KÉPZÕMÛVÉSZET

Losonci Miklós:

Pesti tárlatok



A fõváros komoly eseményét jelentette októberben a városligeti Palme-házban rendezett országos kerámia-kiállítás. A kerámia a képzõmûvészet államszövetsége, - színei révén a festészettel társul, a mintázást tekintve a szobrászat elõiskolája vagy végeredménye. A technika, a fogalmazás és a gondolatiság szabadsága révén a mai magyar kerámia nemcsak a századelõ klasszikusainak, Gorka Gézának, Kovács Margitnak, Gádor Istvánnak méltó folytatását jelenti, hanem tegnap is, a jelenben nemkülönben a magyar kerámia európai élvonalat képvisel, világérték.

Ezúttal is páratlanul gazdag nemcsak a minõségben, hanem a bátor kísérletekben, a személyes vallomásokban, a formálás feszességében, függetlenségében, - egyedi árnyalatokban.

Pannonhalmi Zsuzsa, a Magyar Keramikusok Társaságának elnöke, maga is élvonalbeli keramikus törekvéseiket így határozta meg: "része kíván lenni a MAGYAR KULTÚRÁNAK, a magyar kerámiamûvészet értékeinek." A látott mûvek alapján jelezhetjük, mindez nem vágyálom, több a programnál is, valóság és eredmény. Ambrus Éva díszkutat álmodott samottba, Bedécs Mónika tárgyformálása szellemdúsan ötletes, Bráda Enikõ kõagyagban folytatja a bronzkori mintákat. A mûfaj határai között a szobrászi gondolkodás határtalanságát kezdeményezi az idén elhunyt Csekovszky Árpád, aki fõiskolai tanárként nemcsak a felnövekvõ keramikusnemzedék megbecsült mestere volt, hanem maradandó értékeket létrehozó mûvész. "Utolsó vacsorá"-ja is errõl tanúskodik. Hõgye Katalin a tömegelosztáson belül izgalmas grafikai vonalvezetésnek is teret biztosít, Karsai Zsófia építészeti elemeket is meghív kõagyag plasztikáiba. Laborcz Mónika porcelánt és bronzot egyesít találékony elmélyültséggel. Németh János a mûfaj új klasszikusa: tömör alakzatai sajátos szellemiséget tükröznek. Polyák János hiteles absztrakciója sûrítmény, gondolkodásra késztet, Szávoszt Katalin, a Schrammel-iskola elkötelezettje, Szemereki Teréz a játékosságnak biztosít elsõbbséget. Képzõmûvészetünk a kerámiában alkotó csoportja ezúttal is méltó seregszemlén igazolta nemcsak közös és általános fölkészültségét, hanem a világértékre is ható, azt részben meghatározó lehetõségét, a mértékadás és a minõség jegyében, a szobrászi gondolat és fogalmazás függetlenséget biztosító tágasságában.

A Vigadó Galériában decemberben FEHÉR KÉPEK válogatását láthattuk. A fehér szín rejtélyérõl már Goethe is értekezett, Van Gogh úgy elmélkedett hogy az igazi fehér tartalmazza a sár feketeségét is, összetettebb árnyalat. Több festõ még azt is megkérdõjelezi, hogy a fehér szín-e egyáltalán. Annyi azonban bizonyos, hogy Tóth Menyhért az emberi tisztaság egyetemességét tudta az értékmegmaradás szintjén fehér szimfóniáiban megragadni. Az õ nyomán is gondolkodnak jelenünk magyar festõi a fehér mélységén és magasba ívelõ, eszméket is rögzítõ lehetõségein. Többen így fehérítik vásznaikat, mások egy szigorú egyszerûsítés jegyében; más színek lemondása révén jutnak el a fehér létüzeneteihez. Balogh László egyenesen a fehér relativitását elemzi, azt az igazságot, hogy a fehérített rózsaszínek, szürkék, halványbarnák is a fehér nagy családjához tartoznak. Berki Viola úgy éri el "Csendes éj"-én a karácsonyi fehér békesség eszmejelzõ sugallatait, hogy mérsékli a többi szín valõrértékét. Fehér László a fehérhez fekete tömböt társít, hogy a világosság uralma éppen a kontraszt révén még jobban érvényesüljön. Mestermû Orosz János nagy táblája: valóban a boldogság és tisztulás paradicsomi állapotát képes jeleníteni, fölkelteni bennünk a reményt, hogy számunkra is elérhetõvé válik. Vojnich Erzsébet fehér térsége, Matzon Ákos és Konok Tamás konstruktív fegyelme, Kovács László elmélyült hármas táblája a "Tízparancsolat"-ról a tárlat árnyalatait, igazodási pontjait jelzi. Õk azok, akik a magas átlagszínvonalból is kiemelkednek.

Az Angelika Kávéházban más természetû értékrend fogadja a vendégeket 1998 január végéig. Károly Éva lírai vallomása álomról, ifjúságról, boldogságról, s mindez a kék színcsaláddal ékesítve, fegyelmezve. Kiállítótársa Kelemen Kristóf, szobrászatunk kiemelkedõ portrémûvésze, aki éremben, szoborban értelmezi a belsõ magatartást is az anatómia mezsgyéjén. Ezen erények éltetik Szentgyörgyi Albert, Bilicsi Tivadar arcmását, saját önarcképét is. Mûvészete a római portrészobrászat értékrendjében fogant: alaposság és a mintázás valósághûségre törekvõ becsületessége jellemzi.

