KÖZÉLET

Bibó István:

Szabadságszeretõ ember

1. Megköveteli magának és megadja másnak a minden embernek kijáró tiszteletet, de megkülönböztetett tiszteletet magának semmi címen nem követel, másnak pedig sem úrvoltáért, sem vagyonáért, sem hatalmáért, sem befolyásáért, sem ruhájáért megkülönböztetett tiszteletet nem ad, csak tisztességért vagy érdemért.

Senki emberfia elõtt meg nem alázkodik, alázatoskodó megszólítási és köszönési módokat szájára nem vesz.

2. Magát munkában szolgának, szabadidejében és a maga otthonában úrnak tekinti, és szembeszáll mindenkivel, aki magát szolgálata és munkája alatt is úrként, hatalmasként viseli és másokat szolgáknak, alacsonyabbrendûeknek kezel.

3. A maga vagy más munkája értékének a leszállítását, emberi munka kiuzsorázását, vagyoni vagy hatalmi helyzet kihasználását, s egyáltalán semmiféle kizsákmányolást nem tûr, magát vagy mást a maga igazából, világos jogából, megszolgált követelésébõl semmiféle erõszakkal, megfélemlítéssel, rábeszéléssel, fortéllyal kiforgatni nem engedi.

4. Õrködik a maga és minden ember egzisztenciájának a szabad és biztosított volta felett, illetéktelen vagy önkényes behatástól való mentessége jogvédelemmel és garanciákkal ellátottsága felett.

5. Szüntelenül szem elõtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát és méltóságát is veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogvatartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás, s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha rögtön nem lehetséges, magában is fellép.

6. Gyûlésben, egyesületben, munkaközösségben akár foglalkozása vagy bármiféle közösségben éppenúgy, mint a magánéletben önkényeskedést, akarnokoskodást, magánérdek illetéktelen érvényesítését, visszaélést, köz becsapását, közakarat meghamisítását, s mindenféle fenyegetést és terrorizálást nem tûr, minden ilyen ellen saját maga azonnal felszólal és más tisztességes emberekkel összefog, az erõszakosan érvényesülni próbálókat, tekintet nélkül arra, hogy kire és mire hivatkoznak, leleplezi és meghátrálásra kényszeríti, tisztában lévén azzal, hogy minden ilyennek az érvényesülése csakis a tisztességes emberek kényelmessége és megfélemlíthetõsége miatt lehetséges.

7. Semmiféle anyagi visszaélést vagy panamát el nem hallgat, sem elfedezni nem segít, bármilyen hatalmas embert kell is ezzel lelepleznie.

8. Minden közügyben meggyõzõdése szerint vall színt: fenyegetéstõl meg nem ijed, hízelgésnek be nem dõl, s szavazatát vagy aláírását semmi pénzért vagy elõnyért el nem adja.

9. Minden felismert közérdek ügyében kezdeményezõleg lép fel, minden közérdekû szövetkezésben vagy mozgalomban tehetsége szerint munkájával és adományával részt vesz s igyekszik azt gyõzelemre segíteni, tisztában lévén azzal, hogy a közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe kerülése, egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történhetik.

10. Bízik a közösség erejében, az emberek többségének tisztességében, és abban, hogy ezt elegendõ bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni, ezért a maga példájával, minden rosszhiszemûség elleni együttes és eredményes fellépéssel és minden jóhiszemûség számára a bizalom elõlegezésével erõsíti maga körül a közösségben és a tisztességes szándékok gyõzelemre vihetõségében való hitet.

Herke Rózsa:

A kis magyarok között

Egy Nyári Gyermekotthon életébõl

a visszakapott magyar faluban, a Kassa melletti Tornagörgõn, 1940-ben

Bevezetés

Egyetemi hallgató voltam, amikor Kassát visszacsatolták a "régi Magyarországhoz, és vele visszakerültek a környéken fekvõ magyar falvak is. Minden magyar örült a visszakapott Kassának, és mit meg nem tettünk volna, hogy a visszakerült magyarokat magunkhoz öleljük. A nagyszerû magyar nõi vezetõk tábora, az EGYESÜLT NÕI TÁBOR az egyetemeken hirdetést tett közzé, hogy a leányhallgatók jelentkezzenek a visszacsatolt falvak Nyári Gyermekotthonainak vezetésére. Én is jelentkeztem, és így történt, hogy a nyári szabadidõnkben hat hetet Tornagörgõn töltöttem.

A Nyári Gyermekotthonok fönntartását az Egyesült Nõi Tábor szervezte meg. Úgy mûködtünk, mint egy óvoda. Az iskola udvarán és annak üvegezett verandáján mûködhettünk. A szülõk nyugodtan dolgozhattak kint a mezõn. A kicsik reggel nyolctól este hatig, sõt néha tovább is, biztos helyen voltak. Tízórait, ebédet és vacsorát is kaptak.

Magyarország Helységnévtára 1944-ben azt írja Tornagörgõrõl, hogy 6244 lakója és 261 lakóháza volt. A kicsiket vagy a szülõk, vagy más felnõtt hozta el az iskola épületébe. Fiúk-lányok vegyest harminc gyermekem volt. Segítõszolgálatos lány is volt mellettem, mert egyedül nem tudtam volna ellátni a gyermekeket. Segédkönyvet is kaptunk az Egyesült Nõi Tábortól. Ez a könyv irányított, hogy mivel töltsük a napot. Voltak mesék a könyvben, amiket fölolvastam. De vers is volt bõven. Azokat mondogattuk, szavalgattuk. Dalt, játékot is ebbõl a könyvbõl kerestünk magunknak. Az alább közölt följegyzést akkor írtam meg:

Az 1940-ben Tornagörgõn töltött napok följegyzései

Egy kis falu kicsiny gyermekei között töltöttem a nyárból hat hetet. Harminc óvodáskorú gyermekem volt. De volt egy kétéves kislányom is, Sárika. Õt azért adták be a szülõk hozzánk, mert szokva volt, hogy a bátyja, Feri mellett legyen. Aranyos kislány volt. Mindenben alkalmazkodott a többiekhez. Délután õt mindig lefektettem egy kis szunyókálásra.

Amikor az óvoda élére kerültem, a kicsik bizalmatlanul néztek rám. De idõvel fölengedtek, és megbarátkoztunk. Mindannyiunknak az anyanyelve magyar volt. Nem is beszéltek más nyelvet, csak a magyart. A segítõ társam és én az Egyesült Nõi Tábortól kapott könyvbõl olvastuk fel a meséket. Ebbõl a könyvbõl mondtuk a verseket is. Persze a verselés sem ment mindjárt nagy lelkesedéssel. Csak késõbb bátorodtak neki, és aztán már versenyezve szavaltak a kis Palik és Julcsák. De volt köztük egy hallgatag kislány. Bertikének hívták. Sehogy sem akart megszólalni. Ha kértem, hogy mondjon már õ is egy verset, csak nézett rám és a kezébe temette az arcát. Egyszer játék közben megkérdeztem tõle:

Mikor mondasz el egy versikét te is, Bertike?

A kislány határozottan válaszolt:

- Majd ha nagy leszek!

Bezzeg a kis Dobos Rózsika, vagyis az õ nyelvén Lózsika, õ aztán nem volt szégyellõs kislány. Forgott a nyelve, mint a kocsikerék. Nevették, csúfolták a többiek, de õ csak mondta egyik verset a másik után. Kedvenc verse ez volt:

- Tudok én ed verset, annál szebb vers nincsen,

Az Édesanámat álda med az Isten...

- mondta a maga selypes és gyors modorában.

Lacika is folyton noszogatott:

- Olyan verset is tessék mondani, amilyent még nem tudunk.

És belelapozott a könyvbe, mint aki már tudja, hogyan is kell bánni a könyvekkel.

No, volt a könyvben sok vers, de mese is. Ment is a "munka". Mert amíg a szülõk kint végezték a munkát a mezõn, az óvodások számára ez volt a munka: a vers, a mese.

A mese után pedig jött a játék. Ki-ki hozott magával babát, építõkockát. Kihozták az iskola szekrényébõl a kis kapát, lapátot. Várakat, pincéket építettünk a homokban. A gyermekek a homokot "porocskának" nevezték. Néha összeverekedtek, mert mindegyik sok "porocskát" akart. A verekedést sírással végezték. És jöttek hozzám, hogy tegyek igazságot. De igazságot tenni, hogy ki kezdte, ki vette el a másikét?!

Minden háborúság így kezdõdik. Mindenki akar a szomszéd porocskájából. És miért is ne?

Végre megépült a homokpince. Áll a vár is. De jön az esõ, és elmossa az építményeket. Beszaladunk az udvarról az üvegezett verandára, és onnan leskelõdünk kifelé. Zúdul az égbõl az esõ. Ömlik, szakad. Villámlik is, nagyokat csattan. Haragszik a Jóisten, mert rosszak az emberek. De a jó gyermekeket szereti, védi õket. Jó itt a verandán, biztos helyen vagyunk. Hanem hol van Apa, Anya? Ilonka már nagy lány. Õsszel iskolába megy. Egy kicsit gondolkodik, majd így beszél:

- Édesapa, Édesanya? Kint áznak a mezõn. Nincs hová behúzódniuk.

A kis Józsi, alig múlt öt éves, maga elé néz. Hogy is volt csak? Édesanyjával kint voltak a mezõn... A segédszolgálatos lány észreveszi Józsika bánatos arcocskáját. Odajön hozzám, és elmeséli a szomorú történetet:

- Józsika még egészen kicsinyke volt, és az Édesanyja nem akarta egyedül otthon hagyni, hát kivitte magával a mezõre. Aztán egyszer csak megdördült az ég. Jött a vihar. Az anya a karjába kapta a kisfiút, és futott vele a falu felé. De a villám gonosz szelleme utolérte õket. Lecsapott rájuk. Az anya meghalt, Józsikának azonban semmi baja sem esett. Így lett az anya villámhárítója a kisfiúnak. Józsika már nem emlékszik rá, hogy is volt, mint is volt. Csak valami sejtelem fut át a kis fején. Az anyja védte, a szeretõ karok lehullottak róla, és õ élve maradt.

Közben látjuk, hogy elment a vihar. Kisütött a nap. Az udvar még vizes. Hát menjünk el egy faluvégi sétára... ki a hegy alá...

"Sorba-rendre" lépegetnek óvodásaim. De néha nekiszilajodik az elsõ pár. Futnak elõre, a többiek utánuk. De a csapat végén ballag a bátyjával, Ferikével, Sárika. Fogják egymás kezét. Sárika mindenütt velünk van. errõl a kirándulásról sem akart lemaradni. És amilyen pici, olyan határozott hangon elõreszól a vezetõ fiúcskáknak:

- Inasok, várjatok...

Tornagörgõn így nevezik a fiúkat: inasok. Az inasok hát lelassítanak. Szeretik Sárikát, becézgetik, mert õ a legkisebb a társaságban. Az egyik vezetõ fiúcska visszamegy a sor végén ballagó kislányhoz és megcsókolja a pici kezecskéit.

Kiérünk a falu végére a hegy alá. Lerakodunk az útmenti diófák alá. Aztán mint a kiscsikók, szaladnak a gyermekeim, ki erre, ki arra. Van, aki fára mászik, van, aki a patak felé törekszik. Lehetetlen õket összetartani. Csak amikor "bárányost" játszunk, akkor terelõdnek össze. Egy fiú fölcsap pulikutyának, és egy csapatba veri a "bárányokat", a bégetõ nyájat. A bárányosdi után jöhet az uzsonna. Majszolnak, falatoznak. Csak Sanyika húzódozik. Biztatom, hogy õ is egyen velünk. Az uzsonna vége felé mégis kedvet kap a falatokhoz. "Hiszen õ is nagyra akar nõni." Ahhoz pedig enni kell.

A nap már lefelé veszi útját az égen. Mi is szedjük a sátorfánkat és ballagunk hazafelé, vissza az iskolához. Menetközben énekelünk. Dallam alig-alig hangzik az énekben, de mégis ének az:

"Kassa város körül van kerítve..."

Az apró lábakat biztatja az ének és fegyelemhez szoktatja õket.

Az iskolába érve jó vacsora fogad minket. Tejberizs. Megkérdezik, hogy mitõl olyan édes?

- Hogy mitõl olyan édes? Hát a cukortól - magyarázom. - Cukrot is kaptunk a tejberizshez. (Falun nem divat a cukor, és abban az idõben, 1940-ben még városban is ritkaság volt.)

Vacsora elõtt, de utána is imádkozunk. Aztán megy mindenki haza. Otthon pedig elmondják, hogy mi volt az ebéd... a vacsora. Elmesélik, melyik verset szavalták. Milyen mesét hallottak. Arról is beszélnek, hogy mit játszottak, és mik a tervek a következõ napra. Az is megesett, hogy az egyik gyermek nem fogadott szót. Sarokba állították az udvaron. De a jók jutalmat kaptak. Mindig akadt cukorka a néni zsebében.

Lassan közeledett a nap, amikor majd el kell válnunk egymástól. Amikor nekem haza kell utaznom Budapestre. A kicsinyeim pedig ott maradnak a kis faluban. Mondogattam a gyermekeimnek, hogy hazautazom. Néztek rám. Nem értették. Egy ötéves fiúcska mégis fölfogta, hogy mit mondok, és azt kérdezte:

- De ugye másszor is el tetszik jönni?

