Az idő sodrában

Minden év másként hozza el a megújulás időszakát, a termőre fordulást, a szépség és szelíd hangulatok hívását, az olykor pihentető, máskor pezsdítő, felüdítő nyári varázst. Az idén mintha rohanna, szédült iramban igyekezne valahová a természet, mit sem törődve azzal, hogy mindenhez túl korainak tűnik az idő. Hirtelen kizöldült minden, sietve virágzik minden növény, és mire eljön a nyár, már szinte emlék lesz csupán a bársonyos illatú akác és hárs. Pipacs és bodza virít, a levegő megtelt mindenféle szép madárral, és mindebben van valami sietség. Talán bennünket tükröz ez a világ: menteni, továbbadni mindazt, ami számunkra érték, amíg lehet. Holnap már másmilyen lesz a nap, másként sütnek ránk az égi sugarak, és talán már nem is azt akarjuk majd, amiért ma annyira igyekszünk. Madarak sokasága neveli fiókáit, mintha menekítené őket az emberek durva közelségéből: szálljatok magasba, minél magasabbra, csak messze innen!

A balkáni háború még mindig dúl, csitulni sem próbál az emberi indulatok legalantasabb özöne. Kommentárok ezrei hangzanak el naponta minderről, mindkét fél a maga igazát magyarázza. Érvelnek, vagy már azt sem, csak egymás fejéhez vágnak szavakat, érveket, vádakat, végül, mivel úgysem győzhető meg egyikük sem, ismét csak ölre mennek. Az áldozatok zöme pedig polgári, ártatlan, meg nem kérdezett, figyelembe sem vett ember.

Nincsenek igazságos háborúk. Soha nem is voltak. Csak gyilkos, kegyetlen és igazságtalan háborúk léteztek mindig. Aki indította, szervezte, kigondolta és megtervezte, az jól védett bunkerben, vagy távoli vidéken luxusotthonában gyönyörködik az egészben, esetleg elégedetten dörzsöli a kezét: na, most ezeknek jól megadtam! Hadd hulljon a férgese! Az állatvilágból jól ismert képek, az egymással küzdő, látszólag életre-halálra vívott harc résztvevői, szarvasok, kosok, oroszlánok vagy csak mulatságosan küzdő szarvasbogarak, gyíkok sokkal emberségesebbek azoknál, akik az efféle párharcra kiállni gyávák. Az ember ehelyett hadsereggel, fegyverekkel, bunkerekkel bástyázza körül magát, úgy célozgat az ellenfelére. És nem szégyenkezik, mikor másokat lát elpusztulni maga helyett, egyáltalán nem ismeri ma már ezt az érzést.

A háború állítólag azért folyik, mert egy veszélyeztetett népcsoportot meg kell védeni. De milyen áron? Egy egész ország hever már romokban - egy ember miatt. A nép védelme úgy történik, hogy az egyik fél, a kezdeményező földönfutóvá teszi, a másik pedig bombákat zúdít rá a magasból. A vajdasági magyar városok, Újvidék, Zombor és Szabadka rommá lőve, szmogban, szénmonoxidban fuldokolva várják a háború végét. Már nemcsak az albánok menekülnek. Szülőföldjét elhagyni kényszerül, az anyaországba emigrál sok délvidéki magyar. Mikes bánatát fogja érezni akkor is, ha nincs messze az a hely, ahol született, ahová valódi gyökerei kapcsolják. Ismét mások döntenek a sorsáról. Most nem békepaktumokkal, hanem háborús vérengzésekkel. Egomániás őrültek, önimádó bolondok kezében van a távirányító készülék, "csupán" ennyi a baj. A természet pedig tenyészik, siet, talán el innen, talán vissza, önmagához. S talán ez is lenne a megoldás: visszatérni a rég bevált módszerekhez és átmenteni az utódok számára mindazt, ami hajdan a menekvést hozhatná nekik. Talán még nekünk is.

Mindig van kiút minden bajból. De ezt csak az találja meg, aki előbb nekilát a keresésének. Nem önös párt- és üzleti érdekek alapján, hanem az emberiség megmentésének szándékával és komoly lelkiismeretvizsgálattal. Hiszen ennyi a tét, se nem több, se nem kevesebb.

Előző

Tartalom

Következő