Tanulságos összegzést láthattunk az Olasz Intézet nagytermében "Itália magyar ecsettel az elmúlt húsz évben" címmel. Goethe, Mendelssohn, Csajkovszkij álmodta költészetté és zenévé Itáliát; Barabás Miklós, Csontváry festményein, Babits, Ady, Kosztolányi verseiben folytatódott magyar karakterrel és ámulattal az élmény, hiszen a költõ nyárdélutáni holdra révedt Rómában, a festõ Taorminát ötvözte az Etnával felejthetetlen látomásában. Egry az "Isola Bella" zsákmányát hozta haza üzenetként és kincsként és a római iskola képzõmûvészetünk XX. századi eredményeink egyik szárba szökkent forrása; s gazdag, e kiállítás tanúsága szerint, az elmúlt évtizedek képi termése is. Több mint ötven festõ színes vallomását üdvözölhetjük a választékos anyagban, hiszen ki-ki saját vágyaival, képességeivel egyetemben tárta föl a mai és az örök Itália kincseit. Látványleírások, elemzések, összegzések, színes erõvonalak, motívum keltette elvonatkoztatások, lírai és konstruktív megközelítések váltják egymást. Meglepetést keltett Breznay József a szerkesztés összpontosításával, Bér Rudolf a fogalmazás nagyvonalúságával, Somos Miklós a színárnyalatok finomságával. Kitûnt, hogy jelenünk magyar képzõmûvészete a teljes horizont érzékeny figyelõje, gyûjtõje; festõink forrásfeldolgozása számba veszi a hazai táj és sors rögzítése, értelmezése mellett a nagyvilág, történetesen Itália sugallatait is.

Csontos Ildikó:

A kéz intelligenciája

Erdõs Júlia textilmûvész kiállítása


"Minden, ami van

A kéz által született

És ami nincs, elpusztult,

Az is a kéz által szûnt meg."


Színvonalas és érdekes kiállításokat láthattunk a közelmúltban az MMK Galériájában. Ezek közül is kiemelkedett az Egerben élõ textilmûvész, Erdõs Júlia alkotásainak summázata. A kiállítás minden látogatót meggyõzött arról, hogy Erdõs Júlia ujjai varázslatosan bánnak a simulékony fonalakkal, textilekkel, Valósággal életre kelti a bennük rejlõ formát, lelket lehel az élettelen anyagba.

A szövéshez gyermekkorától tartó szerelem fûzi. Az Iparmûvészeti Fõiskola elvégzése után tértextiljeivel rangos kiállításokon, a hazai és nemzetközi élmezõny legjobbjai közt szerepelt. Kiforrott mûvészetét az 1995-ös szombathelyi Textilbiennálén elsõ díjjal jutalmazzák. Heves megye "Mûvészetért" díját kapta, és 1997-ben Eger város nívódíját vehette át. Közgyûjteményekben, a pécsi Janus Pannonius Múzeumban, a budapesti Iparmûvészeti Múzeumban láthatók munkái. Középületek díszítésére is kapott felkérést, a zalaegerszegi Megyeháza, az egri Tanárképzõ Fõiskola büszkélkedhet alkotásaival. Egerben 1997-ben a Tábornok Házban megrendezett Képes Kárpitok gobelin kiállításon "Hóolvadás" címû nagyméretû textiljét láthattuk.

Az MMK galériájában kiállított anyag eddig még sehol nem került bemutatásra. Szépen összeválogatott kamara-kiállítást láthattunk talán a legutóbbi évek termésébõl, a közelmúlt eseményeibõl. Erdõs Júlia sokféle technikát alkalmaz, a kötés, horgolás, hurkolás technikáját vegyíti. A fonalak milyensége, vastagabb, más sodratú, túlsodrott, sodratlan, és az alkalmazott szövési technika, a steppelt selyembetétek applikációja hozza létre a változatos, érdekes textúrákat, domborzatokat. Tértextiljeiben, textilkompozícióiban bár lebegni látszanak, irreálisan sok és aprólékos kézimunka ölt testet. Erdõs Júlia alkotói lendülete nem törik meg a hosszadalmas szövési folyamatban, sõt kreativitása ekkor bontakozik ki igazán. Menet közben alakul, formálódik ujjai között az alkotás. Színvilága nem harsány, nem hivalkodó, hanem finoman tartózkodó, mint Erdõs Júlia egyéni karaktere is. Intelligens, intellektuális, de rendkívül érzékeny mûvészalkat, aki kitûnõen szõ. A természeti formákból indul ki, azokat sajátosan átíró fogalmazásmóddal. Témái természeti jelenségek, pl. sebzett madár, repdesõ pillangó, melyek által érzelmeket, vívódásait, gyötrelmeit, vágyait fejezi ki. Idõnként szürrealisztikus a motívumrendszere, ám ezek nem lefordítható, csak sejthetõ utalások. Nem befejezettek, nem eldolgozottak a szálai, egyediek az elvágott, szétsodrott, lebegõ fonalvégek.

