Nekem adta magát egy reggel,

Talán majd ebédet is kapok,

Hajnal dere a fûrõl felkel,

S én ködnek tagadva megfagyok.

Míg a Nap nem áll delelõre,

Egy rét arctalan szobra leszek,

Régi vándor halk pihenõje,

Durva látvány az embereknek.

Legelészõ csordákat figyelek,

Gyepet rágok én is, keserût;

Mindent számon kérõ kisgyerek

Simogat, anyja már kimerült.

Kies ágyam szélét karmolom.

Otthon, otthonom, édes haza,

Nedves párnám, puha paplanom

Védje rejtekem üvegfala.

Csapott hozzá illó rózsavíz

Szûzen sárga hínár halmokat,

Láttam, ahogy mindent tovavisz

Egy hullám, egy tajték gondolat.

Nedves párnám... Ázott mentsváram,

Vak festõm utolsó vázlata

Fatörzsek kéregillatában

Egy tó bomlott hangját hallgatja.

Felkelt, marokkal zúzza nyakam,

Tép, cibál nappalom,

Felhördülök, még éjszaka van,

S hátradõlve tovább álmodom.

Nemrég vette át a gyémántdiplomát - adta hírül az újság. Otthon, a lakásán. A közölt fényképrõl nem ismertem rá. Akkor tudtam meg, hogy beteg. Nemsokára - utólag értesültem róla -, hogy eltávozott körünkbõl, örökre. Õ, az örökifjú.

TF-et végzett, majd egy éves ösztöndíjjal az USA-ban tökéletesítette tudását. 1937-tõl a ciszterieknél tanított - a férjemet is VIII-os korában -, majd a "Keri"-be került, ahogy akkor becézték a Közgazdasági Szakközépiskolát. Onnan is ment nyugdíjba. Közben - ahogy az iskola egyre jobban elnõiesedett - megszerezte elõször a magyar tanári, majd az angol tanári oklevelet is. Hogy a gyors- és gépírás tanítására mikor szerzett képesítést, arra már nem is emlékezem.

Mi, a nõvéremmel 1948 õszén kerültünk az iskolába. Az akkori igazgató - Ebergényi Tibor - a szokásnak megfelelõen minden tanártársunkhoz elvitt levizitelni. (Milyen jó szokás is volt! Nem ártana, ha ebben a rohanó, elidegenedett világban újraélesztenék ezt!) Mindenki, Rudi és a felesége, Lili is nagyon kedvesen fogadtak. Beszéltek a városról, az iskoláról, magukról, érdeklõdtek felõlünk - megkönnyítették a beilleszkedésünket.

Hogy milyen testnevelés órákat tartott, azt nem tudom, mert a fiúknak tartotta és oda nem mentem órát látogatni. Az eredmények azonban magukért beszélnek. Az õ tanítványa volt többek között Pócsik Dénes olimpiai bajnok, Géczi Pista Fradi-kapus.

A magyar irodalmat nagyon szerette tanítani, mert õ is nagyon szerette az irodalmat. Az irodalom ellensúlyozta azt az erélyt és szigort, ami a testnevelés velejárója. Valójában nagyon érzékeny alkat volt. A tanítványai rajongtak érte, majdnem úgy, ahogy a fiatal tanárokért szokás, pedig akkor már közeledett a nagypapakorhoz.

Angolt az iskolában viszonylag keveset tanított, mert iskolatípusunkban megszüntették a második idegen nyelv oktatását. Az 1966-ban érettségizett osztályok voltak az utolsók, amelyek még két idegen nyelvet tanultak, a késõbbiek a rendszerváltásig csak oroszt tanulhattak. - Angoltudását és a gyors- és gépírást is nagyon jól tudta hasznosítani a mellékkereset érdekében. Arra szükség is volt, mert két lányát és feleségét kellett eltartania.

Gyorsírás tudását másként is hasznosította: évtizedeken keresztül õ volt az érettségi jegyzõ. Többezer volt diák bizonyítványában megtalálhatók gyöngybetûi.

Kilenc nappali tagozatos osztály osztályfõnöke volt. Szeretett osztályfõnök lenni. Már akkor is, amikor még nem volt osztályfõnöki pótlék. Többször párhuzamos osztályunk volt. Nagy volt a vetélkedés, hogy melyikünk osztálya ér el jobb tanulmányi eredményt, melyikünk tud tartalmasabb, örökké emlékezetes osztálykirándulást szervezni.

