Az idő sodrában

 

Sodrásban élünk. Kisember és nagymenő egyaránt érzik azt a tébolyult erőt, mely mindnyájunkat elsodorni készül. Aki könnyűnek találtatik a megméretéskor, azt máris sodorja fel, a magasba a változó idők szele: látszólag könnyen és gyorsan halad, de az alul maradtak azért tudják róla, hogy dicsősége kétes értékű, s hogy hamarosan ugyanolyan gyorsan fog lefelé haladni, mint amilyen könnyedén felkerült előbb.

A szelek már csak ilyenek. Csúfot űznek mindenkiből, aki az ő erejüket a sajátjának véli. A tavaszi szél előbb megcsiklandoz bennünket, majd gonoszkodva jól az arcunkba csíp. A változások szele, mely épp olyan játékosan kezdi, s végül ugyanolyan csípősen folytatja "kezelésünket", már láthatóan és érezhetően a közelben futkos és űzi pajkos vagy gonosz csínytevéseit. Nemcsak a környezetszennyezés átkos következményeként jelentkező El Niñ o jelenség rémíti el azokat, akik ennek felfokozott erejű folytatásába is bele tudnak gondolni, hanem a felborult értékrend, a szenny kultusza és az erkölcsi rend szinte teljes hiánya az, mely már tovább nem tűrheti ugyanazon dolgok monoton ismétlését. Az emberiség vagy megváltozik, vagy elpusztul. Önmagát teszi tönkre, ha nem tér józan belátásra, és végpusztulásba sodorhatja mindazokat, akik még esetleg nem is döntőképesek saját sorsuk felett.

Nemet kellene mondanunk a tulajdon gyermekeink jövőjének? Elsivatagosodott környezetet, halálosan beteg embertársakat kívánunk unokáinknak, dédunokáinknak? Naponta tomboló viharokat, gyakori árvizeket, szétmálló, szétroncsolódó földfelszínt, a mostaninál is gátlástalanabb politikusokat, akik mindig a józan ész törvénye ellen (és a közösség akarata ellen) hozzák meg döntéseiket? S hozzá közömbös kortársakat, akiknek teljesen mindegy, ha mellettük haldoklik valaki, vagy éppen egymást irtják az utcán a gengszterek? Épelméjű ember ilyet nem tehet.

Népellenes, népirtó politikával szemben csakis az nyújthat igazi alternatívát, aki népben és nemzetben képes gondolkodni. Az önös érdekek uralma nem más, mint az önszerelemben fuldoklás ellenszenves látványa, következménye pedig egyértelmű lepusztulás egyén és társadalom szintjén egyaránt. A szerzésvágy nem áll meg a százmillióknál sem. Minél többet kap, annál többre vágyik, továbbá annál boldogtalanabb és elégedetlenebb. És ha már mindent megkapott, akkor semmi más nem szórakoztatja, mint a halál, a vérengzés, a gyilkolás, a háborúk élménye. A minden anyagi jót elért ember voltaképpen személyisége lepusztulását éli meg, de ezért nem magát okolja, hanem másokat. Így fordul mások ellen. Ezért lesz vérengző gyilkossá.

A demokrácia hiányának egyik legkézenfekvőbb jele a terrorizmus jelenléte. Az érzelmi és értékrendi zűrzavarból csak az mutathat kiutat, aki józan, megfontolt egyéniség, kimagasló intelligenciával és lehetőleg magasabb iskolai végzettséggel. A toleranciát szinte említeni se kell, annyira természetes. Magyarországról lévén szó, Kárpát-medencében szükséges gondolkodni, és nem szabad tovább szipolyozni azokat, akik ezt a feudo-szocio-kapitalista világot már ugyancsak unják.

Húsvét közeledvén érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon szabad-e polarizálni az emberiséget. Elképzelhető-e keresztény értékrend szeretet és megbocsátás nélkül? Bármiféle vallás vagy érdekszövetség ezen két alapfogalom nélkül? Aki nem tud megbocsátani, nem toleráns. A megbocsátás hiányát követi a bosszúvágy, majd annak tettként megvalósulása. Ezt követi a megbosszultak bosszúja, majd ismét fordul a kerék, és ez így megy végtelen: és boldogtalanul (és félelemben) éltek, míg meg nem ölték egymást... Rómeó és Júlia tragédiájából még mindig nem tanult az emberiség?

 

VERS, PRÓZA

Apor Elemér:

Kinőtt a fű

 

 

 

Avar alól kinőtt a fű,

büszkén tekintve szét,

felszúrta hetykén, mint a tű

zöld, villogó hegyét.

S mi az, amit finom hegyén

oly könnyedén emel?

Egy óriás avarlevél,

a földről hozta fel.

 

Mint dárda csúcsa fúrta át

ott lengedez felül

meg sem hajlítja szép nyakát,

amelyen súlya ül.

E levél eddig védte őt,

takarva tél fagyát,

de mikor sejtje sejtre nőtt

nyűg lett és szolgaság.

 

Most láthatod, hogy mily erő

buzdúl lenn, mint a kedv,

amint a sejt sarjadva nő,

feszűlni kezd a nedv.

Parányi kis vizecske ez

s a sejtfal hártya csak,

de test már és ébredni kezd,

harc lesz és öntudat.

 

Takarja, nyomja súly, levél,

azon ő átmegyen,

az élet nagy parancsa él:

mi lenn volt, fenn legyen.

Levélre írja néked. Ím

a szolgaság kitelt

és úgy hordozza csúcsain,

mint diadalmi jelt.

 

Fridél Lajos:

Bükkaljai ösvényeken

 

III.

 

Kényelmesen elheveredve, félkönyékre támaszkodva egy csipkerózsa bokor alatt leselkedtem csendben. Teljes szélességében beláttam a völgyet. Körülöttem a zöld színek minden árnyalata, milliónyi tarka virág, foltokban a rikító pipacs. Tőlem balra sűrű fenyőerdő futott le a völgy végéig. Innen vártam, hogy kilépjen a bak.

 

Őzbakles! Májusi őzbakles!

Milliónyi csodát kínáló lehetőség. Már a rá való készülődés is öröm, hát még a kinn ücsörgés hangulata, a leselkedés izgalma, ez a speciális, oly jellemző idegállapot. Amit nem lehet feledni, amit ha egyszer már megízlelt az ember, többé nem hagyja nyugodni. Főleg nem, ha ez az ízlelés úgy sikerült, hogy néhány hamisítatlan csemege zamata is gazdagította az élményt. Olyan valódi, eredményes, május alkonyati őzbakvadászat, olyan vadgalambbúgásos, langyos szellős őzbaklesekedés, amelynek emléke egy életen át elkísér, amiért az ember oly sok mindenről hajlandó lemondani. Mert nincs nyugalma, nincs maradása többé, mert menni kell, mert ott kell lenni, ott kell ülni vagy ácsorogni, mert látni és hallani kell mindazt, amit csak az tud, aki már hallotta, látta, aki átélte. És ha igazi vadász-szenvedély fűti. Mert enélkül mindez üres. Mert ez a lényeg, ez a rugó, ez a motor. Ez gyűjti össze, fogja keretbe, ez adja meg értékét, hangulatát, pótolhatatlan és utánozhatatlan, bűbájosan egyéni varázsát. Igen! A vadász-szenvedély. Ez az ezerfelé szétnyíló mesebeli legyező, melynek minden kis lapocskája egy-egy gyönyörű fejezete a vadászatnak.

* *

 

A táj. Az erdő, a mező, a sűrű vagy ligetes ártér. A cseres, bükkös, gyertyános vagy fenyővel borított. A vízmosta sziklájú, a cserjés, gazos, bozótos, a nádas, a zöldellő búzatábla, az éretten zörgő kukoricás, a hószitálta szántás. A kék ég. Az avar, a kakukkfű vagy az akác illata. A madárcsicsergés, a szellőzúgás, őzriasztás, a bikabőgés, a teríték tiszteletére megszólaló vadászkürt hangja. A szarkacserregés, a szalonkakorrogás. A hajnali ködök. A forró nyári záporok, az őszi esőszitálások, az alkonyati párák, a nagypelyhű, néma havazások. Lábnyomok, vadcsapák. Kondák, rudlik, toronykakasok, pisszentő kosok, bájosan pettyes őzgidák, pelyhes kis fiókák, csíkos malackák, játékos kölyökrókák. És még de sok minden más is!

Aki egyszer is részese lehetett ezeknek, aki átélte, aki látta mindezt, az tudja csak, hogy miféle leírhatatlan, elmondhatatlan, megfogalmazhatatlan, színes csodák várják a szenvedéllyel megáldott vadászembert kinn a szabadban.

 

Mert több ez, mint a természet imádata.

Több ez, mint szabadságvágy.

Több ez, mint ősi ösztön.

Több ez, más ez.

 

 

Ez egy varázslat! Egy gyógyíthatatlan, csillapíthatatlan, örökös, őrületes vágyakozás.

* *

A rókásztói kis völgy peremén ücsörgök, háromlábú vadászszékemen. A völgy vagy háromszáz méter széles, ám mi mégis csak gödörnek hívjuk. Aljában kefesűrű akácos sötétlik, a végében dagonya. Oldalait formás borókák és vadrózsabokrok tarkítják. A nap még besüt a völgybe, ám az árnyékok már igencsak megnyúltak.

A most még kopár akácos felém eső oldalának egyik szélső fáján szerelmes vadgalamb burukkol kitartóan. A külső oldalon meg egy egerészölyv üldögél mozdulatlanul egy hosszú, száraz ágon. Mély, rekedt károgással egy szürke varjú érkezik. A szomszéd fáról kiabál át az ölyvnek. Az meg, mintha nem is hallaná, rá se hederít. Arra sem fordul. A szürke még odakárrint egyet, majd elunva az egészet, mérgesen lendül a levegőbe.

Egy perc múlva az ölyv is elsiklik némán.

Cserebogarak zúgnak mindenfelé.

Nem is olyan régen - puha csendű téli reggelen - még vaddisznót hajtottunk itt a ropogó hóban.

Ma meg őzbakot várok.

Önfeledten gyönyörködöm a kora májusi tavasz milliónyi szépségében.

Cserreg a szarka a rendbehozott fészke körül, dürrög a fácánkakas a friss kelés szélén, a róka meg már délután elindul, hogy kicsinyeinek friss vacsorát szerezzen.

Döngicsélnek a méhecskék, pockok futkosnak sebesen. Bogarak bóklásznak, a tavalyi száraz fűszálakon, fenn a magasban meg pacsirta fújja harsány énekét, boldog szerelemmel.

Apró, tarka virág virít százezerszám.

Friss illatú az alkonyi szellő.

 

* *

Őz jelenik meg a túlsó oldalon. Mozdulatlanul áll, figyel, majd csipegetni kezd.

Lefelé indul, lassan ballag, legelget. Tekintget jobbra-balra.

Remeg a távcső a kezemben, ezért amikor egy bokor takarásához ér, székemről óvatosan a földre csúszom, s a térdeimen megtámasztom könyökömet. A bokor mögül csak a feje látszik. Engem figyel. Észrevette tán mozgásomat? Nem mozdul percekig.

Majd kilép a bokorból, lecsippent egy levelet, és indul tovább. Felém.

Most ugrik át - kecses mozdulattal - a völgy alján. Távcsövezem a fejét. Furcsa púpocskát látok az egyik szeme fölött. Jobban szemügyre veszem. A homloka bal oldalán mutatóujjnyi hosszú, még barkás, kis agancsnyárs éktelenkedik.

Szürkül. A távcsővel már jól érzékelhetően tisztább a kép, mint szabad szemmel.

S a lőhető, selejt kis bakocska közeledik.

Most egy bokor felé halad. A távolság már csak száz méter lehet. Úgy tervezem, ha belép a bokor mögé, a messzelátót a puskára cserélem.

S most eltűnik. Lassan engedem le a gukkert, közben tekintetemet nem veszem le a bokorról. Óvatosan emelem vállamhoz a puskát. A céltávcsőben megtalálom a bokrot. De mást nem.

- Ha kilép a takarásból, meglövöm - gondolom, s kibiztosítok. Várok. Semmi. Percek telnek el. A fegyver már nagyon nehéz. Leengedem, de szabad szemmel már csak szürke foltokat érzékelek. Csaknem sötét van. Újra felemelem a puskát, de nem látom a bakot. Elfáradok. Térdemre fektetem a fegyvert, s a gukkerral fürkészem a bokrot. A szélén egy kis foltot vélek mozogni. A feje. De nem lép ki a takarásból. Nem és nem.

Sötét van.

Elzárom a puskát, kihúzom a szék földbe süppedt lábait, és csendesen kilopakodom a peremre.

Ekkor nyargal ki a kisbak a völgyből.

Patácskáinak fürge dobogását elnyeli az este.

Egy varázslatos hangulatú, kora májusi, csillagfényes este.

* *

A Kölyűdi vas-magaslesből ma is láttam őzeket. Két ismerős suta váltott ki először a tisztásra. Az elgazosodott nyiladékra ereszkedtek le, ott, ahol valaha szépen termő szőlő futott végig az enyhe ívű, kis dombocska oldalában.

Mára csupán néhány száraz tőke, korhadt szőlőkaró-csonk emlékeztet arra, hogy annak idején élt itt olyan gazda is, aki a közösbe terelés idején ellenállt mindenfajta agitálásnak, embertelen szorongatásnak.

Mert ennek a vékony, kis szőlőparcellának egykori tulajdonosa nem volt hajlandó megválni szeretett földjétől, hiába ígértek neki fűt-fát, hiába fenyegették, bántották. Nem és nem.

Persze ahogy idővel a köré telepített fenyves nőtt, a fák lombja úgy fogta el a nap éltető meleg fényét, úgy senyvedtek, majd haltak el a hajdanán bőven termő szőlőtőkék.