Erdõs Júlia hatásos, dekoratív kompozíciókat alkot, melyek nincsenek szorosan kifeszítve, ezáltal a szövött anyag lágy esése megõrzõdött, és háromdimenziós lett. A felülrõl jövõ speciális megvilágítás hatásosan kiemelte a változatos felületek dombormûves jellegét. Gyakran asszimetrikusak mûvei, nincsen kidolgozott, betartott mértani rend, mely behatárolt korlátok közé szorít. A formák belsõ rajzolata titokzatos, szövevényes. Mit akar tudomásunkra hozni textilremekeivel? Személyes életérõl, érzelmeirõl vagy általánosabb, egyetemesebb kérdésekrõl vall? Mindenesetre önmagát adja, legbensõbb énjét. Olyan alkotó egyéniség, aki intuíciójára hallgatva lép elõre és a kifejezés érdekében szabadon alkalmazza a technikát. Kétségtelenül messzire ment a hagyományos szövéstechnika szabad alkalmazásának útján. Rendhagyó a stílusa. Egyéni hangját megtalálva a textilmûvészet különleges, egyszemélyes ágát mûveli. Mûvei önálló képzõmûvészeti alkotások, melyekben a mûfaj határait kitágítva az önkifejezést valósítja meg. Erdõs Júliánál a szövés a mûvészi gondolat kifejezésének hatékony módja, eszköze, amely a maga technikai lehetõségeivel megszabja a mûvészi gondolat formálódásának, megvalósításának útját. Nagy mûgonddal, türelemmel, szívós kitartással dolgozik. Jellemzi a mesterség magas szintû ismerete, az anyag szeretete, a kísérletezõ vágy.

Erdõs Júlia mûvészete egy leszûrt, megtisztult és az igazi értékeket bölcsen nyugtázó szemlélet eredménye, egy csodálatos útra visszatekintõ mûvész munkássága. Mûvészete elegáns rangot jelölt ki számára a magyar kortárs képzõmûvészet vonulatában.































Erdõs Júlia textilképe

Extravagancia és gyermeki érzékenység


A meghívón Pataki János kézírása - sokszorosítva - invitált a december közepén nyílt kiállításra. A megnyitón tömeg, a Senator Ház ilyenkor szokásos zsúfoltsága, törzsközönség, érdeklõdõk, mûvészek, reflektorok és TV-kamerák. Rátkai Attila bevezetõje sallangoktól, de nem érzelmektõl mentes. Saárossy Kinga versmondása érett, szép és a hangulathoz alkalmazkodó. Pataki János bemutatkozása pedig korát meghazudtoló módon kamaszosan elfogódott, meghatódott és ezáltal megható. Nemcsak a kézírásán keresztül mutatta meg önmagát, hanem a mikrofont magához kérve megszólította a közönséget és lélekben egészen közel lépett hozzá.

A folytatás is zajos és zsúfolt. A termekben különleges portrék, festmények, furcsa kompozíciók, a gyermekkor kavicsgyûjtögetését idézõ alkotások, melyek, akár a gyermekkor, álom és valóság keverékeként ötvözõdnek, a sznobot meghökkentik és elbizonytalanítják, a nyitott értelmû és lelkületû nézõt közelebb lépni invitálják. Szinte érezhetõ az áhítat, mellyel egyes tárgyaihoz közelített a mûvész. Hatvanöt évesen is játékos, mert valószínûleg gyermekként is halálosan komolyan vette ezt az arénát, melynek élet a neve.

Gyermekien elfogódott akkor is, amikor beszélgetünk (vagy legalább is megpróbáljuk az ünnepi hangulatban lévõ emberforgatagban kissé különvonulva). Mikor az egyik legkülönlegesebb és meghökkentõbb festményérõl, az Erzsébet királynõrõl kérdezem, lelkesen magyarázza:

- Nem mindennapi téma. Sissy valahogyan olyan volt, mint Diana hercegnõ. Korának szexszimbóluma lehetett, és egyáltalán nem biztos, hogy olyan volt, mint amilyennek ábrázolták. Lady Dianát is kevés választotta el attól, hogy akár pornósztár legyen.

- Ezt hogy érti?

- Úgy, hogy a csúcson lévõ ember számára túl nagy a bukási lehetõség. Ahogyan lelkesen ünnepelhetik, úgy a másik pillanatban túl közel kerülhetnek hozzá és vulgarizálhatják.

- Ez a Sissy egyáltalán nem tekinthetõ sablonos ábrázolásnak. Mintha egy nyirkos helyen tárolt képet néznénk. A hangulata is szétfoszló, Erzsébet királyné alakja elomló, valahogyan deheroizáló a látásmódja.

- Pont ez volt a célom, a másféle láttatás. A sematikus ábrázolás semmit nem mond el egy ilyen nagy emberrõl, izgalmas nõrõl.

- Fontos, hogy különállását hangsúlyozza? Hogyan fogalmazná meg mûvészi hitvallását?

- Soha nem jártam festõakadémiára, a magam kárán tanultam azt, amit tudok.

- Nem is ez a fontos. Csontváry se tanult másoktól festeni.

- Mindig a magam útját jártam. Amin éppen dolgozom, abban valahogyan megvalósítom önmagamat. Öntörvényû világot kell teremteni, melyben nincsenek sémák, sablonok. Fontos a gyermekkori látásmód megõrzése. A gyermek rácsodálkozása a világra egy újabb világot teremt. Amikor nagyon divatba jöttem, akkor se akartam mást.

Pataki János gyermeki teremtõ ereje valóban különös értékeket hozott el Egerbe. Meghökkentett és ugyanakkor megindított az örök naivitás és a kamaszos polgárpukkasztás rendületlen hitével, a szépség külön értékeihez való ragaszkodásával.

M.M.

















