A 2. világháború tragikus emléke még ma is számos családban kísért, bár az átélõk, a hajdanvolt katonák közül már egyre kevesebben élnek.

A doni katasztrófa 55. évfordulójára emlékezve ismerõsöm végre engedett kérésemnek: felelevenítette édesapjának, Forgó Jánosnak és annak sógorának, Benei Lászlónak évtizedek távlatából is üzenõ dalait, verseit. Noha egyikük sem volt költõ, a háború, majd a fogság napjai és a kényszerû sorsközösség mindkettõjükben verset, dalt érlelt. Aztán az öldöklõ frontnapok - késõbb a testet-lelket senyvesztõ fogolyélet egy-egy bizakodó reménysugaraként kezdték szövögetni a sorokat, dallamokat, hogy amikor végre hazakerülhettek, végigkísérjék õket örökre.

Atkárról kerültek ki az orosz frontra. Forgó János földmûves a tüzérekhez; aki 1943. január 12-13-án, a szovjetek doni áttörésekor repeszszilánk okozta fejsérülést szenvedett. Kint, aztán itthon ápolták kórházban. Lábadozó betegként került haza, Atkárra. Benei László summás volt, õt a gyalogsághoz osztották be. Sebesülés nélkül jutott haza a frontról. Noha a harctér más-más részén szolgáltak, a csaták iszonyatait átélve hasonló gondolatokhoz jutottak. Lehet, verselésük menekülés volt a jelen valóságától, de az is lehet, hogy gondolatelterelés. Mindesetre a távoli otthon képe lelki vigaszt nyújtott, hiszen óhajuk lelki reménnyé vált.

A halál szele elõször 1942/43 telén érte õket, amely aztán viharrá erõsödött. Benei László elõbb kezdte a katonaidõk verseit írni, mint a sógora. Mégpedig el nem küldött tábori levelezõlapon:

Fellobbanó tüzek

Fellobbanó tüzek lángja világít az éjben,

Halványzöldes színû tábori levélen

Megremeg a kezem, míg írom ezt a lapot.

Kedves feleségem! Írjál, ha megkapod.

Mi újság van otthon? Tudom, vártok vissza.

Sûrû könnyeimet ez a levél issza.

Most egy gránát robbant, majdnem idevágott.

Tudom, érzi szíved, veszélyben a párod.

A harctéren mindenki bánata mindenkié. Egyik fiatal katonatársa megkérte, írjon helyette is verset. Benei megtette:

Mindhiába

Mindhiába várakozom, a posta nem hoz levelet tõled.

Az is lehet, nem szeretsz már, elfeledtél engemet.

Nem jutok már az eszedbe. Ott járok, hol dicsõséget vívnak.

Ha meghalok, a síromon vérpirosló virágocskák nyílnak.

Ha meghalok, meghagyom a jó bajtársamnak,

Szakítson egy szálat abból, s küldje el a falumba

Annak a szép piros, barna lánynak. És amikor az a másik

Ölébe ül, kacsint a szemébe, a virágocska jusson az eszébe.

A halálfélelem a bajtársát is hatalmába kerítette. Ez állandó verstéma lett:

Túl az árkon

Túl az árkon zörög már a nádas.

Vigyázz honvéd! Mert jön a halál.

Egy sorozat hallatszik a túlról,

És egy honvéd szívébe talál.

Édes kis lány most már ne is várjál,

Ha szomorkodsz, tudom, mi az oka annak,

Mert kedvesed el van már temetve,

Egy nagy erdõ közepe táján.

Édesanyám! Te se várj hiába,

Ne várj engem többé haza már,

Azt, akit olyan nagyon szerettél,

Eltemette az orosz határ.

Takarodó után

A takarodót már régen elfújták,

A század már sátrakban pihen,

Csak két barát üldögél a tûznél,

Beszélgetnek halkan, csendesen.

Mondd meg kedvesemnek, pajtás,

Mondd el neki végsõ óhajom,

Õt már én többé sosem látom,

Teáltalad végképp búcsúzom.

A harc közben is újból és újból az otthon, a család emlékképe jelenik meg Benei gondolatában. A mondanivaló közvetítõje ezúttal is az el nem küldött tábori levél:

Leveledet

Leveledet itt õrzöm a zubbonyom zsebében,

Amelyikben azt írtad, hogy menjek haza végre.

Szeretnék is hazamenni, végre együtt lenni,

Hazamenni, veled együtt szentmisére menni.

Hát az édes, kicsi fiam megnõtt-e már szépen,

Tud-e már beszélgetni, írd meg a levélben.

Tudja-e már mondani, hogy drága, jó apukám,

Ugye a harctéren sokat gondolsz énrám?

Tedd össze a kicsi kezét, ha leszáll az este,

Tanítsd meg õt imádkozni s hazaszeretetre.

Csókold meg hát helyettem is, ha eljön az álma,

Õ a mi szép szerelmünknek élõ, szép virága.

Az egyik bevetés utáni éjszaka édesanyjára emlékezett, aggódó sorai õt idézték:

Édesanyámhoz

Csak a drága jó anyámnak ne szóljatok rólam,

Ne epessze fájó szívét a tengernyi sóhaj,

Gondolatom, lelkem mindig haza-hazaszáll,

Be-betekint az anyámnak rácsos ablakán.

Még a kutyája is eszébe jut, és felrémlik elõtte, amint õt keresi, várja:

Bodri kutyám

A mi öreg Bodri kutyánk

Ki szokott a faluvégre járni.

Meg-megáll a keresztútnál

Valakire bánatosan várni.

Három éve múlt már annak,

Hogy gazdáját odáig kísérte,

És azóta minden este

Kimegy oda a falu végére.

A volgai áttörés után a visszavonuló magyar seregek, egységek sorsa is megpecsételõdött:

A Volgától a Don-kanyarig

Volga mentén ragyog a nap,

A pázsiton megremeg a hajnal.

Ütközetet vív az ezred,

A katonák sebesülnek, halnak.

Valahol a Don-kanyarban húzódik egy

Magyar lövészárok,

Harci zajban rád gondolok,

Egyre csak a leveledet várom.

Üzenet

A mi öreg Bodri kutyánk

Még mindig a faluvégét járja.

Jönnek, mennek az emberek,

De gazdáját seholsem találja.

Valahol a Don-kanyarban

Piros vérét idegen föld issza,

Eredj haza, Bodri kutyánk,

A te gazdád nem jön többé vissza.

Forgó János mintha csak megérezte volna a közelgõ végzetet. 1944. január 11-én õ ezt a verset fogalmazta meg, és csak a csodán múlt, hogy nem lett belõle végsõ üzenet:

Feleségemhez a Don-kanyarból

Ne várj haza soha többé,

Nem foglak már csókolni, virágom.

Felejtsd el az együtt töltött

Holdvilágos nyári éjszakákat.

Felejtsd el az ölelésem,

Felejtsd el az arcom mosolygását,

Valahol a Don-kanyarban

Bajtársaim a síromat ássák.

Forgó János életveszélyes sebesüléssel került haza a Don-kanyarból. Itthon, Atkáron találkozott a két sógor, és gyakori beszélgetéssel elevenítették fel a háború átélt éveit. De a háború még mindig tartott, és csak hónapok múltán zúgott végig ezen a kis, Heves megyei falun is. Õket - akik élve hazakerültek a háború poklából, Forgó János még csak lábadozott a sebesülésébõl, Benei László meg éppen szabadságra érkezett haza - a sors keze ismét távollökte õket otthonuktól. Atkárt 1944. november 17-én foglalták el a szovjetek. Végre, befejezõdött a háború - vélték az emberek itt is. Honnan sejthették, hogy újabb megpróbáltatás vár rájuk? November végén a megszálló katonaság naponként szedett össze embereket rövid munkára ebben a faluban is (Ahogyan már tudjuk, e vidéken is ez volt az a bizonyos "málenkij robot"). Elõbb Benei, december 1-én pedig Forgó is szovjet fogságra jutott. Kinti munkaszolgálatra vitték õket.