Most ezen a nyiladékon váltanak le a tisztásra a vadak. Amikor a sűrű fenyvesből valami kilép ide, azt a szajkó vagy a rigó azonnal jelzi, s ilyenkor már érdemes távcsövezni az erdő sarkát, mert nemsokára megjelenik ott valami.

Ma a két suta tette ezt.

Negyedóra elteltével kiballagott két bak is. Mindkettő fiatal, még barkás. Őket is láttam már itt. Aztán újabb suta szökkent a tisztásra, s rövidesen egy eddig általam még nem látott bak.

Külön érkezett, külön is legelt. Mogorva, magának való jószág volt. A hat őz egy ideig békésen megfért együtt, de az utoljára érkező egyszer csak kergetni, űzni kezdte az egyik barkásat. Erőszakosan, dühösen. Pár perces ide-oda szaladozás után végképp bezavarta őket az erdőbe. A ritkás szélén még láttam, ahogy elszántan, kitartóan üldözte a fák között is.

Érdekes agancsa volt ennek a kis erőszakosnak. Az egyik ága szabályos, ám a másiknak a színe is eltérő volt a normálistól, s ezen a világos száron mintha nem is láttam volna ágakat.

Már erősen szürkült, amikor újra megjelentek az árpában, de jó tíz perces időkülönbséggel. Először az üldöző jött büszkén, magabiztosan, szinte gőgösen, később óvatosan lopakodva a kis barkás.

Útban hazafelé, de még otthon is ezen a furcsa agancsú verekedősön járt az eszem. Bizakodtam abban, hogy még találkozom vele.

* *

A Medvesi területen egy bokor alá elhelyezett ülcsiken leselkedtem ma este. Még jó lővilág volt, amikor a gerincen megjelent egy őz. Ráadásul egy bak. Legelészve lemerészkedett teljesen a gödör aljáig. Negyven méterre lehetett tőlem. Egész lénye sugárzott a fiatalságtól. Tavalyi bak volt. A friss zöldek között szinte világított izzón vörös csuhája. Füle hegyéig érő agancskája szép formájú volt, ágai szabályosan mutatkoztak már, de még nem volt teljesen letisztítva. Hosszasan szemléltem, messzelátóval figyeltem. Bájosan pisze orrú fejecskéjét hol ide, hol oda kapkodta. Szemlátomást nagyon bántották a böglyök, legyek. Az esős idő után hirtelen nagy meleg lett. Rengeteg a szúnyog, a légy, a kullancs. Én magam is szenvedek tőlük, pedig szaporán fújkálom magamra a riasztó kencéket.

Hát még az újszülött, tehetetlen kis jószágok mit gyötrődhetnek a sok vérszívó élősködőtől! Mert vannak ám már újszülött pettyes kis őzgidák!

Tegnapelőtt hajnalban szemtanúja lehettem, amikor egy kisgidát anyja nyalogatott, letakarítva róla a magzatburok maradványait. Az ártatlan pici jószág rogyadozó lábacskáival próbálkozott volna felállni, de mindig visszahuppant. Néhány perce születhetett csupán. Óvatosan húzódtam vissza, nehogy megzavarjam őket. Ma újra találkoztam velük. A suta legelészve ballagott, a gida meg szorosan mögötte tipegett.

 

* *

Szitált az eső egész nap. Párás volt a Külyűdi-völgy.

A már ismerős vemhes suták ennek ellenére pontosan érkeztek. Békésen legelésztek az árpa sarkában.

Másik két suta is kiváltott a fenyvesből, de azok határozott irányt tartva csipegetve, lesekedve haladtak a Cegébe vezető irtás aljában, majd a bokrok között itt-ott még megvillantva vörös nyári felöltőjüket, eltűntek a szemem elől. Bakot nem láttam.

Egész este folyamán egyet se. Hiába vártam, nem jött. Töprengtem az okán, de nem jutottam dűlőre.

 

Ákos a tavalyi napraforgótáblán látott meg egy erős bakot. Rácserkelt. Rá is lőtt. El is hibázta.

A vizes fűben érzékelte, hogy a lövedék az őz felett csapódott be. A bak minden ijedtség és sietség nélkül büszke tartással, szinte méltóztatott bevonulni a sűrűbe.

Új lőszert használt Ákos. Ez könnyebb volt, mint az általa megszokott, ezért is lőhetett magasat. No meg a távolság is nagy volt. Plusz az elmúlt időszak néhány eredménytelenségének nyomasztó feszültsége.

Épp elég ahhoz, hogy újabb sikertelenség szülessen.

 

* *

A tegnapi bak viszontlátásának reményében Ákos ma ismételten a száraz napraforgók közé ült le, úgy, hogy rálásson az erdő és a tábla közötti dűlőútra, meg az azt szegélyező harsogóan zöld füves részre. Lajos bátyám meg a Kölyűd felső végébe ment ki, arra a dombra, amely mögött már a falu szélső házai lapulnak. A vasles újra nekem maradt.

Egy félóra telhetett csak el, a csendes, békés elmélkedéssel, amikor Ákos irányából dörrent a fegyver. Majd sokáig csak az eső utáni virágos rét, és a hűvös fenyőerdő illatát lengedeztette a kora esti szellő. Legnagyobb örömömre jó irányból. A fenyves felől, ahonnét immáron hetedik alkalommal vártam a bakot.

Az elmúlt hetekben már lőhettem volna, de nekem nem volt sürgős. Többel is találkoztam, de mindig úgy alakult, hogy vagy felkészületlenül ért, vagy teljesen ismeretlen, új bak volt. Amikorra meg alaposan szemrevételezhettem volna, már nem voltam lövéshelyzetben.

Nekem mindegyik este adott valami szépet, valami lélekemelő, kellemes élményt, valamilyen maradandó, kedves emléket.

És tudtam itt egy olyan bakról, amire szívesen gondoltam vissza. Arra a magányos, mogorva kötekedőre, ami egy hete olyan kitartóan üldözte a kis fiatal barkást. Testalkata, színe és agancsainak messziről felismerhető asszimetriája elevenen élt emlékezetemben.

Feltételezésem szerint az ő aktív jelenlétének, az ő szélsőségesen agresszív magatartásának köszönhető az is, hogy a minap csak sutákat láttam. A tőle gyengébb, fiatalabb bakokat elüldözte és a területtől távol tartja. Pedig még csak az ellési időszak elején voltunk, hol volt még az üzekedés. Valami miatt abnormálisan viselkedett.

Hát vele szívesen találkoztam volna.

De egyelőre semmi nem mozdult, nyugalom volt és párás, békés csend.

Folyamatosan fürkésztem távcsövemmel az erdő alját. Karom már úgy elfáradt, hogy szinte fájt, amikor az árpatábla elvékonyodó felső végén észrevettem egy vörös kis foltot. Az erdő szélétől vagy tizenöt méterre. El is csodálkoztam, mert néhány pillanattal előbb még nem volt ott semmi. Hirtelen és gyorsan érkezett. A már sokat látott, vemhes suta volt az. Szinte szögletes már a hasa. Néhány nap múlva elleni fog. Idegesen, hosszasan hallgatózva, állandóan figyelve hajolt csak le egyszer-egyszer egy-egy falatért. A távcsővel egyértelműen láttam, hogy nem engem, nem felém figyel. A fenyvesbe beékelődő, nagy tisztás túlsó oldalát nézte. Követtem a tekintetét, de semmit nem láttam.

Egy ideig békésen legelészett, majd újra hirtelen, fel-felkapva fejét, sokáig tekintgetett az előző irányba. Tovább, több ideig tartott ez a figyelés, mint a szokásos, legelészés közbeni, biztonságról meggyőződő, tájékozódási hallgatózás, szimatoló körbetekintgetés.

Tudtam, hogy valami zavarja. De azt nem, hogy mi.

Aztán megoldódott a rejtély. Lesemtől mintegy háromszáz méterre, a túlsó oldali fenyves szélére kilépett egy bak. A messzelátó segítségével azonnal ráismertem. Ő az. A kis agresszív. De nem közeledett. Sőt. Az erdő szélétől tíz-tizenöt méterre azzal párhuzamosan fölfelé haladt. Meg-megállt és figyelte a sutát. Az meg megindult felém. Már nem is legelt, csak hátra-hátra nézve, négyet-ötöt lépkedve jött. Egyenesen a lesem irányába.

Figyeltem a bakot. Már csaknem elérte a fenyves sarkát. A suta meg már szinte alattam volt. A magasles deszkáinak rései között villogott vörös alakja. Azért izgultam, nehogy észre vegyen, nehogy riasztásával a bakot is elugrassza. Pár méterre lesemtől, szinte alattam váltott át a Cegei nyiladék bokros, füves tisztására és eltűnt.

Most a bakot kerestem. De azt sem láttam. Beváltott az erdőbe. Egyedül maradtam. Nagyot sóhajtva eresztettem le szemem elől a kereső távcsövet. Szívverésem lassan visszaállt megszokott ritmusába.

Hogy azután eszeveszetten újra meglóduljon, mert tíz perc sem telt el, és a bak ott állt kint az árpa szélén, ott, ahol az előbb még a suta volt, tőlem vagy százharminc méterre.

Közeledett. Az egyik agancsszár világosabb és véknyabb is, mint a másik. És mintha rövidebb is lenne. De formás. A suta csapáján ballagott. Már csak száz méter volt a közöttünk lévő távolság.

Szaporán kapkodtam a levegőt az izgalomtól, töprengtem, hogy mit tegyek. Még egyszer megnéztem a távcsővel. Semmi kétség, egyértelműen selejt bak.

Határoztam. Ha tartja az irányát és közelebb ér, meglövöm.

A kereső távcsövet óvatosan az ülődeszkára helyeztem és nyúltam a puskáért. Ahogy hang nélkül felemeltem, már ki is biztosítottam. A les oldaldeszkájára fektettem a fegyvert.

A bak jött tovább. Előrenyomtam a gyorsítót és belenéztem a céltávcsőbe. A bak most váratlanul letért a suta irányáról, és tőlem balra vette útját. Vállamat megtámasztottam, bal kezemet a puska és a deszka közé helyeztem és a szálkereszttel követtem az őzet. A távolság már csak nyolcvan méter volt. Ha megáll, ellövöm, gondoltam, és ebben a pillanatban túlrántottam a puskát.

Mert a bak nem mozdult. Csak állt.

Szinte öntudatlanul húztam vissza a fegyvert, és a szálkeresztet ismét ráhelyeztem a nyaktövére.

Megérintettem az elsütő billentyűt.

A lemeztetős les, de az egész völgy is beleremegett a hatalmasat csattanó dörrenésbe. A céltávcsőben nem láttam semmit, de fölötte lepillantva láttam, hogy a magas fűben ott feküdt a vad. A 270-es Winchester tűzbe rogyasztotta.

Felsóhajtottam. Mindig is szorongva gondoltam arra, hogy esetleg rosszul lövöm meg az őzet, és az majd ne adj' Isten sírva vonszolja tovább magát. A költő Áprily Lajos jutott ilyenkor mindig eszembe, aki annak ellenére, hogy szenvedélyes jó vadász volt, egyszer egy haláltusájában vészsíró őz hallatán örökre felhagyott a vadászattal.

De az én bakom csak feküdt. Én meg csak ültem. Néhány másodpercnyi higgadás után kiürítettem a puskát, az üres hüvelyt zsebre tettem. A lábam még akkor is remegett, amikor lekászálódtam a lesről. Lassan haladtam bakom felé.

Ugyan milyen, ugyan hol érte a lövés? A hirtelen rámszakadt élmény számtalan kérdést vetett fel bennem. Kalapomat levettem, mikor odaértem hozzá. Bal oldalára dőlve békésen feküdt, szájában az utoljára letépett zöld fűcsomóval. Rögtön láttam, hogy ott érte a lövedék, ahová céloztam. Ez megnyugtatott.

Megsimogattam az agancsát, megtapogattam az agancsrózsákat. Az egyik szár dúsan gyöngyözött, a másik sima volt. A villás sima szár lejjebb is indult, mint a másik. Valaha megsérülhetett, megrepedhetett az agancstő, és így forrott újra össze. Ennek a balesetnek a következménye lehetett az, ami miatt ő másképpen viselkedett, mint ahogyan az egészséges vad szokott.

Boldog voltam. Bemutatható, három-négy éves selejt, de jó terpesztésű, igen érdekes, páratlan hatos bakot lőttem.

 

VII.

 

Bár a lenyugvó nap már csaknem elérte a tarnaleleszi dombok élét, még mindig nagyon meleg volt.

A kis homokbányai bakot vártam.

Egy terebélyes galagonyabokor tövében üldögéltem és figyeltem, ahogy az alsó ágakon fürge cikázással futkosnak a hangyák. A távoli, egerbocsi harangszó litániára csalogatott.

A bokor túlsó oldalán ekkor egészen közelről, hirtelen megzizzent a fű.

Odakaptam a fejem.

Egy kopott, vedlett bundájú sovány róka nagyot szökkenve nyargalt el ijedten. Meglepődtem én is, de el is mosolyodtam azonnal, mert eszembe villant egy kedves kis történet.

* *

Egyik vadásztársam vagy tizenöt évvel ezelőtt kezdő vadászként először ült ki rókára.

A hóba szúrt háromlábú székére letelepedve feszülten szorongatta sörétesét, egy pillanatra sem lankadó figyelemmel, izgatottan várta, hogy az általa vélt irányból megjelenjen a vörösbundás ravaszdi.

Múlt az idő.

A nagy hideg ellenére tenyere már izzadt a puska szorításától, szeme fájt az erőltetett figyeléstől.

Egyszer csak tőle két méterre váratlanul egy bokor alól kidugta huncut tekintetű, havas pofáját egy izzón vörös bundájú, szép róka. Tekintetük találkozott.

Ám a készenlétben tartott vadonatúj tizenhatos bock meg sem mozdult. Csak a látványtól megriadt gazdája szólalt meg hirtelen.

