KÖZÉLET


Cserniczky Dénes:

Mit ér a civilizáció, ha magyar?


Divat? Kényszer? Jól átgondolt, jól megfontolt döntés? Nemzeti, netán egyéni érdekek? Hobby? Lobby?

Már ott tartunk, ha az ember elmegy Tokajba vagy Egerbe, a boroshordókból nem aszú vagy bikavér folyik, hanem az, hogy "IRÁNY EURÓPA!" vagy "KÖZELEDJÜNK EURÓPÁHOZ!" Politikusok, pártok kórusba tömörülve fújják a betanult (vagy betanított) kórusmûvet. Különbség nincs, csak abban: ki a hangosabb. Ebben a kavalkádban megszólalt egy hang. Nem politikus. Világszerte tisztelt és elismert építész: Makovecz Imre. Egy televízió interjúban mondta (nem tudom szóról-szóra idézni): Vegyék már észre, hogy mi, magyarok 1100 éve itt élünk Európában. Ne mi közeledjünk Európához, Európa közeledjen hozzánk. Ismerik a jelenséget, amikor egy gondolat befészkeli magát az ember agyába. Izeg-mozog. No nem, hát ez egy kicsit túlzás. Érvek, ellenérvek. No, nézz csak oda, nem is olyan nagy túlzás. Mert mirõl is van szó? Van egy kis ország itt, Közép-Európában (és nem Közép-Kelet-Európában). Ez a kis ország valamikor nagyhatalom volt. És ez az ország tartóztatta fel az oszmán világhódítókat 150 évig, hogy ott, nyugaton a népek nyugodtabban élhessenek. Tudnak errõl valamit nyugaton? Egy hangot se!

De tovább megyek.

Nagy szenzáció volt 1955-ben, mikor az elsõ nyugati turistacsoport, mely francia volt, megjelent Egerben. Bámultuk õket, mint valami marslakókat. Kezünket-lábunkat törtük össze, hogy mindent megkapjanak, ami echte "magyarosch". Mindent, ami szép és jó volt, eléjük raktak a "Táncsics" Szállóban (ha jól emlékszem, akkor éppen így hívták a Korona Szállót). Szerénytelenség nélkül mondom, zenénkkel is meg voltak elégedve (mivel a mi zenekarunk játszotta nekik a talpalávaló étvágygerjesztõt). Ebéd után városnézésre indultak. Én is ballagtam hazafelé. A Líceumnál akadtunk össze. Már messzirõl integettek, menjek oda hozzájuk. Odamentem. Az idegenvezetõ magyarázott: ez a Székesegyház, ez a Líceum, ez az Érseki Palota, stb., stb. Hirtelen mozgolódás, morgás.

- Mit mondanak? - kérdezem az idegenvezetõt, mivel franciatudásom kissé hiányos volt (amit azóta sem sikerült feljavítanom).

- Nem fogod elhinni - így az idegenvezetõ. - Azt mondják, ilyen palotákat láttak õk már eleget. Mutassák meg azt, amiért idejöttek. Mutassák meg a magyarok lakóhelyét, a SÁTRAKAT.

Nem mástól hallottam. Én magam voltam szem- és fültanúja.

Szûklátókörûség volna a nyugati civilizációt bírálni vagy pálcát törni fölötte. De a vállveregetõ, lenézõ, sõt lesajnáló véleményekre az ember felkapja a fejét:

- Nem vagyunk barbárok! Igenis vannak területek, ahol nemcsak egyenrangúak vagyunk, de még meg is elõzzük Európát!

Például a boszorkányok. Ne tessék mosolyogni! Súlyos dolog ez, mert a középkorban tízezrével pusztultak máglyán a legszörnyûbb kínok között. Gondoljuk csak el: egy szerencsétlen lányt vagy asszonyt (érdekes, többnyire nõi boszorkányok voltak) valami primitív, mondvacsinált váddal (pl. megrontja a tehenüket) boszorkánynak nyilvánítanak, megkötözik, máglyára állítják és a szerencsétlen ÉLVE, ELEVENEN megég. Borzalmas szenvedés lehetett. Tûzhalál. És ezt az emberek nézték. Ez a dolog másik fele. Egy embertársuk õrjöng, üvölt a szenvedéstõl, kíntól, húsa ég... Mindez azért, mert azt mondták rá: boszorkány.

1330. Ez az a dátum, amikor tervszerû és kegyetlen üldözésük elkezdõdött. Másfél évszázaddal késõbb, 1484-ben VIII. Ince pápa kiadja a SUMMIS DESIDERANTES AFFECTIS Bulláját, amely szabályszerû keresztes hadjáratot indít a boszorkányok ellen. Érdekes megjegyezni, hogy a protestantizmus se nem gátolta, sem nem enyhítette az üldözéseket.

Ez volt a helyzet a civilizált nyugaton.

Mi volt a helyzet nálunk, a "barbár" Magyarországon?

Minden pogány nép, így a magyar is hitt a jó és gonosz szellemekben, démonokban. Voltak sámánjaik, akik hitük szerint kapcsolatban álltak ezekkel a szellemekkel. Jött a kereszténység. 180 fokos fordulat. Nem volt az olyan egyszerû dolog. Kezdetben, de még késõbb is (halkan mondom: itt-ott még ma is) reminiszcenciákban fel-felbukkan erõsebb-gyengébb pogánykori hiedelem, beidegzés. A keresztény vallásban a mindenek fölött álló Isten mellett ott van az ördög. Ezt az ördögöt a néphit Sátánnak nevezi, akinek szolgálatába állnak a boszorkányok.

A Szent István korabeli büntetõjog két csoportját ismeri a boszorkányságnak. Az egyik a MALEFICUS-ok, a másik a STRYGÁ-k. Maleficus, latin szó. Fordítása: gonosztevõ. Stryga: boszorkány. Én a maleficus- t nem is sorolnám a boszorkányok közé. Szent István a gonosztevõket szigorúan büntette. Érdekes módon a boszorkányokkal szemben elnézõbb volt. Ezeket csak akkor adta bírói kézre, ha nem hallgattak a jó szóra.

LEX TARCALIENSIS.

1110-ben Tarcalon országgyûlés volt. Ezen Könyves Kálmán kimondta: DE STRYGIS VERO QUAE NON SUNT, NULLA QUESTIO FIAT: A BOSZORKÁNYOKRÓL, AKIK NINCSENEK, SEMMI EMLÍTÉS NE ESSÉK!

