunk, ezidőtájt az erdőben mindenfelé láthatók az ékszerszerű, színes, kis fürge tollcsomók; a cinegék. A széncinege, a kékcinege, a fenyves- ás a barátcinege.

Az oly jellegzetes "nyitnikék" énekéről szinte mindenki által jól ismert leggyakoribb cinegefajtánkról, a széncinegéről néhány jellemző érdekességet megemlítek.

Délutáni erdei sétáim alkalmával, de még a magaslesen ücsörögve is - természetesen még sötétedés előtt - oly kedves, csengő, messzehangzó énekükben szívesen elgyönyörködöm.

Őket etetgettük kisgyerekkoromban édesapámmal telenként, amikor a mindent belepő hó miatt nehezen jutottak táplálékhoz. A madáretető színes, szeretett kis csodái voltak ők, mert szelídek és bizalmasak voltak, így közelről figyelhettük meg fehér pofatollú fekete, buksi fejüket, sárga hasukat, halványkék kabátkájukat, fényes, vidám, pici szemeiket. Most már tudom azt, hogy Közép-Európában a széncinege a legnagyobb és egyben a legsúlyosabb cinegefaj. Kicsi testük 20 gramm súlyú, s teljes hosszuk 14 cm. Odúban költenek. Legyen az a természetben talált, vagy ember által készített is, azt mindig a tojó választja ki, és a fészket is ő építi meg. Rendkívüli műgonddal és nagy odafigyeléssel alakítja ki a tojóhelyet.

Az üreg alját mohával béleli ki, majd arra építi rá a mély, félgömb alakú, szőrszálakkal, gyapjúszálakkal dúsan kibélelt tojócsészét.

Minden más odúlakó madár fészkétől sokkal melegebb az övé, és azért van erre nagy szükség, mert 10-13 tojást rak le, s csak így képes őket mindvégig melegen tartani. Maga a költés hazánk területén áprilisban kezdődik. A tojó egyedül, ám párja lelkiismeretesen gondoskodik táplálékáról. A fiókák 13-14 nap alatt kelnek ki. Ám őket már mindkét szülő eteti. Egyetlen napon akár 800-szor, 900-szor is képesek fordulni az odú és az erdő között hernyókkal, pókokkal, kukacokkal "megrakodva".

A fiatal madarak 18-20 nap múlva hagyják el az odút, de egy-két hétig még együtt maradnak. Az öregek ezalatt is etetik az utódokat.

Olajos magvakat keresgélve telente a szórókon is gyakran megjelennek.

Ha nincs is eséllyel, eredménnyel kecsegtető, karbantartott szóró, és a recsegve ropogó hó miatt a cserkelések is reménytelenek, akkor sincs oka panaszkodni, elkeseredni vagy bosszankodni a természetet imádó nimródoknak. Mert ezer apró szépségével a téli erdő kárpótolja őt. S ha igazi vadász, érzékeny lelkű, a finomságokat felfedezni képes, s annak örülni tudó ember, akkor boldogan s gazdagon térhet ilyenkor is haza.

Csak az a nagy hideg ne lenne!

Mert az nem szeretem.

Mindig fázik a kezem.

21o Meg a lábam is.

Abonyi Mária

Éj

Bíbor szobában ezüst léptek szunnyadnak,

éjjeledik párnád,

kövült bíbor-rózsák ösvényén

az Éj-tekintetű vágy sóhajba enyészett,

s arcodon fakuló erejét villantja az Ősz.

Holnap a HOLD bíbor álomra hajtja fejét.

Megduzzadt perceiket átsírják a napok,

és az ezüst éjben a tegnapnak nyoma sincs már.

A HOLD hallgatag arca alatt őrzöm lépteidet.

Erdődi Gábor

Melankólia

op. 10.

zöldszobrú Múzsa

nem lát a dőre

23o múló időre

hangolsz a búra

Vagy a zöld fűre

megújulásra

ifjúi másra

fésűs derűre!

H. Barbócz Ildikó

Rózsaszín és fehér nyelven

ha a durva és

semmitmondó szavaktól

a káromkodásoktól

már félig meghaltál

beszélj a barackfák

rózsaszín virágaival

szólítsd az almafák

fehér szirmait

hallgasd üzenetüket

rózsaszín és fehér nyelven

Fakivágás

nem bújunk

már árnyékodba

két nyárfa, sok nyárfa

rüggyel teli ágaid

visítva zuhannak

halomba, halomba

madarak riadnak

24o bogarak szétfutnak

világba, világba

a széllel susogtál

születtél, meghaltál

hiába, hiába

T. Ágoston László

Konok kunok

Kun Pistának nemcsak a neve volt kun, hanem a jelleme is. Ősei a sziket termő alföldi legelőkön terelgették nyájaikat, ahol kevés szóból is értett az ember, de annak a kevésnek helyénvalónak kellett lennie. Mert ha nem... Hát bizony könnyen meglódult a rézfokos, meg a vasalt végű pásztorbot.

Igaz, az ő apja, nagyapja már se birkákat nem terelgettek, se fokossal nem verték be a szomszédok fejét, de a vacsora utáni csendes beszélgetéseken gyakran felidézték az elődök nevezetes, generációkon átívelő cselekedeteit. Gyakran fölemlegették például az öreg Kun Jánost, aki olyan gyorsan szedte a lábát, hogy háromfalunyira előreengedte a fiát a szekérrel, a hatodik határban meg már várta őket az árokparton pihengetve. Meg az öreg Bencét, aki a szomszéd falu vásárában eladta az üszőjét. No, persze a jó vásárra illik meginni az áldomást. Emelgették is a poharat, amíg az üsző árából tellett, s rájuk nem szakadt az éjszaka. Akkor aztán a kocsmáros ajtón kívül tette a szűrüket, s az öreg Bence elindult találomra, toronyiránt. Koromsötét volt az éjszaka, még csak egy csillag se gyúlt az égen. Ment, ment az orra után, úgy érezte, már a világból is kifutott, míg egyszerre csak megpillantott egy ablakot, amelyikben megcsillant a fény. Odabotorkált hát, és bezörgetett.

- Engedjetek be, atyámfiai, én vagyok!

De mivel semmi válasz nem jött belülről, azt hitte, megorrolt rá az asszony, s nem akarja beengedni. Leterítette hát a subáját, maga mellé vette a bunkósbotját, és békésen elszunyókált. Hajnalban talált rá a temetőcsősz a kripta ablaka alatt. Úgy horkolt az öreg, majd kitörtek belé az ablaküvegek.

Meg az öreg Molnár István, a szépapja, aki kovács volt. A felesége meg libákat tartott, azzal piacozott. Vagy száz libát nevelt az udvarban. Egyik nap éppen a kaszát kalapálta az üllőn Molnár István, amikor egy csapat kíváncsi lúd nyújtogatta be a nyakát a műhelybe.

- Hé, Mari! - kiáltott ki a feleségének. - Hajtsátok el innét a libákat, mert mindnek lekaszálom a fejét!

- Jól van, no, majd mindjárt elhajtjuk! - így az asszony.

Az öreg - de tán akkor még nem is volt olyan öreg - még szólt vagy kétszer, aztán kilépett a műhelyből és megsuhintotta a kaszát. Másnap az egész falu ludaskását evett.

A nagyapjáról csak egy történetet hallott, amikor az üvegező kalapáccsal beverte a nagypofájú leventeoktató fejét. Az apja meg állítólag legénykorában elagyabugyálta a későbbi téeszelnököt. Ők azonban nem erre voltak büszkék, hanem arra, hogy amikor kikerült a kezük alól, azzal mindig elégedettek voltak a megrendelők. Hét határban nem akadt olyan ember, aki becsmérelte volna a Kunék asztalosműhelyét.

Pistát a városba sodorták a történelmi szelek - a rossz nyelvek szerint szellentések. Abban az időben történt ez, amikor a futballpályák környékén az a szlogen járta, hogy "kis pénz, kis foci". A gyárak műhelyeiben meg: "Ők fizetgetnek, mi dolgozgatunk." Ő dolgozni akart, ahogy otthon tanulta mesterember apjától, nagyapjától. A többiek kiröhögték, és bebizonyították neki, hogy munkával nem lehet pénzt keresni.

Aztán úgy hozta a sors, hogy betűvető lett. Fogaskerekek helyett újságcikkeket kellett gyártania. Korábban a fogaskerekek egy kis motor alkatrészei voltak. Ezek a cikkek is egy kis újság hasábjaira kerültek. Egy üzemi lapéra. Olyan emberekről, olyan embereknek kellett hétről-hétre írnia, akikkel naponta találkozott a gyárudvaron. Akikkel korábban együtt reszelte a vasat. Elhatározta hát, hogy igazat ír nekik. A kollégái értetlenül nézegették, megcsodálták, mint afféle csodabogarat, aztán megrándították a vállukat, és zsebre rakták a prémiumot. Ő írta az üzemi riportokat, ő replikázott, miért nincs meleg víz a fürdőben, hol késik a múlt hétre ígért anyag. A kollégái meg fizetésemelést kaptak. Igen, mert ő soha nem írt vezércikket november hetedikéről, dicsőítő portrét a párttitkárról, s nem kávézott együtt a vezérigazgató titkárnőjével. Nem értett hozzá.

Történt egy napon, hogy az újságíró szövetség székházába összehívták az üzemi lapok munkatársait. Az efféle harmadrangú tollforgatókat, mint amilyen Kun is volt. A fontos lapok főszerkesztőit a pártközpontban hetenként fogadták kávé, aprósütemény és fél deci konyak melletti eligazításra. A kevésbé fontosakat havonta a szövetségben egy-egy kávé mellett. A többit alkalmanként a színházteremben, ahol az APO (agitációs és propagandaosztály) valamelyik éppen ráérő munkatársa látta el őket úgymond´ hasznos információkkal és jó tanácsokkal. Csapvíz a mellékhelyiségben...

APO elvtárs ez alkalommal az éppen aktuális áremelésekről beszélt. Mint mondta, arról kellett írni, hogy mindez a munkásosztály és a vele szövetségre lépett dolgozó parasztság érdekében történik. Mert ugyebár azt a hülye is tudja, hogy az import árak emelkedése a nyugati imperializmus mesterkedése következtében való begyűrűzés következménye. De mivel a kapitalizmus napjai meg vannak számlálva, ez a begyűrűzés is csak átmeneti állapot lehet. Na már most, mivel a mi áraink sokkal olcsóbbak a nyugatiaknál, egyre többen utaznak hozzánk ezekből az országokból, hogy a magyar dolgozók elől felvásárolják az árucikkeket. Ha tehát mi fölemeljük az árakat, a nemzetközi imperializmust gátoljuk meg abban, hogy a magyar dolgozók elől elrabolják a legfontosabb élelmiszereket, meg mindent. Érthető, elvtársak? Ezt kell megírnotok minél nagyobb terjedelemben és minél több műfajban. Van valakinek kérdése?

A hallgatóság csak ült és befelé mosolygott. Olyan is volt, aki már az előre gyártott szópaneleket keresgélte, hogy minél előbb letudja a kötelező penzumot. Egyedül Kun nyújtotta magasra a kezét.

- Igen... Te, ott hátul! Miben segíthetek? - kérdezte APO elvtárs előzékenyen.

- Tudod, az a helyzet - kezdte Kun - hogy az újságíró iskolában volt egy olyan tantárgyunk, hogy erkölcstan. Gondolom, ti is láttátok azt a könyvet. Én kíváncsiságból beleolvastam. Abban többek között az volt írva, hogy meg kell győződnünk az információ igazságtartalmáról. No, hát ez az én legnagyobb gondom, mert csak arról tudom meggyőzni az embereket, amit magam is elhiszek. Attól tartok, hogy erről nem tudnék igazán meggyőző cikket írni.

- Értem - felhősödött el APO elvtárs homloka. - Mi is a te eredeti szakmád?

- Lakatos - vágta rá Kun önérzetesen.

- Na látod... Ha jól tudom, soha nem fűztek kiselőadást ahhoz, miért éppen olyan alkatrészt kell reszelned abból a darab vasból, amit a kezedbe adtak. Ott volt a rajz, és kész. A szakember meg tudja csinálni. Az újságírás is egy szakma. Aki ért hozzá, meg tudja csinálni. Aki nem? Hát... - tárta szét a karját. - Nekünk egyáltalán nem fontos, hogy te éppen ebben a szakmában dolgozz. Értjük egymást?

- Hát persze - mondta Kun, és úgy érezte, most omlik össze benne az egész világ. A világ, amit fölépített magának, magában a szavak értelméről, igazságáról, az igaz szavak hatalmáról. Amikor írásra adta a fejét, megfogadta, hogy csak igaz szavakat vet papírra, hogy az ő műhelyét éppúgy becsüljék az emberek, mint hajdan az apjáét, nagyapjáét. Íme, most válaszút elé került. Melyiken menjen tovább: az igazon, vagy azon, amelyik pénzt terem?

Két hónap múlva áthelyezték egy kisebb üzemi laphoz, ahol készen kapták az ideológiai tárgyú cikkeket.

Húsz év telt el. Kun Pista Istvánná érett, s hajdan dús haja helyén meg-megcsillant a napfény. Jó néhány szerkesztőséget végigjárt, s már külföldi lapokban is megjelent egy-egy írása. Sok mindent sikerült megvalósítania ifjúkori álmaiból, de a legfontosabb még váratott magára. Egy olyan lap, amelyik kendőzetlenül kimondja az igazat, s nem kötődik semmiféle ideológiához. A kollégái csak nevettek rajta, ha fehér asztal mellett terítékre került a téma, és olyanokat mondtak, hogy a sajtó a politika szolgálóleánya, meg hogy az újság maga a pártok szócsöve. Olyan is volt, aki a szolgálóleányt utcalánnyá keresztelte át, s ő akart lenni a stricije, akinek az utolsó fillérig elszámol az a ribanc. Tudta ő is, hogy igazuk van, de valahol legbelül berzenkedett benne valami, hogy talán mégse törvényszerű, hogy így legyen. Talán lehetne ezt másképp is csinálni. Talán... Ahogy az egykori mesterek.

Jött ez a rendszerváltozásnak nevezett ideológiai csere. A tegnapi elvtársakat uraknak kellett nevezni, s mindenki pártot akart alapítani. Szinte napok alatt változott át a felszín, a mély azonban csak egyre zavarosabban háborgott. A szebbnek, jobbnak, igazabbnak ígért jövő farfekvésbe ment át, és sehogy se akart megszületni. A felszámolt, vagy fillérekért eladott vállalatok elsőként az üzemi lapjukat szüntették meg, aztán a munkásszállót és a bölcsődét. Az egykori üzemi újságírók hada vált munkanélkülivé, s fél áron kínálták magukat, mint a vénülő utcalányok, akármilyen ideológia bármilyen stílusú kiszolgálóinak.

Kun is próbálkozott. Alapított önkormányzati lapot, szerkesztett garantáltan pártsemleges magazint, de végül is mindenütt rá kellett jönnie, hogy az emberi butaság határtalan, a semlegesség meg addig tart, míg többet nem ígér valaki.

Egyik nap a klubban összeakadt egy régi kollégájával. Neki sikerült a felszínen maradnia. Büszkén mesélte, hogy turnusvezető lett, több mint ötven ember dolgozik a keze alatt. Házat vett a Svábhegyen, van egy nyaralója a Tisza-tónál, egy meg a Bükkben. A múlt héten kapott új autót a cégtől. Csak hát... hiányoznak a régi haverok, a kollégák. Valahogy össze kéne hozni a régi stábot. Újra kéne indítani azt a régi lapot. Ő tudna is hozzá tőkét szerezni a mostani cégétől. És ebben még az is jó, hogy külföldiek, nem érdekli őket a hazai politika. Ha nyereséges a lap, azt írnak, amit akarnak, senki se ellenőrzi az anyagokat. Egyetlen cenzoruk lesz: a lelkiismeret.

- Ha ez valóban így lesz, tőlem akár holnap is elkezdhetjük is - mondta Kun, és a remélt jó vásárra meg is itták az áldomást. Akár hajdan az öreg Bence, de Kunnak ekkor ez eszébe se jutott.

A lap valóban megindult, s Kun Pista reggeltől késő estig a vidéket járta. Polgármesterekkel tárgyalt, riportot készített a munkaközvetítő előtt tébláboló munkanélküliekkel, interjút az új nemzeti tantervet szülő pedagógusokkal. Fölkereste a külföldi mamutcégek hazai leányvállalatait, s csodálkozott, miért nem akarja őt fogadni az igazgató. Vállalkozókat faggatott az üzleti sikereikről, és zokon vette, amikor az interjú végén bejelentették, hogy holnapután délben várják az impórummal. Azaz a cikk piszkozati példányával, s majd akkor eldöntik, mit közölhet belőle a lap, mit nem. Mert hát ugye nem mindegy... Az üzleti imázs, meg minden...

Aztán jött a kedves szerkesztő kolléga, aki annyira szeretett volna a régi stábbal dolgozni, és bejelentette, hogy mégsem fizeti ki az útiköltségüket. Neki ez így nem gazdaságos. Inkább ötszáz forinttal többet ad oldalanként, s a megjelent terjedelem alapján nyújthatják be a kollégák a számlát. No igen, mert közben meggondolta magát. Váltsák ki a vállalkozói igazolványt, intézzék maguk az adminisztrációjukat, fizessék az adót, meg mindent, mert ő ilyen dolgokkal nem foglalkozik. Végtére is ő szerkesztő, és nem könyvelő. Aki nem számlaképes, akár el is mehet. A régiek fele megemelte a kalapját, és fennhangon búcsúzott. Másnap jöttek helyettük újak, akik nem kérdezték, miért, hogyan, mi végre, s a mellékhelyiségben elmormolt szentségelések ellenében azt is eltűrték, ha különösebb indoklás nélkül csak a bérük felét kapták kézhez.

Kun feje akkor lilult el először, amikor felére húzták az egyik írását, amitől értelmét vesztette az egész. Úgy gondolta, megengedheti magának azt a luxust, hogy megkérdezze az okát.

- Mert ez az én lapom - mondta a kolléga hátradőlve kényelmes foteljában - és azt jelentetek meg benne, és olyan formában, ahogy nekem tetszik.

- Rendben van - mondta Kun -, de nem az én nevem alatt.

- Oké, pajtás, változtass nevet!

Egy nap, amikor kivételesen jó hangulatban volt, elmagyarázta Kunnak, hogyan is szerkeszti ő üzleti alapon a lapot.

- Jól figyelj, lúdtollú barátom! Van egy anyagom, mondjuk az, amit te írtál a múlt héten. Ez a lakástámogatásról szól, amit a riportalanyaid éppen nem kaptak meg. Mindegy miért. Van egy hirdetésem, ami a lakástámogatást reklámozza. Mondjuk, fél millióért. A reklám pénzt hoz, a többi helyet meg ki kell tölteni, mert mégse jelenhet meg tök üres oldalakkal az újság. Tehát szükség van a te riportjaidra is. Mit csinálok én? Átírom a riportod végét úgy, hogy simuljon a reklámhoz. Tiszta? És még te is jól jártál...

- Így csinálsz az apácából kurvát...

- Na hallod, félmillióért? Akár férjhez is adom.

Eltelt néhány hét, s Kun István riportjai egyre ritkábban kerültek be a lapba. Azok is megcsonkítva, átírva. Egy ideig magában dühöngött, de végül csak lenyomta a kilincset.

- Hát igen... - nézett föl rá az egykori barát az orrhegyére csúsztatott szemüvege fölött. - Korszerűtlenek lettek az írásaid. Mindennek az okát kutatod. A hogyant, meg a miértet. Ebben a felgyorsult világban ez már senkit se érdekel. Tények, a csupasz tények kellenek, kommentárok, magyarázatok nélkül. Tragédiák, botrányok, katasztrófák. Minél több hulla... Mikor hoztál te ilyeneket?

- Szerencsémre az én területemen nem volt ilyen.

- No, ne hülyéskedj! Még egy rohadt polgármester se akadt, aki megkefélte volna valamelyik beosztottját?

- Nem tudom. Én senki magánéletében nem kutakodom. A pletykák meg...

- No, hát ez az! A pletykák. Azt hozd, öreg! Nem baj, ha nem igaz, mi megvédünk minden támadástól.

- Köszönöm, de inkább ne védjetek!

- Ez az utolsó szavad?

- Igen, ez - mondta Kun. Aztán a zakója belső zsebéből elővette a tollát, bedobta a szemétkosárba, és köszönés nélkül távozott.

- Kár - nézett utána a szerkesztő. - Még egészen jó állapotban volt az a toll...

Lelkes Miklós

A ló baktat...

A ló baktat: igába fogott látszat.

Elmaradnak leomló kártyavárak,

s újak jönnek... Ha eléred az estéd,

látod mennyi a kártyavár-nevetség,

mennyi a póz, s az ördögkéz mint rángat

szíjon szabadnak mondott ostobákat.

Olykor úgy érzed - csodálkoznod kéne,

de csak fáradtan legyintsz az egészre.

A ló baktat, a hamis való ásít.

Messze még a seholsincs-igazságig!

Tömött zsebekkel, fején koronával

országhordón a nyegle király szájal.

A ló baktat, megtört szemében fények.

A nincs-úton megy, melynek neve élet.

Miért élet? Bár az ördög sem tudja,

nem volna az, ha választ nem hazudna.

29o Meddig baktatunk lovam, furcsa látszat,

semmi-útján e gúnyból szabadságnak,

ahol az isten pénzimádó Érdek,

s hangoskodnak a globális vitézek?

Fecske Csaba

Szőke haj, kék szemek

Alkonyodott, a nap beletúrt a Závoz dús bozontjába, néhány percig egyhelyben állt, mintha a fák ága-bogába akadt volna, aztán észrevétlenül a hegy mögé bukott. Lassan előtűnő sugarai még bearanyozzák az erdőt, mesebeli kincseskamra ragyogása töltötte be a tájat. Nemsokára megfakult a ragyogás, majd végleg elenyészett, hogy átadja helyét a szemerkélő homálynak. A Závoz sötét tömbje ránehezedett a falura.

Hazafelé baktattunk Ibolya nyomában Gusztival. Ibolya a kecskénk volt, fekete tarka, szelíd jószág, körme fénylett, akár a lakkcipő a lányok lábán vasárnap. Édesapám vette néhány éve a szilasi vásáron, gidakorától én neveltem. Eleinte cumisüvegből itattam tejjel, babusgattam, mint egy kisgyereket, egészen a szívemhez nőtt. Gyakran kihajtottam a rétre vagy a hegyi legelőre, ahol dúsan sarjadt a fű és zsenge hajtású cserjék és bokrok is vannak. Olykor Guszti is velünk tartott, így gyorsabban szaladt az idő. Míg Ibolya békésen legelészett, mi madárfészkek után kutattunk, meglestük a pöttyös kis tojásokat, a csupasz vagy már pelyhes fiókákat. Sötét faodúkba is belenyúltunk a félelemtől libabőrösen, hátha éppen kígyó lapul benne, vagy vaddarázs. Medvével, farkassal ijesztgettük egymást, noha tudtuk, hogy ezen a vidéken nem élnek. Bár a szüleink fiatal korában Derenken voltak medvék, Horthy kormányzó telepíttette dróthálóval elkerített erdőbe, azokra vadászott kíséretével. De ez már régen volt. Minden eshetőségre készen a bugylibicska mindig ott lapult a zsebünkben. Jobb híján botot cifráztunk vele, meg célba dobáltunk. Guszti ekkoriban késdobálónak készült, nem mondom, ügyesen bánt a bicskával, de azért arra mégsem voltam hajlandó, hogy a fa elé álljak, ő pedig körbedobáljon. Annyira azért nem bíztam benne. A faluba értünk, előttünk port kavarva haladt a csorda.

- Nagyon szelíd ez a kecske? - kérdezte Guszti, mintha nem ismerné Ibolyát.

- Nagyon - feleltem.

- Akkor jó - mondta, avval előkapta cifra botját, és jókorát odavágott a kecske szarva közé.

Ibolya az ijedtségtől és a fájdalomtól nagyot ugrott. Megmozdulni se volt időm. Mellemen hatalmas ütést éreztem. Mintha kirántották volna alólam a földet, hanyatt vágódtam. A tarkóm iszonyúan sajgott. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, hiszen estem én már le diófa hegyiből is, ha négy csitri meg nem látott volna. - Hihihi - vihogtak szemtelenül.

- Megtaláltad, amit kerestél? - kérdezte Piri, aki mellettem ült az iskolában. A haja olyan volt, mint az érő zab. Szeme huncutul csillogott. Veres voltam a szégyentől, mint a főtt rák. Guszti közben köddé vált.

A legjobb barátomból szemhunyás alatt ellenség lett. Szomorúan zártam be Ibolya mögött az ólajtót. Még aznap este hadat üzentem Gusztinak, alattomos tettéért. A hivatalos okmányt, amely egyébként Népszava nevű újságként látta el más, közönséges feladatát, sárviasszal lepecsételtem, és elküldtem a húgommal, aki csak hosszas unszolás után teljesítette a parancsot. Egy barackot is ígértem neki, amit megkapott, amint visszatért, a fejebúbjára. Visított, mint az újévi malac. Ennek az lett a következménye, hogy én kettőt kaptam, édesapámtól.

Persze máig sem tudom, kézbesítette-e valóban azt a fontos iratot a húgom, mert Gusztinak nyoma veszett. Két napig színét se láttam, hiába lődörögtem végig-hosszig a poros, nyári utcán. Kezem zsebrevágva fütyörészni kezdtem. Bele-belerúgtam a kerítésbe, amitől a kutyák megvadultak, csaholva rontottak neki a palánknak. Én csak mosolyogtam a tehetetlenségükön. De a mosoly hirtelen az arcomra fagyott, a kapura az volt kiírva krétával: PIRI ÉS LALI EGYPÁROK! És alatta nyíllal átlőtt szív. Ez csak a Guszti műve lehetett, hasított belém a gyanú. Még ilyet, hogy Piri meg én! Micsoda képtelenség! - füstölögtem magamban, s mint akit hidegen hagy ez az egész, egykedvűen bandukoltam tovább. De nini! A következő kapura is ki volt írva a két név, a rajz is ott volt. Ekkor már elkapott a harci idegesség, s futni kezdtem. Végig az utca minden kapujában ott virított a fehér krétás felirat. Nem tűrhettem ezt a szégyent! Előkotortam a zsebemből egy marék kócot, és megpróbáltam eltüntetni a feliratot, ám a deszkák szálkásak voltak, hát nem sikerült. Fogtam hát egy krétacsonkot, s nekiláttam, hogy legalább az én nevemet olvashatatlanná tegyem. De ilyen az én formám! Mert ki állt mögöttem, amikor a krétát a deszkához nyomtam? Piri.

- Látom, szorgalmasan dolgozol, hogy hírbe hozz, szégyelld magad! - mondta, s faképnél hagyott. Én meg csak álltam ott, földbe gyökerezve.

Napokig nem mozdultam ki otthonról, mindig találtam magamnak valami elfoglaltságot. Kisepertem az udvart, rendet csináltam a padláson meg a kamrában, vagy ha végképp kifogytam a tennivalókból, felmásztam a boglya tetejébe és hanyatt fekve bámultam a felhők vonulását, míg bele nem szédültem. Gusztival nem óhajtottam találkozni többé, noha néhányszor már megkísérelte diplomáciai úton a közeledést. A húgával üzent, aki az én húgomnak adta át, majd a húgom nekem, úgyhogy mire hozzám értek, többnyire nagy változáson estek át ezek az üzenetek. Egyikre se válaszoltam. Esténként korán a szobába húzódtam, elővettem a Toldit vagy a Hajótöröttek szigetét, egy Vernét vagy egy Coopert, és olvasni kezdtem. Azelőtt pillanatok alatt belefeledkeztem a mesébe, most azonban azon kaptam magam, hogy gondolataim Piri körül járnak. Lenvirág színű szemét látom, pisze orra körül azt a néhány szeplőt, amire korábban sose figyeltem, jóllehet két éve ül mellettem a padban. Sokszor eszembe jutottak felsüléseim. Ilyenkor mindig elhatároztam, hogy bosszút állok Gusztin. De hogyan? Semmi értelmes nem jutott eszembe. Aztán meg azon kezdtem töprengeni, milyen hőstettet kéne véghezvinni, amitől nagyot nőnék a Piri szemében, ami feledtetné csúfos kudarcaimat.

- Beszélnem kell veled! - állított be Guszti egy verőfényes délelőtt. A lépcsőn ültem, egy szajkót figyeltem a diófán.

- Mit tudnál te mondani, ami engem érdekelne? - mondtam flegmán.

- Talán tudnék - halkította le a hangját sejtelmesen.

- Hát akkor ki vele! - mert persze, hogy furdalt a kíváncsiság.

- Piri üzent - itt egy kis hatásszünetet tartott, de én ügyeltem, hogy arcom ne árulkodjék az izgalomról.

- A Nyíresben vár hétkor. Találkozhatnátok, ha te is úgy akarod.

- Hazudsz! - mondtam indulatosan.

- Ha nem hiszed, győződj meg róla te magad - mondta, és otthagyott kétségek között.

- Elmenjek, ne menjek? Tépelődtem, nem bíztam már szemernyit se Gusztiban. Mintha hideg vízből forróba ugráltam volna. Elmegyek, döntöttem, de a következő pillanatban már azt gondoltam, hogy mégse megyek.

Hét óra előtt jóval ott voltam a Nyíresben, egy mélyedésbe lapulva lestem, eljön-e. Lassan vánszorogtak a percek. Még elgondolni is szörnyű volt, hogy nem jön el, csak Guszti kárörvendező képét látom majd, ő találta ki az egészet, hogy jót nevessen rajtam.

Ekkor megpillantottam Pirit messziről, amint a földúton közeledik. A torkom kiszáradt, nyelni se tudtam, a szívem hevesen kalimpált bordáim mögött, folyton azt hajtogattam magamban, mit mondjak neki, mit mondjak neki?

Akkord

tele a szobám

semmivel csönddel

életem itt csöng el

tétován halkan

mintha egy dallam

Négysoros

ünnep lesz gyertyák égnek

egyre mélyebb gödröt ás

bennem a várakozás

a beteljesülésnek

Hajnali rigó

mi egy madár a szárny

a lüktető torok

amint a hanggá lett

lét rajta átcsobog

élő hang távoli

világ üzenete

mi célt szolgál a test

az anyag tudja-e

fújja a rigó a

cérna láb sárga csőr

ilyen boldogsághoz

honnét merít erőt

hozzám szól önfeledt

hangja vagy magának

préseli magából

moccantva az ágat

mindenség libbenő

foszlánya ahol vagy

élhetőbbé teszed

a reggelt hangoddal

Cseh Károly

Tintacseppek

Egykori iskola- és sorstársamnak,

emberöltőnyi távolból

Ötvenkilenc őszétől padlásunkon

porosodó kézi számológépem golyói

huzalokon gubbasztó madarak

rájuk száradt égbolt a tinta -

Vízszintes sorokba rendezetten

az egymás melletti fásultságban

kétségek körmei kaparták le

rólunk a hajdani álom-kéket

Hiányát por tölti meg

az idő szitáló hava

33o
Élet és tudomány

Alabán Ferenc

Kisebbségi magyar irodalmak jelene és perspektívája

(A Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégén című kötet kapcsán)

A debreceni Csokonai Könyvtár (Biblioteca Studiorum Litterarium) sorozatának huszadik darabjaként jelent meg 2000-ben az a terjedelmes tanulmányválogatás, amely áttekintést kíván nyújtani a nemzetiségi magyar irodalmak ezredvégén kialakult helyzetéről, legfontosabb elért eredményeiről, s bizonyos értelemben jövőjének alakulásáról. A kötet címében szereplő minősítő jelző (nemzetiségi), mely egyértelműen az elmúlt politikai rezsim hivatalosan elfogadott szóhasználatát jelzi, sem a gyűjteményben található tanulmányok, írások címében, sem szövegében egyébként nem fordul elő meghatározó minősítő fogalomként. A kötet címén kívül leginkább "kisebbségi" magyar irodalmakról értekeznek a szerzők, annak az úzusnak megfelelően, amit a nyolcvanas évek végi közép-európai politikai rendszerváltás természetszerűen lehetővé tett és hitelesített. A kötet anyagához írt két bevezető tanulmány szerzői is eltérően nevezik (minősítik) a szóban forgó irodalmakat. Görömbei András írásában (A kisebbségi magyarság és irodalma az ezredvégen) következetesen beszél kisebbségi magyarságról és kisebbségi magyar irodalmakról, akkor is, amikor az etnikai kultúrákat beolvasztó globalizációról, a hagyományokról és az anyanyelv meghatározó szerepéről szól, s akkor is, amikor az egység és sokféleség lényegét, a kisebbségi magyarság önazonosságának meghatározóit, a kisebbségi programok és ideológiák jelentőségét tisztázza, vagy éppen a létértelmezés, a kisebbségi létdokumentáció és az esztétikai érték mibenlétét jellemzi és határozza meg. Szirák Péternek, a más(od)ik bevezető tanulmány szerzőjének nemcsak megközelítései, hanem fogalomhasználata is eltér az előbb említettnél (A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban). A magyar irodalom kanonizációs folyamatában Szirák történeti szempontjai kiszélesítik az időhatárokat a 19. századig, s fejlődésük alakulásában próbálják láttatni a "népi diszkurzusok" és a "modern-konstrukciók" szerepét az irodalmi kommunikáció összefüggésrendszerében. A magyarországi irodalomtörténeti kánonok mellett megkülönböztet "regionális kánonokat" (transzszilvanizmus, Fábry-program, népi diszkurzus és utómodern-avantgarde átrendeződés), foglalkozik a regionalitás új kontextusaival, továbbá a posztmodern kánon lényegével és a regionalitással való találkozásával. Nem használja sem a "nemzetiségi", sem a "kisebbségi" minősítéseket, helyettük felvidéki, vajdasági, erdélyi (magyar) irodalmakról értekezik, "anyaországi kánon" és "regionális kánonok" szerint viszonyít. A kortárs magyar líra paradigmáiban a "centrum" és a "periféria" dialektikáját véli felfedezni, az irodalmi hatások "centrum-periféria" viszonylatainak állandó átformálódására figyelmeztet, s felhívja a figyelmet arra, hogy a hatás nemcsak egyirányú (tehát nem kizárólag a centrum felől indul ki), mivel a "periféria" egy bizonyos történelmi fázisban lényegében döntő hatással is lehet a "centrum" diszkurzusára. Az újabb költészeti diszkurzusok (pl. a neoavantgárd alkotók körének hatása) fellazítja a regionális kánonok szerkezetét, mivel a térbeli regionalitás hangsúlya helyett "egyidejű egyidejűtlenségeket" hoz létre a nemzeti irodalom történetében, másrészt a térbeli regionális kánonok fellazulása végbemegy az "irodalom teoretikus-reflexív diszkurzusában" is, melynek következménye egy határozott rekanonizáció, ami a nyolcvanas években a szlovákiai magyar irodalomban, egy évtizeddel később pedig a romániai magyar irodalomban is lejátszódott.

A felvázoltakból is kitűnik, hogy a határon túli magyarok, azoknak kultúrája és irodalma megnevezésének dolgában, minősítésében nincs egységes fogalomhasználat a szakemberek körében sem. Görömbei András tanulmánya lényegét tekintve tisztázó szándékkal és a hangsúlyok megformálásának céljából íródott. Ez azért is fontos lehet, mivel a magyar irodalom fogalmának tisztázása körül sok zavar és többértelműség tapasztalható az utóbbi évtizedben, s a rendszerváltás óta a kisebbségi irodalmak fogalmának értelmezése is problematikussá vált. Görömbei többek között Tőzsér Árpád és Grendel Lajos vélekedéseinek példáján mutatja meg a kisebbségi irodalmak létének és sajátosságainak igazoltságát. A szlovákiai magyar irodalom külön létét tagadó, az irodalmat (elsősorban) nyelvi fenoménnek tekintő Tőzsér és Grendel, a kisebbségi jelzőtől (azt bizonyára többek között lefokozó értelműnek érezve) elhatárolja magát, s a kisebbségi magyar irodalmat nem tekinti külön entitásnak. Görömbei lényegileg is feloldja az ezekből a véleményekből származó ellentmondásokat, mert a történelem és a nyelv, a személyiség, a nyelv és az irodalom szétválaszthatatlanságát követve, a magyar irodalom egységén belüli további tagolást is szükségesnek tartja, mely nem a nemzeti irodalom egységét hivatott bontani, hanem annak tartalmasabbá tételét szolgálja. Tőzsér és Grendel kitételeinek ellentmondásosságát saját alkotói és kritikusi gyakorlatuk szféráiból hozott konkrét példákon bizonyítja be, miszerint mindkét eddigi életmű felismerhetősége az a sajátság, amely elválaszthatatlan az alkotók meghatározó szlovákiai magyar helyzetétől és élményeitől, s a magyarországi irodalom kánonjába is jórészt azok által kapcsolódnak, ill. integrálódnak. Egy kisebbségi helyzetben élő alkotó műve nemcsak a magyar nyelvű kultúra rendszeréhez tartozik, hanem ahhoz a kultúráéhoz is, amelyben létrejön. Görömbeinek, mint magyarországi kutatónak az illetékessége ebben a kérdésben semmivel sem korlátozott, amikor írja: "... a nyelvi fenomén elválaszthatatlan az alkotó sorsától, élményeitől, a magyar irodalom egységén belül a külön sors külön változatokat teremt. Az irodalom értelmezéséből, a nemzeti irodalmi kánon képzéséből nem hagyhatjuk ki ezeket a külön változatokat, melyeknek nem a lényegük, de némely sajátos jegyük, színük az alkotó kisebbségi léthelyzetéből származik." Arra a kérdésre, hogy meddig számít valaki kisebbségi magyar írónak, Görömbei ezt válaszolja: az áttelepült írók életművének élményi hátterét legtöbbször éppen az a kisebbségi sors adja, amelyikből elmenekültek, s hogy az áttelepült írók legtöbbjének éppen a kisebbségi sorssal való művészi számvetés maradt sajátos jegye Magyarországon is. A sajátosság, az önazonosság biztosítása érdekében létrejött, kisebbségi közösségmegtartó, erkölcsi, humanista programok, életművek és műalkotások alkotórészei egy szélesebb (a nemzeti kereteket is meghaladó) kultúrkincsnek, mindazonáltal ezek csak az anyanyelvűség révén bontakoztathatók ki és őrizhetők meg. A tanulmányíró értelmezése szerint a sajátosság "az önmagunkkal való azonosság joga", ami által vagyunk, valamint "olyan érték, amely az egyéniség és a közösség személyiségjegyeinek gyűjtőfogalma". A kisebbségi útkeresés ideológiáit és a "sorsmetaforákat" a rendszerváltást követően sok kritika érte, a magyar nemzeti összetartozás tudatának felerősödése a korábbi ideológiák és magatartásformák bírálatát is eredményezte. Ezzel párhuzamosan azonban a magyar nemzeti kisebbségek önazonosságának a megfogalmazása is teret kért magának. Az újraértelmezés szerint - példának okáért - a Gáll Ernő és Sütő András által megfogalmazott "sajátosság méltóságának" elmélete sem passzív ideológia, hanem az önazonossághoz való természetes emberi jog kinyilvánítása (minden egyneműsítési diktatórikus szándékkal szemben), "megalapozása minden további aktív kisebbségi jogvédelemnek, autonómia-igénynek". A magyar "mozaiknemzet" (Csoóri Sándor fogalma) irodalmi kánonjának része a kisebbségi magyar irodalmak önazonosságát megjelenítő sajátos jelleg, mely sokfélesége és sokszínűsége révén jelent külön értéket egy szélesebb (európai) közegben is.

A magyar irodalmi kánon perspektívájának egyik részét is a különálló részekből adódó egység biztosítja. A kisebbségi magyar irodalmak "sorsproblémás" jellege sem lehúzó tényezője az egyetemes magyar irodalomnak (mint azt többen állítják), hanem egyértelmű és történelmi szükségből vállalt gondja, egyéni színe és sajátossága. Ez nem jelenti/jelentheti az irodalom művészi lefokozását, mert az eszmeiség és morál jelenléte nem gyengítheti az esztétikai értéket, nem lehet annak kárára. A felvetett gondolattal kapcsolatban is meggyőző Görömbei érvelése, miszerint a kisebbségi magyar irodalmak a kisebbség nemzeti létét fenyegető politikával szemben alakították ki sorsuk megvallásának és sajátosságuk védelmének különféle esztétikai változatait, mert sajátos történelmük, önismeretük, helyzettudatuk (sorsuk) művészi értékű érzékeltetésével, bemutatásával hívták fel magukra a figyelmet az egész magyar nyelvterületen.