Pataki János: Valaki szerelme Mátyássy László: Halász























Berki Viola: Csendes éj B. Laborcz Flóra: Tájportré

Losonci Miklós:

Moldvay Gyõzõ Galéria Hatvanban


Intézmény lett az egykori Emberbõl, egyszerûen azért, mert egyszemélyes intézmény volt, segített a kultúra városává avatni Hatvant. Intézmény lett a hazai mûvelõdés mindenese, a költõ, író, folyóiratszerkesztõ, újságíró, galériaalapító, az országos táj- és portrébiennálék fáradhatatlan szervezõje, MOLDVAY GYÕZÕ. Miközben mélyen fájlaljuk életbúcsúját, annak örülhetünk, hogy érdemeit megbecsülik és folytatják. Vörösmarty Mihály hangoztatta, hogy "Legszentebb vallás a haza és emberiség". Moldvay Gyõzõ a valósághû szobrok és festmények híve a magyar realizmus elkötelezett mûvelõdéstörténészeként arra törekedett, sikerrel, hogy az avantgarde többletet ellenpontozza; képzõmûvészetünk stílustörekvései egyensúlyának megteremtésével. Önzetlenül tette, végezte ezt az erõt megfeszítõ szolgálatot, háttérbe szorítva saját költõi, írói tevékenységét is, végtére nemcsak hatvani galériákat szervezett, hanem képtárat is gyûjtött Barcsay, Borsos Miklós és más klasszikusok mûveibõl. Életmûve mérték és mementó, hiszen hídemberként a mûvészet és a közönség kapcsolatát építette. Tárlatszervezéseinek sorozatával bizonyította, hogy a realizmus nem maradi irányzat, az õrzés kezdeményezés is. Azzal, hogy 1998. január 9-ig láthatta a közönség Hatvanban "Arcok és sorsok" címen a XI. Portrébiennálét, Moldvay Gyõzõ életmûvét folytatják munkatársai ott, ahol õ abbahagyta.

Korrekt a kiállítási anyag. Nincsenek kiugró teljesítmények, de az a becsületesség jele, hogy a szakmai lelkiismeretesség jelenléte általános. Figyelemre méltó arcmást küldött be Huszár István Illésrõl, a tokaji bolondról és Csiszár Elek a kocsmák lecsúszott "Törzsvendég"-érõl: ezekben a figurákban érzem a társadalom gondjaira figyelõ festõi szolidaritást. A tárlaton szeretnék látni hajléktalant, nem a valóságban. Pont fordítva érzékeljük e riasztó új tényt - az utcán hálnak -, de ezt piktúránk nem rögzíti, mint hajdan József Attila költészete. Még ha igaz is Pilinszky jegyzete, "hogyha egyszerre szûnne meg minden szenvedés a földön, valahányan a mennyországban, a paradicsomban érezhetnénk magunkat. Rémisztõ perspektíva!" Biztos, hogy igaza van a költõnek, de egyelõre még a kínok kiáltanak és terjed a részvétlenség, mely szintén dráma, a pusztító közöny. Ilyen karakterû, szellemiségû portrék hiányoznak a tárlatról, miközben örülünk Világhy Árpád Mahatma Gandhiról mintázott szobrának, B. Laborcz Flóra ember alakú tájportréjának, Egyed Emma érmeinek, Csáth Annamária, Giczy János alkotásainak. Rendkívül bensõséges Orosz László arcmása édesanyjáról és Papp Albert "Tardosbányai asszony"-a. Elmélyült munka Kaubek Péter fába álmodott Adyja és Gábor Éva Mária öntött homokból formált "Buddhá"-ja. Szabó Iván Babitsról, Móriczról, Bartókról fogalmazott érme. Sz. Nagy Mária Sinka Istvánról, Kirchmayer Károly Tóth Menyhértrõl szerkesztett érdemleges plasztikát. Azon mûveket soroltam, melyek kiemelkednek a mezõnybõl, s ez nem lekicsinyíthetõ érték, valós eredmény, mely éppen ezért kíván még merészebb magaslatokat képzõmûvészetünktõl a portré közegében is.

SZÍNHÁZ, ZENE


Értékek keresése avagy hazai mûvészsorsok


Kamaradarabot játszani mindig kockázatos és izgalmas dolog. Olyan ez, mint játszani a tûzzel és hirtelen rádöbbenni, milyen is igazán. Minden mûvész örök vágya, hogy közel kerülhessen közönségéhez, de a találkozás gyakran döbbenetes és ritkán hozza azt az élményt, melyet reméltek tõle.

Kamaradarab közönségének lenni zavarbaejtõ érzés. A legbizalmasabb közelségbõl látni egy darab születésének végsõ aktusát, a színpadi produkciót, a legteljesebb mértékben felkavarja a nézõt. Olyan mûvészünk életébe bepillantást nyerni, aki ma már úgyszólván múzeumi darabnak számít, nem mindennapi intimitás a kamaradarab szerzõje és az elõadók jóvoltából.

Bartók Béla élete és munkássága az iskolai penzumaink közé tartozott. Még a mai negyvenesek generációja, mely úgyszólván Bartókon és Kodályon nõtt fel (a kötelezõ klasszikusokon kívül), sem érzi igazán magáénak Bartók világát. Mindmáig megmaradt vele szembern az idegenkedõ távolságtartás, az "igen,de..." kezdetû kommentárok, a végzetes magány Kékszakáll-köpenye a síron túl is beburkolja alakját. Hogy ezért ki vagy kik felelõsek, abba most nem érdemes belebocsátkozni, mert túl meszire vinne egy színházi élménytõl. Annyi azért valószínûnek mondható, hogy nem Bartók felelõs ezért az áldatlan állapotért. Aki annyit fáradozott, hogy önmaga és mások számára is fellelje a tiszta forrásokat, ahonnan nemzeti zenei kultúránk táplálkozik, az azért is tett erõfeszítéseket, hogy ennek ismerete ne csupán egy szûk kör kiváltsága legyen.