Tetszenek érteni: AKIK NINCSENEK. 1110. Az úgynevezett sötét középkorban egy fény. Egy reflektor.

Ahogy így elgondolkozom, belémhasít a felismerés, hogy amíg Könyves Kálmán király 1110-ben azt mondta ki, hogy boszorkányok NINCSENEK, addig az 1484-es pápai bulla KEZDETE egy nagy boszorkányüldözésnek.

Kérdezem: hol érvényesült a humanitás, az emberiesség, az emberhez méltó erkölcsi magatartás, amire annyit hivatkoznak?


(Folytatjuk)



Errata


1997/4. számunk 43. oldalán helyesen: "Ezeket a könyveket a szabadulók eleinte magukkal vihették, de késõbb nem engedték ki, mert a könyvekben megjelölt betûk összeolvasásával a rabok meg nem engedett, titkos információkat küldtek ki a táborból."


A hibákért elnézést kérünk a Kedves Olvasóktól és a szerzõtõl.

Mint tudjuk, a Tízparancsolat nem tartozik ma a legnépszerûbb olvasmányok közé, s hogy épp ezért sokan betartani se szeretik. Az alábbiakban közétesszük egy modern változatát, mely kifejezetten a mai ember számára íródott. Nem mintha olyasmit tartalmazna, ami ne lenne kiolvasható az ószövetségi idõk nagyszerû írásából, de tekintetbe veszi a modernkori ember idõnkénti értetlenségét vagy ellenkezését egy olyan szigorú erkölcsi renddel szemben, melyet ma már kezdenek elavultnak hinni. Talán ez a fajta interpretáció közelebb áll az anyagias felfogású ember világához, s könnyebben érthetõvé teszi mindazt, amit a vallásos oktatás nem felejt el megtanítani a kisgyermekeknek sem. (A szerk)

Politikai tízparancsolat


I. Tiszteld és szeresd a választópolgárt, akinek jelenlegi pozíciódat köszönheted, hogy hosszú életu lehess hivatalodban! Ne felejtsd el, hogy o nemcsak megválaszthat, hanem le is válthat, tetszése szerint visszahívhat téged. A világon semmi nem tart örökké, így a te dicsoséged sem.


II. Ne bálványozd magadat és ne higgy a hízelgo szavaknak, melyek többnyire érdekbol hangzanak el! Ha csak magadnak és egy szuk körnek vagy fontos, mások hátat fordítanak neked, és a következo választások idején bajban leszel. Néha állj egy tükör elé és a ráncaidon kívül vedd észre a fogyatékosságaidat is! Ne feledd, hogy mások inkább csak ez utóbbiakat hajlamosak meglátni!


III. Légy muvelt, intelligens és szórakoztató! Ne ágálj, mint egy hordószónok, és soha ne ordíts a választóiddal! Ok nem süketek, legfeljebb te kezdesz nagyot hallani. Az emberek soha nem bocsátják meg neked, ha ostobának nézed oket. Viszonozni fogják az érzelmeidet és ez ártani fog a renomédnak.


IV. Ne szipolyozd a népet! A diktátorok ugyan uralkodhatnak sokáig is, de ok olyannyira gyulöletesek az emberek szemében, hogy végül már ki se tehetik a lábukat közéjük, életük nagy részét pedig örökös rettegésben töltik. Hagyj élni másokat is, elvégre ok tartanak el téged! A túl nagy vagyont végül még a barátaid és rokonaid is megirigylik. Akkor pedig kik lesznek a szövetségeseid?

V. Ne légy korrupt! Ne maffiázz, ne lopkodj és ne fogadj el csúszópénzeket, valamint "baráti segítségeket"! Aki meg akar vásárolni téged, az irányítani is akar. Ha nem vagy független, elveszted önállóságodat, és már csak báb lehetsz a mások kezében. A dolgokat nem te irányítod, népednek ártasz, családodra pedig akkora szégyent hozol, hogy arra évszázadok után is emlékezhetnek. Ezt szeretnéd?


VI. Légy toleráns! Soha ne gyulölködj, mert az csakis testvérháborúhoz vezethet. Egyik faj sem magasabb rendu a másiknál, tehát el kell ismerned a mások jogait is. Csak olyan egyezményben végy részt, mely nem sérti mások jogait! Ne feledd, hogy mindennemu fajgyulölet ártalmas és visszataszító, beleértve a magyarellenességet is!


VII. Ne akarj másokat letaposni! A szerencse forgandó, és ha másoknak ártottál, akkor a következo fordulóban téged fognak eltaposni. A jószándék hiánya a politikában mindig végzetes. A "falni vagy felfalatni" elvet hagyd meg a vadállatoknak!


VIII. Tiszteld az anyaságot és a tisztességben megoszült fejeket! Az öregség , az anyaság és a gyermekség egyfajta elesett állapot, mindig rászorul valakinek a segítségére, támogatására. Ha elmulasztod a segítségnyújtást, buneid akkorák, hogy azok egyenesen az emberiség ellen irányulnak. Mellesleg a fiatalasszony és a nyugdíjas is választópolgár, a gyermekek pedig elobb-utóbb azok lesznek. Ha megsérted oket, ellened fognak szavazni, amint megtehetik.

IX. Ne élj botrányosan! Magánéleted részleteivel ne szórakoztasd és ne háborítsd fel az embereket! A kiegyensúlyozott politika rendet és fegyelmet kíván. Ezt eloször önmagadtól követeld meg, csak utána légy szigorú másokhoz!


X. Ne törj hegemóniára, és soha ne törj a mások életére! Az embertársad élete és életlehetosége épp olyan fontos, mint a tiéd. Ne vitasd ezt el tole, és soha ne higgy azoknak, akik meg akarnak gyozni téged egy nép bunösségérol, elvetemültségérol, alábbvalóságáról! Mindig az a bunös, elvetemült és alábbvaló, aki ilyesmit beszél. A békés élet mindnyájunk közös igénye, és alapveto jogaink közé tartozik. Ha képtelen vagy békés és tisztességes egyezségeket kötni másokkal és azokat betartani, valamint betartatni a magad területén, nem vagy alkalmas a politikai pályára. Akár háborgó, akár nyugodt lélekkel, de mondj le, és engedd, hogy mások ezt helyetted tökéletesebben csinálhassák! Ha belátod hibádat, meg fogják bocsátani neked, és végül szimpatizálnak majd veled.