Mindkét bevezető tanulmány szerzője, - Görömbei András és Sziráki Péter - a kisebbségi magyar irodalmak közép-kelet-európai régió meghatározottságait többletdimenzióként értelmezi, mivel a kultúra- és nyelvismeret révén a kisebbségi magyar alkotó mindig közvetlenebbül érezte és érzékeltette a közép-kelet-európai régió problémáit, a kisebbségi ember és a kisnépek sorsközösségét is. A regionalitás az utóbbi évtizedekben (fogalomtörténeti szinten is) átértékelődött és gazdagodott, így a nyolcvanas-kilencvenes évek irodalmi diszkurzusában a regionalitásnak kialakult egy olyan formációja, amely már a "térségi interkulturális összehasonlítás" lehetőségét is magában foglalja. Bizonyos értelemben ez a kisebbségi regionalitás fellazulását is eredményezte, bár jellegében nem mondható előzmény nélkülinek. Mindenképp hozzájárult azonban egy új irodalomszemlélet kialakulásához, a kritikai reflexió hangsúlyához és bizonyos értelemben az irodalmi értékrend módosulásához is. A közép-európaiság gondolata több kisebbségi műalkotásban, életműben közvetlenül is megjelenik (Mittelszolipszizmus, Gion Nándor regényei...) az utóbbi évtizedekben, s értelmezésének szempontjai is bővülnek. Az a fejlődési vonal, amely az ezredvégig nyúlik a kisebbségvédő, kisebbségtartó programoktól (a szlovákiai magyar Kisebbségi Géniusz, majd vox humana, az erdélyi transzszilvanizmus, a jugoszláviai magyar "helyi színek" programja) a "hídszerep" által kifejezett kettős kulturális kötődésen, valamint az interetnikus érintkezés és a kettős identitás elméletének értelmezésen túl a "virtuális közép-európaiság" ideájáig húzódik, amely nemcsak témájában, hanem belső struktúrájában is feltételezi az összehasonlítást és a kultúraközi viszonylagosságot. Új irodalmi diszkurzusok jönnek létre, melyek új kánonok megjelenését segítik életre, nem nélkülözve a szociokulturális összefüggések figyelembe vételének és az új szövegpoétikai igényeknek az aktívan formáló hatását sem. Az újabb szembesülések a nyelvi és kulturális, továbbá műfaji és esztétikai hatások kiszélesítését is magukban hordják.

* * *

A tanulmánykötet négy nagy fejezetre tagolódik, konkrétan az erdélyi, a délvidéki, a szlovákiai és a kárpátaljai magyar irodalom témakörével foglalkozó részekre. Az erdélyi magyar irodalomnak tizenhárom, a kárpátaljai magyar irodalomnak hat, a délvidéki magyar irodalomnak öt, a szlovákiai magyar irodalomnak összesen négy írás van szentelve. Ennek az elég aránytalan elosztásnak megfelelően az erdélyi irodalommal több mint háromszáz oldalon, a kárpátaljai irodalom témáival alig több mint nyolcvan oldalon, a délvidéki és a szlovákiai magyar irodalommal pedig alig negyven oldalon foglalkoznak a szerzők. A kötet összesen harminc írását - beleértve a bevezető tanulmányokat is - tizenhárom szerző írta, a következő részvételi elosztásban: négy-négy tanulmány került a kötetbe Elek Tibortól és Márkus Bélától, három-három tanulmány szerzője Görömbei András, Bertha Zoltán, Penckhófer János, Gerliczki András, két-két írással van képviselve Szirák Péter, Cs. Nagy Ibolya, Papp Endre, s egy-egy írás szerzője Tóth László, G. Kiss Valéria, Ködöböcz Gábor és Ekler Andrea. Az információértéket szolgáltató adatokból kitűnik, hogy a gyűjtemény a kisebbségi magyar irodalmak magyarországi recepciója kíván lenni, kiválasztott témák és alkotók hangsúlyával, művek értelmezésével. Mivel sem szerkesztői jegyzetet, sem összeállítói elvekre utaló megjegyzéseket nem találhat az olvasó a kötet rendszerezését, összeállítását illetően, megválaszolatlan marad a kérdés, miért kapott legkevesebb teret a szlovákiai magyar irodalom, s miért csupán három szlovákiai magyar alkotó (Tőzsér Árpád, Gál Sándor, Grendel Lajos) műve érdemelte ki az elemzői figyelmet? Ez a kommentálatlan szerkesztői minimalizmus (ilyen kontextusban) akarva akaratlan értékrendet is kifejez, de a tények ismeretében nem lehetünk benne biztosak, hogy objektív tényállást jelent. A szorosra húzott körben ui. a választás szigora nehezen képviselheti a szükséges komplex kép kialakítását.

* * *

Alapvető megközelítési különbségek vetületei az egyes kisebbségi magyar irodalmakat tárgyaló fejezetek elején található összefoglalások. Bertha Zoltán (Pillantás a mai erdélyi magyar irodalomra), Márkus Béla (Az iróniától a nosztalgiáig), Tóth László (Az ambivalencia irodalma. Környezettanulmány és gyorsfénykép a kilencvenes évek szlovákiai magyar irodalmáról) és Görömbei András (A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai) írásai hangvételükben, mélységükben, céljuk megvalósításának módjában és mértékében is jelentősen eltérnek egymástól. Különböző mértékben és hangsúllyal az említett írások érintik az irodalmi integráció kérdését és a nyolcvanas évek végén beköszöntő társadalomtörténeti fordulat jelentőségét, mivel az nem hagyta érintetlenül a határon túli magyar irodalmak és kultúrák helyzetének az anyaországihoz való helyzetét sem. A szellem és kultúra szabadabb légköre és mozgása létrehozta a folyamatok és tendenciák összmagyar vonatkozású szinkróniáját, az autonómia és a pluralizmus gondolatának egyetemesebb szintű kibontakozását, az irodalmi kommunikáció bizonyos átrendeződését. A legnagyobb változás az utóbbi évtizedben kétségtelenül a kárpátaljai magyar irodalom helyzetében történt, mivel a legmélyebbről indult, nem volt önálló kultúrája azelőtt soha, neki jutott a legnehezebb történelem. Kultúrájának és irodalmának kibontakozását a szabadsághiány pecsételte meg, a dogmatizmus nem engedélyezte a hagyományszemlélet érvényesítését. A rendszerváltás éppen ezért is alapvető fordulatot hozhatott, Görömbei András szavaival élve: "Egyenesen lenyűgöző az a szellemi fölszabadulás és kibontakozás, amit az utóbbi fél évtizedben a kárpátaljai magyarság véghezvitt ... megfogalmazta saját kisebbségi magyar identitását ... kialakította saját intézményrendszerét ... Kárpátalján négy év alatt több szépirodalmi és történelmi, művelődési munka jelent meg - jelentős magyarországi segítséggel -, mint a korábbi négy és fél évtized folyamán." Fejlődési fokának megfelelően az irodalmiságot ebben a régióban szélesebben kell értelmezni mint a nemzeti irodalmak esetében, az alkotóknak alapvető forrása a kárpátaljai magyar sors és az ebből értelmezett egyetemes magyar kultúra, legjobb műveik sajátosságukkal kötődnek az egyetemes magyar kapcsolatrendszerbe, legértékesebb darabjaik és értékeik ebből a sajátosságból nőttek ki.

A társadalmi változások közvetlenül formálták át a délvidéki, a vajdasági irodalmat és kultúrát is, melynek újabb jelenségeire mutat rá Márkus Béla esszéisztikus fejezetnyitó írásában. Kérdésfelvetései a vajdasági magyar irodalom önmeghatározásának fontosságát és szükségességét hangsúlyozzák, melyhez hozzátartoznak a "kisebbségi" fogalom dilemmái és értelmezhetősége. Márkus szerint "az irodalom szerepvállalása sem valami kolonc, nyűg, rabiga, ha abból indulunk ki, amit Lotman állít: a kultúra >>a közösség emlékezete<<. S ha az irodalom pedig - Horváth János szerint - a nemzeté, akkor csakugyan annyira szorosan kapcsolódnak egymásba a láncszemek...". Jó példáját látja mindennek Bányai János egyik legújabb könyve (Kisebbségi magyaróra) szellemiségében, mely önvizsgálatra ösztönöz, a hagyomány újraértelmezésének, a vajdasági magyar irodalom státuszának újragondolására késztet. A kritikát és bírálatot is megfogalmazó írás igyekszik rámutatni a vajdasági magyar irodalmat megosztó ellentétekre, az irodalmi és esztétikai értékzavarokra, a következetlenségekre, s a tárgyilagos önvizsgálat és higgadt szembenézés időszerűségére: "A belátás útja is ez. Azé a belátásé, hogy a környezet, couleur locale éppúgy fojtogathat, mint a nosztalgia, a vágyódás a hely, a helyi színek után".

Ahogy a vajdasági magyar irodalomról nem kap az olvasó szintetikus jellegű összefoglalást, hasonlóképpen a szlovákiai magyar irodalomról is csupán "környezettanulmány és gyorsfénykép" formájában kaphat áttekintést. Tóth László is "csapongó összefoglaló"-nak nevezi fejezetnyitó írását, mely 1996-ban íródott, s már ennélfogva is bizonyos értelemben felmentést kaphat az alól, hogy szintetikus módon minden irodalmi jelenségre, íróra és műre kiterjedjen. Az áttekintésekre jellemző "nagyvonalúság" pontatlansága jellemző erre az alkalmiság jegyeit is magán viselő összefoglalásra, mivel szerzője sok mindennel foglalkozik ugyan (a nosztalgikus és személyeskedő kezdet után, az elbizonytalanító és kétségeket támasztó irodalmi élet, az egyes írósorsokkal foglalkozó részen át a könyvkiadás és könyvterjesztés kérdéseinek érintéséig, majd a líra, a széppróza, a gyermekirodalom, a dráma és az irodalomkritika helyzetének vázolásáig), az olvasó a fejlődésből kiszakított "gyorsfénykép" szintjén kaphat leegyszerűsített, szubjektív ízekkel telített asszociációkat erről a kisebbségi magyar irodalomról. Tóth László kritikájában a legtöbb észrevétel megállja a helyét, környezettanulmánya - alkalmiságánál és látószögénél fogva - azonban csupán kiindulópontként szolgálhat egy elemző és rendszerező tanulmány megírásához. Több megállapítása vitára késztető (írói, költői minősítései, az irodalomkritikáról alkotott szimpla képe, az irodalmi élet kész "tényekként" kezelt feltételezett vonatkozásai...), a "lehangoló látvány" érzékeltetésekor mellőzi a háttérvonatkozások következetes számbavételét, minek okán felerősödnek az ambivalenciákat erősítő vonalak, melyek nehezítik az integráció szándékának, vágyának és tényének kiteljesedését. A "gyorsfénykép" szerzőjének helyzetéből adódóan elsősorban nem a pillanatnyiságot kellene megörökítenie, nem csupán a felszíni jelenségek alkalmi minősítését kellene elvégeznie, hanem a szlovákiai magyar irodalom folytonosságvonalát figyelembe véve a meghatározó fejlődési tendenciák és mélyebb ok-okozati összefüggések vizsgálatát és feltárását lenne szükséges elvégeznie ahhoz, hogy megállapításai és következtetései alaphoz kötődjenek, hogy minősítései hatásukban komplex értékrendet fejezzenek ki. Jelenünkből szemlélve a felvázolt kép halványabb színei persze jobban megmutatják magukat, s jobban jelezhetők a korrigálásra szoruló részek is. Adalék jellegük azonban figyelemre méltó és kiegészítője a kilencvenes évtized első felében differenciálódó szlovákiai magyar irodalomról kialakított képnek.

A szlovákiai magyar írók közül hárman kaptak külön helyet a kötet tanulmányaiban. Márkus Béla (Mittel Ármin új ruhája. Tőzsér Árpád pályájának legutóbbi szakaszáról) inkább esszéisztikus módon, összefoglalásszerűen, eddigi felismerésekre támaszkodva jellemzi a közép-európiság tőzséri gondolatvilágát, s benne a költő "átöltözéseit". Megértő és egyben feloldó értelmezései mögött a félreértések megelőzéseinek szándéka is megnyilvánul, értve ezalatt a helyzetek, ismeretek és minőségek sajátos világának képét: a Leviticus című kötet utolsó fejezetének Franz Xaver Kappus alakja "nem a fantázia szülötte, hanem alkalmas egy valóságos személy azonosítására. Csakhogy mindez a valószerűség Tőzsér Árpád szemében nagyon is valószerűtlennek látszott: ő, aki kitalálta magának Mittel Ármint, úgy hitte, mások is hasonlóan buzgóak". Az iróniára való utalás és célzás a kitalált személynek gondolt, de valóságosan létezett kapitány összecserélésére vonatkozik, azzal a feltételezett félreértéssel, hogy a költő Kappus kapitányban Mittel úr újabb változatát kívánta volna megírni. A Tőzsér néhány kiemelt alkotói motívumát felsorakoztató írástól eltérően Görömbei András (Gál Sándor évtizedei) jubileumi méltató cikket ír és a hatvanéves szlovákiai magyar alkotó egyes műfajainak alakulását kíséri nyomon. Nem részletes alakulástörténetet rajzol meg, hanem inkább jelzésszerűen mutat rá néhány műfaji metamorfózisra. Gál Sándor életművét úgy kezeli, mint a szlovákiai magyarság kultúrájának egyik értékes fejezetét, mely több műfajban figyelemre méltó értékeket hozott létre. Az eddigi életmű legsajátosabb értékeit azokban a művekben látja, amelyek magas esztétikai és morális szinten vallanak a szlovákiai magyarság történelméről, sorsáról és környezetéről, tragikus sérelmeiről és szabadságigényéről. A méltató szerint Gál Sándor a kisebbségvédelem dolgában Fábry Zoltán örökébe lépett, s így könyveinek egyik részét nem az irodalomtörténet, hanem a kisebbségvédelem és az emberi jogok védelmének története őrzi meg. A három szlovákiai magyar alkotó közül a legárnyaltabb képet Szirák Péter rajzolja meg Grendel Lajos műveinek magyarországi recepciójáról (Kanonizáltság és regionalitás) forrásokra hivatkozó tanulmányában. Részletezésre és elemzésre neki sincs módja, értékelése alkotói fejlődésvonalakat és változásokat érint, belső és külső viszonyításokon alapuló kritikai értékrendet érvényesít. Ez utóbbi azért is figyelemre méltó, mivel Grendel Lajos eddigi írói teljesítményeit eléggé differenciálatlan elismerések és fenntartás nélküli méltatások kísérték, kevésbé figyelve az időben és művekben változó értékekre. Szirák Péter pontosan jelzi Grendel elbeszélőmódjának összetevőit, példáit és kibontakozó hatásértékét; Mészöly Miklós, Esterházy Péter, valamint a magyar epikai hagyomány szélesebb körének termékenyítő hatását, a "szövegszervezési metódusok", a történeti viszonylagosság, az "olvasási retorika" kialakulását és vonatkozási pontjait. Látlelete akkor is találó, amikor Grendel kezdeti műveiben (Éleslövészet, Galeri) a "visszatekintő író" alkotási módjának és értékeinek lényegét mutatja fel a múlt megörökítésével, mert itt még hatásosabb a szöveg rétegezettsége és hangnemi biztonsága, amivel szemben "például az Éleslövészet második része túlzottan magán viseli a Termelési-regény nem reflektált hatását". Szirák Péter felfedi Grendel műveinek magyarországi "olvasatait", hangsúlyozva, hogy egy új regényforma kialakításának körvonalait látó értelmezők (akik egyfajta műfaji diszkontinuitást emeltek ki) "Grendel írásmódját közvetlenül beilleszthetőnek vélték a prózafordulat utáni átformált magyarországi kánonba, mindenekelőtt Mészöly és Esterházy olvasási alakzatával rokonítva azt. Az egyidejű befogadás számára nem nyílt távlat a Grendel-olvasás köztes helyzetének felismerésére, talán ennek tudható be, hogy a kritika némiképp túlértékelte újításainak körét". Szirák Péter következetes értékrendje Grendel kilencvenes évekbeli műveit illetően leginkább a kritika színterén mozog, mert már "az évtizedfordulón olyan könyveket jelentetett meg, amelyek részben megosztották értelmezőinek táborát ... Grendel a korábbi művek helyzeteit, relációit >>idézi<<, kombinálja újra ...". A Szakítások (1989), a Thészeusz és a fekete özvegy (1991) az Einstein harangjai (1992), Az onirizmus tréfái (1993), az És eljön az Ő országa (1996) stb. sorjázó kötetekben különböző szinteken és fokozatokon "egyfelől a túlzás, másfelől a vázlatosság akadálya annak, hogy a világlátás ismételten jelen levő tanító tételessége oldódhasson, hogy az olvasóval való együttalkotás értelmezési változatai kellő epikus >>fedezethez<< juthassanak ...", mert "az idő- és térbeli részletezésnek, a szereplők teljes leírásának szinte teljes hiánya, a történet elhagyása vagy túlértelmezése nyomasztó hegemóniához juttatja az elemző-kommentáló szólamot. Az erősen publicisztikai érdekű beszédforma pedig meglehetősen esendőnek bizonyul ...". A kilencvenes évek Grendel-művek kritikájának végkicsengése, summázata a novellaíró kísérletezéseinek van címezve, az ún. "fantasztikus beszédforma" alkalmazott változatai olvasási szintjének: "A szövegek nyelvművészeti megalkotottsága elmarad nemcsak a velük összemérhető kortárs magyar novellisztika élvonalához (Mészöly Miklós, Bodor Ádám, Darvasi László), de Grendel nyolcvanas évek eleji műveihez képest is ... Grendel egyidejű recepcióját nagymértékben meghatározza az újrakanonizálás lehetőség-feltételeinek alakulása." Az eddigi Grendel-életmű értékelésekor tapasztalt kritikai hangsúly nem általános jellemzője a kötetben szereplő írásoknak, igaz, hozzá hasonló sikeres fellépéssel sem rendelkezik más kisebbségi író, akinek magyarországi recepciója oly nagy arányú figyelmet és favorizáltságot tükrözött volna, mint Grendel Lajosé.

A gyűjteményes kötet szinte külön könyv formájában is megjelentethető része a romániai magyar irodalom helyzetéről, alkotói műhelyeiről, műfajairól, egyes kiválasztott alkotóiról és műveiről, pályaképeiről összeálló terjedelmes fejezet. Reprezentáns szerzője Bertha Zoltán, aki a bevezető tanulmányon (Pillantás a mai erdélyi magyar irodalomra) túl még két tanulmány szerzője (Bálint Tibor írói pályája, Vallásélmények és transzcendenciaképzetek az újabb erdélyi lírában). A kötet szerkesztőjének munkálatai ebben a részben érezhetőek a leghatározottabban, talán éppen az anyag mennyiségéből eredően, ill. a beválogatott írások jellege miatt. Az átfogó és a minél teljesebb irodalmi képet bemutató szándék itt érvényesül a legjobban, mindamellett, hogy a kisebbségi magyar irodalmak közül köztudottan az erdélyi magyar irodalom rendelkezik a legnagyobb hagyományokkal és a leggazdagabb, kutatóinak a száma is több, s megismerésének és feldolgozásának a mélysége is egyértelműbb. A bevezető tanulmány elméleti síkon indít, érintve a kilencvenes évek végi társadalmi és politikai változások hatását a közép-európai régióban, s a kisebbségi magyar irodalmak átalakulását. Bertha Zoltán külön figyelmet szentel a szellem szabadabb áramlásának, a kívánt egyetemes magyar kulturális integrációnak, a megmaradás és történeti emlékezet kölcsönös kapcsolatának. Az erdélyi magyar irodalom kontinuitását a transzszilvanista létérzékelésben (kevésbé a transzszilvanizmus korhoz kötött világképében és ideológiájában), a sorslátásban, az erkölcsi beállítottságban, az esztétikai, hangulati-érzelmi és egyben tematikai vonatkozásaiban látja. E sajátosságformák lét- és irodalmi jogosultságát, értékét a "nyelvben - lét virtuális valóságteljessége" képezi le, mely valójában "nemhogy nem áll ellentétben a nemzeti nyelv sorsáért aggódó erkölcsiség irodalmi vetületeivel, kifejeződéseivel, hanem mintha éppenséggel - akár akaratlanul is - megtámogatná az etnikai - nyelvi hagyományrend leépüléséből következő felismeréseket". Bertha Zoltán áttekinti az erdélyi magyar irodalom rétegeit alkotó írói csoportosulásokat, műfajokat és a jellegadó műveket is röviden jellemzi. A kilencvenes években született összeállításokról, irodalmi hagyományokat és folyamatokat összegző antológiákról, gazdag színképet mutató kiadványokról állapítja meg, hogy "az erdélyi irodalomban ma már olyannyira bonyolultan kapcsolódnak egymáshoz a különböző világszemléleti-esztétikai, műfaji, nemzedéki viszonyszálak, hogy az ilyen-olyan irodalomtörténeti tagolások és kategorizálások, csoportosítási-osztályozási kísérletek egyre erőszakoltabbaknak hathatnak...". Az erdélyiség (a helyi szín) érték- és sajátosságtartalmainak klasszikus megszólaltatása a közép- és idősödő nemzedék tollából születik meg (Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Lászlóffy Aladár, Király László, Páll Lajos és mások), az új erdélyi magyar költészet a művészi formaelvvé a posztmodern kontextuális nyitottságot, polifóniával kifejeződő univerzális nyelvi világfelfogást teszi (Kovács András Ferenc, Visky András, Tompa Gábor, Balla Zsófia és mások). A fiatal erdélyi magyar prózaírók és lírikusok nemzedékében a posztmodern életérzés, alapbeállítottság dominál, nem egyszer a meghökkentő képek és asszociációk alkalmazásával. A kötetrész tovább sorjázó tanulmányai konkrét erdélyi magyar irodalmi alkotások és életművek kiemelt sajátosságait dolgozzák fel és értelmezik. Cs. Nagy Ibolya (Út a méltóságától fosztott emberig) Sütő András Balkáni gerle című drámáját elemzi, melynek első változata 1995-ben a Nemzeti Színház pályázatán első díjat nyert. A dráma a morálisan végveszélybe sodort közösségről szól, melynek "antihősei" nem a hazugságot nem vállaló (inkább megsemmisülő), hanem a hazugság árán élni kénytelen embert mutatják be, az eseménysorozatok abszurditásával - a személyek és helyzetek iróniájával, megalázottságával. Ködöböcz Gábor (A szakrális és a profán érintkezése Kányádi Sándor költészetében), Elek Tibor ("Rész elkerítve az egészből". Székely János költészetéről), G. Kiss Valéria (Bizonyosságkeresés küszöblétben. Szilágyi István: Agancsbozót), Papp Endre (Az irodalom mint etikai fenomén. Pályakép Király Lászlóról), Gerliczki András (A könyvtár újraépül. Lászlóffy Aladár verseiről), Papp Endre (Dialogicitás és szintézis. Markó Béla költészetéről), Ekler Andrea ("Lehet-e a vers az örökléthez létra?". Az "alkotói szerep" alakulása Visky András költészetében), Cs. Nagy Ibolya ("Népi szociográfia". Ezredvégi látlelet) tanulmányai különböző hangsúlyokkal és alapossággal ugyanannak a kisebbségi magyar irodalomnak színeit, gondjait/gondolatait és minőségeit tárják az olvasó elé. Nyilvánvaló, hogy ebben a nagyobb fejezetben sem terjedhet ki mindenre az elemző figyelem, de a kötet többi részéről eltérően árnyaltabban és jellegadóan vannak megrajzolva belső fejlődő világának paraméterei.

* * *

A debreceni tudományos műhely több szempontból is értékes irodalmi hozzájárulást és dokumentumot tett az irodalmárok és az érdeklődő olvasók elé. A vállalkozás azért is fontos, mert a kisebbségi magyar irodalmakról nem állnak kellő számban rendelkezésre kézikönyvek. Tudvalevő pedig, hogy a széttagolt és sok tényezőtől megosztott egyetemes magyar szellemi-irodalmi élet kérdései (és problémái) csak akkor tisztázhatók, ha több nézőpontból, többféle megközelítésben szemlélhetjük azokat - ha a relatíve teljes képet láthatjuk. Befejezésként néhány, a kisebbségi magyar irodalmak jelenét és perspektíváját érintő gondolatvázlatot fogalmazunk meg.

- Az egyetemes magyar irodalom - Trianon óta, de még inkább a második világháború után! - policentikussá vált. A geográfiai határok fölött azonban (vagy azok ellenében) létezik egyfajta spirituális-virtuális közösségtudat, melynek kulturális és történelmi háttere és meghatározója van. A területi differenciálódás még gazdagabbá és árnyaltabbá tette az eredendő sokszínűséget, mércét is állítva a magyarországi irodalmi élet elé. A sokféleségben az összekötő híd a közös nyelv (anyanyelv), s belőle fakad az alkotói kifejezésmód, a stílus számtalan variánsa, a költői, epikai és drámai megnyilatkozási lehetőségek bősége, a metaforikus rétegzettségtől a puritánabb fogalmi nyelven át a vizuális líraiságig, a konceptuális költészetig, az abszurd sorsdrámáig. A "szétroppantott szellemi infrastruktúra" (Bodor Ádám kifejezése) hordozói valójában nem váltak az évtizedek során távolodó régiókká, provinciákká, azért sem, mivel a magyar irodalom "szellemi köztársaságában" az utóbbi évtizedben minden kisebbségi rész egyenrangú, legyen bár Kolozsvárott, Ungvárott, Újvidéken vagy Pozsonyban. A közös anyanyelven kívül a következetes igazmondás tisztasága és a dolgok kimondásának bátorsága az a morális erő, amely összetartja az egyetemes magyar irodalom kisebbségi darabjait, s melynek hatóereje élteti az írókat úgy a kisebbségi sorsban, mind a távolabbi országokban.

- Az ezredvég kisebbségi magyar irodalmaiban több generáció él és alkot egyszerre - ez a tény több-kevesebb bizonyossággal hangsúlyt is kap a kötetben. Az ún. első nemzedék tagjai nem érték meg ezt az időt. Az ún. középnemzedék tagjait jórészt 1956 vihara szórta szét, a szülőföldjükön maradtak életét és munkáját pedig a hol keményebb, hol puhább diktatúra és a magyarságtudat megőrzéséért folytatott létélmény és -küzdelem határozta meg. Legjobbjaira már a 60/70-es évek fordulóján felfigyelt a kritika (Bálint Tibor, Farkas Árpád, Gion Nándor, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Székely János, Szilágyi Domokos, Tolnai Ottó, Dobos László, Duba Gyula és mások). A második világháború után születettek eszmélése egy fellazult diktatúra időszakára esett, s ha voltak is konfliktusaik, komoly üldöztetésekkel már nem kellett szembenézniük. E nemzedéki körben új jelenségnek számít - s ezt a kötet kellőképpen kiemeli -, hogy az erdélyi, vajdasági és felvidéki írók, költők mellett, különösen a politikai rendszerváltás után, egyre hangsúlyosabban vannak jelen a kárpátaljai alkotók. Ez a tény azt jelzi, hogy az évtizedeken át mesterségesen elfojtott nemzet(iségi)-tudat - mihelyt lehetőség nyílik rá - újból eleven és meghatározó forrásként, motívumként jelenik meg.

- A regionalizmus fogalmához a magyar irodalomban az utóbbi évtizedekben többféle tartalomtöbbletet és értelmezhetőségi formát kapcsoltak. Ezek a lehetőségek az értékelő szempontok által váltak minősíthetőkké, akár a "paraszti kultúrára", tehát egy "nem technokrata, alternatív-természeti megértésmodellt" jelentve, akár a későbbi "térségi interkulturális összehasonlításnak" a lehetőségét mutatva, vagy éppen több kisebbségi magyar alkotó által felvállalt, bizonyos előző hagyományokra is visszatekintő "középeurópaiság" - gondolat aktualizálását tűzve ki célul az írók alkotói-ideológiai identitásának meghatározásakor. A kultúraközi viszonylagosságok egyfajta átesztetizálási folyamatot is elindítottak, igaz, az irodalom fogalmának értelmezése kisebbségi körökben nem fedte le teljesen az anyaországi irodalomértelmezés minden szintjét, rétegét és esztétikai minőségét. A rendszerváltás megteremtette az összmagyar irodalomban való reális gondolkodást, másrészt (főként az újabb irodalomelméleti irányzatok hatására) előidézett egyfajta differenciálódást, mely a kisebbségi irodalomban is fokozatosan éreztette a hatását. Tényként kezelendő, hogy az egyes kisebbségi magyar irodalmak is részekre bomlottak, sőt atomizálódtak, maga az irodalom is leértékelődött. Ebben a légkörben még inkább különválik az ún. "közösségelvű" és az ún. "szabadságelvű" irodalmi irányzat, mely nehezíti az irodalmi kánon formálódását, mivel ezek az irányzatok különböző forrásból táplálkoznak, szemléletük, valóságvonatkozásuk, módszerük és eszköztáruk is eltérő. A hagyomány és a modernség (újítás) bizonyos értelmű ellentéteként is felfoghatók, melyek esetenként egymással szemben is érvényesülnek, s így dialógusuk nehézkessé vagy éppen lehetetlenné válik. A mai kisebbségi lét új kihívásait a valóságközeli, történeti megközelítésű, ha kell metaforikus, ironikus, groteszk motívumokkal dimenzionált, létdokumentációt és létértelmezést teremtve a "közösségelvű" kisebbségi irodalom adja az olvasónak. A másik jellegadó irányzat képviselői a fiatal alkotói generációból kerülnek ki, s az ún. "szövegirodalom" művelői. Mint posztmodernek és a neoavantgárd hívei kritizálják az irodalom hagyományos realista vagy klasszicista formáit, mondván, azok már teljesen kiüresedtek. A "szabadságelvű" írókat a valóságtól való elszakadásukért, belterjességükért és életidegen beszédmódjukért bírálják az előbbiek, s így fokozatosan elhalványulnak a kölcsönös megértés szemléleti alapjai. Megjegyezzük: a teremtő folytonosság a magyar irodalom történetében mindig a legtermékenyebb korszakok biztosítéka volt, mivel a hagyományok és újítások összhangba kerültek, s a mindenkori újat és modernséget a tradíciók elemeire és mozzanataira építették a fiatalabb generáció tagjai. Ennek az elfogadása és gyakorlása feltétele lehet nemcsak a kisebbségi magyar irodalmak adekvát fejlődésének, hanem az egyetemes magyar irodalom jó irányú integrációs folyamatának is.

- A Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen című tanulmánykötet írásaiból az az egyetértés fejeződik ki, hogy a sokéves tradíció és az avantgárd modernség együttesen alakította ki az ezredvég kisebbségi magyar irodalmainak irodalmi képét. Ennek megerősítését jelenti az a tény, hogy a befogadói tudat és az interpretáló erudíció is szerves egységként éli meg és mutatja fel ma már a hagyományt és az újítást, bármely irodalmi formációban is jelenjen meg. Ez a tény az 1989/90-es fordulat óta a szellemi életben differenciáltabban jelentkezik és az irodalmi, esztétikai problémák újragondolására készteti az elemzőket, kritikusokat és irodalomtörténészeket.

- Az ezredforduló korszakának a kisebbségi magyar irodalmak is - az egyetemes magyar irodalom identitásának érdekében - a kor nagy feladataira kell hogy összpontosítsák figyelmüket. Ez összefügg az ún. integrációs folyamatok és feladatok területeinek összehangolásával és megvalósításával. A megosztott magyar irodalom Magyarországon kívül még négy más országban és a nyugati diaszpórában jön létre, s intézményes integrációja a közép-európai történelmi átalakulások óta bizonyos mértékig teret nyert. Ezt továbbfejlesztendő, a nemzeti magyar kultúra és irodalom integrációját elősegítve, az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági és a kárpátaljai kisebbségi magyar irodalmaknak több stratégiai prioritása is lehet a nemzeti irodalom integrációjában. Pomogáts Béla nyomán így foglalhatjuk össze a legfontosabbakat: fenn kell tartaniuk és erősíteniük az egyetemes magyar irodalom összetartozásának tudatát, mivel az irodalom a nemzeti identitás leghatékonyabb hordozója és alakítója; a kisebbségi magyar irodalmaknak továbbra is meg kell jelenítenie az adott és megélt regionális hagyományokat és tradíciót (transzszilvanizmus, couleur locale, szlovákiai, kárpátaljai magyar kontextus...) és ezen túlmenően továbbra is erősíteniük kell az erdélyi, a vajdasági, a felvidéki, a kárpátaljai és általában a közép-európai irodalmi kultúrának kapcsolatrendszerét. A kisebbségi magyar irodalmak aktív részvételére ebben a folyamatban elsősorban azért van szükség, mivel a magyar nemzeti irodalom integrációja nem fog megvalósulni önműködően, s csak az anyaországbeli irodalom és kultúra kezdeményezése nem elég a megvalósításához.

- A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején bekövetkezett társadalomtörténeti fordulat lehetővé tette az összmagyar irodalmon belül a különböző stílusok, szellemi áramlatok, értékszempontok, nemzedéki vonulatok, hasonlóságok és különbözőségek rendszerének a kifejlődését, valamint a pluralizmus egyre határozottabb kibontakozását. Ez magával hozta az eddigi kapcsolatok és a kommunikáció átrendeződését, amely fokozatosan kibontakoztatja az egyetemes magyar irodalmi integráció megvalósulását. Az összmagyar irodalomban való gondolkodás eszméje az idő teltével differenciálódik, mivel a kisebbségi magyar irodalmak ma is (és a jövőben is) szembesülnek a kisebbségi lét kihívásaival, s az sem mellékes, hogy a kívánatos integrációnak milyen összetevői vannak, s azok hogyan érvényesülnek és tartják meg eredetiségüket, mit kell feladniuk és meghaladniuk a folyamat érdekében. A Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen című kötetben Bertha Zoltán az erdélyi magyar irodalom kapcsán veti fel ennek a kérdésnek az összetettségét: "A megvalósulni látszó mai össznemzeti irodalmi integráció jótéteményei akkor bizonyulhatnak időtállóknak, ha az összeszövődések nem vezetnek sajátos és hagyományos szellemi értékdimenziók feloldódásához, megsemmisüléséhez. Kérdés, hogy mi integrálódik és mihez, hogy az összetartozás nem egyszerű összeolvadásként fakul-e meg, hogy sajátos tradíciók, színek, karakterjegyek nem sorvadnak-e el, ha esetleg uralkodó ízlésirányok homogenizáló, uniformizáló szétterjedése válik meghatározóvá." Ez az aggódó kérdésfeltevés számol a határozott programos kivitelezésű irodalmi integráció árnyoldalaival, és félti az értéket jelentő regionális irodalmi kánonokat az elszürküléstől és a felszámolástól. Az esztétikai, irodalmi, erkölcsi egyediségek, sajátosságok és különlegességek akkor lehetnek távlatosak, ha többlettartalomként, - értékként kapcsolódnak a magyar szellemi örökség egészéhez, ha nem elvárásoknak eleget téve adják fel önbecsülésüket és változnak át külső ízlések és esztétikai elképzelések szerint. Az egyetemes magyar irodalmi integrációnak tekintettel kell lennie az egységes nemzeti identitástudat (beleértve a kisebbségi helyzetben élők sajátosságait is jelentő) önreflexiójára és fenntartására. Újból Bertha Zoltánt idézem: "Ha az integrációban az átvétel és a hozzáadás kiegészíti és megerősíti egymást: az általános és az általánosan szükségletkielégítő kínálat mindenütt jelen van, a pótolhatatlan és a lokális nem vész el. A természetellenes zártság feloldódik, a közforgalom folyományaképpen nem kell mindenütt mindent külön, mindenáron, adottságok nélkül is létrehozni, a jellemzőt és a jellegzetest viszont érdemes önfeladás nélkül életben tartani és ápolni." Ez a differenciált értékmegőrző szándék az elfogadható és megvalósítandó az integráció során, mert természetes átalakulások elősegítője, s ideálképzete az egyes részek, tájak és kulturális régiók, irodalmi és közösségi jellegek minőségi változását, emelkedését eredményezheti, s a sokféleség együttes eszményével és (ön)tudatosításával érvényesülhet és nyerheti el értelmét.

44o
Cs. Varga István

Portrévázlat Korzenszky Richárdról

Dr. Korzenszky Richárd tihanyi bencés házfőnök az egyházi és a magyar kulturális élet kiváló személyisége. Számos könyv szerzője, sok tanulmányt publikált, különböző folyóiratokban, gyűjteményes kötetekben. Több tanulmányt publikált a nevelés, az egyház és a társadalom kapcsolatának, az egyházi iskolák ügyének témaköréből.

1941. november 27-én született Csornán. Gyerekkorát Kapuváron töltötte, szülei ma is itt, a "tündérvilág-Rábaközben" élnek. Gimnáziumba Pannonhalmán járt. 1959-ben ott érettségizett és belépett a Bencés Rendbe. 1959-64 között Pannonhalmán végezte el a teológiát. 1964-ben felvételt nyert az ELTE-re, ahol 1969-ben magyar-orosz szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett.

Egyetemi doktori disszertációja a XVII. századi magyarországi unitárius énekköltészet témájából készült: egy addig ismeretlen kéziratos énekgyűjtemény feldolgozása, címe: A 17. századi unitárius énekköltészet. Diákotthoni nevelőtanár és gimnáziumi tanár volt Győrött 1968-73 között. 1973-tól 1979-ig főapáti titkárként dolgozik, és a Pannonhalmi Hittudományi Főiskolán és a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanít. 1979-től 1989-ig gimnáziumi igazgató a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban. 1989-1991: főmonostori perjel Pannonhalmán, ugyanakkor a Magyar Katolikus Egyház megbízott képviselője a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban. 1991-1994: miniszteri biztos a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban. 1994 októberétől Tihanyban él, a Tihanyi Apátság perjelje, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Iskolabizottságának elnökhelyettese...

Az országos Tihanyi Tetőtéri Esték sorozat szervezője és házigazdája, az eddig hétszer megjelent Tihanyi Kalendárium szerkesztője...

2001-ben Szünet nélkül címen Ézsiás Anikó nagyszerű portréfilmet készítetett a 60 éves Richárd atyáról, az "Életem képe ez" jegyében, amelyet a Magyar Televízió kétszer is sugárzott.

Önálló könyvei: Magyar sorskérdések. (társszerző: Somorjai Ádám.) Róma, 1989. (A tanulmánykötetet anyaga elhangzott a Vatikáni Rádió magyar adásában is.); A pannonhalmi bencés főapátság könyvtára. (Bánhegyi Miksával együtt.) Bp.1991.; Szünet nélkül (Egyházról, iskoláról) Tihany, 2000.; "Fúdd el, jó szél..." (Ballagási beszédek.) Tihany, 2000.; Páternoszter. Feljegyzések a minisztériumból 1992-1994 Bp.1997. Szemimpex. 373 o.; Maradj velünk (Udvardi Erzsébet festményeivel) Bp. 1997. Szemimpex. 128 o. (Imádságok.); Bleibe bei uns (Mit Bildern von Erzsébet Udvardi) Bp. 1997. Szemimpex 128 o.; Kassai István énekgyűjteménye (Pannonhalmi füzetek 41) Pannonhalma, 1997. 135 o; A te szavadra. (Udvardi Erzsébet festményeivel) Bp. 1999. Szemimpex 120 o. (Meditációk); Uram, hogy lássak! (Udvardi Erzsébet festményeivel) Bp. 2000.Szemimpex. (Imádságok.)

Negyedszázados tanári, évtizedes gimnáziumigazgatói gyakorlat után, a Pannonhalmi Főapátság perjeli tisztségét betöltve, a Magyar Katolikus Egyház minisztériumi képviselőjeként az egyházi iskolák újraalakulását a Katolikus Iskolák Főhatóságának ügyvezető elnökeként segítette. Az 1994-es kormányváltásig a Művelődési és Oktatásügyi Minisztériumban miniszteri biztosként dolgozott.

Hivatalvállalásának legfőbb indítéka a katolikus szellemiségű, vagyis egyetemes igényű oktatás és nevelés, a keresztény hagyomány, a humánum és a magyarságtudat őrzése. Tanári habitusát, felelősségtudatát, minőségigényét, oktató és nevelő munkájának eredményességét a személyiség autonómiájában megélt fegyelmezett élet biztosítja. Nagyon érti és szereti hívatását. Az "Ora et labora" és az "...et docete" követelménye a bencés ideál, a PAX jegyében az imádság és a munka jelenti az életté vált eszményt. Hívatásának tartalma: az Isten-és emberszeretet. Legfőbb munkája az Opus Dei, vagyis az istentisztelet. A Regula, a külső és belső rendteremtés kódexe, amely szerint: "... mindenkinek részt kell venni egymás és mások megszentelésében... a testvérek közösségében".