- Jaj, Rudi bátyám! Maga meg hogy kerül ide?

Bátyámozva, magázva, úgy, ahogy illik.

Hogy azután a róka váratlan megjelenésétől, vagy a saját, szinte öntudatlan megszólalásától ijedt-e meg jobban vadásztársam, az már kideríthetetlen.

 

Téli hajtások idején a "Rudi bátyámos" történet rendszeresen elhangzik. És nemcsak az újak, a fiatal vadászok, hanem azok is, akik már többször hallották, még azok is mindig derülnek rajta.

Természetes hát, hogy nálunk a hajtásokban nem úgy szól a jelzés, hogy: "Megy a róka!", hanem hogy "Rudi bátyánk érkezik".

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fridél Lajos tusrajzai

 

Farkas András:

 

Tavasz

 

Először hóvirág jött szagtalan,

Fehér szirmokkal, még a félhalott

Világ díszéül, aztán az arany

Kacsintású szorgalmas hajnalok,

 

Aztán hóval bélelt kisebb szelek,

Amikből estetájon elszaladt

A szűkös, méregdrága csepp-meleg,

De már álmunk nőtt párnáink alatt -

 

Aztán az utcán számtalan gyerek

Ugrált, labdázott - rendetlenkedett,

Mert minden-minden játszani szeret,

 

Aztán ezredszer-újra járta át

A forróság a vágyó életet,

Amíg a rügy bontotta önmagát.

 

 

Színház

 

Ülök párommal a páholysarokban,

És készülök az új komédiára.

Fülem - szemem az első szóra várva

A történést kívánja izgatottan.

 

A percnek most szelíd hívás az ára,

Hiszem, hogy él a színpad úgy, ahogy van,

Hiszen mi játszunk testtel, mondatokban,

Mert játék csak, mi lelkünket kitárja.

 

Ahogy színész is jellemét felöltve

Hazudni látszik, olyan igazul

Hullámzik bennem ész, szív egyre, föl-le,

 

S mire a játék végéhez lazul,

A gondolatban és a mozdulatban

Az átélés őszintén tapsra csattan.

 

 

Bassola Zoltán:

Külföldi útjaim

(Franciaország II.)

 

Estefelé értem St. Brieuc-be. Utam egyenesen a gimnázium "censeur"-jéhez (olyan tanulmányi vezetőféle) vezetett, akihez ajánlólevelem volt. Mivel St. Brieuc - várakozásommal ellentétben - nem közvetlenül a tengerparton, hanem tőle kb. 6 kilométerre fekszik, azt a kívánságomat adtam elő neki, nem lehetne-e a tengerparton letelepednem. Monsieur X - elfelejtettem a nevét - a Phare nevű kis szállodát ajánlotta St. Brieuc fürdőtelepén. Éppen sikerült még a kis keskenyvágányú vasútnak aznapi utolsó vonatát elcsípnem, ami St. Brieuc és a tengerpart között közlekedett.

Erősen sötétedett, amikor a tengert - magas sziklapartjáról a "falaise"-ről megpillantottam. A tarajos hullámok ott morajlottak a sziklák alatt, s a hatalmas víztömeg a távolban az éggel olvadt egybe. A levegőben sirályok vijjogtak, s az itteni késői tavasz ismeretlen illatait szívtam magamba, amint táguló tüdővel lélegeztem. Bal kéz felől nagyon messze egy világítótorony fénye gyúlt ki s aludt el egyenletes időközökben, s a tengeren itt is, ott is halászcsónakok lámpái tartottak a part felé.

"Ez hát a tenger!" - suttogtam megilletődve. Azután, hogy klasszikus-filológus mivoltomat se tagadjam meg: "thalassza, thalassza" - ismételgettem, Xenophón görög zsoldosainak szavával, amint felujjongott bennük az öröm, sóvárgásuk tárgyának láttára. A sziklás part szélére épített kis hotelben szobám ablaka a tengerre nyílt. Ott ültem előtte, míg csak szemem bele nem fáradt a végtelenségig kiterülő víz csodálásába.

Pedig akkor még nem is sejtettem, micsoda pompát rejteget a számomra a reggel! Ahogy a nap felkelt s az este sötétjében egybefolyó partvonulat részekre tagozódott, a jobb kéz felől mélyen benyúló öböl nyomán tekintetem a szárazföldet élesen el tudta már különíteni a víztől, amely most a zöld smaragd fényében ragyogott. Barna, sárga, rozsdavörös vitorlák vitték a halászladikokat az óceán felé, oda, ahol most is csak sejlett: ott ér valahol véget a víz s kezdődik az égboltozat. A 10-20 méter magas sziklapart, amiben a szárazföld végződött, hol egészen meredeken emelkedett a víz fölé, hol behasogatva, vagy göröngyös felületű lépcsőzetet alkotva lejtett feléje. Jó darabig csak a tengert láttam, újra meg újra azt kerestem tekintetemmel, nehogy elveszítsem. De amint egyszer megfordultam s háttal a nagy víznek végignéztem a hepe-hupás, dimbes-dombos partrészen, új ámulatba estem. A zöldnek, a rozsdavörösnek az a változatos pompája, ami ott ragyogott a reggeli napsugárban, méltó keretet adott a tenger smaragdjához! "Cote d'emeralde!" - smaragdpart! Igaza van az útikalauznak, akár a smaragd! A föld felől tisztább színben, a tenger felé opálos tompulásban!

Egész délelőtt a parton bóklásztam. Lementem egészen a vízhez, belepaskoltam - brr, de hideg! -, meg is kóstoltam - valóban sós! -, azután a sziklákra tapadt kagylókat, a kis lyukakban, mélyedésekben visszamaradt parányi rákokat, ismeretlen állatocskákat nézegettem. Olyan voltam, mint a gyerek: teljesen feloldódott, vidám, önfeledt.

"Jaj, csak volna valaki, akivel franciául beszélgethetnék!" - érintett meg finoman a vágy -, úgy látszik, mégsem volt örömöm teljes. "Na, majd délben az ebédnél. Ott lesz alkalom az ismerkedésre!" - bátorítottam magam.

Az ebédet hotelünk kővel kirakott udvarán tálalták. Hangoskodó emberek telepedtek az asztalok köré, kócos asszonyok, lompos férfiak, s mérhetetlenül sok rendetlenül felöltöztetett gyerek. Primitív viccelődés röpködött az asztalok között, amit hangos röhögéssel, viháncolódással nyugtáztak itt is, ott is. "Itt - úgy látszik - mindenki ismer mindenkit" - gondoltam magamban -, "illik tehát bemutatkoznom". Azzal szépen udvariasan a szomszédos asztal elé álltam és szabályszerűen bemutatkoztam. Elhallgattak, nem értették, mit akarok voltaképpen, azután az egyik férfi röviden el is intézett: "C'est bien, asseyez vous toujours!" (Jól van, üljön csak le!) Helyet azonban nem csináltak asztaluk mellett, így azután zavarodottan egy másik asztalnál is megpróbáltam bemutatkozni, de ott is ugyanilyen értetlenséggel néztek rám. Visszakullogtam az asztalomhoz s letettem róla, hogy ismeretséget kössek jövendő nyaralótársaimmal. Nem sok elmeél kellett hozzá, hogy evés közben rájöjjek: a legegyszerűbb, a legműveletlenebb városi proletárság primitív hoteljébe kerültem. Ezek az emberek utálják az idegent. De ha befogadnának is maguk közé, amire most már nem is vágytam, akkor sem lenne hasznom belőle, hiszen nem lenne mit beszélnem velük.

Másnap reggel mentem is vissza pártfogómhoz. Azt a kérésemet adtam neki elő, nem lehetne-e valamilyen családhoz kerülnöm panzióba. "Várjon csak, úgy tudom, a pasteur protestant (protestáns pap) szokott idegen nyaralókat teljes ellátásra vállalni" - azzal indultunk is a parókia felé.

Monsieur Scarabin, a pasteur protestant, alacsony, vállas, 50-60 év közötti férfiú volt, deresedő, bozontos bajusszal s bajuszának méreteivel s bozontosságával versenyre kelő szemöldökkel. Inkább gondolta volna róla az ember - külseje után ítélve - nyugállományú őrmesternek, mint lelkipásztornak. Mme Scarabin magas, csontos, pirosas arcú hölgy, inkább angol, mint francia típus. Kísérőm előadta, mi járatban vagyunk. M. és Mme Scarabin figyelmesen hallgatta: "Igen, náluk mindig vannak nyaranként idegenek. A magyar urat is szívesen vállalják, de hogyan fogjuk megértetni magunkat egymással?" "Hiszen én beszélek franciául - nyugtattam meg őket -, csak eddig szerénységből hallgattam." "Hát akkor nincs semmi baj" - oldódtak fel mindketten. Megállapodtunk a fizetési feltételekben. M. Scarabin olyan szakszerűen s olyan aprólékosan részletezte, mit kapok és mit fizetek, hogy alapossága szállodatulajdonosnak vagy kereskedőnek is becsületére vált volna. Egy órán belül bőröndömmel együtt első emeleti kis manzárd szobámban voltam. "Az ebéd pontosan délben!" - ezzel hagyott magamra házigazdám.

A konyhából nyíló szobában hosszú asztal, elhelyezkedik körülötte a népes Scarabin-család. Engem Mme Scarabin jobbjára ültetnek. M.Scarabin felém fordul: "M. Ba..., M. Ba..." -rugaszkodik nevemnek kétszer-háromszor is, mire végül segítségemmel az s-t sz-nek ejtve ki, elfogadható helyesen mondja. - M. Básszóla, mi az étkezést imával és lelkiismeret-vizsgálattal szoktuk kezdeni." Elmondja az asztali áldást, utána külön ima következik, amelyben az Úr bocsánatát kéri az elkövetett bűnökért, botlásokért. Azután percnyi néma csönd, ami alatt ki-ki lehajtott fővel lelkiismeret-vizsgálatot tart, majd M. Scarabin gyermekei felé fordul s külön-külön - kezdve a legidősebbnél -, mindegyiktől nevén szólítva megkérdezi: "As-tu la conscience tranquille?" (Nyugodt a lelkiismereted?). Az első, 22 év körüli leány, szakasztott apja, lassú mozdulattal emeli fel fejét: "Oui, mon pè re" - válaszolja nyugodtan. A második Franç oise, 17 éves lehet, ideges mozdulattal simítja ki szeméből lehulló haját. Amikor ismét lehajtja fejét, arcát rögtön körülomolja rakoncátlan sörénye. "Et toi, Marie, as-tu la conscience tranquille?" - fordul az apa harmadik lányához. A keskeny kis ajkak mintha egy pillanatra még szorosabban egymáshoz tapadnának, amikor a finom kis bakfisarc apja felé fordul, azután alig hallhatóan suttogja ő is: Oui, mon pè re." A 12 éves Pierrot iskolás hangon felel, s az utolsó, a kis 5 év körüli Coeucoeur fél szemével reám sandítva esik túl a szertartás reá háramló részén. Énreám már nem került sor, pedig az én lelkiismeretem is olyan tiszta volt, akár ezeké a liliom-hajadonoké, vagy a család legkisebb bimbójáé, aki egy pillanatra sem vette le tekintetét rólam.

A francia déjeuner elengedhetetlen kellékeivel, salátával s talán articsókával kezdődött az ebéd. Azután a serényen sürgölődő leányok fatálcán hatalmas sült birkacombot helyeztek a családfő elé. M. Scarabin nagy szakértelemmel felszeletelte és szétosztotta a húst a szép sorjában elébe rakott tányérokra. "Bort mi nem szoktunk inni" - jelentette ki határozottan, de némi kis mentegetőző árnyalattal hangjában. "Nem baj - válaszoltam -, otthon én sem iszom az étkezésekhez, csak Párizsban kaptam reá." Ezzel megindult a beszélgetés. "Milyen borfajták vannak maguknál, magyaroknál?" - kérdezte M. Scarabin. Mondtam, hogy főként fehér, meg siller, a vörösbor nem olyan általános nálunk, mint Franciaországban. "Hát almabort nem isznak?" - érdeklődött Mme Scarabin. "Almabort csak itt a Phare-ban láttam életemben először" - válaszoltam. "Itt, Bretagne-ban, meg Normandiában főként csak az kapható" - jegyezte meg M. Scarabin, azután hozzáfűzte: "Ha majd kimegyünk a playe-ra, megkóstoltatjuk magával."

Mikor megyünk már fürödni?!" - szólalt meg elsőnek a fiatalságból Coeucoeur, aki a nevét úgy nyerhette, hogy amikor kiskorában "szívecském"-nek becézték, ő a "coeur" szót - hangalakját nyelvével ízlelgetve - kettőzötten ejtette. Amikor elárultam, hogy én még sohasem fürödtem tengerben, sőt idejövetelemkor láttam tengert először, általános volt a csodálkozás. "Hogyan lehet az? Hát maguknál nincsen tenger?" - szakadt ki az ámulat Pierrot-ból, s bár csak ő szólalt meg, látszott, hogy nővérei, de még szülei sincsenek teljesen tisztában Magyarország földrajzi fekvésével. Hiányos szókincsemtől telően rövid magyarázatát adtam annak, miért nincsen tengerünk. Valami kevés - szinte csak szimbolikusan - nekünk is volt a világháború végéig, de a trianoni békében azt is elvették tőlünk. "Annak is azok a sale boche-ok az okai" - fejezte ki megvetését Éve, a legidősebbik leány, a németekkel szemben -, "azok kezdték a háborút". Még egy-két megjegyzés az asztal végében, jelzővel vagy anélkül a "boche"-okkal kapcsolatban, amíg M. Scarabin a paprikássá váló hangulatot fel nem oldotta azzal a megjegyzéssel, hogy ők a németeket természetszerűen utálják, de velünk, magyarokkal szemben nincsenek rossz tapasztalataik.

