Estély Bozsik Yvett-tel

Sajátos kifejezésformát, mozgás- és gesztusrendszert keresett és talált magának a fiatal, de már jelentõs hírnévre szert tett táncos-koreográfus: Bozsik Yvett. Az egri közönség most személyesen is megismerkedhetett mûvészetével, különleges jelképrendszerével.

Az Ifjúsági Ház idén elõször kortárs táncesteknek ad otthont az Atellana Táncszínház szervezésében. A sort a budapesti illetõségû Bozsik Yvett Társulat nyitotta meg. Végre Eger táncszeretõ közönsége közelrõl is megcsodálhatta a sugárzó egyéniségû Bozsik Yvettet, akinek sajátos "Bozsikos" mozgásvilága külföldön is ismertté vált. A közeljövõben készülnek Londonba; Szöulban a Csodálatos mandarin-t mutatják be, majd olaszországi vendégszereplés következik. Nemzetközi elismertségnek örvend, de a siker nem kápráztatja el, hanem újabb erõfeszítésekre sarkallja, egyre több elvárást, egyre nagyobb kihívást jelent számára. Yvett a klasszikus baletthagyományokkal szakított, mivel szûknek érezte önmaga számára a tradicionális táncmûvészet gesztusvilágát. Kidolgozott egy sajátos mozgásvilágot, stílust, mely csak az övé, melyben ki tudja fejezni önmagát, gondolatait, érzelmeit.

Mi is ennek a Bozsik-stílusnak a lényege? Azt vallja, hogy a testébõl kiinduló mozgással dolgozik, melynek alapja a helyes légzés. Tördelt, kicsi mozdulatokból építkezik, nem pedig olyan nagy ívûekkel, mint a klasszikus balett. Az emberek hétköznapi gesztusai érdeklik, melyeket felnagyít. Minden stílust bátran adaptál, mixel, ebbõl alakul ki a furcsa, eklektikus Bozsik-stílus, hiszen akrobatikus elemeket, néptáncot és klasszikus balettet is felhasznál. Nemcsak táncosnak, hanem koreográfusnak sem mindennapi, errõl gyõzõdhettünk meg az október 9-i bemutatkozó táncesten.

"Az estély" címû, 3 szereplõs tánckoreográfia ismét az örök témát taglalta, két nõ harcát a jelenlévõ férfi megszerzéséért, birtoklásáért. Csak itt sokkal többrõl volt szó! A mû az egzisztencialista francia író, Jean-Paul Sartre: Zárt tárgyalás címû írása alapján készült, mely Yvett kedvenc drámája. Látszólag felszínes szituációból bontakozik ki, a Sartre-i elidegenedett életérzés Bozsikos koreográfiában megjelenítve. Egy estélyen két nõ és egy csábító férfi vannak összezárva egy külvárosi szobában. Hármójuk kapcsolatáról hamar kiderül, hogy az összezártság maga a pokol mindenki számára, de ebbõl a szituációból nem tudnak kimenekülni. Egymást és önmagukat kínozzák és végül mindhárman halott emberekké válnak. A tánckoreográfiában korok, stílusok, emberi karakterek keveredésébõl bontakozott ki a Sartre-i érzés. A díszlet két kecses rokokó fotel volt. A színpadon sokáig csak Yvett táncolt krinolinos hosszú ruhában, feltûzött gloknis hajjal. A 18. századvégi rokokó enterieur-t, budoárt véltük felfedezni, mely annak idején gondtalan pásztorjátékok, idillek színtere volt. Akkoriban a szalonélet a kényes, finomkodó, érzékeny nõ körül forgott. Mindennek a léptékadója a könnyelmû, bájos, gyengéd hölgy. A színek is gyengéden pasztellek. Ebbe a történelmi miliõbe visszahelyezve a 20. századi Sartre-i darabot nem éreztük disszonánsnak, törésnek a stílusok keveredését. Yvett decens bájjal, finomkodó, lágy mozgással, sajátos csípõmozgással érzékeltette a túlfinomult rokokó hölgy porcelánbaba szépségét, kinek lényét idõnként áthatotta valami kimondhatatlan félelem, rettegés, apró remegések, rebbenõ gesztusok formájában.