Másszor? Hogy mikor lesz az a "másszor"? Mi lesz egy év múlva, vagy még késõbb? Ki tudja?!

Megszerettem a tornagörgõi gyermekeket. Jöttek hozzám minden reggel huncutul, vidáman köszöntek. Életörömet hoztak magukkal. Józan, egészséges életakarás töltötte be a kis szíveket. Akartak enni, hogy nagyra nõjenek, akartak tanulni, hogy sokat tudjanak, és jók akartak lenni, hogy jutalmat kapjanak: dicséretet, jó szót is a cukorkán kívül.

Az életerõ, az akarat bizonyos, hogy most is ott van Kassa mellett a magyar szívekben. Kárpát-medence magyar népe él, és hisz a jövõben.

Cserniczky Dénes:

Medjugorje

Az élet néha vállon vereget és megjutalmaz. Bár ritkán teszi, én mégis hálás vagyok érte. Legutóbbi jutalma: egy zarándokút lehetõsége Medjugorjéba.

Egy gyors visszatekintés: mint muzsikus becsavarogtam a világ jelentõs részét. De a zarándokút az egészen más. Más a célja, más a légköre, minden más. Ilyen zarándokúton voltam Mariazellben, Rómában, Lourdes-ban és gyermekkorom óta, néhány év kihagyásával állandó résztvevõje vagyok falum, Bélapátfalva Mária-búcsúinak. Lassan már törzsgárdajelvényes zarándok leszek.

Medjugorje. Lexikonban hiába keressük. Múltja mindössze 18 éves. 1981. június 24. Az elsõ jelenés. A késõbbi látnokok: hat gyerek. Õk hatan korábban is kis imaközösséget alkottak, akik hetenként többször is felmentek a hegyekbe imádkozni. Tehát nem véletlen, hogy az elsõ jelenéskor és a késõbbiekben is együtt voltak, és hogy együtt lettek a "kiválasztottak".

A látnokok:

VICKA IVANKOVIC. Született 1964. július 3-án.

MARIJA PAULOVIC. Született 1965. április 1-én.

IVAN DRAGICEVIC. Született 1965. május 25-én.

JAKOV COLO. Született 1971. június 3-án.

MIRJANA DRAGICEVIC. Született 1965. május 18-án.

IVANKA IBANKOVIC. Született 1966. április 21-én.

Tehát 1981. június 24. délután. a hat gyerek a BIJAKOVICI-CILICI út mentén (medjugorjei egyházközség) egy tölgyfa közelében tartózkodnak. Hirtelen meglátnak valami furcsát a PODBRDO (ezt kimondani nekünk egy nyelvtörõ mutatvány) hegy csúcsán. Feltûnik egy fehér alak. Aznap este 18 óra 45 perc. Megismétlõdik a jelenés azzal a különbséggel, hogy most már int a gyermekeknek: menjenek közelebb. De ezek nem mennek. Meg vannak rémülve. Meg tudom õket érteni. Ivan például annyira megrémül, hogy otthon bezárkózik a szobájába és egész éjjel nem tud aludni. Csak másnap reggel meri bevallani: jelenést látott. Nagyon fiatal társaság ez (14-15 évesek), de JAKOV mindössze 10 éves. Hát csoda, hogy megrémültek?

Másnap a jelenés újra megismétlõdik. A gyerekek összeszedik minden bátorságukat és odarohannak. Szemtanúk, akik ezt látták, úgy nyilatkoztak, hogy a gyerekek szinte repültek. Pillanatok alatt a hegycsúcsra értek. Ez az a hegycsúcs, amit késõbb a JELENÉSEK HEGYének neveznek. A látnokok: hat gyerek. Milyen érdekes: gyerekek. Mint Lourdes-ban Sobirous Bernadette, mai szóval élve tinédzserek. Fatiméban a három pásztor szintén. És most itt vannak a medjugorjei látnokok. Ezek is gyerekek. És még egy érdekesség. Nem úrigyerekek. Nem. Nagyon is egyszerû család gyermekei. Bernadette egy molnár leánya, a fatimeiek birkalegeltetés közben pillantják meg a Szûzanyát, a medjugorjei látnok-szülõk sem a társadalmi ranglétra tetején állnak.

Van egy fénykép. "Jakov idõközben elhunyt édesanyjával". Ez a kép aláírása. Összeszorul az ember szíve. Az anya megfáradt, megtört Móricz Zsigmond-i figura, kezei, ezek a munkában és köszvényben meggörbült ujjak, amiket az ember csak óvatosan mer érinteni és vigyázva csókol meg, nehogy fájdalmat okozzon.

1985. február 11-e óta 18 látomása volt Soubirous Bernadettnek. Azóta Lourdes a világ zarándokközpontja lett. Milliók látogatják. Van, akit a hit visz oda, van, akit a gyógyulni-vágyás és van, akit a kíváncsiság. Medjugorjéban ezek a látomások MA is vannak. Bernadettet szentté avatták. Nem tudom, Vickáékkal mi lesz, de õk ma is egyszerû, mindennapi emberek, akiket meg lehet nézni, meg lehet érinteni, beszélni lehet velük. Hús-vér emberek. Fantasztikus. Az ember belegondol. Ezek a látnokok Máriát, az Istenanyát látják. Beszélnek vele. Mária üzen velük. Fantasztikus. Persze, hogy megbolydult a világ. Ezt látni kell!!!

Mi is felkerekedtünk. Kilenc autóbusszal. Ezt a zarándokutat is Kemenes Gábor atya vezette, mint a lourdes-it. Minden busznak külön idegenvezetõje volt. A mienk most is Király Gyöngyi. Gábor atya és Király Györgyi: szuper. A busz utasai között sok a régi lourdes-i ismerõs, és mi boldogan borulunk egymás nyakába. Indulás elõtt mise este 7-kor. Utána irány MEDJUGORJE. Kilenc busszal . Szerintem ez a Kalandozások korának modern változata. De micsoda különbség!!!

Indulás. Csomagolás, ismerkedés, készülõdés a "lefekvéshez". Na és közben újabb és újabb információk Medjugorjéról imával és szent énekekkel vegyítve, ahogy ez jólnevelt zarándokokhoz illik. Az éjszakai nyugodalomról azért nem tudok beszámolni, mert nem volt. Valaki horkolt ugyan helyettem egész éjszaka, így frissen és fürgén ébredtem kemény két órai alvás után. Nappal döbbentünk rá: itt nem is olyan régen háború volt. Mindenütt kiégett házak. Néhol az alig megindult élet apró jelei, máshol az élni akarás vajúdásai, de mindenhol egy értelmetlen, gyilkos háború kegyetlen emlékei: sok, nagyon sok frissen hantolt sír.

Délután három óra. Megérkeztünk Medjugorjéba.

(Folytatjuk)

Szíj Zoltán:

Hogyan tegyük, hogy sikerüljön, avagy mi a helyes út?

A különféle népek közhangulata függ gazdasági helyzetüktõl. Élhet jobb életet egy szegényebb nép és szoronghat egy gazdag. Példa erre, hogy a franciák - kevesebb pénzzel - sokkal vidámabbak, mint a németek, a csehek - velünk kb. azonos szinten - bizakodóbbak, egységesebbek, mint mi vagyunk. A cseh jelenség azt is sugallja, hogy e nép kultúrájában régebb óta jelen lévõ polgári hagyomány a közösség kovásza lett.

A svájci példa pedig azt igazolja, hogy nemcsak az identitás lehet a hazaszeretet és összetartozás alapja, hanem a józan belátásból is megszülethet az a tõke, amely a nemzeti lét alapja a világon.

Igaznak tûnik az az állítás is, hogy egy ország erejét nem a nagysága határozza meg. Ezt ezek az országok bizonyították. De ezt nem nyafogással, kifogásokkal, hanem reális helyzetfelismeréssel és a közösen vállalt érzelmi és érdekbeli sajátosságaikért végzett munkával mérvadó.

Felvetõdik a kérdés: nekünk ez miért nem sikerül, illetõleg hogyan sikerülhet?

Ennek történelmi gyökerei vannak, amelyeket nem a közelmúltban kell csupán keresni, az elõzmények messzebbre nyúlnak vissza. A magyarság évszázadok óta nem tud megbékélni adott helyzetével. A baj az volt (és ma is az), hogy azonos idõben mindig legalább két megoldás állt egymással szemben, és ez kétfelé osztotta (osztja) az országot. Ezt tetézi még az, hogy nálunk az igazságnak mindig nagyobb az értéke, mint a valóságnak, holott e két véglet között csak az áthidaló és elõre mutató kompromisszumot vállalhat el az egész közösség. Számos esetben rajzolódtak fel jövõképek, víziók, de arra nézve, hogy a nép minden rétege hogyan részesedik a változásból, soha nem készültek tervek. Így aztán az egyébként oly sokszor sikeres, tehetséges magyarság a mai napig képtelen általánosan érvényes életstratégiát kialakítani és ezzel folyamatosan csökkenti túlélési esélyeit.

Ennek némileg ellentmond az ezer éves európai jelenlétünk, de demográfiai helyzetünk alakulása az állítást elszomorítóan igazolja. E tétovaságnak oka a "magyar sors", azaz mi nem másokkal, hanem magunkkal szemben vagyunk engesztelhetetlenek (példa erre Rákóczi elbujdosása), és ez az egyszempontúság kirekeszthet bennünket a teljes közösségünkbõl, és ha nem vigyázunk, a sikeres történelembõl is.

Intõ példa, hogy a magyar kultúrát és jellemvonásokat magukban hordozó személyek mindig az éppen sajátosan magyar tulajdonságaik révén aratnak sikert, elismerést a világban (Nobel-díjasaink, kutatóink, diákjaink, sportolóink).

Adósai vagyunk tehát önmagunknak azzal, hogy elemezzük végre közös tulajdonságainkat, adottságainkat és azokat szembesítsük a valósággal, helyzetünkkel. Komolyan mérlegelni kellene végre, hogy "magyar tulajdonságainkhoz" éppúgy hozzátartozik a csendes, szívós munkakészség, a reménytelen helyzetben is kitartó munka, mint a lobbanékonyság, a néha mértéktelen impulzivitás, a mindezekbõl fakadó kollektív kedélybetegség.

Joggal merül fel az emberben a kérdés: miért vagyunk mi képtelenek józanul felfogni sorsunk tanulságokban és észszerû következtetésekben gazdag, ismétlõdõ kulcshelyzeteit? Miért nem az az értelmezés talppontja, hogy tökéletesen vert helyzetben képesek vagyunk (voltunk) egy adott pillanatban egyszerre, okosan és nemesen ugyanazt akarni? Példa van, hiszen ez a közös akarat volt a különlegessége 1956-nak a szocializmus történetében.

A felsoroltak oda vezetnek, hogy ebben a vákuumhelyzetben meghatározatlanná válik a közös érdek, s a helyzet zavarossága miatt a "másság", a vallási szekták, a homoszexuálisok házassága és hasonló perifériális témák kerülnek a figyelem középpontjába. Ha egy országnak fogalma sincs legfontosabb témáiról, akkor bármilyen jelentéktelen üggyel el lehet vonni a figyelmét (ld. Tocsik-ügy), és így a következetes fejlõdésrõl szó sem lehet.

Itt jön aztán a nehéz kérdés: kik és hogyan fogalmazzák meg egy közösségnek, hogy mire törekedjék?

Az értelmiségtõl számon kérhetõ: miért nem képes felismerni önmaga és hazája érdekeit?

Itt az újabb kérdés: Melyik az az értelmiség, amelyik képes új rendszert építeni országunkban az önpusztító örökség elemeibõl?

Különösen fontos ez azután, amikor az értelmiséget ötven éven át szisztematikusan irtották, megfosztották tekintélyétõl, korrumpálták, proletarizálták. Így egyik része legyengült, a másik része a hatalom hálójába került.

Mivel nálunk minden örökké hatalomra és ellenzékre oszlik, mi lenne az a kritérium, ami alapján egy okos, hagyományhû és mégis korszerû, konkrét utópiát elfogadna a megosztott és módszeresen megzavart lakosság?

Nem könnyû a válasz, pedig e kérdésre választ kell adni!

Az vezethet talán célhoz, ha a válaszadásban egyrészt a lesüllyedõben lévõ igazságérzetre és kollektív emlékezetre támaszkodnánk, másrészt meg kellene fogalmazni a cserben hagyott, agyonideologizáltságban fulladozó, csoport- és pártkörökön kívül rekedt emberek alapvetõ érdekeit úgy, hogy az magában foglalja az "eurokompatibilitás" elemeit.

A feladvány roppant nehéz, de néhány dolog bizonyos:

© Ha nem leszünk képesek rövid idõn belül mozgósító, közös identitás, azaz

önbizalom és közös akarat megteremtésére, akkor a más ösztönzõerõkkel operáló szomszédok bizonyosan leköröznek bennünket az egyre élénkülõ versenyben.

© Ha nem sikerül a jelenleg egymásnak feszülõ erõket egymáshoz közelítõ, jól csoportosított új témák köré gyûjteni, akkor tovább csúszunk lefelé a munka hatásfokában és a termelékenységben.