Talán ezért is volt szerencsés választás ilyen formában játszani Ébert Tibor : Bartók c. darabját. Testközelbõl látni Bartók szenvedéseit, melyek egyúttal minden nagy mûvész szenvedései is: megküzdeni az értetlenséggel, szembesülni a kicsinyes vádakkal, megismerni minden poklok kínját, közben a legszebbet és legjobbat adni és mégis gúnyolást szenvedni, magyartalannak, hazaárulónak bélyegeztetni. A legnagyobbak élettörténete mind erõl szól... gondoljunk csak vissza egy kicsit zene-, irodalom- és mûvészettörténetünkbe... Adyt magyartalannak, hazaárulónak nevezte jelenkora, Balassit fajtalannak, Bartókot érthetelennek, zavarosnak és magyartalannak, József Attilát, Csontváryt, Katonát, Csokonait egyszerûen semmibe vette az a kör, melynek kötelessége és érdeke lett volna, hogy a honi mûvészetet és mûvészeket támogassa... Mindig így volt. De vajon mindig így kellett lennie...?

Szíki Károly értõ, érzékeny elõadása szinte természetes volt azok számára, akik régóta ismerik. A neve az értékek õrzésével és értékteremtéssel azonos értelmû Egerben. Töprengõ, tépelõdõ, önmarcangoló pillanatai, echóként hangzó mondatai, melyekkel ismételgeti az õt ért vádakat, diákként és érett mûvészként is egy törékeny, túlérzékeny Bartókot formáznak. A színpadi mûvek, táncdrámák felidézése, a felhangzó zenerészletek Kátai László szerkesztésében egységes, érett produkciót hoztak már a premieren is. A diákévek és a halálos kór kendõzetlen bemutatása, a mindenkori mûvész-jelenkor univerzális és egyedi ábrázolása, elemzése a vendég-rendezõ, Horváth Lajos érdemeit csillogtatja. A két Keménykalapos (a mindenkori vaskalaposok) kíméletlenül faggatózó és rögtön ítélkezõ vulgáris "bírósága" (Horváth Ferenc és Venczel Valentin) mintegy refrénként tér vissza a mû során. A közönség lelkesen ünnepel. De vajon ki fog egykor akár egy rekviemet is írni a mai mûvészekért? Ma ki veszi észre az õ szenvedéseiket...?

Csontos Ildikó:

Harangok

A Honvéd Táncszínház fellépése a Gárdonyi Színházban


Az Atellana Táncbérlet harmadik elõadásán megrázóan szép mûsorral ajándékozta meg a Honvéd Táncszínház az egri nézõket. A néptáncos múlttal rendelkezõ együttes, a Kossuth-díjas Novák Ferenc vezetése alatt sikeres mexikói és európai turnét maga mögött tudva lépett fel Egerben, két igazi táncszínházi produkcióval. A "Harangok" és a "Moszkva tér" címû mûsorukkal mutatkoztak be a Gárdonyi Színházban. Federico García Lorca: Bernarda Alba háza c. mûve alapján Foltin Jolán megrázó táncdrámát, magyaros koreográfiát készített "Harangok" címmel. A dramaturg, Kõvágó Zsuzsa tömören így fogalmazta meg elképzelését a mûvel kapcsolatban: "Magyarra és táncra fordítva ilyennek láttam, és ilyen nagyszerû táncosokkal képzeltem el a bernardai önkényt." Lorca drámája csupa asszonyszerep és egyben kivételes lehetõség e szerepeket táncba önteni, fõleg ha rendelkezésre áll egy kivételes adottságú nõi tánckar. A koreográfiában újszerû, hogy az eredeti spanyol környezetbõl a történetet átemelve erdélyi környezetbe helyezõdik át a dráma. A szereplõk széki, fekete-piros viseletben táncolnak. A táncba öntött karakterek így földrajzi határokat átlépve éreztetik, hogy "Bernarda háza mindig ott áll, ahol egyik zsarnoka lehet a másiknak, az erõsebb elnyomásban tartja a gyengét, és éjszakánként a magány gyûri a párnánkat a fejünk alá, s ahol a szerelem önmagunk vállalása, és egyet jelent a szabadsággal". Ezek a sorok az est szórólapján olvashatók. A koreográfus, Foltin Jolán hitvallása a darabról, mely egyben a mû üzenete, eszmei mondanivalója.