Évek teltek el, és nem is sejtették, hogy egy lágerben vannak. Benei megbetegedett. Ekkor tudta meg véletlenül a sógora, hogy egymás közelében élnek. Forgó elhatározta, hogy megmenti. Ezermester lévén sokszor segített a szovjet õröknek. Egyre több mozgást engedélyeztek neki a táborban. Még cimbalmot is fabrikált, és azon játszotta az otthoni nótákat, hol a tábori, rögtönzött "színpadon" dalolt vagy szavalt. Barátságos modorának köszönhetõen társaiban õ "tartotta a lelket", az õrök pedig beengedték Beneihez, hogy ápolja.

Az újabb, keserû élmények és egymásra találásuk ismét versírásra, dalolásra késztették õket. Forgó János gondolatai a reménytelenséget tükrözték-e, vagy éppenséggel a halvány reményt, hogy valaha ismét hazajuthatnak? A válasz egyértelmû. Addig töretlen a bizakodásuk, amíg van mire emlékezniük:

Árva magyarnak születtem

Árva magyarnak születtem,

Árva az én hazám is,

A nagy Isten, a jó Isten

Gondot visel énrám is.

Elvesztettem apám, anyám,

Hazám sincs már nékem,

Sorsüldözött magyar vagyok,

Ez lett az én bérem.

Benei László a lábadozásának örömére tovább verselgetett. Az elesettség, a kiszolgáltatottság szólal meg a következõ versébõl:

Hívogatnak

Hívogat a Tisza, Duna,

Hívogat a Kárpát,

De szeretném megcsókolni

Az én jó anyámat.

A világban járok-kelek,

Sehol nincs nyugvásom,

Amíg az én magyar hazám

Szabadon nem látom.

Az otthoni környezet, az otthon melegsége, egy-egy villanó emlékkép ötlik elé:

Iskolai álomkép

Az iskolánk udvarában

Áll egy öreg hársfa,

Nagy Petõfi hajdanában

Lepihent alája.

Akkor dobbant a szívébe

Az õ kedves szerelmérõl

Egy gyönyörû nóta.

Egy gyönyörû nóta.

Leszakítok egy levelet

A Petõfi-hársról,

Elküldöm a galambomnak,

Aki tõlem távol.

Rázokogok egy könnycseppet,

Olvassa le róla,

Amióta én eljöttem,

Nincs nyugtom azóta.

Odahaza

Odahaza zöldell már az erdõ,

Odahaza virágzik a rét.

Hazafelé vígan száll a felhõ,

Hazafelé vágyom én is rég.

Mifelénk

Mifelénk már ilyen nóta járja,

Remény sincs már, az is elhagyott.

Sûrû erdõ csendes vadonában

A tábortûz csendesen lobog.

A Forgó János készítette cimbalom még olykor az õröket is "megríkatta", annyira szépen játszott rajta a gazdája. S e hangszer feledtetett minden szörnyûséget, megaláztatást, és reménységet idézett fel.

Zengett a játéka nyomán a cimbalom. Gyakran odajöttek a táborlakók hallgatni. Lehet, hogy az õröket is megragadta a hangja, mert az már nem is cimbalom, hanem zongora lett:

Zongorámnak

Zongorámnak fehér billentyûjén

Játszogatnak néha ujjaim,

Gondolatom messzeségbe téved,

Túl a hegyek bérces ormain.

Benei László a fogságban is írt a társai helyett... Természetesen képzeletbeli levélre. Legtöbbet az egyik jóval fiatalabb fogolytársa nevében. Szinte balladai hangon:

Tábortûznél

Tábortûznél levelemet írom,

Holdvilágos nyári éjszakán.

Csókot küldök a levélpapíron,

Tehozzád, Te, szõke hajú lány.

Odahaza vidámak a lányok,

Víg nótákat játszik a cigány.

Gondolatban mindig hazavágyom,

Tehozzád, Te szõke hajú lány.

A reggeleket szívszorongva várom,

Jõ-e levél tõled, kicsi lány?

Eljött egy nap, eljött kettõ, három,

Nem kaptam - és soha, soha már.

Idegen táj lett örökös hazám,

Síromra is csak a madár száll.

Az "sirat meg" néha-néha engem,

Aztán bánatosan tovaszáll.

Benei László és Forgó János egyszerre szabadult és tért haza a szovjet fogságból. 1949. augusztus 20-án érkeztek Atkárra.

Forgó János lánya, Margit az 1950-es évektõl jegyezgette édesapjának és annak sógorának verseit. Amint a versekrõl mondta: "Ezzel a versgyûjteménnyel nemcsak fel-felidézem édesapám emlékét, hanem tisztelettel, szeretettel gondolok az átélt, viszontagságos éveire is".

Harmath Béláné Forgó Margit közlése alapján lejegyezte:

"Az üveghegyeken túl..."

"Környezetvédelem és hulladékfeldolgozás" a középkori magyar üvegiparban

Az üveghegy fogalmát jól ismerik a néprajz kutatói. Kovács Ágnes folklorista így definiálja: meseelem, mesei mitikus világkép, illetve a mesei távolságra utaló, mesekezdõ formula része. Az elnevezést számon tartja a finn Aarne és az amerikai Thompson tudósok által összeállított mesekatalógus.¹

Gyermekkori olvasmányélményeikbõl, kedvenc meséikbõl sokan ismerik azt a mesekezdõ formulát, amely szerint "Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt az Óperenciás tengeren innen, az üveghegyeken meg túl, volt..." - mondja a mesélõ. A mesehõsök közül kiváltképpen közismert Hamupipõke. A királyfinak fel kell ugratnia az üveghegyre, hogy a csúcsán lévõ királyi palota ablakán kihajló királykisasszony kezébõl az aranygyûrût, aranyalmát, aranykendõt elkapja. Más esetben Mirkó királyfinak is meg kell másznia az üveghegyet. Az üveghegy fogalma ismert a magyar, szlovák népmesékben, de megtalálható a német nyelvterület meséiben is (Glasberg vagy Glasbergitt elnevezés alatt)².

A kérdés az, hogy az üveghegyeken túl mesekezdõ formula mesebeli vagy esetleg valós tért jelent? A folkloristák véleménye szerint ez a reális földrajzi helyektõl távol van, talán nem is létezik, tehát mesebeli teret takar.³ Azt is tudjuk: a korábbi folklórkutatások már több mesebeli térrõl bebizonyították, hogy valós földrajzi helyre vonatkoznak. Az Óperenciáról, amely mesékben távoli országra utal, ma már tudjuk, hogy régi etimológiáját Tárkány Béla fejtette meg, aki 1846. évi karlsbadi és gasteini útjáról írta naplójában: "A mesés hírû Oberenczian (Ober Enns) keresztül estére Mölkbe értünk". Az Ober-Enns elkorcsosult diákos nyelven: Ober-Ennsia, s innen eredeztethetõ az Óperencia név. Az elnevezés valószínûleg az alsó-ausztriai Wels városában egykor állomásozó magyar huszároktól ered.⁴ A Bergengócia elnevezés több magyarázata közül a legvalószínûbb az, amely szerint a debreceni diáknyelv körében született tréfás, mesebeli földrajzi hely, amely a történelmi Bereg és Ung megyék nevének az összevonásából keletkezett, latinos formában képzett gunyoros elnevezés.⁵ Ez a név eredetileg a legációba járó, azaz a nagy ünnepeken falura prédikálni kiküldött református teológiai hallgatóktól ered.