Az érettségi találkozókra - ha meghívták - mindig elment. Nem véletlen, hogy meghívták, nem véletlen, hogy elment. Az érettségi találkozókon már nagyon õszinték a volt diákok.

Az élet rendje, hogy egyszer el kell menni. Õ, viszonylag sokáig volt közöttünk. A búcsú mégis fáj. A halált nem lehet megszokni. A végsõ találkozásig csak az enyhít valamit, hogy sokan szerették és sokáig fognak rá emlékezni.

*

Minden ember azon a nyelven dicséri az Urat, amelyen szülei szólani tanították. Vannak ugyan több nyelvet beszélõk is, akik ezt anyanyelvükön kívül más nemzetek szavaival is megtehetik, de ez az a bizonyos csendes kisebbség (hazánkban a lakosság 2%- a). És vannak az anyaországon kívül élõ kisebbségi népcsoportok. Számukra még az áhítat is csak egy kötelezõ államnyelven megengedett.

Istennel való kapcsolatunk a legbensõségesebb belügyeink közé tartozik. Hogy magunkban milyen nyelven szólítjuk meg, azt senki nem ellenõrizheti. Ám vannak kimondott és írott szavaink, melyeket az intézményesített elmebaj avagy kisebbségi komplexumok ellenõrzésük alá kívánnak vonni. Emberi jogok? Lelkiismereti szabadság? Demokrácia? Ugyan mit érnek ezek a szavak, ha belsõ tartalom híján üresen konganak, és csupán valami kirakatpolitikát szolgálnak, aztán legfeljebb az igazság elkendõzésére alkalmasak...?

Valaha tilos volt fennszóval dicsérni az Urat. A vallás gyakorlóit jól szervezett titkosrendõrség figyelte, és a retorzió soha nem maradt el. Manapság divatos szóval diszkriminációnak lehetne mondani, de hogy valójában mi is volt, arról azok tudnának a legtöbbet mondani, akikhez kegyesen leereszkedett a diktatúra egy-egy párbeszéd erejéig. Börtönbüntetés, hallgatózó-leskelõdõ-feljelentgetõ szomszéd, elmaradt elõléptetések, elutasítás a felvételi vizsgán az egyetemen, jelentéktelen magánvagyon a rendszerváltás idején, hátrányos helyzet üzleti kezdeményezés esetén, lesüllyedt egzisztenciák napjainkra... Ennyi a mérleg röviden. Pár sorba beleférnek egész életek. Az ellenoldal karriertörténetét pedig egyszerûen megkaphatjuk, ha mindennek automatikusan az ellenkezõjét vesszük alapképlet gyanánt.

Minden uralkodó osztály a maga kultúráját igyekszik évényesíteni. Nincs ez másképpen ma sem. Dühöng a nyelvi kultúra hiánya, tombol a trágárság mindennapjainkban. Bárhová nézünk, bárhová lépünk, nyelvileg kulturálatlan megnyilvánulásokkal találkozunk, és mindez olyan távol van az Úr dicséretétõl. A televízió viszi a prímet. Silány Amerika-utánzat nyelvi fordulatok, rosszul kiejtett és gyakran rosszul értelmezett szóátvételek, a divat, a média-blabla szolgai utánzása, eredeti szóhasználat helyett a halálos unalomig ismételgetett frázisok, mûöröm Hollywood-módra, sikolyok és füttyögetések, eksztatikusnak tûnõ megnyilvánulások, mikor csupán arról van szó, hogy egyszerûen örülnek valaminek és meg akarják tapsolni. Káromkodnak ránk az országúton és a mindennapi forgalomban, ha kell, ha nem, letegeznek, és az élet bármely területérõl lett légyen is szó, folyton ez a lelki és nyelvi kulturálatlanság, melynek egyetlen mondanivalója van: Csak én vagyok az Úr! Te viszont egy senki vagy! Átgázolok rajtad, csak mert lehet, és mert neked nincs annyi eszed, hogy ez fordítva legyen!

