Hű szemedben hűvös árnyék
szép erőnk már meg nem éled,
hűtelen és fürge nyájként
Ifjúságunk szerteszéledt
ó bozótban, régi réten
hol arany fű szára hajlik
át az őszi messzeségen
csak a csengettyűje hallik

Járunk itt, az őszi tájon,
könny fakad föl, mint a forrás
felhőt, holdat kérded fájón:
hová viszen e bolyongás?
Nem felelnek, én se, ők sem,
ne is kérdezd oly esengve,
fogd a kezem jó erősen
s csendbe légy csak, csendbe, csendbe.