Hasonlóképpen ismert a Girgácia tréfás földrajzi névrõl, hogy reális földrajzi teret jelölt egykoron. Etimológiáját Tolnai Vilmos megtalálta Zakál György Eörségnek leírása c. kéziratában: "Legnevezetesebb Folyóvizek 1. A Kerka... a'honnan ezen most nevezett Helységek közönségesen Kerka mellyékének, Kerka mentinek, Kerkátiának, csúfságból Gergátiának is mondatnak." Ez az elnevezés is feltehetõen a pápai diákoktól származik, akik számára ez volt a legtávolabbi vidék, ameddig legációba jártak.⁶

Tehát az Óperencia, Bergengócia és a Girgácia mesebeli terek valós földrajzi helyek nevét rögzítik. Csak közbevetõleg jegyzem meg, hogy a hetedhét országon túl kifejezés, amely szintén mesekezdõ formula, talán éppen a német-római császárváltásra jogosult eredendõen 7 választófejedelem országáról kaphatta a nevét. Fogalommá azért válhattak, mert stabilak voltak, ui. 1356-ban IV. Károly császár Aranybullája szerint a választófejedelmek országát nem lehetett megosztani. ⁷

Meggyõzõdésem, hogy az elõzõekhez hasonlóan az üveghegy elnevezés - ma mint mitikus mesebeli tér - valós földrajzi helyrõl kapta a nevét.

Az üveghegyeken túl kifejezés értelmezésére az egyik ismert válasz, hogy esetleg az Alpok hófödte csúcsairól kaphatta a nevét. Talán éppen az alsó-ausztriai 2075 m magas Schneebergrõl nevezték el, amelynek csúcsát nyáron is hó fedi. Különösen tiszta idõben (kora tavasszal vagy õsszel) a légvonalban mintegy 50 km-re lévõ Sopronból már jól látható. Hasonló jelenségként saját tapasztalatból tudom, hogy ritkán, rendkívül tiszta, páramentes idõben a Magas-Tátra hófödte csúcsai is láthatók az Alföld szélén fekvõ Mezõtárkányból vagy a hegyek lábánál épült Egerbõl.

Másik elképzelés szerint az üvegvárakról kaphatta a nevét az üveghegy. Könyöki József a magyar várakról írt könyvében említi az üvegvárakat. Szerinte ezek építése Európában mindenütt elterjedt. Építése során az ilyen várat lazán rakott kõfallal vették körül, kova-, trachit-, porfir-, gránit- és bazaltkõbõl. A sáncok, illetve várfalak szerkezetét általunk nem kellõképpen ismert módon rakták össze, s a falban lévõ fa mennyisége elegendõ lehetett ahhoz, hogy megfelelõ égetési technika alkalmazásával a fal kõzetanyaga kívül és belül részben összeolvadt s ezáltal az építmény erõsebb, ellenállóbb lett. Az ilyen gátvárakat üvegvár néven emlegetik. Könyöki is talált ilyen összeolvadt bazaltkövet a Bors vezér által épített Zólyom megyei szélnyei várban, vagy a Liptó megyei Potornyán. ⁸ Minden esetre különleges, nem mindennapi építmények lehettek, s létezésük megragadta a mesemondók fantáziáját.

E mesterséges kiégetés építési gyakorlatához közel hasonló lehetett az, amikor a fából-földbõl-kõbõl emelt sáncok egész földtömegét kiégették, s ennek eredményeként vörösre égett sáncmag keletkezett. Ilyen vörös sáncok kerültek elõ többek között Sopronban, a Heves megyei Gyöngyöspatán, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Sályban, s az ungvári Várhegyen folytatott régészeti ásatások során. Keletkezésükre vonatkozóan, hogy mesterséges eredetûek avagy véletlen égések, gyulladások alkalmával jöhettek-e létre, a szakemberek véleménye megoszlik. Az üvegvárak keletkezése és a vörös sáncok problematikája, mint különleges építési gyakorlat, kétségtelen, rokon vonásokat mutat, s ezért említettem meg mindkettõt. ⁹

Az üveghegy fogalmának keletkezésével kapcsolatban elõbb elsorolt elképzeléseket nem tartom kizártnak, de mindemellett nem tartom eléggé meggyõzõnek sem.

Korai üvegiparunk kutatása és anyaggyûjtése közben bukkantam egy sajátos fogalomra, nevezetesen az üveges vagy üveghegy határnevekre. Ez az elnevezés megtalálható napjainkig a Hegyalján fekvõ Monok, a Bükk lábánál épült Eger s a Mátra elõterében várossá lett Gyöngyös határnevei között.

Az üveges határnév Egerben már 1577-ben felbukkan ¹⁰ 1592-ben üveges formában fordul elõ ¹¹, s mindkét esetben a szõlõhegyek felsorolásában szerepel. Tovább él az elnevezés a hódoltság idején Iveges vagy Iweges változatban szintén szõlõhegy elnevezésként. ¹² Napjainkban ez a név már így ismeretlen, viszont helyette az Üveghegy ma is élõ földrajzi név. Az Üveghegyen épült fel Egerben a Gyermekváros, a Mentõállomás és a 12.sz. Általános Iskola. Az Üveghegy a mai Könyök, illetve Ráchegy utcák által határolt területet öleli fel. Az Üveghegy Gyöngyösön a Pásztó felé vezetõ mûút menti területet, továbbá a Zsidótemetõ környékét jelöli.

A történelmi Magyarország más területén is találhatunk hasonló elnevezést. Pozsonyban a város szõlõhegyei között említik 1494-ben a Glaserl helynevet. ¹³ A Glaserl kifejezés az üveges szó kicsinyítõképzõs formája, ezt a németben az "l" betû jelzi, s ezért üvegecske jelentésû. 1683-ban a szõlõtermesztésrõl nevezetes Pozsony megyei Szentgyörgy szabad királyi város határnevei között szerepel Glaser = Üveges helynév. ¹⁴

Az elnevezés érdekessége, hogy valamennyi településnek - Monok, Eger, Gyöngyös, valamint Pozsony és Szentgyörgy - van két közös vonása, nevezetesen: szõlõ- és borkultúrájukról híresek, továbbá a határnevek minden esetben szõlõhegyet takarnak. Az üveges, illetve üveghegy határnevek középkori gyökerûek. Elgondolásom szerint mint a népmesékben szereplõ "Üveghegyeken túl" helymegjelölésre szolgáló kifejezés olyan határhelyre utal, amely a lakott településtõl messze van. Valószínû, hogy ezzel az Üveges, valamint Üveghegy névvel jelölt területen gyûjtötték össze és ásták el a középkorban az üvegtörmeléket. Az üveg ugyanis rendkívül környezetszennyezõ, s a talajba kerülve sem bomlik el, évszázadok után is változatlan marad.

Az üveg kora középkori mindennapos használatát kevéssé ismerjük. Ehhez, s ugyanakkor a bor üvegbe történõ palackozásának gyakorlatához szolgál adalékul egy XII. századi adat. 1176-ban az erdélyi Egyházasfalva és Szentmiklós határleírásában említik, hogy a két falu közötti határ egyik halmában egy borral teli üveget ástak el. ¹⁵ Talán nem túlzás azt állítani, ha a XII. századi Magyarországon határjelek közt szerepel a borral teli üveg földbe helyezése - mint a határmegjelölés egyik módja - , t.i. az nem bomlik el, tûnik el, s mint határjel utóbb kiásható bizonyságként -, akkor az üvegpalack használata is gyakorlat lehetett.