Amikor ebéd utáni sziesztára szobámba felmentem, csak úgy ragyogtam a boldogságtól, hiszen annyit, mióta Franciaországban vagyok, még együttvéve sem beszéltem franciául. Ez hiányzott nekem, hogy nem tudtam gyakorolni a nyelvet, s most lám, ennek a bogaras családnak körében állandóan lesz reá alkalom.

Hamarosan kialakult életrendem: délelőttönként a várost jártam, délután vagy a családdal együtt, vagy egyedül kisétáltam a tengerhez, esténként pedig vacsora után, karbafogózva a négy lánnyal és Pierrot-val jót sétáltunk a városka szélén. Közben buzgón olvastam az újságokat és breton vonatkozású francia könyvemet is tanultam. Rohamosan haladtam is előre a nyelvben. Különösebb gikszert csak akkor csináltam, ha megrészegedve az elhangzó dicséretektől, produkálni akartam magam. Ilyenkor persze csúnyán kinevettek. Egyszer például, amikor a tengerben úszkáltunk, a kis Marie úszónadrágjáról akartam valami szépet mondani. "Mademoiselle, vous najez comme une truie!" - bókoltam neki. Lett erre nevetés, alig tudták abbahagyni. M. Scarabin azután, amikor szóhoz jutott a hahotázástól, megmagyarázta, hogy én nyilván truite-t (pisztráng) akartam mondani, mert a karcsú kis Marie-ra igazán nem illik, ha anyakocával (truie) hasonlítom össze.

Az ilyen kisebb botlások azonban nagyon jók voltak reá, hogy az első napok feszesebb hangulata teljesen feloldódjék. Hamarosan szinte a családhoz tartozónak tekintettek, aminek jeleként a nagyon szerény vacsorámat például, ami egy darab kenyérből s egy szeletke csokoládéból állt, mi, fiatalok a küszöbre és a folyosó szegélyére telepedve fogyasztottuk el. Ilyenkor el nem mulasztották megkérdezni tőlem, "voulez-vous M. Básszóla, une tasse de tilleul?" Mire én, bár nem lelkesedtem különösképpen a hársfateáért, hogy örömöt okozzak vele nekik, nagy köszönettel azt is megittam a kedvükért.

A városka - eltekintve néhány modern épülettől - breton komorságot lehelt. Régebbi házait - vakolat nélkül - sötét gránit tömbökből építették, katedrálisa is szürke komor falakkal, toronnyal meredt az égnek. S amilyen komor volt ez a templom kívülről, olyan nyomasztólag, elszomorítóan hatott belülről is, az oltárok jól beleillettek egyhangú egyszerűségükben. A kenyeret adó, de cserébe gyakran életet vevő tenger közelségét jelezték a szenteltvíz-tartóként felhasznált óriási kagylók, meg az a száz meg száz hálatáblácska, ami a Szűzanya, meg a védőszentek oltárfülkéinek falát s szobraik környékét elborították. A kagylókat a büszke tengerészek hozták messzi útjaikról, a köszönetet meg azok az édesanyák, feleségek vésették bele a kemény kőbe, akik heteken meg hónapokon keresztül kétségek között hányódva rimánkodták vissza imájukkal kedveseiket a ködös, zord, viharos tengerről.

M. Scarabin kis kápolnája sokkal derűsebb istenháza volt. Bár méreteiben nem haladta meg a legeslegkisebb magyar templomot sem, mégis világosabb színeivel levegősnek, könnyednek, szinte vidámnak tetszett. Az oltár mögött, a padozatba mélyedő, fürdőkádszerű keresztelő medencéből arra következtettem, hogy a felekezet a mi baptistáinkhoz hasonló szekta lehetett.

Nagyon szerettem délelőttönként a piacon járkálni. Árujuk mellett a mi apácáink - már ameddig voltak apácáink - keményített fehér fejkendőihez hasonló coiffe-okban díszelegtek az asszonyok, ki-ki a maga falujának divatja szerint. Meg-megálltam a beszélgető csoportok között. Persze, beszédjükből szót sem értettem, hiszen a kelta eredetű breton nyelv annyira különbözik a franciától, akár a magyar. M. Scarabin breton családból származott, így tökéletesen beszélte a nyelvet. Tanítónő leánya azonban már amikor a tanítóképző intézetből kikerült, kézzel-lábbal volt kénytelen magát kis breton tanítványaival megérteni, amikor kétségbeesésére breton faluba kapta meg kinevezését.

Rokonszenves, kedves embereknek látszottak ezek a piacra bejövő vidékiek. Lassú beszédjük, nehézkes mozdulataik, de még a mosolyuk is mintha szomorúságot árult volna el. A fukar földdel, a veszélyes tengerrel ősidőktől fogva folytatott kemény küzdelem s a szeretteiktől való hosszú elszakadás gyötrelme át- meg átitatta őket keserűséggel. Ugyanakkor mély vallásosság vert gyökeret lelkükben. Látva azt, milyen törékeny jószágnak bizonyul a viharokban a tengerre bocsátott halászbárka s milyen erőtlen féregnek benne az ember, imával próbálták kikönyörögni a szerencsés hazajutást azok is, akik ott hánykolódtak a nagy vizen, meg azok is, akik a magas szirtekről lesték-várták a vitorla feltűnését. Nem tudtam úgy a székesegyházba benézni, hogy ne láttam volna benne itt is, ott is az imába mélyedt, térdeplő falusi asszonyokat, férfiakat. A breton félsziget nyugati részében tett kirándulásainkon azután ennek a mély vallásosságnak még több és még szemléletesebb példájával találkoztam.

Mert M. Scarabin nagyszerű házigazdának bizonyult. Nem elégedett meg vele, hogy pensionner-jei - néhány nap múlva ugyanis két angol leány és egy lipcsei német fiú is jelentkezett rajtam kívül - a megállapodásban biztosított teljes ellátásban részesüljenek, hanem szellemi igényük kielégítéséről is gondoskodott. Volt egy ősrégi, rozoga Ford-kocsija, ezen vitt bennünket erre-arra. A benzinköltséget mi, vendégek osztottuk fel magunk között, ennek fejében azután - az ő javaslatára - magunk szabtuk meg az útirányt.

 

(Folytatjuk)

 

Lelkes Miklós:

 

 

 

 

Mezei dal

 

 

Az Idő ott volt vélem Láttam lobbanni lángot:

a mezőn, hintaszékben. pusztított csöpp világot.

Szakálla szétezüstlött. A Semmi újra s újra

Fújta a felhőfüstöt. e lángot szertefújta.

 

Az ujját csend-bogárka Az Idő ott ring vélem

gyűrűzte nemsokára. e mezőn, hintaszékben.

Szemében gúnyos kékkel Csillagom bús kereszten.

ringott versenyt a széllel. Szívembe eltemettem.

 

Messze az erdő holtan Holtakba is bevágja

feküdt fényes pokolban. körmét kínzók világa.

Volt-fák fekete torka s csupán a Semmi lángol

ásított e pokolra. rút Mindent-akarásból.

 

Egy seholsincs-madárka Csillog széltükrű nincsen:

ősz-dalát sírta-szállta. a Semmi minden, minden.

Az Idő nézte-nézte. Égtükrű szél jelenti:

Ringott a hintaszéke. a Minden semmi, semmi.

 

A mező ment a voltba, Bennem úgy kél a Minden:

holtak mögötti holtba. keze már bús kilincsen.

A Semmi ott volt vélem Búcsúzik minden szóban

sírós madárhang-szélben. más égre utazóban,

 

Az Idő szólt: - Csak ennyi s csupán a Semmi éget

a Minden: semmi, semmi. itt csillag-messzeséget:

A fújó szélre dűltem. gyönyörű fénye ott van

Semmiben elmerülten. sohsemvolt csillagomban.

 

 

Kosfejek

 

 

 

 

nézd, amott a nyárfasor Nagy Királynőm! kék a táj

átsétál kék tükrökön lüktet arany koronád

eddig jutott el a szán száll a felhő messze, el

március és április gyöngy réteken átlobog

két szeles kos összefut tenyeremben csigaház

összekoccan összefut kanyargása végtelen

összekoccan összefut csigaházam átadom

mag feszül zöld pillanat kardom ívén fénypatak

tükröt gyújtón felragyog koccannak a kosfejek

március és április konokságuk szívig ér

két szeles kos messze fut Nagy Királynőm! hallod-e?

két szeles kos esztelen feltörnek az énekek

két tükörrét szélbe tart mozdul ég, víz, föld, idő

pávák farka mit takar? kék világod szélbe tart

szivárványszín fordulat bár szólhatnék szabadon!

zöld határban nagy hegyek ó, bár jönne olyan ég:

morgolódnak békülőn múlt és jelen összefut

pávafarok szétterül nemcsak látszat-új tavasz

patak elvisz csöpp halat futna minden, ami rút

mókus-percünk fákra fut életünkből messze el

nagy tükörrét szélbe tart szállna piros látomás

zúg a szél és száll a zöld erdők zászlós éneke

két szeles kos merre jár? fent meg felhő-nevetés

két szeles kos összefut koccanódó kosfejek

koccannak a kosfejek csendet csengő pénz, ezüst

március és április csendet csengő csillagok

buggyos török bugyogók Nagy Királynőm! érzed-e?

duzzadók és duzzogók szédítő e kék idő

forrás pezsget fényhabot nagy tükörrét szélbe tart

feltörnek az énekek föld-idő és ég-idő

csillog arany csigacsáp koccanódó kosfejek

törülköznek ablakok feltörnek az énekek

március szól: szólj velem!

április szól: nagy bolond! Nagy Királynőm! látod-e

törülköznek ablakok bolondul és boldogan

kék a táj és jár a szél amint eléd térdelek?

 

Bemutatjuk Gál Pétert

 

 

 

A nevem Gál Péter. Ügyvéd vagyok és 52 éves. Talán a korom és a szerzett tapasztalatok, az évekkel óhatatlanul együttjáró bölcsesség miatt, nehezen viselem ezt az új kort, amely nem kedvez a lírának. Kemény és karcos felületűek ezek az évek, minduntalan csupasz sarkokba ütközöm, felsértenek az élek. Ma már tudom, hogy a jog mit sem ér az ember nélkül, s elsősorban magamat akarom már védeni. A világgal, magammal, az Istennel szemben.

A lelkem sutjában álló táblán: kusza krétavonalak. Szenvedéseim naptárlapjai.

Vitrinbe zárt piszkos papírlap a Világ. Tele kusza, értelmezhetetlen feliratokkal. Isten félbehajtotta és megjelölte a hajtás mentén.

Életünk maga a Szabály, az Ige negatívja, a létezés hiánya. Nincsenek szabályok, törvények. Nincs társadalmi konszenzus. Az emberi törvények a világ árkának peremére szorultak. Az emberi rend maga a képtelenség.

Arisztotelész óta hisszük, hogy ha két állítás ellentmond egymásnak, akkor az egyik kizárja a másikat. Ha kör a kör, akkor nem lehet sokszög, az egyenes nem lehet görbe, a tűz nem lehet víz.

Azután megjelent egy ember, akit Nikolaus Cusanusnak hívtak és aki azt kívánta bizonyítani, hogy a végtelen és a véges találkoznak egymással. Az ellentétek összetartoznak. Ésszel fel nem foghatóan ugyan, de találkoznak egymással és egymásba olvadnak. Isten valóságában a fehér egyesül a feketével, világosság a sötétséggel, az időhöz kötött az időtlennel, véges a végtelennel. Isten anélkül születhetett hús-vér emberként a világra, hogy magamagát megdöntötte volna.

Cusanus után már nem létezik a krétavonal, hanem minden szabad. Amint közeledünk a végtelenhez, a véges logikai törvényei ervényüket vesztik.

Itt látjuk, hogy az értelem hiánya lehet maga az értelem. A Hiány átfordul és kitüremkedik a síkból.

Ez a Hely, helyünk a világban. Ismeretlen, bizonytalan, elnagyolt. Kusza, szabálytalan fehér vonallal jelöltetett. Igen. A hajtás mentén élünk. Tudjuk a Kezet, amely félbehajtotta a világot, amely megjelölte az árkot, amelynek mentén létezünk, de nem látjuk Őt. Ez a Hiány.

A jó és a rossz csak része az embernek és az emberhez való viszonyában kell felfogni. De választani kell. Isten nem választ. A közömbösség a legrosszabb fajta hitetlenség.

Tudni vélem, talán tudom is, hogy ez a világ, a mi világunk csak fecni, papírszelet, amelyen olvashatatlan az írás, hiába figyeljük, próbáljuk olvasni, fordítani, ez egy egyetemes nyelv, amelyet még meg kell tanulnunk.

Nem mi nyitjuk ki a Könyvet, nem mi húzzuk meg a vonalakat és nem is mi csukjuk össze. Csak kinyílik a Könyv. Ott, a hajtások mentén s mi csak megpróbáljuk olvasni, értelmezni a számunkra érthetetlen sorokat, jeleket. De megmutatkozunk, kiválunk az idő síkjából, mint a stigma.

 

 

Gál Péter:

Paradigma

 

... de végül semmid sem maradt

a lélegzeted elakadt

úgy lógtál ott fent mint a rongy

a szereteted megfagyott

ahogy a térdreroskadt alkonyatban

rácsodálkoztál a halálra

tulajdon apád is elhagyott...

 

Azt hitted

Te vagy a Kenyér? Hát megtörettél

Esendő, széttiport emberféreg

lettél

a végső város magányában,

a csüggedt, esőszagú deszkán

Király a ragadozók felett

 

Mit reméltél?

Hogy Te szolgálsz és nem Te vagy

akit felszolgálnak?

Hová lett Isten valósága?

Mi az, amit még hordozott

beomlott, koszorús homlokod

mögött agyad És lelked...

