Az idő sodrában

Ismét tavasz van, tündéri május. Üde zöld lombot viselnek a fák, és a tavaszi szél finom virágillatot sodor az utcán. Látjuk? - nem látjuk? Érezzük? - nem érezzük? Mindenki halad a maga útján s talán azt hiszi, helyesen cselekszik. Éled a természet és lankad az ember. De a ma embere nem munkában fárad meg, hanem a társadalmi érvényesülésért folytatott hajszában. Mert vágyik rá, vagy mert rákényszerül, mert erre készteti a család, a társadalom... Mert azt hiszi, hogy ezért semmi áldozat nem drága. S valóban nem az?

Körülöttünk ugyan látszólagos béke van, de tőlünk pár száz kilométerre délre gyilkos és kegyetlen háború folyik. A résztvevők mindegyike azt hiszi, igaza van, sőt hogy csak neki van igaza. Nézni és hallgatni is rossz, mivé lesz az anyagi világ által vezérelt ember környezete, hogyan lesz pillanatok alatt semmivé mindaz, amit a szüleitől, nevelőitől tanult. Mivé lesznek az emberi értékek, hogyan lesz a becsületből gyalázat, a szépség kultusza helyett a tomboló bűn birodalma... A történelem ismétli önmagát, tudjuk. De miért csak a destrukcióban leli örömét?

Cselekedeteink minőségét nem szimplán maguk a tettek határozzák meg. Sokkal inkább a szándékaink, az, hogy mi motivál bennünket lépéseink megtételére. Hangzatos magyarázatok, megideologizált rémtettek soha nem takarják el az igazi szándékot. Ellenkezőleg: annál inkább aláhúzzák, hangsúlyozzák a leplezni próbált prekoncepciókat, valós szándékokat.

Eger polgármestere tavalyi székfoglaló beszédében esélyegyenlőségről beszélt mindnyájunk számára. Az Új Hevesi Napló támogatását viszont személyesen akadályozta meg, egy már érvényes bizottsági döntés ellenében. Az esélyegyenlőség sajátos értelmezése ez. De mondhatnánk fogalomzavarnak is. Igaz, akkor előbb ismerni kellene hozzá a fogalmakat. A demokrácia alapelveinek fogalmát többek között.

A XX. század lehetett volna a szellemi nagyságok százada is. A fényé, a ragyogó értelemé. Ehelyett a szellemi törpe uralmának kiteljesedését hozta az egész földön. Mindezt a megalkuvó értelmiség asszisztenciájával, nem csak úgy spontán, magától... S a fizetség? Csörgő-zörgő baksis, kényelmes állás, jelentős bankbetét, hangzatos címek... a szellemi-lelki nyomorúság palástolására. Aki pedig mindezt elvégeztette kortársaival, nem is leplezi kárörömét, vidáman arcukba nevet, gátlástalanul keresztüllép rajtuk. Akár déli szomszédunk, az egyik utolsó kommunista vezér, akit szándékai és módszerei tekintetében semmi sem különböztet meg a II. világháború anti-hősétől, a hajdan nagynak vélt Führertől.

A negatív szándékok, a destrukció tombolása mindig csak egy viszonylag rövid időszakra szól. Utána jön a törvényszerű bukás. A hatalmukkal visszaélők viszont erről nem akarnak tudomást venni, csupán akkor jönnek rá, amikor már késő, menniük kell, menesztik őket - olykor épp olyan durván, mint ahogyan ők is bántak az alattvalókként kezelt néptömegekkel vagy társadalmi osztályokkal. Nincs az a rossz, ami örökké tartana. A művészethez mit sem értő városvezetés önmagát minősíti, amikor a szakmai közvélemény semmibevételével, a Magyar Írószövetség elnökének, jelentős irodalomtörténészek értékelő elismerése ellenében önhatalmúlag úgy dönt, hogy a szellemi életből való kiszorításunkra törekszik.

Destruktív szándék ez is a javából, akár a Makovecz-ellenesség vagy az egri polgárság ellen folyó „etnikai tisztogatás” városszerte. A negatív oldal elutasítása viszont optimistává tesz bennünket: lapunk jelentőségét, bár torz módon, de ők is elismerik...

Előző Tartalom Következő