Az Üveges, valamint az Üveghegy elnevezésû helyeken nem maradt sokáig, az idõk legvégsõ határáig az összegyûjtött üvegtörmelék, azt ugyanis felhasználták az üveggyártáshoz. Az üveg alapanyagaihoz mind a mai napig szokás tört üveget keverni. A tört üveg összegyûjtésének magyarországi módszereit nem ismerjük, de értékes, idevágó adat került elõ Dél-Franciaországból. Marseille-ben már a XIV. században a városi magisztrátus rendelkezett a tört üveg összegyûjtésérõl egy bizonyos helyre a városon kívül. Ide tartozik, hogy a tört üvegek értékesítése városi monopólium volt, amelyet utóbb eladtak az üveghuták tulajdonosainak. ¹⁶

Azt gondolom, talán nem véletlen, hogy Észak-Magyarország ma is jelentõs szõlõ- és bortermelõ helyeirõl ismerjük az üveges, illetve az üveghegy fogalmát. A Hegyaljára és Eger környékére a kora középkorban érkeztek latinus telepesek. A középkor hazai latinsága az újlatin nyelvcsaládhoz tartozókat latinus gyûjtõnévvel illette. Elnevezésük alatt értették a vallont, az olaszt, a franciát, sõt még a spanyolt is. Az Egri Völgybe (Vallis Agriensis) a belgiumi Liége környékérõl érkeztek francia származású telepesek, akik még 1447-ben is kitûnõen beszéltek anyanyelvükön.

A korábbi kutatás már régebben felvetette az Egri-völgy latinus telepesinek dél-franciaországi származásának lehetõségét. Kovács Béla szerint a Szent Egyed-kultusz elsõsorban éppen erre a területre jellemzõ, hiszen itt van a Saint Gilles-i monostor, amelyet a 720-ban meghalt Szent Egyed alapított, s a sírja a középkor egyik leglátogatottabb zarándokhelye volt. A Szent Egyed patrociniuma volt az Eger melletti Kistályának, amelyet a XIII. században Villa Talya Latina néven említenek a források, továbbá a közeli Szarvaskõ templomát is Szent Egyed tiszteletére szentelik. Egerben a latinusoknak külön településük volt, amelyet Olasz utcának neveztek, s ez a vártól ÉNy-ra, a városból kivezetõ út mentén feküdt, amelynek folytatásában, mintegy 5 km-re a településtõl az Eged hegye emelkedik, amelyet még a XVII. század végén is a források Mons Sancti Aegidi-nek neveznek.

Észak-Magyarország sajátos szõlõ- és borkultúrájáról a kutatók megállapították, hogy a terület szõlõkultúrája eredetiben is más, mint a pannóniai, de a történeti fejlõdésében a latinusok is jelentõs szerepet játszottak. Máig is találni olyan mûvelési és bornyerési sajátosságokat, amelyek elsõsorban azokra a vidékekre jellemzõek, ahol virágzó latinus települések voltak. Ezért nem véletlen, hogy a Hegyalján, az Egri-völgyben, Biharban, a Szerémségben és Esztergom környékén - tehát a legismertebb latinus településeken - ugyanazt a mûvelési módot találjuk, amely a dél-franciaországi szõlõkultúrára is jellemzõ. ¹⁷

A XVI. századi (1548, 1549.) évi dézsmajegyzékekben található családnevek (Felnémeten az Angeleth és a Lando, Nagytályán a Lando, Felnémeten és Nagytályán Loy és Porch(ia) családnevek, Makláron a Loy, Sorgó, Hensel, Olasz családnevek) alapján nem túl merész következtetés, hogy a XVI. század közepén az Eger környéki szõlõhegyeket mûvelõ Rajna-Mosel-Maas vidékérõl érkezett telepesek még beszélték anyanyelvüket. Ezt igazolja, hogy a tizedszedõk egyszer francia írásmódban, máskor fonetikusan lajstromozták ugyanazt az adózót. ¹⁸

A nyugat-európai telepeseknek szerepe volt még az észak-magyarországi szõlõ- és borkultúra kifejlesztésében. Ilyen formán úgy mondhatnánk, hogy a "francia kapcsolat" révén terjedt el az üveg összegyûjtése az Iveges, Üveges, Üveghegy néven szereplõ határhelyeken, és innen eredeztethetõ az üveg újrahasznosításának a középkori gyakorlata.

A Diósjenõ határában feltárt XIII-XV. századi üveghuták ásatásai szolgáltatják az egyik legkézenfekvõbb bizonyítékát az üvegtörmelék összegyûjtésének és újrahasznosításának. Ezt az is igazolja, hogy velencei üvegtöredékek kerültek elõ az ásatás során a felhasználásra váró üvegtörmelékek közt. ¹⁹ Még inkább igazolja állításunkat az elvégzett üvegipari anyagvizsgálatok eredménye. A vizsgálatok során megállapították, hogy feltûnõen magas a Na₂Co₃ (szóda) tartalma. Ez az üveg a magas kalcium-, magnézium-, valamint az alumínium-oxid összetétel miatt nehezen olvadt. A fénymikroszkópos anyagvizsgálat során meg nem olvadt részeket találtak az üvegben. Ezt az üveget a szakemberek ún. rövid üvegnek nevezik, amelynél az olvadási folyamat magas hõfokon kezdõdött és viszonylag gyorsan befejezõdött. Az ilyen üveg csak egyszerû alakítású termék, pl. ablaküveg elõállítására volt alkalmas. Az üvegipari vizsgálat is magasnak tartotta az alkáli komponensek (Na₂CO₃ és K₂CO₃) arányát.

Ezt egyértelmûen bizonyítja, hogy a tengeri növénybõl származó ún. nátrium-üveget összeolvasztották a kontinentális eredetû bükkfahamuból nyert, ún. hamuzsírból gyártott káliumüveg-törmelékkel.

Az mindesetre biztos, hogy ez az üveg nem volt tökéletes, tehát éppen a nátriumüveg- és káliumüveg-törmelék összeolvasztásakor nem ügyeltek azok helyes arányára, amiért a késztermék is hibásnak minõsült. A kétféle nátrium- és a káliumtartalmú üvegek összeolvasztására a diósgyõri várásatások során elõkerült ún. Kultroff-üvegek esetében is találni példát. ²⁰ Ezek üvegipari vizsgálata is bizonyította a kétféle üveg összeolvasztását. Egyébként 1524-bõl származó oklevél igazolja a diósgyõri üveghuta felállítását. ²¹

Az üvegtörmelék összegyûjtésénél nagyon valószínû, hogy nem szelektív gyûjtést végeztek, vagyis nem külön-külön tárolták a kontinentális eredetû káliumüveget s a tengerpartok közelében készült nátriumüveget. Talán ez is lehet az oka, hogy utóbb felhagytak az üvegtörmelékek összegyûjtésével, nem kísérletezgettek a kétféle összetételû üvegfélék olvasztásával, mert idehaza a csak tisztán bükkfahamuból elõállított hamuzsírral megbízható minõségû üveget lehetett készíteni.

Természetesen ez még egy problémát felvet: ha összegyûjtötték és újrahasznosították az üvegtörmeléket, az újkorban ezt a huták körül is elvégezték, akkor ilyen formán az újra feldolgozott termékben a kálium és nátrium aránya is megváltozott. Mint tudjuk, a nátriumüveg készítéséhez szükséges szódát a tengerparti növények hamujából nyerték - Egyiptomban, Szíriában, Spanyolországban és Velencében is. A káliumüveget viszont a bükkfa hamujából készítették, és az európai kontinens szárazföldi országainak, így többek közt Csehország, Németország és Magyarország üvegiparának ez a jellemzõ sajátossága. Ezek után felvetõdik a kérdés, hogy vajon mennyire tekinthetõk megbízhatóknak azok a vegyi elemzések, amelyeknek alávetették a már földbõl elõkerült középkori üvegeket, ha az üveg középkori újrahasznosítási gyakorlata következtében összeolvasztották a tengerparti eredetû nátrium-, illetve szárazföldi eredetû káliumüveg-törmelékeket?

Az elõzõekbõl még egy következtetés levonható. Ha a régészeti ásatások során kevés üveglelet kerül a felszínre, ennek talán az is oka lehet, hogy a tört üveget összegyûjtötték az üveghegyeknek nevezett helyeken, valamint más esetekben az üvegolvasztó telepek (Lásd: Diósgyõr, Diósjenõ) közvetlen közelében és azután újra feldolgozták a XIII-XVI. század során.

