Az idő sodrában

      Ez a nyár nem a gondtalan pihenésé. Súlyos természeti csapások érték az országot. Aki felelősségteljesen gondolkodik, az most nem az önös érdekét nézi, hanem azon van, hogy segíthessen a bajbajutottakon. Egész megyéket lehetne katasztrófasújtott övezetté nyilvánítani , hiszen az Alföld, az alacsonyabban fekvő területek víz alat t állnak és sok honfitársunk vált, válik hajléktalanná.

      Mindemellett elsikkad a fővárosiak gondja: kell-e most is, ennek ellenére új metróvonalat építeni, s hogy hová épüljön az új Nemzeti Színház. Aki felelősséget érez e m bertársai iránt, annak nyilván nem is ez a legfőbb problémája.

      Akinek viszont a saját lobbizása, érdekszférája a mindig aktuális "legszentebb", az most is ugrásra készen figyel, hogyan "tarthatna be" a még mindig derekasan helytálló kormánynak, melyről hosszú intervallum után mégiscsak elmondható: felelős magyar kormány.

      Nem is olyan régiek még az emlékeink, hogyan legyintettek rá minden bajunkra, milyen cinikus nyilatkozatokat tettek az elődeik, hogyan bagatellizálták el a legnagyobb és legszégyenteljesebb sikkasztásokat, közlopásokat, hogyan vállalták fel a közösséget olyan személyekkel, akik nyilvánosan - úgymond - leszerepeltek, és hiábavaló volt a többszöri felszólítás, hogy távozzanak, minden erkölcsi érzék híján továbbra is megmaradtak, megmaradhattak olyan pozíciókban, melyeket közjogi méltóságnak tekint a közvélemény.

      Szilárd erkölcsök, erkölcsi rendszer nélkül nincsen közerkölcs sem. Ahol ez nem létezett, ott újból kell teremteni. Nincs könnyű dolga annak, aki ezen munkálkodik, mert hiszen a "régi rend" hívei ismét csak az intézményesített ingyenélés lehetőségét sóvárogják vissza. Ilyen alapokon pedig nem épülhet fel semmiféle rendszer. Hogyan is épülhetne, ha még az alapokat is kilopják alóla?

      A törvényszerű bukást még ma sem veszik tudomásul azok, akiknek ez nem állt érdekében. Számukra nem látható, nem tudható, hogy az össznépi parazitizmus végül nem csak az áldozatai életét, életlehetőségét éli fel, hanem a sajátját is. A történelem kereke nem visszafelé forog, és akik kellőképpen lejáratták magukat, azok már közszereplőként többé nem lehetnek hitelesek.

      A fiatalság önmagában még nem erény. A jelenkor "restaurátorai" abban a tévhitben élnek, hogy elég kissé fiatalítani, ugyanakkor szenilis aggastyánok továbbra is irányíthatják a dolgok menetét a háttérből. Az ifjúság hite a jelenkori Magyarország történetében azért fontos, mert őket nem tette cselekvőképtelenné egy olyan embertelen rendszer, amely keblén melengette a tehetségteleneket, ugyanakkor tűzzel-vassal irtotta az értelmet, a valódi művészetet, a humanizmust, mindenféle emberséget, és így bolondot csinált önma gából, valamint a hozzá asszisztáló kortársaiból, botcsinálta famulusaiból.

      A jövő évezred küszöbén ez már nem elegendő program. Aki el akarja nyerni az emberek bizalmát, annak nem szabad többé az emberek arcába hazudnia. Azok, akik viszont egy egész intézményrendszert építettek erre az ingoványos talajra, a mindenkori lódítások, füllentések, becsapások, kijátszások, átverések nyilvános ingyencirkuszára, azokról hogyan hihető el, hogy máról-holnapra hirtelen jófiúkká vedlenek át, mindezért bocsánatot kérne k és holnaptól minden másként lesz...?!

      A nyilvános megtérések többnyire nem úgy történnek, mint ahogy azt az önmagát és az őt támogatókat alaposan lejárató "mega-szekta" tagjai játsszák el nagy publikum előtt, a hitelességnek még a látszatát is mellőzve, ellenben gúnyt űzve mindennemű vall á sos hitből, afféle negatív liturgiát, azaz sátáni paródiát rendezve abból, ami a vallásos e mber számára fontos.