Kárpáthy

Renn Oszkár:

Börtönélet 1957-58 (részlet)

A szabadulás


Ha valakinek kitûzték a másodfokú tárgyalást, az egész tábor izgult társukért, szabadulásáért vagy büntetése enyhítéséért. A nyári hónapok alatt 40-50 fõvel kopott a létszám, pótlásukra nem jöttek új elítéltek. Az elsõ egyetemista szabaduló Béni volt, a tapolcai közgazdász hallgató, aki már beszélõjén nagyon kedvezõ híreket kapott ügyvédjétõl, és biztosra vette a Legfelsõbb Bíróság szabadító ítéletét. Béni már egy héttel a tárgyalás elõtt lázban égett, és állandóan Erikájáról áradozott, aki a legutóbbi beszélõjén úgy csókolta meg õt, hogy azóta csak lángoló szerelemben égett, sóhajtozott és vágyakozott. Mikor visszajött a tárgyalásról szabadulni, mindenkit biztosított a hatalom megváltozott magatartásáról, vagyis hogy a másodfokon mindenki szabadul mostanában. Ha nem is volt igaz, a rabok reménykedõn hallgatták. Könnyezve búcsúzott barátaitól, de lelke már rég nem volt a táborban. Szeptember elején a diák és vádlottársa is megkapták a börtönparancsnokságon keresztül az elõállítási parancsot a Legfelsõbb Bíróságra. Az indulás elõtti napon már nem vonultak ki, "rendbehozták" õket: friss hajvágás (már megnõtt valamelyest), bajuszeltávolítás, új csíkos rabruha, új bakancsok tették "tárgyaláskésszé" az elítéltet. Az utazás idejére szigorú eligazítást kaptak. Már fél ötkor indultak a vonathoz egy-egy kezüket összebilincselve, lovas kocsin, egy kimenõbe öltözött, százkilós tizedessel. A megállóban vártak húsz percet, más utas itt nem készült felszállni. A vonatra az õr elõtt szálltak fel, egy fapados nagy kabinban, az ablak mellett csináltak nekik helyet az õrrel szemközt. Izgultak mindketten. Egy év kilenc hónapja most voltak elõször a "civil" életben, szabad emberek között. Keresték az emberek szemét a csaknem zsúfolt vonaton, várták az együttérzõ pillantásokat, de csalódniuk kellett. Teljes közömbösséget éreztek, hidegen, minden látható reakció nélkül vették tudomásul a megbilincseltek jelenlétét. Csak néhány kisgyerek csodálkozó tekintete kísérte õket, majd szüleiktõl kérdéseikre választ kapva, csak ritkán néztek rájuk, mintha az is tiltott lenne.

Nem beszélgettek, zötyögték végig az utat szótlanul. Az õr sem szólt, láthatóan nem elõször járta az utat rabokkal, a kalauzt is ismerte. A Nyugatiba érkeztek és egy rabszállító várta õket, azzal utaztak a Legfelsõbb Bíróságra. A tárgyalóterembe menet már látták övéiket. A diák apja és húga szaladt a megbilincseltekhez. Együtt mentek a nagyterem elé, ahol már várta õket három bilincselt és két, már szabadlábon lévõ társuk. Boldogan, könnyezve borultak össze a barátok, az egykori diákparlament-vezetõk. A tárgyalóban telt ház volt, nem nagyon értették a nagy tömeg jelenlétét.

A tárgyalás kezdetén Szénási, a legfõbb ügyész visszavonta korábbi fellebbezését az ítéletek súlyosbítására, az ügyvédek, köztük a nagyon nagy pénzért megbízott Olti, (Rákosi egykor ügyeletes halálosztó fõbírója) fenntartották fellebbezésüket, a bíróság visszavonult, majd kihirdette és hosszasan indokolta az új ítéletet. A diák büntetését mérsékelték egy évre, s azonnal szabadlábra helyezték. Maradt ugyan hét hónap "többletrabsága", de ki törõdött ezzel. Az indoklást sem igazán hallgatta, csak örült bilincstelen kezének. Gyuszi is szabad lett. A végén a teljes rokonság, ismerõsök és ismeretlenek csókolgatták a fiúkat. Még a smasszer is megkönnyebbültnek látszott.

A vonaton vissza már bilincs nélkül, de még csíkosban utaztak, néha beszélgetve, hosszan elhallgatva és nehezen felfogva a szabadulás tényét és következményeit. Az utasok közönye mit sem változott, pedig a visszaút rabpárosa már bilincstelen volt és habzsolva olvastak, mert az utazásra már kaptak rokonoktól egy csomag újságot és képeslapot. Estére visszaérkeztek a táborba. Másnapra ígérték szabadításukat.


***

Elbúcsúzott a sok igaz baráttól, ígéreteket adva és kapva arra, hogy a civil életben megkeresik egymást. Vállalt néhány fontos üzenetadást is, meg jó néhány rejtjeles információ-közvetítést a kiengedett saját levelekben. Könyveit elhozhatta, zsákját a gyomorbajosan keserû, szikár õrmester lökte elé kelletlenül: "Na, itt a cókmókja, vigye!" A 19 hónapja naftalinnal kezelt ruhái bûzlöttek, de rövid szellõztetés után már felvette, civil lett. Könyvei nagy részét emlékül hagyta, csak három kedves kötetét rakta a batyuba. Barátjával együtt az irodán "leszámolt" a börtönnel, átvette a szabaduló levelet és a munkával keresett pénzét. Kivitték õket az esti gyorshoz, telt a jegy árára a nagy keresetbõl, s Pestig nagyon kényelmesen utaztak. Elváltak útjaik, Gyuszi maradt Pesten, a diák utazott még az éjjel tovább haza Egerbe és hajnalban negyed ötkor zörgette fel édesanyját, aki zokogva ölelte karjaiba az anyai szívnek oly sok gondot és szorongást okozó, hazatérõ fiát.

***

A korhányi "fõiskola" szemináriumai és közössége életreszóló, meghatározó hatású, kitörölhetetlen élmény lett. Ma már egymástól távol élnek (vagy már nem is élnek) az egykori társak, nem is találkoznak egymással, legfeljebb alkalomszerûen. Talán az egész egy távoli emléknek látszik, de mégis sokkal több. Az ott együttgörnyedõ rabtársak kaptak egy olyan varázsbatyut, melybe belenyúlva, - ha nyomasztja valami õket az életben, - mindig találnak valami gondolatot, útmutatást, talán bölcsességet az optimális megoldásra. Ott a politikai foglyok tanulták az értelmét annak, amit a forradalomban tettek és készültek arra, amit majd tenniük kell.

