Vers, próza	Fecske Csaba
	Terra incognita (Részletek)

Gulácsy Nakonxipánban hull a hó Hull a menny barackvirága Csönd lép puhán az elhaló, alélt dallamok nyomába

Pasztell Elmúlt teleim emlékeként szitál halkan az idei hó Lámpa löttyint elém sárga fényt, tétova jelet az elmúló

Könyörtelen Megkínzatva is az életre vágyom De amikor már nincs esély nincs szemernyi Mint szűzhártyán, jutni át a halálon, s a semmi méhében megpihenni

Titánok Magasba meredő fehér sziklaszirt az életük: a sors habjai mossák Egy kiálló kőperemről letekint nyüzsgő birodalmára a valóság

Platón Tudásom nem több mint a féregé, mely ott araszol a falevélen, s halad valami rejtett cél felé a kicsorbult világgal szemében

Régészet Földből kifordult cserépkorsó öblében aszú-csönd kotyog Holt kézben láthatatlan orsó: rátekeredve századok

Közöny Óriásteknős a lomha hegy, mely századok alatt meg se moccan A semmittevésben dolga egy: tűrni az öröklétet unottan

A másik én In illo tempore - néz a napba Talpa alatt az őszi fű zokog Füstté enyészik szikár alakja, és te nehéz tudását hurcolod

Tengerpart Összerándul hirtelen a tenger, mint citromlétől az osztriga amit befalni készül az ember - Csillogó tálcán remeg Ostia

Őszi etűd Gordonka hangú darázs az őszben, Rőt szőlőlevelek között matat Bár akad még egy-egy töppedő szem, mézédes levük lassan apad