Az elõkép gyönyörû, megható lamentáció. Az apa temetésére az egész udvarház összegyûlt. A haláleset mindenkit megráz, de ami ezután következik, a megözvegyült anya könyörtelen, és értelmetlen vasszigora, ahogy lányait rákényszeríti az évekig tartó gyászra mindennél megrázóbb. Az özvegy anya a saját egyéni drámáját, veszteségét akarja környezetével is éreztetni, egyéni íratlan törvényei betartására szorítja rá lányait. Ezek a törvények embertelenek és elfogadhatatlanok. A párjuk után vágyódó lányok keresik a kiutat, a szabadságot. Az elsõszülött és a legkisebb lány ugyanazt a férfit szereti, akirõl a Lorca-drámában csak beszélnek, valójában nem jelenik meg. A balladai tömörségû táncdráma egy-egy exponált mozzanatba sûríti az anya, a férfiért torzsalkodó testvérek, a többi lány és az udvarló több szálon futó kapcsolatát, végsõ tragédiáját. Kiss Ferenc drámai töltésû erdélyi népzenére épülõ zenei montázsa finoman és megrázóan kísérte az eseményeket. Az udvarló és a legkisebb lány, Rémi Tünde lírai kettõse - széki lassú csárdás - emlékezetes marad. Telitalálat volt az erdélyi népzenei hagyományokra építeni a táncdrámát, hiszen ezek a dalok önmagukban is drámaiak, tragikusak, megrázóak. A széki néptánc és pantomimikus gesztusnyelv elemeit finoman ötvözõ mozdulatbázis a szereplõk lélektanilag is motivált alakításaival felöltve lorcai mélységekig jut. Foltin Jolán koreográfusi képességeit dicséri, hogy a García Lorca-dráma lényegét megragadta és vissza tudta adni a társulat szólistáinak megformálásában. Az erdélyi magyar folklórba áthelyezve egyetemessé transzponálta a történetet, mely bárhol megtörténhet.

Nem kevésbé volt különleges az est második részében látott "Moszkva tér" c. dokumentumjáték Diószegi László rendezésében, mely égetõen aktuális, és torokszorító témát dolgozott fel. Korunk egyik nagyon valóságos jelensége, hogy a csodálatos, archaikus formában megmaradt erdélyi népi kultúra hagyománya napjainkra pusztulásra van ítélve. A szemünk láttára fogyatkozik, hullik szét, megy veszendõbe. Annál inkább fájdalmas a pusztulás, mert a legtisztább, legõsibb, legszebb hagyományokat ötvözi magába az erdélyi kultúrkincs. A "Moszkva tér" jelképesen az archaikus értékek óhatatlan pusztulásának, áruba bocsátásának a nagyvárosi környezetbe való beleolvadásának a színpada. Négy tételben bontakozik ki a téma: megérkezés, városban, emlék, Moszkva tér.

A felhasznált eszközök: eredeti népviseletek, gyimesi, széki táncanyag, háttérre vetített dokumentumképek, disco-tánc elemek és a Hegedõs együttes élõ népzenéje. A nagyvárosba vándorlók eredeti népviseletben jelennek meg batyukkal, bõröndökkel. A megélhetés kényszere okozza az õsi falvakból való elvándorlást. A nagyvárosi környezetben idegenül, értetlenül mozognak. Következik a fokozatos beolvadás a tömegbe, népviseletüket elcserélik, eladják, jelképesen a kalap és a kendõ marad csak a városi ruha mellett. Kivetkõznek eredeti népviseletükbõl, feladják hagyományaikat. Az "Emlék" c. tételt rövidnek éreztem a többihez képest, szívesen láttam volna még ízelítõt népviseletben táncolt erdélyi néptáncokból. Szép, de rövid bemutatót láttunk, marosszéki forgatós, széki lassú és gyimesi táncokból. A hagyományok pusztulása mellett az értékek megõrzésérõl. átörökítésérõl is kaphatnak képet, mert erre is van példa egri viszonylatban is.

A végkifejlet mindenképpen talányos. A koreográfia megdöbbentõ akart lenni, a finálé mégis egy örömzene, fergeteges tobzódás, együttmulatás, csak nem tudni az okát. Hiszen evidens, hogy a hozott értékeiket elveszítették, a közösséget megtartani nem tudták, szétválnak útjaik, veszendõbe ment mindenük! A felhangzó erdélyi zenére még együtt tudnak táncolni, felidézõdik bennük a múlt, de a jelen és a jövõ egyaránt gyászosan kilátástalan. Nem tudtam felszabadultan örülni a táncosok önfeledt mulatozásának, mert egy másfajta sírva-vigadás indokoltabb lett volna, hiszen a beilleszkedés sem sikerült. Akkor minek örülnek? Nekünk is örülnünk kellene? Aki a szituációba egy cseppet is beleérezte magát, sírni lett volna inkább kedve. A táncosok féktelen, önfeledt örömét drámaivá hûti két guberáló megjelenése. Ekkor a vidám vásár komorrá dermed, a táncosok szedegetik batyujukat és szétszélednek. A koreográfia hiányossága, hogy a kezdeti lendület után elnagyolt. A téma, a kelet-európai történet megérdemelné a további csiszolgatást, arányaiban némi változtatást, mivel a befejezõ össztánc túl hosszúra sikerült.

Az est folyamán éreztük mindkét produkciónál, hogy képzett néptáncosok adják elõ. Eredeti hagyományokból töltekeznek, de megnyilvánult egyfajta értékválság, útkeresés, mely jellemzi az együttes saját további pályafutását, és a második koreográfia alapvetõ kérdésfelvetése volt. A néptánc továbbélésének egyik lehetséges útja táncszínházi produkcióvá formálása. Az új irányba való indulás kényszere évek óta sürgeti a színpadi néptáncmûvészetünk megteremtõit. A két lehetséges variáció, a magyar néptánckincs autentikus, tiszta formában való táncszínházi jellegû transzponálása, vagy a meglévõ néptánchagyományok modernesítése, táncszínházi jellegû feldolgozása. Ez utóbbi célt tûzte ki maga elé, és színvonalasan valósította meg a Honvéd Táncszínház.