Stirling György:

Emberebb embert, magyarabb magyart


1947 fontos mérföldkõ volt a magyar cserkészmozgalom történetében. Az 1944/45 évi összeomláskor a hazánkon átrohanó háború vihara több mint egymillió honfitársunkat sodorta nyugatra és a honvédség visszavonuló egységeivel, az azokkal együtt kiszállított levente-alakulatokkal, a kiürítési parancsnak engedelmeskedõ közalkalmazottak százezreivel és az elõrenyomuló szovjet csapatok elõl jogos félelmükben menekülõkkel együtt számos aktív cserkész került a határokon túlra. Ezek között akadt számos cserkészvezetõ és cserkésztiszt, akikben már a menekült élet elsõ hónapjaiban, a háborús viszonyok nehézségei közepette is feltámadt az igény arra, hogy valamilyen formában cserkészéletet éljenek, s õk voltak azok, akik még a menekülttáborok nyomorúságában kezdték keresni egymás kezét. Egyidõben több ausztriai és németországi lágerben is történtek tétova kezdeményezések, kezdetben természetesen csak illegálisan, hiszen egészen május 9-ig háborús állapotok voltak, majd az európai hadmûveletek befejezése után a magyar menekültek egy vesztes ország állampolgárainak minõsültek, akiknek tilos volt minden szervezkedés. A táborparancsnokokon múlott, hogyan értelmezik a szabályokat, de így is adódtak kínos helyzetek. Az amerikai zónában lévõ egyik ausztriai tábor parancsnoka például maga elé citálta a cserkészcsapat megalakításával bajlódó két cserkésztisztet és felelõsségre vonta õket a szervezkedés miatt. Azok megmagyarázták, hogy csak az Amerikában is honos cserkészetrõl van szó, ami ifjúsági mozgalom és hasznos elfoglaltságot jelent a táborban kallódó fiatalok számára. - Igen, de maguk kommunistává nevelik ezeket a fiatalokat. - A cserkésztisztek tiltakozására az amerikai ezredes megkérdezte: - Mondják csak, ki a névadója a csapatnak? - Hát Rákóczi - felelték azok. - Na látják, - így az amerikai. - Rákosi ma a kommunisták vezére.

De minden nehézség ellenére itt is, ott is alakultak csapatok, és bár békeállapotokról még nem lehetett beszélni, mégis sikerült kapcsolatot teremteniük egymás között. 1945 õszén már több cserkészvezetõ adott egymásnak találkozót a plattingi menekülttáborban, és a megbeszélésen részt vett Kisbarnaki Farkas Ferenc tábornok, fõcserkész is. Az ausztriai Platting jelentette akkor a határon túli magyar cserkészet központját, ám akkor ez még nem öltött szervezeti formát, csupán annyit, hogy az egyre szabadabbá váló mozgás lehetõségeit kihasználva itt találkoztak több-kevesebb rendszerességgel a magyar cserkészvezetõk és csapatparancsnokok. Ez annál is kézenfekvõbb volt, mert ebben a táborban élt a fõcserkész, de itt keletkezett az a mag is - a "Hontalan Sasok" tizenkét tagból álló törzse -, amely körül késõbb kialakult a szervezett cserkészmozgalom, s amibõl 1947 nyarán, kereken ötven évvel ezelõtt megalakult a nyugati magyar Cserkészszövetség. Plattingban fektették le ennek alapjait és ugyanitt tartották egy évvel késõbb az elsõ külföldi Nemzeti Nagytábort, amelyen már tengerentúli csapatok is képviseltették magukat. Ugyanakkor ebben a táborban vette fel a külföldi idõszerûvé, mert a kommunista diktatúra akkor már elérkezettnek látta az idõt arra, hogy sok száz más nemzeti és vallási egyesülettel együtt feloszlassa otthon a cserkészmozgalmat is. A nyugaton létrejött szervezet ennek örökébe lépett és a névvel együtt átvette a szellemet is, hogy átmentse azt egy távoli jövõre. Ma már tudjuk: a számûzött magyar cserkészet pionírjai híven vitték tovább a fáklyát és érdemes volt õrizniök a lángot, mert a rendszerváltáskor jórészt abból táplálkoztak azok a picike tüzek, amelyek egymás után gyúltak ki a Hazában, meg a trianoni területeken, hogy általuk keljen új életre és támadjon fel poraiból a nagy múltú magyar cserkészmozgalom.

Egyelõre azonban még maradjunk a háború utáni éveknél, amikor az 1945-46-os esztendõk az elõkészületekkel, a sorok rendezésével és számbavételével teltek el. Ez volt a nagy berázódás idõszaka, amikor egész Európa mozgásban volt és mindenki kereste a helyét, ahol megtelepedhet, otthonra lelhet és új életet kezdhet. A cserkészmozgalom kibontakozásában oroszlánrésze volt annak a "Hontalan Sasok" néven már említett tíz-tizenkét, 20 év körüli fiatalemberbõl álló szûkebb törzsnek, mely a plattingi lágerben kezdte meg a munkát és minden kezdeményezésben az élen járt. Ez volt a hõskor, a lelkes kis csoport volt az élesztõ, az összefogó erõ, az intézményesített keretek kiépítõje. Egyikük sem kívánt vezetõ lenni, egyformán dolgoztak és szolgálták önzetlenül az ügyet, de már akkor kitûnt közülük fáradhatatlan munkabírásával Bodnár Gábor, a Szövetség késõbbi ügyvezetõ elnöke és motorja.

Az elsõ külföldi szervezeti forma a Teleki Pál Cserkész Munkaközösség volt, amelyet ez a kis csoport a hozzá csatlakozókkal együtt 1947 elején hozott létre. Sokszorosító eljárással cserkészújságot szerkesztettek, próbaanyagokat adtak ki és megszervezték az elsõ táborokat, különös tekintettel a vezetõképzésre. Akkor Európában osztrák és német földön kívül már Francia- és Olaszországban is léteztek magyar csapatok, de tengerentúlról, Észak- és Dél-Amerikából, sõt Ausztráliából is érkeztek hírek alakuló csapatokról. Bodnár Gábornak egy 1948 elején Plattingban elmondott vezetõtiszti beszámolóját használva forrásul, a mûködõ csapatok száma ebben az idõben világszerte 34 volt. Ebbõl férfi cserkészcsapat 4, fiú csapat 10, leánycsapat 4, és vegyes csapat 16.