Az üveggyártásnál elõbb ismertetett középkori környezetkímélõ technika, az üvegtörmelék egyfajta összegyûjtése s újrahasznosítása - mint gyakorlat - a kora újkorban teljesen eltûnik. Helyesebben csak az üvegolvasztó kemencék körül felhalmozódó üvegtörmelék összegyûjtésérõl tudunk. Például Parádon 1820-ban kéthetente gyerekekkel gyûjtették össze az üvegcsûr körül elhullott törmeléket, mint azt az Orczy-uradalom 1820. évi számadáskönyve bizonyítja. Az általános gyakorlat az, hogy a huták körül keletkezõ törmeléket a szlovák munkásokkal dolgozó XVIII-XIX. századi Szuhahután vagy Nagyvisnyón - az ún. hutyinszkónak nevezett törmelékdombra hányták, amelynek újrahasznosítására nincs adatunk. Egyébként a Szuhahután ²² és Nagyvisnyón ²³ a régészeti kutatás éppen a hutyinszkónak nevezett törmelékdombot találta meg, s annak érintetlen állapota is igazolta, hogy tele volt a hosszú idõ alatt felhalmozott üvegáruk töredékeivel.

Miért tûnik el az iparágban a hulladék anyag összegyûjtésének s újrahasznosításának a gyakorlata? Valószínû, hogy a korai középkorban, amikor az üveg drága volt és viszonylag keveset állítottak elõ, érdemes volt összegyûjteni. A XVII-XVIII. századtól megnõ az üveggyártás volumene, nõ az üvegtermékek piaca, s olcsóbbá válik az üveg. A piac mind növekvõbb igénye gátlástalanabbá teszi a gyártókat. Nincs idõ, pénz, vállalkozó az üvegtörmelék vagy a használatból kikerülõ üvegáru összegyûjtésére és újrahasznosítására. ²⁴ Ide tartozik, hogy a XIX. század derekától a mesterséges szóda, a széntüzelés elterjedése, az 1870-es évektõl a regeneratív gázfûtésû kemencék bevezetésével a korábban rendkívüli erdõpusztítással járó fafelhasználás megszûnt. Az üveggyártás gyáripari korszakában az erdõpusztulással járó fafelhasználás megszûnt. Az üveggyártás gyáripari korszakában az üvegáru olcsó tömegcikké válik. Miután nincs piac- vagy nyersanyaghiány, amely korlátot szabna, az újrafelhasználás igénye idõben még távolabbra tolódik. Azt gondolom, hogy a környezeti károk, településeink szeméttelepein tonnaszámra felgyülemlõ üveg, a környezetszennyezés megakadályozása nem kizárólag üzleti kérdés, hanem elsõsorban létkérdés. Ezért egész korábbi, természettel kapcsolatos gondolkodásunk megváltoztatására, ún. paradigmaváltásra van szükségünk.

Zárógondolatul annyit, hogy úgy tûnik, a népmesékben elõforduló üveghegyeken túl... szófordulat nem a mesemondók fantáziájának a szüleménye. Ez annak az országszerte elterjedt középkori környezetkímélõ s takarékos, az üvegtörmelék újrahasznosítására törekvõ gazdálkodásnak a máig élõ emléke, amely szoros kapcsolatban állt a korai üveggyártó iparunk születésével és elfelejtett gyakorlatával. ²⁵

Napjainkban a környezetünket elborító üvegtörmelékkel s hulladékkal, a hulladékban rejlõ értékes nyersanyagok újrahasznosításával sürgõsen kell valamit kezdeni, azért, hogy a környezetünket ne az ember által emelt szemét- és üveghegyek csúfítsák el...

Jegyzetek:

1 Thompson mesekatalógusában. Thompson Motif Index F751. számon szerepel az üveghegy.

2 KOVÁCS Á., 1982.V. 447.

3 BANÓ 1., 1988. 37.

4 KOVÁCS Á., 1981. IV. 93.

5 KOVÁCS Á., 1977. I. 260.

6 KOVÁCS Á., 1979. II. 287.

7 A választófejedelmek németül Kurfürsten, a régi Német-Római Birodalom ama fejedelmei, akik a XIII. század közepétõl a német királyt, illetve császárt választották. Ezek voltak az egyháziak közül: a mainzi érsek, a kölni érsek, a trieri érsek; a világiak közül a rajnai palotagróf, a szász-wittenbergi herceg, a brandenburgi õrgróf és a cseh király. 1806-ban a választófejedelmi méltóság megszûnt.

8 SÁGHELYI L., 1938. 50.

9 A vörös sáncok problematikájára lásd: KOVÁCS B., 1988. 156-159.

10 Eger város határainak helynevei. Dobó István Vármúzeum Eger, Néprajzi Adattár 1172-69.

11 Heves Megyei Levéltár (továbbiakban: HML. XII-3/a/16. Érseki Gazdasági Levéltár. Liber 16. 1-25.

12 HML. XII-2/d/30. Liber Sancti Johannis, 467, 468,484.p. - Heves megye földrajzi nevei. 1988. IV. 132. - Az Üveg-hegy név alatt a Bajza József utcát határozta meg.

13 Egy bizonyos Meindl Lucia a szegények kórházára hagyja "mein weingartn Glaserl mitsambt dem garten" - ORTVAY T., 1895. I. 395.

14 SCHRAM F., 1973. 81.

15 In qua fossa est etiam unum vitrum cum vino pro signo metali. - WENCZEL G., 1860. I. 74.

16 H. GYÜRKY K. - MIKLÓS Zs., 1992. 76.

17 KOVÁCS B., 1970. 42-43.

18 BÁN P., 1996. 256. - A szerzõ további neveket említ: Nagytályán, Felnémeten, Novajon- a Barsay-Barse- Barsó, valamint az Egri Völgy településein a Gell(y)en névváltozatokat.

19 H. GYÜRKY K. - MIKLÓS Zs., 1992. 77.

20 VERES L., 1982. 41.

21 Magyar Országos Levéltár, Mohács elõtti oklevélgyûjtemény. 25709.

22 SZVIRCSEK F., Jelentés az 1978. április 5-7-én Mátraalmáson (Szuhahuta) végzett üvegmanufaktúra ásatásról. - Nógrádi Történeti Múzeum (Salgótarján) Adattára. 2223-78.

23 BALOGH S., 1997. 83-34.

24 Szinte kivételes eset, hogy a Bihar megyei hagymási, vagy a béli hutáknál jelentõs mennyiségû üvegtörmeléket dolgoztak fel a XVIII. században, amely üveghulladékot azok a kereskedõk hozták, akik üveget jöttek vásárolni. - BUNTA M. - KATONA I., 1983.81.

25 Hozzá kell tennünk, hogy a címben említett "környezetvédelem" és "hulladékfeldolgozás" kifejezéseket azért tartom indokoltnak, hogy idézõjel közt szerepeljenek, mert ezek a fogalmak nem teljesen azonosak a mai terminológiákkal, viszont mindezen megszorítások ellenére végsõ soron elõzményeiben szerényebb körülmények között azokkal tartom ekvivalensnek.

Errata

1997/5. számunk borítóján és tartalomjegyzékében helyesen:

Koncz Lajos: II. János Pál az ezredforduló útján

Kissé nehéz szívvel ajánlom a Kedves Olvasó figyelmébe a következõ két írást. Hosszú mérlegelés után döntöttünk úgy, hogy nem zárkózunk el a közlésüktõl. Lapunkban nem szokás teret adni a szélsõséges megnyilvánulásoknak, és most sem ez volt a szándékunk. A józan ész most azt diktálja, hogy kivételes pillanat következett el: mindkét felet meg kell hallgatni. Demokráciáról szokás beszélni, ha napjaink politikai berendezkedésérõl esik szó, de csak szemlesütve merjük kimondani, ha egyáltalán ki merjük mondani egymás nemzetiségének vagy felekezetének a nevét, mert azonnal fajgyûlölettel vádolhatnak bennünket azok, akik erre hajlamosak és valódi hírek helyett ál-szenzációkkal próbálják szórakoztatni a Nagyérdemût.