© Ha a magára hagyott és különbözõ irányba cibált-lökdösött lakosság körében nem sikerül otthonosságérzetet teremteni, a közös, óvott egység megbecsülését megteremteni, akkor még az elért eredmények is szétporladnak.

© Ha nem sikerül a magyar hagyományt és alkatot mozgósító erõként felhasználó közszellemet, az erre támaszkodó oktatást-kutatást-nevelést felépítenünk, akkor még az esetleges jó teljesítmények sem lesznek elegendõk a versenyben maradásra, s akkor nincs jövõnk.

© Ha erõnket és gondolatainkat csak a napi gondok kapkodó, az erõs érdekcsoportok szempontjait figyelembe vevõ, a jövõre nem, vagy alig tekintõ, csak a túlélésre apelláló megoldásokra pazaroljuk ahelyett, hogy gyötrõ napi kínjaink mellett higgadt és józan tervezéssel magunk és utódaink jövõjét építenénk, elrohan mellettünk a világ és sebzetten, útszélre vetetten ismét - sebeinket nyalogatva - sopánkodhatunk az elszalasztott lehetõségeinken.

Ezért tehát olyan újrafogalmazott programokra van szükség, amelyekben a hagyomány nem sirámként és regresszióként, hanem közérthetõ, a valósághoz alkalmazkodó, toleráns, ám mégsem korlátlanul engedékeny, egyesítõ és elõrevivõ erõként jelenik meg. Olyan, amivel az emberek képesek azonosulni, amik révén újra fontosnak, értékesnek érezhetik magukat.

Ugyanakkor szükség van olyan újrafogalmazókra, akikben föltétlenül meg lehet bízni, akik nem hatalmat és vagyont hajhásznak, akik csakis arra összpontosítanak, mit kell feltétlenül megtenni és megteremteni ebben az országban.

Egy szerény, dolgos, józan új honfoglalásra lenne szükség az egyetértés szigorú minimumával és a polgárság támogatásával!

Az Egri Lokálpatrióta Egylet 1998. április 27-én megrendezte a helyi érdekeket képviselõ civil szervezetek országos konferenciáját. A tanácskozások részt vettek Zalaegerszeg, Szombathely, Debrecen, Nyíregyháza, Szeged, Kecskemét, Kelenföld, Gyõr, Sopron, Eger civil szervezeteinek képviselõi. A tanácskozáson közös nyilatkozat elfogadását határozták el, amelyet az alábbiakban adunk közre.

Nyilatkozat

A civil társadalom lassú és egyenetlen erõsödésének jeleként különbözõ küldetéssel civil szervezetek alakulnak szerte az országban. Tevékenységük átfogja a gazdaság- és a társadalompolitika különbözõ területeit, az oktatást, az egészségügyet, a szociális gazdálkodást, az infrastrukturális fejlesztést. Meggyõzõdésünk, hogy ezek a szervezetek csak akkor lehetnek eredményesek, ha koordinálják munkájukat. Ennek a felismerésnek a jegyében ezúton tudatjuk az országban mûködõ civil szervezetekkel, hogy április 27-én Egerben közös elhatározással megalakítottuk a Lokálpatrióta indíttatású civil szervezetek Koordinációs Tanácsát, amely legalább évente egyszer - de ha a szükség úgy kívánja, akkor többször is - alkalmat ad a civil szervezetek képviselõinek a személyes találkozásra.

Az Egerben tanácskozó civil szervezetek egyetértettek abban, hogy a kilencvenes években új Magyarország születésének lehetünk a szemtanúi. Ez az új világ átfogja az emberek mindennapi életét; örömöt és gyötrõ kínokat egyaránt okoz.

A civil közösségek küldetését abban látják, hogy ebben a problémás világban képviseljék az állampolgárok helyi érdekeit, segítsék õket érdekeik kifejezésében és ösztönözzék õket egy olyan életvitelre, amelynek a becsületesen végzett, kemény munka, a családi és baráti kapcsolatokon nyugvó összetartozás és szolidaritás értéke, valamint az erõs és tiszta, a lakóhelyét féltõ-óvó, egyben gyarapító lokális és regionális kötõdés jellemez.

A tanácskozás résztvevõi aggodalommal állapítják meg, hogy országunkban a helyi politikai-közéleti autonómiák gyengék, sebezhetõk. Nemcsak az anyagi-pénzügyi, hanem az intézményi feltételek is hiányosak. Kellõképpen nem erõsek az emberközpontú politizálás értékalapjai.

A politikában túlzott mértékben érvényesülnek a pártpolitizálás centrifugális, érdekeket megosztó és szembenálló hatásai. Mindennek az a következménye, hogy a politikai-közéleti döntések késedelmesek és sokszor mellékes jelentõségûek. Az emberek sokszor úgy érzik, és ezt kifejezésre is juttatják, hogy a döntések az események után kullognak és alapvetõ problémáik nem kerülnek a döntéshozó szervek látószögébe.

Ezért a civil szervezetek olyan, a pártok struktúráján kívül álló, integráló tényezõként kívánnak fellépni, amely segít abban és késztet arra, hogy a döntéshozatali folyamatok megfelelõ idõben az alapvetõ, az emberi sorsokat formáló problémákra összpontosuljanak. Értékvákuumos idõket élünk. Értékrend nem erõltethetõ kívülrõl a társadalomra, ezeket belülrõl, a helyi társadalmakban kell kicsiszolni, érvényre juttatni. Ezért a lokálpatrióta szervezetek olyan értékrendet kívánnak követni, amelyet a helyi tradíciók tisztelete, a lakóhely iránti elkötelezettség, a közösségi összefogás, a pártideológiáktól való mentesség, a tisztességes közélet igénye, a jövõorientált gondolkodás és a civil szervezetek preferálása jellemez. A civil szervezetek ebben a folyamatban a helyi társadalom szerves részeként kívánnak közremûködni az új életmód értékek, értékrendek megerõsödésében. Konstruktív partnerként kívánnak fellépni a helyi önkormányzatok irányában.

Évtizedünkben a gyökeres gazdasági és társadalmi átalakulásnak eddig is voltak és ezután is lesznek nyertesei és vesztesei. A civil szervezetek a nyerteseket egyértelmû és erõs szociális kötelezettség vállalására szólítják fel és osztozni kívánnak a vesztesek gondjainak csillapításában, mérséklésében.

A tanácskozás résztvevõi üdvözlik és közre kívánnak mûködni az Európai Unióhoz történõ fokozatos közeledésben is. Ebben a folyamatban elkötelezetten kívánnak közremûködni még akkor is, ha tudják, hogy ez újabb követelményeket támaszt. Nagyjelentõségû, stratégiai ívû folyamat ez, amelyet csak magabiztos, értékeit tudatosan vállaló és gyarapító társadalom képes végigjárni.

A helyi társadalom autonómiája az Európai Unió szervezõdésének és mindennapi mûködésének egyik alapvetõ elve, amelyet hazánkban is érvényesíteni kell. Olyan autonómia ez, amelynek intézményes jogi és pénzügyi feltételeit központi szinten kell megteremteni és garantálni, a civil társadalomnak és szervezeteinek pedig otthonosan, az értékeket gyarapítva, a szociális kohéziót erõsítve kell új identitását megtalálni és kiküzdeni.

Az egri tanácskozáson résztvevõ civil szervezetek ezért kérik mindazokat a lokálpatrióta indíttatású civil szervezeteket, amelyek felelõsséget éreznek az emberek mindennapi gondjaiért, hogy mûködjenek együtt velük.

A plenáris ülés az alábbi döntéseket hozta:

1. Létrehozta a lokálpatrióta indíttatású civil szervezetek Koordinációs Tanácsát.

2. A Koordinációs Tanács tagjai:

Gyõr Jungi Csaba PRO URBE Gyõr Egyesület

Zalaegerszeg Kugler László Együtt Zalaegerszegért Egyesület

Bp.-Kelenföld Major Gyula Kelenföldi Polgárok Köre

Szeged Aradi Antal Polgári Szegedért Egylet

Eger Várkonyi György Egri Lokálpatrióta Egylet

3. A közös nyilatkozat szövegét elfogadta.

4. Javaslatot fogadott el a következõ konferenciára, melyet a Koordinációs Tanács hív össze. Lehetséges helyszínnek Zalaegerszeg, Gyõr (vagy mindkettõ) Lokálpatrióta - helyi értékeket és érdekeket megjelenítõ, képviselõ, fejlesztõ, nyitott, integráló ember.

Várkonyi György

KÉPZÕMÛVÉSZET

Losonci Miklós:

In memoriam Pogány Ö. Gábor

A magyar mûvészettörténelem nagy egyénisége távozott sorainkból, példánk és mértékünk. 1916-ban Kispesten született, hat évtized meghatározó alakja lett mûvészeti életünkben.

Egyetemi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, a berlini Humboldt Egyetemen és a párizsi Sorbonne-on végezte. Fõigazgatóhelyettese volt egy ideig a Szépmûvészeti Múzeumnak, igazgatója a Fõvárosi Képtárnak, és életmûvének kiemelkedõ része, hogy alapító fõigazgatója lett a Magyar Nemzeti Galériának. Küzdött érte, létrehozta, megszervezte a muzeológiai munkát, mely máig érvényes és változatlan, számtalan nagyszabású idõszaki kiállítást szervezett az állandó gyûjtemény ápolása, gondozása, bõvítése mellett. Évtizedekig szerkesztette a Mûvészet és a Mûvészettörténeti értesítõ c. szakfolyóiratokat. Életmûvének klasszikus alkotása A festészet forradalmárai" c. könyve, monográfiát írt Derkovits Gyuláról. Számtalan könyve jelent meg, közel ezer szakcikke, katalógus-bevezetõje. Az ország minden részén fontos tárlatokat nyitott szakadatlan odaadással. A mûvészettörténeti tudományok kandidátusa, személyiségének lényeges törvénye a mindenkire kiterjesztett demokratizmus. Nem szavakban, hanem tettekben, hiszen lapjaiban helyet adott azon véleményeknek is, melyekkel Õ nem azonosult. POGÁNY Ö. GÁBOR elsõsorban a hagyományos realizmus híve maradt, de az új törekvések támogatója is, csupán a másodlagosságokat, a képi divatjelenségeket számûzte ízlésébõl. A teljes szellemi látóhatárt birtokolta, ez mutatkozik meg szobrászatunk és festészetünk elmúlt századairól kiadott albumaiban. Legnagyobb tette mégis az, mely egész életmûvét hitelesítette, hogy fáradhatatlanul dolgozott nem indokolatlanul kapott obsitja után is. Minden értékre figyelt, benne a nemzeti megújulást támogatta, a remekmûvek fölismertetése mellett a kis értékeket is megbecsülte, mint közmûvelõdésünk fontos tégláját. Nem ismert kis és nagy föladatot, valamennyi erjedés osztályrésze lett. Küldetése és szolgálata. Ennek jegyében fogadta a Hatvani Tájképbiennálé anyagát a Magyar Nemzeti Galériában, honoráriumait az ügy szolgálatának ajánlotta, különösen élete utolsó szakaszában, amikor szerénysége, önzetlensége még áthatóbban növekedett. A dunakeszi zeneiskolában állandó széket vásárolt a helyi szokásnak megfelelõen; több közegben, gondolattal, tettekkel és anyagilag is támogatta a kultúrát.

Az Új Hevesi Naplónak kezdettõl haláláig munkatársa volt, Eger térségében is komoly erõt fejtett ki a képzõmûvészet megújulásáért. Nagy részvét mellett temették a Farkasréti temetõben 1998. április 6-án. 82 esztendõt élt, gyarapította világunkat mûvekkel és emberséggel. Bizonyára megbocsátóan mosolyog az örökkévalóság új dimenziójából, és nem fájlalja, hogy búcsúztatóján a kormányzat és a Magyar Képzõmûvészek Szövetsége nem képviseltette magát, nem vitatkozna P.Sz.J. mûfajtévesztésével sem, aki nekrológjában sem tudta durvaságát mellõzni. Más kategóriában élt, s disszonanciák nem zavarják ránk hagyott gazdag örökségét. Talán kezével intetne csöndesen, mégis szóvá teszem, hogy a búcsúbeszédekben Pogány Gábornak, Pogány Ödön Gábornak titulálták, pedig neve Pogány Örs Gábor volt, mindannyiunk szívében, tudatában fogalom: PÖG. Méltatója még fõmûvének címét is elvétette, mivel elsõ könyvével kapcsolatban a mûvészet forradalmairól beszélt, pedig máig érvényes elsõ könyvének címe: A festészet forradalmárai. Mély fõhajtással búcsúzom Mesteremtõl, a magyar képzõmûvészet és mûvészettörténelem klasszikus értékû alakjától.

(Nemrégiben kaptuk a következõ kéziratot Korponay Margó festõmûvésznõtõl. Mint tudjuk, Pogány Ö. Gábor soha nem írta meg elõre a kiállítások megnyitó beszédét, mindig szabadon adott elõ. A résztvevõk egyike jegyezte le a számunkra. Akkor még nem tudtuk, hogy ilyen szomorú apropóból fogjuk leközölni. Saját írásával búcsúzunk a jeles mûvészettörténésztõl, aki a Hevesi Naplónak a kezdetektõl munkatársa, támogatója volt, és ezt mindig önzetlenül tette, a felajánlott honoráriumot rendre visszautasította. A Szerk.)