Területi eloszlás szerint 20 csapat mûködött Németország területén, a többi pedig más országokban. Az összlétszám megközelítette az 1660-at, ebbõl 163 cserkésztiszt. Az adatokat bízvást tekinthetjük hiányosaknak, hiszen akkor még rendezetlen viszonyok járták Európa-szerte és a kapcsolatok még nem épültek ki mindenfelé, de a háborútól szétzilált hírközlés sem állt hivatása magaslatán.

Érdemes volt elõreugrani az idõben, hogy számokkal érzékeltessük, milyen fejlõdésen ment át évtizedek alatt az emigrációba kényszerült magyar cserkészet. Amikor Bodnár Gábor 1988 novemberében elõször járt Magyarországon, hogy részt vegyen Szegeden a Móra Ferenc Múzeum szimpóziumán, a következõ adatokról számolt be a jórészt ifjúsági vezetõkbõl álló hallgatóságának: rendszeres magyar cserkészmunka négy kontinensen 81 csapatban folyik. Ebbõl 27 fiú, 28 lány és 26 vegyes csapat. Területi megoszlás szerint az Egyesült Államokban és Kanadában 41 csapat mûködik, Dél-Amerikában 10, Ausztráliában 9, Nyugat-Európában pedig 20 csapatot tart nyilván a Külföldi Magyar Cserkészszövetség, de van még az amerikai Fillmore-ban egy központi vezetõképzõ csapat is. A határokon túli aktív és csapatokban tevékenykedõ cserkészek száma jelenleg összesen hatezer körül jár, ami elsõ látásra nem tûnik túl nagy számnak. No de vegyük tekintetbe azt is, hogy a nevek és a személyek állandóan változnak, a cserkészfiúk és cserkészlányok felnõnek, családot alapítanak, és ha a cserkészet emlékét, szellemiségét, valamint az ott tanultakat egy életre meg is õrzik, aktív cserkészéletet nem tudnak élni, legtöbbször elfoglaltságuk, vagy a nagy távolságok miatt. Megbízható adatok szerint a külföldi magyarságból 35-36 ezerre tehetõ azoknak a jórészt értelmiségi származású férfiaknak és nõknek a száma, akik az elmúlt ötven év folyamán megjárták a cserkészet iskoláját, ahol magyarságtudatot, népünk és nemzeti értékeink szeretetét plántálták a lelkükbe.

Úgy érzem, kell még néhány szót szentelni annak, hogy miben különbözik a magyar cserkészet minden más nemzet cserkészetétõl, illetve annak is, hogy az 50 év alatti fejlõdés minõségben imponáló volt ugyan, de a számok tükrében talán kevésnek tûnik. Az adatokat nézve ötven év alatt az aktív cserkészek száma (nem számítva azokat, akik már nem mûködnek csapatokban, bár szívükben örökre cserkészek maradnak) csak megháromszorozódott. Nem kevés ez? - kérdezhetné valaki. A válasz: nem. Nyugaton - zömmel Észak-Amerikában - ma hozzávetõlegesen egymillió magyar él (az Egyesült Államok legutóbbi népszámlálása szerint az országban ugyan egymillió hatszázezren vallották magukat magyar származásúnak, de ezeknek legfeljebb fele beszél még magyarul) és az aktív cserkészek száma kb. hatezer. 1940-ben Magyarország lakossága 10 millióra rúgott, míg a Cserkészszövetség 60 ezer cserkészt tartott nyilván. Az arány ugyanaz. Noha a szétszórtságban az lenne az ideális, ha többen vállalnák a cserkészmunkát, tudomásul kell vennünk, hogy a cserkészet sohasem volt tömegmozgalom és most sem akar azzá lenni. Ezzel szemben bár sohasem volt célja az elitképzés (gondoljunk csak vissza, hány munkáscsapat mûködött a Horthy-korszakban), ugyanakkor a cserkészélet önkéntes plusz vállalását jelenti és egy olyan erkölcsi princípiumokhoz való igazodást kíván, hogy az bizonyos fokig önmagában is elitté neveli mindazokat, akik vállalják a cserkészfogadalmat és mindent, ami azzal jár. Hiszen Baden-Powell célja is az volt, hogy különbekké váljanak azok, akiket õ kiszemelt a cserkészmunkára.

Ami pedig a magyar cserkészet különbözõségét illeti, azokat nem kell szégyellnünk. 25 évi emigrációs életem alatt alkalmam nyílt közelrõl is megismerni az amerikai cserkészek életét, mentalitását és a mozgalom tartalmát. Az õ programjuk sokkal több játékos és ügyességi elemet tartalmaz, viszont alig találni nyomát a magyar cserkészet eszmei tartalmát és hármas pillérét jelentõ Isten, Haza és embertárs gondolatnak. Bár az amerikaiak közismerten büszkék hazájukra, a Haza fogalma nem kap hangsúlyozott szerepet a cserkészéletben, mint ahogy az eszmei tartalmat sem Istenben keresik. Vannak persze kifejezetten katolikus, illetve más vallású csapatok, amelyek vallási alapon állnak, de ez nem általános, és pl. nem kap helyet a cserkésztörvények között. A magyar cserkészetet nemcsak az különbözteti meg az amerikai cserkészmozgalomtól, hogy árvalányhaj leng a kalapokon és az elmúlt évtizedekben elterjedt a Bocskai-sapka viselete, hanem a belsõ tartalom, az Isten és a Haza tiszteletén épülõ világnézet. Ez a sajátosság a világ minden más cserkészetétõl megkülönbözteti a magyar cserkészetet, de én azt hiszem, az nem válik annak kárára és pozitív vonást jelent, amivel mi gazdagabbak vagyunk.

KÉPZóMúVÉSZET

Losonci Miklós:

Molnár József festoi csöndjei



Igényes kamaramûvészet az övé, terjedelemben és karakterben. Nem akar többet elérni, mint amire maradéktalanul képes, ebben rejlik festõi munkásságának egyenletessége, megbízhatósága. A korrekt és becsületes érték létrehozója Molnár József - indulásától mindmáig.