Hamarosan megjelent a színpadon a 20. század erõs, határozott nõjét karakterizáló másik hölgytáncos, megzavarva a rokokó idillt. A férfitáncos igyekezett feltalálni magát a két különbözõ karakterû, stílusú hölgy között. Varázsuktól nem tudta magát elhatárolni, választani, dönteni nem tudott, hiszen mindkettõt akarta. A koreográfia mélyebb megértése miatt vissza kell utalni az alapgondolatot adó Sartre filozófiájához, aki az emberi létfilozófia kérdéseit boncolgatja. Idõtõl és helytõl függetlenül az emberi élet problémája, hogy az egyén bekerül önszántán kívül egy szituációba, olyan körülmények közé, amelyek alakulásáért õ a felelõs, anélkül, hogy tudná, értené a dolgok miértjét. Sartre szerint az embert a világban elfoglalt helye végtelen aggodalommal, reménytelenséggel, kilátástalansággal tölti el. Individuumokra szakadt az emberi társadalom, akik abszurd, vagy kevésbé abszurd módon ilyen vagy olyan szituációkban találják magukat, melyekbõl mindenáron ki akarnak szabadulni, mivel a fenyegetettség érzését nem bírják tovább elviselni. A dráma, hogy nincs kiút, Sartre szerint. Hacsak a végsõ kiút, önmaga feladása az életbõl való kilépés, mely az egzisztencialisták végsõ megoldása az emberi lét kérdéseire.

A táncosok, különösen Bozsik Yvett kiválóan érzékeltették ezt a kimondhatatlan és végtelenül nyomasztó feszültséget, vibrálást. Megnevezhetetlen borzadály töltötte el már a nézõteret is. A svájci zeneszerzõ, Jean-Philippe Heritier zenéje kiválóan illett a darabhoz, a feszültséget a zene eszközeivel még tovább fokozva.

Más koreográfiákban ismét szívesen látjuk Bozsik Yvettet és társulatát Egerben.

*

Elveszett és még meg nem talált dolgokról

Képzeljenek el egy forró, nyári vasárnap délelõttöt Amerikában. Mikor olyan hõség van, hogy mindenki menekül a nap elõl. Képzeljék el, hogy a század elején vagyunk, mikor még nem volt légkondicionálás. Az összes fekete templomba készül. A nõk sárga ruhában (szeretik a vidám, harsány színeket) kalapban, legyezõvel, szalmalegyezõvel természetesen, a férfiak fekete mellényben, fehér ingben. Mondom, templomba mennek.

Mondjuk 9 órától, amikor még nincs olyan meleg. Baptista templomba, ahol szabad hangosan, kórusban énekelni, tapsolni, táncolni, hajlongani a zene ritmusára, ami nem is annyira kívülrõl, mint inkább belülrõl jön, ami úgy mozgatja a testeket, mint karcsú nádat a szél. A sok fekete kéz összeütõdik, olyan hajlékonyan mozognak a csuklók is, mint a derekak, a vállak, a térdek. Szinte önkívületben követik azt a belsõ ritmust, amit fentrõl üzennek nekik, amit mi, fehérek nem hallunk, mert talán nagyon is akarunk figyelni, érteni, az érezni helyett.

Elfelejtettük másban is követni a testünk hangjait. Régen az emberek ösztönösen tudták, mi jó nekik és mi rossz. Mit kell enniük, ha fáj a hasuk, mit, ha lázasak. Mint az állatok, tudják, az oroszlán is eszik füvet néha, mikor rossz az emésztése... A testünk nekünk is megmondta, mikor mit tegyünk, mikor még nem tompultak el az érzékeink a civilizációban. Azt is megmondta egy belsõ hang, mikor cselekszünk helyesen, még bonyolult erkölcsi helyzetekben is. Talán még valahol most is ott szunnyad ez a képesség sokunkban, de nem hallgatunk rá, elnyomjuk azt a halk hangot, mikor érdekeink, önzésünk, karrierünk mást akar. Lehet, hogy ez a hang, ez a képesség jobban megvan azokban az emberekben, akik közelebb élnek a természethez. Legendás hírû az öreg parasztember bölcsessége, aki még az ördög eszén is túljár. Nekem mindig úgy tûnik, mintha a feketékben is megvolna ez a képesség. Mintha õk még tudnának valamit, amit mi elfelejtettünk.