Keresztút címen most jelent meg egy szép kivitelű, magyar és német nyelvű könyv a SZEMIMPEX KIADÓnál, amelyben Udvardi Erzsébet szakrális szépségű festményeihez a textust Korzenszky Richárd írta. A könyvben bemutatott képek az eszterházai (fertődi) Szent Kereszt templomban találhatók.) A költészet és a festészet szakrális művészetét reprezentáló Keresztút záró sorai: "Sárba tiport életeknek / hajnal támad harmadnapra. / Föltámad majd virradatra. / Élet fakad a világnak, / annak, aki vele járja." Természetesen erről Pilinszky Harmadnapon című verse jut eszünkbe: "...Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni a szive -- / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die."

Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság Elnöke Dr. Korzenszky Richárdnak, a tihanyi Bencés Apátság perjeljének "a hit felelősségével átszőtt oktató-nevelő tevékenységéért, az egyházi iskolák újraindításának érdekében végzett irányító-szervező, valamint tudományos munkásságáért" a Köztársaság Elnöke Érdemérme kitüntetést adományozta 2002. március 26.-án.

Korzenszky Richárd

Miért nem "szól" Németh László?

Szobámból rálátok a Balatonra. Az elnyúló Tihanyi Félsziget, ahol lakom, megszakítja ezt a látványt. Ha tovább viszem a tekintetemet, jobbra az erdő mögött Sajkod házai húzódnak. Innen nem látni őket. Vékonyka út visz be oda a félsziget peremén. Ott áll -- egyre kevesebben tudják - Németh László háza. Hol vagytok, tihanyi nagy szellemek? Illyés Gyula és Borsos Miklós, hogy csak kettőt említsünk még a népes társaságból. Borsos házát még vannak, akik ismerik. De Illyés Gyuláét? S azt a szellemi épületet, az igazán emberszabásút, a lakhatót ki ismeri még? S amikor eláraszt a hírözön, reggel, délben és este, eszembe jutnak az "őrzők", akik tudtak vigyázni a strázsán.

S eszembe jutnak régi irodalom órák, amikor tanítványaimmal megpróbáltuk megközelíteni Németh László írásait. Drámákat olvastunk, regényeket elemeztünk. Más-más művet kapott az osztályban több csoport, és beszámoltak egymásnak, mit jelentett nekik ez a szellemi birkózás. A legemlékezetesebb számomra, amikor az "Irgalom" című regény került sorra (nem feledve az "Iszony" vagy a "Gyász" vagy az "Égető Eszter" mélységeit). A másik emberért élő élet példázata az "Irgalom"-ban túl minden politikán ma is sürgetően időszerű. Mert valami nagyon furcsa, kisszerű világ az, ami - ha nem vigyázunk - kiépül körülöttünk.

Illyés kérésére ír Németh László az oktatásról ("A tanügy rendezése", 1945). "Ahogy mind nehezebb lesz (lassan a falvakban is) elmaradt embernek lenni: olyan nehéz a magasabb műveltség légkörében megmaradni. Nincs hozzá társaság, család, hivatás, szórakozás. Hisz még az írók könyveiből, a tehetségesekéből is, az a vulgárműveltség szól hozzá, amelyhez hivatalában, vendégei körében alkalmazkodnia kell. (...) Az emberek műveltsége a mi korunkban jobban össze van láncolva, mint régen: az egyéni műveltség belevész a tömegműveltségbe. A tömegműveltségnek kell hát megközelítenie a régiek egyéni műveltségét."

"A tantárgyak összevonásánál is nagyobb erőmegtakarítást érünk el, ha megpróbálunk 'tudás'-on mást érteni, mint eddig. A középkorban, mikor a könyv ritka kincs volt, a fej volt a könyv: minden doktor egy könyvtárat hordott a süvege alatt. A mai iskola is még mindig ezekre a nagy süvegű doktorokra emlékezik. Egy másodikos földrajzvizsgára a kisdiáknak, ha győzné a nagy könyvet, annyi idegen szót kellene fölvinnie, mint egy bonctani szigorlatra. A hatodikos vegytanban (Szent-Györgyi említette egy előadásában) olyan dolgokat kell bevágni, amiket a Nobel-díjas vegyész sem tud. Mi szükség erre? Hisz ma még a kutató tudós is polcon tartja az emlékezetét; azt tudja, hová kell nyúlnia. A tudás ma képesség és tájékozottság. Az iskolának áttekintést kell adnia, s bizonyos képességeket tornáztatni. Sokkal kevesebb lexikon és sokkal több mozgékonyság. A jó tankönyv: negyvenoldalas 'térkép', amely eligazít, s egy antológia, amely százfelől csillantja meg az anyagot, s kívánatossá teszi az írókat - biológiában, fizikában: a kutatást. A jó iskola ma: bevezetés a könyvtárba vagy a laboratóriumba."

Sajkodi esték: itt alkonyatkor is látszik a Nap fénye. Naplementék idején elgondolkodom, miért nem "szól" ma Németh László? Holt betű volna, amit leírt? Koszorúkat, emléktáblákat látok, de nem érzem azt az igényességet körülöttem, ami Németh László életművéből ma is sugárzik. "Bealkonyult" a gondolkodásnak? Vagy csak ún. "politikai gondolkodás" létezik?

Ezt írja másutt: "Ami nemzeti szempontból szomorú, hogy Európa egyik olyan népe vagyunk, mely évszázadok óta egyre közvetlenebb életveszélyben a lét-nemlét határán élt, az írónak egy ironikus világban komolyságot s már-már ószövetségi méltóságot adott. Hol kapott a tanulmányírás olyan feladatot, mint a mi ifjúkorunkban, ahol a szétfoszlott nemzeti tudatot kellet a maga erejéből újraszőnie? A lázálomszerű, valóságos országokban, melyekben polgárai éltek, majd szétszóródtak, az irodalom őrizte az igazit, a virtuális Magyarországot, amely összefűzte s fölemelte őket. S ez a virtuális Magyarország itt-ott már a virtuális Európa, az emberhez méltó élet modelljét is ott hordja magában." (Levél a szerkesztőhöz. In: Kiadatlan tanulmányok II. 480.o. Magvető 1968)

Fájóan időszerűek Németh Lászlónak ezek a sorai. Évtizedek múltak el (fél évszázad!), és még mindig hiányzik a közgondolkodásból (ha egyáltalán van ilyen) az emberi minőség - általában a minőség - fogalma, hiányzik a dolgok egységben látására való igény és törekvés, világkép nélkül, csak a saját "szűk-határú" létezésével törődünk, személyiségi jogainkat hangoztatva, köz-ügyekkel, közösséggel, családdal, néppel, hazával nem törődve. Vagyonosodni akar egy ország, de hiányzik az a vágy, hogy magunk fölé emelkedjünk. Szétdarabolódunk, elmagányosodunk, ahelyett, hogy odafigyelnénk egymásra, azokra, akik számára az emberi élet kereteit jelentette a nép, a nemzet. Magyarország és Európa: tágabb és szűkebb valós, kulturális hazánk, kultúránk, otthonunk. Érdemes odafigyelni a következő mondataira is:

"Szórakozásaink megválasztásában látszólag több a szabadságunk, mint munkánkéban. Valójában ezt is elég szorosan meg szokta szabni az alkalom, a környezet, a társadalom szokásjoga. Pedig ha valahol, hát itt kell ma magunkért küzdeni. A tőkésvilág, tudjuk, megfordította a viszonyt termelés és élet, fogyasztás közt; régen az emberek azért termeltek, hogy élhessenek, ma azért élnek, hogy fogyasszanak. ha új autót, rádiót, televíziót, filmet, műanyaginget, sószórót, játékszert termelnek: akkor a polgár azt kötelességének érzi, hogy megvegye. S e termelvények megszerzése és elfogyasztása közben el is telik az élete. Félős, hogy az életszükségleti cikkek, szórakozási alkalmak bővüléseivel nálunk is erre hajlik az élet, az emberi agyat szórakozás ürügyén elborítják a rábocsátott termelvények." (Ha most lennék fiatal, Sajkodi esték, Bp. 1961. 63.o.) A "ránkbocsátott termelvények" piacosított világában ne múljék el embertelenül, otthontalanul, hazátlanul az életünk!

A vallásos nevelésről irt esszéjének néhány gondolata újra és újra szíven üt. "Az érvényesülési ösztönt elzsongítani, ha lehet is: hiba volna. De helyes életcélok kitűzésével és elfogadtatásával át lehet nevelni erkölcsi lendületté." Ugyanott olvasom: "A nevelőnek tulajdonképp nincs is nagyobb feladata, minthogy magában építse fel a példát, amellyel a fiatal lélek tájékozódó (s részben utánzó)-kedvét az igazi nagyság felé fordítja, hogy ott a családban, osztályban jöjjön létre az az atmoszféra (mert hisz igazán nevelni csak atmoszférával lehet), amelyben az érvényesülési ösztön erkölcsi ösztönné alakul." Atmoszférával nevelni: micsoda intelem! S ha komolyan vennénk, hogy atmoszférája van (kell, hogy legyen!) családnak, falunak, városnak, országnak, akkor nem hárítanánk át minden feladatot az iskolára, mert tudnánk - Illyéssel szólva - hogy "mindenki, de mindenki hadviselő". Eltűnődik Németh László: "Arról (...) nem vagyok meggyőződve, hogy az ember traktoraival és televíziójával, de Istene nélkül, ha bizonyos feladatokat meg nem old, valóban különb lesz, mint Istenével volt, traktortalan. Abban is igazat adok, hogy az állam nem pótolhatja semmiképpen az Istent, s hogy az ő tekintete, akárhány árgus szemen át figyel, nem érhet le oda, ahol az ember erkölcsisége valóban kialakul." (A "vallásos" nevelésről. In: Kiadatlan tanulmányok II.) Manapság, amikor egyesek oly heves indulatokkal beszélnek iskolai hit- vagy erkölcs-oktatás ellen, érdemes volna elgondolkodni azon, vajon mit is érthetett Németh László ezen a kijelentésen: "a mi nevelésünkben nincsen hittan óra, s valahogy mégis minden óra hittan óra, a nem-tanórák is..." S még egy mondat, ugyanebből a tanulmányból: "Ady figyelmeztetett rá, hogy az Istenhez való viszony az egyházon kívül egy nagy embernek is lehet fontos dolga."

Németh László írásait olvasva kérdések sora támad az emberben: mit szólna ő a mai vitákhoz? Mi volna a véleménye, ha látná, mennyire üzletté vált az, ami pénzre sosem váltható, és pénzért meg nem vásárolható? Hol van ma igazi minőség? Hol vannak, akik együtt, közösen, egy irányba tekintve felelősen gondolkodni képesek és készek?

Az önmagába burkolózó, önző élet helyett a másokért való élet nagyszerű példáját írja meg az "Irgalom" című regényében. "Legendát" akar írni, olvasmányt, amin tisztulni, épülni lehet a léleknek. Odaáll Németh László a sánta emberiség mellé, "amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék." Aki veszi magának a fáradságot, hogy végigolvassa ezt a regényt, ráismer majd az evangélium mindenki számára érvényes paradoxonára: "Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt." (Lukács 9,24) Azé a jövő, aki hitet tud adni, hogy érdemes élni. És ez a hit akkor fakad, ha meri vállalni az ember a szeretet kockázatát. Ne féljünk kimondani: ez evangéliumi üzenet.

Nem Németh Lászlónak van szüksége arra, hogy odafigyeljünk őrá. Nekünk, akik itt élünk, hogy ne feledjük: "Az élet egy ügy, egy zászló, amit törik-szakad föl kell valami belső, lelki oromra ütnünk."

Zimányi Árpád

Akadémiai helyesírásunk 170 éve

A magyar írásosság történetének fontos éve volt 1832. Ekkor jelent meg az első akadémiai helyesírási szabályzat Magyar helyesírás´ és szóragasztás´ főbb szabályai címmel. Az 1825-ben megalapított Magyar Tudós Társaság munkásságának első kézzelfogható eredménye volt ez a kiadvány, ami nagyban hozzájárult nyelvünk egységességének kialakításához, és szervesen illeszkedett az akkor már fél évszázada zajló nyelvújítás elveihez és gyakorlatához. A 32 oldalas könyvecske nem a teljesség igényével készült, de kiindulásként mindenképpen kiváló alkotás: hosszú távon, máig ható érvénnyel megalapozta írásgyakorlatunkat.

Csak kevéssé ismert, vajon kiknek is köszönhetjük e munka elkészültét. Megszövegezői, végleges formába öntői Vörösmarty Mihály és Toldy Ferenc voltak, akiknek már volt mire építeniük: fölhasználhatták a korábbi évtizedek nyelvünket és helyesírásunkat is érintő vitáinak eredményeit, s közülük a leginkább célravezető megoldásokat igyekeztek összefoglalni iránymutatás gyanánt. De az Előszó megfogalmazója, Döbrentei Gábor - a Társaság titoknoka, azaz titkára - is pontosan látta, hogy nem tekinthető véglegesnek a mű, hasznosíthatósága majd a gyakorlatban dől el. "Győzzön a´mi jobb" - vallotta. Éppen ezért elsősorban a Magyar Tudós Társaság tagjainak ajánlották, és először csak saját kiadványaikban követték a lefektetett elveket. Csakhamar bebizonyosodott, hogy a szabályok - kisebb-nagyobb módosításokkal és bővítésekkel - alkalmasak a nagyobb nyilvánosság számára is, így azután először a tudósok, az írók és a kiadók, majd pedig az oktatás, később a társadalom egésze elfogadta és mintának tekintette.

Gyakran találkozunk azzal a nézettel, hogy nehéz követni a helyesírást, mert folyton változtatgatják a szabályokat. Lássuk, mennyiben igaz ez! Többéves előkészítés után 1954-ben jelent meg - a korábbiakhoz képest jelentősebb módosításokkal - a 10. kiadás. Pontosan három évtizeden keresztül volt érvényben, az azt kiegészítő Helyesírási tanácsadó szótárral együtt. Az utóbbi vaskosabb, középszótár-formátumú könyv, melyben szabályok nem, csupán szavak találhatók. Ugyancsak körültekintő adatgyűjtés és egyeztetés előzte meg az 1984-es 11. kiadást, illetve az annak szellemében készített Helyesírási kéziszótárt. Azóta, tehát közel 20 éve a szabályok nem változtak, és egyhamar nem is fognak. Az új kiadások között eltelt - átlagosan - 30 év elégséges ahhoz, hogy az oktatásnak köszönhetően a szabályok átmenjenek a köztudatba, de ennyi idő már magával hozza a változtatás, bővítés igényét.

Kelendő lévén, a szabályzatot évente kiadják, újabb lenyomatok formájában. A gyakori változtatgatás közkeletű hiedelme ebből is fakad, pedig a lenyomatok között nincs szabálybeli eltérés. Ami viszont újabban különbözik, az a szójegyzék példaanyaga. A szabályok megváltoztatása nélkül 1994-ben módosították a feldolgozott szóanyagot, figyelembe véve az eltelt évtized gazdasági, társadalmi, politikai és technikai fejleményeit: az elavult elemeket kihagyták, az újakat beleillesztették. Annyi új fogalom jelent meg az 1980-as évek végétől, hogy nagy szükség volt a bővítésre és kiegészítésre. Tovább bővítették a Helyesírási kéziszótárt is: itt olyan jelentős kiegészítésre volt szükség, hogy a különbség jelzésére új címet kapott, s két éve már a Magyar helyesírási szótárt kell keresnünk a könyvesboltokban. Az iméntikben vázolt munkát, a szabályzat és a szójegyzékek összeállítását, gondozását a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottsága (korábban Helyesírási Bizottsága) végzi. S hogy szemléltessük az utóbbi évek szóanyagának változását, álljon itt néhány új fogalom: áfa, alkotmánybíróság, autópálya-matrica, bankjegy-automata, bankkártya, chip - csip, díjköteles autópálya, CD - cédé, CD-ROM, e-mail, eredetiségvizsgálat, euró, fax, faxol, file - fájl, fekvőrendőr, frakcióvezető-helyettes, globalizmus, gyed, hódeszka, honlap, Internet - internet, kerettanterv, kopogtatócédula, @ - kukac, lízing, lízingel, megasztár, mikrohullámú sütő - mikró, mobiltelefon - mobil, multiplex, Nemzeti alaptanterv - NAT, plaza, sétálómagnó, SMS, státustörvény, személyi számítógép, taj-szám, Világháló, virtuális valóság. Mindezeket tartalmazniuk kell a legújabb kiadványoknak, ezért nélkülözhetetlen manapság a bővítés, de azt is láthatjuk, hogy egy-egy szó vagy fogalom igen gyorsan elavulhat - a felsoroltak között is van efféle.

50o Az akadémiai helyesírás a hivatalos keret, az viszont más kérdés, hogy napjaink írásgyakorlatában mennyire érvényesülnek a szabályok. Erről is érdemes röviden szólnunk. Bár az iskoláztatás minden korábbinál teljesebb, s örömmel tapasztaljuk a műveltségi szint emelkedését, mégis mai helyesírásunkban számos kedvezőtlen jelenséget látunk. Az elmúlt 10-15 évben jelentősen romlott a nyilvánosságnak szánt közlemények színvonala. Mindenekelőtt a különféle ingyen hirdetési újságok és információs anyagok oly-kor elképesztő fogalmazá-sát és helyesírását kifogásolhatjuk. Ebből a műfajból nem nehéz olyan kiadványokat találni posta-ládánkban, amelyeknek egyetlen oldalán akár tucatnyi, sőt többtucatnyi hiba éktelenkedik. De még a nívós könyvek, magukra sokat adó sajtótermékek, illetőleg a közszolgálati televízió feliratozása is sokkal több kívánnivalót hagy maga után, mint korábban. Ennek részben az is a magyarázata, hogy felgyorsult a lap- és a műsorkészítés üteme, ráadásul a pályán is többen vannak, mint azelőtt, s mindennek óhatatlan, bár nemkívánatos velejárója a hibaszázalék növekedése. Nincs meg mindenkiben a kellő szaktudás, illetőleg a kellő igényesség. A helyesírás tekintélye jelentősen megcsappant. De hát hogyan is lenne másként, ha immár természetes jelenség a hibák tömkelege? Mégsem hiszem, hogy változatlan marad a helyzet, netán tovább folytatódna a romlás. Derűlátásom oka egyrészt az, hogy előbb-utóbb tisztázódik a kusza médiahelyzet, és a szakmaiság minden összetevője helyére kerül. Másrészt úgy vélem, hogy a majdani javulás törvényszerű folyamat: angol nyelvterületről származó kevésbé nívós kiadványokból látom - persze, ilyeneket nehéz találni! -, hogy helyesírási szempontból szinte kifogástalanok, legföljebb technikai minőségükkel van gond. Ehhez azonban évek vagy talán évtizedek kellenek, s addig mindenképpen jogosak az ilyen bírálatok.

N. Lőrincz Julianna

Jeszenyin-versek Rab Zsuzsa fordításainak tükrében

1. Rab Zsuzsára, a nemrégen elhunyt kiváló költő-műfordítóra emlékezve szeretném közzétenni ezt a dolgozatot, hogy felidézzem műfordítói tevékenységét, kivételes emberi és költői egyéniségét. Rab Zsuzsa kiváló orosz és magyar nyelvi ismeretei tették lehetővé, hogy Jeszenyin-verseit a magyar olvasó is úgy olvashassa, olyan ismerősként, mintha gyermekkorából hozta volna magával őket sokat hallott, ismételt magyar versként. Rab Zsuzsa fordításai nem abszolút fordítások, mivelhogy abszolút fordítások nincsenek. A műfordítás eleve lehetetlen vállalkozás, a lehetetlen megkísértése, hogy egy idegen nyelven született művészi alkotást úgy szólaltasson meg a fordító, hogy mind tartalmi, mind formai szempontból az eredeti szöveggel egyenértékű alkotást hozzon létre. A műfordítás értelmezés, az eredeti szöveg újrateremtése egy másik nyelven.

A kritikusok közül többen szemére vetették Rab Zsuzsának, hogy fordításai inkább Rab Zsuzsa-versek, mint az eredeti alkotásokat híven tükröző fordítások. Rab Zsuzsa valóban sokszor stilizál, fordításszövegei egészüket tekintve mégis hűek az eredeti szövegekhez. Péter Mihály méltató szavai mélyen igazak, és pontosan jellemzik Rab Zsuzsa műfordítói tevékenységét: "[...] úgy magyarít, hogy közben az eredeti orosz jellegét is érvényesülni hagyja, mintegy földestül-gyökerestül ülteti azt át nyelvi és irodalmi hagyományaink talajába". Rab Zsuzsa felejthetetlen hangulatú, zamatú, minden stilizáció ellenére hiteles Jeszenyin-fordításai tették Magyarországon ismertté Jeszenyint.

Elemzésem célja, hogy a funkcionális stilisztika módszerével bemutassam, mennyire ekvivalensek Rab Zsuzsa fordításai, milyen mértékben sikerült visszaadnia. a műfordítónak az eredeti Jeszenyin-szövegek tartalmi-képi-hangulati információit

2. Jeszenyin költészetét a sajátosan egyéni hang, már a pályakezdő versekben is kiforrottan jelentkező modern képi látásmód jellemzi, amelyet az imaginizmus formalista törekvéseivel szemben gazdag motívum- és képrendszere, asszociációinak újszerűsége tesz máig hatóvá, eredetivé. Maga a költő is felismeri, hogy költészetének értékálló darabjai elsősorban azok a versek lesznek, amelyeket a képi és nyelvi újszerűség sajátos, a falusi táj és az egyszerű falusi élet idilli, a népköltészettel rokon ábrázolásmódja jellemzi.

Jeszenyin természetlírájában az impresszionista stílusjegyeknek is nagy szerepük van. A költő kedvelt képi elemei a jelzői metaforák, a különböző érzékterületekhez tartozó fogalmak, jelenségek, színek, hangulatok összekapcsolása, a szinesztéziák gyakori alkalmazása. A hangulatok, az impressziók, a természet élő és élettelen világának megjelenítése rendkívüli képgazdagsággal és zeneiséggel párosul Jeszenyin költészetében. Költői nyelvét az egyszerűség, a világos, tiszta stílus, a mai értelemben vett komplex képiség jellemzi, ahogyan Kiss Benedek is írja: "Jeszenyin modern költő [...] Az összetett, modern képi látás megteremtője az orosz költészetben" (Kiss 1979: 13). Azonban éppen ez az összetett, motívum- és asszociációs elemekkel gazdagon átszőtt képalkotásmód az egyik nehezen tolmácsolható elem Jeszenyin költészetében, ahogyan Cs. Varga István is említi Jeszenyin magyar recepciójáról írt tanulmányában.

3. Az első elemzésre választott vers: Ruki miloj - para lebegyej, amely Rab Zsuzsa fordításában a Karcsú keze fehér hattyúpár címet viseli. A költemény Rab Zsuzsának köszönhetően magyar nyelven az egyik legismertebb Jeszenyin-vers. A Jeszenyin-vers első sora Rab Zsuzsa szövegvariánsában: "Karcsú keze - fehér hattyúpár". Ez szó szerinti fordításban is szemléletes metafora: "a kedves keze - hattyúpár', de a teljes metafora két pólusát, az azonosítottat és az azonosítót összekötő szemantikai elemek, a fehér és a karcsú jelzők betoldásával a fordító többletet hozott létre a szövegben, bár explicitebbé teszi a kedves legjellemzőbb vonásait.

A fehér szín a szemantikai összekötő kapocs az eredeti versben és a műfordításban is. A Jeszenyin-szövegben a hattyú önmagában is felidézi a kéz fehér színét, hiszen a hattyúhoz ez a szín többnyire automatikusan társul tudatunkban. A hattyú a karcsúság képzetét is felkelti, hiszen a magyarban a hattyúnyak, az oroszban a lebegyinaja seja ´hattyúnyak´ metaforikus jelentésátvitelen alapuló szóösszetétel a karcsú, kecses női testrész megnevezésének szemléletes nyelvi kifejezője. Ahogyan Jeszenyin költészetének kiváló ismerője és elemzője, Cs. Varga István is megállapítja: "Régtől rögződött jelentés hordozója a hattyú, a női szépség megtestesítője".

A vers egy szokványosnak tűnő szerelmi idill leírásával indul. A kedves fehér keze a költő szőke hajában motoz. Az eredeti Jeszenyin-szövegben lévő genitivusi metafora: "v zolotye volosz" a haj aranyában) a fordításban képtöbbletként jelenik meg. A haj sűrűségét az erdő főnévi metafora betoldásával érzékelteti Rab Zsuzsa: "hajam aranyerdejében". Az első két sorban két metafora sajátos asszociáció révén történő összekapcsolásával komplex kép jön létre: "Karcsú keze - fehér hattyúpár - / motoz hajam aranyerdejében."

Jeszenyin költészetében az arany színjelző melléknév a kontextusok függvényében többféle asszociációt kelt. A természeti tájat leíró versekben legtöbbször a nap színének megnevezésére s egyben a napot jelentő őserő kifejezésére szolgál. Az arany a kincs klasszikus toposza is, de a hideg csillogást, az érzéketlenséget is jelképezheti, mint ahogyan például a következő jeszenyini képben: "Jeszli dusu viljubity do dna, / Szerdce sztanyet gliboj zolotoju" Rab Zsuzsa fordításában ez a konnotáció adekvát módon tükröződik: "Ajkad ha már mindent eldalolt, / aranytömbbé merevül a lelked." A képszerkezet fordítása ekvivalens az eredetivel, bár a fordításban a szavak felcserélésével módosulás jön létre a pars pro toto metonímiában: az emberi testrészek közül a szív helyett a lélek szerepel a két metonimikus metaforában. Ez a módosulás azonban nem vezet a szövegegész kommunikatív jelentésének megváltozásához.

A versben megjelenik a romantikus költészet egyik toposza, a hold is. A holdfény azonban hideg, nem tudja a dalt felmelegíteni. "Tolko tegeranszkaja luna / Nye szogrejet pesznyi tyeplotoju" Rab Zsuzsa fordításában ez a kép nem teljesen azonos az eredetivel: "Oly hűvös a teheráni hold, / kékes fénye többé nem melenget." Ez az olvasat azt sugallja, hogy a teheráni hold korábban az embert melengette. Az eredeti szövegrészlet pedig szó szerinti fordításban így hangzik: ´Csak (egyedül) a teheráni hold / Nem képes felmelegíteni a dalokat´.

Az első sorban megjelenő metafora ismétlődő motívum a versben, amíg azonban a versindító képben a harmonikus szerelem kifejezője, a záróképben negatív jelentés kapcsolódik hozzá. A kezdeti pozitív érzésből a vers végére nyomasztó érzés lett. E kontraszthatás kiválóan évényesül a műfordításban is. "Dalolt volna szebben, édesebben, / de megölte az a hattyúpár."

4. A másik elemzésre választott vers, az Oszeny (Ősz)[1] is jól ismert a magyar olvasók körében. A vers az 1918-as Golubeny (Kékség) című kötetben jelent meg. Magyarra szintén Rab Zsuzsa és Weöres Sándor fordította.

Az Ősz című vers Jeszenyin panteisztikus lírájának egyik legszebb darabja. A vers népköltészeti ihletésű, a Kékség című kötetének sok más költeményéhez hasonlóan.

A 8 soros szöveg meghatározó motívuma a kanca, amely az impresszionista stílusjegyeket mutató tájleírás egyik képi eleme. A rőtvörös kanca és az ősz külső hasonlóságon alapuló teljes metaforát alkotnak a versben. Weöres Sándor fordításában: "Az ősz, a pej kanca fésüli sörényét" A pej szó azonban nem teljesen nem adekvát megfelelője az orosz rizsij melléknévnek. Rab Zsuzsa "piros kancának" fordítja az orosz jelzős szerkezetet, s bár a piros sem közvetlen magyar megfelelője az orosz melléknévnek, mégis jobban beleillik a képi síkba, hiszen különböző asszociációk révén kapcsolódik a vers másik képi síkjához: a Krisztus vérző sebeit felidéző piros berkenyebokorhoz.

A rőt kanca - ősz teljes metafora a fésüli sörényét megszemélyesítéssel egészül ki, s ezáltal komplex képpé válik. Az orosz eredetiben ez így hangzik: "oszeny - rizsaja kobila - cseset grivu". Ezt a képi komplexitást az inadekvát jelző ellenére is adekvát módon közvetíti Weöres Sándor fordítása. Rab Zsuzsa fordításában egyszerűsödik a képi elem: "most az ősz, a piros kanca, rázza sörényét." A nőiség szimbóluma halványul a műfordításszövegben, amelyet az eredeti versben a szavak jelentése mellett a grammatikai nemek is erősítenek. Módosít Rab Zsuzsa az őszi táj hangulati hatásán is. A nyirkos szó betoldásával az eredeti táj békés, nyugodt hangulatát megváltoztatja.

A második versszakban szinesztéziát alkot Jeszenyin: "Szlisen szinyij ljazg jejo podkov" 'Nyersfordításban: Patkóinak kék csengése hallatszik. A szinyij ljazg (kék csengés) mindkét műfordításban ekvivalens az eredeti kifejezéssel. Mindkét műfordító él azonban az ún. lexikai betoldással. Weöres a leng, Rab Zsuzsa a cseng igével cseréli fel az orosz szlisen `hallatszik´ rövid alakú melléknévi igenévi állítmányt. Rab Zsuzsa az eredeti szöveg akusztikai szintjét erősíti fel a hangutánzó igével. Weöres szövegrészlete lágyabbá, légiesebbé válik a leng ige akusztikai hatása révén. Az első sor leíró képe Rab Zsuzsa fordításában különböző módosulások révén szóképpé válik: "Hol a rozsdaverte part mereng," - az igei metafora megszemélyesíti a mozdulatlan partot, a rozsdaverte jelző pedig betoldás, nem szerepel az eredeti szövegben.

A vers második képi síkja a mitológiai sík. A harmadik és a negyedik versszak összefüggő képrendszer, melynek elemei a `szerzetes - szél óvatos léptekkel / az avart tapossa az útkanyarulatban´ (3. vsz.) komplex kép, és a vele szorosan összefüggő `a berkenyebokron / láthatatlan Krisztus sebeit csókolja´ (4. vsz.) metonimikus metafora. A szhimnyik `szerzetes´ szó szemantikai mezője az oroszban magába foglalja a remete jelentését is. Ilyenformán adekvát Weöres Sándor szóválasztása a teljes metafora fordításakor: "Remete szél, óvakodva, lassan" sőt a sor folytatása is megőrzi az eredeti képi elemeket. Rab Zsuzsa a komplex képet is megtartva jól választja ki a szinonimák közül a megfelelőt. Mindhárom szöveg képi intenzitása olyan erős, hogy a hangszimbolika révén szinte felidéződik a szélborzolta avar susogása is.

A harmadik versszak hangulata mindkét műfordító szövegében szervesen kapcsolódik saját hangulati síkjába. Weöres Sándoré az eredeti kellemes hatásával adekvát, Rab Zsuzsa pedig következetesen a kellemetlenebb, nedves, ridegebb ősz hangulatát idézi. Ezt azzal éri el, hogy az eredeti szövegben nem szereplő határozót iktat be a fordításszövegbe: "árokszélén avart gyúr a sárba," Az orosz mnyot ige jelentése `1. dagaszt, gyúr, formál´ 2. `nyom, tapsol, présel´. Rab Zsuzsa valószínűleg azért választott az első jelentéskörből, mert ez illett az általa interpretált kép szemantikai síkjába. Weöres Sándor hű marad az eredeti szöveg képi-szemantikai-hangulati síkjához.

A negyedik versszak két sora szervesen kapcsolódik az előző versszakéhoz. Gondolati és képi dimenziója összefüggő. Az orosz természetlíra gyakori szimbóluma a rjabina `berkenye´. Az eredeti vers `berkenyebokron´ jelentésű jelzős főneve - a magyarban jelzős összetétel - szorosan kapcsolódik mind az elsődleges tájleíró képhez, mind pedig a bibliai motívumhoz. A képi síkhoz Weöres Sándor is hű marad, bár nem fordítja szó szerint a motívumot, de a bibliai utalást és a kép színszimbolikáját híven követi: "Égő-piros csipkebokorra hajolva / láthatatlan Krisztus sebeit csókolja." Rab Zsuzsa fordításában a galagonya vérpiros bogyójú termését idézi fel a kép: "galagonyán csókol vérszín cseppeket". Mindkét műfordítás visszaadja az eredeti vers utolsó versszakának képi síkját, Weöres Sándor kevesebb, Rab Zsuzsa több módosítással. Az eredeti vers szintaktikai szerkezetét Weöres Sándor őrzi hívebben, bár több írásjelet alkalmaz, mint Jeszenyin. Rab Zsuzsa módosít a mondatszerkezeteken. A Jeszenyin-vers első két sora egy-egy önálló versmondat, Rab Zsuzsa mellérendelő összetett mondattá alakítja. Az eredeti vers második versszaka egyetlen áthajló egyszerű mondat, amelyet Rab Zsuzsa helyhatározói mellékmondatot és főmondatot tartalmazó alárendelő összetett mondattal fordít.

A vers műfaja dal. Ezt a dalszerűséget mind a vers képi-szemantikai, mind pedig akusztikai hatása jól érzékelteti. Ennek csupán egyik eleme a mondatszerkesztés, s ennek adekvát idegen nyelvi megfeleltetése. A másik lényeges elem a vers ritmusa és rímelése. Jeszenyin egyszerű rímszerkezetet alkalmaz, rímei a népdalokra emlékeztető egyszerű ragrímek. Ezeket az egyszerű ragrímeket mind Rab Zsuzsa, mind pedig Weöres Sándor fordítása híven követi.

5. Rab Zsuzsa fordításairól szólva elmondhatjuk, hogy azok az eredeti szövegek költői üzenetét adekvát módon adják vissza, ugyanakkor magyar versként is megállják a helyüket. A költői szövegek képi asszociációs rendszerének idegen nyelven való egyenértékű megszólaltatása nehéz feladat. Módosulásokra és átrendezésekre többnyire szükség van a két nyelv tipológiai különbsége miatt is. A műfordításszöveg sokszor redundánsabb, mint az eredeti. Péter Mihály Rab Zsuzsa fordításait értékelve ezt a következőképpen fogalmazza meg: "A műfordítás egyik alighanem örök problémája, hogy az eredeti csaknem mindig tömörebb, mint a fordítás. [...] Rab Zsuzsa fordításaiban is találhatunk toldalékszavakat, <>, túlírásokat. De éppen Jeszenyin-fordításai kapcsán érdemes felfigyelni arra a képességére, amely a fordítói szükségből is erényt csinál. Megfigyelhető például, hogy a <> és <> mellékneveket gyakran használja toldalék-jelzőként.

54o
L. Erdélyi Margit

Tragikumértékek drámában

"Ott kezdődik az ember, amikor összetéveszti

magát mindazzal, amitől megfosztották."¹

A drámai művek (újra) megismerésének élménye sok többlettel telítődik az egyéb művészetekhez vagy az első olvasat által kiváltott élményhez viszonyítva. A drámai értékalakzatok bonyolultságuk és komplexségük tekintetében újabb és újabb összefüggések, hangsúlyok láttamozásai lehetnek a vizsgálódás során. (Bizonyíték erre az a jelenség is, hogy ahány színházi rendező, annyi értelmezés.) Természetes, hogy az egyén értelmi és érzelmi intelligenciája befolyásolja azt a szellemi, lelki hozadékot, amit egy-egy rendkívüli értékű művészi élmény kivált. A műalkotás hatásának kérdése igen bonyolult, így a vele kapcsolatos katarzis fogalmának tisztázása folyamatosan történik, mondhatnánk egy lezáratlan terület², merthogy a fogalom bő jelentésmezejét újra meg újra módosítják a különböző esztétikai, lélektani stb. megközelítések, a műalkotások különböző / eltérő szövegeit, mondanivalóit nem is említve. Mi a befogadó/befogadás vizsgálandó területét főleg a tragikusság katartikus megélésének bázisaira összpontosítjuk egy adott drámaíró adott tragédiája kapcsán.

A lócsiszár virágvasárnapja című történelmi dráma 1975-ben jelent meg, s határkőnek számít a romániai magyar irodalomban csakúgy, mint a Sütő András életműben. A mű témája a reformáció, a XVI. század első felének történései. Ezeknek láttatása függvényében a hatalom és bukás, igazság és jogtalanság, tolerancia és kegyetlenkedés, méltóság és megalázkodás etikai vonatkozásai a ma olvasójának applikálhatóbbak s egyben súlyosabbak lesznek. Ibsen, Csehov és Shaw után a modern dráma esztétikai hatásmechanizmusai megváltoztak, ezek nem kevés lehetőségét ugyanúgy érvényesíti a dráma, mint azokat a morális elvárásokat, amelyeket egy modernebb kor, akár a jelenünk is megfogalmaz.

A mű főhőse Kolhaas Mihály. Késleltetett megjelenítése a szcenikai térben nem gyengíti, hanem megerősíti központi helyét, mivelhogy a párbeszédek kellő információt adnak róla. Mária, a dajka bemutatása alapján a főhős a magasztosság szintjére, erkölcsi piedesztálra emelkedik. Befogadóként ekkor azt várhatjuk, hogy a klasszikus tragédiák mintájára értékeiben Nagyember bukásáról lesz majd szó. A dráma cselekménye során azonban fokozatosan felszínre kerül a főhős értékhiányos magatartása: naivsága, meddő meggyőződése, makacs tévedései. Ezeknek olykor szinte statikussá váló megjelenítéseit az epikusra méretezett időtényező is megtámogatja. A drámai főalak központi értékrendjét első megközelítésben magánéleti miliőben vizsgálhatjuk. A róla, mint férjről, apáról, gazdáról alkotott kép tiszta, egyértelmű. Kolhaas itt a mindennapok szabad embereként él, szeret, gondoskodik. Háza az idill helye, szeretet és szerelem otthona; szolgáknak, cselédeknek békés sziget; a menekülő barátoknak menedékhely; családjának a biztonság és boldogság hona. Az idillikus, harmonikus mikrovilág mindazok ellenpontjaként létezik, hogy a külvilágban, a makrovilágban dühöng a feudális brutalitás és agresszió. Esztétikailag a Szépség, etikailag a Jóság enyhe pátosszal felerősített "bástyái" jutnak érvényre ebben az idillben. A főbb interperszonális viszonyok rájátszanak a képre azáltal, hogy szinte csak pozitív támogató viszonyulás realizálódik az idilli mikrovilág szereplői között, kivételt képez Karl Nagelschmidt, a barát, akinek "demonstratív" berobbanása a térbe latens veszélyeket sejtet.

Lisbeth, a feleség kapcsolata férjével a legkifejezőbben mutatja azt az idilli képet, amely drámai terét illetően a családi otthonra vonatkozik. Egészen kis mértékben mozdul el az idill tere akkor, ha a hősök a templomba vagy a munkahelyre (a ménes, a vásár stb.) távoznak. Ebben a drámai közegben él, és mutatja meg magát a házastársi szerelem s a szülői szeretet. A boldog pár az Énekek énekéből kölcsönzött szép szavakkal udvarol egymásnak, s e jelenetek játékos, kedveskedő, kacérkodó, csipetnyi humorral átszőtt dialógusai tanúskodnak egyfelől az érzelmek erejéről és megváltoztathatatlanságáról, másfelől e mikrokozmosz olyan másságáról, amely teljes oppozícióban van a külvilágban létező (esztétikai) rútsággal és (etikai) rosszal szemben. Kolhaas gyönyörűnek látja feleségét, amulettbe zárt festményen is megörökítteti. A nő szépségét leíró részek halmozott hasonlatokkal erősítik a dráma lírai erejét. Lássunk néhány példát: "arca úgy láttatik, mint a hajnal, szép, mint a hold, tiszta, mint a nap, csak meg ne szomorodjék."; "... oh, mely szépek az ő lépései a sarukban, oh, fejedelem leánya! A te csípőd hajlásai olyanok, mint a kösöntyűk ..." "... a te hasad, mint a gabonaasztag, liliomokkal körülkerítve ..."¹ (128.). Kettejük túlfűtött szerelmi lobogása, az örömelv teljes elfogadása és megélése azonban a ráérző olvasóban előre sejteti a tragédiát.