Pogány Ö. Gábor:

Korponay Margó kiállítása a Parlament Galériában

Jó érzés volt végigsétálni ezen a kiállításon, a képek között. Érdekes, meghitt hely, ahol vagyunk, kellemes atmoszférát teremt a mûvészettel való találkozásom, mert találkozni a mûvészettel akkor lehet igazán, ha intim környezetben történik. Természetesen ez nem vonatkozik a monumentális mûvészetekre; épp arról beszélgettünk Korponay Margóval, hogy hiányosság tapasztalható már vagy fél évszázada a képzõmûvészet és az építészet együttmûködése terén. Utoljára talán az 1937-es párizsi világkiállításon került erre sor a magyar résztvevõk között, amikor az építész-tervezõk és a szobrászok, festõk mûvei együtt léptek a nyilvánosság elé. Manapság hiányzik ez a közös fellépés. Nagy baj ez azért is, mert mostanság új családi házak, nagyobb épületek, olykor paloták és kastélyok is épülnek, s a tervezéskor nem kap helyet a képzõmûvészet. Remélhetõen nem kellenek évtizedek ahhoz, hogy bebizonyosodjék, mûalkotások nélkül nem szabad otthont kialakítani.

Korponay Margó képei kimondottan ezt a közvetlenséget, ezt az eleven kapcsolatot képviselik a képzõmûvészet és az emberek között, a festészet és a mûbarát között. Korponay Margó mûvészetével kapcsolatban nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy õ született kolorista, bizonyára tudatosan él is ezzel, ám vannak olyan ösztönös és szinte követhetetlen kapcsolatai az egyes árnyalatok, "bevilágítások, áttûnések" hatásfokával - ahogy az egyik képének címét is adta -, ami tulajdonképpen tökéletes találat, vagyis kolorisztikus vívmány, s ez a legfontosabb a festészetben.

Újabban sokszor látunk színtelen képeket, mintha lennének olyan festõk, akik nem veszik tudomásul a spektrum kínálatait. Persze ez nem jelenti azt, hogy például fekete-fehérben ne lehetne festõi hatást elérni, árnyalatokkal, átmenetekkel, a valõrök változataival, e tekintetben nem kell kisebb mesterekre hivatkozni, mint Goya vagy Rembrandt, akik fekete-fehérben is színes világot állítottak elénk. Kétségtelen azonban, hogy az optikai bõségnek az a felszabadultsága, ami a piktúrában bekövetkezett a XIX. század impresszionista kezdeményezései után, elemi erõvel és közvetlenül hat az emberre. Korponay Margó ezt a hatást mesterségbeli tökéllyel alkalmazza. Talán úgy érezhetik a jelenlévõk, hogy túldicsérem a Mûvésznõt, megállapításaimat végül el fogják fogadni, amikor végignézik a kiállítás képeit, egyiket a másik után; egyértelmûen észlelhetõ ez a fajta közvetlen hatás, amit a színvilág az emberre gyakorol, azt is mondhatnám, hogy az ember idegeire, az ember érzékszerveire, a látáson keresztül a vizualitás lélektani forrásaira. Mert tudatosítja bennünk, hogy mi mindent tudunk szemünkön keresztül érzékelni a világból, ha a mûvész minket erre irányít. Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy ennek a képanyagnak az áttanulmányozása után, ha valaki kimegy sétálni - mondjuk - a Nagyhárshegyre, ne mondjak távoli helyeket, nem mondok mindjárt tengerpartot, vagy alpesi ormokat, csak itt nézünk körül, feltétlenül megmutatja magát a külországi motívumokban is. Ezt itt nyomatékosan kell hangsúlyozni.

Amikor végignéztem az anyagot, rendkívüli módon megdöbbentett engem az, amit a rendezvény központi falán találtam. Arról van szó, s ez figyelemreméltó lelemény, a kereteket népmûvészeti motívumokra emlékeztetõ díszekkel látta el Korponay Margó. Azért fontos ez, mert a festményekben is van valami, amiben helyi jelleg fedezhetõ fel. Korponay Margó magyar festõ. Mostanában ugyan nagyonis magyarok vagyunk, meg egyre nemzetibbek, de higgyék el, hogy Korponay Margónál nincs szó efféle közszolgálati aktualizálásról. Egyszerûen arról van szó, hogy igenis, a magyar festészetnek van sajátos hangja, úgy is mondhatni: jellegzetes szellemisége. Olyan valami, ami a nagybányaiak, az alföldiek nyomán alakult ki, az õ színeiknek a világában otthon érzi magát a magyar ember, s valamit talál benne, ami regionális jellegû. Korponay Margó eddig is ezt a koloritot mûvelte, de hogy megláttam ezeket a keretekre felvitt motívumokat, óhatatlanul visszaasszociáltam eredeti benyomásomat a színvilágáról. Elnézést kérek, lehet, hogy egy magamfajta mûvészettörténész talán túlmagyarázza benyomásait, a mûvészettõl kapott élményeit.

Nem szerettem volna elméletieskedni, csupán szubjektív érzéseimet közlöm. Egyébként sem tartozom az értekezõ mûvészettörténészek közé, akik csak fogalmakkal dolgoznak, én szeretem a mûvészetbõl sugárzó varázslatot "lereagálni", hogy ezt a csúnya szakmai kifejezést használjam. Köszönöm Korponay Margónak, hogy felszabadultan lehet szeretni a képeit, a közönség szívesen nézi mûveit, gyönyörködik bennük. És ha egy képben gyönyörködni lehet, akkor az már betöltötte szerepét, bár manapság általában azt szokták mondani, hogy a festmények ne legyenek szépek, inkább problematikusak. Probléma van itt is elég, a káprázatos tüneményekhez sok gondolati elemet lehet társítani, de sohase lesz ez a gondolati elem - hogy úgy mondjam - uralkodó a színek önálló léte felett. Tehát a színek uralkodnak és a gondolat a színekben jelentkezik.

Gratulálok még egyszer Korponay Margónak, örülök, hogy újfent találkozhattam alkotásaival, s hogy további eredményes munkálkodást sok sikert kívánhatok Neki.

Várkonyi György:

Király Gábor a "Da Vinci" galériában

Király Gábor fiatal mûvész városunkban született s szereti ezt a helyet, Egert, a város korlátaival, beszûkült gondolataival, bezártságával, értetlenségével együtt. Érzi a hely varázsát, a kanyargó, kis utcák meleg ölelését, a vár nyújtotta hõsi atmoszférát.

Lelke, mint ma sok embernek, folyamatosan úton van, kutat, próbál a ledõlt vagy ledöntött értékrendek romjain építkezni. Keresi és meg akarja mutatni önmagát.

Az ember individuum, csodálatos, megismételhetetlen, helyettesíthetetlen. De nincs befejezve. Életünk feladata megalkotni, felépíteni önmagunkat. Nem öncélúan, hanem kitárulkozva a másik embernek, lelkünket állandóan építve, hogy minél többet adhassunk magunkból.

Ez munkál Gáborban is, hol tudatosan, hol az érzelmek síkján. Madarai az ember szabadságvágyát jelzik. A sokszínû, varázslatos világ, amit elénk tár, kiáltás: Szabadulj meg béklyóidtól és repülj! S jól tudja, ezek a béklyók bennünk vannak, mi magunkat fûzzük rabláncra az önzésünkkel, irigységünkkel, értetlenségünkkel, okoskodásunkkal. Pedig ez a tökéletesen megalkotott világ, mely körbevesz bennünket, nem vár nagy tudást tõlem, csak azt, hogy rácsodálkozzam, mint a gyermek. Fogadjam be szeretõ üzenetét. Van-e szebb és tökéletesebb alkotás, mint a virág, rövidke életével, csodás önfeláldozásával? Lelket érint a mérnöki forma- és színviláguk, így fiatal mûvészünk sem tudta kivonni magát hatásuk alól.

De nem elég számára a színek világa. Egy-egy érzést, hangulatot nagy-nagy szeretettel vet papírra vagy illusztrál. Így születtek a versek, vagy egy zenemû grafikus megjelenítése.

És az anyag, melyet tehetetlennek, mozdulatlannak, állandónak hiszünk, hogyan elevenedik meg, hogyan lendül számunkra is érzékelhetõen mozgásba, jól bizonyítják faragásai.

Végignézve az alkotásokat, akár több mûvész is készíthette volna õket. Nincs egységes arculat, egységes motívum, egységes formavilág. De vajon testünkben csak egy ember lakozik? Nem játszunk-e másképp a munkahelyen, az étteremben, a tengerparton vagy a bitó alatt? Keressük önmagunkat, az élet értelmét, hol jó, hol rossz irányban, de mi vagyunk az, aki keres.

Király Gábor is ezt teszi nap mint nap megküzdve a pillanatért, hogy egyszer mindez, amit elénk tár önmagából, valóban királyi legyen.

Csontos Ildikó:

Volt egy gyönyörû titkom

Kalmárné Horóczy Margit táblaképeibõl nyílt kiállítás az Egri Galériában

A gondolkodás, amely az emberiséget annyi merész tettre ihlette már, egy csodálatos képességgel is megáldott bennünket. Egy speciális nyelvvel, amelyet egyesek közülünk mindenki nevében beszélnek, hogy mindenki megragadhassa az élet rejtett értelmét, amelynek kifejezésére a legtöbb ember mégis hiába vágyik. Hangok és formák, hallási és tapintási érzékletek alkotják ezt a nyelvet, amit MÛVÉSZETnek nevezünk.

Ehhez a rövid szóhoz az emberiség története során mindenkinek hozzá kell toldania valamit. Ennek a sok száz, sok ezer év óta tartó közös erõfeszítésnek eredményeként változik át világunk a véletlenek halmazából mûalkotássá.

A kortárs magyar képzõmûvészet nem bõvelkedik nõi alkotókban. A kevesek közé tartozik Kalmárné Horóczy Margit, akit szuverén világú és stílusú mûvészként tartanak számon. Mûvészi pályára vezetõ útja különösen egyéni volt. Kalmárné látszólag nem végzett szisztematikus szakmai tanulmányokat, mégis kiállító mûvésszé érett. A képzõmûvészeti pályára történõ felkészülése elgondolkodtató. Az egyetem kémia-fizika szakát elvégezve és ezen szakok tanítása mellett megalkothatta hosszas, titkos, mélyben folyó vajúdás árán a maga mûvész-világát, amelynek eredményeit idõrõl-idõre kiállításokon tárja a közönség elé.

Mindenkitõl különbözõ, különös stílust talált magának, illetve ebben a stílusban talált önmagára. Nem voltak mesterei, bár festõmûvész unokatestvére, Horóczy Géza alkotásai láttán már elég fiatalon a mûvészpálya mellett döntött. Mûvészetére nem hatott közvetlenül senki. Hosszas keresgélés, próbálkozások árán jutott el a népmûvészet szellemében fogant õsi, atavisztikus jelképekkel, gondolatokkal, motívumokkal telített táblaképek festéséhez.

Különös festõi világ Horóczy Margité. Életre kelt mesevilág elevenedik meg keze alatt. A címek önmagukért beszélnek, például Mese a szeretetrõl. A magyar mondavilágból eredezik az Eredetmonda és az Emese álma. Személyes indíttatású a Nagyanyám kendõje c. festmény. Madárábrázolásai megrázóak, pl. a Madársors elpusztult madara vagy az Álombeli madár kék madara. Rejtett gondolatokkal, szorongással és mosollyal találkozhatunk a táblaképeket szemlélve. Látomásszerû vízió a Holdfényben és a Látomás c. kép.

Végtelenül finom rajzolatú, egyszerû vonalvezetésû minden festmény. Horóczy Margit kevés színt használ, fõleg a mélyebb, sötét árnylatokat kedveli. Apró, miniatûr világos festékpettyekkel illusztrálja mondanivalóját. A képkeretek stílusosan egyszerû, hajlított vonalú, világos fenyõbõl készültek.

Az Egri Galériában kiállított táblaképek a befelé forduló, zárkózott természetû alkotójuk vizuális önéletírásai. Lelkiállapotának, félelmeinek, magányának, fájdalmainak kifejezõdései. A pöttyformák és a színfoltok válnak az alkotói gondolatok hordozóivá. Mûvészetének önmaga az alanya és a tárgya.

Horóczy Margit lélekrezdülése nyilvánul meg a finom, hajlékony vonalvezetésben, a mélysötét színekben. Eközben úgy vall magáról, hogy közben tükröt tart másoknak is önmaguk megismeréséhez. Motívum- és szimbólumrendszere mindenkinek különbözõ asszociatív értelmezésre nyújt lehetõséget. A képekbõl fakadó asszociációkat tehát magunk is továbbszõhetjük. A festmények kialakulásának megvan a maga módja. Amikor a festmény elkészült, a tárgya leleplezi magát, feltárul a nézõ elõtt.

Bánszky Pálnál szebben még nem méltatták Horóczy Margit festészetét. "Mûvészete romlatlan tisztaságú, mint a gyermeki világ. Önvallomás. Áhítat és szeretet. Nõiesen törékeny lélekrezdülés. Aggódás és életöröm. Önálló, magas esztétikai értéket hordozó mûvészi hang, finom mívû líra. Szín és formapoézis."