Mielõtt bárki bármit is belemagyarázna ebbe a kiadói magatartásba, netán a saját prekoncepcióit igyekezne rásózni másokra, hadd jelentsük ki, hogy nem azonosulunk semmiféle szélsõséges kijelentéssel, sem az egyik, sem a másik oldalon. Sem a jelen vitában, sem esetleges késõbbiekben. Természetesen nem hisszük azt, hogy a zsidóság szenvedései semmibe vehetõk, figyelmen kívül hagyhatók. A fasizmus, bármely nép vagy nemzetiség, felekezet ellen irányul, mindig mindenhol tûrhetetlen. Napjainkban is. Ugyanakkor nem hisszük azt, hogy a magyarság vagy más népek szenvedései átlapozhatók a történelemkönyvekben, s hogy a szenvedés jogát csupán egy nép vindikálhatná magának.

A diktátorok mind kivétel nélkül paranoid, rögeszméktõl megszállt õrültek voltak, és ma is azok. A népvezérek, vagy akik annak nevezik magukat, többnyire mit sem tudnak a nép szándékairól, és még csak színleg sem óhajtják azokat figyelembe venni. A nép fia, az egyszerû ember pedig nem szokott azonosulni a megszállottakkal, már csak azért sem, mert nem képes rá. A rögeszmék rendszere oly szövevényes és bonyolult, hogy azt egy átlagos elme nem követheti. Aki olvasta Kis Samu Jóska történetét, az nem hiheti el, hogy a háborúkat a kisember csinálja. Õ ugyanúgy áldozata annak, mint a vérszomjas diktátorok által kiszemelt szerencsétlenek.

A kisember élni akar, békességet és viszonylagos vagy valódi jómódot kíván magának és családjának. Talán egy ideig meg is adatik neki, de akkor jön a politikus, a hadvezér, a népvezér, a hordószónok, és elkezdi magyarázni neki, hogy kit és miért kell gyûlölnie. Magyarán szólva olyan partnereket keres magának, akik segítenek neki a gyûlölséget konkrét síkra tenni, valódi konfliktusokra váltani. Háborúban behívó van. A választás és a szökés lehetõsége csak igen keveseknek adatik meg. Ki merészelné azt állítani, hogy a Don-kanyarba hajtott magyar katonáknak lehetõségük volt másként cselekedniük? Vagy hogy merõ fasizmusból mentek oda, s hogy azonosak lettek volna akár Bárdossy Lászlóval, akár Szálasi Ferenccel...?

Vádolni könnyû, de a bizonyítás igen nehéz. Ki merészelné azt állítani, hogy a mostani negyvenesek generációja, vagy a még annál is fiatalabbak azonosak lettek volna Rákosi Mátyás rezsimjével vagy Kádár Jánossal, s hogy illene bocsánatot kérniük a kitelepítettektõl s azok leszármazottjaitól, továbbá az ötvenhatos mártíroktól és börtönbe zárt forradalmároktól, csak mert (óvodás korú) kortársai voltak egy diktátornak...?

Tehát van az egyik oldal sértett haragja, néha nem is burkolt gyûlölete vagy megvetése a másik iránt, és a méltatlan vádakkal illetetteknek eszébe sem jut, hogy védelmükre efféle egyszerû érvet felhozzanak, mint a fenti. Mindez valahol mélyen lefojtva forr, zubog a társadalmi tudat mélyén. A két oldal nem tud egymás szemébe nézni. Miért? Mert az õszinte szó ma már nem mindennapos gyakorlat, nem elemi igénye azoknak, akiket pedig megmenthetne következményeitõl, a társadalmi aberrációktól. Önmagunkkal és múltunkkal szembe kell tudni nézni. Ennek híján csak halmozódik a fölösleges gyûlölet, a következményeit pedig világosan megmutatja egy dél felé vetett tekintet: melyik kis jugoszláv akarta azt, hogy mindez így legyen, ahogyan megtörtént...? A kisember felelõs érte vagy a politikai vezérek, netán a láthatatlan fegyvergyárosok, akiknek mindez kitûnõ biznisz volt...?

György Ágnes írásában semmiképpen nem érthetünk egyet azzal, hogy Sztálin rémtetteit bagatellizálni próbálja, sem azzal, hogy Ötvenhat (így nagybetûsen) háromszáz ember ügye lett volna. Így, ahogyan õ írta, mindez sértõ az ártatlanul elpusztított embermilliókra nézve, továbbá a kegyetlenül megkínzottakra és meggyalázottakra, vagyis a II. világháború és az ellenforradalom áldozataira. Sztálin viselt dolgait elolvashatjuk Szolzsenyicin: Gulág-szigetcsoportjában, Milovan Gyilasz: Beszélgetéseim Sztálinnal c. mûvében többek között, számadatokkal bõségesen kiegészítve.

A fasizmus, avagy vérszomjas emberölési szenvedély, tömegméretûre duzzasztva, nem mai találmány. E századon ugyan valóban végigvonul mint az emberiség összegzett véleménye önmagáról, de elõzményei megvoltak az ókorban, a középkorban, az újkorban, és egyáltalán minden történelmi korban, Káin és Ábel óta. Az ókori népek kegyetlenül lemészárolták egymást, gyakran még fel is sózták egymás földjeit, nehogy ott valaha valami is teremjen. A középkor inkvizítorai, majd az újkor konkvisztádorai véreskezû, aberrált õrültek voltak mindahányan. Mirõl szólt a keresztes háború? Nem az elõre megfontolt szándékkal elkövetett, tömeges gyilkosságokról? Mellékesen Krisztusra és az õ sírjára hivatkozva... Mi köze volt ehhez Jézusnak? Istennek? (Mint tudjuk, a magyar királyok igen hosszú ideig vonakodtak részt venni benne.)

Nincsenek univerzális bûnök. Nincsenek kollektív felelõsségek. Mindennek a gondolata is csak akkor merül fel, ha a bennünket megelõzõ generációk nem vezekeltek a saját bûneikért, illetve nem vállalták a felelõsséget a tetteikért. Az apák bûne nem öröklõdik a fiúkra. A vagyonuk vagy a vagyontalanságuk talán igen. Az egymásról elfordított tekintetek helyett ideje lenne végre szembenézni egymással. Vádaskodások helyett békésen megférni egymással. Nem lehet egymás ellen élni. Súlyos következmények nélkül legalábbis nem. Egy nép a kisebbségeivel együtt, egyenrangúként lehet csak igazi, jósorsra érdemes nép...

M.M.

V. György Ágnes:

Októberek ürügyén...

...a Schindler listájáról is elgondolkodtam. Látható, hogy egy nagyvonalú, nagyformátumú, rutinos mester munkája, de pontosan azokkal a hibákkal, melyek egy nagy elme sajátjai.

Olyan tökéletes, hogy így nem is lehet igaz. A rendezõ annyira dokumentatív akar lenni, hogy ettõl regényes és irreális lesz. Természetesen sûríti az eseményeket, a film és a történések sorrendjének szükségszerûségébõl eredõen, hogy beleférjen egy elõadás keretei közé, de így is három óra tíz perces.

Mint az anatómiai beteg lovon, a rendezõ ezen az egy filmen keresztül akar mindent bemutatni, ami a nácik európai bûneire jellemzõ volt, a zsidókkal kapcsolatban. De mert éppen a lengyelországi, illetve a varsói gettó szenvedõinek történetét sûríti, sõt általánosítja, az össz-európai zsidóságra vonatkoztatva, ezért nem is eléggé hiteles.