Az epizódszereplő pozitív magatartása egyértelműen megrajzolt az adott drámai térben: Henrik, a fiú viszonyulása szüleihez nem különösebben kifejtett a jelenetben. Nincs is rá szükség, hiszen az itt-ott neki szóló szavak a szeretet szavai csupán, némi didakticizmussal is vegyítve. Mária, a dajka tautologikus figura, hasonlóan viselkedik és beszél, mint Lisbeth. "Nem szégyellem, hogy Lisbeth asszonynak lehetek a visszhangja. Mert ő viszont a Krisztus urunké ..." (120.) Sütő nyilván az idilli drámai létnek adott nagyobb hangsúlyt azáltal, hogy a két női figura szinte azonos emberi jellemzését nyújtja: hasonló a véleményük az emberekről, erősen vallásosak mindketten, s mindkettejüknek fia van, akikkel gondos anyai szeretettel törődnek. Herse, Mária fia megbízható embere Kolhaasnak, nem véletlen, hogy a külvilágban ezért megtámadják, s kutyákkal tépetik meg. A gazda lovait védi, amikor életveszélyesen megsebesítik őt. Kolhaast jó gazdának ismerjük; a szolgákhoz, cselédekhez való viszonyulása pozitív, s ugyanaz fordítva is érvényes. Ezért ha jelzésszerű is e kapcsolat leírása a drámában, olyan tényként kezelhető jelenség, amely a főhős interperszonális kapcsolatait erősíti/jellemzi a választott drámai létmód keretében.

Nagelschmidt menekülése a poroszlók elől, s váratlan megjelenése az idillikus drámai térben mintegy sejteti a külvilág valós, kegyetlen arcát s máris megmutatja, egyelőre konatív jelleggel, a tragikusság nem egy jegyét. Az ő kihívóan bátor magatartása, tömör és kemény stílusa, - amikor szinte félmondatokkal mutatja be legjobb barátját, Kolhaast, és a kettejük közti különbséget, - erős és önironikus jellemre vall. Kolhaas az erény mintaképe, törvénytisztelő, az igazság jogi érvényesítését akarja, a barátja pedig "a bűnt" pártolja, a törvénytiprást, a lázadást, mert csalódott azokban, akik a jogot, a vallást, a törvényt képviselik. Ebben a drámai világban nem lehet hosszú életű a családi boldogság, az otthon békés idillje, ahogy az egész város által tisztelt lókereskedő, Kolhaas erről meg van győződve. A főhős visszafogottsága, hite és permanens reménykedése, naiv bizodalma a jogrendben, törvényességben és igazságban lesz kiváltója annak a drámai szükségszerűségnek, amely az idill halálát okozza. Az idill halála pedig par excellence Lisbeth megsebesülésével kezdődik, majd halálával végződik. A feleség áldozathozatala a férje és annak ún. igazsága érdekében nemcsak hiábavalónak bizonyul, hanem kiváltja a főhős személyes belső világának összeomlását is. A feleség személye volt az az azonosítható erkölcsi magatartás, amelyben hinni tudott, hinni akart, akit "egyszemélyes angyali seregem"-nek (126.) nevezett. A kettejük által elfogadott felsőbbrendű eszmék kapcsán az idill halálának tudomásul vételekor (ez a momentum a tragikusság egyik gócpontja s a dráma egyik kulminációs pontja is egyben) Kolhaas rádöbben saját tévedéseire. Valamiféle makacs szenvedély azonban tovább sodorja őt az eseményekben a következő drámai csúcsig, az illúzió haláláig.

Az illúzió halála részletezőbb feldolgozást kívánt a drámaírótól, mint az idill ábrázolása. A makrovilág pozitív és negatív vagy éppen változékony manipulatív erői csapnak össze a mű világának ezen a szintjén. A reformáció korának "magatartása" tele van ellentmondásokkal. Látjuk, ezek parciális feloldására sem lesz képes egy Kolhaas habitusú főhős, mert a hatalom nem az ő kezében van, ráadásul a valóságelv sem vonzza őt, csupán valamely sajátos saját ideológia. Principiálisan ő az a hős, akinek a szépség és tragikusság magaslatain érdemi ellentetteket kellene véghezvinnie, ehelyett konoksága és ellenzős látásából adódó tévedései szedik az áldozatokat. A maga által épített illúzióvilág személyközi kapcsolatai pedig kellő mennyiségű ráismertetéssel szolgálnak az általa tisztelt törvény működéséről, az "igazság győzelméről".

Nagelschmidt szavai a lázadás pozíciójából ugyan, de a realitás talajáról születnek: "A törvény ősszentsége? A törvény bácsi? ... az a császár, a választófejedelem, a tronkai Vencel és a kancellária. Törvény bácsi szabályozza a viselkedést, a munkát, a szerelmet ... mit álmodjunk, mit olvassunk, miről miként vélekedjünk." (142.) A barát szavai ráébreszthetnék a főhőst, hogy tulajdonképpen egy láthatatlan, "fiktív" hivatallal áll szemben, nem is emberekkel, hanem státusokkal viaskodik. A hivatal egy misztifikált szervezet, amelyben a konkrét személy, a konkrét kérés is átértelmeződik valamely általánosult, megfoghatatlan jelenséggé. Így kérvénye megírását Müller Ferencre kell bíznia, aki a fejedelmi kancellária tanácsadója, a jogi tudományok megszállottja, egy jó ismerős, akit Lisbeth annak idején visszautasított mint udvarlót. Müller szinte ugyanúgy vélekedik a törvényes rendről, mint Nagelschmidt, Kolhaas "aranymérleghez hasonló jogérzetét" (148.) naivitásnak nevezi. Diplomatikusan, a törvény embereként vázolja a korabeli jogrend reális képét. "A hivatal, kedves barátom, egységes, összetartó család. A családnak egyetlen tagját sem tanácsos rágalmazni." (147.) "A törvény igazsága általános és, sajnos, hozzávetőleges. Mint a katonabakancs." (148.) Jogemberként eleve úgy szerkeszti a folyamodványt, hogy a császári hivatali "igazság" meg ne sérüljön, hogy Kolhaas valóban igazságos követelése ne tűnjön sértőnek a hivatallal szemben s a kérelmezőnek rejtve maradjon esetlegesen is feltételezhető rebellis magatartása a fennálló renddel szemben. Ezért a fejedelem iránti valós tiszteletét és jogos kérelmét is a hízelgés szavaiba kell csomagolni. Kolhaas megdöbben Müller okfejtésein, elutasítja a szavakkal való hamis mesterkedését, s mintegy vallomásként újra fogalmazza a fejedelem jóságába vetett hitét. Müller bizonyos meggondolásból nem Kolhaast, hanem a feleségét, "a gyámoltalan asszonyt" akarja bejuttatni a fejedelem színe elé a gondosan megírt "imádságos" kérelemmel.

Az illúzió drámai szférájában kialakult dialogikus nyitottság a Kolhaas-Nagelschmidt-Müller kommunikációs kapcsolatban nagyban befolyásolja ráhangoló-dásunkat az érezhetően gyorsan bekövetkező tragédiára. Ebben a viszonyulási közegben jut még érvényre néhány más támadó-támogató vagy támogató-támadó magatartásforma is, mint a Vámosé, Manné, Zauneré, Lutheré, akiknek alappozíciója, hogy tisztában vannak a bürokrácia működési elvével, s az igazságérzetük mellett és ellenére saját célra szabott önérdekű véleményt interpretálnak a közéleti helyzetről. A vámos, aki eredendően az áldozatok oldalán áll, meggyőzően sajnálkozik felettük, miközben behajtja rajtuk a tronkai báró követeléseit, mert az ő érdeke is szolgálni a hatalmat. Ez a figura egyszerűbb változata annak a már felkészült intellektusnak, amit jogemberként Müller képvisel. Ő tisztában van a hatalom minden rezdülésével, ezeket rafinált módon kihasználva, bölcsen építgeti saját karrierjét. Visszafogottabb, s egyben kidolgozatlanabb epizódszereplő Mann, akihez kölcsönért fordul hősünk, amikor végleges döntésre jut az öntörvényeskedést illetően, s akinek becsületére bízza magát a megíratlan szerződés aláírásával, ugyanis ennek értelmében szinte minden vagyonát eladja neki.

Lisbeth már halott, megszűnt az idill, recseg-ropog az illúziók világa, amelyet Kolhaas minden felismert képtelenség ellenére is csak-csak építgetett. "Magasztos" eszméi ellenére egy naiv-groteszk hősként várakozott illúziójának megvalósulására, míg a drámai fordulat tragikus, emelkedett hőst nem kreált belőle. A bekövetkezett drámai stáció egyben kulmináció is, megsemmisült világának maradványain az indulat és szenvedély felfokozott állapotában a jámbor és vallásos ember önkényes tettre szánja el magát: rálő a háza körül ólálkodó poroszlóra. Keresztény türelemre már őt bárki is hiába inti, hiszékenysége megszűnt, s imádott Lisbethjének utolsó szelíd üzenetét "bocsáss meg azoknak, akik ellened vétkeztek" (159.) csalódottságában bilincsnek nevezi, és kétségbeesve önvádlóan rekonstruálja újra az asszony halálát: "A gyávaságom áldozata lett." (160.) Így - kiesve az Isten kegyelméből -, puskát ragad, csapatot szervez és elindul "arkangyalként" önhatalmúlag igazságot tenni. - Meghalt az illúzió is.

A beérlelt drámai fordulat egy (megkésett) tett-váltás-sorozatot evokál, s általa mintegy a konfliktusos drámamodellt.³ A harmadik felvonásban jelenítődnek meg a drámai és egyben szcenikai térben az eddig csupán emlegetett ellenfelek. Drámabeli közvetlen viszonyulásuk nemcsak a főhőshöz mérten negatív teljességgel, hanem minden egyéb helyzetben is. A Rossz, a Sátán képviselői ők, a hatalom urai; kalandok, meggyalázások, bűnök elkövetői, mindazonáltal harsány mulatozásaik félelmükről, pánikszerű viselkedésükről árulkodnak. A tronkai várban vagyunk, a házi kápolnában Antónia nővér imádkozik, a nagy ebédlőben mulatnak az urak: Vencel báró, Günther báró és a többiek. A féktelen röhögés, koccintgatás közepette lányokat is követel az úri csőcselék, akár egyenest a mezőről, egy szekérderéknyit, mint máskor is. A rezidencián azonban pillanatnyilag egyetlen nő található, Antónia nővér. "Jézus menyasszonya" (165.) - szól figyelmeztetően Vencel. Annak ellenére szaggatják róla a ruhát, erőszakkal itatják, vadállati módon karból karba lökik, mire a nővér kést ragad, és szíven szúrja magát. Az utána beállt csendben Vencel kijózanító megjegyzésével rázza meg az olvasót: "Luther doktorról meg is feledkeztem. Holnap kellett volna beiktasson valamennyiünket a reformált vallásba." (166.) Mélyül a döbbenet és iszonyat érzése az olvasóban a gondolatmenet folytatásakor: ha megtudják Antónia nővér esetét az udvarban, hiszen "szolgálatos fülek" vannak az ivócimborák között is, a pápista rokonok felajánlásával ellensúlyozható a bűn. A reformáció ügye - mint látjuk -, nem különb hivatalnokokkal találta magát szemben, mint akiket a katolicizmus ellenében ki akart iktatni. Ebbe az alantas és tragikus drámai helyzetbe repül be a dárdahegyre tűzött papírtekercs, Kolhaas Mihály arkangyal üzenete a tronkai bárónak és társainak.

Az urak fulladozva nevetnek a felsorolt "kicsinyes" követeléseken, miközben megjelenik Kolhaas a felfegyverzett embereivel s beszámol a maguk mögött hagyott öldöklésről, az urak kastélyainak porig égetéséről, a zsoldoscsapatok átállásáról. Most már szemtől szembe kerül Vencellel, aki kezdetben fenyegetőzik, majd alkut kínál, de helyzete kilátástalannak tűnik, mert Kolhaas iránta érzett gyűlölete megingathatatlan, hiszen a valós vesztesége, amit Vencel báró okozott nem a felsorolt tárgyak, hanem az, hogy törvényen kívüli embert csináltak belőle, megölték életében az idillt, az illúziót; a harmóniát és reményt. Felháborodva utasítja vissza Vencel alkudozását: " ... Alkut kínálsz? Egyezkedés közben veszett el mindenem. A törvények tisztelete közben. A felsőbbség dicsérete közben. Alázatos kérelmek és reménykedés közben. Most magam veszem kézbe a törvényt, amelynek vigyáznia kellett volna rám. A jogaimra." (171.). Kolhaas könyörtelen, felgyújtja a kastélyt és Vencelt is meg akarja ölni, amikor megjelenik Luther Márton, akinek legjobb hívei közé tartozik. A bánat és csalódás miatti elvakultságára, az Istentől való elrugaszkodására, Lisbeth utolsó üzenetére (a "bocsáss meg azoknak, akik ellened vétkeztek", isteni kívánságra) hivatkozik Luther, hogy eltérítse Kolhaast igazságtevő haragjától. Kolhaas ellenáll, maga is a lutheri mondásra hivatkozik, amely a wormsi birodalmi gyűlésen hangzott el: "itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen, ámen." (176.) A vitában mégis Luther győz, érvei a halál, az öngyilkosság ellenében, az élet érdekében szólnak; a reményre, a férfibátorságra, az okos cselekvésre szólítja fel hősünket, s felolvastatja a választófejedelem levelét, amelyben arról tudósítja őt, hogy a főtisztelendő közbenjárására személyesen vizsgálta meg a lócsiszár jogos panaszát, ezért elrendeli perének újratárgyalását s a törvényszegők megbüntetését. A zavartalan ügymenet végett Kolhaas csapata kegyelmet; ő maga szabad utat nyer, ha leteszik a fegyvert s beszolgáltatják a hadizsákmányt: Kolhaas erre pallosát a gerendába vágja, miközben Nagelschmidt fájdalmasan felordít: "Mihály! Becsaptál engem. Elárultál!" (177.) Az ítélethirdetés Drezda piacterén, a lócsiszárt éljenző és a tronkaikat elmarasztaló ujjongó tömeg közepette történik meg. Az ítélet értelmében megállapíttatott, hogy sem a rablás, sem a társadalmi rend felforgatása nem volt a lókereskedő szándéka, csupán saját kicsinyes javainak, igazsága morzsáinak a visszaszerzése, s ezeket ezennel visszaszolgáltatják. Vencel bárót pedig két évi börtönbüntetésre ítélik várúri jogainak túllépése miatt. Kolhaast a váratlan elégtétel és győzelem hallatán boldogság tölti el, miközben a kürtök hangja s az ágyúszó a császár érkezését sejteti a tömeggel, amely elfordul Kolhaastól s a császárt éljenezve eloszlik. Müller további elképesztő szavai végképp tönkreteszik a lócsiszár virágvasárnapját: "ne felejtsd, hogy az ember, miközben az igazságot hajszolja: el is adósodik." (181.). Vagyis most már Kolhaason a sor a törlesztésben, ha közben elkótyavetyélte is minden vagyonát. Miközben jogaiért harcolt, emberéleteket oltott ki, jogtiprást követett el, ezért a császár aláírásával kötél általi halálra ítéltetik. A tragikusság esztétikailag és etikailag kiérlelt csúcsán tehát bekövetkezik az ember halála. A szenvedélyes igazságkeresés és annak felismerése a Münzer Tamáshoz vezető útban tehát egy fókuszolt drámai időben és szikárra konstruált drámai térben nyer teljes befejezést. A kivégzésen csak az akasztásban érdekeltek vesznek részt, s a bitóra kiégett szemmel bámuló barát, Karl Nagelschmith. A dobpergés, majd az utána beállt csönd árulkodik az Ember haláláról, a harangok azonban a császár tiszteletére szólnak. Mintegy összegezésként mondja ki a dráma: "Ott kezdődik az ember! Amikor összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották." (182.).

A tragikusság elemeinek s a katartikus élmény lehetőségeinek drámán belüli teljes feltérképezése egy rövid dolgozatban lehetetlen feladat. Ezért most azokra a jelenségekre koncentráltunk elsősorban, amelyek gócai voltak a drámában a tragikus értékrend gradáló építkezésének, annak ellenére is, hogy a műalkotásnak különösen a felvezető részében tapasztaltunk némi statikusságot, epikus jelleget. Ez a tény nem csupán az időtényező függvénye, hanem a főhős jelleméből, magatartási modelljéből is adódik, ti. hosszú időn át, tudatos önkényszerrel a passzív várakozó habitusát képviseli, mint a középpontos drámák hősei. Az ideájából adódó nyújtott cselekvésnélküliség azonban színes "epikus" jellemrajzot mutat, és olyan dikciót teremt, amely nemegyszer a lírai értékek felé sodorja a szöveget, egyben hátráltatva a gyors jelen idejű viszonyváltozást. Ámde a drámai műnem immanens követelménye egy sajátos beszerkesztés révén fokozatosan érvényt nyer, ahogy azt a kiemelt drámai stációk felvázolásával igyekeztünk bizonyítani. Lásd a háromlépcsős tragikumgóc-sort: az idill halálát, az illúzió halálát és végül az ember halálát. Úgy véljük, a drámaíró minden - maga által említett - dramaturgiai felkészületlensége ellenére is szakszerűen oldotta meg a drámai szituáció kibontását, egyfelől történelmi ismeretanyagba, másfelől realisztikus szemléletű világképbe ágyazva. A főalak kezdeti bizonytalankodásai, hiányos valóságlátása, téves meggyőződései ellenére és után felemelkedik az igazi aktív tragikus hősök szintjére. Az ellenalakok fölött aratott morális győzelme némi elégtételnek számít a befogadó konvencionális elvárásai szerint is, de főleg a valóságelv és életanyag aspektusainak érvényesítésében.

Jegyzetek

1. Sütő András: Színművek. Madách Könyvkiadó, Bratislava 1989, 176. o. Megj.: "A lócsiszár virágvasárnapja" című drámából vett idézetek lapszámai erre a kötetre vonatkoznak.

2. Megj.: A témát ezúttal nem kívánjuk kifejteni. Bőséges szakirodalma közül csak néhány névre utalunk: Platón, Arisztotelész, Lessing, Croce, Freud, Hankiss, Nietzsche, Jaspers, Lukács stb.

3. Vö: Bécsy Tamás: A dráma esztétikája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1988, 64-78. o.

60o
Vezényi Pál

Egy írócsalád krónikája

- Thomas Mann alakja az utókor szemléletében -

Két német rendező, Heinrich Breloer és Horst Königstein háromrészes televíziós filmet készített Thomas Mannról és családjáról, amely már karácsony előtt bemutatásra került a németnyelvű adókban. A trilógia a dokumentum- és játékfilm ötvözete. A korabeli fénykép- és filmfelvételek bemutatása mellett a rendező elbeszélget Thomas Mann Elisabeth nevű leányával, népes családja még egyetlen élő tagjával. Az ő visszaemlékezéseinek jelenetei már színészek játékaként kerülnek a néző elé. Thomas Mann, a Nobel-díjas német író többször járt Magyarországon, és neves magyar írókkal tartott fenn kapcsolatot. Neve, mint Hitler kérlelhetetlen ellenfele, az antifasiszta értelmiségi mozgalmak zászlajára került, és alkotásai mellett így is maradt meg az utókor emlékezetében. Halála óta egy fél évszázad telt el, kortársai már nem élnek, a mai szemlélő számára tevékenysége történelemnek számít. Életpályájának felidézése gondolatokat ébreszthet a mai emberben, ha megkísérli alakját a hivatalos magasztaló szavaktól függetlenül értékelni.

A zseni

A német irodalomban a zseni-kultusz gazdag hagyományokkal rendelkezik. A németek már a 18. század óta szerettek tehetséges embereket zsenivé avatni. Ez a világi életben olyan szerepet töltött be, mint a szentté avatás a katolikus egyházban. A szentet többnyire már életében tisztelet övezte, halála után pedig, amikor a pápa hivatalosan oltárra emelte, tisztelete hivatalosan is kötelezővé vált, személyét, életvitelét már semmiféle kritika nem érhette.

A zseni a polgári életben töltötte be az egyházi szent helyét. Róla kategorikusan kijelentették, hogy emberfölötti lény, a félisten egy fajtája, akire az általános emberi erkölcsök betartása nem kötelező. Ilyen kijelentés a most bemutatott filmben is elhangzik, ami arra utal, hogy a rendezők, a film alkotói Thomas Mannt zsenivé avatták. Ebben a dicsőségben gyermekei is részesültek, a zseni apa glóriájából rájuk is vetődött egy fénysugár. Már életükben szemet hunytak olyan eltévelyedésük fölött, amelyet az akkori közvélemény mások esetében mélységesen elítélt. A most bemutatott film a jelenkor szabadabb erkölcsi felfogása szellemében már szinte feltűnően kiemeli a Mann-család egyes tagjainak életében ezeket a motívumokat.

Szépítés nélkül

Amikor a sikeres előadást követő vastaps után a dráma hősét alakító színész öltözőjébe lépve leveti jelmezét és megtisztítja arcát valamennyi rárakott festéktől, amely őt a közönség előtt vonzóvá varázsolta, visszanyeri saját hétköznapi, polgári képmását, amely rendszerint elüt attól, amit a színpadon mutatott.

Néhány pillantást vetve Thomas Mann életrajzi adataiba, róla is le lehet venni az álarcot és "sminket", amit kortársai és az utókor rákent, hogy biztosíthassa helyét a világirodalom halhatatlanjainak sorában.

Tekintélyes és gazdag nagypolgári család gyermekeként látta meg a napvilágot, családi körülményeinek megfelelő nevelésben részesült, amelyből ifjúkorában még itáliai utazásra is telt abban az időben, amikor a tömegturizmus ismeretlen fogalom volt, és efféle tanulmányutakat csak a felső tízezer tagjai engedhettek meg maguknak. Később egy milliomos leányát vette feleségül, így házasságával is biztosította magának a nagypolgári jólétet. Anyagi gondjai sohasem voltak. Még emigrációja éveiben sem kellett más értelmiségiekhez hasonlóan segélyekért folyamodnia, hogy hat gyermekes családját el tudja tartani. Számára minden országban luxusvillát bocsátottak rendelkezésre, amelynek berendezése alkalmával ügyeltek arra, hogy kedvenc íróasztala a megfelelő helyen legyen felállítva.

Származása, társadalmi helyzete alapvetően meghatározzák magatartását az irodalmi és politikai életben egyaránt. Feltehetően unaloműző szórakozásként kezdhetett írogatni. Erre utal nemcsak stílusának nehézkessége, vontatottsága, hanem egy későbbi levelének kijelentése is, amely szerint az író az az ember, akinek az írás nehezebben megy, mint bármelyik más embernek. Ma már szentségtörésszámba megy, ha valaki a Buddenbrock ház c. családregényét a világirodalom egyik legunalmasabb irodalmi alkotásának minősíti, hiszen éppen ezért a könyvért adományoztak neki Nobel-díjat. Arról kevés szó esik, hogy ennek a regénynek a kéziratát a tekintélyes S. Fischer kiadó azzal a megjegyzéssel akarta a szerzőnek visszaadni, hogy túl terjedelmes, vontatott, és ezért rövidítse le terjedelmét a felére. Thomas szerencséjére azonban bátyja, Heinrich Mann, aki már sikeres írónak számított, amikor öccse irodalmi próbálkozásait kezdte, éppen ennél a kiadónál dolgozott, és kijárta, hogy öccse regénye rövidítés nélkül kerüljön kiadásra.

A kortárs német irodalomban is akadt nem egy neves szerző, aki Thomas Mann írásait vontatottnak, unalmasnak minősítette. Ezekről az írókról utólag talán el lehet mondani, hogy a szakmai irigység beszélt belőlük. Mindenesetre nekik nem volt olyan könnyű kiadót találni és írásaikat sikerre vinni, mint gazdag társuknak, akinek egész életében szinte minden az ölébe hullott. Ha Thomas Mann történetesen csekély fizetésű kishivatalnokként kényszerült volna eltartani népes családját, aligha maradt volna ideje terjedelmes regényének megalkotására. Amennyiben éjt nappallá téve mégis sikerült volna egy nagy művet megalkotnia, összeköttetések hiányában aligha akadt volna kiadó, aki elvállalja a kinyomtatást, kéziratát olvasatlanul kapta volna vissza azzal a megjegyzéssel, hogy a kiadó programja már három esztendőre betelt, számára nem marad hely.

Ki volt Thomas Mann, az antifasiszta mozgalmak kimagasló személyisége? Előtte Hitler, mint alacsony sorból felkapaszkodott személy, már eleve nem volt szalonképes. Származását tekintve politikai szélhámosnak minősíthette. Véleménye, amely eleinte feltehetően előítéletből táplálkozott, később igazolást nyert, kérlelhetetlen antifasizmusában viszont személyes körülmények is erősen szerepet játszottak, tekintve, hogy felesége zsidó volt.

Amikor kaliforniai luxusvillájából szorgalmasan küldözgette náciellenes nyilatkozatait a londoni BBC Rádió számára, ő, a világszerte elismert Nobel-díjas szerző kijelenthette, hogy Németország ott van, ahol ő. Ezzel azonosította személyét azzal az országgal, amelynek őrült diktátora megfosztotta őt állampolgárságától. Hogyan viselkedett azonban ez a nagy német antifasiszta hazafi, amikor Hitler elvesztette a háborút? Tevékenységét ismerve joggal lehetett elvárni tőle, hogy Hitler bukása után visszatér hazájába, és élete hátralevő részét minden képességét és tekintélyét felhasználva az új, demokratikus Németország felépítésének szolgálva az új, demokratikus Németország felépítésének szolgálatába állítja. Thomas Mann azonban nem így cselekedett. Egy alkalommal csupán látogatóba tért vissza szülővárosába, ahol díszpolgárként ünnepelték. A hódolatot mint valami idegen fejedelem fogadta, majd vonatra ült, és Svájcba távozott és ott élt a Zürich melletti Kilchbergben, luxusvillájában, 1955-ben bekövetkezett haláláig.

A róla készült film egyik, Elisabeth leánya emlékezései alapján forgatott jelenete válaszolni szeretne erre a kérdésre. A jelenetben Thomas Mannt idősebbik leánya, Erika beszéli le hazatérési szándékáról azzal az érveléssel, hogy a háború utáni Németország társadalmi és politikai életében is a hitleri rendszerből magukat ügyesen átmentett egykori nácik viszik a vezető szerepet. Nehéz elfogadni ezt az érvelést. A hazája sorsát valóban szívén viselő szerzőt ez a körülmény nem riaszthatta volna vissza a hazatéréstől. Inkább arra késztethette volna, hogy nemzetközi tekintélyét is felhasználva, a helyszínen küzdjön a még továbbra is tevékeny politikai ellenfelei ellen.

A magyarázatot Thomas Mann származásából eredő, mindvégig megtartott nagypolgári egyéniségében kereshetjük. A háborút elvesztett Németország romokban hevert, felépítésének, újjászervezésének reményei bizonytalanok voltak. A kettészakított ország egyik részétől sem várhatta a nélkülözést emigrációjában sem ismerő gazdag polgár, hogy számára a természetes életformává vált jólétet biztosítsa. Kényelmesen berendezett luxusvillát csak a háború pusztításaitól mentes Svájc előkelő negyedében kaphatott.

Az új filmtrilógia alkotói a hagyományos német zsenikultusz szellemében igyekeztek bemutatni Thomas Mann alakját, ahogy erre a "Spiegel" magazin egyik kritikusa is utalt. Az oltár magaslatára emelt szentek alakját csak tisztelettel kellett kétezer éven át övezni. Mentesültek minden földi gyarlóság árnyékától valamennyien, míg egy XX. századvégi zsinat alaposabban átvizsgálta és átrostálta tömegüket. Sokan áthullottak a rosta lyukain, mert kiderült róluk, hogy létezésük bizonytalan, vagy pedig egyáltalán nem voltak olyan szentéletűek, amilyeneknek hirdették őket. Egy idő múlva a világi élet félisteneit is vizsgálat alá lehet vetni, lemosni róluk mindazt az idealizáló mázt, amit részben kortársaik, részben az ő nyomaikat követő utókor kent rájuk, szépítés nélkül szemlélni emberi ábrázatukat. Az így nyert kép sokszor elütő lesz a megszokott, kicsinosított képtől. Egyeseket megdöbbent, másokat talán megbotránkoztat a leleplezés, mindez azonban a tényeken aligha képes változtatni. Érvényes ez a megállapítás Thomas Mann, a Nobel-díjas, a kérlelhetetlen antifasiszta harcos személyével kapcsolatban is.

64o

Domokos Sándor

Töprengéseim a minőség-mennyiség viszonyáról

Bevezető gondolatok

Mikor elolvastam Robert M. Pirsing "A zen buddhizmus és a motorkerékpár-karbantartás" című könyvét, azonnal érzékeltem, hogy a cím mögött egy mély filozófiai tartalom húzódik meg. A könyv mondanivalójának lényege a valós anyagi létszint, mely korunkban a technika ismereteiben összpontosul és a bensőségünk egy minőségi jelleget képvisel. Amíg a mennyiséggel nincs nagyobb gondunk, mert mérhető, addig nem tudjuk biztosan meghatározni a minőség értékeit. Hogyan lehet ezt az értéket definiálni?

Hogy mennyire szellemi jellegű ez a fogalom, amit köznyelven MINŐSÉG-nek nevezünk, arra álljanak itt a filozófiatanár Robert Prising szavai:

"Minőség... mindannyian tudjuk, mi az, és mégsem tudjuk, mi az. Ez magában véve egy ellentmondás. Hiszen egyes dolgok jobbak, mint a mások, más szóval jobb a minőségük. Ha azonban meg akarod határozni, mi is ez a "minőség", elvonatkoztatva a tárgytól, melyen megmutatkozik, minden buborékká válik, puff! Nincs miről beszélni. De ha nem tudod megmagyarázni, mi a minőség, akkor hogyan beszélhetsz róla, sőt honnan tudod, hogy egyáltalán létezik? Ha senki sem tudja, mi az, akkor gyakorlatilag nem is létezik. De pont gyakorlati szempontból tudjuk, hogy létezik!"

A "Minőség" egy olyan fogalom, amit lépten-nyomon használunk anélkül, hogy tudnánk pontosan, miről beszélünk. Nem meglepő, hiszen a dolgok tulajdonságát és a minőségét legtöbbször összecseréljük. Pedig a két fogalom nem azonos. Legjobban egy példa világítja meg ezt a különbséget. A kenőolajra gyakran mondják, hogy jó minőségű, mert jó a viszkozitása. Ez azonban nem a valódi értelemben vett minőség, hanem az olaj fizikai tulajdonsága. A fizikai tulajdonság mindig mérhető, mennyiségben kifejezhető nagyságértéket jelent. A jó minőségű szén magas kalóriája mérhető. A valódi minőség pontosan abban különbözik a tulajdonságtól, hogy nincs mennyiségben kifejezhető egysége. Mikor szembeállítjuk a Minőség és a Mennyiség meghatározását, rájövünk, hogy a minőség egyetlen meghatározása egy negatívum, mégpedig, hogy nem mennyiségi! Ezért van zavarban Pirsing professzor, mikor a minőség meghatározását keresi. Ugyanis a minőséget csak szellemi értelemben, az erkölcsi és esztétikai fogalmakkal kapcsolatban lehet helyesen használni. Valójában az igazi "minőség" ebben az értelemben játszik döntő szerepet, mert mindig alapvető, vagyis esszenciális különbséget jelöl. Azt, hogy valami magasabb, nagyobb, tartósabb, távolabbi, mint egy másik tárgy, azt méréssel megállapíthatjuk, de hogy valaki jobb, szebb, vagyis "más minőségű", azt konkrét méréssel meghatározni nem lehet. Ezekben az esetekben minőségi különbséget észlelünk ugyan, de magáról a minőségről csak véleményt adhatunk, mert megállapításunk nem objektív értékű. Már a rómaiak is belátták, hogy vannak fogalmak, melyek szubjektív értékűek, és azokat nem lehet konkrétan meghatározni. Ilyen például az ízlés fogalma, melyről megállapították: "De gustibus non est disputandum."

A latinok ezt az ízlést szervi észlelésre vonatkoztatták ugyan, de az idők folyamán az "ízlés" értelmezése megváltozott, és ma már átvitt értelemben az érzékszervtől független ítéletet jelent. Valóban, a mai nyelvhasználatban azt a kifejezést akár tárgyakkal, akár személyi kapcsolatban mint az esztétikai érték kifejezőjét használjuk, mely esetben az "ízléstelen" egy negatív ítéletet jelent. Az angol is használja a "bad taste" kifejezést.

Az ilyen ítéletnek azonban nincs fizikai nagyságrendje. Azt, hogy egy tárgy ízléstelenebb, mint egy másik, vagy egy személy magatartása ízléstelenebb, mint egy másiké, azt nem lehet egységes mértékkel konkrétan megállapítani. Ugyanúgy, ahogyan azt sem lehet meghatározni abszolút bizonyossággal, hogy a milánói katedrális szebb-e, mint a kölni dóm, vagy hogy Beethoven szimfóniája nagyobb művészi értéket képvisel-e, mint Michelangelo Pietája.

Lényegében minden "másság" egy minőségi különbséget fejez ki, de hogy mekkora ez a különbség, az mennyiségileg nem határozható meg. Ez az oka annak, hogy minőségileg különböző tárgyakat nem lehet összeadni. Nem adhatom össze az almát a körtével, mert minőségileg különböznek. De már mint gyümölcsöt összeadhatom azokat, mert a "gyümölcs" minőségében úgy az alma, mint a körte fogalma közös nevező alá esik. De ha megkérdik tőlem, hogy nevezzem meg azt a "minőséget", ami kizárólag a gyümölcs meghatározója, bevallom, zavarba jönnék. A gyümölcs minőségét úgy definiálni, hogy az mindenki számára elfogadható legyen, lehetetlen. Nekem van a "gyümölcs"-ről egy sajátos fogalmi képem, de hogy az azonos-e a mások "gyümölcs" fogalmával, az már nem biztos. Mindenki ismeri a piros színt, de ha egy finom átmeneteket mutató színskálán kell kiválasztani az abszolút pirosat, akkor egymástól eltérő válaszokat kapunk.

Nézzük, mit jelent ez. Ez azt jelenti, hogy a minőségnek egyénenként változó értéke van, ami egyben az egyéni választás szabadságát bizonyítja. Félelmetes lenne egy olyan világ, ahol minden egyén a "piros" ugyanazon változatát ismerné el pirosnak, mert azzal szabadságunktól lennénk megfosztva! Szörnyű lenne, ha mindenkinek azonos lenne a kedvenc színe, a kedvenc zenéje, a választott költője, és minden férfi egyetlen nőtípusért rajongana, míg a nők hasonló módon ugyanazt a férfiideált tartanák vonzónak. Ez maga lenne a földi pokol! Ezért mondja a francia, hogy "Vive la difference!" A "Minőség" meghatározhatatlansága, mivel szubjektív érték, biztosítja a szabadságot az anyag méréssel meghatározható "Mennyiség" kötöttségével szemben.

Ám téves az a felfogás, mely a két fogalmat ellentétként szembeállítja. Miként a fény és árnyék, úgy viszonylik egymáshoz a mennyiség-minőség. A két fogalom egymás elengedhetetlen kiegészítője. A létezést két különböző vetületben mutatja ez a viszony. Viszonyuk hasonlít a kúp geometriai szemléletéhez, amikor azt felülnézetben körnek, oldalnézetben háromszögnek látjuk. Egyik sem a teljes kép. Mindkettő külön-külön csak egy vetület, és csak összességükben mutatkozik meg a kúp valósága.

Erre az ellentéteket feloldó lehetőségre Niels Bohr Nobel-díjas fizikus felfedezése mutatott rá, aki bevezette a "Complementarcy principle" elvét. Ma ez az elv a teoretikus fizika fontos tétele, amit a Nobel-díjas Werner Heisenberg így fogalmazott meg:

"A kiegészítés elve olyan helyzetet mutat be, melyben a szemlélő ugyanazt a jelenséget két különböző nézőpontból szemléli. Ez a két nézőpont úgy olyannak látszik, mintha kölcsönösen kizárnák egymást, ám csak e két szemlélet egyesített nézete adja meg a jelenség valódi képét."

Minden létforma csakis a minőség egységében teljes, Ennek igazságát szemléltetően bizonyítja a fény elterjedési és kibocsátási jelensége közötti látszólagos ellentét. Ugyanis a múlt század kísérleteikor a fény terjedése határozottan a newtoni mechanikus ütközés-törvénye szerint játszódott le, és a "korpuszkuláris" elméletet igazolta. A kibocsátás viszont az interferencia jelenséggel a hullámelméletet támasztotta alá. Az akkori ismeretfilozófia (episztemológia) azon az alapon állt, hogy két ellentmondó elmélet ugyanazzal a jelenséggel kapcsolatban elfogadhatatlan. Azonban a kvantummechanika ezt az elméletet egységbe foglalta, és annak alapján létrejött a fenn említett összeegyeztethetőségi elv. Miután ez a természettudomány számára is elfogadható, így semmi akadálya sincs annak, hogy a bensőségünk megérzései és a külvilág tapasztalati felismerései közötti látszólagos ellentét feltétlenül egymást kizárónak tekintsük. A kettősséget egységbe foglaló elvet vizuálisan szimbolizálja a keleti gondolkodásra jellemző "jin-jang" ideogramma. Nézzük, mit is mond számunkra a jin-jang ábrája?

A jin-jang jelentősége

Ha egy nyugati kultúrában nevelkedett embert megkérnek arra, hogy felezzen meg egy kört, akkor biztosra vehetjük, hogy az illető a kör középpontján keresztül húzott egyenessel felezi meg azt. Meg sem fordul agyában a gondolat, hogy a kör felét alapul véve ellenkező irányú félkörrel ossza azt ketté. Az így keletkezett ábra ugyanis nem mereven felezi meg a kört, hanem szint észrevétlenül egymásba simulva teszi azt. Nincsenek éles metszésvonalak, hanem egymásba olvadó találkozások. Bár a keleti gondolkodás is megkülönböztet férfi-női, Nap-Hold, vagy világos-sötét, plusz-mínusz ellentéteket, a jin-jang a körrel egységbe foglalja a kettősséget.

Ugyanis az ellentétek, melyekről mint tézis-antitézisről beszélhetünk, csakis a kettőt egybefogó szintézis keretében kaphat megfelelő megoldást. Ez a zárt hármas összefüggés felfedezhető a fizika világában éppen úgy, mint az absztrakt gondolkodásban. Ha elvesszük a Tér három komponenséből bármelyiket is, a fennmaradt másik kettő értelmetlen lesz. Ami marad, nem a Tér teljessége többé. Hasonló módon, ha az Idő hármas egységéből kiszakítunk egy tényezőt, azzal magát az Idő koncepcióját tesszük tönkre. A Tér alapegysége a "pont", melynek nincs térbeli kiterjedése. Az Idő alapegysége a "jelen", melynek nincs időtartama. Ezek az alapegységek csak absztrakt fogalmak, fizikai realitás nélkül. Maga az azonosság törvénye az "1=1" is egy absztrakt képlet. Ezek az absztrakciók nem az egyedi esetekre vonatkoznak, hanem általános fogalmak, melyek azért bebizonyíthatatlanok, mivel magától értetődők. Ezek mind magyarázaton túli "igazságok", melyeket úgy ismerünk, mint axiomatikus igazságokat, és amelyek egyben alapkövei tudásunk épületének.

A jin-jang összefüggésben egyesül a harcos, anyagias, kompetitív férfiasság és az alárendelt, türelmes, kooperáló nőiesség. A kettő együtt képezi azt az egységet, mely egybefoglalja az egymást kiegészítő elemeket a körrel, mint harmadik tényezővel. Ezt a hármas egységet tudatosítja bennünk a jin-jang szimbóluma. A körön belül a minőség-mennyiség látszólagos ellentéte harmonikus egységben olvad össze.

Ez a felismerés vezet vissza meditálásunk elsődleges kérdéséhez, a minőség-mennyiség viszonyához. A jin-jang ábrája azt jelenti, hogy a férfi és nő kettőssége egyesül az emberi személyiségben. Az ember térben és időben egyszerre elválaszthatatlanul létezik. Az ember személyisége önmagában egyesítve oldja fel a kettősséget. A jin-jang ábrában egyszerre van képviselve a férfi kompetitív szelleme és a nő kooperatív lelkülete, miként az emberi fizikum is magán hordot valamit mindkét nemiség jellegéből, mert minden létforma csak a mennyiség-minőség egységében valósulhat meg. Az emberi lelkület is ennek a kettősségnek kifejezője. Minden férfiban van nőies elem és minden nőben van egy bizonyos férfiasság. A mennyiségnek ára van, a minőségnek értéke. Ez kétféle nagságrendet jelöl, melynek nagy szerepe van hétköznapi életünkben, különösen az etikai és esztétikai döntéseinkben.