És ez az egyeduralkodói szemlélet elérte azt, hogy Európa helyett naponta ’Erópát’ kelljen hallgatnunk rádióban és televízióban, hogy azok, akiknek a nyelvi kultúrában leginkább példát kellene mutatniuk, vasutas á-val beszélnek, vidéki média esetén gyakran pöszék és selypesek, netán raccsolnak, hadarnak vagy hebegnek, vagyis rendre beszédhibásak. Millió helyett következetesen milli-t mondanak, és ez még csak a kezdet. Szemléletében félelmetesen emlékeztet a századelõ futuristáira, akik meghirdették a múlt lerombolását és egy új, gépi kultúra megteremtését. És mi lett belõle? Mint minden romboló szándékú törekvés, ez is a nihilbe torkollott. Nosztalgiával gondolunk Gáti József beszédgyakorlataira és Wacha Imre szónoklattanára, egyszóval azokra az idõkre, amikor még komoly presztízskérdést csináltak abból, hogy egy bemondó vagy egy színész hogyan beszél és nem volt szokás káromkodásokat kötõszóként használni.

Írott kultúránkban naponta találkozhatunk, ha csak idézetek formájában is, a Mindenható trónfosztásának egyértelmû mai jeleivel. Istent ismét kezdik kis i-vel írni. Gyakran idézik József Attilát, klasszikusainkat, akiknek idejében még ez az írásmód elképzelhetetlen volt. Tiszteletlenségbõl teszik? Nem haladnak a korral? Vagy megpróbálnak kormányonként "visszarendezõdni"? Ki tudja. Én csupán sejtem, hogy többnyire régebbi kiadványokat használnak, mikor az idézeteket onnan kiírják. Mennyire régieket? Talán a 60-as évektõl fogva volt kötelezõ ez az írásmód. A hozzá fûzött magyarázatra pontosan már nem emlékszem, de talán arról szólt, hogy Isten nem is létezik, ezért nem kell õt nagybetûs lénynek tekinteni. Igaz, eszerint kisbetûs írásmód illetné meg Anna Kareninát, Jevgenyij Anyegint, Pelagéja Nyilovnát és Madame Bovaryt, valamint a világirodalom valamennyi fiktív alakját, akiket "csupán" néhány íróóriás fantáziája hozott létre. Ezzel szemben csak szegény Nemecsek Ernõ kapta meg a maga lefokozását. Igaz, õ is méltatlanul.

Valahányszor Isten nevét kisbetûvel írva látom, az a gondolatom támad, hogy felteszek egy kérdést a szerzõnek: szerinte hány Isten van? Mikor mi, keresztények Istent mondunk, a buddhisták Buddhát gondolnak, a muzulmánok Allahot, mások Jahvét vagy Jehovát, Krisnát, Devlát vagy egyebet. De mindnyájan arra az egyetlenegy "személyre" gondolunk, aki a világot teremtette és a mi örömünkre, meg a magáéra is, megtartotta. Egyistenhívõ vallások szerint ebbõl a Szellemlénybõl csak egy van. Akibõl, amibõl egy van, annak a nevét a nyelvtan fogalmai szerint tulajdonnévnek kell tekinteni. Tehát nagybetûvel kell írni, még ha nem is tiszteli az illetõ, aki emlegeti. Sztálint, Kun Bélát ki tiszteli manapság? Az õ nevüket mégsem jut eszébe kisbetûvel írni senkinek. Az aktuálpolitika figuráit pedig ne is emlegessük...

Vannak panteista vallások, de amikor a trónfosztott Mindenhatót emlegetik, akkor nyilván nem az ezek által tisztelt istenségekre gondolnak. Jupiter, Minerva, Júnó, Diána és Vulcanus , azaz Zeusz, Pallasz Athéné, Héra, Artemisz és Héphaisztosz neveit kinek jutna eszébe "nemecsekernõsen" írni? S vajon meddig terjedhet még a kisember nagy gõgje, hogy épp a Mindenség Urával óhajt kikezdeni? Tudatlanságában elfelejti a nyelvtan alapszabályait, le akarja igázni a természetet és embertársait, miközben nem veszi észre, hogy monumentális alkotásai, vagy amiket annak hisz, csupán mértéktelen rombolások... lélekben és természeti környezetben egyaránt.