 

Látod? Hiába A Héj megtörhet

Ettél s most Téged esznek készületlen

Ki bírja tovább, mondd meg végre:

a test, a korbács vagy a lélek?

 

Végülis mit hittél?

Te, éppen Te ne tudnád;

 

Nincs és soha nem lesz

hitszegés, árulás

Csak ember

 

» * »

 

és mi maradt?

 

Kétezer éve

csak a letépett falevél rettegése

a szakadékos világ kútjába hullva

mely rádomolva ki be dől,

míg törött keretbe foglal az idő

s befed, mint beteget az álom,

a Semmi foszladozó takarója

 

» * »

 

Őrizzenek az alvó gyertyalángok

 

 

 

H. Barbócz Ildikó:

Egy zöld sziget halála

 

Kiszemeltek,

belém martak.

Fű-ruhám elszaggatták,

föld-testem szétdobálták.

Vérző sebem

falevelek takarták,

fájdalmamat

esőcseppek siratták.

 

Már csak

a madár száll fölöttem,

a juharfa

lélegzik helyettem.

 

Eltűntem.

 

» * »

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Korponay Margó: Kökénybokrok

 

Murawski Magdolna:

Szöcske és kaktusz

 

 

Az élet dús energiákkal tündököl:

virágruhában áll egy kaktusz. Úgy ragyog,

mint tiszta égen sápadt fényű csillagok.

ránézve szárnyalsz, égi díszbe öltözöl.

 

A halványsárga kis virágtölcséreken

az élet bársonyos neszét hullajtja el.

Kint tél van, zord, hideg, fagyos. Nem érhet el

a kaktuszig. Pompázik most, mint ünnepen.

 

Ablak között egy apró szöcske haldokol.

Míg dúsan árad társa, néki itt a vég.

Parányi lábain a kín kiált: elég!

 

Hozzá e tündöklés többé el nem hatol.

Lét s nem-lét egybeér. Hullámvonal gyanánt

lebegnek égi s földi létben egyaránt.

 

 

 

Az utolsó vacsora

 

 

Vegyétek tőlem e kenyért! Megszentelem.

Fogjátok, s véle gyönge, múló életem!

Ha mindennapra kéritek, csak szóljatok!

Atyánkhoz szóljon csendesen az ajkatok!

 

Ahogy töröm, a testem úgy törettetik.

Megfáradt tagjaim ekképpen szentelik

Az Úrnak. Most fogjátok e borospohárt!

Igyátok véremet s hagyjátok el a sárt!

 

Én tiszta vérem ekként majd kiontatik.

Rám vár kereszt és árulás. Kimondatik

ítéletem és vár az én Atyám. Ti majd

 

szenvedtek üldözést érettem s földi bajt.

Könyörgést, tiszta életet ne hagyjatok

soha! S ha elcsüggedtek, bátran hívjatok!

 

 

Fiatal tehetségek bemutatkozása

 

Győrffy Réka:

 

Éjszaka az erdőben...

 

 

 

Kedvesem hívó szavára

ezüsterdőkön vágnék keresztül

hol minden cseng-bong, sóhajra rezdül.

 

Jeges árnyak, halálárnyak

érchangon rámkiáltanának,

ha a félelem egy pillanatra

magához húzna, elragadna

- méltatlanná válnék szavára,

s belehalnék szégyenembe.

 

De ha szívem meg nem reszketne,

ha neszre, szóra keseredve

erővel és hittel magamban

lépnék akarva szakadatlan

- virradnék lelkére magára

s álmokig, lélekig ölelném.

 

 

 

 

Sötét álmok

 

Sötét álmok kitakartak,

s vacogva ébredtél, egyedül

Hajszolva játszol, hited menekül,

szíved meglopva elfordultak,

s nincs kinek vállára hajtanod fejed.

Én meghúzódom a komor tavaszban,

s mint mikor először hívtál,

könnyezve borulok szívedre,

s ölellek fákkal, madarakkal, virágokkal,

vérző szívemmel halálra ölellek.

 

 

Fák sóhaja...

I.

 

Eltörpültek nagy bánatok,

Haltak már győztes égő vágyak

erőm felett, s alig vagyok

túl az álmokon újra látlak.

 

Kék palástját borítja rád

a hatalmas, bús nyári éj,

csillagot szórok homlokodra,

tűzzel vigyázlak, ne félj!

 

Az árnyaktól, a sötéttől,

ködös, rideg való világtól

szavam óv meg vagy életem?

ne bánd, de értsd el - légy velem!

 

II.

 

Élet sóhajt a fákról,

rám köszön a csend,

küldetett rossz irányból

terhes, szürke rend.

Mézillatú mosolyod,

égre festett közönyöd

téged ajánl zálogul,

hív, hogy fájó hiányból

ismeretlen világból

lelkemből és imádból

temessek és teremtsek.

 

Jó világ lesz, szánni fognak,

kézzel nyúlnak életembe,

kilépek a végtelenbe füttyszó-melankólián,

s körülöttem mosolyod.

 

IV.

Ringatlak ahogy engem nem

ringattak

 

magam rabságában álmom pusz-

tulása

 

konokul szeretek és büszkébben

másnál

de a lelkem árán.

KÖZÉLET

Cserniczky Dénes:

A pénz

 

TILTAKOZOM!

Én, a kisember: TILTAKOZOM!

Tudom, tisztában vagyok vele: tiltakozásomnak semmi értelme sincs, és nem is lesz semmi hatása, a föld forog tovább "keserű levében", ettől függetlenül TILTAKOZOM. Tiltakozom a pénz mindent elborító, elárasztó, mindent és mindenkit maga alá gyűrő szörnyű hatalma ellen. Mert mégiscsak rettenetes és tragikus, hogy az emberiség történelmében eljutott oda, hogy ma mindennek középpontja a pénz. Kész dráma, egy Hitchcock-rendezte horror film, ahogyan a pénz mint alattomosan növekvő, burjánzó indák, minden kétségbeesett tiltakozás ellenére könyörtelenül behálóz és megnyomorít mindent és mindenkit. Egyszóval tudom: hiábavaló minden tiltakozás. Egyetlen eredménye van csak: elmondhatom véleményemet.

Volt egyszer réges-régen egy korszak, ami eltartott néhány millió évig. Ebben a korszakban valahol összejött két atyafi. Egyiknek volt valami hasznos szerkentyűje, a másiknak élelmiszere. Mit csináltak? Kicserélték őket. Ez volt az árucsere-forgalom. Igen, de szaporodott az emberiség, szaporodtak az áruk. A cserekereskedelem egyre nehézkesebbé vált. A megnövekedett forgalom lebonyolításához szükség volt valami értékálló eszközre, amellyel egyrészt a kiszemelt árut meg tudták venni, másrészt más szolgáltatását ki tudták elégíteni. Száz és száz tárgy, állat értékelődött fel és merült el a nagy forgatagban mint értékmérő. Mígnem az emberiség megállapodott a MARHÁNÁL (Ellenállok a tálcán kínált huncut gondolatoknak.). Ez állandó csereközvetítő eszköznek bizonyult. Úgyannyira, hogy a latin PECUNIA (marha) szóból lett a PECUS, pénz is. Na, végre volt már állandó csereközvetítő eszköz! Csakhogy ez behemót testével nehézkesen ballagott az egyre fürgébb kereskedelemben. Így hát ehelyett a nagy marha helyett kisebb marhát kellett találni.

Jött a nagy fordulat. Az emberiség felfedezte mint ÉRTÉKET a nemesfémet - az aranyat, ezüstöt és a többieket. Ezek között is legnemesebb az arany egyszerűen azért, mert a kémiai hatásokkal szemben a legellenállóbb. A korabeli ember szemével nézve tartósabb volt, mint a többi. Megtudták róla később, hogy az oxigénnel nem egyesül, savak nem támadják meg. Nem sokban marad el tőle az ezüst. Híg savak nem oldják, tiszta levegőben nem változik a színe. Sajnos a városok és ma már a falvak levegője is tele van kénhidrogénnel, aminek hatására ezüstszulfid keletkezik és ettől az ezüst megfeketedik. Főként ebből a két nemesfémből született meg az új csodaeszköz: a PÉNZ, úgy, hogy érmét öntöttek belőlük. Az aranyat is és az ezüstöt is ötvözni kellett valamivel, hogy tartósabbak legyenek. Így hát ezek a nemesfémek az emberiség kísérői lettek történelme folyamán. Igaz, a marhák is elmaradtak (Önök is és én is kizárólag a hús- és tejiparra gondolunk!).

Tehát megszületett a pénz. Most még csak így, kisbetűvel. Funkciója egyszerű volt: általánosan használt fizetőeszköz. Jött az előbb említett atyafi, odament a másikhoz. Ennek volt valami okos szerkentyűje, a másiknak volt élelmiszere. Csakhogy most már nem cseréltek. Nem. Pénzt fizettek az áruért. Ezzel az ügy el volt intézve (Természetes folytatás volt az áldomás valamely ivóban. De ez már kultúrtörténelem).

Az idő, a történelem folydogált csendesen (vagy nem csendesen). Szegény is volt, gazdag is volt. De az ördög nem aludt. Mindig is piszkálta az embert: szerezz több pénzt, a pénz hatalom (eddig úgy tudták: a tudás hatalom!). És az ördög addig tette-vette magát, míg megszületett a KAPITALIZMUS (Marx meghatározása a német KAPITAL: tőke szóból), ami tőkés termelési rendet jelentett. Vagyis a PÉNZ (itt már nagybetűvel), szerepe lett túlnyomó. Max Weber szerint a kapitalizmus észszerűen felépített racionális nagyüzem. Ez így szépen is hangzik, csakhogy megszületett a pénz hatalma is.

Abban az időben, a kezdeti kapitalizmusban a társadalom keresztmetszete más volt. Kevés vállalkozó volt és a nagy tömeg nekik dolgozott (gyárak, bányák, földbirtokok, stb.). Volt néhány önálló mesterember, segédekkel, inasokkal, de a kor képe és jellemzője mégis csak a szörnyű, kíméletlen, testet-lelket romboló robotot végző kiszolgáltatott rabszolgatömeg. Ez ellen harcoltak és próbáltak emberibb körülményeket teremteni munkásvezérek és szellemi óriások. Volt köztük őszinte, megszállott, de sok volt a saját hasznáért munkálkodó is.

Tel-múlt az idő. Sok kerülővel eljutottunk a mához, abba a mába, amiben most élünk.

Sokan naivan azt hitték, hogy a nagy fordulat után egyik pillanatról a másikra minden szebb és jobb lesz. Mi akadályozza, hogy így legyen? Mi? A PÉNZ! Mert most már a pénz messze túlnőtt eredeti funkcióján. Többé már nemcsak általánosan használt fizetőeszköz. Nem! Már VILÁGHATALOM!!!

De miért is vagyok úgy kikelve és miért dühöngök? Mert a pénz mindent üzletté és áruvá alacsonyít. Mi az a mindent? Vallást, hazát, embert, családot és mindent, amihez hozzáér. Mi az áru? Minden kereskedelmi forgalomban lévő dolog vagy tárgy. Régen csak mondogattuk, de mára kőkemény tétel: pénzért minden kapható. Legyünk tárgyilagosak: tulajdonképpen mindig is így volt, de nem volt ennyire általános. Hogyan történhetett ez? Egyszerű. Mondtuk már, hogy a klasszikus vadkapitalizmusban a maihoz képest jóval kevesebb volt a vállalkozó, ma a VAD kapitalizmusban rengetegen vannak. Csak Magyarországon egy millió körül vannak. Egy ilyen vállalkozás iszonyú munkával, hajszával jár. Akit megérint a pénz szele, azonnal megérzi a hatalom mámorát is. Tehát gürcöl, KOCKÁZTAT, csakhogy minél több pénze legyen. Közben letérnek kicsit a becsület útjáról. Ügyeskednek. Na bumm, és akkor mi van? Csak ne jöjjenek rá! Milliók mindennapi élete, milliók mindennapi életfelfogása. Ezek a tömegek alkotják a társadalmat, tehát megfordultak az eddig érvényes erkölcsi és társadalmi alaptörvények.

Miért vagyok dühös, miért zúgolódom? Mert a pénz

- beleszól a politikába

- beleszól a mindennapi életbe

- beleszól a sportba

- a szó legszorosabb értelmében élet-halál ura. Gondoljunk az egészségügyben

játszott szerepére

- tönkreteszi a családot. Nincs idő egymásra. Nincs idő a gyerekre. Hát ezért!.......

............................

Ábrándozás az élet megrontója.

Mégis ábrándozom.

Messze, nagyon messze, évszázadok múlva, vagy még távolabb egy általános jólét varázsütésére megszűnik a pénz hatalma, kisimulnak az arcok, mindenki mosolyog és béke lesz és szeretet.................................................

 

Te jó Isten! ÉN MESÉT ÍROK!

 

Renn Oszkár:

Felszabadulásunk

(Gyerekemlékek)

 

A büszke kozákok

 

A konyhában a bajszos kozák felcsapta csizmáját a hokedlira és széles mozdulattal rámutatott: "Papa, pucováty!" A már őszülő Telekessy, a nagygazda, négy, már csaknem felnőtt fiúgyermek apja, aki ellentmondást nem tűrve kormányozta gazdaságát és családját, s aki még saját csizmáját sem tisztította soha, most rémülten ragadta meg a sárkefét. Még el sem kezdte, de már gyöngyözött a százhúszkilós ember homloka, és kapkodó igyekezetében többször is elejtette a sárkefét. Végre az egyik már ragyogott, a másikat lihegve, szuszogva subickolta, miközben a remegő felesége a háttérben a kezét tördelte ("Jaj, csak ne legyen valami baja!"...), a cselédlány szemében pedig valami mosolyféle villant a gazda vehemens igyekezetét látva.