Mindenekfölött mégis a legfontosabb jelentősége a jin-jang szimbólumnak, hogy demonstrálja a szellemi értékek kötetlenségét. A jin-jang fogalma csak az ellentétek koegzisztenciája felett töprengő személyiség bensőségében születhet meg. Egy olyan belső szellemi világban, melynek birtokosa kiszabadult az anyaghoz kötöttség kényszeréből. Egy olyan lény megnyilvánulása ez, aki létének értelmét is kérdés tárgyává teheti. Csak ez a lény képes minőségben gondolkozni és a fizikai szükségleteken túli "értékeket" keresni. Mert az evolúció iránya az anyagi kötöttségből a szellemi szabadsága felé halad! Ez tagadhatatlan tény, és a fejlődéstan alapvető törvénye, melynek legfelsőbb megjelenési formája a földön az ember. Ez a szabadság minőségileg választja el az embert a legfejlettebb állattól is.

Az evolúció ezen rendjét egy modern keleti bölcselő, Sri Aurobindo, a következő módon határozta meg:

"Az anyagból fejlődött ki az élet, az életből az értelem. Feltehető tehát, hogy a szellem az értelemből kifejlődve már természetfeletti értéket keres!"

Itt döbbenünk rá arra, hogy ez az ember a hasznoson túli szellemi értékek keresésére hivatott. Ezt Ivar Lissener biológusprofesszor így fogalmazta meg.

"Az ember sohasem irányította energiáját kizárólag a szükségletek beszerzésére, míg az állat képessége kizárólag az azonnal elérhető szükségletek kielégítésére összpontosít." Majd így folytatja: "Az ember azon törekvése, hogy az el nem múlót, vagyis az örök értéket keresse, hozta létre mindenkor a művészetet és a kultúrát. Ennek a halhatatlanságra való törekvésnek a célja az Isten-szolgálat, mely létre hozta a piramisokat, a csodálatos kínai pagodákat, a maják templomait és a középkor katedrálisait." Ezt olvasva akaratlanul is eszembe jutott az a mondás, amivel Krisztus a Sátán kísértéseit elutasította, mondván:

"Nemcsak kenyérrel él az ember!"

(Folytatjuk)

A jin-jang szimbóluma

Az "A" és "B" ellentéteket a "C" köre egységbe foglalja össze

Kaló Béla

Széljegyzet egy vershez

Cseh Károly Mezőkövesden élő és alkotó költő-műfordító Nagyhét című kétrészes verse a miskolci Kelet Alkotókörhöz tartozó lírikus gyakori, tavaszi megújulást-feltámadást "lobbantó" opusai közé tartozik.

A (nyilván egy vélt versvilág-rokonság okán) Nagy Gáspárnak adresszált lírai darab első része valószínűleg egy álom lenyomata, egy otthoni, falusi, gyermekkori kert által ihletett, jórészt anakreóni sorokban (az utolsó sor trocheusi) papírra vetült szárnysuhogásos és méhzsongásos idyllum képe. Ahol fényözön zsoltározta be a délutáni napot, s ahol az almavirág-szirmok, mint megannyi "fehér száj" harsogták a megújulást.

S egy meglepő, tiszta metafora. A gerlék Isten szálló lantjai (alaktanilag ez talán egy farktoll-asszociáció, s a röptük suhogásos zene - egyben "glóriás" az egész, akárcsak a méhek öröm-kavalkádja.)

A vers második része nyilvánvalóan később (legalábbis máskor) keletkezhetett, másféle ihlet íratta folytatásaként az álom-lejegyző nyolcsorosnak. Csoda és ihlet pillanata fénylik itt össze, a kisütő nap és a mécses lángja ragyogják-ragyogtatják egymást. S ehhez társul még az aranyló lángú forzíciák látványa-lobogása, a zápor utáni fuvallatban.

A "Nagyhét" ujjongó pásztortüzei" Arany Jánosra hajaznak, csakhogy a "tenger pusztaság" pásztortüze itt más idő és más tér: a huszadik-huszonegyedik század betonozott tér-pásztortüze lett. S ami legkevésbé sem patetikus, ünnepi világító áldásosság (esztétikailag is formás) megfogalmazásaként fogható föl.

A "felsmaragdlott" denominalis verbuma kibuggyan szinte a versből, együtt harsog a megújulás és a bibliai mezők zöldjének virtuális képében.

A felező tízesben megírt vers a húsvétos-feltámadásos áhítat kifejezése úgy, hogy szinte pillanatokat ragad meg, s merevít ki állóképekben.

69o Az év bizonyos napjain, bizonyos percekben különös szükségét érezheti az ember, hogy bizalomteljesen a Bárány felé forduljon, s ez az igény a hit logikájából és a költői teremteni akarásból fakad, az isteni üdv gazdálkodás misztériumának átérzéséből.

Erre kitűnő példa Cseh Károly kétrészes zsoltárosa.

Közélet

Cserniczky Dénes

Bartók Kollégium

SEJ, A MI LOBOGÓNKAT

FÉNYES SZELLŐK FÚJJÁK!

Egy korszak névadója lett ez a dal.

Énekeltük.

Abban az időben valamirevaló szerző vagy jelölt forradalmi nótákat komponált. Volt is rá igény. Persze, hogy volt, hiszen azt írták, azt mondták, hogy forradalmi időket élünk, forradalmi hangulat van, és ennek elmaradhatatlan kelléke a forradalmi dal.

HOLNAPRA MEGFORGATJUK AZ EGÉSZ VILÁGOT!

Mi pedig, akkori fiatalok, a bennünk feszülő kitörni akaró energiával, a faitalság bajokon átlépő, mindent inkább szépnek, mint csúnyának látásával énekeltünk. Daloltunk úgy, hogy közben gyanakodva figyeltünk. Gyanakodtunk, mert éreztük, tudtuk, hogy valami nincs rendben a háttérben. Igen, a háttérben olyasmik történnek, amik ellentétben állnak erkölccsel, tisztességgel, emberi méltósággal, igazsággal, humanitással. De ezekről csak suttogva beszéltünk egymás között... De hát daloltunk, mert fiatalok voltunk, és KÖTELEZŐ VOLT.

Ez volt a NÉKOSZ-korszak.

NÉKOSZ: Népi Kollégiumok Országos Szövetsége.

Ez egy kollégiumi láncolat volt, amelynek egyik tagja volt a Bartók Kollégium. Ez egy kollégiumi láncolat volt, amelynek egyik tagja volt a Bartók Kollégium. Itt laktak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola olyan hallgatói, akik valami oknál fogva erre igényjogosultak voltak. Én 1948 koratavaszán kerültem a kollégiumba. Mit mondjak, meglehetősen zűrös körülmények voltak. A mai kollégisták elképzelni sem tudják azt a helyzetet. Háború után voltunk. Az ország romokban. Szegénység mindenütt, a kollégiumokban még inkább. Mi mégis boldogok voltunk, hogy egyáltalán fedél volt a fejünk felett. Igaz, meleg víz nem volt, szalmazsákon aludtunk, amit mellesleg mi magunk tömtünk meg szalmával, és szimpla ablakok voltak, amik nem nagyon védtek a kinti hideg ellen. De hát ki törődött akkor ezekkel az "apróságokkal", mikor fiatalok voltunk.

Abban a szobában, ahol én laktam, öten voltunk. Sorrendben: a sarokban aludtam én, velem szemben Kovács Árpád hegedűs, aki később a Honvéd Művészegyüttes Népi Zenekarának vezető prímása lett. Mellettem aludt Horváth Jóska, akit ma a salzburgi "Mozarteum" professzora. Eggyel arrébb Krasznai Pista hegedűs. Róla semmit sem tudok. Vele szemben volt az ágya Szokolay Sándornak, aki Kossuth-díjas zeneszerző, és nemrégiben kapta meg a Corvin-láncot.

Tanultunk, órákra jártunk, gyakoroltunk, és szeminárium, szeminárium és szeminárium. Amikor a marxizmustanítás még alig volt bevezetve máshol nálunk, a kollégiumban már hetente 2-3 alkalommal oktatták a szerintük a világ boldogulásának egyetlen megvalósító ideológiáját, a marxizmust. Jellemző a korszakra, hogy amikor később a Zeneakadémián is tantárgy lett a marxizmus, hogy semmi se zavarja a felkészülést, a marxista vizsga előtt a Zeneművészeti Főiskolán LEÁLLÍTOTTAK minden órát, minden oktatást, leállt az egész Zeneakadémia KÉT HÉTRE.

Egyszer ülünk egy szemináriumon a Bartókban. Mellettem ül Ilosfalvy Róbert, a később világkarriert befutott tenorista. A szemináriumon a pénz szerepéről volt szó. Az előadó előadott, mi hozzá-hozzászóltunk. Ilosfalvy hallgatott, de már vagy másfél órája. Ekkor az előadó odafordult Ilosfalvyhoz:

- Ilos, neked mi a véleményed erről a kérdésről?

Ilosfalvy másfél órás hallgatás után:

- Hát, hogy szavamba ne vágjak...

Akkoriban volt a Mindszenty-per. Ma már szinte elképzelhetetlen az a gyűlölethullám, az a mindenhonnan ránkzúduló rágalomhadjárat, amivel a magyar főpapot támadták, gyalázták. (Pedig ma is hallunk egyet s mást, de higgyék el nekem, ezek szinte eltörpülnek az akkori frecsegő gyűlölethullám mellett.

Összehívtak minket is. Gyülekeztünk a kollégium nagytermében. A nem tudom, honnét érkező vezérszónok, miután a gyűlölettől izzó hangon hangoztatta, hogy Mindszenty József a nép ellensége, az imperializmus szolgálatában álló hazaáruló, felszólított minket, hogy írjunk alá egy Mindszentyt elítélő nyilatkozatot. Én akkor a római katolikus egyházzenei tanszék hallgatója voltam, de mit tehettem mást: a többiekkel együtt odamentem az asztalhoz és aláírtam.

"Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van."

Utolsónak maradt Lukin László. Odament az asztalhoz és azt mondta:
Nem írom alá!

Dermedt csend. Vége a világnak. Összedől a kollégium, de legalábbis perceken belül kirúgják Lacit a kollégiumból is, meg a Zeneakadémiáról is... Nem rúgták ki. Csoda történt. A bátor ellenállás csodája!

Lukin László az elmúlt évtizedekben, de ma is közismert, népszerű alakja kulturális életünknek, mint TV-személyiség, mint ifjúsági és felnőtt hangversenyek műsorvezetője, zsűritag és más különböző kulturális esemény szereplője. És nem utolsósorban ihletett tollú szövegíró, mely minőségében, büszkén mondom, szerzőtársak vagyunk. Neki köszönhetem két kórusművem nagyszerű versszövegét.

71o Annyi tanulmány, könyv jelent meg erről a korról és a Népi Kollégiumról, hogy ezek számát szaporítani felesleges lett volna. Így írásom hangulatjelentés egy régi-régi korról, melyben fényes szellők fújtak. Igaz, később kiderült, ezek a szellők nem is voltak olyan fényesek.

Patkós Attila

Piros pünkösd fényes ünnepnapja

Modernnek címkézett korunkban vészesen fenyeget az egyház harmadik főünnepének, nagy jelentőségének elhalványulása, miközben méltán mondjuk pünkösdöt "az anyaszentegyház születésnapjának". Félő, hogy majális, kirándulás, természetjárás lesz csupán belőle, mint ahogy erre utaló markáns jelek már a legnagyobb ünnepen, húsvétkor is megjelentek. Nem lehet ezen csodálkozni, ha nincs erkölcstanoktatás az iskoláinkban, a családfők pedig nem pallérozzák ebbe az irányba gyermekeiket.

Sokat megpróbált népünknek tudnia kell, hogy az Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje szintén "Isten kegyelméből" való, ahogy azt Balassi Bálint: Borivóknak való versében elénk tárja. A tavasz, a virágzás, a szépség mind a Szentlélek munkája, mint ahogy azt sem feledhetjük el, hogy a Lélek nemcsak a természetet, hanem az emberi szívet is újjá akarja tenni.

A határ, mely húsvét hajnalán a föltámadó Krisztus életet adó erejétől kap elbűvölően megejtő, bársonyosan zöld új palástot, a vetés mértékkel növekszik, tövében erősödik csupán, pünkösdre szárba szökken, mintegy modellálja ezzel is a mennybemenetelt.

Pünkösd kapujában áldozócsütörtökön az Üdvözítő mennybemenetelének ünnepén minden növény, de még az ember lelke-kedve is elindul fölfelé. Zsong, zsibong, zsendül, pattan, szökken, szárnyal minden. A szőlő virágát mutatja, a dongók és méhek rajzanak, a Paradicsom teljessége költözik a Földre - nagy ünnep a megígért Szentlélek kiterjesztése. A hitet erősítő pünkösd ünnepén mindenki tette a dolgát Isten örömére - fajtája, neme, kora szerint. A Nap sugaraival beragyogja a Földet, hogy annak gyümölcseit létrehozza és növelje. Miért lenne hatástalanabb "Krisztus Lelkének sugárzása a tekintetben, hogy az Ő testének és vérének közöltetését reánk átszármaztassa?" - teszi fel a kérdést Kálvin az Institúció IV: 17,12 fejezetében.

De hát mi az esszenciális lényege e kétnapos ünnepnek, egyáltalán mit takar a neve és története, mely húsvéthoz pontosan az 50. napon van? Épp ezt a lényeget fejezi ki, tükörfordításban. Az Újszövetség nyelve az ógörög, a pentekoszté hémera - ötvenedik nap. Ebből lett a magyar fülnek kedvesebb és kellemesebb hangzású formája a pünkösd. Az ősegyház kezdetben a pentekoszté kifejezést az egész, húsvéttól pünkösdig terjedő időszakra alkalmazta, s ebben az örömidőben tilos volt a böjt. A 4. században bontakozott ki a Szentlélek külön ünnepe. Ezt említi már Kr. U. 305-ben az Elvirai zsinat egyik kánonja. Így lett hamarosan az egyház harmadik főünnepe. Vigíliával készültek rá, imanyolcaddal ünnepelték, keresztelési alkalommá tették. A legszebb középkori himnuszok az ünnep növekvő jelentőségét jelzik, mindmáig énekli katolikus és protestáns egyaránt: "Veni, Sancte Spiritus", vagy "Veni, Creator Spiritus!"

A dicsőséges húsvéti feltámadás után Krisztus az övéi között maradt negyven napig. Ki-ki láthatta sebhelyeivel egyetemben. Áldozócsütörtökön az Olajfák hegye legmagasabb pontjáról a Mennybe emelkedett, félezer ember szemeláttára. Nem hagyta bizonytalanságban tanítványait. Pontosan megmondta, hogy az Atyához megy, helyet készítve nekünk, s ami pünkösd lényege: megígérte, hogy rövidesen elküldi a Szentlelket. Ezt az ígéretét szintén beváltotta. Tíz nap elteltével, immár az ötvenedik napon kiterjesztette a Földre a Szentlelket. Ez pünkösd napja. Ezzel lényegében létrejött a Trinitás, vagyis a Szentháromság.

Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása az üdvtörténet nagy fordulópontja. A Szentlélek kitöltetésével, az első keresztyén gyülekezet magalakulásával elkezdődött az üdvtörténet utolsó nagy korszaka, amely Jézus Krisztus dicsőséges visszajöveteléig tart.

Az áldozócsütörtök adta minden esztendőben utolsó lehetőségét az áldozásnak - innen a neve -, mely húsvétvasárnaptól negyven napra, csütörtökre esik. Népünk úgy tudja és azt vallja, hogy aki ilyenkor sem veszi magához az Úr testét, idő előtt meghal, s kárhozatra jut a lelke. A mennybemenetel napja becses ünnep a keresztények és a keresztyének körében.

Jézus földi küldetését emberi létformában végezte, emberi testben. Mennybemenetele azt jelenti: létmódja megváltozott. Az, aki alászállt a földre az emberek közé, visszament a mennybe, Isten világába, Isten felemelte, felmagasztalta Őt. Amint elment, úgy tér majd vissza a földre, hogy lezárja a történelemnek ezt a korszakát, amelyet egyrészt még a bűn rontása, de másrészt az Ő megváltó munkájának a hatása, az eljövendő világ erői határoznak meg.

Jézus feltámadása után következő 50. napon Isten természeti jelenségek által hívta fel a Szentlélek kitöltetésére a nép figyelmét. Sebesen zúgó szél nyomában tüzes lángnyelvek formájában szállt le a Szentlélek az apostolokra, és alkalmassá tette őket küldetésük teljesítésére. Erőt vettek a bizonyságtétel erő feletti szolgálatához. Világosságot nyertek Isten tettének a megértéséhez. Így aztán a Szentlélek ajándékában részesült ember Istent dicsőíti és magasztalja, érti és megmagyarázza az üdvtörténet eseményeit. Éppen ezért jelenik meg a szószékek hangvetőjén - katolikus és protestáns templomokban - a Szentlélek jelképe, a galamb. Ennek legszebb példája a ciszterciek egri templomában található. Ott a lángnyelvek is megjelennek a napsugármotívumon a felhőkoszorús Szentlélek galambja körül. A felhő sohasem önkényes térkitöltő vagy díszítő elem az egyházi művészetben és a szakrális terekben. Isten jelenlétét szimbolizálja. Teofánia = Isten jelenléte. S ha alaposan belegondolunk, hogy mennyire nehéz feladatot jelenthetett a 325-ben ülésező Niceai zsinat résztvevőinek isten Lelkének ábrázoltatása, vagyis a Szentlélek találó képi megjelenítése, akkor lenyűgöző tisztelettel illik eleinkre tekintenünk, amikor a fehér galambot tették meg attribútum gyanánt.

A középkori egyház külsőképpen is igyekezett megjeleníteni a Krisztus által megígért Szentlélek érkezését. Az istentiszteleteken harsonákat fújtak meg a pünkösdi szélzúgás kifejezésére, volt, ahol galambot engedtek szabadon, vagy a karzatról meggyújtott csóvát engedtek le a lángnyelvek szemléltetésére. (Ez nemcsak tűzveszélyes, hanem füstöt-pernyét szóró illusztrációt később a pünkösdirózsa szirmaival helyettesítették.) E gyermekded, túlbuzgó lelemények helyett mára már csak a piros liturgikus szín utal arra, hogy Isten kegyelméből a "piros pünkösd napja" ez évben is reánk köszönthetett. S ha közelebbről tüzetesen szemlélünk egy szál pünkösdi rózsát, akkor újólag rácsodálkozhatunk Isten teremtő és bölcsen igazgató munkájára. A pipacs vele egy időben bontja lángvörös szirmait, felékesítve a mezőt. De a pünkösdirózsánál aligha találunk pirosabb, bíborabb, bársonyosabb és mélyen telítettebb színt, mint a Szentlélek kiterjesztésére kibomló virágét. A viruló pünkösdirózsa szirmai a tanítványok és Mária fejére ereszkedő lángnyelveket idézik, a libegve hulló szirmok pedig egyértelműen. Eleink a pünkösdi király koronáját, a subrát, nyolc fűzfa ágaiból fonták, és hosszan aláhulló piros szalagokkal ékesítették. Szalag - Lélek. Tűzpiros lángnyelvek, melyek leszállnak szalag formájában. Így teljesedik ki a lehulló-leszálló szomorúfűz éledező sárgászöld ága, ötven nap múltával tüzes lángnyelvekkel ékesített koronává.

Könyves Kálmán királyunk indítványozta a római pápának pünkösdöt követé vasárnap kijelölését Szentháromság vasárnapjának. Elfogadván, azóta bevonult a liturgikus naptárakba. Ha a földkerekség népe megkapta a megígért Szentlelket, akkor készen áll az Atya-Fiú-Szentlélek teljes Szentháromság trianguluma, a trinitás. Valóban minden amellett szól, hogy a pünkösdöt követő vasárnapon hálát adjunk Teremtőnknek.

Ilyenkor szívből fakadó óhaj, kívánság a Szentlélek ereje legyen és maradjon velünk!

Az alábbi naplót Gál József volt orosz GULAG-lakó, egykori hadifogoly bocsátotta a rendelkezésünkre a közelmúltban. Sajnos a szerző már nincs az élők sorában, így írását a hozzátartozók tudtával bocsátjuk útjára. Reméljük, ez a kordokumentum hozzájárul a magyar történet egy nem eléggé feltárt (vagy csak egyoldalúan megvilágított) időszakának megismeréséhez, egyfajta aspektusból.

Kaló Béla

Szabó László

Egy hadifogoly emlékiratai

I. fejezet

Katonai kiképzés fapuskával

1944. október 23- 1944. december 22-ig)

Csáktornya - Érsekújvár

1944. október 20.-ra "SAS" behívót kaptam.

Pár napot késve, csak október 23.-án du. 14 órakor indultam el katonának Csáktornyára az ungvári Kormányzósági palota elől, a munkácsi sörgyár tehergépkocsiján. A kocsi csomagokkal volt megrakva, a kormányzósági nagyságok személyes holmijait menekítették.

A front már igen közel volt, a szovjet csapatok ágyúzása állandóan hallatszott, igen sokszor bombázták vele a várost is. A főposta előtt a kocsi rövid időre megállt, és a gépkocsi vezetője bement a hivatalba. Én is leszálltam, gondolván, lesz annyi időm, hogy egy barátomtól elbúcsúzzak.

Rövid idő múlva visszaérve, a gépkocsit már nem találtam. Kétségbeestem, mindenem a bőröndben volt, amiben csak a legszükségesebb személyes holmim volt elpakolva (váltás fehérnemű, fogkrém, fogkefe, borotva, 100 db Levente cigaretta, fél liter barackpálinka).

Elkeseredésemben futni kezdtem Szobránc felé, bízva abban, hogy talán felvesz egy katonai teherautó. Szerencsém volt, a gépkocsi defektet kapott, így utolértem. Aznap Kassáig akartam eljutni. Kezdett besötétedni, igen fáztam a nyitott kocsin üldögélni.

Kassa előtt a kocsi állítólag üzemképtelen lett. A gépkocsi vezetője le is feküdt a vezetőfülkében. Egy menekülő család (egy asszony két gyerekkel) is ült még a kocsin pokrócokba burkolózva.

Az igazság az, hogy a gépkocsi vezetője, teljesen érthető módon, nem akart továbbmenni. Munkácsi lakos volt az árva, családját hagyta hátra, semmi érdeke nem fűződött ehhez a fuvarhoz. Várni akart elmondása szerint reggelig.

Magas hegyek között álltunk, a partizánok jelenléte szinte érződött, távoli puskaropogás, nyomjelző lövedékek húztak el közelünkben.

Nem volt más választásunk, mi, utasok elindultunk gyalogmenetben Kassa felé.

Ismét csak a szerencse kedvezett nekünk. Leállítottunk egy német katonai kocsit. Valahogy sikerült hasznosítani középiskolai tanulmányaimat, illetve német tanulásomat. A német katona megértette, Kassáig szeretnénk csak eljutni.

Kassáról vonattal csak 24-én éjfélkor folytatom az utat Miskolcra, ahonnan aznap este 22 órakor ismét vonatra szállok, és Budapest Keleti pályaudvar állomásról villamossal átmegyek a Déli pályaudvarra, ahol az éjszakát természetesen a váróteremben töltöm el.

Elhatároztam, hogy nem sietem el a bevonulást Csáktornyára a 24. Gyalogezredhez, és ha már sorsom így adta, szétnézek Budapesten. Csak délután indulok tovább Csáktornya (Muraközben van) felé.

Itt jegyzem meg, hogy a budapesti zsidók ekkor már gettókban voltak összetömörítve, déltájt kimenőt kaptak élelmiszer-beszerzés céljából.

Egy öregember kért meg, hogy segítenék-e neki a csomagját cipelni, amit én készséggel meg is tettem. Nem sok idő elmúltával - túl messze nem kellett elmenni - egy bérház előtt megállt az öregember, megköszönte segítségemet, bement a lépcsőházba, én ott adtam át csomagjait.

Távozni kívántam, amikor szándékom teljesítésében határozottan megakadályozott egy nyilaskeresztes szalagot karján viselő személy - feltehetően a házmestere és egyben mindenható ura is volt a háznak.

Kijelentette, nem mehetek ki a lépcsőházból, tudnom kellett volna, hogy itt gettó van. Közölte velem azt is, hogy osztozni fogok a begettózottak sorsában, mivel egy zsidóembernek segítettem.

Végül is sikerrel zárult a megbeszélésem a nyilas házmesterrel, tudtára adtam azt is, hogy neki is baja történhet, mert megkésve fogok beérkezni Csáktornyán a laktanyába, akadályoztatásom miatt. Továbbengedett a katonai behívóm áttanulmányozása után.

A délutáni vonattal folytatom az utam.

Az utazás ekkor már szörnyű volt. Horvátokkal kerülök egy kocsiba, nagy a tolongás, a tülekedés. Mindezek ellenére október 27.-én reggel 6 órakor megérkeztem Csáktornyára. Zuhog az eső, elindulok - miután megkérdeztem, merre kell elindulni - a 24. Gyalogezred laktanyája felé.

Meg is találom a laktanyát. Lassan össze is gyűlt cca. 16 fő ún. "karpaszományos" kolléga.

Nem szerelnek fel bennünket. Abban állapodnak meg velünk, hogy mindennap "kimaradást" kapunk másnap reggelig. Mi elfogadjuk az ajánlatot, a délutánokat és az éjszakát is a Zrínyi vendéglőben töltjük, nagyokat eszünk, sőt iszunk is, és ott is alszunk.

Egyik reggel egy kb. 30 fős járőr szolgálatot teljesített, de anyaszült meztelenre vetkeztetve vonul be a laktanyánkba. A járőrözés során horvát partizánok elfogták, mégis szabadon engedték őket, de ruha nélkül (Gondolom, csak a magyar katonaruhákra volt szükségük).

Október 30-án délelőtt felszerelnek bennünket, és teljes felszereléssel útba indítanak (ekkor még Mannlicher puskát is kaptunk) Érsekújvárra a 4. sz. KARPASZOMÁNYOS KIKÉPZŐ KÖZPONT-hoz.

Az utazásunk kellemes volt. Éjjel érkeztünk Székesfehérvárra. Az idő csípősen hideg. Komáromban légiriadó fogad. Futás le a Duna-partra, majd egy szállodában szállunk meg, ahol egy teljes napot és két éjszakát töltünk.

November 2-án délelőtt gyalog indulunk el az Érsekújvár felé vezető úton. Egy német gépkocsi segítségével végre ÉRSEKÚJVÁRON vagyunk. Nem sietünk, csak este megyünk be a laktanyába. A laktanyában rossz fogadtatásban részesülünk. Az ún. új laktanyában, ami szét van bombázva, kapunk elhelyezést, a laktanya a pályaudvarral van szemben. Megszámlálhatatlan mozdony áll a szó szoros értelmében a "feje tetején", nagy bombázások voltak itt korábban. Másnap szétosztottak bennünket, én az I/3. lövész-század 4. szak. 1. rajába kapok beosztást.

A körletként kijelölt óriási helyiségben nincsenek ágyak, a földre szórt szalmán alszunk, szinte állati színvonalon, semmi komoly dolog nincs, lényeg a "körlet rendben tartása", lefekvéskor az összehajtogatott zubbony és nadrág "elvágólag" történő elhelyezése a szalma felett, a polcon, illetve a falon.

November 10-ét írunk, amikor elkezdődik a kiképzésünk, minden katonai felszerelés nélkül. Mindennap azonos feladat, ugyanazt kell csinálni, "jobbra ét", "balra át", "tüzelőállás elfoglalása". Közvetlen fellebbvalóink - mindenekelőtt egy őrvezetői rangban lévő századírnok, aztán két szakaszvezető, egy tizedes, akik ugyanabban a helyiségben velünk együtt aludtak, de ágyon. A kitolások tömkelegét kellett eltűrnünk. Víz nincs a laktanyában, a koszt ehetetlen, szóval ázsiai, illetve balkáni állapotok.

A kiképzés folyik tovább, változás annyi, hogy végre a korábban még Csáktornyán kapott Mannlicherek helyett sokkal fejlettebb haditechnikát kapunk, éspedig: fapuskákat, amit korábban még a leventei kiképzések során ismertünk meg.

Tiszta szabotázs, amit itt csinálunk.

Két ízben kimenőt is kapunk a városba, ami tökéletesen szét van bombázva.

Vasárnaponként szentmisehallgatás.

Az öltözetünk szégyellnivaló, sokan csaknem rongyosan járnak, rossz zubbonyban és bakancsban, lényeg: jól menjen a "tisztelgés".

Volt egy N. nevű alezredes a laktanyában. Rendszeresen egy nagy társzekéren járt be a laktanyába. Kimenő alkalmával senki sem figyelt a közútra, mikor is nem látható helyről óriási ordítással hangzott el a "nem tudsz tisztelegni" kérdés. A kérdés feltevője a pokróccal latakart szalmaülésen közlekedő, a "szakállas" alezredes volt. Egyik századosunk azzal szórakozott, hogy kihallgatás során a kihallgatást kérő zubbonyáról vagy köpenyéről az összes gombot levágta azzal a paranccsal, hogy megadott időn belül felvarrt gombokkal jelentkezzen, stb, stb, sorolhatnám tovább kiképzőink válogatott és általuk "jópofának" tartott cselekedeteit.

1944. december 20-ig folyt az ún. kiképzésünk.

Számtalan légiriadó volt, az amerikai vagy angol gépek laktanyánk felett a magasban húztak el bombázandó valamelyik magyar várost, de mi nem vonulhattunk el a laktanya melletti kukoricásba mindaddig, míg sorba nem állt a zászlóalj, század, illetve szakasz.

A kincstár tulajdonát képező, de viselésére teljesen alkalmatlan véres alsóruhát feltétlenül cipelni kellett kenyérzsákunkban, a saját tulajdon a körletben maradt.

20-án riadókészültséget rendelnek el. 22-én berakodás marhavagonokba, 23-án az egész ezredünk elindul Németország felé.

Az ágyúdörgés már közel hallatszik.

Az út szinte elviselhetetlen. Hideg van, ablak nélküli személykocsiba kerülök, nem marhavagonba.

Megy a vonat Szenc, Pozsony, Ratibor, Opeln, Mr. Ostrau és Breslaun keresztül, ahova éppen karácsonykor érkezünk meg.

Fertőtlenítés, kosztot egész nap nem kapunk. Szomorú karácsony.

Breslau után Jena, Glogan és Nürnberg a főbb megállóhelyeink.

Nürnbergben igen sokat áll a szerelvényünk, senki nem tudja, hova megyünk.

Végül is Nürnbergtől délre, mintegy 75 km-re lévő Vilsech nevű falu melletti 16 km hosszú német katonai táborban (laktanyában) telepítenek bennünket.

A tábor gyönyörű helyen, fenyves erdő közepén van. Az elhelyezésünk szinte kitűnő. Négyszemélyes kis szobákban vagyunk, az ellátásunk is jó. Jól érezzük magunkat.

Katonai kiképzésünk folytatódna, természetesen felszerelés nélkül.

A légiriadók viszont gyakoriak, és kegyetlen hideg van.

Végeredményben katonaságom alatt először érzem magam emberi körülmények közt, a szobákban ágyak vannak és jó meleg. Kb. két hetet töltünk el ebben a kellemesnek ítélt táborban, mikor is újabb bevagonírozás.

Vasúton visznek Stettin felé bennünket. Marhavagonokban 5 napi utazás ismét. A vidék szép, hideg van, zsúfolt vagyonok, kevés koszt. Végre Stettinbe érkezünk meg. Három napi veszteglés, mely idő újabb fertőtlenítéssel telik el (a németek rettegtek a tetvektől), kirakodunk és gyalogmenetben indultunk el a város külterületén fekvő 5. Páncélosok laktanyájába.

Stettinnél javában folyik a légi háború, éjszakánként bombázzák a várost, sokat vagyunk az óvóhelyen. Mindezek ellenére az elhelyezésünk jó, a kosztunk szinte kitűnő. Itt ismertem meg a tejleveset, valamint a hajába főtt krumplit szósszal.

Közben kitessékelnek bennünket a laktanyából, és 3 éjjel egy jéghideg garázsban alszunk, míg végre visszakerülünk eredeti szállásunkra (a szobákban emeletes ágyak vannak).

Közben a századunk feloszlik, karhatalmi század alakul, és ki is megy az Odera-parti védőállásokba (az oroszok már az Odera túlsó partján voltak), én átkerülök a II. Zászlóalj 6. századába.

Sokan jelentkeztek közülünk a már említett karhatalmi zászlóaljba, jobb sorsot remélve, orosz fogságba esésre számítva. Nem emlékszem, hogy bármelyikük élve került volna vissza.

2. Németországban tovább folyik "kiképzésünk"

(1944. december 23 - 1945. március 13.)

VILSECH - STETTIN

Teljes gőzzel kezdődik el a kiképzésünk.

Német altisztek a rajparancsnokok, a szakaszparancsnokok magyar tisztek. Fél 8-tól 11-ig és du. fél 2-től 6 óráig van foglalkozás laktanyánk közelében lévő gyakorlótéren. A német altisztek nagyon élvezik a helyzetet, barátságosak és Hitlert szidják állandóan.

Stettin városa összebombázott, a mi laktanyánk aránylag ép. Elhelyezésünk elfogadható, de a koszt kezd egyhangúvá válni. Mindig krumpli és szósz a menü. Kenyéradagunk is kevés.

Március 10.-ét írunk, amikor a szovjet hadsereg csak 6 km-re van tőlünk.

1945. március 13.-án hajnali 1 órakor ébresztő. Sötétben szerelünk fel (légiriadó, illetve légi tevékenység miatt nem volt szabad villanyt gyújtani), de az is meglehet, hogy a németek szándékosan kapcsolták ki a világítást. 3 órakor sorakozó, utána gyalogmenetben a stettini főpályaudvarra kell mennünk. Felszerelésünk igen nehéz. Hét kilométert kell izzadva megtenni a pályaudvarig.

A stettini pályaudvaron szörnyű kép fogad. Véres, félkarú katonákkal találkozunk, akik az Odera mellől jöttek. Egy déli 12 órakor induló német szabadságos vonatra szállunk fel, és elindulunk Hamburg felé. Később tudjuk meg, hogy tulajdonképpen kiszöktünk Stettinből, hamisított nyílt paranccsal 30 fős csoportokban. Az ötlet és kivitelezés R.S. nevű századosunktól ered. A vonat indulásáig egy német étkező állomáson keserű feketét és Wermachtsuppét kapunk. A közbeeső vasútállomásokon a menekültek tömkelege igen szomorú látvány.

Éjjel fél 1 órakor érjük el Hamburgot. A főpályaudvar melletti "Soldatenheimbe" ("katonaszállás") rakodunk le, ahol zene szól, sőt még vételezünk fel ennivalót és cigarettát. Eszünk tehát, és várunk.

78o Március 14.-én reggel 6 órakor indulunk tovább Bremen felé. Rengeteg az utas, alig férünk fel a vonatra, fél lábon állok, és de. 10 órára érünk Bréma városába. A város szörnyű képet mutat, össze van tökéletesen bombázva. Ilyet még nem is láttunk németországi utazásaink során.

Délután fél 1-kor indulás tovább.

Kivételesen kényelmesen utazhatunk ún. pullmann kocsikban. Szép sík vidéken haladunk át. Délután Oldenburg nevű városkába érkezünk, itt fogunk majd átszállni a Lingen felé menő vonatra, utunk végcélját képező városkába, ahol tudomásunk szerint már van egy magyar alakulat. Szinte lehetetlennek tűnik, mennyivel másabb ebben a városkában minden. Mintha tökéletes béke lenne, szép, tiszta és rendezett itt az egész város, az időjárás tavaszias. De jó lenne itt maradni! Sajnos nem lehetett.

Megkerestük a Soldatenheimet (katonaszállás), lepakolunk, kosztot kapunk, eszünk. Jól érezzük magunkat ezen a béke-hangulatú helyen.

Aznap este 7 órakor a Leerbe menő vonatra szállunk fel. Külön fülkét kap csoportunk. Útközben német csitri lányok nyomakodnak fel a fülkénkbe. Végtelenül elcsodálkoznak, amiért nem vagyunk hajlandóak társalogni velük. Ekkor még nem tudták, hogy nem vagyunk német katonák.

Este 9-kor érkezünk meg Leerbe, csatlakozást csak másnap reggel kapunk, így az éjszakét a Soldatenheimben töltjük. Pompás fekvőhelyünk van, és feketét is kapunk.

Másnap reggel 3 óra helyett fél 5-kor ébred a társaság. Gyors iramban kell kimennünk a pályaudvarra, hogy elérjük a vonatunkat, ami végül is sikerül. Mintegy kétórai utazás után megérkezünk utunk célját képező állomásra, Lingenbe.

Ekkor már 1945. március 15.-ét mutat a naptár.

(Folytatjuk)

Lelkes Miklós

Gondolatok, aforizmák

Aki hazudni akar, azt nem érdemes az igazsággal győzködni. Az igazságot az képes - esetleg - befogadni, aki tévedések miatt nem látja azt.

Az ember nem látja a világ lényegét, de sajnos ennél többről van szó: azt sem tudja, hogy van-e ilyen lényeg egyáltalán.

Az emberi mohóság lázát a legdermesztőbb hideg sem tudja lehűteni.

A Hazugok Országában az igazmondót csodabogárnak tartják. Még boldog lehet, ha ennyivel beérik.

Akinek beteg a lelke, teste sem lehet egészséges.

Rossz bőrben van, de majd levedli.

Robbanékony ember, ráadásul számtalan gyújtózsinórral.

Nem újságot ír: újságot hazudik. No, ez nála nem újság.

Nagy üst, sok füst, hitványka étel, öntelt szakács. Gyakori.

Papagájtollú író, de igencsak fakó már nála az a papagájtoll.

Az emberek sokszor csodálkoznak azon (vagy csodálkozást színlelnek), amin semmi csodálkoznivaló nincsen, ugyanakkor bámulatos egykedvűséggel veszik tudomásul a nagyon is meglepőt.

Időtlenné lett író. Könnyű neki: a Múltat, a Jelent és a Jövőt egyaránt eladta.

Imádja a közszereplést. Minden posztján gyakorta leszerepel a köz előtt.

A Tudatlanság Fájának gyümölcseit a fa elültetésében vétlenek is megízlelni kényszerülnek.

Mások pénzéből szívesen nagylelkűsködik az egyébként kicsinyes lélek.

Az autóeladás némileg visszaesett, de az autólopás változatlanul virágzik.

Nincs ki minden kereke?! Dehogynem! Autójából mind a négy kereket kiszerelték, ellopták.

Ha elhiszed másnak a nyilvánvalóan teljesíthetetlent, magad is hibás vagy. Az önérdek vakított el vagy a tudatlanság? Esetleg mindkettő?

Abkarovits Endre

Az egri vár ostromának 450. évfordulója

II.

Beszélgetésünk első részében Veres Gábor, az egri Dobó István Vármúzeum igazgatóhelyettese a jubileumi év rendezvényeiről tájékoztatta olvasóinkat. Megtudhattuk, hogy az eredményes pályázás következtében az idén az eddigi legnagyobb összeg áll rendelkezésre az ásatásokra, a jubileumi rendezvényekre, a turisták fogadásának színvonalasabbá tételére. Az előző részben ismertettük, hogy mely kormányzati és önkormányzati szervek összefogásával sikerült elnyerni a 240 millió forintot a Széchenyi Tervből. A várban folyó munkálatokról és a turisztikai fejlesztésekről kérdeztem beszélgető partneremet februári beszélgetésünk további részében.

Talán kicsit csapongóak lesznek további kérdéseim, de egyszerű városlakóként is, aki gyerekkora óta látogatja a várat, s hoz ide vendégeket, időnként hivatalos tolmácsként is, sok olyan kérdés fogalmazódott meg bennem, melyre eddig nem kaptam választ. Egy időben, lehet már két évtizede is, például olyan tervekről olvashattunk, hogy a Királydombon majd ásatások lesznek, s ezt a vasút másik oldalán fekvő részt parkosítják, s ott bemutatják a fellelt falakat. Akkor még nem volt teljesen beépítve a terület, s a meglevő házak egy része is gyenge minőségű volt. Mostanában azonban új építkezéseket látok arrafelé, amiből arra következtetek, hogy feladták ezt az elképzelést valamikor. Ez nem lepne meg, hiszen Eger vezetői a korábbi évtizedekben sok mindent ígértek, amit nem tartottak be, például, hogy nem engedik, hogy a dombtetőket beépítsék, megőrzik a várost övező csodás panorámát. Aztán mára, például az Almagyar domb tetejét többemeletes hivalkodó palotákkal éktelenítették el.