Október elején fürge és népes japán csoport járta Eger utcáit. Szinte mindenhol megfordultak, minden nevezetességet megtekintettek. A keleti ember tudásszomjával tanulmányoztak végig bennünket, semmit figyelmen kívül nem hagyva, minden megtanulhatót megtanulva. Nagy feltûnést keltettek, ahol csak megjelentek, komolyságukkal, tanulásra koncentrált beállítottságukkal.

Rendre végigjárták az iskolákat is. A folyosókon lebzselõ diákok minden mozdulatát figyelõ szemek és barátságos mosolyok kísérték. Keleti kollégáink ugyanis iskolai tanulmányútra érkeztek Egerbe. Általános- és középiskolákat látogattak végig, bemutató órákat tekintettek meg, a látottakat pedig mindig megbeszélték a magyar kollégákkal. Meg persze maguk közt, japánul.

Már több napja itt tartózkodtak, mikor sikerült õket elérnem a Dobó Gimnáziumban. Egy konferencia kellõs-közepébe csöppentem, ahol élénk vita folyt oktatási rendszerünkrõl, a tanárok helyzetérõl, a megtekintett órákról és a diákok tanulási körülményeirõl. A japánok igen aktívak voltak, csak õk kérdeztek, és minden kérdésükre választ kaptak. Voltak köztük naivnak tûnõ dolgok is. - Van-e az intézményben tanári szoba? - hangzott el az egyik, nagy derültséget kiváltó kérdés. Hagyománytisztelõ intézeteinkben ez természetes, ám van, ahol kabinet rendszerû a tanárok elhelyezése egy-egy iskolában. A japánok pedig nyilvánvalóan más külföldi iskolák ismerete alapján kérdeztek rá, nálunk mi a helyzet.

Mivel angol szakos kollégák is voltak a delegációban, arra számítottam, hogy közvetlenül, valami közös nyelvet találva készíthetek interjút velük. Azonban csalódnom kellett. Azt a felvilágosítást kaptam, hogy ne is próbálkozzam, mert senki nem beszél jól nyelveket, ezért a japán tolmács segítségével tudtunk csak beszélgetni. A delegáció vezetõje, Kazuhiro Hori úr készségesen állt rendelkezésre.

- Hori úr, minek köszönhetjük a látogatásukat?

- A Japán Kultuszminisztérium megbízásából érkeztünk Magyarországra, hogy a magyar iskolarendszert és az oktatási formákat tanulmányozzuk.

- Miért éppen Egert választották tanulmányaik színhelyéül?

- A kultuszminisztérium döntése volt ez. Mi kész programot kaptunk, nem mi döntöttük el.

(Nyilván mint régi, nagyhírû iskolaváros jutottunk eszébe a jeles minisztérium programszervezõjének, gondolom magamban, de a válasz oly lakonikus, hogy lehetetlen továbbiakat kérdezni ezzel kapcsolatban. A kérdés persze tovább motoszkál bennem, de mindmáig nem tudtam rájönni, miért mi vagyunk a kiválasztottak.)

- Hányan jöttek és melyik városból? Tokióiak, ugye?

- Nem. Csak az idegenvezetõnk jött a fõvárosból. Rajta kívül huszonhárman vagyunk és mindnyájan Gunma-Ken városból jöttünk.

(Nem tudok mit válaszolni. Soha nem hallottam a városka nevét. Ezek után pedig érdemes lesz megkeresni a térképen, hogy viszonozzuk a barátságos gesztust: a távoli Japán lakói veszik maguknak a fáradságot és elõkeresnek, sõt ideutaznak és tanulmányoznak bennünket!)

- Mik az eddigi tapasztalataik a városról és az iskolákról?

- Eger igen szép és csendes város. Kellemes, jó a hangulata, tiszták az utcák, rendezettek a terek. Barátságos emberek lakhatják. Az iskolákat tanulmányozva elmondhatom, hogy a diákok magatartása jó, eléggé fegyelmezettek. A gyerekek valahogy ártatlanabbak, mint nálunk. Sokkal felszabadultabbak, mint a japán gyerekek, és nem olyan stresszesek.

- A japán iskolában szigorúbb fegyelmi követelmények vannak?

- Hogyne, feltétlenül. A gyerekekre viszont ez nincs jó hatással. Már egészen fiatal korban is teljesítmény-orientáltak és nincs idejük gyereknek lenni, úgy, mint az itteni fiataloknak.