Nagyrédén született 1922-ben, Bernáth Aurél növendékeként végzett a Képzõmûvészeti Fõiskolán, azóta számtalan önálló és csoportos kiállítása nyílt Gyöngyösön, Balassagyarmaton, Egerben, Pécsett, Salgótarjánban, Hatvanban és Budapesten. Élményei, motívumai érettek és megfontoltak, apróságokból kelt ámulatot. Számára elég egy "Lágymányosi virágcsokor" ahhoz, hogy kép legyen. Azzá alakítja mindig a látványt. A belsõ szerénység szigorával. Az aszkézist magának tartja fenn, így sugároz, mert csak így sugározhat vidító derût mûvészetével. Nem változtak kincsei, õrzi azokat makacs alázattal. A nagyrédei Mátra-kezdetû mezõket és dombokat az évszakok özönlõ színhatványait egy mérlegelt halkítás jegyében. Az egyszerûség pompájában. Törvénye a természetesség, ezzel a szemérmes visszafogottsággal és nyugalommal ábrázolja a falu hangulatát is az "Anyám" kendõs alakjában. Rezignált szeretettel a színek szürkékre korlátozott bõ takarékosságában. 1972-ben örökítette meg a "Furulyázó" zenére hangolódó figuráját. Ekkor is szabatos, nem zsúfolja többlettel, arra törekszik, hogy csak annyit ragadjon meg egy szituáció légkörébõl, amennyire a mûnek föltétlenül szüksége van. Nem többre, nem kevesebbre. Ebben és így következetes, így gyökeresíti forrásait, csöndes látomások tárulkoznak föl az élményekbõl. Képi zsoltárok, nem szimfóniák.

Disztingvált. Abban is, hogy soha nem ismétel, valami apró bájt mindig fölfedez a képen. Mindig mást. Egyszer "A tenger halai" kápráztatják el, úgy, hogy a színekben azért mértéktartó marad. Figyeli a hátsó udvarok festõi renddé alakított halmazait, a friss tónusokban felujjongó "Tavasz"-t, az "Írogató" kislányt. Elégiára szelídült dráma az 1972-ben festett "Menyasszonysirató"-ja, mely falusi életkép, nagyrédei ünnep, tartozék az ifjúságból. Értékei kellemesen rejtettek és soha nem túlhangsúlyozottak, így alig vesszük észre, hogy az 1966-ban született "Kék bárka" hátsó övezete kék hegyek csoportja. Egri utcája békés hangulatot áraszt, hasonlóan agárdi részletéhez. Érzékeny akvarellje a "Napkelte", foszlányosabb a "Viharos éj" színkezelése. Önarcképe is a munka és elhivatottság mély alázatát tükrözi már 1957-bõl. "Festõ és modell"-je ellenpontozott. Azzal is, hogy a téglaszínû meztelen asszony világosságot, fényt áraszt szemközt, míg a festõ háttal áll elhanyagolható szürke árnyalatokban. Egy festményen együtt alkalmazza a kiemelést és a rajzi epizódot.

Egyik legújabb mûve remeklés: a "Virág Benedek utca" 1996-ból. A kép megközelíti azt az áhítatot, melyet Kosztolányi Dezsõ fakasztott Virág Benedekhez címzett költeményében.


Molnár József: Budafoki házak


Molnár József: Tokaji Tiszahíd

Csontos Ildikó:

Az eltûnt idõk festõje

Kátai Mihály emlékkiállítás a Szenátor Házban



Bensõséges, családias hangulat fogadta az érdeklõdõket a Szenátor Házban az elhunyt egri festõmûvész, Kátai Mihály emlékkiállításának szeptember végi megnyitóján. A nyitó alaphangulat meleg tónusú együtt ünneplésbe váltott át a késõbbiek során. Városunk mûvészi életében évtizedek óta tevõlegesen vannak jelen a Kátai-család tagjai, a képzõmûvészet különbözõ ágait mûvelve, illetve Kátai László a zeneszerzés területén excellál. A legutóbbi évek alkotásai a Missa Agriensis, a két Requiem és a Millecentenáriumi Himnusz, de számos mûve még bemutatásra vár. Kivételes zenei élménynek lehetünk részesei a kiállítás megnyitóján. Felcsendült a Missa Agriensisbõl a gyönyörû Benedictus tétel Hegyesi Hudik Margit szép, telt, erõteljes szoprán énekével. A zenei bevezetõ után Molnár István Géza meleg, baráti szavakkal emlékezett meg az elhunyt mûvészrõl, akivel hosszú éveken át baráti kapcsolatban volt.

A megnyitó olyan népes közönséget vonzott, hogy a Szenátor Ház szûknek bizonyult. A kiállított festmények közelebbrõl való megtekintése kissé körülményesen, sûrû bocsánatkérések közepette sikeredett. Kíváncsi voltam a neves egri festõ alkotásaira, kinek mûvei túlélték alkotójukat. Meglepetés ért a témaválasztást illetõen, ugyanis a festmények az alföldi életet, a végtelen síkság, ökrök, gémeskutak világát idézték. Hegyvidéken élõ festõnek hogyan lehetnek ennyire a lelkében ezek a témák, hogy csak úgy ontja hasonló tárgyú festményeit? Látszik, hogy otthon van ezen a vidéken, szereti és ismeri az alföldi tájat!

A festményein ábrázolt külsõ tájak hasonlatosak Kátai Mihály belsõ tájaihoz. Azonosult témáival, érezhetõen belülrõl jövõ impulzusoknak engedve, örömmel fest. Lelke erõsen kötõdik a nagykunsági tájhoz, hiszen Karcagon született és gyermekéveit is ott töltötte. Tízévesen már olajjal festette szülõvárosa házait, utcáit, csordakútjait. Az Alföld mérhetetlen térségei, dimenziói, a táj másféle szépsége adtak ihletést, indíttatást festõi pályafutásához. A kezdetektõl kedvenc témája maradt a pusztai élet ábrázolása. Vissza-visszakanyarodik az elveszett, eltûnt múlthoz, melynek avatott krónikásává vált. Képei egy-egy benyomást, múló pillanatot rögzítenek. Érezhetõen az impresszionizmus tisztelete sugárzik vásznaiból, bár képszerkesztése alapján romantikusnak gondolnánk. A kiállított 23 olajfestményt szemlélve feltûnik, hogy a kék égbolt vagy a fák zöldje mindegyik vásznon másképpen festett, más színekbõl kevert kék és zöld. Égboltjai ahány, annyiféle gomolygó, viharos szürke vagy napos kék. Tiszta, világos, ragyogó színeket használ, imádja a fényt. Kátai Mihály munkásságának, életmûvének csak egy töredékét mutatja be az emlékére megrendezett kiállítás. Tájképeit szemlélve nyilvánvaló alkotói szándéka: megmenteni annak az emlékét, ami elpusztult bennünk, a belsõ tájat és a külsõ természetet. "A bugaci tanyaház" az "Õsborókás", a "Nyári jászol" címû festményei és valamennyi többi alkotása visszavisznek minket az eltûnt idõkbe.