Térjünk vissza a nyári délelõtthöz Amerikában. Ha hiszik, ha nem, ez a nyári amerikai délelõtt Prágában esett meg, 1997. október 8-án, körülbelül este 9 óra lehetett, kicsit fújt a szél és egyáltalán nem voltak feketék a közelben. Kivéve persze a táncosokat. Mármint a New York-i Alvin Ailey társulat táncosait, akik a Mozart-színházban vendégszerepeltek négy napon keresztül, és akik visszavittek bennünket a múlt századi Délre. (A Mozart-színházat egyébként nem Mozart-színháznak hívják, hanem Nemzeti Színháznak, hiszen Milos Forman híres filmjét, az Amadeust itt forgatták néhány éve.)

Kérdés, hogy mit mondhat egy mai, ízig-vérig amerikai tánctársulat itt, Közép-Európában nekünk, a kommunizmusban megfáradt és elfásult embereknek. A jelek szerint sokat, hiszen a színházban akkora fergeteges taps és lábdobogás volt, hogy komolyan attól féltem, leszakad az erkély. A rossz nyelvek szerint az ovációt nem annyira a (szintén megfáradt) csehek csinálták, hanem a Prágában számosan dolgozó, vegetáló vagy egy bombaüzlet reményében tébláboló amerikaiak. A rossz nyelvek szerint ugyanis a csehek nem képesek ennyi lelkesedésre, ami egyébként tényleg elképzelhetõ. De azért õk is tapsoltak. Vajon miért? Mi hozta lelkesedésbe ezeket a tartózkodó, kicsit szégyenlõs, jó szándékú, puritán embereket? Mit mondhat nekik, nekünk ez a fekete tánc, fekete zene, azon az esztétikai gyönyörön kívül, amit a szépen formált, karcsú testek látványa adhat? Három darabot adott elõ a társulat, az elsõ könnyed, színes tánc volt, majdnem a varieté határán, a második egy nehéz társadalmi mondanivalót hordozó darab arról, hogy te is elveszítheted egyszer az állásod, és akkor ugyanolyan utcalakó leszel, mint azok, akikre ma megvetõen nézel, és a harmadik arról a bizonyos forró nyári délelõttrõl. És ez fogta meg leginkább az embereket, ez a távoli, tõlünk oly idegen világ, a feketék világa, akik ma is olyanok, mint száz, kétszáz évvel ezelõtt, érzékenyek, ösztönösek, titokzatosak.

Mi az, amit tanulhatunk Amerikától? Miben különbek nálunk? Mire nézhetünk fel - a tucatfilmjeikre, Rambo 34, egy újabb Die Hard, még több vérrel, lehetõleg megint a repülõtéren, hiszen az olyan hálás téma, vagy talán a nemzeti eledelükre, a hamburgerre, amit hálásan zabál a fél világ, az a fele, amelyik nem különösebben igényes a minõségre, - netán a történelmükre? Mit tanulhat az ezeréves Csehország, Magyarország azoktól, akik a 17. században kezdtek eszmélni? Akkor meg miért vonzódunk hozzájuk? Miért arat fergeteges sikert egy olyan táncegyüttes Prágában, amely, nem is titkoltan, tipikusan amerikai értékeket képvisel?

Azt hiszem, a meggyõzõdésük volt olyan vonzó. A sugárzó öröm, hogy jó dolog táncolni, jó dolog lehetett feketének lenni egy déli államban a múlt században (!), jó dolog templomba menni egy forró vasárnap délelõtt és aztán ott énekelni a többi boldog emberrel, hogy "Rocka my soul in the bosom of Abraham", táncolni, ringatózni arra a felülrõl jövõ ritmusra, ami olyan nagy ajándék, és ami mindenkié. Ez az életöröm irigylésreméltó az ezeréves történelmû, tiszteletreméltóan komoly Európában, ahol, legalábbis a keleti felében, olyan borúlátóak, pesszimisták és unalmasak tudnak lenni az emberek.

Tudom, nálunk nehezebb az élet. Még annál is nehezebb, mint egy feketének volt Amerika egy déli államában a múlt században? Neki tényleg több oka volt örülni az életnek? Meglehet, hiszen könnyen elveszíthette. Mire megyünk a fájdalmasan eleven történelmünkkel? Mintha csak egy dolgot tanultunk volna belõle, a kétségbeesést. Miért nem tudunk feltápászkodni a kudarcok után? Másnak is voltak kudarcai, bukásai, vesztett háborúi, korrupt politikusai, nagy gazdasági válsága, inflációja, ma is van munkanélküliség, bûnözés, szegénység, vesztegetés, csalás. De mintha máshol kilátás is volna, a horizont szélesebb, az ég kékebb, a dal hangosabb, a tánc, hogy is mondjam, táncabb? örömebb?