Ilosvai Ferenc:

Egy kávéházi törzsasztal mellõl

Sokszor érzi úgy az ember Magyarországon, hogy nem csupán a vendéglátás és a kulturált társasági élet alkalmas színterei, találkahelyei hiányoznak nagy számban ma még, de az oda illõ, rátermett - nem csupán a gyors meggazdagodás fantomját kergetõ - fantáziadús vendéglátós egyéniségek is. A jellegtelen, pontosabban egy sémára berendezett és mûködtetett "vendéglátóipari egységek" kora szerencsére lejárt.

A ma embere (fõképpen az idõsebbek és a középkorúak) szeretne békebeli hangulatot árasztó cukrászdákba, kávéházakba járni. Úgy, mint annak idején a szülei, nagyszülei, illetve a nyugati országok polgárai manapság is. A jelzõ, hogy békebeli, nem hamis külsõségekre, egy letûnt világ divatjamúlt díszleteire értendõ, sokkal inkább a hely szellemére, légkörére.

Cukrászda, kávéház! - kapják fel most esetleg a fejüket néhányan az ifjabb korosztályokból -, mi is az voltaképpen? Egyfajta, nosztalgiával emlegetett úri különcség, netán egy kissé dekadens kispolgári valami, aminek írmagja is alig maradt mára hazánkban? Hát nézzük csak! Például a kávéház szó hallatára irodalmi olvasmányok, no meg történelmi leckéink alapján sok minden anélkül is eszünkbe juthat, hogy valaha lettünk volna egy ilyen hamisítatlan mûintézetben.

Vegyük sorra! Elõször talán a lényegtelenebb asszociációkat: kapucíner, szódavíz kispohárban, hitelezõ fõpincér, fogason lógó, nádból készült újságtartók, viharvert zongora, márványlapú asztalkákra írt versek, stb. És az ezeknél sokkal fontosabbak: törzsasztalok, asztaltársaságok, flörtök és elfeledett szerelemek, emberek, kapcsolatok, élettel és érzelmekkel teli együttlétek...

A kávéház tehát nem presszó és nem bisztró, nem sörbár és nem pincemulató, nem lokál és nem diszkó. A kávéház az kávéház! Pezsgõ, az értelemre is ható közélettel, alkalmasint érdekes eseményekkel, a lelki egészséget és szellemi kikapcsolódást a kulináris élvezetekkel együtt szolgáló alkalmakkal, találkozásokkal.

A kedves Olvasó már bizonyára sejti, hogy e sorok írója nem minden célzatosság nélkül boncolgatja a kávéházi létnek: az emberiség egyik legõsibb és legvárosiasabb szórakozásának a titkát. Elégedetten állapítja meg, hogy szûkebb pátriánkban, Egerben egy idõ óta újra van olyan hely, ami megfelel a kávéházakkal szemben támasztott igényes elvárásoknak. Igaz, kristálycsillárjai, tükörfalai nincsenek, mégis sugárzik belõle a diszkrét elegancia, ugyanakkor otthonos, embermeleget árasztóan barátságos. És nem csupán a kicsiny méretei miatt!

A kis Dobó téren álló Senator Ház kávézója, amellett, hogy kellemes és hangulatos "bástyája" a vendéglátásnak, az egri zenei és képzõmûvészeti élet afféle szalonjává is vált az utóbbi években. Érdemes felidézni - a teljesség igénye nélkül - az elmúlt négy év szépszámú rendezvénye közül a legfigyelemreméltóbbakat.

Grill-ételek bemutatójával "nyitott" a város felé a felújított Ház vezetése 1994 júliusában. Az est házigazdája, mesterszakácsa a Svájcból Kerecsendre települt Jan Lüthy úr volt. Ezen az összejövetelen a krónikásnak egy pillanatra úgy tûnt, mintha a termecskékben falatozó, s a gasztronómia gyönyöreiben elmerült vidám asztaltársaságok mellett egy bizonyos Krúdy úr elégedett mosollyal elsétált volna...

Még ez év novemberében "egy csésze kávéra" invitálta vendégeit Kávéházi esték címû meghívóján a Ház. Ekkor vehettük kézbe elõször a kis méretû, tetszetõs, azóta már hagyományos meghívót. Buday Ágota budapesti keramikus kiállításán az ízlésesen díszített, ünnepváró miliõben az advent szimbólumai - itt-ott egy gyertya, mécses, koszorúk és néhány fenyõág - tökéletes harmóniát alkottak a kerámiákkal. Blaskó Balázs színmûvész megnyitó beszéde, Bánhegyi Tünde hegedûjátéka és a tálcán felkínált pezsgõ csak tovább fokozta a hangulatot. Ekkor már érezni, sejteni lehetett, hogy a "kávéházi estéknek" lesz folytatása.

A Senator Ház lelkes vezetõinek köszönhetõen májustól késõ õszig mediterrán hangulattal telt meg a kis Dobó tér. Azóta is minden évben! Reményi Ede emléktáblája alatt estérõl-estére különféle zenei produkciók szórakoztatták az itt található éttermek zsúfolásig telt teraszainak vendégeit. '94-ben az egri nyár zenei szenzációja volt az elsõ ízben megrendezett, szabadtéri Strauss-est, amikor is a Senator Ház elõtti terecske - egészen a hídig! - egyetlen nagy terasszá változott. Addig csupán a hetvenes évek olasz filmjeiben láthatott az ember ehhez hasonlót.

1995-ben három egri mûvész kiállítása verbuvált törzsközönséget. Elsõként Nagy Ernõ festõmûvész állított ki. Képeit dr. Martinovits János kórházi fõorvos méltatta. Kis irodalmi mûsorral Blaskó Balázs és Kelemen Csaba járult hozzá a kellemes szemlélõdéshez. Erdõs Júlia textilmûvész és férje, Pusztai Ágoston szobrászmûvész közös tárlatát az egri fõiskolán is tanító Nagy B. István Munkácsy-díjas festõmûvész ajánlotta a vendégek figyelmébe. Az est zenei csemegével is szolgált. Kátai László egri zeneszerzõ Bevezetés és fuga címû mûve hangzott el.

1996 februárjában Jobbágy Dezsõ képkiállítása nagy meglepetést okozott, hiszen õt eddig mint az Old Boys dobosát ismerte a nagyközönség. Boncz Géza humorista és a pánsípon muzsikáló Fülöp Ervin tették még emlékezetesebbé ezt a vidám találkozást.

Márciusban Tavaszi zsongás címmel Petõ Mónika egri virágkötõ különleges virágkompozícióiból nyílt bemutató, amelyet Pécsi Ildikó színmûvésznõ egy kis verscsokorral nyitott meg.

Júniusban Gyõrfi András Ezeregyszáz esztendõ címet viselõ, olajfestményekbõl álló kiállítása vonzott sok látogatót. A mûvész színész barátai - Kiss József, Kautzky Armand és Schnell Ádám - egy kis irodalmi összeállítással, St Martin pedig gyönyörû szaxofonjátékával járultak hozzá a teljes mûélvezethez. Jó idõ lévén, nem csupán a meghívottak, de a terasz vendégei és a terecske turistái is részesei lettek a kellemes délutánnak.

Októberben a Szilvásváradon élõ és alkotó mûvészházaspár, Debreczeni Zsóka és Pelcz Zoltán keramikusok bemutatkozó tárlatával folytatódott a mindig sok érdeklõdõt vonzó "kávéházi esték" sorozata. Dr. Pogány Ö. Gábor mûvészettörténész baráti hangulatú megnyitója után az egri ének-zene tagozatos, ú.n. "halas" iskola kórusa adott mini koncertet.

Az elmúlt idõszakban nemcsak befutott, ismert mûvészek alkotásai kaptak helyet a parányi, az ilyen alkalmakkor mégis galériává "tágított" termekben. Pályájuk elején álló ifjú tehetségek is: a Fiatal Egri Képzõmûvészek Stúdiójának tagjai - Papp Ildikó, Báró Péter, Benke Zoltán, Pogonyi Tibor. Tárlatuk a Legújabb romantika címet kapta, és dr. Löffler Erzsébet tanácsnok nyitotta meg meleg szavakkal '97 februárjában. Most sem hiányzott a hangulatteremtõ zene, amit ezúttal Siska Gyõzõ és Halmai Richárd barokk gitárosok szolgáltattak. Pusztai Lídia énekéhez is õk adták a zenei kíséretet.

Szeptemberben - mintha csak régi adósságát szeretné a város törleszteni - megrendezték a Senator Házban Kátai Mihály festõmûvész emlékkiállítását. A megnyitón a fiatalabb barát, Molnár István Géza beszélt az élete második felében Egerben alkotó mûvész életútjáról, mûvészi munkásságáról. Különös élményt jelentett, hogy a mûvész zeneszerzõ fiának, Kátai Lászlónak mûve hangzott fel, a Missa Agriensisbõl a Benedictus. Hegyesi Hudik Margit énekelt, kísérte Marik Erzsébet.

Decemberben Ünnepek és hétköznapok címmel nyílt meg Pataki János különös hangulatú kiállítása, melyen hétköznapi, elhasznált, eldobált tárgyakból alkotott kompozícióit mutatta be a mûvész. Rátkai Attilának, Eger fõépítészének bevezetõje után Saárossy Kinga színmûvésznõ mondott verset.

A megidézett, zömmel képzõmûvészeti rendezvények mellett még egyszer szólni kell az immár hagyománnyá vált, évente megrendezett kis Dobó téri Strauss-estekrõl és a látványos divatbemutatókról is. Nem hagyható ki a sorból az egri cigányzenekar sikeres föllépése sem. Példa értékû az a két, gyermekeknek szánt rendezvény, amely tavaly tovább gazdagította a Senator Ház programkínálatát (ami egyhangúnak eddig sem volt nevezhetõ!). A gyermeknapon ugyanis fellépési lehetõséget biztosítottak az egri Szalapart úti iskola értelmi fogyatékos gyermekekbõl álló, nagyszerûen muzsikáló zenekarának: a Szin-Kópéknak. Decemberben pedig nagyszabású Mikulás-ünnepségen fogadták és ajándékozták meg a városban élõ kisgyermekeket. (Mindkét gyermekprogramnál élvezték a rendezõk az Egri Nõk a Városért alapítvány hathatós segítségét!)

Nem hagyható említés nélkül az a jótékonysági képkiállítás sem, amelyet az elmúlt év késõ õszén a tragikus hirtelenséggel elhunyt egri festõ, Galuska László árváinak megsegítésére szerveztek.

Visszatekintve a Senator Ház négy éves mûködésére, még így, a teljesség igénye nélkül felsorolt programokat látva is elmondható, hogy a Ház a kávéházi kultúra felélesztésében és Eger kulturális életének még tartalmasabbá tételében komoly érdemeket szerzett. A fáradhatatlan ötletgazdák: Cseh András és felesége, a Senator Ház vezetõi most sem pihennek. Ezt bizonyítják az idei rendezvényeik is. Februárban láthatta a közönség a nemrégiben Egerbe települt evangélikus lelkész és keramikus, Aklan Éva szemet gyönyörködtetõ munkáit, amit márciusban Császár Attila festõmûvész kiállítása követett.

Errata

1998/2. számunk 29. oldalán a két kép aláírása felcserélõdött. Tehát a bal oldali kép helyesen: Kmetty János: Anya gyermekkel. A jobb oldali kép pedig: Glatz Oszkár: Szappanbuborék.

Az 54. oldalon helyesen: "A tánckultúra szervezése mellett az Atellana Táncszínház felvállalta a Filharmóniai hangversenysorozatok lebonyolítását..."

"Szerzõink" rovatunkban Szirmay Lászlóról helyesen: "Egyetemi tanár volt Youngstownban."

Tartalomjegyzékünkben pedig helyesen: Losonci Miklós: Városi Képtár Ráckevén (39. old.), illetve Losonci Miklós: Évadnyitó a hatvani Moldvay Gyõzõ Galériában (43. old.)

A hibákért elnézést kérünk a Kedves Olvasóktól, illetve Szerzõinktõl.

Szemben az árral...

Két kiállítást nyitottak meg április elején Egerben egyidõben. Az IH 15 esztendõs születésnapján az egri képzõmûvészek közül hét alkotó munkáját állította ki, s nem messze a Széchenyi utca másik végétõl a Hársfa büfében. A Telekessy úton két rajz-vizuális szakos hallgató "vitte el közönségéhez" munkáit.

A Galéria I.-ben Halászné Szilasi Ágota bevezetõje arról szólt, hogy mind a hét kiállító beérkezett mûvésznek tekintheti magát. Már túl vannak az útkeresésen, ismerik a világot, amiben létezniük kell, és meg is fogalmazzák - mûfajonként és alkotóként másképpen - a maguk számára. Egy közös bennük: mindannyiunknak küzdelmes élete van egzisztenciális és alkotói vívódások árán hozzák létre értékálló mûveiket.

A vidéki alkotó értelmiségiek öntudatát és áldozatvállalását és mégis akarását tükrözi ez a remek anyag F. Balogh Erzsébet, Fodor Eta, Ducsai Zoltán, Herczegné Paparó Ibolya, Herczeg István, ifjabb Herczeg István és Sarkadi Péter alkotásai.