      I gen, könnyű ezt azoknak "elvégezni", akik semmiben sem hisznek. A hitetlen ember világa azért nem változik nagy valószerűség szerint, mert ő Isten helyébe önmagát helyezi. Ő a legfontosabb, az ő egyszeri élete, a saját érdekei, érdekszférája, lobby-ja, üz lete, magántulajdona. Az bezzeg szent és sérthetetlen neki! Próbálja meg valaki ebben kikezdeni...! Akkor kiderül, hogy valóban nem hisz-e semmiben. Vagyis hogy valójában csak önmagában hisz.

      Micsoda nyomorúságos élet az öncélú élet! Először csak a legfelsőbb erővel, a Mindenhatóval tagadja meg a kommunikáció lehetőségét. Végül pedig oda jut, hogy az örökös harácsolásban elveszti mindenki mással az őszinte, felszabadult, békés beszélgetés lehetőségét is. Egyedül örül az összelopott vagyonának, mindenki elf o rdul tőle, és végül nem marad más, mint az alkoholmámor vagy a pénz narkózisa.

      Nos, a jelenkor már nem kér az alkoholmámor és a vagyon megszállottjainak parancsszavaiból. Független és demokratikus államot csak azok tudnak teremteni, akik ezekkel az alapf ogalmakkal tisztában vannak. A jövő évezred politizálása már nem lehet azonos a mutyizással, seftelésse l, szervilizmussal, sem pedig a despotizmussal, bármilyen köntösbe öltözzön is.

      A kereszténységből nyilvánosan gúnyt űző körök és az őket támogatók pedig, akár egyházinak mondott szertartás, akár modernnek csúfolt kiállítás keretében teszik ezt, nem mondhatnak nagy jövőt maguknak. Lehet nyilvánosan arcul köpni egy embert, sőt egy egész nemzetet is, de ez nem jelenti azt, hogy a leköpöttek volnának primit í vek, sőt. Mint ahogyan a másokat lepocskondiázó, semmibe vevő, kigúnyoló ember sem feltétlenül tehe tséges. A nemtelen aktustól semmiképpen nem lesz azzá.

      Nem vállalhatjuk a közösséget azokkal, akik a nemzeti hovatartozás fontosságát nem ismerik el, és a hajdani pártdogmákat újra és újra szajkózva megpróbálnak megfoszta ni bennünket identitástudatunktól. Lelke mélyén ugyanis minden magyar tudja, hogy ide tartozik, s hogy erről csak lélekben nem egészséges, azaz beteges hajlamú emberek igy ekeznek lenevelni. Az a nemzet, mely százalékos arányban tekintve a legtöbb Nobel-díjast adta a világnak, nem élhet örökös bűntudatban a mások kisebbségi érzései miatt. Lehet arra hivatkozni, hogy ezek az emberek csak "elszármaztak" innen, valójában más országok polgáraiként lettek sikeresek. Ez, sajnos, igaz. De a genetikai adottságaikat, a génjeiket mégis ettől a kis országtól kapták. Az útilaput viszont az olyan honfitársaiktól, akik idehaza nem tudták megbecsülni őket, és ahelyett, hogy megfelelő körülményeket biztosítottak volna nekik munkásságukhoz, folyton csak piszkálták őket, gáncsoskodtak velük és egyedül meggátolni próbálták őket abban, hogy olyan nagyokká legyenek, mint amilyenekké végül is lettek.

      Ez a mindenkori magyar jelenkor szégyene. Igaz, mindig az idegen uralmi rend szerek sugalmazták az ehhez partnerként jelentkező "fúrógépeknek", hogy így viselkedj enek, de az egyéni becstelenség mégis csak az egyént sújtja. Az utókor ítélete pedig irgalmatlan a horgerantalokkal.

      A jelenlegi katasztrófahelyzet pedig egy zárójeles gondolatot sugall: miután Magyarország katonásan, derekasan helytállt a nyugati érdekek mellett, vajon az érzelem kölcsönös-e, és észrevesznek-e bennünket bajainkban, a bennünket sújtó katasztrófák köze pette, vagy ismét csak nekünk kell a "fénylő tajték"-ok után futni...?!

Előző Tartalom Következő