Nem tudom, lehet-e az ilyesmit tanulni. Mennyire hordozzuk a génjeinkben a sorsunkat, mennyire tudunk változtatni. Mit tegyünk, hogy változni tudjunk. Mert azért hadd áruljam el, hogy van remény.

Az Alvin Ailey társulat mûvészeti igazgatóját úgy hívják, hogy Paul Szilárd.

Nem mindennapi olvasmányt rejt a vaskos kötet. A borítón négy kitörött ablak, mindegyikben egy-egy gyertya ég. Vajon ki tudja ma már a fiatal generációk tagjai közül, hogy voltak idõk, amikor nem volt más világítási lehetõség...? Magyarország rommá lõve, emberek milliói meggyötörten a háború minden borzalmától. Elvonultak a németek, jöttek az oroszok. Az emberek lakását és a lelkek mélyét már csak egyetlen fényforrás világíthatta meg: a rendíthetetlen hit. Igen, voltak idõk, amikor a mi hazánkat is ugyanaz a borzalom hatotta át és dúlta éveken át, mint nem is olyan régen balkáni szomszédainkét.

A háború az emberiség legszörnyûbb találmánya. Embereket visznek vágóhídra azok, akik mindig a háttérbe húzódva, kényelmes otthonaikban ülve, jól mûködõ gépezetet irányítva játsszák a nagyokost. Holott a háborúhoz a pénzen (és pénzen és pénzen) kívül nem elsõsorban ész kell, hanem jó adag aljasság. Mások életének semmibe vétele, rosszul értelmezett üzleti szellem, mely mások megvetésén és önmaga túlértékelésén alapszik. Kell továbbá némi szadizmus és túlfûtött bosszúvágy, melynek erkölcsi alapja soha nincs. Van viszont egy jelentõs mozgatórugója: a kisebbségi komplexumok legalantasabbika. Senkiség a neve, mely hirtelen átcsap megalomániába, és akkor Isten óvja a mindenkori környezetet!

Szirmai Sarolta ma már Amerikában él. A II. világháború éveit viszont Magyarországon vészelte át családjával együtt. Fia a fronton harcolt, és hosszú ideig azt se tudták róla, él-e, hal-e. A tehetõs kereskedõcsalád egyik napról a másikra válik nincstelenné, amikor megjelennek az oroszok és csatlósaik. Különös módon nálunk mindig akadnak jelentkezõk erre a szerepre... A lehetséges haszon olyan vonzó vagy a bosszúvágy hajtja õket? Ki érti meg normális ésszel és ép lelkülettel?

Az Eposz - prózában, formailag megtévesztõ címe ellenére nem más, mint egy a számos memoárból, a manapság egyik legdivatosabb mûfaj alkotásaiból. Nem széppróza, nem regény, hanem egy irodalmi igénnyel készült irodalmi mozaik. Emlékirat, mely egy polgárasszony háborús élményeit mondja el, meglehetõs szubjektív látásmódjától soha meg nem szabadulva, az esszéírók hûvös fölénye és kívülállása nélkül, valamint a szépírók bensõséges, intim ábrázolási technikája nélkül. Se perspektívát nem ad, se familiárissá nem tesz. Tényeket közöl, mindenféle bírálattal fûszerezve, a fajelmélet nézeteitõl sem mentesen. A "dicsõséges szovjet hadsereg" ténykedéseirõl, arról a módról, ahogyan Sztálin jóvoltából megismerkedtek Európával, igen sokat hallottunk és olvastunk már ez idáig. Szirmai Sarolta könyve most ehhez a tudásunkhoz ad nagyobb mélységet, olyan ismeretekhez segítve bennünket ezáltal, melyek nélkül nem érthetjük meg igazán, mi is volt az a döbbenet, amit azóta sem feledhetett Európa, sem az oroszok.