Ugyanezen az estén a Hársfában a fõiskolás közönség hallgathatta Nagy B. István fõiskolai tanszékvezetõ szavait. Õ azokról a paranoiásokról beszélt, akik szemben az árral küzdenek, s azokról a tehetségekrõl, akik szemben, a túlsó partra jutva mégis szuverén világot teremtenek. Kádár Gábor a maga magányos zárt, öntörvényû, de igaz világát, s Trón Árpád, aki társas lényként tárgyakat és embereket gyilkolászó, de mégis hitelesen megjelenítõ világát.

Mindkét tárlat közös vonása, hogy nem kvázi mûvészetet kínált, így hát okunk van reményre.

(jámbor)

Császár Attila kiállítása a Senator Házban

Víziószerû, megdöbbentõ képek, különleges portrék, hangulatos megnyitó mûsor Saárossy Kinga és Kelemen Csaba színmûvészek elõadásában. A festmények egy része egyáltalán nem mondható derûsnek. Nemcsak sötét tónusuk miatt, hanem a hangulatuk révén, melyet árasztanak. Különlegesen esztergált képkeretek emelik ki mindazt a komolyságot, mely a festõbõl és mûveibõl árad.

Császár Attila Zalában él családjával, és nem tudni, csupán sejthetõ, hogy a mai mûvészek kemény és áldozatos élete juthatott ki neki is. Nem szívesen nyilatkozik magáról, az a fajta, aki inkább megfesti, azontúl nemigen magyaráz. Mikor mestereirõl kérdezem, elmondja, hogy nem voltak igazi, nagy példaképei a festészetben, tanárai között, inkább a saját útját járja. Mûvészi hitvallásáról sem tudhatok meg többet. Nem kívánja szavakba foglalni, inkább azt ajánlja, beszéljünk konkrétan valamelyik képérõl. Egy szép nõi portréról, a Merengõrõl beszélgetünk. Velem mondatja el, mi mindent látok a képben, a felszín alatt. Õ ezt úgy nevezi, hogy lebontjuk róla a rétegeket, és megnézzük, mi minden rejlik alatta. Szívesen elemzek mûveket, így nem esik különösebben nehezemre. Mégis a mûvészt magát hallanám inkább a saját, esetleg belemagyarázott gondolataim helyett. Császár Attila úgy véli, hogy mindnyájan így keresgélünk és bontogatjuk le a héjakat, a más-lét burkait, az emberi titkok rétegeit. A mûalkotás és az emberi élet misztériumába csak efféle betekintésünk lehet. Minden más látszat. Lehet, hogy ez is?

I. Országos Fotóhét

1998. március 30 - április 5.

A fotómûvészet még mindig nem tartozik az igazán elfogadott mûvészetek közé. Sokan azt tartják róla, hogy afféle szakma, mely kizárólag a technikai felkészültségen, felszereléseken, trükkökön és sok más effélén múlik, továbbá hogy bárki elsajátíthatja a hozzá szükséges fogásokat, azontúl már csak egy gépre, némi anyagra és készpénzre van szüksége.

Nos, aki ilyesmin töpreng, az nyilván az amatõrfotózásnak azon ágára gondol, melyet mindnyájan gyakorolunk, mikor szeretteinket fényképezzük, majd a végeredményt rábízzuk a fotólaborokra, ahol ilyen-olyan képeket gyártanak le az általunk leadott anyagból.

Ez évben elõször került sor hazánkban egy rendezvénysorozatra, mely a hagyományteremtõ szándék mellett egyúttal arra is figyelmeztet bennünket, hogy van mit pótolnunk. Ismeretekben és elismerésben egyaránt. Több helyszínen, különféle kiállítótermekben szerepeltek a "szakma" nagyjai. Budapesten az Iparmûvészeti Múzeumban, a Magyar Mezõgazdasági Múzeumban, a Magyar Fotográfusok Egyesületében, a Magyar Természettudományi Múzeumban, több galériában, mûvelõdési házban, moziban voltak fotómûvészeti kiállítások. Vidéken többek között Egerben az MMK-ban, Debrecenben, Kecskeméten, Karcagon, Kaposváron, Keszthelyen, Szolnokon, Mohácson, Miskolcon és még számos színhelyen mutatkoztak be az alkotók.

Szûkebb pátriánkat Debrecenben képviselte Molnár István Géza amatõr fotós, akit az egri közönség régóta jól ismer. Nemcsak a helyi lapokban évtizedek óta megjelenõ fotói miatt, hanem több, sikeres kiállítása után is. Idõszeletek, illetve Egri arcok címû kiállításai népes közönséget vonzottak. Több díjnyertes fotója közismert Egerben és országszerte.

A Debrecenben legutóbb bemutatott anyagának címe lehetne akár Magyar valóság is, annyi izgalmas portrét és dokumentumanyagot tartalmaz. A Sirályok címû képével díjat nyert, de figyelmet érdemel a Trianon Palota c. alkotása is, mely nem pusztán egy épületet ábrázol, hanem tükrözi számunkra azt a ridegséget és döbbenetes közönyt, mely a jelen évszázadban valósággal elszigetelte a magyarságot Európa egészétõl. A növényi indákhoz hasonlatos vasrácsok nyársakra engednek asszociálni. Bár funkciójuk elsõsorban díszítõ lenne, mégis inkább elriasztanak és elutasítást fejeznek ki.

Eifert János vendégkönyvi bejegyzésében nagyra értékelte a Sirályok-at, a Száz év-et, illetve a Tabán 69-et. Ez utóbbi kép döbbenetes formában beszél el emberi sorsokat. Akik még mindig nem fogták fel, mi történt a magyarsággal az elmúlt évtizedekben, azoknak mind meg kellene tekintetniük ezt a fotográfiát. Csak egy fotó? Nem inkább történelem?

A Sirályok vagy a Cigánytánc dinamizmusa ugyanúgy elárul valami lényegeset alkotójukról, mint a Hortobágy címû, igen eredeti felvétel, mely - bár számukra a Hortobágy közelsége olyannyira adott, mint az egrieknek a Szalajka-patak szépséges élménye - a debreceni közönség köreiben is nagy sikert aratott. A képen minden mozgásban van. Rohanó gulya veri fel a port, s talán a szél is. A gulyás éppen utánuk fordul, hogy az állatokat irányítsa. Fölöttük gyülekezõ felhõk, a kavargó port és a horizontot a lemenõ nap fénye világítja meg. A gulyás gatyája lobog a szélben, s az egész kompozíció mintha azt sugallná - számomra legalább -, hogy a rend is, a zûrzavar is belül van igazán, mégis körülöttünk látható a legjobban.

Karakteres magyar arcok, különleges portrék és csendéletek, aktfotók és néhány színes felvétel képezte a kiállítás anyagát, mellyel ismét sikeresen szerepelt alkotójuk. Molnár István Géza így vall fotográfiáiról: "Képeimnek nem szeretek címet adni. Ha valaki meglátja képeimben azt a többletet, amiért a kép a falra került, akkor már célt értem."

Egri arcok címû anyagát tovább szeretné bõvíteni a mûvész. Kátai Mihály, Kapor Elemér, Korompay János, Kánya Gyula már eddig elkészült portréi mellé bizonyára újabb karakteres alkotások elkészülése várható. Azok, akik törõdnek a város értékeinek fennmaradásával, segíthetnének felkutatni Kánya Gyula naiv fafaragó alkotásait, melyekrõl momentán nem tudni, hol lappangnak. Molnár István Gézának több felvétele is van ezekrõl a mûvekrõl, így az azonosítás nem nehéz.

Molnár István Géza: Trianon Palota

Molnár István Géza: Tabán 69

SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC

Jámbor Ildikó:

Színház a társadalom betegágyánál

Második évadát zárja az egri Gárdonyi Géza Színház Beke Sándor igazgató-fõrendezõ irányítása alatt. Ez az idõ már elegendõ a mûvészeti elképzelések megismerésére, s a fogadtatásáról is képet kaphatott már az alkotói gárda. Rendezõdtek a viszonyok. A telt házas nézõterekbõl, s az utcai szóbeszédekbõl látni, hallani: sokan szeretik és igénylik Egerben a színházat, de ugyanõk bírálják is, kritikus szemmel viszonyulnak a látottakhoz. Magyarán, az egri közönség sem adja alább.

S nézzük, hogyan feleltek meg ezeknek a magas szintû elvárásoknak az idén mûvészeink? Mindenekelõtt le kell szögezni: nehéz idõk járnak ma a mûvészekre s a színházra is. Az eddigi közönség - bármily lelkes barátja legyen az irodalomnak és a szó mûvészetének -, nem teheti meg, hogy költsön a színházra, mert a "napi betevõje" kerül veszélybe. Azok viszont, akik tudnának áldozni rá, még nem biztos, hogy érzik, milyen társadalmi haszna s esztétikai elõnye van annak, ha bérletet, netán páholytagságot váltanak az egri nézõtérre. (Mert ez évtõl már ilyen is van Hevesben is!)

Új helyzetben új közönséget kell nevelni, ám a régit sem szabad elriasztani. Igazi értékekkel kell becsalogatni a nézõt, nem feledkezve meg arról, hogy közben azért jól szórakozzon. Az idei egri évad mûsorkészítõinek is elsõ szempontja volt ez, megerõsítve azzal az erkölcsi alapállással, hogy a köznapi életben kifacsart, meggyötört polgárt szépséggel, igazi emberi érzésekkel vigasztalják. Valahogy úgy, mint egy nagybeteget, aki elõl szinte titkolni kell a rosszat, a betegség végkifejletét, s akit minden erõvel életben kell tartani. Ha lehet, a mûvészet erejével, ha úgy adódik, a nevetés, ha nincs más, akkor a mindent feledtetõ komédiázás által. Az egri mûvészek lelkiismeretes, jó ápolók és ápolónõk voltak. Ebben az évadban igyekeztek megtartani bennünket a hétköznapoknak. S ez ebben a helyzetben nem is kevés.

Heltai Jenõ Néma leventéjével kezdték az évadot, amelyet Bács Ferenc m.v. állított színre. A magyar irodalom népszerû költõi játékát az elmúlt hat évtized alatt szinte valamennyi hazai színház bemutatta már. Nehéz is volt eltekinteni az eddigi sikerek visszfényétõl (pl. Ruttkai Éva legendás Ziliájától). Vendégmûvészt hívtak: Ráckevei Annát, aki megfelelt az elvárásoknak, - noha az egri társulat nem egy mûvésznõje hasonlóképpen megoldotta volna a feladatot. Az igaz szerelemrõl költõien, kulturáltan valló történet néma leventéje, Kelemen Csaba kissé feszengett ugyan a szerepben, de összességében egy kellemes, nívós elõadás emlékét õrizzük. Különösen eltalálták a szereposztást Mátyás király és Beatrice, azaz Várhelyi Dénes és az Egerbe frissen szerzõdött Holl Zsuzsa esetében. (Kár, hogy a színésznõt az idén ezen kívül már csak egyszer láthattuk, a Kék madárban.

A lírai vígjáték után mindjárt egy fekete komédia Joe Ortontól a stúdiószínpadon Szegvári Menyhért rendezésében. Az izgalmakkal teli, fordulatos kamaradarab egy furcsa szerelmi háromszögben, pontosabban egy családi négyszögben játszódik. A fegyelmezett darabelemzés és színészvezetés következtében emlékezetes elõadás jött létre. No, ez a bemutató nemcsak vigasztalt, felrázott bennünket! Néha segítik a gyógyulást a szellemi izgalmak) Bessenyei Zsófia, M. Horváth József, Venczel Valentin, Nagy András kiválóan játszottak!

A nyári sikert ismételte meg immár kõszínházi viszonyok között Tolcsvay-Müller-Müller rockoperája, a Mária evangéliuma. A Beke Sándor rendezte darab remek csapatmunkában jött létre. Székely László (m.v.) monumentálisnak tetszõ és ihletett díszletei között Szögi Csaba eredeti koreográfiájával Benedek Márta (m.v.) jelmezeivel, valamint Vass Márta és Kalló Zsolt lelkiismeretes zenei segítségével, Pálfi Zoltán segédrendezõi szorgalmával.

A népes szereplõgárdát dicsérve a kõszínházi elõadások során kiemelkedõ teljesítményt nyújtó Szilágyi Olgát kell megemlíteni a címszerepben. Nemcsak énekesi adottságai kiválóak, hanem színészi fejlõdése is. Mûvészi kiteljesedése fordulóponthoz érkezett ezzel az elõadással. Felszabadultabb és õszintébb lett, s ezáltal hiteles is, a nagyon kritikus nézõ számára. a Mária evangéliuma színrevitele nemcsak helyén való, hanem "idejében való" mûsorpolitikai döntésként értékelhetõ. Amikor társadalmi szinten az anyaság nem tekinthetõ igazi értéknek, a mûvészet véleményformáló erejérõl nem mondhat le a színház sem. Az igazgató-fõrendezõ egy éve olyan elõadásokat ígért Heves megye fiataljainak, amelyet nem lehet megkerülni. Ezt követõen csak találgathattunk: vajon a kötelezõ olvasmányok melyikét emeli be a mûsorába? Az ember tragédiája a legkézenfekvõbbnek tûnt Madách Imre születésének 150. évfordulóján s a magyar szabadságharc másfélszázados (egyébként meglehetõsen elhallgatott) ünnepén.