KÖNYVSZEMLE

Szokolay Károly:

Az igazi csónak legtöbbször örök

- Takács Tibor Örök csónak címû, válogatott verseit tartalmazó kötetérõl -


A költészet, mint köztudott, egyrészt mostohagyermekké vált Magyarországon túlságosan racionálissá vált korunkban. Egyre kevesebben olvasnak verset, egyre többen politizálnak (legalábbis értelmiségiek között), míg a tömegek elfásultak, kiábrándultak. Másrészt azonban újabb és újabb költõk jelentkeznek, méghozzá gyakran ígéretes tehetséggel. Mintha "lírai" nemzetünkben búvópatakként ott csörgedezne a vers. Magamban Wales-hez szoktam hasonlítani hazámat, mintha nálunk is mégiscsak igaz becsülete lenne a versnek.

Takács Tibor ifjúkori barátommal együtt indultam Szegeden 1948-ban az irodalomban, miközben az egyetem padjait koptattam. Takács Tibornak (akkor még István keresztnévvel) már kötete is jelent meg A mindenség balladái címmel.

Jöttek azonban az ötvenes évek. Publikálási lehetõségeink még csak akadtak itt-ott (én tanár és mûfordító lettem, Tibor újságíró és történelmi regények remek szerzõje), de mint költõk mindketten elnémultunk (mondjam azt, hogy a körülmények elnémítottak bennünket?)

Mint szerzõ írja könyve hátsó oldalán, nem lett hûtlen a lírához, csupán elbújt történelmi regényeibe. Meg is jelent vagy két tucat könyve Thökölyrõl, Klapkáról, Széchy Máriáról és másokról. Versét azonban alig lehetett itt-ott olvasni. És íme most itt fekszik elõttünk verseinek gyûjteménye 1956 - 1996 évek jelzésével.

Milyen egy költõ, aki évtizedeken keresztül nem hagyta nyomát a magyar líra eleven vonulatában?

Takács Tibor az élménylíra jellegzetes költõje, s mint ilyen, a hagyományos témákat (család, barátok, utazások, a múlt nagy alakjai) írja versbe, ahogy õ látja az életet, hagyományos módon, nyelven, tradicionális formákban. Távol áll tehát a kor modern nyelvétõl, formáitól, látásmódjától. Mégis tud újat mondani, mégis rácsodálkozunk vele az élet szépségeire, múlására. Íme ilyen sorait olvashatjuk:

Tíz éve halott az anyám,

édesanyám, gyönyörû, édes,

énekem, dalom, balladám,

ajtó a csukott mindenséghez!


Vagy ami az anyanyelvrõl ír:

de hiányotok, ám hiába,

a csöndben mintha hallanám:

"édös gyerököm hová möntél"

de többé nem szólít anyám.


Az utóbbi strófához tudni kell, hogy Takács Tibor szegedi származású költõ.

Az elmúlás versre ihleti Végh György és Moldvay Gyõzõ halálakor is. Unokáiról írt verse Szabó Lõrinc gyermekverseit juttatja eszünkbe. Véleményünk szerint költészetének csúcsára a 70. évéhez közeledõ, sõt azt el is érõ poéta jutott el, ilyen sorokkal, hogy

Isten elégõ fáklyája vagyok

vagy

Hallgatag megyünk s észrevétlen

a karácsonyi hóesésben

Takács Tibor válogatott verseinek gyûjteménye azt bizonyítja, hogy a magyar költészet tradicionális vonulatában Szabó Lõrinc és Illyés Gyula után is még mindig lehet szépet, újat, érdekeset elmondani.

SZERZÕINK:


Dr. Bassola Zoltán (1902-1968) Budapesten élt tanár. Édesapja korai halála után vidéki rokonai nevelték. Az Eötvös Kollégium növendéke, majd Budapesten szerez latin-görög-magyar szakos diplomát. Gróf Teleki Géza (Teleki Pál fiának) nevelõje, majd a Vallás- és Közoktatási Minisztérium osztálytanácsosa. A 2. világháború alatt lengyel menekülteket és üldözött zsidó tanárokat segít. A nyilas hatalomátvétel után a hivatali esküt nem teszi le, ezért bujkálnia kell. 1957-68-ig az Országos Széchenyi Könyvtár tudományos munkatársa. Cserniczky Dénes 1927. október 5-én született Egerben. Születése után azonnal falura került. Elõször Bélapátfalvára, ahol nagyapja fõjegyzõ volt, majd Szilvásváradra, ahol édesapja volt a falu vezetõje. Egerben a Ciszterci Gimnáziumban végezte az alsó négy osztályt. Itt kezdett zenével foglalkozni. Késõbb Miskolcra járt a Fráter György Katolikus Fõgimnáziumba. A II. világháború idején Ózdra kerül, ahol Gosztonyi János volt a mestere. A Zenemûvészeti Fõiskolán egyházzenei szakon kezdi tanulmányait, majd a tanszak megszüntetése után középiskolai ének- és zenetanári szakra kerül, és ott végez. Tanárai az elõbbi és az utóbbi szakon ugyanazok: Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Harmat Artúr, Werner Alajos, Vásárhelyi Zoltán. Könnyûzenészként zenekarokban játszik, turnékon vesz részt. A Hevesi Napló munkatársa. Korábban a Heves Megyei Népújságban és a Fülesben is publikált. Csiffáry Gergely Egerben élõ történész, a Heves Megyei Levéltár dolgozója. Dr. Csontos Ildikó Egerben élõ jogász, egy számítástechnikai vállalat munkatársa. Dr. Farkas András (1919-1997) Egerben és Budapesten élt ügyvéd, író, újságíró, a Hevesi Napló volt felelõs szerkesztõje. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont a lapjától mindennemû támogatást, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették. Fridél Lajos Rajztanár. Egerben él és tanít. A fõiskolán Blaskó János festõmûvész volt a mestere. Az ország különbözõ városaiban, valamint külföldön 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a "Bükkaljai ösvényeken" c., kiadásra váró vadászati témájú könyve. Dr. Gál Péter Budapesti jogász, költõ. György Ágnes (Váradyné) Dramaturg. Több színházban, legtovább Gyõrben dolgozott, legutóbb az egri Gárdonyi Géza Színház munkatársa volt. A Hevesi Napló régi szerzõi közé tartozik. H. Barbócz Ildikó 1968-ban született. Egerben él, magyar-angol szakos tanár. Kovács János A Miskolci Bölcsész Egyesület hallgatója, Salvatore Qasimodo-díjas (1997). Lelkes Miklós (1938, Budapest) Meseíró, költõ, egyetemi oktató, az 1960-70-es években az Irodalmi Alap tagja. Írásai az elmúlt évtizedekben számos napi- és hetilapban, folyóiratban és több mint 20 antológiában megjelentek. A Heves megyei Népújságban is publikált. verseket. Dr. Losonci Miklós: Szentendrén élõ irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci magánegyetem Esztétika tanszékének vezetõje. Dr. Misóczki Lajos Fõiskolai tanár, történész. Gyöngyösön él. Fõiskolai tanulmányait Egerben, bölcsész egyetemi és kulturális tanulmányait Budapesten végezte. 1974-89 között a GATE gyöngyösi karán tanított. 1989-tõl az EKTF-en oktatja Magyarország újkori történetét és honismeretet. 1971-ben doktorált. 1986-ban történettud. kandidátusi minõsítést szerzett. 15 önálló kötet és számos szakcikk, tanulmány szerzõje. Murawski Magdolna Egerben élõ tanár, író, mûfordító. Általános és középiskolai tanulmányait Biharkeresztesen, Egerben és Miskolcon végezte. Szegeden a JATE Bölcsészettudományi karán végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabad foglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa. Szokolay Károly Egri tanár, költõ, mûfordító, az EKTF nyugdíjas professzora. 1929-ben született Kunágotán. Magyar-orosz-angol szakos tanár. Mesterei és költõi pályáján barátai voltak: Szabó Lõrinc, Füst Milán, Weöres Sándor. Publikációk: Emberhalász, Lyukasóra, Vigília, Kelet felõl, Confessio, Tiszatáj, Alföld, stb. 1965 óta él Egerben.








Új Hevesi Napló


Kéthavonta megjelenõ irodalmi és közmûvelõdési folyóirat


Amennyiben lapunk elnyerte tetszését, legyen a szponzorunk vagy megrendelõnk!

Címünk: 3300 Eger, Zalár J. u. 3.

Tel: (36) 412-167

Számlaszámunk: Budapest Bank Egri Fiókja 10103513-47676629-00000009

Új Hevesi Napló Kulturális Alapítvány


Megrendelem az Új Hevesi Naplót..............................................példányban.

Név:.........................................................................................................

Lakcím:....................................................................................................

Aláírás:.....................................................................................................

Egyéb közlendõ:.........................................................................................

.................................................................................................................

.................................................................................................................



Köszönjük a támogatást, a szimpátiát és az elismerést!


1997-ben a következõ olvasóink , szerzõink és megrendelõink nem kapták meg (sokan több ízben) az Új Hevesi Naplót, illetve leveleinket:

Agárdi Gábor, Budapest

Bánffy György, Budapest

Boros Anikó, Budapest

Cserniczky Dénes, Szentendre

Csordás László, Vancouver, Kanada

Dancz Pál, Eger

Dienes Tiborné, Eger

Ekecs Géza, München, Németország

Fridél Lajos, Eger

Mike Gould, Virginia, U.S.A.

Hiesz Gyõzõné, Budapest

Illés György, Budapest

Kányádi Sándor, Kolozsvár, Románia

Dr. Kapor Elemér, Eger

Károly Éva, Budapest

Kocsis Árpádné, Eger

Dr. Koncz Lajos, Miskolc

Korponay Margó, Eger

Körtvélyessy Magda, Budapest

Krupa Sándor, Youngstown, U.S.A.

Dr. Lõkös István, Eger

Dr. Martinovits János, Eger

Molnár József, Budapest

Nagy Ernõ, Eger

Dr. Pogány Ö. Gábor, Budapest

Dr. Pomogáts Béla, Budapest, Budapest

Sebestyén János, Eger

Szabó Sándor, Budapest

Szabó Zsuzsa, Prága

Tolnai Klári, Budapest

Országos Széchenyi Könyvtár Gyarapítási Osztálya, Budapest

Schmotzer András, Eger

Szabad Tér Kiadó, Budapest

Szíki Károly, Eger

Váradyné György Ágnes, Budapest

Varga Alexandra, Budapest


A kézbesítési hiányosságok ügyében, kérjük, hogy forduljanak a Magyar Posta illetékes hivatalához lakóhelyükön! Jóllehet, nem a mi hibánk, mégis szíves elnézésüket kérjük.