Nekünk, egrieknek újabb tényadatok az 1944-es terrorbombázásról, melynek maga az egri kórház esett áldozatul. Mindszenty hercegprímás letartóztatása, papok, apácák elhurcolása, az egri püspök megkínzása, államosítás, kitelepítések, békekölcsön, agitálás, az ÁVH brutalitása, továbbá hogy kik álltak be ávósnak, s hogy miket mûveltek.

Szirmai Sarolta felfogásával, azzal a móddal, ahogyan ítélkezik mások fölött, semmiképpen nem lehet egyetérteni. Azzal viszont igen, hogy történelmünk agyonhallgatott korszakainak kordokumentumait publikálni kell. Addig, amíg élnek a szemtanúk. Az olvasó a tényekbõl úgyis le tudja vonni a konzekvenciákat, s hogy kirõl mit gondoljon. Kár, hogy a valódi nevek helyett álneveket használ. Annyit igazán megérdemelnének a tettesek és áldozataik, hogy ezt tudjuk róluk.

(Szirmay Sarolta: Eposz prózában, Radó Nyomda, 1997)

SZERZÕINK:

Apor Elemér (Dr. Kapor Elemér) Egerben élõ költõ , Dr. Farkas Andrással együtt az Egri Újság, majd az Eger c. lap szerkesztõje. Kálnoky László barátja, mestere. Bár Eger városa díszpolgárává avatta, szinte soha nem kapott méltó elismerést. Cserniczky Dénes 1927. október 5-én született Egerben. Születése után azonnal falura került. Elõször Bélapátfalvára, ahol nagyapja fõjegyzõ volt, majd Szilvásváradra, ahol édesapja volt a falu vezetõje. Egerben a Ciszterci Gimnáziumban végezte az alsó négy osztályt. Itt kezdett zenével foglalkozni. Késõbb Miskolcra járt a Fráter György Katolikus Fõgimnáziumba. A II. világháború idején Ózdra kerül, ahol Gosztonyi János volt a mestere. A Zenemûvészeti Fõiskolán egyházzenei szakon kezdi tanulmányait, majd a tanszak megszüntetése után középiskolai ének- és zenetanári szakra kerül, és ott végez. Tanárai az elõbbi és az utóbbi szakon ugyanazok: Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Harmat Artúr, Werner Alajos, Vásárhelyi Zoltán. Könnyûzenészként zenekarokban játszik, turnékon vesz részt. A Hevesi Napló munkatársa. Korábban a Heves Megyei Népújságban és a Fülesben is publikált. Dr Csontos Ildikó Egerben élõ jogász, egy számítástechnikai vállalt munkatársa. Deé-Bagi Emese Egri tanár, angol-magyar szakos. 1966-ban született, tõsgyökeres egri. Dr. Farkas András (1919-1997) Egerben és Budapesten élt író, jogász, a Hevesi Napló volt felelõs szerkesztõje. Bár élete utolsó éveiben mind a város, mind a megye megvont mindennemû támogatást lapjától, 1997-ben posztumusz Pro Cultura Agriae kitüntetésben részesítették. Dr. Farkas Andrásné Dr. Dienes Éva Közgazdasági doktor, az Egri Közgazdasági Szakközépiskola nyugalmazott tanára, az Új Hevesi Napló Kulturális Alapítvány alapítója, az Új Hevesi Napló szerkesztõbizottságának tagja, dr. Farkas András özvegye. Fridél Lajos Rajztanár. Egerben él és tanít. A fõiskolán Blaskó János festõmûvész volt a mestere. Az ország különbözõ városaiban, valamint külföldön 28 önálló kiállítása volt. Szenvedélyesen vadászik. Élményeit leírja, megrajzolja. Ezek válogatása a Bükkaljai ösvényeken c., kiadásra váró vadászati témájú könyve. Dr. Koncz Lajos Nyugalmazott teológiai tanár, kanonok, aki jelenleg Miskolcon él. Hittudományos életmûve, teológiai könyvei, Prohászka-kiadványa és számtalan publikációja elismerésével 1993-ban állami Szent-Györgyi Albert-díjban részesült. A Hevesi Naplónak kezdettõl munkatársa. Dr. Losonci Miklós: Szentendrén élõ irodalomtörténész, esztéta, a Miskolci magánegyetem Esztétika tanszékének vezetõje. Dr. Misóczki Lajos Fõiskolai tanár, népmûvelõ, Gyöngyösön él. Fõiskolai tanulmányait Egerben végezte, egyetemi és kulturális akadémiai tanulmányait pedig Budapesten. 