A megkettõzött bibliai emberpár szerepeltetése, a beültetett szövegrészek különös, de a darab hazai színháztörténetében nem szokatlan dramaturgiai megoldást kínáltak. A lehetõség és valóság szembeállítása, s a végkifejletet tekintve csakazértis optimizmusa, az igazi emberi értékeket hangsúlyozó keresztény emberszeretet az évad egyik kiemelkedõ teljesítményévé a londoni szín (napjaink hazai viszonyaira hajazó) alakjai, vagy a prágai szín szereplõinek jellemábrázolása okozott emlékezetes perceket. Beke Sándor rendezõi munkáját Tarján Tamás és Pályi András dramaturgiai szaktudása támogatta, Székely László megintcsak ihletett díszletei és Benedek Mari jelmezei emlékezetes vizuális élménnyé avatták az elõadást. "Sokat bír az ember, ha van elég önbizalma önmagában" - vallja Ádám (Lamanda László), minden bizonnyal e vigasztaló és erõt adó mondat a legtöbb, amit nemcsak Évának (Dimanopolu Afrodité), hanem közönségének adhat. Lucifer (Blaskó Balázs) és az Úr (Venczel Valentin) viszonyát nem csupán a színpadi térben való fizikai mozgatásuk érzékelteti. Bennük ráció és hit, szellem és értelem küzdelme, de nem kibékíthetetlensége mutatkozik meg.

Érdekes, kísérletezõ elõadás született Ébert Tibor Bartók címû darabjából stúdiókörülmények között Horvát Lajos (m.v.) rendezésében. Mind a drámakomponista, mind a határon túlról érkezett rendezõ figyelemre méltó munkát végzett, melynek kiteljesedését egy szerzõi jogi bukfenc akadályozta meg, s kénytelen-kelletlen le kellett venni a darabot a színlapról. A címszerepet játszó Szíki Károly, továbbá Balogh Csilla megmutatkozására, s Balogh András sokszínû mûvészi teljesítményére emlékezhetünk jó szívvel.

Kálmán Imre Marica grófnõ címû nagyoperettje látványos sikert, megérdemelten zajos tetszésnyilvánításokat váltott ki a mûfaj kedvelõibõl. Moravetz Levente elegánsan vitte színre, s kiváltképp Vókó János és Pálfi Zoltán színészi remeklésére emlékszünk vissza a címszerepet megformázó Szilágyi Olga, valamint Szilágyi Erzsébet mellett.

Maeterlinck Kék madarát (Beke Sándor és Dávid Zsuzsa rendezésében) a gyerekek miatt is érdemes volt megnézni. Nemcsak a gyerek nézõk, hanem a gyermek szereplõk miatt, akik egy elõadás erejére megkapó õszinteséggel és beleérzõ képességgel simultak bele az emberi értékekrõl szóló történetbe. (Fekete Márton, Edõcs Ádám, Ivor Ágnes, Bögös Timea kapott játéklehetõséget).

Az egri színház évad közben indította stúdióját, melynek ifjú tehetségei máris debütálhattak Az ember tragédiájában s a Liliomban. Molnár Ferenc külvárosi legendáját Szegvári Menyhért rendezte, Csík György díszletei között és Kátai László hangulatfestõ zenéjével. Lélekig hatoló realista, de egyszersmind költõi játékot láthattunk. Noha ebben a produkcióban is ki kellett tágítani a szûkös szcenikai lehetõségeket, ez ötletesen sikerült.

A darab "transzcendentális", azaz mennyei történései a színpad fölé kerültek, dramaturgiailag pedig helyet cseréltek a fõhõs, Liliom halálának jelenetével. Sata Árpád (aki egy héttel a bemutató elõtt vette át a szerepet) színészi képességeinek és tapasztalatainak magaslatán teljesített, s a darabbeli lányát is játszó Sata Ágota is ígéretesen mutatkozott be. Nádasy Erika pályafutásán is minden bizonnyal jelentõs darabbeli alakítása. Juliként az évad partnerének mutatkozott ebben. Saárossy Kinga, Ribár Éva, Baráth Zoltán a tõlük megszokott színvonalon, de most mást, érdekesebbet, mélyebbet nyújtottak. Tunyogi Péterrõl (Hugó) ismét csak kiderült, hogy kedvezõ külsõ adottságai ellenére nem a hõsszerelmes figurák a neki valók, hanem az esendõ karakterek. Jellemábrázoló erényei itt is, s a Chioggiai csetepatéban is megmutatkoztak.

Az évad utolsó, látszólag könnyed, de nagyon lelkiismeretesen, felszabadultan színre vitt darabja Goldoni Chioggiai csetepatéja. Lehet a darabot leszólni, Goldonit leértékelni, egy azonban bizonyos: remek megfigyelõ volt. S ha már jól megfigyelte kora mókás, esendõ, de szívjósággal teli parasztjait, ki is figurázta azokat. A nevettetve nevelõ vígjátékot jól elõkészítetten, könnyed kézzel rendezte meg Dávid Zsuzsa. Mintha mûvészi hozzáállásában fordulat állt volna be, egyre õszintébb, s ez egyre igazabb elõadásokat eredményez. Mindent összevetve: kemény munkával eredményes évadot zárhat az egri Gárdonyi Géza Színház társulata. Nem emelkedtek éteri magasságokba, a földön jártak, de értünk és örömmel dolgoztak. Elismerés érte.

Büky Bea, Ráckevei Anna, Fekete Györgyi és Nádasy Erika

Heltai Jenõ: Néma levente c. darabjában

Fotó: Majoros Tamás

Csontos Ildikó:

Üveggyöngyjáték

A Magyar Nemzeti Balett estje a Gárdonyi Géza Színházban

Hiszek a tánc testet-lelket formáló erejében, abban, hogy a lírai szépség varázsa elpusztíthatatlan igény és örök élmény az ember lelkében. Herman Hesse Nobel-díjas német író Üveggyöngyjáték c. könyvében figyelmeztet: "Eljöhet a rémület és a legmélyebb nyomor ideje. De ha a nyomorban is lehetséges még boldogság, az csak szellemi lehet. Visszafordulás az elõzõ korok kultúrájának megmentéséhez és elõretekintés a szellem derûs és állhatatos képviseléséhez egy olyan korban, amely különben teljesen az anyag áldozatául eshetne." Kérdés, hogy milyen sors vár az emberi szellemre, az európai kultúrára, a zenére, a táncra és a többi mûvészetre, ha a pénz urai kerítik hatalmukba a világot? Csak az ember zenéje, tánca, költészete, színháza, a mûvészet és a tudomány óvhatja meg a világot a teljes elidegenedéstõl, erkölcsi válsága további mélyülésétõl, a rémület és a szellemi nyomor árnyaitól!

A Magyar Állami Operaház fiatal balettegyüttese, a Magyar Nemzeti Balett fellépését, legelsõ egri bemutatkozását a nemes érzelmek megszólaltatása lírai szépség és poézis jellemezte. A hétköznapi élettõl megfáradt nézõ hátradõl székében és átadja magát a látványnak, mely elröpíti a valóságból egy szebb világba, az esztétikum, az emelkedettség világába. A ma is egyik legnépszerûbb klasszikus orosz mesebalettbõl, a Diótörõbõl két részletet láthattunk. A balett középpontjában a zeneszerzõ, Csajkovszkij uralkodó eszméje áll, az emberi jóság és szépség gyõzelme a gonoszság sötét erõi felett. A II. felvonás nagy pas de deux-je a két fiatal, Diótörõ herceg és Mária hercegnõ egymásra találása gyönyörû, áradó dallamú zenére, mely már önmagában is énekel a boldogságról. Egyszerû lépésekkel kezdõdik a koreográfia, mely finoman követi a zene fejlõdõ, crescendo vonalát. Belsõ harmónia árad zenébõl, táncból, mely érzékelteti a két táncos szívbéli vonzalmát.

A III. felvonás tánc-adagiója már az ifjú pár beteljesült boldogságát mutatja. Csajkovszkij zenéje ennél a résznél rendkívüli érzelmi telítettséget, emelkedettséget ér el. A pas de deux koreográfiája is megegyezik a nagy érzéseket kifejezõ zenei mondanivalóval. Lassú, kecses lépések, forgások, sokáig tartott pózok (arabesque, attitude), majd ezt felváltó emeléses figurák, mint az öröm, a mámor táncbeli kifejezései, csúcspontjai következtek. A Diótörõ herceg variációját virtuóz lépések jellemzik, a balerináét kecses játékosság. Az egész kettõs egy gyönyörû emeléssel zárult. A két híres pas de deux-t eltérõ szereposztásban láthattuk. A második párosként színre lépõ Keveházi Krisztina - Macher Szilárd tánca egyértelmû elragadtatást váltott ki, egyrészt feltûnõen magas színvonalú produkciójuknak köszönhetõen. Mindketten a klasszikus balettben felkészült ígéretes tehetségek. Keveházi Krisztina hosszú lábú - hosszú karú, igazi primabaleirna alkat, csodaszép nõies jelenség. Mellette Macher Szilárd remek ugráskészségével, eleganciájával tûnt fel.

A modernebb XX. századi koreográfiákból szintén két produkció vált kiemelkedõen emlékezetessé: a Seregi László koreografálta Cédrus-ból és a Rómeó és Júliából táncolt kettõsök. 1977-ben készített kétrészes szimfonikus balettet Seregi László az általa csodált, tragikus sorsú festõ, Csontváry emlékére Cédrus címmel. A szimbolikus balett a festõ szimbólumok mögé rejtett érzelmi világát mutatja be, aki vívódik a kor fojtogató légkörében. Meg nem értett, alkotásra ítélt mûvész. A mai mûvészek számára is aktuális kérdéseket vet fel a mû: az alkotás gyötrelmes szépsége, a mûvészi önkifejezésért vívott külsõ-belsõ küzdelem és végül a megtalált mûvészi harmónia.

A Cédrus-ból azt a nagyformátumú, halálos pas de deux-t mutatták be a táncosok, Hágai Katalin (1998. évi Kossuth-díjas) és Cserta József, melyben a fehérbe öltözött Fekete asszonnyal - aki a lelkében dúló, végzetes, lefelé húzó halálerõket jelképezi - küzd a fõhõs. A színpad közepén dermedten, magára hagyottan áll a mûvész, aki önmagát már ruhátlannak érzi. Ekkor lép hozzá a Fekete asszony és beborítja fekete leplével. Ahogyan a férfi mögé áll, leplét kibontja és körülfonja ezzel a gyászlepellel, úgy érezzük, itt a vég. Majd elkezdõdik a küzdelem, õrjöngõ táncmotívumokkal, vad emelésekkel. Ebben a halálos harcban úgy tûnik, a Mûvész bénultan kiszolgáltatja önmagát a halált képviselõ rontó erõknek. Látszólag átadja magát a végzetének, a halál ölelésének.

Az est befejezõ produkciójaként Prokofjev balettzenéjére készült Rómeó és Júlia c. balett-tragédiából mutatott be egy lírai kettõst Volf Katalin és ifj. Nagy Zoltán. Azt a nagy pas de deux-t láthattuk, melyben a fiatalok tragikus szerelmüket fejezik ki. A klasszikus balett formakincsét alapul véve, a táncosok minden mozdulatot értelemmel és érzelemmel töltöttek meg. Sikerült a jellemek lélektani ábrázolása, romantikus, nagy szenvedélyt, igaz fájdalmat, finom lírát láthattunk. Volf Katalin rebbenésszerû, finom kéz- és karmozgásokkal, lebegésszerû, könnyed mozgással, suhanással érzékeltette Júlia érzelmileg elragadtatott hangulatát. Rómeó fél térdre ereszkedik, Júlia körbelépdeli, hozzáhajol. A kibontakozó szerelem üdesége mellett érezzük a közelgõ tragédia elõszelét is, hiszen a társadalmi különbségek miatt a két fiatal szerelme csak titokban teljesülhet. A szépség mellett szomorúsággal, drámaisággal teli ez a gyönyörû tánckettõs, melyben felismerhetõvé vált az a mûvészi többlet, melyet a tökéletes tánctudás és a csiszolt technika mellett, illetve ezeken túl egy igazi, nagy táncosnak hozzá kell adnia a szerephez.

Ez a sokszor megfoghatatlan, szavakban ki sem fejezhetõ mûvészi többlet maga a mûvészet lényege. Nem kell és nem is lehet mindent szavakba foglalni. Van valami a szavakon túl, és éppen ez adja a tánc mûvészetének sokrétûségét, ahogy egyetlen gesztus egy egész gondolatsort képes kifejezni. Ilyen értelemben beszélhetünk a tánc egyetemességérõl.

