Az idő sodrában

Új korszak hajnalán élünk, amikor még végig kell néznünk a letűnt kor (és gyermekeinek) halódását. Vonz és taszít a múlt, és sejtelmes érzéseket kelt bennünk az eljövendő. Mindnyájan másként éljük ezt meg. A bűnös lélekben vad háborgással dúl a lelkifurdalás, annak viharaival pedig környezetét is sújtja. A bizakodó, reménykedő ember viszont minden hitét az újnak igyekszik szentelni. Jóllehet, történelmi tapasztalatait nem hagyhatja maga mögött, a szemétre vetett holmikkal együtt, mégis a Jó győzelmében reménykedik.

Vannak történelmi pillanatok, amikor az emberiség, vagy egyes népek egységesen és optimistán tekintenek jövőjük felé, szinte vonzva magukhoz ezzel annak pozitív végkifejletét. Az ezredfordulós ünnepségek az egész földön ennek szellemében zajlottak. Bár a pragmatikus gondolat hívei tagadják, hogy megtörtént a váltás, az emberek mégis mindenhol, szinte kivétel nélkül, egységesen az új évezred köszöntését fogalmazták meg és élték át. Egy örömünnep volt a Föld, felszabadult, boldog ünneplés, mely tűzijátékok sorozatával köszöntötte a 2000. évet, a remélt fordulat évét.

Természetesen botor dolog volna azt hinni, hogy a XX. század nagy környezetpusztítói, az erdőgyilkosok, szeméttelep-gyártók, a vizeket gátlástalanul szennyezők, a bennünket módszeresen és előre megfontolt szándékkal mérgezők, és így a természeti katasztrófákért felelős "multik", akiket ezzel a kedveskedő becézéssel illetni divat manapság, megváltoztak volna. A felelőtlenség ritterei, a világpolitika meghatározó személyiségei továbbra sem nyugszanak. Aki hozzászokott a mindennapi hazugságokhoz - mindennapi imádság helyett -, az nem tér meg csupán azért, mert az óramutató átlépte a bűvös határt. Számára minden korszak ugyanarról szól: intézményesített lopkodásról, gátlástalan harácsolásról, mások leigázásáról, semmibe vételéről, és erről - mivel neki alanyi jogon kijáró privilégiumnak tekinti - soha nem fog lemondani önszántából.

A történelmi viharokat irányító szelek viszont, melyek tőlük függetlenek, nem szokták megkérdezni a pünkösdi királyságukat örökösnek vélő perc-embereket. Csak fújnak egyet, és az előbb még magabiztos "hőscincér" már le is bucskázott stabilnak hitt pozíciójából. A XX. század, minden fájdalmas élményén és pusztító erején túl is adott valami nagyon fontosat az emberiségnek: azt a feledhetetlen történelmi tapasztalatot, hogy a diktátorok uralma csupán vélt hatalom. Mindig, törvényszerűen eljön az a pillanat, amikor az egyeduralkodó nevetségessé válik felfuvalkodott és öntömjénező mivoltában.

Az értelmes ember soha nem önmagát tekinti az események középpontjának. Mindig az Ügy fontos, melynek fő- vagy epizódszereplői lehetünk, de nem elsődlegesen a magunk karrierjét építjük, hanem a közösség fejlődésén dolgozunk. Ha ez nem így van, eleve bukásra ítélt dolgon fáradozunk, tehát pazaroljuk az egyébként is rövidre szabott földi időnket.

Irodalmunk nagyjainak élete és munkássága is ezt sugallja. Idén két szellemóriásnak, Vörösmarty Mihálynak és Márai Sándornak ünnepeljük 200., illetve 100. születésnapját. Mindketten a magyarság boldogulásában hittek, minden soruk és minden lélegzetvételük erről szól. Mi, akik a "kollektivizált tudat" rémségében nőttünk fel, gyakorta megfosztva egyéni szabadságunktól és a szabadgondolkodás lehetőségétől is, a legnagyobb tisztelettel adózunk író-elődeinknek, akik nemcsak művészi, hanem emberi értékeket is hagyományoztak ránk. Bár vívódásaikat is megosztották velünk, mégis hitük az, mellyel felemelnek mindnyájunkat a nemzeti gondolat szintjére. Vannak, aki vitatják és tagadják ennek létjogosultságát, de az új kor hajnalán inkább bizakodni illik.