Hát most már nyugodtan lehet mondani, hogy a külső vár területe teljesen beépült. Teljes feltárásra már nem lehet gondolni. Csak olyasmi jöhet szóba, mint például a közelmúltban, amikor az egyik házat átalakították, s megtalálták a ház alatt a régi várfal maradványát, s ezt régész kollégáim felmérték. De ásatásokat finanszírozni ma Magyarországon egyébként is akkor a legegyszerűbb, ha egy új objektum épül, s annak a költségvetésébe már eleve bele kell építeni egy törvény által megszabott hányadot a terület feltárására. (Lásd: autópályák.) De egy teljesen beépített terület esetében ez szinte reménytelen. A másik gond a külső várral az, hogy - bár alapfalakat biztosan lehetne találni - a falak nagy részét 1702-ben felrobbantották, s később módszeresen kitermelték. A város sok építménye - a Lyceumtól az Érseki Palotáig - tartalmazza a köveit. Valóságos kőbányául szolgált. A falak egy része viszont palánk volt, ami anyagánál fogva, nem maradhatott meg. Tehát azt mondanám, nincsenek feltárási szándékok, de arra odafigyelünk, ami alkalmilag előkerül.

Ami valószínűleg minden egrinek és látogatónak szemet szúr, az a Kálvária-domb. Ez gyerekkoromban az egriek egyik kedvenc kilátóhelye volt. Most viszont már évtizedek óta körbe van kerítve, de ásatási munkák nem láthatók rajta.

A Kálvária-domb, azaz a Szépbástya, a 2002-es rekonstrukciós tervbe se került bele. Csak ennek az egy objektumnak a felújítása 120 millió forintba kerülne. Bárki láthatja, hogy nagyon rossz állapotban van, szinte össze van rogyva. A nagyobb baj az, hogy a bástya majdnem ráépül a kaszárnya termekre, ill. a Setét-kapu feletti építményekre. Ezekben most beázás figyelhető meg. Az egész bástya alatti területet le kellene szigetelni.

Nem értem, hogy a domb korábban is megvolt, mégse lehetett hallani beázásokról. Úgy tűnik, mintha azóta lennének ilyen problémák, amióta a rekonstrukciók elkezdődtek.

Valóban. A rekonstrukciós munkák ugyanis elindultak a kazamata bejárata és a város felől, de aztán elakadtak a nyolcvanas évek második felében. A leglátványosabb, a város felőli szakasszal kezdték, kiegészítették a falakat, rátették a toronysisakokat a bástyákra. Most van a város felől egy gyönyörű panorámája a várnak, de a rekonstrukció nem lett teljes. A rendszerváltás után bizonytalanság következett be a rekonstrukciót illetően, s tíz évig nagyobb munka nem történt. A Dobó-bástya volt az utolsó, amit kényszerűségből újjá kellett építeni, de utána, a tavalyi évig nagyobb volumenű rekonstrukció nem volt. Akkor a székesegyház vízelvezetését (csatornázását) oldottuk meg 42 millió forintból. Ha a Szépbástyához hozzányúlnak, akkor egyszerre kell a rekonstrukciós és szigetelési feladatokat megoldani, s ez - már egy két évvel ezelőtti számítás szerint is - 120 millióba kerülne.

Gyermekkoromban az egriek egy másik kedvenc helye a Török-kert volt, ahol valaha vendéglő is működött. Ez is zárva van már hosszú évtizedek óta.

A gótikus palota (Fotók: Lónyai Györgyné)

egri vár
Hát lehetne újra vendéglátóhely ott, ha megfelelő állapotba sikerülne hozni a területet. De a belső falak állapota nem sokkal jobb, mint a Szépbástyáé. Rekonstrukcióra lenne ott is szükség először. Egyelőre csak az alatta levő délkeleti fülesbástya került bele a rekonstrukcióba, nem maga a Török-kert. Az elmúlt tíz évben csak tűzoltó munka folyt: egy-két milliókat fektettek be olyan javításokba, ahol az már halaszthatatlan volt, például ´99-ben a kazamata beomlásakor. Tervek ugyan már a nyolcvanas években is voltak teljes helyreállításra, de pénz csak a mostani 240 millióval került első ízben egy jelentősebb nagyságrendben.

A gótikus palota melletti északi fal egy része fölött most védőtetőt látok. Milyen munkák folynak most ott?

Ez a falszakasz még soha nem lett megkutatva, tehát most itt egy régészeti feltárás is lesz. Tudjuk, hogy az északi falon a bejárat nem ott van most, ahol eredetileg volt. Ezt a bejáratot a honvédség építette valamikor a századelején. A fal egyébként meg van roggyanva, ezért rekonstrukcióra van szükség. A falkorona alatt le fogják szigetelni, s még egy réteget rátesznek. Ez a rekonstrukció végig fog menni a palota mögött is az északi falon. A Földbástya és a Dobó-bástya közötti nyugati fal rekonstrukciója is meg fog történni.

Valamikor olyan elképzelésekről is olvashattunk, hogy az egész vár körbejárható lesz a falak tetején.

egri vár 4
Én most csak arról mernék nyilatkozni, amire már kész tervek vannak. A Dobó-bástya esetében például három egész nagy terem van egymás fölött. Ez csak szerkezetileg készült el a Dobó-bástya lerobbantása utáni újjáépítéskor, semmi nincs benne. A mostani terv része, hogy belsőépítészetileg is kialakítsuk: megoldjuk a fűtést, világítást, vizesblokkokat építsünk, burkolási munkákat végezzünk.

A bástya felrobbantásakor csak a falat robbantották fel 1987 környékén, vagy az egész bástyát?

Az egészet. A három terem zsaluzott vasbeton építmény, ami csak azért fontos, mert jelenleg a várban nincsen olyan nagyobb terem, ami konferenciák tartására, nagyobb csoportok fogadására alkalmas lenne. Ez a három szint úgy lesz kialakítva, hogy a legfelső konferencia- és rendezvény terem lesz kb. 120 fő befogadására. Az alsó két szint régészeti kiállításokat fog szolgálni. Az autópályák építésekor 42 régészeti lelőhelyen dolgoztunk. Olyan gazdag anyagot tártunk fel, hogy az az 1996-ban a Nemzeti Múzeumban rendezett millecentenáriumi kiállításnak is része volt, azóta viszont raktárakban hever, nincs hol kiállítani. Ez az anyag szinte minden történelmi korszakot reprezentál, hiszen az autópálya olyan helyen húzódik a hegyek és az alföld találkozásánál, mely minden korban lakott volt. Több ország kiállító termeit megjárták már a leletek, csak itthon nincs hol kiállítani őket.

Tehát az északi fal, a nyugati fal, a Dobó-bástya és a Dobó utca feletti délkeleti fülesbástya szerepel a most következő rekonstrukcióban. Ez utóbbit alulról fogják megközelíteni a helyreállításkor. A székesegyház területén pedig kőcserére kerül sor.

A Dobó utcai házak mögött van-e olyan terület, ahol a falak mentén lehet sétálni, vagy a házak teljesen ráépültek a falakra?

Néhány ház eléggé ráépült a falakra, de telekkönyvileg elvileg létezik egy biztonsági, "működtetési" sáv a kettő között. A Dobó utcával kapcsolatban még el kell mondani, hogy az a palóc népművészeti kiállítás, ami eddig a minorita rendházban volt, de mivel azt az egyház visszakapta, a kiállítás a Dobó utca 12. szám alá fog költözni, melynek helyreállítása most folyik. Április második felében fog előreláthatólag megnyílni a múzeum. Ennek a háznak az udvaráról lesz megközelíthető a fal alatti terület is.

Készül-e valamilyen emlékmű vagy tábla a 450. évforduló alkalmából? A négyszázadikat a várbejárat jobboldalán dombormű örökítette meg. Egyébként a várban jelentősebb emlékmű nem született az előző évtizedekben.

Kültéri emlékmű nem készül. Dobó szarkofágjának helyreállítása lenne egy ilyen megemlékezés. A vár belsejének látványelemekkel való gazdagítása most pályázati szakaszban van.

Egy másik elképzelés, amiről korábbi évtizedekben olvashattunk, az az volt, hogy mivel a várudvart körülvevő négy épületből építészetileg csak a gótikus palota értékes, a másik hármat idővel le fogják bontani. Ebből az elképzelésből mi maradt?

Jelenleg csak az egyik épület van bontásra ítélve, de ez is csak távlatilag, az anyagiak függvényében: a jelenlegi kőtár az egykori várpiac és a székesegyház romjai között. Ennek az állaga is gyenge; eredetileg istállónak épült. Ugyanakkor gondot jelent a jelenleg ott elhelyezett vári ásatási anyag máshol való tárolása. Az épület elbontása viszont jobban elképzelhetővé tenné a hajdani templomot a várpiac felől a romok némi kiegészítése után. De ez most nem része az idei tervnek. Ha lesz pénz a továbbiakban, akkor egy ötéves csomag része lehetne a kőtár lebontása, a Szépbástya és a Török-kert rekonstrukciója, s a jelenlegi Ispotálypince fölött egy látogató központ kialakítása. Ez utóbbi nagyon hiányzik a vendégek fogadásánál. Egy nyugati múzeumban egy ilyen helyen megrendelhetem a vezetést, kiválaszthatom a nekem megfelelő programokat, van egy múzeumi ajándékbolt, megőrző, büfé stb. A vár jelenlegi épületeivel nem is lehet ezeket a funkciókat megoldani. Az ajándéktárgyak és üdítők árusításának sátras megoldása - s az is csak áprilistól -, csak szükségmegoldás.

A vendégek fogadásának módján valóban drasztikusan változtatni kellene. Tavaly többször jártam itt vendégekkel a nyári csúcsidőszakban, amikor egyetlen pénztár működött a főbejáratnál, s a hőségben hosszú sorban várakoztak az emberek, hogy belépőt vehessenek. Nem lehetne több pénztárt nyitni az ország leglátogatottabb múzeumának főbejáratánál?

Bizonyos időszakokban ki szoktuk egészíteni még egy ideiglenes pénztárral, például nagyobb ünnepeken. Jelenleg három pénztárgépünk van: a főbejáratnál, az északi kapunál, s a Vármúzeumnál (télen csak ez működik), és egy tartalék pénztárgép. Most kalkuláljuk, hogy mibe kerülne az átállás egy olyan rendszerre, ahol nem csak pénztárblokkot kapnának a látogatók, hanem egy esztétikus kinézetű belépőt, esetleg egy odaillő reklámmal a hátoldalán. A vár látogatottsága kb. félmillió évente. Egy ilyen képeslapszerű belépő kinyomtatását meg kellene hitelezni egy vagy több évre és újabb beléptető gépek kellenének.

Szerintem azért ezt valahogy meg kellene oldani, legalább még egy állandó pénztárral a főbejáratnál a főszezonban, mert az előző években tapasztalt beléptetési körülmények elég szégyenletesek voltak. Különösen annak fényében, hogy az ország leglátogatottabb múzeumáról van szó. - Egy másik szívfájdalma az egrieknek, hogy míg korábban bármikor feljöhettek egy sétára a várba, ezért néhány év óta fizetni kell.

Az egriek felé fel lett ajánlva az a lehetőség - s közel háromezren élnek is vele -, hogy lépjenek be az Eger Vára Barátainak Köre Egyesületbe, s ennek tagsági igazolványával akármikor bejöhetnek a vár területére, s látogathatják a kiállítások többségét.

Köszönöm a válaszokat és ígérem, hogy lapunk továbbra is figyelemmel kíséri a jubileumi év eseményeit, a várban folyó munkát és a turisztikai fejlesztéseket.

Székely Kiss Edit

Veszélyeztetett kisebbségek Európában.

(Szemelvények a 2002. február 15-én Budapesten megrendezett konferencián elhangzott előadásokból)

Helyszíne a Károlyi Palota Kulturális Központ volt. Szervezők: a Kisebbségekért - Pro Minoritate Alapítvány és a Society for the Protection of Ethnic and National Minorities in Central Europe (SENCE.) A fővédnökséget Walter Schwimmer az Európa Tanács főtitkára vállalta.

A komferenciát Rockenbauer Zoltán miniszter (Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma) nyitotta meg. Köszöntőjében arra helyezte a hangsúlyt, hogy az egy országon belül élők csak mellérendelten élhetnek teljes életet. A nemzet fogalom földrajzi határok nélkül értelmezhető, így magában foglalja minden, egy ország határán belül és határán kívül élő tagját, következésképpen ez vonatkozik a magyar nemzethez tartozókra is. Ezeket szem előtt tartva, 1993-ban olyan törvény született Magyarországon, amely megerősítette az általánosan elfogadott kisebbségi jogokat, hozzáigazítva az országban élő kisebbségek sajátos igényeihez. Létrehozta a kisebbségi önkormányzatok rendszerét, miközben a kollektív jogok alapján elismerte a Magyarországon élő kisebbségek kulturális autonómiájához való jogát. Ez erkölcsi alapot adott ahhoz, hogy teljesíthessük kötelességünket a magyar nemzet határon túl élő tagjainak jogos igényét illetően is, amikor 2001-ben megalkottuk a kedvezménytörvényt. Figyelemmel viseltetünk minden magyar nyelvű népcsoport, így a moldvai csángók iránt is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy amire nem vigyázunk kihullik és örök hiány marad. Mindaz, amit a csángók jelentenek; arcuk, viseletük, ételeik, szokásaik, hitük és nyelvük, pótolhatatlan kincsünk.

Ahhoz, hogy megmaradjanak anyanyelv, könyv, templom és pap kell. Nekünk magyaroknak egy a tűzhelyünk és Európának is. Az európai közeljövő jelképes határtalansága biztatást nyújthat a kisebbségek számára.

Komlóssy József Svájcban élő politikus, a Society for the Protection of Ethnic and National Minorities alelnöke Sokféleség az egységben- lehetetlenség vagy szükségszerűség? címmel tartott előadást.

Surján László országgyűlési képviselő, az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének tagja, aki a délelőtti előadások moderátora volt, méltatta munkásságát. Kiemelte, hogy hivatásos politikusként rendkívül sokat tett közös ügyeinkért. Másként nyúl a problémákhoz, mint legtöbb politikustársa, mert a kérdéses esetben először azt keresi, hogy mit tehet ő személy szerint. Titty Isohookana Asunmma asszony előadásából derült ki, hogy valójában mit is jelentenek szavai. Idézem az előadót: "El kell ismernem, hogy bár jómagam kutatom az uráli népcsoportokat, sokáig nem tudtam, hogy létezik Romániában a csángó kisebbség. Komlóssy úr kérdezte meg egy előadásom után, hogy miért nem említettem meg a moldvai csángókat. Kérdésén meglepődtem és azt válaszoltam, hogy nem ismerek ilyen népcsoportot. A beszélgetés után kezdtem kutatni a csángókról szóló irodalmat, amelyet követett a moldvai körutam.

Komlóssy József előadásában azt emelte ki, hogy egy államot alapvetően az jellemez, milyen kisebbségi politikát folytat, azaz, hogyan bánik kisebbségeivel. Nem az számít, hogy milyen törvényeket hozott, hanem hogy azok milyen mértékben valósulnak meg. Tiszteletben kell tartani valamennyi ember méltóságát. Az egyéni jog fontos, de csak akkor érvényesül, ha védjük kollektív szinten. Ez a helyzet a vallással és oktatással is. A Koppenhágai Találkozó dokumentuma (1990) támogatja azokat a kisebbségi jogokat, amelyek hozzájárulnak az etnikai, kulturális, nyelvi vagy vallási identitás megőrzéséhez és fejlesztéséhez. Az EBESZ elfogadja az Európa Tanács standardjait. A konvenciót sok állam ratifikálta. A diszkrimináció ellenes konvenció kimondja, hogy az oktatás anyanyelven kötelező. Az identitás fejlesztését lehetővé kell tenni. Ehhez szükséges a történelem, kultúra megismerése és biztosítani kell a jogot a saját valláshoz (anyanyelven). Megfigyelő monitoring rendszerek működnek az ET-ben, hogy ellenőrizzék, a kormányok végrehajtják-e azt, amit aláírtak. Ha önként vállalták, morális kötelezettségük, hogy betartsák. Azonban az ET aktívan nem tud védeni kisebbségeket. Félő, hogy nem lesz elég ereje ahhoz, hogy rávegye a kormányokat arra, tegyenek eleget kötelezettségeiknek. Idézte Talleyrand-t, Napóleon miniszterét, aki azt mondta; a győzelem eléréséhez nem a fegyver legjobb, hanem az, hogy a nemzeteket megfosszuk identitásuktól. Kötelessége az ET-nek, hogy többé ne lehessen ezt az elvet gyakorolni Európában. Nagy Európát felépíteni határok nélkül, de megőrizni a kis nemzetek kultúráját mint kincset, ez a feladatunk.

Bojan Brezigar az Európai Kis Nyelvek Irodájának igazgatója előadását azzal kezdte, hogy kiigazította a hivatalos fordítást mondván, hogy ő az Európai Kevésbé Használt Nyelvek Irodájának igazgatója.

Feladatuk "A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája"-nak gyakorlati érvényesítése. Nem egyszerű megfogalmazni azt, hogy mely állam védi legjobban kisebbségeit és azért nem, mert emberekről van szó. Nem lehet ugyanazokat alkalmazni a Helsinkiben élő svédek vagy a Dublinban élő írek védelmére. Ki kell dolgozni a megfelelő módszereket minden országnak. Nem igaz, hogy a nyelvi pluralitás negatív. A nyelv kiváló kommunikációs eszköz. Nem fontos, hogy melyik nyelvet használjuk, ha kommunikálni szeretnénk. Ha egy nyelv, például az angol mellett tesszük le a voksot olyan, mintha azt mondanánk minden ember egyforma színű kocsikkal utazzon, hogy eljusson a célba. Bár az angol nyelv most egyre inkább egyetemessé válik, de amit mi beszélünk az csak európai módon használt, nem igazi. Szükségünk van rá, hogy kommunikálni tudjunk, de használatakor elnézést kell kérnünk a hallgatóságtól, hogy legyenek tudatában a diverzitásnak. A nyelv kulturális emlékmű. Az elpusztítására irányuló törekvés olyan, mint az állatok kiirtása vagy az emlékművek elpusztítása. A nyelv kulturális értékeket hordoz. A kis nyelvek megszűnésével óriási örökséget veszítenénk el. Történelmileg nem minden nyelv egyenlő. Vannak domináns nyelvek. Ilyen volt például a latin. De látjuk, az igazán domináns nyelvek is eltűnhetnek, ha nem beszélik az emberek, népek. (Ha tudósok őrzik is, nem lesznek szabad, beszélt nyelvek.) Európában nincs nyelvi olvasztótégely, mint Amerikában. A XIX. században, a nemzetállamok kialakulásának korában a nyelv hivatalos státusza az állam általános értekeinek részét képezte. Ez ma már nem igaz és holnap sem lesz az. Ezért kialakult a minoritások fogalma. Nyelvi kisebbségek, regionális nyelv, kisebbségi nyelv - más-más a definíció az egyes országokban. Valójában azokat a nyelveket jelenti, amelyek nem hivatalos nyelvei az illető országnak, de a lakosság bizonyos része használja. Valamennyi kisebbségi nyelv konkrét területhez kapcsolódik a roma és jiddis nyelv kivételével. A Karta nem irányul senki és semmi ellen, eszköz arra, hogy segítségével elismerjük; Európa gazdagsága a nyelvi sokféleségből épül fel. A civil szervezetek feladata a Karta megvalósítása érdekében az, hogy részt vegyenek a ratifikációs és megvalósulási folyamatban. Hogyan lehet a kisebbségek nyelvét legjobban védeni? Úgy, hogy boldoggá tesszük azokat, akik e nyelvet beszélik.

Kovács Péter a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora az európai kisebbségvédelem új tendenciáiról beszélt. Azt taglalta, hogy mennyire bízhatnak a kisebbségek az ET-ben. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye lekezelően bánt a kisebbségekkel, de véleménye szerint meg tud újulni, ha van egy új európai fuvallat. Az Emberi Jogok Európai Bírósága eddigi működése alatt mintegy 1500 ítéletet hozott, ami azt jelenti, hogy évente 100-150 ügyben döntött. Bár működése a 90-es évekig visszafogott volt, előadásában felsorolt olyan, az európai sajtóban nagy port felvert pereket, amely az állam és a kisebbségek között folyt és nem egy esetben a bíróság a kisebbség javára döntött. A jelenlevők komoly áthallásokat érezhettek a példaként szolgáló esetekben a moldvai csángókat illetően, akiknek származásáról Romániában tovább folytatódik az erőltetett eredet-vita.

Tytti Isohookana-Asunmaa volt finn kulturális miniszter, az ET parlamenti közgyűlésének tagja két előadást tartott. Először a veszélyeztetett ural-altáji kisebbségi kultúrákról beszélt, majd a veszélyeztetett moldvai csángó kultúráról.

Az uráli népcsoport száma 24 millióra tehető. A magyarok, finnek és észtek a legerősebbek ebben a csoportban. A legnagyobb lakosságszámúak és többségi létben élnek. Azért tudtak megerősödni, mert függetlenek. Oroszországban, amely még mindig hatalmas állam, tíz népcsoport él, mintegy 3,3 millió ember. Közülük nem mindenki tud már kommunikálni a saját anyanyelvén (elsősorban a fiatalok). Ennek az oka, hogy üldözték és jórészt elpusztították az értelmiségi réteget. Csak az utóbbi években ismerték el önálló kisebbségi kultúrájukat és próbálták olyan helyzetbe hozni őket, hogy megőrizhessék nyelvüket. A marik vagy cseremiszek érdekes népek, mert saját vallásuk van. Úgy hívják, hogy nemzeti vallás. E tekintetben egyedülállóak Európában; egy nép, egy vallás. 77 istenük van. A karéliai finnek közel élnek Finnországhoz, így az anyaországbeliek gyakran meglátogatják őket. A nyelvük már orosz, de folklórjuk gazdag és eredeti. Vépek élnek mellettük, akik már eloroszosodtak. Az oktatás nyelve náluk is orosz, de megpróbálják újjáéleszteni nemzeti kultúrájukat. A hantik-manysik, nyenyecek olyan kultúrák, amelyeknek megvannak a saját területeik, de nincsen autonómiájuk. A nyenyecek Szibériában élnek 35 ezren, iszonyúan nagy területen. A skoltok nagyon kicsi népcsoport. Lappföldön élnek Finnország területén. A kihalás és a nyelvi romlás veszélye fenyegeti őket.

Asunmaa asszony minisztersége idején indult az a program, amely célul tűzte ki a kis népek segítését. Ő maga kötelességének érezte, hogy jelentést írjon az ET-be, amelyben ajánlásokat tett a nyelv megőrzése érdekében. Azt vizsgálta, hogyan lehetne lehetőséget adni arra, hogy használják és megőrizzék nyelvüket. Véleménye szerint tankönyvekre van szükség, nemzetközi konferenciákat kell szervezni, társulva az UNESCO-val, a támogatást pedig el kell juttatni a helyszínre. A program megvalósítására sok finn társaság alakult. A segítségre nagy szükség van, mert például a cseremiszek (marik) esetében a nyelvük tanítása jelentősen hanyatlott. A nemzeti színházukat beolvasztották egy ifjúsági színházba. Jelenleg nagyon súlyos a helyzetük. Asunmaa asszony indítványt nyújtott be Strasbourgba a cseremisz kisebbséggel kapcsolatban A finn újságban vita folyik, mert az elnök kemény támadást indított ellene.

Az ET-nek tájékoztatni kell a tagországokat az egyezményekről és figyelmeztetni kell őket arra, hogy aláírásuk milyen kötelezettségekkel jár. Hite szerint Európa színes mozaik lesz virágzó kultúrákkal.

A moldvai csángó kultúráról a következőket mondta:

Mikor kutatni kezdtem, rájöttem, hogy a csángó kultúra sok eleme misztikumon alapul. 16 magyarázat is van rá, hogy kik ők és hogyan kerültek a helyükre. Kérdezhetjük, hogy a hivatalos román álláspontot figyelembe véve, valóban románok, akik megőriztek magyar nyomokat? De azt is kérdezhetjük, hogy a románok miért nézik le e szerény, csendes és szorgalmas népet? Miért égetik el a csángó irodalmat, miért rombolják le iskoláikat? Wichman professzor (1907) kereste a különös vonásokat a csángókban, amely megkülönbözteti őket a románoktól. Ezt a nyelvükben, katolikus hitükben és a viseletükben találta meg. Amikor Komlóssyval Moldvában jártam, felvettem csodálatos dalaikat, megörökítettem népviseletüket, amelyet ma is hordanak. Házaik tiszták, szívélyes vendéglátók, amely a finnugorokra jellemző. Egyedülálló etnikai közösség. Az ott tapasztaltak alapján határoztam el, hogy mindenképpen írok jelentést az Európa Tanácsnak. Sok ajánlást tettem. Kiemelem a legfontosabbakat:

1. Elérhetőséget kell biztosítani az anyanyelvi oktatásnak a román törvények szellemében

2. A misék hangozzanak el anyanyelven

3. Útjára kellene indítani egy tájékoztatási kampányt

A Miniszterek Tanácsa arra az álláspontra jutott, hogy fel kell venni Romániát az Európa Tanácsba, de csak akkor, ha aláírja a Kartát. Személyes véleményem a csángókról: az identitásuk, önbecsülésük hanyatlik, nincs egységtudatuk, nincs egységérzésük. Ezért nagyon fontosnak tartom, hogy képviselőik most itt vannak és hogy a róluk szóló könyv megjelent (Hungarian Chango´s). A jövőben sok képviselőjüket szeretnénk látni tudományos konferenciákon. Fejleszteni kell a nyelvüket, hogy identitásukat megtarthassák. Nekik maguknak kell őrizni ősi kultúrájukat. Meg kell győzniük az Európa Tanácsot, hogy kultúrájukat tekintve, egyedülállóak. Szerepelniük kell, ahol csak tehetik. Táncolniuk, énekelniük kell, írni balladáikat, népmeséiket.

A románokat figyelmeztetni kell, hogy tiszteljék a kis népek kultúráját.

Az ET 15 éven át dolgozott azon, hogy erősítse az együttműködést a nemzetek között a béke fennmaradása érdekében. Érdemes volt csinálni.

Nagy Gábor Tamás országgyűlési képviselő, az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének tagja, aki a Veszélyeztetett kisebbségi kultúrák: esettanulmányok témakör moderátora volt, kifejtette, hogy az ET az emberi kisebbségi jogok biztosítását támogatja és ezért adott támogatást ehhez a rendezvényhez is. Idézte Russel Johnstont, aki úgy fogalmazott, hogy az ET ezzel a munkájával berajzolta a felsorolt kis kultúrákat Európa térképére. A világ a 20. század végén döbbent arra, milyen értékekkel rendelkezik, amelyek megmentésére még van remény. Érdeme a szervezetnek, hogy felhívta figyelmet például a csángók és a románok létezésére helyzetére. Ajánlotta, hogy Romániában tájékoztató kampánnyal mutassák be e kisebbség helyzetét.

Cselényi László televíziós filmrendező, az Uránia Filmszinház igazgatója MINORITATES MUNDI - egy médiakísérlet tanulságai címen beszélt magáról, munkájáról (sorozat a Duna TV-ben). Öt éven keresztül a film 70 epizódját ismerhette meg a közönség. Munkájához nagy segítséget nyújtott Christoph Pan (Dél-Tiroli ügyek).

Hogyan lesz dilettáns amatőr kutató egy filmes? - tette fel a kérdést.

20 évvel ezelőtt a tehetetlenség érzése miatt jött Magyarországra. Kivágták a román televízióból és hosszú ideig csak tejesemberként tudott megélni. Álnéven írt egy-egy cikkecskét, lehallgatta-kihallgatta a szeku. Elmegyógyintézetben bujkált, mert büntetőszázadba akarták vinni. Ide frusztráltan jött, mert a sejtjeibe ívódott a kisebbségi tudat. Ez az otthoniakra és itthoniakra is vonatkozik (román, szlovák, angol nyelvű felirat).A Rompressz azt írta a sorozatról, hogy végre egy kisebbségi műsor, amikor nem igyekeznek minket románokat kioktatni. A véleménye az - bár gondolja, ezért nem lesz népszerű - , hogy nem lehet oláhozni, büdös cigányozni. Megismerve az itteni kisebbségi viszonyokat, mondja, nem volt gondtalan gulyás-parti. Ma sem veri a mellét valaki azért, hogy román, szlovák stb. Ma is szánakozva gondol arra, hogy mennyire felnéztek a Kádár-rendszerre. De a legpompásabb demokráciákban sem könnyű kisebbségben lenni. A kisebbségek iránti empátia területén nekünk magyaroknak is van tanulnivalónk.

A filmsorozatot a lapp kisebbség bemutatásával kezdték, ezért örül, hogy itt ül mellette Tytti asszony. A skandináv kisebbségi politikát, mint követendő példát mutatták be a nézőknek. Beszélt a Dél- tiroli megegyezésről, amit megelőzött egy-két "szent Bertalan éjszaka". Finnországban ilyen nem volt. Ezt a másság tiszteletével el lehet érni. A szeretet emlegetése fennkölt és hamis. Minél Keletebbre megyünk, annál hangsúlyosabban emlegetjük a szeretetet. "Mi szeretjük a többséget, semmi bajunk velük"- mondja a kisebbség. De fordítottan is így van, a többség esetében. Svájcban jöttem rá, hogy mennyire hamis ez a megállapítás. A Nemzetállam-révületben nevelkedett Európában a kisebbségi probléma nehezen emészthető. Ceaucescu például magyar ajkú románoknak nevezte a romániai magyarokat. Ellenben Finnországban, bár a svédajkúak kisebbségben vannak, államalkotó társnemzetnek számítanak. Két dolog lepte meg. Nemcsak tűrik, tolerálják és elnézik a finnek, hogy oly sok joggal bírnak a svédek, hanem természetesnek tartják. A svéd nyelv tanítása második nyelvként kötelező. A svédek nyugattal kapcsolják össze őket. A finneknek igen bonyolult és változatos az azonosságtudatuk. Ha egy finnországi svédtől megkérdezzük svéd-e, ő azt mondja finn vagyok, vagy svédajkú finn. Nemzet, nemzetiség, állampolgárság között nem tesznek különbséget. Nem tekintik magukat kisebbségnek, mert államalkotó társnemzet és teljes jogú állampolgárok. A svéd ember finn állampolgárságára büszke, ő nem a finnek jóvoltából az ami, mert erre az országra neki jussa van. Ugyanakkor nagyon oda vannak a svédségükkel. Ügyelnek arra, hogy valami először svédül legyen kiírva és utána finnül. Mindig megszámlálják, hogy hány svédajkú születik, mert ha több, a svédajkú felirat kerül felülre.

Terve a film készítésével az volt, hogy felmutassa Európa oázisait abban a reményben; kedve szottyan egyes nemzeteknek arra, hogy nemzetiségeket tartsanak. Szuggerálni akarta, hogy több egy ország, ha kisebbségei vannak.

Nagyobb értékű nemzetnek tartva magunkat, nem lehet politizálni. A kisebbségek iránti érzés, ha jól csináljuk fenntartható és fokozható. A következő sorozatának címe AUTOMÓMIA, mivel szerinte ez az egyetlen megoldás a kisebbségi problémákra. Az első önálló fesztivál címe is ez lesz, amely az európai kisebbségek filmjeinek lesz a seregszemléje.

Németh Zsolt politikai államtitkár (Külügyminisztérium) nyitotta meg a délutáni ülést. Feltette a kérdést, kié is a csángó kultúra? A válasz: elsősorban a csángóké. Századokon keresztül fogalmuk sem volt arról, hogy a kultúrájuk milyen kincs. A XX. század nem kedvezett a kulturális sokszínűségnek. Nagy öröm a 2002. év, mert a csángók megértették, hogy kincset ér kulturális örökségük. Ma már van egy csángó elit, amelynek a tagjai itt ülnek. Elhivatottságuk van, bázisuk szélesedik. A csángó kultúra apostolai (Domokos Pál Péter, Benda Kálmán, Csoma Gergely, Berecz András stb.) felismerték, hogy a kultúra nem csupán a csángóké, hanem minden magyaré. Az összmagyar kánon fontos részévé tették a csángó szólamot. Történelmi időket élünk, a csángók öntudati forradalmát, bár igen megkésett. Ez a közvetítőknek köszönhető, mert kitárták a csángó kultúra kapuját az összmagyarság felé. Kultúrájuk Európa, a világ és Románia kultúrájának is része. Csak a mi magyar nyelvünket használva lehetett betekinteni a csángó kultúra ablakain. El kell érnünk, hogy kultúrájuk az összeurópai kultúra része legyen. Reménykedhetünk, hogy a csángók fennmaradhatnak és jobb jövő elé nézhetnek.

(Folytatjuk)

Z. Zwada András

Gondolatcsavargások

Sok férfinak azért van szüksége egy felségre, hogy rendbe szedje az életét. Már a mosogatásnál el is kezdheti...

Azok a dolgok, melyek ideig-óráig boldoggá tehetik az embert, vagy kábítanak, vagy hizlalnak.

Ha távolról és folyamatosan próbáljuk vizsgálni problémáinkat, s arra gondolunk, hogy egyszer mindenképpen elköltözünk megszokott földi lakhelyünkről, nagy bajaink is jelentéktelenné zsugorodnak.

Azon grammra pontosan lemérheted, mennyire figyel rád a barátod, ha mindig és újra megkérdezi: cukorral, tejjel vagy "simán" iszod a kávét...

Aki életbiztosítást köt, az a halál profitjára számít.

Életünk derekán már megtisztelhetnénk a korunkat azzal, hogy lemondunk a büdös rudacskákról és alkoholból merítgetett bátorságunkról...

Az én szememben a megrögzött, iszákos egy senki ember - krákogta a képembe nemrég egy ismerősöm, miközben remegő kézzel gyújtott rá harmadik pakli cigarettájára.

Asszonyom, azzal, hogy félrecsatangoló kedves férjét a világ szeme előtt babusgatja, dédelgeti, botladozásait megbocsátja, miközben szeretőjének névtelen, fenyegető leveleket írogat, az egyenjogúságért folytatott harcában már ki is szállt a barikádról.

Nem érdekel, mit mond rólam X. vagy Y., az a fontos, miket gondol.

Se pénzt, se ruhát, sem ennivalót, tanácsot meg még inkább nem kérek Öntől - motyogta szemlesütve a tapintatos, szerény, utcasarki koldus - de ha a tisztelt úr volna oly szíves egy bagatell kezességet vállalni vacak kis használt járgányra felvenni szándékozó bankkölcsönömnél, azt előre is hálás szívvel megköszönném...

Mi férfiak rengeteg gondatlanul elpazarolt energiát spórolnánk meg azzal, ha nemcsak a munkahelyen, de néha az ágyban is beteget jelentenénk...

Ne irigyeljük a más asszonyát, hátha már nem is az övé...

Tágra nyílt szemmel nézegetem az örökké vitázgató, izgága, minden lében kanál, sürgő-forgó embereket, és elképzelem, hogy ezek a sírjukban is majd tovább hánykolódnak.

Néha az eszeveszett gyűlölet vért szül, az utálat legfeljebb csak hányingert.

Valami önkínzóan perverz dolog az, ha valaki magának is hazudik.

Renn Oszkár

Lehallgatók

Három rövidnadrágos fiatalember lopakodott fel a gimnázium lépcsőjén az első emeletre, a tanári folyosóra. A főkaput már bezárták, a fiúk az oldalkapun léptek be az iskolába, csendben és titokzatosan, mint akik nem egészen tiszta úton járnak. Az 1952-es nyárelő délutánján az öreg épület folyosóján megállt a langyos levegő, a teljes csendben csak Gál bácsi, a pedellus ügyködött és törölte fel a nem is látható port a fényesre kopott kőpadlóról a partvisra tekert, valami olajszerűvel átitatott zsákdarabbal. Szájára szorított mutatóujjával intette még nagyobb nesztelenségre a frissen érettségizett diákokat.

A jól tájékozott fiatalok hallgatózni érkeztek a tanári folyosóra. Pontosan tudták, hogy ezen a délutánon tárgyalja a gimnázium a továbbtanulási jelentkezések iskolai véleményezését. A több mint 110 érettségiző diák közül negyvenen adták be a jelentkezésüket valamilyen felsőoktatási intézménybe, és azt iskolai javaslattal kellett továbbítani a Megyei Tanács Oktatási Osztályára. A konferencia a négy végzős osztály jelentkezőit névsorban tárgyalta az osztályfőnök előterjesztésében. A véleményalkotást segítette a körzeti MDP párttitkár és a DISZ-bizottság képviselőjének aktív jelenléte.

A három kíváncsi fiú, IV./D-s osztálytársak, bár jó tanulók voltak, "nem egészen elfogadható származásuk" miatt izgulhattak jelentkezésük iskolai támogatásáért. A cipész kisiparos, a kisüzem-tulajdonos és az egykori rendőrtiszt apukák gyermekei különböző egyetemekre pályáztak, de tudták, hogy "pettyes" származásuk miatt a javaslathoz szükség van a konferencia jóindulatára is.

Gál bácsi suttogva mutatott a tanári szoba ajtajára, és megadta az eddigi gyakorlatban már jól bevált "lehallgatási technikát".

- Egyiktek a kulcslyukon nézzen be! A kulcs itt van nálam, és a lyukzárót kitámasztottam. Az egész asztalt jól be lehet látni. Aki hallgatni akarja az egészet, az hasaljon le, tegye a fülét az ajtó alatti elég nagy résre, és kitűnően fog hallani minden szót.

A névsor vége felé következő Sz-betűs nézett be a kulcslyukon:

- Gyerekek! Mindent látok. Szemben, az ablakkal a háta mögött, az asztalfőn ül a diri, az asztal mellett egyik oldalon az osztályfőnökök, szemben velük egy kisbajuszos-szemüveges, biztos a párttitkár, meg a DISZ-es, meg még valaki, akit nem ismerek, talán a tanácstól.

A detektívszármazású hasalt a kövön, fülelt a résen, majd elhúzódva felsuttogta:

- Mindent tökéletesen hallani. Még nem mi vagyunk soron. A césekről beszélnek. A Méla Béla adja elő.

Gál bácsi kopogtatta meg a kulcslyukügyeletes vállát:

- Ha valaki feláll az asztal mellett, azonnal balra menjetek, a harmadik ablakmélyedésbe! Nem arra fognak távozni és nem látnak meg titeket.

A kulcslyukfigyelő türelmesen lesett, és intett hátra.

- Befejezte a cés osztályfőnök. Mi jövünk!

A névsorban legelőbb sorolt kisiparos leszármazott hasalt le hallgatózni. Feszülten figyelt minden szóra. Időnként felsuttogott döntéseket az osztálytársaknak:

- Az egyik Zolit már javasolták. Rá mindenki bólintott. Most jövök én!

Még jobban az ajtórésre szorította fülét, arca már teljesen deformálódott a fülillesztésben. A "burzsujszármazású" kulcslyukas látta, hogy osztályfőnökük éppen felemelte fejét a jelentkezési lapokról, miután már mindent felolvasott, és várakozóan nézett az igazgatóra. Az körülnézett, mondott valamit, de senki sem reagált rá. Aztán bólintott.

A hasaló-fülelő hirtelen elhúzta fejét a résről és felállt. Megkönnyebbülten szakad ki belőle:

- Srácok! Engem javasoltak továbbtanulásra! Hamarosan te jössz, hallgasd tovább te a szövegelést! - fordult az eddig várakozó harmadikhoz, és átvette a kulcslyuk őrzését a névsorban vége felé következő osztálytársától. Az megnyugtatta a szorgalmasan törölgető Gál bácsit, hogy semmi vész, még nem mozdult senki az asztaltól.

A hasaló műszaki egyetemre jelentkező visszafelé súgta, hogy Ottót és Bandit is egyhangúan javasolták felvételre a konferencia tagjai. Vita nem is volt, minden szempontból megfeleltek. Ezután már feszülten figyelt, mert saját nevét hallhatta osztályfőnöke szájából, aki ismertette tanulmányi eredményeit, a tanulmányi versenyeken sikeres szereplését. Családi körülményeinél az adatlapból olvasta fel, hogy apja a Horthy-rendőrség bűnügyi felügyelője volt 1945 előtt, és anyja háztartásbeli. Kitűnő tanuló és jó sportoló. Itt megállt a matematikus osztályfőnök és az igazgató szólalt meg:

- Hát azt hiszem, kiváló tanulmányi eredményei és jó magaviselete alapján nyugodtan javasolhatjuk továbbtanulásra.