A tanyát két napja tartotta rettegésben a kilenc "büszke" kozák, akik az orosz csapatok átvonulása után tizedik napja jelentek meg a tanya legnagyobb portájára behajtott kocsijukkal, melyet hét lovas kísért. Az udvar közepén egy géppisztolysorozatot lőttek az égbe, majd az uraságot követelték. A tanyán népes városi rokonság vészelte át a háború végnapjait, és akadt köztük oroszul beszélő kárpátaljai is, aki ezután a győzők kívánságait tolmácsolta. A parancsnoknak egy szoba kellett az udvarházban, a lovaknak abrak, a többi járta a tanya házait és habozás nélkül a nekik tetsző dolgokat azonnal birtokukba vették, szálláshelyüket egy füst alatt kijelölve. Ketten az istállóban, a lovakkal, egy a kocsit őrizve éjszakázott (Ki tudja, mi mindent rejtett a ponyva?). A remegő tanyasiak minden tartalék ételüket, italukat asztalokra tették, és a kozákok kezdték nagyon jól érezni magukat.

A parancsnok egy jóképű, látszólag szelíd, de metsző tekintetű hadnagy volt, aki tömény parfümfelhőtől kísérve, nem frontöltözéket, hanem gálaruhát viselve, bevonult az udvarház legszebb szobájába. Azonnal kiszemelte magának Terit, a legszebb szolgálólányt személyes igényeinek kielégítésére. Táskája és válltáskája (dicsekedve mutatta meg a nőknek) tele volt ékszerekkel, órákkal, töltőtollakkal, bizsukkal és illatszerekkel. Terinek rögtön adott egy karkötőt, hogy jószívvel legyen hozzá. A gazda felesége óvatosságra intette a lányt, de annak tetszett az adakozó katona. Az egyedül vacsorázott a szép szobában, miközben a háznép a konyhában izgult. Hamarosan benyakalta a felszolgált büdös répapálinka hét decijét és megjelent a háziakat boldogítani. Bemutatott néhány, nőktől "kapott" ajándékot, melyet erőszak nélkül, szerelemből, emlékként őrizhetett meg. Hirtelen hármat kilőtt pisztolyából a verandára, mire az egyik kozák rohant azonnal. Behozatta a kocsiról a nyakkendő- és ingkészletét, bemutatva ezzel is a divat iránti igényességét. Majd egyszercsak énekelni kezdett, mindenkit dudorászásra biztatva (ez aztán még kényszerből sem sikerült). Látva, hogy a kórus nem áll össze, Terivel együtt visszavonult.

A többi kozák csinálta a daj-dajt. Az italok hatottak, kezdtek sorozatokat engedni a levegőbe, majd a tyúkól elé a földbe. A baromfihad felriadva éktelen rikácsolásba kezdett, melyen jókat röhögött a büszke szakasz. Rettegett a tanyán mindenki, férfiak, nők, gyerekek, még az állatok is nyugtalanok voltak az istállókban. Nagyon behúzta a nyakát mindenki akkor, amikor az Aranyosék Bodriját az egyik kozák cafattá lőtte, mert az dühösen megugatta az őt ingerlő katonát.

Ébren várta a tanya a hajnalt. A lerészegedett kozákok össze-vissza aludtak, s a tanya népe csendben aggódta az időt, suttogva ejtettek néhány szót az eltelt szörnyű éjszakáról. A kocsit őrző kozák arra sem ébredt fel, amikor a kocsi mellé hajtott egy orosz katonákkal teli teherautó, melyről tüzelésre kész fegyverekkel azonnal leugrottak a karszalagosok és gyorsan meglepték az ébredező kocsibiztosítót. Az autó vezetőfülkéjéből egy őrnagy ugrott ki és sietős léptekkel ment a ház lépcsőjén szemlélődő házigazda felé, aki mellett a tolmács rokon is várakozott. Az őrnagy a hadnagyot kereste és közölte, hogy, a kilenc kozák katonaszökevény, alakulatukat elhagyták, s bandaként függetlenítették magukat a hadseregtől. A szovjet katonai rendőrségnek ez az alakulata a banda letartóztatására érkezett a tanyára, és kérte a lakosság megnyugtatását.

Időközben katonái már innen-onnan összeszedték a még másnapos, láthatóan már nem olyan büszke kozákokat, keményen megbilincselve őket. A hadnagy eltűnt. Teri szerint kiment a nagy házból. Az egyik figyelő gyerek mutatta, hogy a tiszt az épület mögötti kertbe ment, ahol egy deszkabudi díszelgett egy óriás diófa ágkoronája alatt. Az őrnagy négy katonával körbefogta a bódét, s felszólította a rejtőzködőt a kilépésre. Néhány perc múlva megjelent az "elegáns" tiszt. Az őrnagy odalépett elé, harsogott valamit az egyre megszeppentebb doni legénynek és gyors, határozott mozdulatokkal letépte rangjelzéseit, fityegő kitüntetéseit. Ezután ezt is megbilincseltette, majd az egész csapat, a dezertőrökkel, kocsival és lovakkal gyorsan távozott a tanyáról, hálaimát rebegő asszonyok szemeitől egészen a Kis-Duna töltéséig kísérve.

Néhány perc bénultság után valakinek eszébe jutott, hogy a tiszt kivihette magával a budira táskáit a vélhetően értékes tartalommal. Teri ezt meg is erősítette és maga sietett, sokakkal együtt a kerti deszkaépítményhez, hátha otthagyta a kozák valahol, mert a letartóztatáskor már nem volt nála. Csak az üres táskák kerültek meg, a tartalmát feltehetően a hatalmas emésztőgödörbe ürítette. Többen megpróbálták tüstént, rudakkal, lécre kötött kőműveskanállal és gereblyével kihalászni a "kincseket" a mély gödörből, de azokat elnyelte a sok köbméter, a felkavarástól még hetekig rettenetesen büdös fekália ingoványa. Még hónapok múlva is mesélték, hogy volt, aki nem adta fel. Az éjszakában néha nagy bűzözön áramlott a ház szúnyoghálós ablakaira. Tudták, ilyenkor még valaki reménykedve kotorja a büdös trutyit. Arról senki nem tud, hogy a kísérletek eredménnyel jártak volna.

 

 

Ítélet nélkül

 

A puszta gyerekei gyorsan vitték a hírt: a nagyszegi uradalom felől oroszok jönnek. Kis riadalom gerjedt, mert az orosz hadsereg néhány osztaga öt napja már átvonult a legközelebbi falutól úgy 6-7 kilométerre fekvő, hét házból álló pusztán. Üldözték a Kis-Duna töltésén Nyárasd felé menekülő német utóvédet. Azóta nem láttak szovjet katonákat. A puszta gyermekei kíváncsian mentek ki a sártengerbe a hideg, márciusi szélben, felderíteni a közeledő erőket. Öt fegyveres orosz katona kísért két, csizmás, vászoninges katonaféle férfit, akik hátrakötött kézzel, lehajtott fejjel taposták a sarat a csoport előtt. Egy civil is követte őket, fekete kalapban, rövid télikabátban és egy bőr oldaltáskával.

A felnőttek nem jöttek elő, az ablakok mögül figyelték a különös menetet, amikor már túlhaladtak a puszta kis temetője és kőkeresztje előtt. Már az udvarház előtt jártak, amikor megálltak és a civil az orosz katonákkal hevesen gesztikulálva vitatkozott. Azután, mintha megegyeztek volna, elindultak a Kis-Duna felé, ki a puszta házai közül. A gyerekek, most már néhány aggódó felnőtt kíséretében az utolsó kerítés mögé beállva, úgy 50-60 méterre közelítettek a menetelőkhöz. Tovább már nem merészkedtek, csendben figyeltek. A foglyok és kísérők egy nagy, még az ősszel felszántott, de be nem vetett föld végén álltak meg.

Ekkor szólalt meg az öreg gépész, belesápadva a felismerésbe: "Úristen, ez a Vörös Kósa, aki a kommün alatt a gútai brigádot parancsolta! Az a kettő meg a megyeri csendőrőrstől van!" Máris tuszkolta vissza a kíváncsi gyerkőcöket, mint aki érezte, hogy nem gyerekszemnek való események következnek.

Az egyik orosz kioldotta az inges rabok köteleit, majd a kalapos is intett nekik valamit. Az oroszok még kezet is fogtak velük, búcsút intve mutatták, hogy mehetnek tovább a gátőr-ház felé a szántóföldön át. A két inges, mint akik nagyon megörültek a nem várt szabadságnak, sietve indultak, majd néhány lépés után csaknem futottak. Ekkor az oroszok lekapták vállukról a géppisztolyokat és a szántáson bukdácsoló két embert hátulról, hosszú lövéssorozattal lekaszálták. Az agybacsattogó, rettenetes halálosztásra a figyelők összebújtak, a gyerekeket szorosan magukhoz karolták, sietve vonultak vissza az első ház tornácára.

A szántóföldön heverő két testhez odaballagott az egyik katona, kezében a lövésrekész fegyverrel, de, meggyőződve a kilőtt sorozatok hatásosságáról, többet már nem kellett lőnie. Így visszatért társaihoz és a láthatóan elégedett kalapos kommünárhoz. Lassan, sétálva indultak el a folyótöltés felé, majd nem tudni merre, ítélet nélkül osztani a halált.

A gyerekeket nem engedték napokig a szántóra. A halottakat valakik, valahová tisztességgel eltemették és a pusztán rejtőzködő messziről jött menekültek, a gazdák és a béresek is érezték, hogy valami olyan világ jön, melyben az emberi kézfogás eddigi bizalma is halálos júdási árulássá változhat.

 

Ráckevei Galéria

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Glaz Oszkár: Kmetty János:

Szappanbuborék Anya Gyermekkel

 

Krupa Sándor:

A sarló-kalapácsos börtönrácsok titkai

(Részlet)

 

Emlékező szeme megakadt rabéletének utolsó szentmiséjén, ami egyben templomi karácsonyának utolsó éjféli szentmiséje is volt. Felejthetetlen dátum: 1949. De akkor még nem tudta, hogy ezek utolsók. Mindkettőt nagyon szerette, hiszen a kettő egy!

Zsúfolásig megtelt a váci fegyház templomocskája. A harang- és orgonazúgásra Riba Hugó ferences atya jött ki misézni, aki a fegyháznak szeretett hivatalos papja volt. A sok, szomorúságra ítélt rab ajkán felzendült: "Krisztus Jézus született, örvendezzünk!" Csodálatos élmény. A rabok mindent elfelejtettek, s most az égre néztek. Szilárdan hitték: a Kisded képében az szállt le közéjük - majd a szívükbe -, aki az emberiség számára valóban megváltást hozott. Már most, gyermekajkáról hallották, amit se előtte, se utána senki nem mert mondani: "Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztok s terhelve vagytok, és én megenyhítelek benneteket." S Jézus ezt nemcsak mondotta, hanem ígéretét kétezer év óta teljesíti is. "Ó, váci templomocska - sóhajtozta Mihály -, te vagy nekem a templomok temploma!"

És elfeledhetné-e az atya utolsó mondatát? "Róma kétezer év óta áll, és állni fog továbbra is, jöhetnek hitlerek, mussolinik vagy éppen sztálinok." Néhány nap múlva már a halálán sírhatott az anyja. A jelenkor zsarnoka őt is eltiporta, mint hajdan Heródes a betlehemi csemetéket. A rémes hír hozzájuk is belopakodott: az úton kerékpározó atyát egy katonai teherautó "véletlenül" halálra gázolta.

Mihályt az utolsó nagypéntekre is emlékeztette a napló. Ki törölhetné ki az emlékezetéből Belák, Nyári József, Hlavinka János és gonosz csöves börtöntársaik kereszttaposását?

Menekült is e rémes látomástól gyorsan a saját keresztjéhez. A gyűjtőfogházban a bútorüzemben dolgozott. Alkalmas fát keresett, s nagy titokban kivéste rajta keresztjét viselő Jézusát. Az övét!

A véseten Jézus arca merő fájdalom. De nem a görcsé, a kétségbeesésé, az értelmetlen szenvedésé, hanem a szereteté. A szent és megváltó szenvedésé. Görnyedezik Jézus a kereszt súlya alatt, orra mégsem a földet súrolja, hanem örök figyelmeztető jelként az égre mutat: Emberek, a kereszt alól csak az égre nézzetek! A vér, a szenvedés, a dagadt sebek lezárják a szemét, hogy ne a bűnt lássa, hanem a megváltást. Mihály a keresztre rávéste a börtönablakok rácsát is, hiszen keresztje e börtönrácsok titkaiból áll. S úgy látszik, mintha Jézus különösen e rácsokat markolná. Nehéz is a kereszt, mint a börtönrácsok. Rogyasztó, háromszor földre sújtó. Ólomsúlya kirángathatatlanul belenyomódik a vállába, mint a börtönrácsok a falakba, mint ablaka alatt az akasztófák a beton lyukakba... Mihály Jézusa nem a Kálváriára vezeti a rabot, hanem Tábor hegyére.

Milyen jó nézni ezt a kivésett Jézust lélekben, máskor meg valóságban! Különösen amikor nagyon nehéz a börtönélet. Hányszor kutatták át érte! Hányszor vadásztak rá rabtartói! De a mai napig nem találták meg a kereszt ellenségei. Mintha csak a bőréhez nőtt volna, mint a börtönrácsos kereszt a faragott Jézushoz. Mindig az volt a vágya - s ez ma is -, hogy egyszer magával vihesse az örökkévalóságba is.