Túl borzalmas - bár a valóság sokszor borzalmasabb volt! -, de ennek felmutatása kapcsán az az érzésünk, hogy kevesebb több lett volna.

E témában Andrzej Wajda Hamu és gyémántja hitelesebb, mûvészibb és megrázóbb. Azt is megmutatja, hogy a varsói gettó volt az igazi góca az ellenállásnak, sõt, mint ismeretes, õk fel is lázadtak.

A Schindlerben túl sok az azonos motívum és az azonos képsor, ami az ismétlés erõsségével kívánna hatni, de inkább gyöngít. Azt az érzést kelti, hogy ha már ezt a sok statisztát összehozta, akkor ki is akarja használni a lehetõséget, és ezért a tömegjelenetek, gyilkosságok, elhurcolások, bujkálások, vonatoztatások, mulatozások, szeretkezések, ivászatok, lövöldözések a pro és kontra kontrasztok, a német jellem gonoszságainak, a tömeghisztériának és a háborús rém-pszichózisnak a túlhajszolt ábrázolásává lesz. Erre jellemzõ lehet pl. a KZ-lágerben, hogy egyszerûen csak össze-vissza futkároztatja a statisztákat a háttérben, legalább tízszer oda-vissza, megkomponálatlanul, indokolatlanul, miközben Schindler az elõtérben éppen alteregóját gyõzködi a hangulati kéjgyilkolás feleslegességérõl.

Schindlernél még a színészi játékról is beszélni kellene. Liam Nieson nagyon férfias és szerepe szerint pozõrt kellene alakítania, csakhogy õ ezt valóban pózolva teszi, belsõ átélésrõl egyszer se beszélhetünk. Végsõ megtörése a befejezésnél inkább teátrális, mint õszinte. Ugyanez vonatkozik Ben Kingsleyre, aki Gandhiként már kiélte magából a veszélyeztetett, de erõs lelki alkattal rendelkezõ, belsõ ellenálló figuráját. Itt többször játssza ugyanazt, sõt sorsának alakulása helyenként zavaros, mivel Schindler õt többször megmenti, mégis többször ismét veszélybe sodorva látjuk viszont.

Ugyancsak nem eléggé érthetõ a nyaraló ablakából zsidókra lövöldözõ szerepeltetése, akinek tényleges funkciója nem érzékelhetõ, és az sem, hogy a lövöldözést senki se veszi észre. Viselkedése, megjelenése csaknem azonos a fõszereplõével, sõt alkatra és típusra is hasonlók, többször össze is téveszthetõk; csakúgy, mint viszonya a nõkhöz és a dorbézoláshoz, mely Schindleréhez hasonló. Jobban mondva nem mindig világos, hogy kit kivel látunk ágyban és miért?

Az sem érthetõ, hogy Schindler miért engedi el az SS-eket. Talán mivel közben is jegyezgetett, a háborús bûnösökrõl is készített listát, hogy azután kellõképpen megbüntesse õket? Vagy ezt rábízza arra az egyetlen oroszra, aki a táborlakókkal közli, hogy szabadok?

Megható és katartikus viszont a befejezés, a tisztelgés Schindler sírjánál, azokkal, akik neki köszönhetik megmenekülésüket.

Nem haszontalan, de nem jó film, mégis világsikert aratott, mert a rendezõ volt olyan okos, hogy más játékokkal csalogatta magához a nézõket és a világhírt, és csak azután engedte meg magának, hogy lelkiismereti mûvet alkosson!

A Kabaré c. film, amely finomságában, célzatos romlottságával. illetve a hitlerista fasizmus romlottságának ábrázolásával, pillanatnyi etûdökben többet mutat meg, mint itt a naturalista, vulgáris képsorok direktsége.

Az elmúlt 50 év alatt már sok ilyen témájú filmet láthatott Európa (pl. a Hetedik kereszt, Anna Seghers regényébõl Spencer Tracyvel, vagy Frank Beyer-rendezte Farkasok közt védtelen c. 1963-as filmje, néhány - sok! - szovjet film, sõt cseh, jugoszláv és angol mûvészek alkotásait is), szinte minden rendezõ és minden ország megalkotta a maga nácizmus-elleni filmjét.

Lehet, hogy a Schindler Amerikában újdonság, és az idõzítés, a Holocaust 50. évfordulójára jókor történt, mert figyelemfelhívó olyan eseménnyel kapcsolatban, mely már-már feledésbe merül. De... ahhoz, hogy akik nem élték át: el is higgyék, ahhoz, kevés, azoknak pedig, akik átélték, ahhoz, hogy újra végigéljék: sok!

Apám, aki Buchenwald-Colditzban volt deportált, azt mondta (amíg élt), hogy õ nem nézi meg ezt a témakört, sem hazai, sem külföldi változatban.

- Miért? - kérdezték tõle.

- Mert nézzék a gyilkos urak! - felelte.

Csakhogy a "gyilkos urak" nem nézik!... Egy darabig féltek a megtorlástól. aztán elszemtelenedtek. A fasizmus, a hétköznapi és a rendkívüli is, úgy elharapózott a világon, hogy már fel se tûnik. Vagy legalább is nem annyira.

Nálunk például sokan siratják az 56-osokat, akik éppen október 23-án robbantották ki mozgalmukat, de már senki se emlékszik arra, hogy ugyanezen (!) a napon robbant be a Szálasi-uralom is, 1944-ben. Merõ véletlen lett volna ez a naptári egybeesés? Nem hiszem! És hogy 1938-1945 között 600.000 (hatszázezer) magyar zsidót és további 40.000 baloldalit és kisebbségit bántalmaztak, tettek tönkre és üldöztek, addig az 56-osok létszáma mindennek összesen az 1(! )százalékát se tette ki. Mégis folyamatosan mártírként kezelik magukat, sõt tömegeket emlegetnek, a 300 halott nevében. Ami természetesen tragikus és borzalmas, de arányában annyi, mint egy vasárnapi autóbaleset-sorozat az Egyesült Államokban.

Már az se feltûnõ. hogy Európa zsidóságától egy-egy náció, ötven év alatt egyszer kért bocsánatot és követte meg õket, míg az 56-osokat minden évben kétszer-háromszor megkövetjük. Egyes ellenzéki, azaz egyenesen ellenséges pártvezértõl már az is elhangzott, hogy még ez is kevés, a közvélemény nem foglalkozik eleget 56-tal. A második világháborúban elesetteket, a katonai hõsöket is beleszámítva, se emlegették annyiszor, mint ahányszor az elmúlt 8-9 évben az 56-osokról és a szovjet kizsákmányoltjairól szó esett!

Európában összesen hatmillió zsidó pusztult el Hitler ármányaként... A Gulágon és a KGB börtöneiben párezren sínylõdtek és pusztultak el, mégis Sztálint is tömeggyilkosnak kezelik.

De hogy a második világháborút nem az oroszok kezdték el, hanem a németek, és az oroszok éveken át csak védekeztek és pusztultak, mire erõre kaptak, illetve mire a "Szövetségesek" is hajlandók voltak közbelépni és segíteni õket - ezt már legtöbben elfelejtik!... Hogy a második világháború befejezése óta, a világban 200 kisebb, lokális háborúskodás, vérengzés, zsarnoki kényuralom és tömegpusztítás folyik, és hogy mindez a fasizmus folyománya, sõt egyenes következménye, errõl kevés szó esik!

Akik viszonylagos békében élnek, elfogadják, hogy mindaz messze van, hogy nekünk úgysincs ráhatásunk az eseményekre, s hogy ezek lényegében c s a k hírek a TV-ben, vagy a rádióban, amit ki is lehet kapcsolni és akkor mi már védettek vagyunk!

Higgyék el, nem a kommunizmus kísértete járja be Európát - és a világot -, hanem a fasizmusé!