1989 óta az EKTF tanára, magyar irodalmat, történelmet, agrártörténetet tanít. 1971-ben doktorált, 1986-ban kandidátusi minõsítést szerez az MTA TMB-n. 15 önálló kötetet és számtalan oktatás- és nevelés-módszertani cikket publikált. Murawski Magdolna Egerben élõ tanár, író, mûfordító. Általános és középiskolai tanulmányait Biharkeresztesen, Egerben és Miskolcon végezte. A JATE Bölcsészettudományi karán végez 1977-ben magyar-olasz szakon. Posztgraduális képzés Bécsben, majd Kanadában él. 1982-ben visszatér Egerbe. 1989 óta szellemi szabad foglalkozású. 1993 óta a Hevesi Napló munkatársa. Dr. Renn Oszkár Egerben élõ nyugdíjas gépészmérnök, városi képviselõ. A Hevesi Napló 1996 óta közli írásait. Somló Gábor 1953-ban született, színész családban nõtt fel. Húsz évesen kezdte a színi pályát. 1985 óta hivatásos elõadómûvész. Játszott Debrecenben, Békéscsabán, Szegeden. Négy éve ír verseket, novellákat, paródiákat. Jelenleg az egri Gárdonyi Géza Színház tagja. Sterbinszky Ernõ 1980-ban született Egerben. Középiskolás diák. Füzesabonyban él, Egerben tanul. A Hevesi Napló 1997 óta közli írásait. Stirling György 1921-ben született Budapesten, ahol a Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd elvégezte a Közgazdasági Egyetemet. 1943-tól jelentek meg cikkei budapesti lapokban. 1945-ben a Kisgazdapárt sajtóosztályán dolgozott. 1947-ben a HOLNAP munkatársa. Ez év õszén összeesküvés címén 6 év kényszermunkára ítélte a Népbíróság. 1954-ben szabadult. A forradalom alatt a Magyar Nemzet munkatársa volt. 1970-ben emigrált és az Egyesült Államokban, Washingtonban telepedett le. Több nyugati magyar lapnak dolgozott, közben húsz éven át kiadta és szerkesztette a Független Magyar Hírszolgálatot. 1978-ban megalapította a Szabad Magyar Újságírók Szövetségét, melynek örökös tb. elnöke. 1996-ban hazatelepült és nõsülés révén Egerben talált otthonra. Szabó Zsuzsa Miskolcon született 1956-ban. Magyar-orosz-angol szakos tanár. 1986-96 között Egerben él, tanít és a TV 7 munkatársa. Közben egy éves tanulmányúton vesz részt az USA-ban. Jelenleg Prágában él. 1995 óta áll kapcsolatban a Hevesi Naplóval. Szokolay Károly Egri tanár, költõ, mûfordító, az EKTF nyugdíjas professzora. 1929-ben született Kunágotán. Szegeden, majd Budapesten végezte egyetemi tanulmányait. Magyar-orosz-angol szakos. Mesterei és költõi pályáján barátai voltak: Szabó Lõrinc, Füst Milán, Weöres Sándor. Publikációk: Emberhalász, Lyukasóra, Vigília, Kelet felõl, Confessio, Tiszatáj, Alföld, stb. 1965 óta él Egerben. Varga Alexandra 1977-ben született Budapesten. 15 éves kora óta ír. Rajzkészségét, animációsfilm rajzolóként szeretné kamatoztatni. Írásait, grafikáit a Hevesi Napló 1995 óta közli folyamatosan.

Köszönjük támogatást, a szimpátiát és az elismerést!

Istentõl áldott, békés karácsonyi ünnepeket és boldog új esztendõt kívánunk minden Kedves Olvasónknak!

Új

Hevesi Napló

HEVES MEGYEI IRODALMI ÉS KÖZMÛVELÕDÉSI FOLYÓIRAT

1997. DECEMBER HÓ * VII. évfolyam 5. szám

A tartalomból:

Farkas András: A cári máj balladája

KONCZ LAJOS: II. János Pál az ezredforduló után

MURAWSKI MAGDOLNA: Hány Isten van?

FRIDÉL LAJOS: Bükkaljai ösvényeken

SZABÓ ZSUZSA: Elveszett és még meg nem talált dolgokról