A HAT NAP EGYIKE különösen emlékezetes maradt Mihály számára. Az esti kurtavasak kegyetlen megágyazást jelentenek az éjszakai nyugalomhoz. A gyilkos görög rabló, Prokrusztész ágyában fekszik az, akit hóhérai láncokkal ringatnak álomba. Az élmények sokszor kegyetlenebbek a bilincseknél. Ezek hajóhorgonyként belevágódnak az ember agyába, idegzetébe, s nincs hatalom, ami kiszakíthatná onnét őket. Mihály ennek az estének az élményét éhes kullancsként vonszolta a sötétzárkájába. Próbálta lerázni magáról, mint Toldi Miklós a nyakába csimpaszkodó farkasokat, de sehogy sem bírta. Az emlékezés kényszerzubbonyában hánykódott hát, s annak halálosan ölelő polipkarjaival viaskodott.

A mellette ülőt az őrök Isten létének tagadásával bunkózták. Mi alkalmasabb az Isten létében való hit megingatására, mint a szenvedés, a megpróbáltatás? A Jelenések könyvében is ezt olvashatjuk: Az égből mázsás szemekben jégeső zúdult az emberekre. Az emberek káromolták az Istent a jégverés csapása alatt, mert rettenetesen nagy csapás volt.

Ezt ezek a hóhérok is nagyon jól tudták. Megtanulták moszkvai mestereiktől. Verték hát a szenvedésben meglágyult lélekvasat, hogy hitének keresztjéből sarló-kalapácsot kovácsolhassanak.

- Nem lehet az, hogy létezzék - röhögték szájába, fülébe, szemébe. - Mert ilyen hívásra bizonnyal megjelenne a segítségedre!

Ájulásából már vagy háromszor is fellocsolták, de a káromkodást nem hagyták abba.

- Ha létezne a Nagyszakállúd, lángpallosos angyalaival már itt hadakozna körülötted.

Egyszer csak a pörölyözött ember utolsó idegszála is elszakadhatott. Hite acélja megolvadt, folyékonnyá, formába önthetővé vált. Lelke iránytű mutatójaként ingadozott. Próbált felugrani. Láncait szaggatva az ég felé cementezett szemmel a megvakított, templomoszlophoz kötözött bibliai Sámsonként hörögte:

- Istenem, ha vagy, hadd döntsem ezekre a pogányokra e fegyház falait!

És újra elájult.

- Angyalaim, hozzátok a vizes vödröket! - kiáltotta a hóhérok főnöke. - Rajta ez segít, s nem Mihály arkangyal tüzes pallosa!

Ahogyan Mihály kegyetlenül gyötrődött azon a gondolaton, hogy a szenvedés megingatja-e a hitet, hogy elegendő ok-e a hitünk elvetélésére, mert ha bajban vagyunk, Isten nem kapja el az üstökünket, mint valamelyik prófétájával tette, hogy kirántson bennünket a szenvedések oroszlánbarlangjából, eszébe jutott egyik bencés hittanára. Isten létének szent megszállottja volt. Semmiről sem tudott olyan tüzesen beszélni, mint erről. Ekkor lángolt az arca, mint Jézusé, amikor a Tábor-hegyen a Mennyei Atya arcát nézte. Kitárta a karját, és elragadtatással kiáltotta:

- Fiúk, három Szentírásom van! S mindegyik ezzel a szóval kezdődik: "kezdetben". Igaz, az egyik nem szó szerint, hanem csak értelem szerint. Az első az Ószövetség. A második Szent János evangéliuma. A harmadik meg mártír Szent Gellértünk Deliberatio című latin könyve. Gellértünkre nagyon büszke vagyok, mert olyat írt, s úgy, ahogy mások aligha! A nagy Aquinói Tamás hozzá is járt iskolába. És a mi Berzsenyink is tőle kölcsönözte az Isten létével kapcsolatos legfönségesebb gondolatát, s néhány sorban úgy fogalmazta meg, ahogy a teológusok kötetekben sem tudták. Ha Isten létezéséről semmi mást nem tudnék, ha semmi mást nem olvastam volna, hitemet akkor sem lehetne megingatni. Még a pokol lángjaiban sem.

Aki ezt a szöveget megtanulta, kedvence lett. Jelest adott neki, mondván:

- Fiam, írd le! Házi áldásként tedd fel a házatokban! Amíg ez ott lesz, istenhited sziklán épült!

Mihály is megtanulta, s életében sokszor elmondotta. Most is! Hogyan is hangzott? - fészkelődött lucskos padlóján, szívében melegséget érezve öreg hittanára iránt, és csöndesítő fuvallatát a fönséges hitvallásnak:

"Aki tudatlanságától gátolva nem képes felismerni Teremtőjét, az nézzen fel az égre! Így megtanulhatja, hogy milyen hatalmas az, aki kezdetben mindezt teremtette a semmiből. Hogy senkinek se legyen mentsége, mivel Istent nem ismeri, ő bizonyságul is, meg vigaszul is megalkotta az eget. Azt akarta, hogy mindenki bölcsész legyen - a lehető legjobb, legcsodálatosabb ismerettel. Mert ha valaki kérdi, milyen fényes az Isten, hát nézzen a napba, amit Isten alkotott. Ha meg az érdekli, milyen nagy az Isten, hát vizsgálja meg az eget és a földet. S mivel mindezt még a lángelme se éri fel, azért fontolja meg Alkotójának végtelenségét... A beborult ég pedig Isten titkaira tanít. Mélységes magasságok borítják el, és magasságos szózatok felhői. A felhős tenger titkába senki sem hatolhat be a Szentlélek tanítása és segítsége nélkül..."

Ez a hitvallás paplanként simult Mihály prokrusztészi ágyára, és Isten puha ujja alvásra cirógatta a szemét. A hit álomba ringató. A hit lélekboldogító. A hit minden sebre balzsam: Isten legdrágább adománya.

Sötétzárkájának hatodik napján Mihály már nagyon éhes volt. Éhséggörcsei eszébe juttatták a mákos-csodát, s utána azt az ellenállhatatlan vágyakozást, ami akkor a hatalmába kerítette. Kicsit szégyenkezett, hogy annyira kívánta a testi étket, s nem vágyakozott oly mértékben a jézusadta után. Pedig az, aki az előbbiből eszik, újra megéhezik, míg Jézus az utóbbiról egészen mást állított. Igaz, a szentmisék betiltása után néhány rab divatba hozta, hogy a nagyobb ünnepeken egymásnak kenyérkockákat adnak. "Börtönostyának" nevezték. Nem közönséges kenyérként fogadják, s nem akárkinek adják. Már ő is kapott néhányszor. Szimbóluma annak, amelyik az égből szállott alá. Csak szimbólum, ha megszentelt is. Ő pedig az igazi után vágyódik.

Ezzel kapcsolatban, saját vigasztalására, két emlékét elevenítette fel. Az egyik az 1950-es, amikor a gonoszok nagypénteken szétrombolták a kis rabtemplomot. Néhány napra rá, éppen húsvét reggelén, jelentkezett nála is Belák.

- Nem vennél egy ostyát? A templomból való. Nagypénteken dobták ki. Nincs már több. Ez az utolsó. Csak egy cigarettát kérnék érte.

Géfyben meghűlt a vér. Ilyet még nem hallott. Ezt még a spanyol kommunisták sem tették meg. Öt cigarettát adott érte.

Belák pogányul nevetett.

- Ha ennyire érdekel, néhány napon belül még egyet összekaparhatok a szemétből. Harmincért... Nem könnyű, nem veszélytelen feladat. Ezt meg kell fizetni - vigyorogta sátánian ez a modern Júdás, s markába kuncogva eltűnt a lépcsőházban.

A másik eset ez év nagycsütörtökén történt. Csaknem az előbbi húsvét évfordulóján. Ahogyan közeledett a húsvét, egyre többször hallotta édesanyja figyelmeztetését: Húsvét táján az Oltáriszentséget magadhoz vegyed! Ám erre semmi lehetőség se mutatkozott. Minél többször gondolt rá, annál inkább nyugtalanította a gondolat. Titokban végzett szentmisére gondolt. Tudott ilyenekről a börtönben. De hogyan valósíthatnák meg? Az imádkozást is nagyon üldözik. Mi lenne, ha rajtacsípnék őket? Júdás mindig akad, véletlen mindig történhet. Anyja szava meg egyre ösztökélte.

A konyhában dolgozott ekkor, jóban volt a pékrabokkal. Kérésére sütöttek neki ostyát, az egyik őr által pedig szerzett egy kis borocskát. Pap volt bőven. Feri atyára gondolt, aki benne volt minden jóban. Attól sem riadt vissza, hogy ezért a húsvétot kurtavasban vagy sötétzárkában töltse. Kiválasztott néhány nagyon megbízhatót, s megegyeztek, hogy meggyónnak és megáldoznak.

Nagycsütörtök délelőttjén krumplipucolásra Feri atyát kérették le a konyhába. Alkalmas pillanatban szénfelhozás címén lementek a pincébe.

Sötétség fogadta őket, csak egy kis betört ablak szürkülete adott némi világosságot. Mindnyájukat az első keresztények hangulata fogta el. Lopakodva lefelé, mint valamikor azok - az életüket is kockára téve.

Miután a magukkal hozott kosarakat megtöltötték szénnel, Mihály a ruhája alá rejtett lepedővel gyorsan letakarta a lenti kosarat. Ez lett az oltáruk. Rátették a rabsütötte ostyakenyeret és a borocskát. Mivel sokáig nem időzhettek - nehogy a konyhában lévő őrök gyanút fogjanak -, csak közös gyónást végeztek, de soha olyan bánattal, mint most. Majd az atya suttogva elmondotta a legszebb s legcsodálatosabb szent szavakat: "Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem. Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem." Aztán térdre rogyva vették a katakombás kenyeret, és ittak a katakombás borból. Majd mindnyájan imádkoztak a maguk módján. Mihály így: "Uram, add, hogy sohase legyek magán- vagy sötétzárkád, hanem az a kamrácskád, amelyről mondottad: becsukva benne imádkozik a lélek."

Hirtelen megmozdult a kosároltár. Ajtóhuzat mozgathatta meg a kosarat? Valaki utánuk lopakodik? Felriadtak. A húsvét boldogsága hirtelen kiröppent belőlük, mint kalitka ajtaján a madár. Elárulták volna őket? Katakombájukra törnek a pogányok? Lebuktak, s most következik az igazi, véres Golgotájuk áldozata?

Ám amikor Mihály a kosárról gyorsan lerántotta a lepedőt, hogy a kabátja alá rejtse, a kosár megbillent, majd eldőlt. Nagy csodálkozásukra a kosár alatt macskák ébredeztek, nyújtózkodtak. A rabok kedvelt és táplált macskái. Nyávogásukkal még köszöntötték is őket. Fülüknek ez a legszebb, legboldogítóbb húsvéti harangként hangzott. Boldogan kívántak egymásnak allelujás húsvétot.

 

(Részlet a szerző "A sarló-kalapácsos börtönrácsok titkai c. könyvéből; DeWitt, Michigan, 1983)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Debrei-Nagy Zoltán:

Az öreg király szelleme

 

Inflációcsökkentés - áremelésekkel?

 

 

A mai ember, bár élete krónikus szeretethiányban és örökös rohanásban telik el - tehát mentes a művészi és érzelmi élményektől -, hozzászokott az esti mesékhez, melyek természetesen nélkülöznek mindenféle reális alapot. Mesék. Légbőlkapott történetek. És valahogy már jól megférnek a mindennapos robbantások, maffiaháborúk, szörnyűbbnél szörnyűbb balesetek és természeti, emberi katasztrófák mellett.

A mai mesék úgy kezdődtek, hogy akkor jött a prérifarkas vagy Tom, Donald kacsa, Mickey egér és társai, és a ma már felnőtté, szavazóképes polgárrá cseperedett csemete addigra hozzáedződött a hősök és anti-hősök hányódásaihoz, agyonveretéséhez, szétzúzatásához, elgázoltatásához, szikláról való letaszíttatásához, miszlikbe aprításához, miegyébhez. Végül pedig mintha mi sem történt volna, a porba sújtott, agyonvert, elgázolt, stb. mesehős felkelt, leporolta magát - feltámadt! - és a herce-hurca magától értetődő módon folyt tovább.

Jóllehet az élet is valami ilyesmiről szól - űzés és űzetés -, de a zsenge gyermekkorban szerzett élmények meghatározóak. Ha nincs következménye a tetteinknek, akár a gyilkosság is megúszható, nem alakul ki felelősségtudat az ilyetén módon agymosott fiatalokban. Az első gyilkosságig vagy az első pofonig azt fogja képzelni, a világ már csak ilyen: az egyik az ütlegosztó, a másik viszont csak tűrni tudhatja mindezt. A büntetés rendre elmarad, kockázat tehát nincs, akkor meg minek legyenek skrupulusai?! Az esti mesét követi az esti hírműsor, mely ugyanazzal a módszerrel mossa a felnőtt lakosság agyát, mint az imént a gyermekekét. Van lopás, csalás, sikkasztás, gyilkolás és gyilkoltatás, háború kicsiben és nagyban, valóságtorzítás bármekkora tételben, mintha a szédülő és émelygő nézőnek egyéb óhaja se volna, csak ez.

Minden negyedik évben - bár ezt nem szökőévek alkalmából teszik -, összeötvöződik a hírműsor az esti mesével. Bámulatos ígéretek hangzanak el, csodálatos jövő képe bontakozik ki lelki szemeink előtt, igaz, csak akkor, ha ész nélkül és töretlen hittel valamelyik párt, csoportosulás vagy egyén mellé állunk. Az iménti tömény horror egy csapásra jólétté változik, a csalások, lopások, sikkasztások választási sikerekké, a csúf boszorkány jó tündérré lesz, a béka királyfivá vagy királylánnyá (kinek-kinek gusztusa és hajlamai szerint), a szegénység gazdagsággá, az infláció sújtotta gazdaság virágzó birodalommá. De kinek is...? Nekünk vagy nekik?

A tét már "csak" ennyi: ezúttal melyik fél húzza a rövidebbet? Az, amelyiket mindig megvertek, lelöktek, szétzúztak, miszlikbe aprítottak, elgázoltak, megpofoztak, megrugdostak, azaz szürke hétköznapjaiban elnyomtak, kizsákmányoltak, semmibe vettek, megloptak, majd végül még a szeme közé is nevettek és kigúnyolták, vagy pedig az, aki mindezt művelte vele?