Az 1983-ban elhunyt egri festõmûvészre ma is tisztelettel emlékezünk. Fõhajtásra késztet mesterségbeli tudása, a képeibõl sugárzó, mély embersége.

Deé- Bagi Emese:


Kicsorbult a Dobó tér sarka


Napok óta bolyongok a festõi szépségû téren, hogy ígéretemet beváltva, átadjam a német nyelvû levélfordítást Galuska úrnak. Hiába. Grafikusok itt, alkotók ott, de Galuska úr már harmadik napja hiányzik a térrõl. Szokatlan dolog ez nála, hiszen esti sétáink rendszeres záróakkordja a vele való találkozás, egy kicsi mûelemzés, egy kicsi baráti beszélgetés.

Jó, akkor majd telefonon próbálkozom. A csengetésre felesége válaszol, én Galuska urat kérem a kagylóhoz. "A férjem tegnap este meghalt." - sajdul az éterbe a mondat. Fájdalom, hitetlenkedés és lelkiismeretfurdalás rántja görcsbe szívemet. Emlékszem a napra, amikor elõször találkoztunk. Három éve az volt az elsõ nyár, amikor valahogy más lett a tér. Élet költözött belé: zene, tánc, festõk, sürgés-forgás, színpadias sokadalom. Elmaradhatatlan kelléke lett ennek Galuska úr is, aki szépnek látta és láttatta Egert. Jelenség lett, akinek kedvéért turisták látogattak újra és újra a városba, és akinek a képei a világ számos pontját meghódították bájos picinységükkel.

Vettem képet tõle én is, de kivétel nélkül mindet tovább is adtam. Tettem ezt, ha igazi értéket kívántam ajándékozni szeretteimnek. Vásárlásaink lassan átalakultak baráti disputákká, együtt tudtunk lelkesedni Eger szegleteiért, a kezében formálódó festményekért, az alkotás öröméért, egy-egy remekbe sikerült rámázásért. Ritka adottság, ha valaki ilyen szerényen és természetesen tud adni, örömet szerezni anélkül, hogy a legkevésbé is tolakodna mûvészi jelenlétével

Milyen szép tervei voltak a jövõrõl! Egy közeli alkotó-túra Németországba. Tudom, hogy örült a napfényesnek és hosszúnak ígérkezõ õsznek, hiszen így lett volna alkalom akár novemberig is festeni a szabadban. Miért is nem siettem jobban azzal a fordítással!

Galuska László - a miniatúrafestõ meghalt, de mégis él. Él, ameddig képeiben gyönyörködünk, az õ szemével látjuk a városunkat. Hogy családja, az utána maradt három kisgyermek mit érez, nem mérhettem fel, de én is pontosan ismerem azt a négyzetméternyi ûrt, melyet a Dobó tér sarkán maga mögött hagyott.


Galuska: Kispréposti Palota

Csontos Ildikó:


Mûvek és mûvészek a Siroki Alkotótáborból


Festõi környezet, lelkes alkotógárda, az eredmény: alkotások sorozata, melyekbõl októberben az MMK galériájában válogatást láthattunk. Az alkotótábor gondolata 1990-ben fogant meg néhány szakmaszeretettõl, alkotóvágytól vezérelt rajztanár fejében, akik elhatározták, hogy együtt dolgozva a közös alkotómunkának szánnak néhány napot a szünidõbõl. Sirokot választották a tíz napos együttlétre, mivel a táj szépsége valóban ihletet adó. Az omladozó várromok, a Tarna-völgy, a falusi kis utcák, udvarok rejtett zugai kimeríthetetlen témát kínálnak a fürkészõ, értõ szemeknek, rajzolni vágyó kezeknek. Hét éve mûködik az alkotótábor és híre túlnõtt a megye határain. Az ország távolabbi vidékeirõl is érkeznek új jelentkezõk, akik között vannak diákok, fõiskolai hallgatók és egyéb más foglalkozásúak. Egyikük így fogalmazta meg, hogy mit jelent az alkotótábor számára:

"Az évek során igazi alkotóközösséggé váltunk. Az itt dolgozó törzstagok munkáiban felfedezhetõ a táj adta témaválasztáson túl egyféle közös vonás, amely az állandó korrekciónak, beszélgetéseknek a képi megnyilvánulása. Ugyanakkor mindenki kialakította a saját stílusát, amely csak õrá jellemzõ, senki mással össze nem téveszthetõ. Munkáinkban nyomon követhetõ a fejlõdés, a magasabb szint iránti igény és törekvés. Az õszinte kritika itt mindenkinek becsületbeli ügye, és elengedhetetlenül szükséges a további alkotómunkájához. Ebben a közösségben kaptuk meg a szobrászat, festészet és grafika terén az indíttatást, segítséget a buktatókon át a folytatáshoz."

Az MMK-ban kiállított mûvek csak egy töredékét képezik a közös nyári ihletettség termésének. Széles palettát ölel fel az alkotókészség megnyilatkozása, hiszen rézkarc, kisplasztika, tusrajz, olajfestmény és akvarell egyaránt képviselve van. A siroki illetõségû Borics Józsefet tarthatnánk a legtermékenyebb alkotónak, hiszen több önálló kiállításon is bemutatkozott már. A környezõ táj szépségeinek avatott tolmácsolója. Finom mívû rézkarcai a siroki várról vagy a Tisza-partról emlékezetessé tették. Napsugaras nyarat idézett "A napraforgók" c. olajfestménye.