Rövid csend után hallatszott az ismeretlen hang:

- A párt nem támogatja osztályidegen elemek továbbtanulását a szocialista egyetemen, és a haladó értelmiség kinevelése a munkás és parasztfiatalok egyetemre irányításával valósulhat meg.

Nagy csend lett. Az osztályfőnök még remegő hangon megszólalt:

- De hát a Rákosi Mátyás tanulmányi versenyen nagyon jól szerepelt.

- Az, tanár elvtárs, másodlagos. Az egyetemen elfoglalná egy arra igazán érdemes proletárfiatal helyét, és ezt nem engedhetjük. Különben is, ahogy itt olvasom, korábban a piaristákhoz és a ciszterekhez járt, és bizonyára a klerikális reakció hatása alatt áll, - merevedett meg a párttitkár állásfoglalása.

Az igazgató tompán mondta ki a konferencia döntését, hogy a gimnázium nem javasolja a továbbtanulását.

A hasaló diák elhúzódott az ajtótól és sápadtan állt fel:

- Nem javasoltak! A párttitkárral nem mertek ellenkezni! Laci bácsi megkísérelte, de maradt, amit a bajuszos akart. Zoli, hamarosan te következel, hasalj!

Az egykori műhelytulajdonos fia rögtön elfoglalta a lehallgató-pózt, nehogy lekéssen a döntésről. Sorsára várva előbb még közvetítette, hogy további két osztálytársuk "csont nélkül" megfelelt és javasolták őket. Akkor következett az ő jellemzése. Egy szót sem szalasztott el, és hosszú percekig nem jelezte a döntést. Szó nélkül állt fel. Hátralépett, szikrázó szemmel intett egy nemzetközi jelet az ajtó felé, aztán kifakadt:

- Dögölj meg, te piszkos lumpen! Most teszed az agyad, de azért mindig ökör maradsz! Engem is elfűrészelt ez a vadbarom! Méghogy egy kizsákmányoló gyerekét a proletárdiktatúra nem támogathatja! Ezt tanulta az alapfokú marxista szemináriumon, - fordult osztálytársaihoz.

A folyosó végéről Gál bácsi sietett feléjük.

- Fiúk, most már el kell tűnnötök, és a világon senkinek ne szóljatok a konferenciáról!

A három fülelő villámgyorsan leosont a lépcsőkön, át az udvaron, és az oldalkapun léptek ki a gimnáziumból a Csiky Sándor utcára.

- Hát nem baromság? Kettőnket saját iskolánk egy mitugrász párttitkár miatt nem javasol továbbtanulásra! - háborgott tovább a túlsúlyos Zoltán, aki azért tudta, hogy nem sok jót várhatott ettől a pártkatonától, akit apja még 1945 előttről ismert, mint munkakerülő, lógós segédet.

Az "osztályidegennek" kinevezett fiú este az edzésen elmondta tanár-edzőjének az esetet, de az megnyugtatta:

- Ne aggódj! Felvesznek az egyetemre. A Megyei Tanács Oktatási Osztálya kötelezően javasol a középiskolai tanulmányi versenyen elért eredményed miatt. Erre van most jogszabály. Biztosan kapsz egyetemi behívót.

Egy júliusi napra meg is kapta a meghívót a felvételire. A felvételizők már reggel megszállták a még épülőfélben levő, vakolatlan, több száz méteres egyetemi épület auláját és előadóit, csaknem az egész magasföldszintet. A behívott leendő hallgatók a bánya-, a kohó- és a gépészmérnöki karra jelentkeztek. Ki-ki a megadott teremben regisztráltatta magát, és nekiláttak az írásbeli matematika vizsgának egymástól háromembernyi távolságban, minden második sorban szétültetve. Az ügyeletes tanárok osztották szét a feladatlapokat a bejáratnál bejegyzett felvételizőknek.

Az "osztályidegen" három, párhuzamos osztályokból behívott egri társával együtt jelentkezett a megjelölt előadóban, de őt átirányították egy másik tanterembe, "vizsga helyetti elbeszélgetésre", ahogy a regisztráló hölgy mondta az előtte fekvő listáról. Az ifjú tudta, hogy ő felvételre jogosult, annak ellenére, hogy származása miatt gimnáziuma pártszervezeti nyomásra nem támogatta továbbtanulását. (Bizalmasan megmutatták neki az Oktatási Osztály támogató javaslatát is.) Inkább csak azért idegeskedett, mert nem tudta, hogy mit jelent ez az "elbeszélgetés".

Türelmesen várakozott a folyosón, a megadott terem előtt, mert már beszólítottak előtte valakit. Jó húsz perc múlva jött ki egy idősnek tűnő hallgató-jelölt, akinek láthatóan nagy kő esett le a szívéről az elköszönés pillanatában. Nem is nézett se jobbra, se balra, csak elrohant a lépcső felé.

Szólították az egrit. A terem tele volt rajzasztallal. Az egyik mögött ült egy harminc év körüli, feltűnően aprótermetű, vörös képű, boglyas hajú férfi fehér köpenyben. A másik asztal mögötti széken a beszólító fiatalember foglalt helyet. A behívott számára is ki volt készítve egy szék, szemben a kéttagú "bizottsággal".

Bemutatkoztak. Az idősebb az egyetemi pártbizottság részéről az Elektrotechnika Tanszék adjunktusa, a fiatalabb egy harmadéves gépészmérnök hallgató, az egyetemi DISZ-bizottság tagja volt. Mosolyogva üdvözölték, leültették, és az adjunktus kezdte a beszélgetést, miközben tanulmányozta a jelentkezési és egyéb személyi okmányokat. A személyi adatok ellenőrzése után rögtön felemelt, amolyan "vizsgálati" hangon kérdezte.

- És most mit csinál az egykori rendőrtiszt édesapja? Mert dolgozik, ugyebár?

- Igen, dolgozik a Heves Megyei Állami Építőipari Vállalatnál, mint segédmunkás. A bervai gyárépítkezésen. Sajnos elég sokat betegeskedik.

- És édesanyja?

- Ő is dolgozik, Egerben, a Park Szálloda éttermében, mint felírónő.

- Önnek, ahogy látom, csak jeles eredményei voltak a gimnáziumban és döntős volt a középiskolai tanulmányi versenyen. Milyen tárgyból?

Miközben kérdezett és hallgatta a feleleteket, hol hunyorogva, hol tágra nyílt szemmel szemlélte a már magabiztos diákot.

- Magyar irodalomból.

Az adjunktus erre felkapta a fejét, és vizsgálódva nézte az először fészkelődő fiút.

- Hm. Akkor miért műszaki egyetemre jelentkezett?

- Mert gyermekkorom óta mérnök szeretnék lenni. Repülőgép-tervezőmérnök. Tudom, hogy ma ilyen szak nincs, és csak a hadmérnökképzés keretein belül képeznek repülőtéri karbantartó mérnököket. Így a gépészmérnöki kart választottam.

Itt jegyezte meg az adjunktus, hogy ő már tulajdonképpen fel van véve, és a mai beszélgetésen csak jobban meg akarják ismerni pályaválasztása indítékait, ismertetni lehetőségeit, és tájékozódni kívánnak politikai ismereteiről. Ehhez kapcsolódva rögtön kérdezte is:

- Mondja, tudna nekem valamit mondani a proletárdiktatúra funkcióiról és az imperializmus krónikus válságának fő ismérveiről?

A diák tudta a leckét. Szépen sorolta és magyarázta a tanult hármas funkciót és az öt válságismérvet. Az adjunktus elismerően bólogatott. A diszes meg csak hallgatott.

- Az is ide van írva, hogy minősített sportoló. Mit sportol?

- Első osztályú minősítésem van kosárlabdában, de röplabdázom és atletizálok is.

Ekkor élénkült meg a diszes srác és kérdezte, hogy melyik sportegyesülethez küldjék az átigazolás kikérést, mert a továbbiakban természetesen a Miskolci Haladás csapatában kell kosárlabdáznia. Ezután kérdezte meg, hogy kér-e diákszálló elhelyezést és menzát.

A beszélgetés alatt a bizottság tagjai lelkiismeretesen jegyzeteltek. Bővítették a bizalmas káderanyagot. Ezután egymásra néztek. Több kérdés nem lévén, a szúrós szemű adjunktus már szívélyesen búcsúzott:

- Az egyetemi felvételről, a diákszálló-elhelyezésről, az első tanítási napról és egyéb tudnivalókról hivatalos értesítést kap. Viszontlátásra szeptemberben!

Felállva, kézfogással bocsátotta el.

93o

Képz~Om^Uvészet

Losonci Miklós

Pesti tárlatok

94o Korompay Dóra - magyarított neve előtti Krompachi Gundelfingen Dorottya Szinyei Merse Pál kései oldalági rokona - nagy festői örökséggel is rendelkezik, hiszen Gundelfingen Gyula, Szinyei rokona, festőkortársa még közelebbi családfájához tartozik, Hallatlan finomság jellemzi képeit, tökéletes emberi-festői érzékenység, egyensúly. Két forrás mozgatja képzeletét - a külvilág reális valósága - ennek szép példája új sorozatában a Matterhorn pompás képi idézete, Vörösmarty fája, Velence, az Alpok és a dunántúli Decs faluról festett sorozata. Művészetének másik élő gyökérzete immár az éjszaka absztrakt idézete, a Küzdelem ciklusa, mely fegyelmezett színrenddel tárja fel az elvonatkoztatás árnyalatait. Mindkét módszer, mindkét - eltérő képi fogalmazás közös értéke a szerkesztés harmóniája és fegyelme - diszkrét bája, mely egyúttal Korompay Dóra egyénisége.

Csekovszky Árpád:Szent György (1994)

Csekovszky Árpád életműve a másik fővárosi esemény. Míg Korompay Dóra alkotásait a Hotel Griffben mutatta be 2002. februárjában, addig Csekovszky Árpád posztumusz kiállításának a Vigadó Galéria adott helyet még a múlt év decemberében. Csekovszky a magyar kerámia első nagy triumvirátus - Gorka, Kovács, Gádor István - művészete után Schrammel Imre mellett a magyar kerámia új mértéke. Elsősorban azzal, hogy a színek érzékeny árnyalataival a festészet hatásait közli formáinak felületén, másrészt az ő kerámiái: Szobrok.

Immár klasszikus értékűnek számít remek Oroszlánja, Békakirálya, kis lovasa, kocsihajtója. A Keresztvivőket több változatban mintázta meg drámai erővel, egyik főműve az 1980-ban komponált Vörös idolja, melyet vízpartra álmodott.

A kilencven esztendős Kádár György szintén a Vigadó Galériában mutatta be munkásságának fő darabjait januárban. Nehéz sorsot mért rá az élet, megjárta az auschwitzi haláltábort, de megmenekült, és a pokolból is művekkel érkezett budai otthonába. Értékeit nemcsak megújulást eredményező képzelete, hanem szorgalma is hitelesíti. Indítója a természetelvűség, ennek jegyében festette meg Dózsa György táborának gyülekezését, együtt Konecsni Györggyel. Az indulás éveit meghatározta a holocaust pokla, melynek szenvedő alanya volt Kádár György is - megrendítő rajzsorozata egyszerre művészet és dokumentum. Belső fejlődése során fokozatosan jutott el az absztrahált művek teremtéséig, a kettősség azon egységével, mely az idők során egyszerre figyelt dorogi széntározóra, kendős öregasszonyra, hajnali tájra, organikus formákra. Jelentősek murális munkái az ország több városában. A Kossuth-díjas, Kiváló Művész több évtizedig volt a Képzőművészeti Főiskola tanára; az külön dicséretes, hogy nagy odaadással, jó szándékkal egyengette tanítványai munkásságát.

Bajorország és hazánk között tartós kulturális kapcsolat alakult ki az elmúlt ezer esztendőben. Erről a millenniumról láthatott a magyar közönség számottevő művelődéstörténeti kiállítást 2001-ben először Passauban, február végéig Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban. Izgalmas, hogy hazánkat bajor nézőpontból láthatjuk már a honfoglaláskori ábrázolásokban is. Lehel vezért, Szent Istvánt, első államalapító királyunkat, Imre magyar trónörököst. Árpádházi Szent Erzsébet is összekötő híd Magyarország és a bajorok között, minderről több festmény ad hírt, nürnbergi kereskedőről is, aki Vácott született. Portré ad tanúságot arról, hogy Esterházy Pál Antal magyar mágnás és bajor főúr volt egyben a XIX. században. Liszt Ferenc és Hollósy Simon művészi működése is, sőt Benczúr Gyula és Szinyei Merse Pál művészete is Münchenhez, a bajor fővároshoz kapcsolódik. Hazai történelmünk egyik jólelke, Erzsébet királyné egy személyben bajor hercegnő volt; szintén személyes híd népeink között. Gizella királynőtől Munkácsy Mihályig terjed azon századokat összegző időhíd, mely meghatározza a magyar és bajor nemzet közös állomásait. Erről ad hírt - időnkénti ellenségeskedésekről, barátságokról még inkább ez a jelentős, sok vendéget fogadó kiállítást.

benczúr sz Komoly részt vállal a műtárgyak fölkutatásában Budapesten a Nemes Galéria, mely pompás évkönyvet jelentetett meg 2001-es munkájáról. Műtörténészek mutatják be az egyes alkotásokat rövid, tömör elemzéseket - Tóth Antal, Gellér Katalin, Aszalós Endre, Benedek Katalin, Jobbágyi Zsuzsa, Rum Attila és mások. Különösen jelentős a Galéria Tóth Menyhért sorozata, meglepetés Zemplényi Magda szép képe, Szabó Vladimír, Remsey Jenő, Czigány Dezső, Nagy István, Bernáth Aurél egy-egy festménye, Gulácsy Lajos Olasz nő c. arcmása, melyet Nemes Gyula, a Galéria vezetője küldött újévi üdvözletként a műbarátoknak képes levelezőlapon.

Benczúr Gyula: Önarckép

A Kieselbach Galéria is lendülettel folytatja műkereskedelmi tevékenységét, mely egyúttal a művek föltárását is végzi, miközben lebonyolítja a vásárlásokat, közkinccsé avatja a műveket rendszeresen kiadott új albumaiban. Olyan kincsek kerültek elő, melyről eddig nem tudtunk - elsősorban Ligeti Antal Salamon tornyára gondolok -, Vaszary János, Mednyánszky László, Szinyei Merse Pál, Lotz Károly nem tudott képeiről, Kmetty János Aranykorára, mely a kubizmus törvényeit is alkalmazza mérsékelt arányokkal. Ritkaság Munkácsy Mihály Köpülő asszonyának egyik változata, Farkas István, Berény Róbert, Ámos Imre, Mattis Teutsch János, Márffy Ödön festménye. Mészöly Géza Tisza-partja és Gundelfinger Gyula Várromja szintén komoly érték. A változatok sokasága deríti fel a magyar festészet eddig kevéssé sejtett kincsestárának fontos epizódjait - műveket Gruber Béla, Hincz Gyula, Bálint Endre, Szűts Miklós, Váli Dezső munkásságából. Győztes portyázásunk tovább tart az új árnyalatok föltárásában, melyhez komoly hozzájárulást jelent magángalériáink serénysége.

Jámbor Ildikó

Vasárnapi hangulat Csíkszeredából

A sors, no meg a kultúraközvetítők hirtelen ébredt szándéka úgy hozta, hogy egy éven belül több üzenet is érkezett Székelyföldről, ide Egerbe. A 2001-es Agria Nemzetközi Néptánctalálkozón a Hargita együttes fergeteges és életteli táncában gyönyörködhettünk, az idén pedig Ádám Gyula fotói idézték meg számunkra a Székelyföld, és a még azon is túli világ hétköz- és ünnepnapjait. (S ha igaz az előrejelzés, a közeljövőben a Székelyföld folyóirat szerkesztősége is Egerbe látogat.)

Ádám Gyula csíkszeredai fotóművész tárlatát a II. Egri Tavaszi Fesztivál nemzetközileg is propagált műsorkínálatába illesztették be a szervezők. Nincs tehát azon semmi csodálkoznivaló, ha a Megyei Művelődési Központban március 21-én megnyitott tárlatot megtisztelte a település és környéke országgyűlési képviselője, Homa János. Ezúttal nem politikusként, hanem Erdélyt ismerő újságíróként mondott bevezető szavakat a tárlat elé, hangsúlyozva a magyarság kereszténységben gyökerező kulturális egységét határon innen és túl. Ezt a gondolatot erősítették a közreműködők: Herczeg Flóra népdalénekes, aki tiszántúli dalcsokrot adott elő, és Fehér Zsombor, aki viszont furulyájával csángó dallamokat idézett.

A megnyitó közönsége őszinte érdeklődéssel fogadta a felerészben fekete-fehér, felerészben pedig színes fotókból álló kollekciót. A lelkesedést jellemzi, hogy Fejér István és Molnár István Géza fotóművészek a "szakmabeliek elismeréseként", az egri fotósok nevében spontán gesztussal egy, a látottakhoz hasonló tematikájú albumot nyújtottak át Ádám Gyulának.

Kíméletlen őszinteség, éleslátás és szeretet - e három jelzővel illethetnénk legtömörebben a bemutatott anyagot.

A portrék, riportfotók, életképek különböző időben készültek, mégis egységes látleletet képesek adni a huszadik századvég romániai magyarságáról. Ezek a képek egyszerre adnak hírt az értékvesztésről és az értékőrzésről, ezért egyszerre szomorúak és bizakodóak. (Nehéz idők, Vasárnap reggel, vagy a Szarvasrege, Apáról fiúra)

96o Úgy látszik, a fotóművész témaválasztása tudatos, de még valószínűbb, hogy az élményanyag olyan gazdagon kínálja magát, hogy elegendő, csupán ha zseniális kompozíciós készséggel kiválasztja az élet egy szeletét, ami aztán üzenetet közvetít számunkra. Ilyen a múltat és jövőt együtt idéző Vasárnapi hangulat. S ennek az éleslátásnak egyik legkiválóbb példája a Sinkáék muzsikája. A háttérben vonat csörtet, elöl a vak (talán süket) mama tekint az ajtó mögül, arrébb, a benyílóban egy férfi szotyolázik, Sinkáék pedig, az asszony és a férfi, önfeledt harmóniában muzsikálnak az udvaron.

Testvérek

A Testvérek, a Hazafelé, a Játék szépségük mellett megrendítőek is számunkra. Mintha a múltban járnánk, valami elveszett titkot keresve. Bizonyos, hogy nem tudunk elmenni mellettük szó nélkül. Ahogyan az egyik kis látogató bejegyezte a vendégkönyvbe az Ádám Gyula ábrázolta világról: "Szeretnék oda elmenni".

Színház, zene, tánc

Abkarovits Endre

A Téka együttes 25 éve

havasréti pál 2001-ben negyedszázados fennállását ünnepelhette a budapesti Téka együttes. A jubileumi év méltó befejezése volt a karácsony előtt megtartott koncert az Almássy Téri Szabadidőközpontban. Erre az alkalomra egyszerre három új CD-vel is előrukkolt az együttes. Közülük egy valóban vadonatúj: az "Őskelet". A két másik közül a "Huszárgyerek, huszárgyerek" eddig csak kazettán volt kapható, a "Nincs szebb élet a miénknél" pedig válogatás az elmúlt 25 év legsikeresebb számaiból. Ez utóbbiról már olvashattunk a folkMAGazin téli számában, s a koncerten is elmondták a zenészek, hogy nem a régi felvételek összevágásával akartak egy "best of ..." típusú lemezt kiadni, hanem újravették a korábbi dalokat, sőt helyenként korrigálták is azokat a számokat, amiket valamikor szótagszám, ritmus, vagy egyéb szempontból helytelenül rögzítettek. Ezáltal egy-két szám egészen új hangzást kapott, mint például az "Addig éltem világomat ...". Ennek a válogatásnak elég szűkszavú a borítója, viszont itt együtt láthatjuk az eddig kiadott saját, illetőleg a zenekar közreműködésével készült egyéb lemezek borítóját. Az "Őskelet" viszont az új zenei anyagon kívül abban is újdonságot jelent, hogy füzete bőségesen tartalmaz információt, méghozzá nem csak magyarul, hanem angolul is.

Havasréti Pál

(Fotó: Pataki Zsolt)

A jubileumi év záró koncertje kicsit nehezen indult. Meglepően lassan gyülekezett a közönség. Érezhető volt, hogy az együttes az azt megelőző hetekben belgiumi-hollandiai turnén járt, s így a hírverés a kelleténél talán szerényebbre sikeredett. A műsorban felléptek a Téka régi (Porteleki László, Nagy Zoltán) és jelenlegi (Vizeli Balázs, Tárnoki Beatrix, Lányi György, Havasréti Pál) tagjai, vendég zenészek (Szokolay "Dongó" Balázs, Balogh Kálmán, Kerényi "Szigony" Róbert, a Magyar Dudazenekar, a Magyar Tekerőzenekar, stb.), s két táncospár, Busai Norbert, Bohus György, Kocsis Enikő, Deffend Irén, akik a Magyar Állami Népi Együttes és a Budapest Táncegyüttes tagjai. Az est a karácsony előtti időszakhoz illő regöléssel fejeződött be, melyben az est szereplőin kívül a Téka zenészeinek növendékei is felléptek; az ürömi József Nádor Népművészeti Intézmény és az Óbudai Waldorf Iskola növendékei.

A nagy sikerű műsor után még táncház következett. Így már csak az ünnepek elteltével adódott alkalom, hogy leüljünk Havasréti Pállal, az együttes vezetőjével, s egyik alapítójával, hogy beszélgessünk a zenekar negyedszázados történetének néhány fontosabb momentumáról.

Az interjúra készülve, lemezeitek borítóit ismét átlapozva, a honlapotokat megtekintve, felt^unt, hogy milyen sz^ukszavúak vagytok a lemezek mellékleteiben az együttes tagjait, összeállításotok alakulását illet~oen, s az egyébként szép és rendszeresen felfrissített honlapotok is milyen kevés információt ad ebben a vonatkozásban. Ezért beszélgetésünk elején err~ol szeretnélek kérdezni. El~oször is a saját civil és zenei indíttatásod érdekelne.

A hetvenes évek közepén kerültem el~oször kapcsolatba a magyar népzenével, mint a táncházak aktív látogatója, legalábbis azzal a fajta táncházi zenével, amit korábban nem ismertünk. Én gyerekkoromban a nyarakat falun, Tolmácson töltöttem, s akkor még voltak falusi muzsikusok, a mienkben is egy dudás. Mindig is szerettem a falusi életet, ráadásul az általános iskolában jó énektanárunk volt, élveztük az énekórákat, kórusban is énekeltem, valamint zongorázni is tanultam. Így, volt egyfajta alap a későbbi érdeklődéshez.

Nem következett be később törés serdülőkorban, ahogy az sokaknál látható?

Olyan értelemben igen, hogy mivel sok felesleges energiával rendelkeztem, elküldtek sportolni, s amíg hivatásszerűen versenyeztem - ami nagyjából egybeesik a gimnáziumi évekkel -, addig a zenélés háttérbe szorult.

Te is a rockzenével kezdted, mint annyi más népzenész?

Igen, de én inkább rockzene-fogyasztó voltam, nem játszottam ilyen zenét.

A táncházzal hogyan kerültél kapcsolatba?

Először nem is magyar, hanem görög táncházba jártam. Akkoriban sok görög menekült gyermeke járt az iskolánkba, s a görög közösségek rendeztek táncházakat, ahová iskolatársaink hívtak el minket. Ez egészen 1976-os érettségizésemig megmaradt. De közben tanáraink hívására kezdtünk járni az FMH-ba is, ahol akkor a Muzsikás együttesnek volt táncháza, illetve az un. "nagy táncházba", ahol a Muzsikás mellett a Sebő együttes is játszott és olyan közönség volt együtt, aki azt vallotta, hogy a magyar táncot a megfelelő stílusban előadott élő zenére kell járni és csak is így élvezetes.

Ha jól tudom, a zenélésnek és a zenekar alakításának gondolata egy nyári táborban született meg.

Én mindig imádtam a zenét, de akkoriban az éttermi m^uzenét lehetett magyar zenének vélni. A táncházban megtetszett az él~o falusi zenének az egyedisége, elevensége, ritmusa. Rácsodálkoztunk erre a sokféle érzelmet kifejez~o, addig a korosztályom számára nem ismert zenére. Jártunk a Kassák Klubba is, ahol a Seb~o együttesnek volt táncháza, s a Kassák Klub szervezett nyári építésztáborokat is: többek közt malmokat mértek fel. 1976-ban egy olyan tábort szerveztek, ahol zene- és néptáncoktatás is volt. Éppen leérettségiztem, a versenyszer^u úszással is leálltam, s Porteleki Laci hívására, aki iskolatársam volt, leutaztam ebbe a táborba. Laci akkor már muzsikált, én még csak szórakozás céljából mentem az abaújszántói táborba, ahol a Muzsikás, a Sebő együttes és Tímár Sándor voltak a tanárok. Ott mindjárt kezembe nyomták a bőgőt, hogy "pont bőgős hiányzik". (Egyébként épp a bőgő és a tekerő tetszett a legjobban!) Így lettem bőgős! Meghívott falusi zenészek is voltak ott, s engem többek közt Kovács Tivadar, méhkeréki román muzsikus kezdett beavatni a népzenébe. Ott határoztuk el Porteleki Laci, Lányi Gyuri és én, hogy zenekart kellene alapítani. A tábor után már együtt gyakoroltunk, annak az évnek a végén meg már együtt mentünk Erdélybe, kifejezetten azzal a céllal, hogy népzenészekkel találkozzunk, és tőlük tanuljuk meg a muzsika fogásait falusi környezetben.

Az min múlott, hogy ki mely részén kezdett gyűjteni Erdélynek?

A mi esetünkben ez onnan eredt, hogy a pesti táncházban is széki táncokat tanultunk meg. Akkori tanárunk, ifj. Csoóri Sándor is egy ottani bandát, Ádám István "Icsán"-ét ajánlotta figyelmünkbe. Így aztán széki muzsikával kezdtük.

Akkor meg lehetett még házaknál szállni Széken?

Nem, ekkor már tilos volt, így mindenféle kalandos történetünk van ebből a periódusból. Nem minden faluban volt ez így, sok függött a helyi milicista hozzáállásától is, például Mérán az Árus dinasztia zenészei azt mondták, hogy őket nem érdekli a milicista, náluk alszunk, és kész! Így lettünk mestereink családtagjai.

Hol folytattátok erdélyi gyűjtéseiteket?

Utazásainkat én inkább tanulmányi utaknak hívnám, mint gyűjtésnek.

Erdélyi útjaink kezdő és utolsó állomása Kallós Zoltán kolozsvári lakása volt. Tőle tudtuk meg, hova érdemes menni, hol találhatunk számunkra izgalmas, érdekes, kiváló muzsikusokat, énekeseket. Módszertanilag is sok tanácsot kaptunk tőle: hogyan kell zenét gyűjteni, hogyan kell a zenészekkel, énekesekkel, táncosokkal bánni, stb. Később mi is tudtuk segíteni az ő munkásságát azáltal, hogy autóval mentünk, s eljött velünk olyan helyekre, ahová enélkül talán nehezebben jutott volna el. Közben mi figyeltünk és szívtunk magunkba minden fogást, amit csak lehetett. Mi a helyszínen nem készítettünk lejegyzéseket, csak jegyzeteket, később emlékezetből vagy magnó után írtuk le a zenét. A mai napig is járunk falura, az Alföldre, a Felvidékre, de Erdélybe is, hogy tudásunkat bővítsük. Most is készülünk Pünkösdkor Magyarbecére Szántó Ferenchez. A muzsikálás olyan hosszú távú kapcsolat, aminél sokszor vissza kell térni egy zenészhez, többször, többféleképpen kell megközelíteni egy témakört, míg a zenésznek újabb és újabb részletek, dallamok kerülnek elő emlékezetéből. A széki Ádám Sándor már előre mondta környezetének ha meglátott: "Na, drága Pali, megint mit fog kérdezni, mire kíváncsi?" A magyarszováti Maneszes "Láli" Mária és elmaradhatatlan rikoltozó társa Soós "Libuc" Erzsi le is írták azokat a dalokat, szövegeket, melyeket a találkozásaink után kerestek elő emlékezetükből. Később éppen a szomszéd idősebb asszonytól ők maguk kérdezték meg a már-már elfeledett lassú táncok dallamait, szavait, és egy kis füzettel vártak minket. Még mindig megyünk számunkra új helyekre is, még mindig felbukkannak olyan zenészek, akiknek zenei repertoárja még nem közismert, de természetesen már egyre szegényesebb a választék. A körülmények romantikája már nem ugyanolyan mint a hetvenes években, de nem értek egyet azzal, hogy már nem érdemes visszamenni korábban felgyűjtött falvakba, mert gyakran kiderül a kontrásról, vagy bőgősről, hogy hegedülni is egészen jól tud, s akár újabb dallamokat, díszítéseket is meg lehet tőle tanulni.

Mikor indult első, rendszeres táncházatok?

1977-ben, az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség épületében, az első kerületi Táncsics Mihály utcában. Utána minden péntek este a táncház jegyében zajlott. Mostanában a hónap első péntekén az Angyalföldi Gyermek és Ifjúsági Házban van a klubunk, a második pénteken pedig táncház a Virányosi Közösségi Házban Tímár Sándor vezetésével.

Véletlenszerű az, hogy mostanában egy sor együttes ünnepli negyedszázados jubileumát? Vagy volt valami 1975-76 táján, ami zenekarok alapítására ösztönözte a fiatalokat?

Nem tudnám megmondani pontosan. De nekünk sokat segített dr. Martin György, Kallós Zoltán, Olsvai Imre, Marosi Júlia, és még sorolhatnám azokat, akik bíztatták, motiválták a fiatalokat. Akkoriban rang volt elnyerni a Népművészet Ifjú Mestere címet, kemény küzdelem folyt ezért a zenészek között.

Ezt ti is elnyertétek már ekkor. A továbbiakban hogyan alakult a zenekar összetétele?

1977-ben már Nagy Zoltán (kontrás, cimbalmos és tamburás) is velünk muzsikált. Ő egészen 1989-ig maradt velünk, amikor Porteleki Zoli lépett a helyére. (Nagy Zoltán ezután alapította meg a Kolompos zenekart.) Porteleki Zoli két éve lépett ki az együttesből, azóta a Méta zenekarban játszik. Porteleki Laci 1990-ben vált ki az együttesből, ma a Muzsikás együttes tagja. A Téka új prímása, Vizeli Balázs tizenhárom éve muzsikál velünk.

Közben magatok is tanítani kezdtétek a zenélést. Ez hogyan alakult?

A Népművelési Intézet népzenei tanfolyamot is szervezett. Több más zenekar mellett, mi is ott tanultunk, majd növendéke lettem az Óbudán, a Mókus utcában 1975-től működő zeneiskolának. Till Ottó igazgató úr vezetése alatt itt lehetett csak az országban magyar falusi népzenét tanulni, ha jól tudom. Az Óbudai Népzenei Iskola vezetője és atyja Béres János volt. Az alapító tanárok közül Béres János furulyán, id. Jakab Mihály citerán, Szöllőss Beatrix cimbalmon, és ifj. Csoóri Sándor dudán, kontrán, tekerőn oktatták az érdeklődőket.

Tanáraink nem győzték a sok új tanítványt, így lassan-lassan diákból tanárok lettünk. 1979-től már népzene tanárként is tevékenykedtem, mint képesítés nélküli. Néhány év tanulás, gyakorlás után, ha megfelelő szintre jutottál, diákból tanár lehetettél, anélkül hogy ilyen irányú végzettségről diplomád lett volna.

Akkoriban nem lehetett főiskolán népzenei diplomát szerezni. A Mókus utcai Zeneiskola igazgatója, Till Ottó és Béres János, a népzenei tagozat vezetője állt ki mellettünk, és évek során az ő segítségükkel fogadtatták el a tanárkollegákkal ezt az új zeneművészeti ágat.

Más szakmád volt-e?

Nem volt. Érettségi után a Pethő Intézet Mozgássérültek Nevelőképző Intézetének voltam másfél évig hallgatója és konduktora, majd a Néprajzi Múzeumban dolgoztam, és mindig olyan munkát kerestem, ahol maradt lehetőségem a munka mellett a zenélés folytatására. Közben több vidéki tanfolyamon Győrön, Szegeden, Debrecenben képeztük, tanítottuk Halmos Bélával a népzenészeket, s az egyik ilyen tanfolyamon, a dunántúlin (1980-82) ismertük meg Vizeli Balázst. Ő először a kiskanizsai Bojtár együttesben, majd az Újstílus együttesben muzsikált. Egy ideig kisegített a Tékában, amíg Porteleki Laci Svájcban dolgozott. Laci végleges kiválása (1990) és Balázs csatlakozása között egy rövid ideig szüneteltek a fellépéseink, hiszen új repertoárt kellett megtanulnunk, kialakítanunk.

Bea mióta van az együttesben?

Több mint tíz éve. Ő tizenhárom éves volt, amikor az Óbudai Népzenei Iskolában több növendék hangversenyen hallottam 1992-ben, s úgy gondoltam, jó ötlet lenne, ha kipróbálnánk a közös munkát. Természetesen a szülei is így gondolták.

Bevallom, számomra a mostani hangverseny egyik legkellemesebb meglepetése Bea volt, aki, úgy tűnik, egyre szebben énekel, s a koboz játéka is igen szép volt.

Őt valóban ígéretes tehetségnek találtam, s egyre jobban beváltja a hozzá fűzött reményeinket. Bár tudom, sokan nem fogadják el, hiszen minket vagány, bulizós bandaként ismernek. Bea előtt is dolgoztunk női énekesekkel, de ők a mi korosztályunkból kerültek ki. Tárnoki Beatrix fiatalabb, mint maga az együttes.

A női szólista viszont azt jelenti, hogy a fiúk éneklése háttérbe szorul?

Nem, csak a hangsúlyok tolódtak el, egy professzionális új hang, hangszín jelenhetett így meg. Azt mi is hallottuk, tudtuk, hogy hangterjedelmünk nem túl nagy, s mikor Nagy Zoltán, majd Porteleki László is kivált a Tékából, meggyengült a fiúkórus. Egyébként korábban is énekeltek lányok a zenekarunkban: az első lemezünkön ("Gólya, gólya gilice") Gaug Ágnes, a másodikon ("Járjunk táncot") Sebestyén Márta és Gyenis Katalin, később Lovász Irén volt énekesünk. Szvorák Katalinnal az "Iglice szívem" című lemezt készítettük el, Budai Ilona pedig évekig tanította énekelni a táboraink és a táncházaink résztvevőit.

Az első lemezeitek, tudtommal, nem Magyarországon jelentek meg, s csak a negyedik lemezetek kiadására vállalkozott a Hungaroton. Mi ennek a története, s várható-e, hogy egyszer ezek a felvételek is megjelennek Magyarországon?

A Hungaroton egy ideig nem mutatott érdeklődést irántunk. Amerikában viszont egy táncos barátunk, Magyar Kálmán adta ki első két lemezünket 1980-ban. Az ő gyermekei ma már az amerikai Életfa együttes zenészei, s talán a mi népzene szeretetünk, lelkesedésünk hatására kezdtek a jászberényi népzenész táborban ők is zenélni.

Az első két bakelitlemez (Gólya, gólya gilice; Járjunk táncot) felvételei itthon készültek el. A harmadik "Live Concert at Nyon Folkfestival" kiadói tulajdonképpen Takach Gustav barátunkkal mi magunk voltunk, de Svájcban jelent meg. A "Három a tánc" Németországban került kiadásra. Ezt kifejezetten táncosok rendelték meg, hogy tudjanak zenekar nélkül is táncolni. Talán épp ez adta később az ötletet a Néptáncosok Szakmai Háza által készített népzenei kazetta sorozathoz. Az első magyarországi lemez, a "Feljön a nap" 1988-ban jelent meg, 12 évvel a megalakulásunk után. Ezekről a külföldön régebben kiadott lemezekről egyes összeállítások már az újabb magyarországi lemezeken is hallhatóak. ("Erdélyország sok szép vize...", "Ködnevelő idő" - Bakos Árpád és a Téka, "Ha te húzod, én meg járom...", "Huszárgyerek, huszárgyerek", "A szüzeké", "Őskelet", "Téka 25: "Nincs szebb élet a mienknél...")

A "Feljön a nap" még csak bakelit lemezen és kazettán jelent meg, a következők viszont már CD-n is, köztük a Mestereink sorozat is, melynek falusi zenészei közül a már elhunyt Ádám István "Icsán"-nal és Bársony Mihállyal szemben a korábban említettek szerint a magyarbecei Szántó Ferenccel ma is élő kapcsolatotok van.

Tervezzük az összes bakelit lemezünk CD-n való kiadását is, amihez a digitális remastering el is készült a Főnix stúdióban Jánosi Béla hangmérnök felügyelete alatt.

Szántó Ferenctől nagyon sok dalt rögzítettünk a falujában videóval is, de egyik magyarországi vendégjátéka alkalmával elvittük a stúdióba, s annyira megbízhatóan és jól muzsikált, hogy kiderült, hogy egy egész CD-re való anyagot sikerült fölvennünk. Hogy változatosabb, érdekesebb legyen a lemez, Szántó Ferenc kíséretét, segítségét Balázs és én láttam el. Feri bácsi - pásztor lévén - elég zárkózott ember, de mivel mi már hosszú évek óta ismerjük egymást, szinte családtagként kezel minket, s talán ezért is sikerült könnyedén a közös felvétel.

A Mestereink sorozat "Fedémesi Népdalkör: Ködellik a Mátra" lemezének szerkesztésére az asszonykórus vezetője kért fel, mely lemezen új és régebbi rádiós felvételekből válogathattam. Ádám István "Icsán" széki bandájának lemeze pedig annak a zenekarnak állít emléket, akik megtanítottak minket a muzsikálás titkaira.

Bársony Mihály - Tiszaújfalu CD lemezzel olyan tekerős, klánétás ezermester előtt tisztelgünk, aki saját maga készített felvételeket játékáról. Előkészületben a Sárrét népzenéje - Kádár Ferenc anyaga, aki megszólaltatta Lehel kürtjét, de kitűnően játszott furulyán, nádsípon, tárogatón, de még hegedűn is.

Az Őskelet című új lemezetek egyik legérdekesebb része az Arad és Bihar megyei román népzene. Több mostanában megjelent lemezen tapasztalható (Méta, Gajdos, Csík, Ökrös), hogy az együttesek nem csak azt a fajta román népzenét játsszák, ahol a románság nagyon szoros kapcsolatban élt, él a magyarokkal, s a román és magyar népzene igen nagy hatással volt egymásra, de olyan területekről is, ahol ez a kölcsönhatás lényegesen kisebb, s ez a fajta román zene karakterisztikusan eltér a magyartól. Mi ennek a magyarázata?

A mi esetünkben a román zene iránti vonzódás kézenfekvő, hiszen már abban az első abaújszántói táborban román zenésztől, Kovács Tivadartól tanultuk meg az alapokat. A mostani lemezen található számok a fúvósokkal a mai falusi román zenét mutatják be. Igazából Bartók munkásságának akartunk tisztelegni ezzel az összeállítással, az ő gyűjtéséből játszunk, aki a román népzene egy nagyon értékes részét mentette meg az utókornak.

Politikusaink talán egyszer elmondhatnák román tárgyalópartnereiknek, hogy Magyarországon nagyobb tiszteletnek örvend az erdélyi román népzene, mint a románság körében. De talán jogos felvetni, hogy miért csak román zenét játszanak népzenészeink, miért nem hallani szlovák, rutén stb. zenét is.

Játszunk gurál zenét is, de még nem tanultuk meg olyan minőségben, hogy érdemes lenne megmutatni, felvenni.

Az motivál minket a környező népek zenéjének megismerésében, hogy ezáltal tudjuk meg, hogy melyek a magyar népzene jellegzetességei. Ha ismerjük a különbözőséget, akkor azt is tudjuk, hogy a mi zenénk mitől jellegzetesen magyar. Mi mindig nagy súlyt fektettünk arra, hogy magyarosan játsszunk. Nálunk a pásztorhangszerek középpontban vannak: a furulya, a duda, a tekerő, a citera.

Nagyon jó, hogy az Őskelet mellékleteként végre bőségesebben olvashatunk a zenéről, ha nem is az együttesről. Az is jó, hogy a külföldiek végre több információhoz juthatnak egy világnyelven. Sajnos sok lemez esetében "elspórolják" ezt az információt, bár tudom, hogy a lemez előállítási költségeit ez megdrágítja

Valóban így van. "A szüzeké" lemez esetében a borító előállítása majdnem olyan drága volt, mint magáé a CD-é. De az igény mindig az, hogy szépen nézzen ki, legyen újszerű. Azért terveztem a papír borítót, mert szeretem a régi bakelit lemezeknél a mellékletet olvasgatni, nézegetni. De éppen a drágasága miatt nem tudtuk ezt kivitelezni a többi lemezünknél.