Keveházi Krisztina és Macher Szilárd

Ivanov- Csajkovszkij: Diótörõ c. balettjében

KÖNYVSZEMLE

Losonci Miklós:

Látomás a pókról

A pók kivégzõudvarában - ez a címe az Erdélybõl hazánkba repatriált Bágyoni Szabó István új verseskötetének. Természetesen a pók nemcsak önnön állati létét jelenti, hanem a kisebbségi sorsot, történelmünket. Végigtekintve magunk mögött hagyott századainkon, valóban kivégzõudvarban élt, küzdött a magyarság, de erõnk révén Madách szavait kölcsönözve, a "nyakazás" elmaradt. Élünk, építjük új milléniumunkat. Jelkép a pók, nemcsak valóság. Nem süllyedt el a nemzet, a sír szélén mindig föltámadt, Muhi, Mohács, Trianon után is. Bágyoni Szabó István pókja egyetemes, önarcképét, a nagyvilágot, múltat és jövõt sûrít. Különös kötet, értéket hordoz, új kincset, de keresnünk kell titokigazságainak kulcsát, hogy érezve-értve visszavonhatatlan élményünkké és új tapasztalássá avassuk. Már Ady jelezte, hogy "A pók közöttünk él, s hálóival a mi kis külön világunk világosságát fedi fel. A mi nyomorúságunk, szégyenünk a pók". Bágyoni Szabó versei növelik a világosságot, csökkentik nyomorúságunkat, szégyenünket. Leleplezi "a nagyhatalmi családi békeszerzõdést", jogosan hangoztatja a külföldi erõk felelõsségét, mely eddig többnyire felelõtlenséget jelentett.

Bágyoni Szabó István nagy szövetségese és nagy reménye a nyelv, melyet Füst Milán csodálatosnak nevezett, a Dante-fordító Babits is leborult nagysága elõtt. Csoóri Sándor joggal nevezte a magyar nyelvet védõbástyánknak, önvédelmünk részének, a mi óvó kínai nagy falunknak, mely gyökeresen magyar. Bágyoni Szabó István diadalmas és békességet, fönnmaradást sugárzó szóágyúi, szótankjai a "kivasalt arc", a "virregölnek", "Az ácsok égre hajítják a teknõ bölcsõt", az esõt hozó "felhõpalack", a "Hárászkendõs szikkadt anyák", "lapusdohány", "égi pendelyben a hold", táncokba szorult leányság", "Kiloccsant fekete lé az éjszakánk", "vinilinabrosz", "cümmögnek", "hûségtövises doroncsok", "rizling-szagú szél" kifejezések.

E "csontezredek", "szócserepek" aranyból szõtt kincsek föltámasztják, éltetik a nyelvet, életünket. Értelmes, hasznos és nem öncélú szómágia Bágyoni Szabó István költészete, a tûzben edzõdött sokezeréves magyar nyelv energiáival a nemzeti lét alapja és rajthelye. Derût kelt a "huppékolsz" szó õsi frissessége, szellemes a

"csuromvizesre ázsiáztam

hát leültem ide az európadra"

melengetõ iróniája.

Oly tisztességes az, hogy Tinódi Lantos Sebestyén "nem úr hírével büdös bort" vedel forrásából is merít, s új gondolatgyökere lesz Szkhárosi Horváth András, Széchenyi, Ady, Bornemissza Péter, az Ó-magyar Mária-siralom, Csokonai Vitéz Mihály, Gulyás Pál, Komjáti Benedek, Pilinszky János, Lászlóffy Aladár, Nagy László, Fodor András, Fülep Lajos, Szilágyi Domokos, Nagy Gáspár egy-egy szótéglája, Bágyoni Szabó István új versfala lesz - só a költõ belsõ áradásában. Ez a nyelv leletmentése, mûemlékvédelme és a líra új, csöndes honfoglalása. A szó gondolat, eszme; önmagát szobrosítja, idõtlenné építi az idõt, szívós türelemmel, melyet alkotó türelmetlenségnek is nevezhetünk. Kiderül, hogy lázasan gyülekeznek bennünk ismert és anonim elõdeink. Amikor árnyal, az lírai egyszerûsítés egyben, így válik a költõi nyelv a fönnmaradás emlékmûvévé.

Kit nevez õ legfontosabb embernek, az észre nem vett "Utcaseprõ"-t, s boldogító leltár, amikor Mikszáth Kálmán, Szõnyi István, Szurcsik János, Szandai Sándor, Vedres Márk írásai, szobrai, festményei társaságában a kaszákról és a kaszák népérõl elmélkedik. Csöndesen tanít is, sorai "Heltai uram pincéjébe", "Tótfalusi atyám udvarába" vezetnek a "porka hóban", "édes fehérvári bor" álomröppentõ kellemességében. Észreveszi és észrevéteti "birsalmatekintetû öregjeinket", akikben testesül a nemzeti erkölcs, szárnyalásunk nyugalma. Megajándékoz valamennyiünket a "Gyermekkor-Ország" tiszta áhítatával, és ciklussá növelt versmontázsa úgy épül, hogy az elsõ vers utolsó képe lesz az új költemény nyitány-sora. Mindez hatszoros lírai stafétává terebélyesül Heródiás kén-hajával, a Völgy tapasztott szájával, gyógyító kenyérrel, radar tenyérrel, fekete ekékkel. Misztótfalusi Kis Miklós mottónak választott soraival indítja a szülei emlékére írt "Csöndholnap"-ot.

Emlékezetes "Tûzrakó Ének"-e a Krisztus-elõd Prométheusz tüzet adományozó megváltásával, s maradandó költõi futam a "Séta Liliom-Nyárban" látomása. Új dimenzió a verssé nemesített "Mikes Kelemen ismeretlen levele", ahol kottázott dallamban, "vijjogó fregattmadarak"-tól övezve a hûség köntösébe öltözik, hogy "kehült ordasok az erdõ szegélyén" ne gyülekezzenek, ne vicsorogjanak, hogy végre önerõnkbõl legyen kegyes hozzánk az "Édesegy Néném" nem címzett magyarokhoz a holnap. Magaslata "Az idõ rendetlen forgása" és "A Gongütés megközelítése", ahol "a szétesõ verscserepek" a gyémántcsúcs végtelenségéhez irányítanak.

Ne kötéltánc, hanem végre küzdéssel, értelemmel vívott harmónia legyen az életünk, ne szokványos vereség, "rigókat röpít"-õ énekléssel telítõdjön a tölgyerdõ, "pillogó búzavirág" örvendeztessen, legyen "A 2000. látomás" távlata, hogy lesz idõnk és lesz energiánk "legyõzni a Sárkányt" önmagunkban és a világban. Reményünk párhuzamos Bágyoni Szabó István hitével, hogy "az erdõ anyanyelve" lesz szívünk, sorsunk és jövõnk.

(Bágyoni Szabó István: A pók kivégzõudvarában

Kráter Mûhely Egyesület Budapest 1997)

SZERZÕINK:

Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér) (1907) Egerben élõ költõ , Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger c. lap szerkesztõje. Kálnoky László barátja, mestere. Bár Eger városa díszpolgárává avatta, szinte soha nem kapott méltó elismerést. Dr. Bassola Zoltán (1902-1968) Budapesten élt tanár. Édesapja korai halála után vidéki rokonai nevelték. Az Eötvös Kollégium növendéke, majd Budapesten szerez latin-görög-magyar szakos diplomát. Gróf Teleki Géza (Teleki Pál fiának) nevelõje, majd a Vallás- és Közoktatási Minisztérium államtitkára. A 2. világháború alatt lengyel menekülteket és üldözött zsidó tanárokat segít. A nyilas hatalomátvétel után a hivatali esküt nem teszi le, ezért bujkálnia kell. 1957-68--ig az Országos Széchenyi Könyvtár tudományos munkatársa. Cseh Károly Mezõkövesdi költõ, mûfordító. Cserniczky Dénes 1927. október 5-én született Egerben. Egerben a Ciszterci Gimnáziumban végezte az alsó négy osztályt. Késõbb Miskolcra járt a Fráter György Katolikus Fõgimnáziumba. A II. világháború idején Ózdra kerül, ahol Gosztonyi János volt a mestere. A Zenemûvészeti Fõiskolán egyházzenei szakon kezdi tanulmányait. Tanárai az elõbbi és az utóbbi szakon ugyanazok: Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Harmat Artúr, Werner Alajos, Vásárhelyi Zoltán. Könnyûzenészként zenekarokban játszik, turnékon vesz részt. Korábban a Heves Megyei Népújságban és a Fülesben is publikált. Dr. Csontos Ildikó Egerben élõ jogász, egy számítástechnikai vállalat munkatársa. Dr. Cs. Varga István Egri irodalomtörténész, a budapesti Tanítóképzõ Fõiskola professzora. Dr. Farkas András (1919-1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelõs szerkesztõje. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont a lapjától mindennemû támogatást, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették. Fridél Lajos Rajztanár. Egerben él és tanít. A fõiskolán Blaskó János festõmûvész volt a mestere. Az ország különbözõ városaiban, valamint külföldön 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a "Bükkaljai ösvényeken" c., kiadásra váró vadászati témájú könyve. Dr. Gál Péter Budapesti ügyvéd, költõ Ilosvai Ferenc Gyógypedagógus. Egerben él és dolgozik. Hallássérült gyermekeket tanít hangos beszédre a Mlinkó István Általános Iskolában. 1969 óta jelennek meg szakmai és közéleti publikációi. Jámbor Ildikó Egri újságíró, népmûvelõ, tanár, a Heves Megyei Hírlap volt munkatársa. 1979-ben végzett a debreceni KLTE-n. 3 évig az egri MMK-ban dolgozott, színházi területtel foglalkozott. Lelkes Miklós (1938, Budapest) Meseíró, költõ, egyetemi oktató, az 1960-70-es években az Irodalmi Alap tagja. Írásai az elmúlt évtizedekben számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több mint 20 antológiában megjelentek. A Heves megyei Népújságban is publikált verseket. Dr. Losonci Miklós: Szentendrén élõ mûvészettörténész, esztéta, a Miskolci magánegyetem Esztétika tanszékének vezetõje. Dr. Lõkös István (1933): Egerben élõ tanár, a debreceni KLTE professzora. Középiskolai tanulmányait az egri Közgazdasági Technikumban végezte, mely korábban Érseki Felsõ Kereskedelmi Iskola, majd Közgazdasági Gimnázium nevet viselte. 25 évig fõiskolai tanár, majd 1981 óta egyetemen tanít az Összehasonlító és Irodalomtudományi Tanszéken. Délszláv és közép-európai irodalom a szakterülete. Dr. Misóczki Lajos Fõiskolai tanár, történész. Gyöngyösön él. Fõiskolai tanulmányait Egerben, bölcsész egyetemi és kulturális akadémiai tanulmányait Budapesten végezte. 1974-89 között a GATE gyöngyösi karán tanított. 1989-tõl az EKTF-en oktatja Magyarország újkori történetét és honismeretet. 1971-ben doktorált. 1986-ban történettud. kandidátusi minõsítést szerzett. 15 önálló kötet és számos szakcikk, tanulmány szerzõje. Murawski Magdolna (1950) Egerben élõ tanár, író, mûfordító. Általános és középiskolai tanulmányait Biharkeresztesen, Egerben és Miskolcon végezte. Szegeden a JATE Bölcsészettudományi karán végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabad foglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa. Dr. Pogány Ö. Gábor (1916-1998) Budapesten élt mûvészettörténész, a Nemzeti Galéria ny. fõigazgatója, a Hevesi napló volt munkatársa. Dr. Renn Oszkár Egerben élõ nyugdíjas gépészmérnök, városi képviselõ. A Hevesi Napló 1996 óta közli írásait. Simek Valéria Bakonycsernyén (Fejér megye) élõ költõ. Szabó Endre Egri születésû, ma Budapesten élõ költõ, Eger és az egriség tudatos vállalója. Dr. Szokolay Károly Egri tanár, költõ, mûfordító, az EKTF nyugdíjas professzora. 1929-ben született Kunágotán. Magyar-orosz-angol szakos tanár. Mesterei és költõi pályáján barátai voltak: Szabó Lõrinc, Füst Milán, Weöres Sándor. Publikációk: Emberhalász, Lyukasóra, Vigília, Kelet felõl, Confessio, Tiszatáj, Alföld, stb. 1965 óta él Egerben. Várkonyi György (1949) Egri mérnök, közgazdász, városi képviselõ, az egri Lokálpatrióta Egylet elnöke, az Új Hevesi Napló volt felelõs szerkesztõje.

Új Hevesi Napló

Kéthavonta megjelenõ irodalmi és közmûvelõdési folyóirat

Amennyiben lapunk elnyerte tetszését, legyen a szponzorunk vagy megrendelõnk!

Címünk: 3300 Eger, Zalár J. u. 3.

Tel: (36) 412-167

Számlaszámunk: Budapest Bank Egri Fiókja 10103513-47676629-00000009

Új Hevesi Napló Kulturális Alapítvány

Megrendelem az Új Hevesi Naplót példányban.

Név

Lakcím

Aláírás

Egyéb közlendõ

Köszönjük a támogatást, a szimpátiát és az elismerést!

Új

Hevesi Napló

HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMÛVELÕDÉSI FOLYÓIRAT

© 1998. JÚNIUS HÓ © VIII. ÉVFOLYAM 3. SZÁM ©

A tartalomból:

LÕKÖS ISTVÁN: Megkésett emléksorok...

BIBÓ ISTVÁN: Szabadságszeretõ ember

FRIDÉL LAJOS: Bükkaljai ösvényeken

FARKAS ANDRÁS Michelangelo-fordításai

HERKE RÓZSA: A kis magyarok között