Az idő sodrában

November rendszerint halottainkra való emlékezéssel kezdődik. A hála, a kegyelet és a tisztelet virágai díszítik a temetők csendes zugait vagy forgalmas helyeit, és hasonlóképpen történik ez a lélekben is. Az egész évi rohanás, időhiány és felületes szemléletmód után meg kell állni egy kicsit, hogy önmagunkkal is számot vessünk: vajon hogyan állunk az ősök tiszteletével, történelmünk ismeretével, s hogy tudunk-e olyan csendet, békességet teremteni a lelkünkben, mely lehetővé teszi a mindennapi megbocsátást is, vagy pedig átadjuk magunkat a békétlenségnek és az értelmetlen harciaskodásnak.

Aki önmagával harmóniában él, az másokkal is megtalálja a békés hangnemet, de ugyanennek az ellenkezője is igaz: aki folyton üldöz, piszkál, diszkriminál másokat, annak alapvetően önmagával van baja, csak ezt nem vallja be, még magának sem. Átkos örökség ez annak is, aki benne él, de a környezetének is, mely kénytelen-kelletlen szenved tőle. Lelki egészségünk többnyire már csak akkor lesz téma, mikor elvesztettük, vagy hiánybetegségben szenvedünk.

Történelmi hagyománya van annak Magyarországon, hogy az állampolgár élete, egészsége, jóléte nem fontos azoknak, akiknek módjában állna tenni is ennek érdekében. A sok évszázados elnyomás, mint politikai praxis, rányomta bélyegét a közérzetünkre. Olyan ez, mint mikor egy gyermek nem fontos a szülő számára. Az eredmény törvényszerűen egymástól való elidegenedés, lelki betegségek, melyek a szeretethiány egyértelmű következményei. Nincs olyan ember, akinek közvetlen környezetében ne akadna önpusztító életmódot folytató, szenvedélybeteg szomszéd, rokon, barát, ismerős. Könnyű az ítélkezés, annál nehezebb a megértés, az együttérzés, vagy legalább a szánalom a szenvedő embertárs iránt. És még nehezebb a segítség, hiszen mások magánügyeibe nem illik beavatkozni. A mai ember pedig nem azzal van elfoglalva, hogyan segítsen másokon, agresszión nevelt lelkivilága inkább a bosszú, az elbánás, a kifosztás, káröröm érzéseivel töltekezik. Amit pedig ebből nyer, az teljességgel negatív élmény. Jobb lenne, ha nem lenne része ebben.

Ki állítja meg az önmagát és másokat pusztító embert? Nevelője, akiben az élet vadságai után egyszer majd követendő példát lát. Nevelheti történelme, mely a sok véres esemény mellett nemes eszményekkel szolgál. Ugyanígy a művészet, mely bár a lélek fényűzése, mégsem nélkülözhető. Hogy mire megy az emberiség művészet és művészek nélkül? Elegendő szétnézni magunk körül: festészet helyett irka-firkák, mázolmányok, torzszülött szoborszerűségek, zene helyett diszharmónia, filmművészet helyett a gyilkosságot és agressziót reklámozó filmipar nemtelen termékei, giccsparádék és önmagukat profiknak nevező káromkodó-bajnokok, akik ezzel rondítják tele a hótiszta papírt, mely eredetileg nem erre volna érdemes. Mindez miért? Mert a művészetet és a művészeket háttérbe szorították azok, akik torz ideálokra esküdtek. Nemes eszmények híján pedig nincs esztétikai nevelő hatás.

Hogy mi a teendő? Történelmünk és családi hagyományaink alapos tanulmányozása, valamint leszokás a lélektorzító kultúrapótlékokról, tanulás és nevelés. Agresszió helyett békesség, lelki ápolatlanság helyett lelki egészség, mely törvényszerűen jobb környezetet is fog eredményezni. S mindezt nem színleg, nem mások kijátszása révén, hanem őszintén, egy jobb jövő szándékával. Mikor őseinkre emlékezünk, ezt nem formálisan tesszük, hanem azzal a tudattal is, hogy amilyen jövőt szánunk másoknak, olyan jut egykor nekünk is. Amilyenné pedig jelenkorunkat tesszük, azzal embertársaink rokonszenvét vagy ellenszenvét nyerjük el. A kettő nem azonos, ugye?