A drogfogyasztástól a szexuális aberrációkig, a skalpfejûektõl a bombát dobálókig, a láncos, bõrruhás, motoros agresszorokon át a temetõrongálókig, az autótolvajoktól a nincsteleneknek álcázott kukarablókig, akik torzonborzan és hullarészegen a békés lakosságot fenyegetik éjjel-nappal, és ha nem találnak, hát rombolnak, törnek-zúznak, pusztítanak, a családi apró fészkekben éppúgy, mint a nemzetközi vonatokon, akik nagygyûléseken nyíltan fasiszta jelvényeket hordanak és fasiszta jelszavakat skandálnak szerte a világban, akiknek semmi se szent, mert már nincs olyan vallás, felekezet, gyülekezet, se morális, etikai gátlás, ami megfékezhetné õket. Fanatikusak és l'art pour l'art anarchisták. A Minden és a Semmi ellen lázadnak, élvezetbõl, szórakozásból, Istentõl való elrugaszkodottságból...

Emberek, vigyázzatok! Ne engedjétek!... Talán még idõben vagyunk!

Mit ér a civilizáció, ha magyar?

(Folytatás)

Láttuk, mit ér a magyar civilizáció. Századokkal megelõztük nyugatot azzal, hogy amíg Könyves Kálmán 1110-ben kimondta: boszorkányok nincsenek, a mûvelt nyugat három és félszáz esztendõvel késõbb kezdi el a legszörnyûbb módon: hivatalossá és kötelezõvé teszi a boszorkányégetést. Tud errõl Európa, tud a világ? Semmit. És a többiekrõl? Tatárjárás, török hódoltság, aminek köszönhetõen békés fejlõdést biztosítottunk a nyugati államoknak, miközben a magyarság pusztult. Mit tudnak errõl? Semmit, az ég egy adta világon semmit! Mi vagyunk a barbárok. Mi vagyunk, akinek sajnálkozással a vállukat veregetik.

Ha már itt tartunk, nézzük meg, mi történt a zsidókkal a világban, Európában és Magyarországon. Hogyan, miként bántak velük. Ne a hitleri idõket nézzük. Azok olyan rémtettek, embertelen szörnyûségek voltak, amikhez a magyar népnek semmi köze. Azokat sem embernek, sem magyarnak nem nevezhetõ szûk csoport követte el. Honnan veszem ezt? Fiatal korom mindennapi életébõl. Mi ugyanis falun békésen együtt éltünk a zsidókkal. Együtt jártunk iskolába gyerekeikkel. Együtt játszottunk velük. Az akkori falusi embernek a "zsidó" nem jelentett sem etnikumot, sem vallást, egyszerûen azt jelentette: kereskedõ.

- Szaladj csak át, te gyerek, a zsidóhoz, hozzál egy kiló lisztet!

Ráadásul hitelezett is, ami a szegénység közepette nagy szó volt (ma is látom itt-ott bevezetni kiskereskedõknél).

Ott voltam, amikor összeterelték és elhurcolták õket a falunkból a tábori csendõrök. Ha nincs ott néhány hideg fejjel gondolkodó ember, fõleg a falu kántor tanítója, bizony vér folyt volna. Sok vér. Mert a falu nem akarta engedni a maga zsidóját, akivel már hosszú idõ óta együtt élt békében.

- Miért viszik el õket? Nem bûnözõk ezek!

Valaki azt találta ki, hogy a szomszéd faluba viszik õket és onnét visszaengedik. Ebbe úgy-ahogy belenyugodtak az emberek. Mi lett a vége? Tudjuk. De ha fellapozzuk a történelemkönyveket, azokból is furcsa világ tárulkozik elénk.

A zsidó szemita nép, mely a Kr. e. 14-12. században vándorolt Palesztina területére. Szétszóródásuk már a Kr.e. 6. századtól kezdõdik. Ezt a folyamatot felgyorsítja Palesztinának a rómaiak által történt elfoglalása. A zsidók ugyanis több ízben fellázadtak, a rómaiak pedig hadifogolyként elhurcolták õket az akkori Római Birodalom különbözõ részeibe, így pl. a Pireneusi félszigetre, a Rajna és a Duna vidékére. De vándorlásuk során eljutottak a Kaukázus vidékére, Indiába, Kínába, sõt Japánba is.

Szó se róla, alaposan széthányta õket a történelem. De hiszen alig van nép, amelyik ne így járt volna. Hogy mást ne mondjak, itt van a magyar. Talán nincs is olyan utazó magyar ember, akinek nincs sokszor hihetetlen története, hol és milyen lehetetlen körülmények között találkozott honfitársainkkal. Így van ezzel a német, olasz, orosz, svéd és ki tudja még, hány nép fia-lánya. Különbség csak az, hogy egyetlen népet sem sújtott annyi korlátozás, üldözés, mint a zsidót.

Meghurcolásuk Kr.u. 438-ban kezdõdött, amikor II. Theodosius törvénye kizárta õket minden állami tisztségbõl. Azóta se vége, se hossza az atrocitásoknak. A fontosabbak:

Az elsõ keresztes háborúktól kezdve Németországban nagy zsidóüldözések kezdõdnek. Ekkor indul meg a német zsidók vándorlása Kelet-Európa felé. Angliából 1290-ben I. Edward, Franciaországból 1306-ban Szép Fülöp, majd 1394-ben Õrült Károly uralkodása alatt ûzték ki õket. Spanyolországban és Portugáliában is voltak zsidóüldözések, de véget nem érõ láncolatban Oroszországban és Lengyelországban is voltak véres pogromok.

Magyarország területén már a római korban megtaláljuk a zsidóság nyomait Aquincumban, Dunapentelén és másutt. Az Árpádok alatt és késõbb, bár voltak korlátozások, tiltások, kisebb-nagyobb összeütközések, de üldöztetésrõl, kiûzésrõl nem beszélhetünk. III. Ince pápa alatt 1215-ben a IV. lateráni zsinat elrendeli a megkülönböztetõ zsidó-jel (sárga folt) viselését. II. Endrét a pápák többször is figyelmeztették, hogy szerezzen érvényt ennek a rendelkezésnek. Úgy látszik azonban, hogy nem fûlt hozzá a foga, mert 1233-ban már eskü alatt kötelezte a királyt, hogy a zsidók viselni fogják az akkor már Európa-szerte szokásos megkülönböztetõ "sárga foltot". Hogy viselték-e? Errõl nem szól a fáma. Tudunk róla, hogy IV. Béla létrehozta az ún. zsidóbíró intézményt, ami a zsidók ügyes-bajos dolgával foglalkozott.

Érdekes megjegyezni, hogy a reformáció és az ellenreformáció igencsak elmarasztalóan kezelte a zsidók ügyét. Úgyannyira, hogy több német fejedelemségbõl és városból újból kiûzték õket. Ezen újabb meneküléshullám Lengyelország, Litvánia és Ukrajna felé irányult. Lengyelországban szerencséjük volt, mert Báthory István 1576-ban törvényekkel biztosította életüket és vagyonukat. A XVII. században viszont az ukrán kozákok pogromok egész sorát rendezik. A nagy fordulat a francia forradalom idején történt. A francia nemzetgyûlés 1791-ben törvénybe iktatta a zsidók polgári egyenjogúsítását (Megjegyzem, az Amerikai Egyesült Államok már 1776-ban megtette ezt). Magyarország véglegesen 1867-ben törvényesítette a zsidók egyenjogúsítását, néhány államot megelõzve, pl. Németországot (1869).

Elgondolkodva, eltépelõdve a kérdés felett nyugodtan mondhatjuk: Európa legtöbb államával összehasonlítva a középkorban Magyarországon a zsidók helyzete kedvezõ volt.

És most tegyük kezünket a szívünkre: nincs igaza Makovecz Imrének? "Ne mi közeledjünk nyugathoz, nyugat közeledjen hozzánk!" Finomítsuk a dolgon. Rendben van: MIND A KETTEN KÖZELEDJÜNK EGYMÁSHOZ!!!