Jelenleg az ürömi József Nádor iskolában tanítotok zenét Gyurival. Miért jöttetek el Óbudáról és miért pont Ürömre mentetek?

Mint említettem, az Óbudai Népzenei Iskola első igazgatója, Béres János kiharcolta, hogy ne a papír számítson a tanári kinevezéseknél. Az új igazgató viszont fel akarta bontani a szerződéseket, illetve kivette státuszukból azokat a tanárokat, akiknek nem volt zenei diplomájuk, hiába voltak hangszereik mesterei, jó pedagógusok (köztük alapító tanár is volt). Ezért mentünk Ürömre. Azért éppen oda, mert ifj. Csoóri Sándor Ürömre költözött, ahol elindította a népzenei oktatást, és természetesen azokat hívta, akikkel Óbudán is kezdte. Népművészeti iskola vagyunk, délelőtt rendes órákra járnak a gyerekek, délután jönnek a zeneórákra, vagy kézművességet ill. néptáncot is választhatnak. E mellett még bőgőt, ütőgardont és tekerőt tanítok a nyíregyházi főiskolán is. Vizeli Balázs, a prímásunk Zsámbékon és Bugyi községben tanítja a vonósokat, Tárnoki Beatrix, az énekesünk pedig Budapesten, a XIII. kerületben és szintén Bugyi községben tanítja az érdeklődőket.

Ha jól tudom, ezen a nyáron már a huszadik Téka tábor kerül megrendezésre.

1983-ban szerveztük az első Téka tábort. Először a Vadása-tónál volt Szombathely mellett, majd sokáig Nagykállón voltunk, az utóbbi két évben Boldogkőváralján táboroztunk. Táborainkban zeneoktatás mellett táncoktatást, kézműves foglalkozást is tartunk.

Ennek a tábornak a fő épülete látható a "Nincs szebb élet a mienknél" borítóján. Az év többi részében ezt hogy hasznosítják?

Ez a "Hagyományainkért" Alapítvány tulajdona. Saját táboraink mellett más szervezett programokra, iskolai táborok céljaira is kibérelhető.

Jelenleg hol van táncházatok?

A XIII. kerületi Dagály utcában van klubunk, ahol a Vadrózsák Táncegyüttes a házigazda. A gyermektáncház pedig a Virányosi Közösségi Házban működik Tímár Sándor vezetésével.

Azt is tudjuk, hogy Lányi Gyuri a Magyar Dudazenekarnak, Te pedig a Magyar Tekerőzenekarnak is alapító tagja vagy. Hogy működnek ezek az együttesek?

A Magyar Tekerőzenekart nyugati tekerőzenekarok mintájára hoztuk létre, többnyire volt tanítványaimból, kollegáimból. 11-13 tekerős, 3 énekes, 3 fúvós és egy dobos alkotja az együttest. Jelenleg csak havonta egyszer találkozunk, ami nem ideális, de mivel profi muzsikusokról van szó, elégséges az új darabok begyakorlásához. Eddig három CD-nk jelent meg. A Magyar Dudazenekar pedig most tervezi elkészíteni önálló lemezét. Több közös koncertünk is volt már, melyen a Dudazenekar és a Tekerőzenekar együtt muzsikált, talán el lehet képzelni, milyen lenyűgöző élményt nyújthatott a harminc tagból álló egyesített banda.

A lemezkiadás és a táncházmozgalom más területein is végzel szervező munkát.

Berán Istvánnal gondoltuk ki az Új Élő Népzene sorozatot (eddig 8 CD jelent meg), melynek szerkesztője és zenei rendezője vagyok. Úgy láttuk, hogy kell egy olyan népzenei antológia lemez, mely az elmúlt év érdekességeit és újdonságait mutatja be profi felvételeken pályáztatás és zsűrizés után.

A Táncház Egyesület egyik ügyvezetője is vagyok, jelenleg épp a táncháztalálkozó előkészítésén dolgozunk.

(Budapest, 2002. január 23.)

Kallós Zoltán és a Téka együttes a jászberényi Csángó Fesztiválon.

(Fotó: Abkarovits Endréné)

Téka1

Dobler Magda

Rajeczky Benjámin és a gregorián

2001-ben ünnepeltük Rajeczky Benjámin ciszterci prior születésének centenáriumát.

Mindig a frissességet emlegette, önmaga is olyan "friss" volt - részben a mátraaljai, pásztói friss levegőtől, ami otthonában átfújta, részben a mindig alkotásra készségtől, a hitbuzgalomtól és a zenével telítettségtől - hogy hihetetlen a centenárium.

Életútja Egerből az innsbrucki "Collegium Canisianumba" vezetett, ahol személyesen tapasztalhatta azt, amit többször le is írt, hogy a magyar gregorianumban egyesült a nyugati és a keleti hagyomány. 1932-36-ig Kodály tanítványa volt. Először mint énektanár működött a rendben, 1949-ig a Fővárosi Felsőbb Zeneiskolában az akadémiai osztályosoknak zenetörténetet adott elő, amíg csak az iskola fennállt, mint pásztói ciszterci prior. Mint az iskola akkori előkészítős tanulója, emlékszem rá, amint fehér ciszterci ruhájában végigszaladt a folyosón. Minden mozdulata, a járása is friss volt.

1949-ben részt vettem az iskola tanulói számára tartott utolsó lelkigyakorlatán húsvét előtt, a Terézvárosi templomban. Sosem felejtem el, hogy egy falusi templom idős orgonistájáról beszélt, aki nagy lelkesedéssel gyakorolt. Amikor megkérdezték tőle, hogy mi értelme ennek az ő korában, azt felelte, hogy orgonagyakorlással készül mennyországi útjára, ahol mindig zene fog szólni, és csak a zenének élhet, mert a mennyországban kapjuk meg mindazt, amiben az életben nem részesültünk. A zenét mennyei jelenségnek tartotta.

Mint az egyetemes zenetörténet előadója, minden kor egyházi és világi zenéjével foglalkozott. Amikor a Felsőbb Zeneiskola megszűnt, mint a Tudományegyetem népzenei lektora, 1650-től a Néprajzi Múzeum népzenei osztályának munkatársa, majd 1960-tól a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának helyettes igazgatója, a gregoriánummal mint egyházi népzenével, szubkultúrával és abból származó, főleg felvidéki és erdélyi népdalokkal foglalkozott, azok helyét a középkori kultúrában kutatva.

Kódexeket tanulmányozott: a nyitrai Szelepcsényit, a grazi Albiensist, az esztergomi Oláh evangéliumáriumot, a szepesi antifonalét és a pozsonyi misszálét, a Pray-kódexet Zágrábban és a Kájonit Csíksomlyón. Megfejtette azok neuma-írását. A kódexekben ránkmaradt gregoriánum Európa első érett zenei stílusa, egyszólamú anyanyelve, a katolikus szertartásokhoz kapcsolódó szövegekkel. A gregorián tételek rövidek, melyek sorát a szertartásrend változatos, de logikus egésszé a recitatív, dallamos, melizmatikus, díszített tételek ciklikus szimmetrikus elosztásával formálnak.

Gregoriánt általában egynemű kórusok énekeltek, esetleg gyerekhanggal kombinálva.

A kódexek dallamait a középkorban kézzel írtak - még akkor is, amikor már szöveget nyomtattak, a kottát kézzel írták hozzá - így ahányat írtak, annyiféle, minden himnusz több variánsban maradt ránk.

A gazdag gregorián dallamkincsből merítettek a későbbi neves zeneszerzők: J.S. Bachnál, Kodálynál, Dohnányinál és követőiknél találunk példákat.

Rajeczky Benjámin az Ausztriából Magyarországra jött Haydnnál fedezte fel a gregorián hatást, hasonlóan elemezhetjük az említett szerzők műveit is, pl. Mozart lassú szonáta-tételeit. A zenetörténet előadója ismerte a 14-15. század zenéjét is. Tudta, hogy akkor már a gregorián többszólamú tételekkel - ha hangszer is szólalt meg, futamokkal, fel- és lefelé hullámzó dallammenetekkel - váltakozva hangzott el. Erre példa Liszt "Ave Verumja".

A gregoriánból lett erdélyi népdal ihlette meg Dohnányit, amikor a "Rurália Hungarica" c. művében azt dolgozta fel úgy zongorára, mint zenekarra.

A gregorián hatás elemzésével folytatom Rajeczky munkáját. Engedelmeskedem neki, hogy írjak, mert "az marad, míg a tanítás elszáll." És azóta írok.

Jámbor Ildikó

A nagy fürdetés

Gárdonyi Géza Színház: Gogol: A revizor

Az egri Gogol el~oadás legzseniálisabb ötlete a játéktér. A revizor "főhadiszállása" a polgármester puccos háza, ahol egy fürdőcsarnokban fogadja a klienseket. Itt aztán valóságos és jelképes értelemben is mindenki jól befürdik, vagy a másikat igyekszik befürdetni. A korrupció különféle játszmáinak érzékletes megjelenítésére kiválóan alkalmas, ez a lecsupaszított, szinte díszlettelen tér, el~otérben a működő medencével. Ez a medence nemcsak a háziak, a polgármester (Újlaky Dénes), és neje (Saárossy Kinga) és annak leánya (Varga Lívia), hanem a vendég Hlesztakov (Görög László) kényelmét is hivatott szolgálni. A medence a jólét szimbóluma, a kényelem kelléke.

105o A polgármester lánya mindjárt az első jelenetben ebben időzik, s így az erotika színtere is (Hlesztakov és a lány pikáns jeleneteiben), de spirituális értelemben a tisztára mosdatás helyszíne is. A darab eléggé ismert nálunk (évtizedekig középiskolás tananyag is volt). Egy léhűtő ficsúrt, Hlesztakovot (az egri előadásban Görög László mv. alakítja) fővárosi revizornak hisznek a kisváros helyi potentátjai. Miután mindenkinek vaj van a fején, igyekeznek megszerezni az állítólagos ellenőr jóindulatát, s elkezdődik a megvesztegetések láncolata.

Újlaki Dénes, Tűzkő Sándor, Pálfi Zoltán, Venczel Valentin, Saárossy Kinga

A Szegvári Menyhért rendezte előadásban a játéktér azért is kiválóan alkalmas a darab kibontására, mert mindent eltakarított az útból, ami a figyelmet elvonná. A díszlet pőre, a jelmezek is csak néhány elemükben jellemzik viselőjüket, így hát a néző leplezetlenül láthatja, az amúgy is arcátlanul direkt megvesztegetési jelenetet. Hlesztakovot a polgár-mesterfürdőjében sorra- rendre felkeresi az eljárásbíró (Venczel Valentin), a tanfelügyel~o (Sata Árpád), a kórházigazgató (Pálfi Zoltán), s szinte repesnek a boldogságtól, amikor a vendég elfogadja kölcsönnek nevezett adományukat. Ám maga a polgármester (Újlaky Dénes), és nagyravágyó felesége (Saárossy Kinga) a legboldogabb, amikor még lányukat is odaígérhetik A korrupcióból szőtt háló fojtogatni kezdi az álrevizort, akinek már-már sikerül meglépni, ám az ügyefogyottságában korrupt postamester (Bregyán Péter), elcsípi a levelet, amelyet egy Hlesztakov egy újságíróbarátjának ír, s így a revizor lelepleződik Ezzel együtt persze lelepleződik az egész panamázó társaság is, úgyhogy nincs kinek mit a másik szemére vetni. Egy nagy közös fürdetés után megjelenik az igazi revizor a darab végén. A rendező nagy ötlete, lehetne összekacsintás is a közönséggel, de Szegvári figyelmeztetésnek szánja: A revizor ugyanis egy kisfiú. Egy ártatlan még el nem rontott gyermek. Akár lehetne a mi gyermekünk, aki előtt mindenképp vizsgáznunk kell. Ő, a jövő, aki nem mindegy miként tekint vissza az elődökre, hogyan néz majd ránk. Nem gondolnám, hogy direkt aktuálpolitikai utalásokat kellene az előadás mögött látni. A korrupció megvolt 1842-ben, amikor Gogol e darabot írta, és meg van ma is. Oroszországban épp úgy, mint nálunk. Senkinek sincs joga legitimizálni. Semmilyen rendszer és semmilyen politikai helyzet nem adhat magyarázatot a közpénzek tisztességtelen kezelésére.

Az előadás lendületes, szellemes, pergő. A dramaturgiai munka eredményes. Annyi maradt meg a Gogol műből, ami épp érthetővé, és átélhetővé teszi a példázatot. A játéktér is szellemes, igaz viszont, hogy az állványokra helyezett dobozban játszódó vendéglői jelenet alatt mindvégig azon izgultunk, vajon nem dől-e le az alkotmány, miként Hlesztakov inkognitója. A színészvezetés rutinos, mindenki teszi a dolgát, egyenletesen jól játszik. Újlaki Dénes jelenléte mindenképpen felpezsdítette az egri társulat színészi munkáját, és Görög László is komoly kvalitásokat mutat ebben a szerepben. Az évad egyik legjobb, legszellemesebb előadása az egri Revizor. Egyszerre kegyetlen torokszorító, s egyszersmind felszabadító hatással van a nézőre.

106o

Venczel Valentin, Sata Árpád, Pálfi Zoltán, Újlaki Dénes, Bregyán Péter

(Fotók: Gál Gábor)

Környezetvédelem

Murawski Magdolna

Egerben megállt az idő...

Eger a várossal azonos nevű patak két partján fekszik. Valaha folyó volt, mivel a középkorban még bővebben táplálták forrásai. A középkorban sok hasznot és megannyi veszedelmet hozott a városnak: több malom működött rajta, és két vármegye természetes határát képezte. Tiszta vizében sok hal és rák élt, bőven ellátta a várost az egykori halpiacra szállított fogással. Ehhez természetesen igen tiszta víz szükségeltetik. Talán kevesen tudják, hogy a Tisza és más folyóink is ugyanilyen tisztavizűek voltak.

A mai egriek asztaláról ma már hiányzik a rák és a béka. Ez utóbbi még gyermekkoromban rendszeresen kapható volt a halpiacon, manapság csupán elegáns éttermek kínálatában szerepel. A halpiac ma parkoló, a hajdani ollós állat nevét pedig csak egy étterem őrzi, az se eredeti helyén, mivel ilyen időket élünk. Mindenről mást kellene gondolnunk, és minden gondolatunkat alá kellene rendelnünk valamiféle rohanó, értelmetlen életszemléletnek, hogy a mai kor gyermekének mondhassuk magunkat.

A föld legagresszívebb faja a magát legintelligensebbnek tartó emberi faj(zat). Lakjon bárhol is, szinte törvényszerűen elpiszkítja környezetét. Rombol, pusztít, és mintha mindebben örömét lelné. Olyan egészségtelen szemlélet ez, mely mellett nem lehet szótlanul elmenni. A környezetvédő szervezetek ma már nem ritkák, ám szűkebb pátriánkban úgy tűnik, nem túl hatékonyan működnek. Az okokat most nem vizsgáljuk, ezekről később.

Egerben mintha nem hallottak volna arról, hogy a környezetvédelmet csak a természet iránti nagy-nagy szeretettel, a természeti törvények tiszteletével és annak alázatos szolgálatával lehet gyakorolni. A segélykérő telefonhívásokra gyakran érkezik hárító válasz: "Nem érek rá", "Értekezletre kell mennem", "Nincs rá emberünk", "Nem tudom", "Azt nem lehet olyan könnyen megállapítani", stb. Mindezt bosszantó hallgatni, és az emberben felmerül a kérdés: ha ennyire nem megy, miért épp ezzel foglalkoznak?

Hetekkel ezelőtt többször telefonáltam, mert a város ékességét jelentő patak vizében ipari szennyeződésnek tűnő hab úszott a nap különböző szakaiban. Előbb csak hétvégén, mikor nincs környezetvédelmi ügyelet, majd napközben is, szinte bármikor. A többszöri hívásra a fent említett hárító válaszok érkeztek, majd üres ígéretek, hogy igen, majd kijönnek és megnézik. A vita tárgyát az képezte, hogy javaslatomra, jöjjenek ki a helyszínre, járják végig a patak felső folyását, ám erre hallgatás vagy elutasítás érkezett. Aztán, mint minden természet elleni agressziónak, ennek is meglett a következménye. A városi televízióban nyilatkozik az Életfa környezetvédő egyesült illetékese, miszerint "rejtélyes módon" tömeges halpusztulást észleltek a lakosok az Eger-patakban. Főleg a kövicsík és domolykó egyedek kopoltyúját támadta meg egy savas vegyület, melyről nem tudják, mi az. Majd kivizsgálják, és részükről ennyi.

Az emberben két kérdés merül fel ekkor. Miért nem foglalkoztak a szennyezéssel akkor, amikor még mindez a kár megelőzhető lett volna? Miért nem tartanak rendszeres ügyeletet a patak mentén, és jönnek rá esetleg maguktól, hogy valami nincs rendben a víztisztasággal? Ezt rendszeresen szükséges volna elvégezni, hiszen az ivóvizünkről van szó. Bármilyen, az élővizeinkbe kerülő szennyeződés tönkreteszi, megmérgezi az életet adó folyadékot. Ezt a gondolatot el lehet hessegetni magunktól, de nem érdemes, mert visszafordíthatatlan folyamat indulhat el, és az élővízből egyszer csak holt lé, undok pocsolya válhat, s az nemcsak a városképet rontaná, hanem a levegőt és a város életét is.

Egerben mintha megállt volna az idő. Mintha nem a valódi környezetvédő harcosok idejét élnénk, hanem az ötvenes évek stílusában ideológiákat gyártanánk arra, ami miatt gondjaink vannak, de a bajok orvoslásával párthatározat nélkül nem foglalkozhatna senki. Természetesen tudjuk, hogy a környezetvédőknek gyakran konfrontálódniuk kell a nagyiparosok ellenérdekeivel, de ez senkit nem ment fel a késlekedés bűne alól, mely ártatlan lények halálát okozhatja, akár az idei tömeges halpusztulás. El kellene végre indulni felfelé a patak mentén, és eljutni odáig, ahonnan az ipari szenny érkezik. Az idei tél olyan csodával ajándékozta meg a várost, mint a vízimadarak idevándorlása, itt telelése. Akkor még bőségesen ellátta az Eger-patak táplálékkal a viszonylag nagyszámú madárkolóniát is. Most annak kell örülnünk, hogy már nincsenek itt. Belegondolni is rossz, mi történt volna a nagykócsagokkal, szürkegémekkel, tőkés récékkel! Ám azzal sem lehet takarózni, hogy elmentek fészkelni. A városnak számtalan madárlakója is van, az amatőr is kapásból fel tud sorolni 20-25 fajtát. Ők is patakvizet isznak. Hasznos cickányok, védett kecskebékák és gyíkok lakóhelye is a patak és környéke. Hogyan lehet ennyi állatfajt kitenni az emberi felelőtlenségnek?! Meddig uralkodik még az a szellem, hogy akinek pénze van, annak mindent szabad...?

Évek óta probléma a lelketlen fapusztítás is. Szinte minden szezonban kiirtanak egy sereg fát, melynek helyébe aztán nem telepítenek semmit. Hol az allergiásokra hivatkoznak, hol az állítólagos korhadásra, melyet nem mindig igazolnak az irtás helyén maradt rönkök. Ha ez így folytatódik és nem áll meg a tendencia, Eger lakói is súlyos egészségkárosodást szenvedhetnek, mivel nem lesz elegendő vegetáció, mely az ipari és közlekedési gázok mérgező hatását ellensúlyozná.

A rendszerváltás óta sok erdő került magánkézbe. Döbbenten néztük, mikor az újdonsült erdőtulajdonosok azonnal tarra vágatták a többnyire kárpótlási jeggyel szerzett területeket, majd úgy hagyták, mert hiszen nem a természetvédelem volt elsőrendű szempontjuk. A városi fapusztítás sem különb ennél. Az Északi lakótelepen kiirtott nyárfák ugyan már nem szöszölnek, de nem is illatoznak, s nem töltik meg pompás illatukkal eső után a levegőt. A városrészen keresztülszáguldó, jeges szelet se mérséklik már. Funkciójuk ugyanis eredetileg épp ez volt. A roppant huzatos Rákóczi út egy jelentős része immáron védtelen. Árnyékot sem adnak kánikulában, és a port se fogja szűrni semmi. A különféle allergiákban szenvedők mindegyikének nem lehet kedvére tenni: különféle pollenekre érzékenyek. Ám emiatt nem tehetjük sivataggá a környezetünket.

Házunk előtt terebélyes fűzfa áll. Épp annyi idős, mint a kisebbik fiam. Mivel lakótelepi fa, sok bántást kellett már elszenvednie, mégis hűségesen kitartott, és minden évben ő az első, aki kihajt, és az utolsó, aki pihenni tér. Különösebb igénye nincs, ám szépséges aranyszínű virágaival minden évben megörvendeztet bennünket. Az idei tavasz kissé hűvösre sikeredett, így a kora tavaszi növények virágzása is elhúzódott. Egyik reggel furcsa zúgásra ébredtem. Nem tudtam beazonosítani, vajon honnan is jön az irgalmatlan fűrészelés zaja. Mire észbe kaptam, már a legnagyobb főágak közül többet tövig levágtak a fűzfánkról. Virágzási időben, egy egészséges fát! Hosszas veszekedés, telefonálás után sikerült csak leállíttatni a barbár munkát. És még rám haragudtak! Valaki utasítást adott az önkormányzattól, mert szerinte a fűzfa akadályozza a forgalmat. Íróasztal mellől, a forgalmi rend ismerete nélkül, hiszen mindez nem igaz! A környezetvédők a fent már idézett érvekkel jöttek. Azóta se jöttek ki, választ nem kaptam. A fát kegyetlenül megcsonkították. Én mentettem meg egyedül. A hivatal köszöni, jól van...

Könyvszemle

L. Erdélyi Margit

Mindenki kommunikál

(H. Varga Gyula: Kommunikációs ismeretek.

Budapest, Hungarovox Kiadó, 2001)

"Ha ketten értik egymást, ez nem azt jelenti, hogy az egyik >>érti<< a másikat, vagyis átlát rajta."

(Hans-Georg Gadamer)

"Az ember közösségi lény. (...) A társakkal való kapcsolattartás az egyénnek létszükséglete..."- kezdi sorait H. Varga Gyula bevezetőjében. A Kommunikációs ismeretek című (tan)könyv olyan szintetizált anyagot tartalmaz, amely mindvégig ragaszkodik a tényhez, hogy a kommunikáció mindig interaktív, s szinte "nem lehet nem kommunikálni". A megjegyzés sejteti, hogy nem csupán az emberi és nyelvi kommunikációról ad összegező információkat H. Varga, hanem a nem nyelvi és állati kommunikáció kérdéseit is óhatatlanul érinti. Kitűnő ötletről ad számot a nyelvészprofesszor, amikor az elméleti és gyakorlati ismereteket legfőképp az egyetemistáknak szánva a mai (köz)életünk kommunikációs "provokációjára" építi. Mondhatnánk azt is, hogy a kommunikáció felsőfokú és mindennapi követelményei arányos ötvözetben jelennek meg a könyv lapjain, s a leírt tudnivalók tanulásmódszertani szempontból tekintve mindnyájunkra kötelező érvényűek lehetnek. A négy fejezetből álló kiadvány a kommunikáció értelmezésétől és divatjától kezdve az élőszóbeli és írásos kommunikáció kivitelezéséig foglalkozik teoretikus és pragmatikus kérdésekkel. A fejezetcímek a következők: A kommunikáció általános kérdései, A közvetlen (szóbeli) kommunikáció, A közvetett (írásos) kommunikáció, A közlés nyelvi helyessége.

Az első fejezet a kommunikáció értelmezésének érzékszervi behatároltságait részletezi, különös tekintettel fülünk, szemünk működésére. A fogalom immanenciájából adódó sajátosságok pedig a jelrendszer által továbbított információhalmazt tartalmazzák. Az Adó - Csatorna - Vevő hármas oda-vissza működésének többféle felfogásáról, ún. modelljéről ad számot a szerző (sémákba rendezve is), melyek tömör és átfogó ismereteket nyújtanak mind a jól mind a kevésbé tájékozott olvasónak. Az állati kommunikáció alfejezet, ha nem tartozik is szorosan a választott téma feldolgozásához, mégis vonzó olvasmány, mivelhogy motiválója lehet az ilyen irányú kutatásnak/tanulásnak. (E sorok íróját mindig lenyűgözi a méhek kifejező táncának leírása.) H. Varga ezután már az emberi kommunikációnál marad, amely nem pusztán "miatt", hanem "miatt/végett" egyaránt születik és érvényesül. Elsőként a nem nyelvi, illetve nem verbális kommunikáció lehetőségeit sorolja fel, rámutatva a szakirodalomban nem ritkán előforduló zavaros megközelítésekre, ami a "nem verbális kommunikáció" és a "metakommunikáció" fogalmak tisztázását illeti. A további részek a nyelvi kommunikáció szegmentális és szupraszegmentális nyelvi eszközeit vizuálisan, ábrán is elrendezik; tisztázzák a redundancia és entrópia fogalmakat és ezek funkcióját, majd elhatárolják a belső, személyközi, csoportos, nyilvános és tömegkommunikációs szituációtípusokat is.

A második fejezet a közvetlen (szóbeli) kommunikációról szól. Az emberi megnyilatkozás valamely konkrét beszédhelyzetben, azaz retorikai szituációban jön létre. "A kommunikáló szubjektum önmaga mint központ körül érzékeli a folyamatosan változó tapasztalati világot. Tudatában, memóriájában egyre gazdagodó ismeretanyag halmozódik föl, ezzel egyidejűleg kialakul benne egy definiálatlan, egyre markánsabb, lassan, de folyamatosan módosuló értékrend." A kommunikáció tehát igen bonyolult folyamat, amelynek eredményessége több tényezőn is múlik, így pl.: a beszélő alkalmasságán, a beszéd alkalmasságán s a hallgató fogékonyságán; más tekintetben a valóságosan létező, az általunk óhajtott s az általunk létezőnek tekintett kapcsolatok megvalósulásán. A szerző több kísérlet alapján ad számot a kommunikáció hatásfokáról, amikor arról szól, hogy egy tíz egységnyi információcsomagból az előadó legfeljebb nyolcat képes átadni, a hallgató ebből hatot fog fel, négyet raktároz el s kettőt képes továbbadni. Ezzel összefüggésben kap hangsúlyt a kommunikálók naprakész szakmai felkészültsége és az állandó gyakorlás, amelyek együttesen biztosítékai a sikernek.

Meggyőző ismeretanyagot sorakoztat fel a következő alfejezet, amely a közvetlen kommunikáció beszédfajtáiról szól. A személyközi kommunikáció, legyen az két- vagy többszemélyes, összefüggő - közösen felépített - szövegfolyamatot eredményez, a társalgásban ugyanis a beszédhelyzetnek és a szerepviszonyoknak megfelelően egymás szövegét formálják a partnerek számuktól függően monológban, dialógusban vagy polilógban. A csoportkommunikáció cím alatt a társalgás és vita szövegszerveződését és szekvenciális elrendeződését, s műfajiságuk lényeges különbségeinek "listáját" olvashatjuk. A közéleti beszédfajták funkciójuk szerint sorakoznak fel a fejezetben, következésképp a tájékoztató funkciójú beszédek között megjelenik az előadás, az értekezés, a beszámoló, a korreferátum, a felszólalás, a hozzászólás. Mindezek műfaji jellemzőit s egymástól való elkülönböződéseit tömören dolgozza ki H. Varga csakúgy, mint a meggyőző és esztétikai funkciójú beszédeket. Ez utóbbi alműfajait nyilván a részletezőbb bemutatásuk végett, illetve gyakoriságuk és kifejező sajátosságaik okán is aprólékosabban találjuk kidolgozva e fejezetben. A szóbeli kommunikáció technikájára vonatkozó ismeretanyag a beszédhangok képzésével foglalkozik, megcélozva a jól hallható beszéd minden idevágó normatív tényezőjét, azonkívül érinti a torzított változatokat s a beszéd zavarait is, mintegy figyelmeztetésül, de főleg azért, hogy tudatosítsuk, mely területeken szükséges a szakszerű beavatkozás és segítség. A nem verbális kommunikáció szerepéről: a megjelenés, a testmozgás, a gesztusok, a mimika, a tekintet, a térközszabályozás funkcionáltatásáról csupán egy rövid fejezetet olvashatunk. A téma részletekbe menő kibontását - véleményünk szerint - e (tan)könyv sajátos szerkezete és grammatizáló súlypontozása amúgy sem igen tűrné meg.

A harmadik fejezetben a közvetett (írásos) kommunikáció viszonylag alapos feldolgozását találjuk. A megcélzott olvasók jobbára az egyetemi hallgatók, fokozatosan azonban többeknek szóló, egyre nagyobb merítésű lesz a tananyag, különösképpen a közéleti levelek, ügyiratok, sőt az ügyiratok kezelése témakörök kapcsán. Jó ötletnek tartjuk, hogy nem csupán a főiskola/egyetem berkeiben használatos írásos kommunikáció kritériumrendszeréről szól a publikáció - ezek egyébként jól összegezettek, tanulhatók, taníthatók -, hanem külön jelentősége van e részben "a hibáinkból is tanulhatunk" elv érvényesítésének, amikor szak- és évfolyam- dolgozatokból stb. összeállított hibalistákat, helytelenségeket találunk, akárha kerülendők címszó alatt. Az ügyintézés írásos kommunikációja korunk mindennapjaiban a kiterjedt vállalkozási/közéleti szférában s az elharapódzott adminisztráció miatt igen megszívlelendő anyagrész. Az idevágó ismeretanyag és a gyakorlati tanácsok nem csupán az ügyintézés/az írásos érintkezés tartalmát tehetik minőségivé, hanem a formáját is, mely előírásos rendezettségénél fogva ízlést jobbít, és kulturáltabbá, elviselhetőbbé teszi/teheti a kommunikálók nem mindig könnyű helyzetét. Ebben a fejezetben, de egyebütt is viszonylag részletes utalások és ismeretek jelennek meg a számítógépes megoldásokkal, feldolgozásokkal kapcsolatban is. A számítógépre vonatkozó részei a könyvnek időszerűségüknél, azonnali hasznosíthatóságuknál fogva jelentősek. Úgy látjuk, e fejezet problémakörei részletesebb (önálló) publikációt is megérdemelnek.

A negyedik fejezet a közlés nyelvi helyességének kérdéseivel foglalkozik. Tudjuk, külön kiadványba, jegyzetbe is kerülhet e széles témakör, jelen esetben azonban olyan szelekcióval találkozunk, amelynek eredménye szorosan érinthet bennünket a mindennapokban. Ezek a szintetizált tudnivalók jobbítják megnyilatkozásainkat helyesírási és nyelvhelyességi szempontból egyaránt. A kiejtés, az idegen szavak, a szófajok helytelen használata, a mondatalkotás nehézségei és a különböző nyelvi-stilisztikai bizonytalanságok sokunk közléseit érintik kisebb vagy nagyobb mértékben.

111o H. Varga Gyula (tan)könyve nemcsak az egyetemi oktatók és hallgatók körében hasznosítható ismeretanyag összegezése, hanem annál jóval tágabb körű olvasóközönség számára készült. Mindazok olvashatják/olvassák, akik másokat értők és mások számára érthetőek akarnak lenni; azok is, akik igényesek önmagukkal szemben, ha közölnek valamit, s végül, akik mintaadók kívánnak lenni akkor is, ha beszélnek, akkor is, ha írásban érintkeznek másokkal. A szerző világos stílusa, az anyag átgondolt, célzatos beszerkesztése s a megfelelő helyen alkalmazott "segédanyagok" (mint a példák, a szemléltetések, az ábrák) szintén vonzóvá teszik a könyvet minden tanulnivágyó vagy érdeklődő olvasó számára. A kiadvány erényének tartjuk, hogy nemcsak a professzionális "beszélők" és "írástudók" aktuális kérdéseire, gondjaira ad válaszokat, tanácsokat, hanem a szélesebb értelemben vett olvasóknak is. A kellő számú, megfelelő szakirodalom felsorakoztatása pedig a témában elmélyülni vágyókat inspirálja további kutatásra/tanulásra.

Szerzőink

Dr. Abkarovits Endre Egerben élő angol-német szakos tanár, az EKF angol tanszékének docense. Angol nyelvészettel, kultúrtörténettel, művészettörténettel foglalkozik. Publicisztikájának egyik leggyakoribb témája a magyarság népi kultúrája. Abonyi Mária (1947, Budapest) Budapesten élő költőnő, 10 éve publikál. Művészi fényképezéssel is foglalkozik, képei több kiállításon szerepeltek. Dr. Alabán Ferenc Besztercebányán élő tanár, a Finnugor Nyelvek Tanszékének tanszékvezető docense. Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér) Egerben élt költő, Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger szerkesztője. Kálnoky László barátja, mestere. Eger díszpolgárává avatta, ám soha nem kapott méltó elismerést. Cseh Károly Mezőkövesden élő költő, műfordító, a Kelet szerkesztője, számos verseskötet szerzője. Cserniczky Dénes 1927. október 5-én született Egerben, ahol a Ciszterci Gimnáziumba járt. A Zeneművészeti Főiskolán egyházzenei szakon tanul, majd könnyűzenészként zenekarokban játszik, turnézik. Dr. Cs. Varga István Egerben élő irodalomtörténész, az ELTE Tanítóképző Főiskola tanára. Dobler Magda Budapesten élő művészettörténész. Domokos Sándor (1921) Kanadában élő író, költő, szobrász., a Kanadai Írószövetség tagja. A II. világháborúban Szibériába hurcolják, majd hazatérése után családjával együtt kitelepítik. 1956 óta Kanadában él. Több nagysikerű könyve jelent meg itthon is, külföldön is. Erdődi Gábor Budapesten élő költő, műfordító, az orosz és angol irodalom hiteles tolmácsolója. Hat kötete jelent meg. Dr. Farkas András (1919-1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelős szerkesztője, alapítója. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont lapjától mindennemű támogatást, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették. Fecske Csaba Miskolcon élő költő, a Kelet Alkotókör jeles képviselője. Rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, napi- és hetilapokban. Fridél Lajos Rajztanár. Egerben él és tanít. Főiskolai mestere Blaskó János. 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a "Bükkaljai ösvényeken" c. könyve. Gyüre Lajos Kassán élő költő, a kassai magyar értelmiség egyik közismert és sokoldalú személyisége, a kassai magyar színház dramaturgja Jámbor Ildikó Egerben élő újságíró, népművelő tanár. 1979-ben végzett a KLTE-n. 3 évig dolgozott az egri MMK-ban, majd középiskolai tanárként. Az MMK csoportvezetője. Kaló Béla (1954, Dormánd) 1977-ig Egerben élt, egy ideig főállású újságíró. Magyar-történelem szakos tanár, Szuhogyon él. Dr. Korzenszky Richárd Bencés szerzetestanár, a Tihanyi Bencés Apátság perjele. Dr. L. Erdélyi Margit A besztercebányai Bél Mátyás Tudományegyetem Filológiai Karán a Finnugor Nyelvek Tanszékének docense, tanszékvezető-helyettese és a kar egyetemi tanácsának elnöke. Irodalomteoretikusként főképpen a drámaelméleti kérdések foglalkoztatják. Léván él. Lelkes Miklós (1938, Budapest) Meseíró, költő, egyetemi oktató, az 1960-70-es években az Irodalmi Alap tagja. Írásai számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több mint 20 antológiában megjelentek. Dr. Losonci Miklós Szentendrén élő irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci Magánegyetem esztétika tanszékének vezetője. Murawski Magdolna Egerben élő tanár, író, műfordító. Szegeden a JATE BTK-n végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabadfoglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa. N. Lőrincz Julianna Az Eszterházy Károly Főiskola Nyelvészeti Tanszékének docense. Patkós Attila Egerben élő vegyészmérnök, pszichológus, művészettörténész. Jelentős ismeretekkel bír az alkohológia és addiktológia területén, gyakorló terapeuta. Dr. Renn Oszkár Egerben élő nyugdíjas gépészmérnök, több helyi társaság és egyesület tagja, közéleti személyiség. Simek Valéria Bakonycsernyén élő költőnő. Több antológiában és önálló kötetben jelentek meg írásai. Szabó László A II. világháborúban katonatiszt, akit a Gulágra hurcoltak. Székely Kiss Edit A debreceni KLTE-n végzett Egerben élő középiskolai tanár. A moldvai csángókat támogató Petrás Incze János Kulturális Egyesület titkára. T. Ágoston László Budapesten élő író, történész, a történelmi Lenkey-család leszármazottja. Tusnády László Sátoraljaújhelyen élő irodalomtörténész, költő, műfordító. Magyar-olasz szakos, a Sárospataki Református Egyetem tanára. Vezényi Pál Svájcban és Budapesten élő író. Dr. Zimányi Árpád Nyelvész, az EKF magyar nyelvészeti tanszékének tanára. Elsősorban nyelvműveléssel foglalkozik. Z. Zwada András Svájcban élt, majd hazatelepült újságíró, jelenleg Szarvason él.

Új

Hevesi Napló

A tartalomból:

APOR ELEMÉR: Feje fölött a pallos árnyéka

KORZENSZKY RICHÁRD: Miért nem szól Németh László?

FARKAS ANDRÁS: Isten bohóca

SZÉKELY KISS EDIT: Veszélyeztetett kisebbségek Európában

ABKAROVITS ENDRE: A Téka együttes 25 éve

SZABÓ LÁSZLÓ: Egy hadifogoly emlékiratai

[1] Ez a szövegrész a Péter Mihály 75. születésnapját köszöntő kötetben megjelent elemzés rövidített változata.

VERS, PRÓZA

Apor Elemér: Óda egy vízcsepphez ............. 4

ÉLET ÉS TUDOMÁNY

KÖZÉLET

KÉPZŐMŰVÉSZET

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET

KÖRNYEZETVÉDELEM

KÖNYVSZEMLE

Felelős szerkesztő és kiadó:

MURAWSKI MAGDOLNA

Szerkesztőbizottság:

Májusi számunk megjelenését az alábbi szponzorok segítették:

Az idő sodrában

Vers, próza

Apor Elemér

Óda egy vízcsepphez

Isten bohóca

Részlet

Filippo elöljáró beszéde, amit az Egyház elöljáróinak mond el a játék kezdete előtt. (Illően meghajol a hatalmasságok tiszteletére.)

Apor Elemér

Feje fölött a pallos árnyéka

Dobó István regényes életrajza

Család - apa nélkül

Gyüre Lajos

Bodrogközi holtágakon

Bodrogközi holtágakon

Tusnády László

A múltak árnya

Szomorú szemmel néz az árra,

mert nem láthat virágkorára,

Fridél Lajos

Bükkaljai ösvényeken

XLVII.

Havas, hideg tél van. Nagyon szép. Kétségtelenül gyönyörű. Ám nekem még nem sikerült ráhangolódnom ezekre a dideregtetően nagyon hideg, sok és meleg ruhát kívánó téli vadászatokra.

Abonyi Mária

Éj

Bíbor szobában ezüst léptek szunnyadnak,

éjjeledik párnád,

Melankólia

H. Barbócz Ildikó

Rózsaszín és fehér nyelven

ha a durva és

Fakivágás

T. Ágoston László

Konok kunok

A ló baktat...

Fecske Csaba

Szőke haj, kék szemek

Akkord

Négysoros

Hajnali rigó

Tintacseppek

Tragikumértékek drámában

Egy írócsalád krónikája

A zseni

Szépítés nélkül

Töprengéseim a minőség-mennyiség viszonyáról

Bevezető gondolatok

Széljegyzet egy vershez

Cserniczky Dénes

Bartók Kollégium

SEJ, A MI LOBOGÓNKAT

FÉNYES SZELLŐK FÚJJÁK!

Patkós Attila

Piros pünkösd fényes ünnepnapja

Kaló Béla

Szabó László

Egy hadifogoly emlékiratai

I. fejezet

Katonai kiképzés fapuskával

1944. október 23- 1944. december 22-ig)

Csáktornya - Érsekújvár

Gondolatok, aforizmák

Az egri vár ostromának 450. évfordulója

Székely Kiss Edit

Veszélyeztetett kisebbségek Európában.

Gondolatcsavargások

Lehallgatók

Pesti tárlatok

Vasárnapi hangulat Csíkszeredából