A táborvezetõ Czipóné Balczár Magdolna romantikus stílusú nõi portréi kimagaslóak. Általában kevesen vállalkoznak portréfestésre a mûvészek közül, különleges nehézsége miatt. Czipóné a nõi lélek szépségeinek ábrázolását valósítja meg, nosztalgikusan, költõien szépek nõalakjai. Tájképei, pl. a "Téli erdõ", "Patakpart télen" az impresszionizmus jegyében fogantak.

Szürrealista, avantgarde alkotásokkal is találkozhattunk, ebbõl az irányvonalból különösen tetszett Balogh Kálmán: "Elemek, erõvonalak" c. sorozata. Telt sárgái, világító színei a mélyben dúló misztikus harcot, az elemek, erõvonalak küzdelmét, egymásra hatását hivatottak kifejezni. Képei minták voltak a múltban gyökerezõ akvarell-technika újszerû alkalmazására.

Meglepett Horváth Anikó ágas-bogas fakorona ábrázolása, mely három mûvén is végigvonuló téma volt. Finom rajzolatú, terebélyes fa-Matuzsálemei reinkarnációs élményeket sejtetnek, pl. "Az elõzõ életem" címû, vegyes technikával készült mûve. Sajátos jelképrendszerrel dolgozik és bizonyára egyéni, meditatív élményei produktumának tekinthetõ az "Önarckép", mely egyedülálló, magányos fát ábrázol, szerteágazó, gazdag ágrendszerrel. Önmagukért beszélnek és megszólítanak ábrázolásai.

Élményszámba ment dr. Szõkéné Mata Magdolna csodálatos, õszi színeket ábrázoló két akvarellje. Virágcsendéletei szép színeikkel az olajfestészetben újszerû elmosott, akvarelles technika alkalmazásával tûntek ki. A festmények mellett kisplasztikák is születtek. Pálffy Katalin a könnyen faragható siroki tufakõbõl faragta ki szobrait. Különlegesen szép Zsámbok Péter száguldó lovat ábrázoló bronz szobra.

Kíváncsian várjuk jövõre is a siroki alkotótábor résztvevõinek kiállítását. Õk azok, akik szeretnek együtt lenni, együtt dolgozni. Rajzolnak, festenek, mintáznak, faragnak, tanulnak és tanítanak. Kiállítanak, díjakat kapnak és egyre magasabb mércével mérik önmagukat.



Dr. Szõkéné Mata Magdolna: Csendélet


Horváth Anikó: Elõzõ életem

Delast Elena: Csipkebokor


Zsámbok Péter: Kapitány

Egri Nok a Városért

avagy

Aukció és koncert jótékonysági célokra


Hagyományteremtõ szándék? Hirtelen jött ötlet? Tehetséges fiatalok és potenciális vevõik összehozása? Végülis mindegy, mi volt az eredeti szándék, ha a találkozás megtörtént. Általában ez hiányzik a jó kezdéshez a fiatal mûvészek esetében. Míg fiatalok és ismeretlenek, nem veszik észre õket a késõbbi kalaplengetõk sem. Mire érett mûvészekké lehetnének, nem biztos, hogy vállalják e pálya rögös útjait. Gyakran a tehetséges, ámde túlérzékeny fiatalok adják fel. Ez pedig egyaránt veszteség a kallódó embernek és a társadalomnak egyaránt.

Harmincöt mûvészpalánta mutatkozott be a november 5-i kiállításon az Eszterházy Károly Tanárképzõ Fõiskola I. emeleti dísztermének elõterében. Kezdõk és haladók, az EKTF rajz-rajz és vizuális kommunikáció szakos hallgatói. Bizonytalan kísérletek és erõteljes mondanivalók, érett vagy kevésbé érett munkák, melyeknek alkotójában viszont egyaránt munkált a vágy: megmutatni, mit tanultak eddig, s hogy némi bátorítás és lehetõség elegendõ a következõ lépések megtételéhez.

Az állófogadások általában népesebb közönséget vonzanak, mint a "szimpla események". Ezúttal se volt ez másként. A díszteremben adott koncert sikeréhez minden adva volt, ami kell: felkészült zenészek, közönség, fûtött terem. Csak egy dolog hiányzott, de az nagyon: az elõadók és egymás iránti figyelem és tisztelet. A koncert alatt ugyanis egyre emelkedettebb hangulatra valló zajok szûrõdtek be a koncertterembe, néha már-már elnyomva a zenét, és egy ismeretlen eredetû csattogás, az viszont termen belül. Végül a kinti jókedv a benti közönségre is átragadt, és elõbb halkan suttogni kezdtek, majd egyre hangosabban beszélgetve ügyet sem vetettek az egyébként kitûnõen zenélõ muzsikusokra. Nem mindenki, de épp elegendõen ahhoz, hogy az érzékeny mûvészlelkeket sokkolják és életre szólóan befolyásolják általa.

A koncert mûsorán klasszikus és modern mûvek egyaránt szerepeltek A Fõiskola kamarazenekara, mely különös módon csak lányokból állt, Vivaldi, Mozart, Haydn, Delibes, Weiner, Anderson és Joplin mûveket adott elõ Gulyásné Székely Éva vezényletével. Rokokó báj és modern humor egyaránt közel áll hozzájuk. A kezdeti, félénkebb elõadást felváltotta a lendületes, oldottabb zenélés, mely szép sikert aratott. Almássy Zsóka Brahms-dalokat adott elõ Gábos Judit zongorakíséretével. Intelligens, mûvelt, érett zenészeket hallhattunk a közönség számára talán kissé hosszúra nyúlt koncerten, melynek meglepetés-száma a La Giralda együttes fellépése volt. Két fiatalember, Kiszty Roland és Kis Róbert adott elõ egy különös zenei keveréknek mondható muzsikát, melynek kiváló értõi és elõadói mindketten. Latin zene szolgáltatja az alapot, melyet free-jazz elemek modernizálnak. A hatás rendkívüli. Improvizáció és hagyományos dallamok, abban a vérpezsdítõ elõadásban, mely a latin-amerikai zene sajátja.

Tehetséges fiatalok mutatkoztak be a díszterem falain kívül és belül. Az élmény, melyet az emberi "aláfestéssel" sikeresen "megvariáltak", jóval teljesebb lehetett volna, ha a fent említett körülmények meg nem zavarják. Az aukciót mint kezdeményezést mindenképpen támogatnia kell a város polgárságának. De hogy ekkora hangzavarban kelljen mindennek megesnie, Hölgyeim és Uraim...