Vannak fordulópontok emberéletben és történelemben egyaránt. Van úgy, hogy az addig hihetőnek vélt hazugságok özöne már senkit nem hengerel le többé. Még az is meglehet, hogy inflációcsökkentő politikát hirdetnek meg, ugyanakkor a végtelenségig emelik, srófolják fel az árakat, és egy darabig nem történik semmi. De a status quo-t soha semmilyen történelmi kor nem garantálhatta élete végéig a zsarnoki hajlamú, másokat semmibe vevő egyéneknek. Gyermekéletek árán nem lehet vonzó semmiféle ígéret, mely jólétet kínál - látszólag, ugyanakkor kíméletlen tempóval és vehemenciával mindig csak a saját zsebére dolgozik. Egyszer a kikaparható gesztenyék is elgurulhatnak... És akkor ki szavaz kire? kárpáthy

 

Szirmay László:

Átkozott franciák

I.

Odette és Dr. X.

 

Nemrégiben meghívást kaptam egy kedves magyar házaspártól. Őket az élet Franciaországba sodorta, onnan jöttek át az Egyesült Államokba. A meghívottak között volt egy francia hölgy is, Odette, negyven év körüli, meglehetősen csinos ápolónő, aki egy francia orvossal jött át tanulmányútra. Egy másik meghívott magyar, hetven év körüli, aki Dr. X.Y.-ként mutatkozott be. A társalgás Odette-re való tekintettel angolul folyt, itt-ott magyar betétekkel. Lassan indult, de egy-két pohár után megélénkült olyannyira, hogy Dr. X a harmadik pohár után Odette-hez fordult:

- Tudja Ön, hogy a franciák az okai Trianonnak és a mi szerencsétlenségünknek?

A társalgás megmerevedett, de Odette, aki úgy látszik, hozzá volt szokva az effélékhez, elmosolyodott.

Az átlag amerikai ugyanis az alsóbb- és felsőbbrendűségi érzések különös keverékével, a TV és az újságok hatása alatt a franciákat mint torkos, parázna és iszákos népet könyveli el, közben elfelejti, hogy mennyi földrajzi név viseli a francia felfedezők nyomait.

- Nos - kérdezte Odette -, miért gondolja?

Dr. X. hosszabb bizonyításba kezdett, aminek a középpontjában a szabadkőműves Clemanceau gyökerezett. Odette történelmi felkészültsége nem ért fel Dr. X-éhez, mindazonáltal jól állta a sarat.

- Ön bizonyára emlékszik az első világháború egyik legborzalmasabb csatájára Marne-nál? Clemanceau volt az, aki csaknem teljesen demoralizált francia hadsereget árszervezte, lelket öntött a katonákba, és egy váratlan, csaknem öngyilkosságba menő ellentámadással, a háború döntő és utolsó menetében visszanyomta a németeket. Nagyapám Ypernnél német gáztámadásnak esett áldozatul, tüdeje megrongálódott és elég fiatalon halt meg. Különben úgy hírlik, hogy az Önök Kossuth Lajosa is szabadkőműves volt.

- Az egészen más volt - horkant fel Dr. X - Az szent küzdelem volt az uralkodóház abszolutizmusa ellen.

- Lehet- mosolyodott el Odette -, manapság talán az uralkodó lenne a szabadkőműves. A politika útjai néha kiszámíthatatlanok.

- Ön hisz a holocaustban és a hatmillió zsidó elpusztításában? - fordított a témán Dr. X.

- Hatmillió, azt nem tudom, Franciaországban mondogatják, Hitler, annak ellenére, hogy irtotta a zsidókat, elég bensőséges kapcsolatban volt zsidó bankárokkal. Egyébként nagynéném, apám testvére Ravensbrückben volt a hírhedt női koncentrációs táborban.

- Zsidó volt a nagynénje?

- Nem éppen, történelmi francia családból származott, a de Gaulle által szervezett ellenálláshoz csatlakozott. Egyébként együtt volt Agnè s és Genevieve de Gaulle (de Gaulle nővére és unokahúga), Yvonne de la Rochefoucauld, de la Monfort és még más is a felsőbb középosztályból. A németek ugyan nehéz feltételekkel felajánlották szabadon bocsátásukat, de egyik sem fogadta el, kivéve Mme Maublanc (alias Elizabeth Arden) és Mme Bloch (a francia repülőgépipar főnökének a felesége), akik nehéz váltságdíjért szabadultak. Agnè s de Gaulle, vagy ahogy őt hívták: Tante Agnè s ott halt meg, az életben maradottakat a svéd Bernadotte herceg szabadította ki a háború vége felé.

- A körülmények talán nem voltak olyan borzalmasak?

- Gondolja, 20° C alatti hidegben, fűtetlen barakkban, silány élelmen?

- Zsidók is voltak?

- Ó, a németek igen jól szervezettek voltak. Egyesek csaknem hetven kategóriáról tudtak a zsidókon kívül, ebbe tartoztak a bűnözők, különböző vallásos felekezetek, politikai elítéltek, cigányok és egész sora az etnikai csoportoknak.

Dr. X elhallgatott.

- Ön orvos létére igen jól tájékozott a történelemben - mondta Odette.

- Nem vagyok orvos.

- Hanem?

- Doctor Juris.

- Ó, Ön ügyvéd?

- Nem éppen - vörösödött el Dr. X.

- Érdekes, a németek is imádják a Dr. címet. Dr. Kissinger, Herr Doktor, Frau Doktor, a doktor titulus a feleségre is rászáll. A franciáknál csak az orvosok használják a Dr. címet, itt, Amerikában a Doctor Juris nem elismert doktorátus. - De- tette hozzá Odette mosolyogva -, felejtse el a megjegyzésemet, a franciáknak is vannak hibái, amit bizonyára Önök, magyarok tartanak számon.

- Ön, gondolom, gyűlöli a németeket.

- Gyűlöli Ön a magyarokat a kommunisták kegyetlenségei miatt? A német megszállás alatt a Wehrmacht igen emberségesen viselkedett, jobban keveredtek a franciákkal, mint az amerikai megszállók. Ugyancsak a német nép igen kíméletesen bánt a munkára kiosztott francia foglyokkal. Minden népnél található egy bűnözésre hajlamos réteg, amit egyes rendszerek ügyesen kihasználnak. A harcoló német SS kiképzésben hasonló volt a francia idegenlégióhoz, avagy az amerikai Green Barrets-hez, míg a politikai SS hasonló volt az orosz KGB-hez.

A társalgás még tovább folyt, habár Odette történelmi ismerete kevesebbet nyomott a latban, mint Dr. X-é, de retorikai ügyességgel kiszedte a fullánkot Dr. X néha hősies támadásaiból olyannyira, hogy búcsúzáskor megölelték egymást a háziak nagy megkönnyebbülésére, és mi örömmel nyugtáztuk, hogy mindenki jól érezte magát egy sikeres estély után.

Odette emlékére

 

Eltelt néhány hét, mialatt vissza- és visszaidéztem az estét. Távol állt tőlem, hogy Odette közvetlen egyszerűséggel elmondott szavaiban kételkedjem, de gyötört a kíváncsiság, hogy utánanézzek ennek a francia ellenszenvnek, ami bejárja a világsajtót, és még az iskolák padjaiba is beférkőzik.

Odette emléke valahogy olyan emberi érzések ösvényére vezetett, amely gazella könnyedséggel ugrik át begyökerezett vallási, nemzeti és népi előítéleteken. Kezdtem megérteni, mi indíthatta az öreg ukrán asszonyt, hogy élete veszélyeztetésével segítsen egy lelőtt magyar pilótán. Mi az a rezonancia, ami átlép tiltott határokat, de tiszteletben tarja mások házi szokásait. Mi az, ami szembeszáll kegyetlenséggel, haszonlesőkkel, talpnyalókkal, elszántan, hősiesen, de emberi gyarlóságokat megértően.

Szabadidőmben bevettem magam a könyvtárba, ide-oda lapozgatva egy érdekes kép alakult ki bennem. (Folytatjuk)

 

Fire-fura közmondások

 

"VAK TYÚK IS TALÁL SZEMET."

Talál? Persze! Amíg kidüllesztett szemmel figyeled, hogy talál-e - megtalálja a szemed és belecsíp. Később az egyik önérdekeltségű főpolitikus a vak tyúkot a fenti közmondással mentegeti és főszemezgetővé kinevezi.

 

"HA NINCSEN LÓ, SZAMÁR IS JÓ."

A lovak országában uralomra jutott szamarak saját érdekükben úgy csinálnak, mintha azon a tájon nem lennének lovak -, mert a szamárnak úgy jó.

 

"SOK BÁBA KÖZT ELVÉSZ A GYEREK."

Pláne ha a bábáskodó bábák célja nem is bábai...

 

"AMELYIK KUTYA UGAT, AZ NEM HARAP."

A legújabb tudományos kutatások szerint ebből csak annyi igaz, hogy amelyik kutya é p p e n harap, az éppen nem ugat, mert egyszerre harapni és ugatni lehetetlen.

 

"A HAZUG EMBERT HAMARABB UTOL LEHET ÉRNI, MINT A SÁNTA KUTYÁT."

Csak az a kérdés: mire jó, ha utolérjük? A hazug ember így nemcsak a tévé képernyőjén, az ilyen-olyan sajtóorgánumokban és más csatornákon hazudhat, hanem személyesen is bele a fülünkbe.

 

"FEJÉTŐL BŰZLIK A HAL."

Igen, igen, de jelenleg a fejetlenségtől is...

 

"PÉNZ BESZÉL, KUTYA UGAT."

A pénz - gyakran - sajnos egyebet is csinál, mint beszél, a sok nagykutya pedig a pénz, illetve a saját zsebe érdekében ugat. Esetenként pedig a pénzeszsák kutyája széttépi a szegény embert...

 

"EGY BOLOND SZÁZAT CSINÁL."

No, ha csak százat csinálna...

 

"SZEGÉNY EMBER VÍZZEL FŐZ."

A jobbik esetben - igen. Ám van, aki már csak vizet főz vagy a növekvő energiaárak miatt már azt sem.

 

"NEM LÁTJA A FÁTÓL AZ ERDŐT."

Sajnos nemcsak ő nem látja, de mi sem - a gyors meggazdagodás érdekében a privatizált erdőt becses privát személye kivágatta, így az erdő helyén a kivágott fa áll nagy halmokban.

"AZ ISMÉTLÉS A TUDÁS ANYJA."

Elnézegetem - kényszerűségből - a sok gőgös, erőszakos, korrupt és más hasonló nyavalyákkal megáldott ismételgetőt és azt, hogy mit ismételgetnek. Ó, bárcsak ez a sok ismétlés náluk a BUKÁS anyja lenne! Lelkes Miklós

 

A születőben lévő polgárság a változások mellett voksol

 

 

 

 

Egerben szokatlanul népes társaság gyűlt össze az MMK nagytermében ez év március elején. Értelmiségiek, üzletemberek, nyugdíjasok, mindenféle nemű és rangú ember. Nemcsak a zsúfolásig megtelt teremben nem volt ülőhely, hanem a folyosón sem. A közönség láthatóan lelkesen fogadta az új polgári programot meghirdető polgári tömörülés képviselőit, akik előbb Nagyrédén jártak megyénkben. Gyakran szakította félbe taps a népszerű szónok, Orbán Viktor beszédét.

A közönség kérdéseire bőségesen érkezett válasz a késő estébe nyúló összejövetelen. A polgárosodás elvont eszméin kívül jelentős társadalomkritikát fogalmaztak meg a kérdezettek. A közvéleményt jelenleg leginkább foglalkoztató kérdések, visszásságok bírálatán kívül (közbiztonság hiánya, vízlépcső, adórendszer, infláció, stb.) elhangzott az is, hogy a polgári pártok egyértelműen az állampolgárok bizalmára építve kívánnak tevékenykedni. Az eddigiekkel ellentétben mostmár kizárták az MSZP-vel való koalíció lehetőségét.

A kérdések egy része valóban erre is irányult, bár olyan szűkszavú üzenet is érkezett, melynek szerzője csupán annyit kívánt közölni, hogy Orbán Viktort szeretné Magyarország új miniszterelnökeként látni az idén.

A FIDESZ - Magyar Polgári Párt kiadott egy kis füzetet, melyben több tervét részletesebben is kifejti. Ezek közül néhányat említünk címszavakban:

- adócsökkentésre van szükség (ezen belül a TB csökkentését is ígérik)

- életerős kis- és középvállalkozásokat akarnak (jelenleg ezek zöme tönkremegy)

- megfékezett árak (inflációcsökkentést ígérnek)

- nemzeti földtulajdon (ismét állást foglalnak a nemzeti vagyon kiárusításával

szemben)

- támogatni kívánják a kultúrát

- az ezer éves magyar állam (az állami lét ezredik évfordulójának megünneplése)

- a környezet egészsége (hatékonyabb környezetvédelem)

- esélyegyenlőséget a nőknek ( nők diszkriminációjának megszüntetése)

- egyedül a gyermekkel ( jobb családtámogatási rendszer bevezetése)

- gátat a gátnak!

- tisztes polgári életmód

- tandíjmentes első diploma (az egyre inkább hátrányos helyzetbe kerülő diákok

számára is esélyegyenlőséget biztosítani)

- esély a fogyatékosoknak

- az időskor méltósága (az idős emberek segítése)

- kábítás nélkül (szigorúbb büntetések a kábítószer-kereskedők ellen), stb.

 

A szépen hangzó programot bizonyára számos sóhaj kíséri: adja Isten, hogy mindez sikerüljön, s hogy az ígéretek a választások után is érvényesek legyenek!