- A továbbtanulás miatt hajtanak annyira? Hány százalékos a továbbtanuló diákok aránya?

(Nem is hittem volna, mekkora bonyodalmat váltok ki ezzel a kérdésemmel. Kazuhiro Hori úr magához inti az egyik konzultánsát, megtanácskozzák a dolgot, majd megkapom a pontos választ.)

- Körülbelül negyven százalék.

- Negyven százalék???

- Igen. Ezen felül igen sokan végeznek kétéves fõiskolákon. Az õ számuk ezen a negyven százalékon felül van.

(Mindig csodáltam a japánok szorgalmát és munkabírását, de ettõl a számtól megdöbbenek. Nyilván a mi beidegzõdéseink rosszak, és kézenfekvõ dolog, hogy nálunk is ebbe az irányba illenék fejlõdni, lévén, hogy mi vagyunk a világ egyik legnagyobb exportõre szürkeállományból. Már-már közhely számba megy Nobel-díjasainkat emlegetni, mûvészeinket és egyéb kiváló koponyáinkat.)

- Hori úr, elárulná nekünk, mire fogják felhasználni az itt szerzett tapasztalataikat?

- A Japán Kultuszminisztériumban fog feldolgozásra kerülni az az anyag, melyet hazatérésünk után benyújtunk.

- Más városokba is szándékoznak menni hasonló tanulmányútra?

- Nem, csak Egerbe.

- És jártak már máskor is Egerben? Úgy tudom, néhány éve is volt itt egy japán delegáció.

- Igen, két éve voltak itt, de másik intézménytõl, nem a mienktõl. Mi elõször látogatunk ide.

Sok kérdés nyitva marad. Több idõ a kérdezõsködésre nem marad, lévén, hogy így is a kedvemért szakítottak félbe egy igen érdekes és izgalmas konferenciát, melyet nincs lelkem tovább hátráltatni. Érdemes viszont továbbgondolni a következõket.

Japán, mely a II. világháború egyik legnagyobb vesztese volt, hamarosan meglepte a világot a japán csodával, melynek a titkát és receptjét talán csak õk tudják. A lehetõ leghátrányosabb helyzetbõl indulva tették ezt, szétvert hadsereggel, szétbombázott városokkal, jelentõs területeik voltak nukleárisan szennyezettek (már ha ezt izolált jelenségnek lehet tekinteni a mai ismereteink birtokában). Nyersanyagok nélkül, pénzügyi források nélkül, megtépázott presztízzsel, több nép kollektív gyûlöletének kitéve (az amerikaiakénak biztosan).

A pénz világában az üzlet az egyes számú szentség, így némi amerikai hitelre szert téve befutottak mint chipek és mikroprocesszorok, icipici elektromos szerkentyûk profi gyártói, majd autóiparosként, számítógépek, TV-k, rádiók, stb. exportõreiként, és ezt a pozíciójukat azóta is veretlenül tartják. A pénzen és szorgalmon kívül viszont volt még egy titkuk: az olthatatlan tudásszomj. Bejárták Európa és Amerika, a fél világ egyetemeit, iskoláit, szakembereket képeztettek külföldön és otthon, megtanulták a Kodály-módszert, melyet otthon Yamaha-módszerként kamatoztatnak tovább, és azóta is, egyfolytában tanulnak, tanulmányoznak, okulnak a mások jeles eredményeibõl és kudarcaiból egyaránt. És egyáltalán. Hogy a kultúrára mindig van pénzük. Ha lett volna még kis idõm, bizonyára errõl faggattam volna a szigorúan protokolláris japán urat, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy e tekintetben nem szoktak zsugoriak lenni az egyébként spórolós japánok. Ha arról van szó, hogy kultúrában gazdagodhatnak, biztosan nem tétováznak gazdagodni. Mikor nekünk még Könyves Kálmánunk és Hunyadi Mátyásunk volt, addig nálunk se volt baj. Kár, hogy ma már csak könyvetlen gyulák uralják a pénz világát és fosztják meg a kultúrát és oktatást mindattól, amit pedig méltán megérdemelne.

A japán delegáció egyébként egy hétig tartózkodott Egerben. Tagjai között két igazgató, egy igazgatóhelyettes, négy konzultáns tanár, japán és angol tanárok, matematika szakosok, testnevelés tanárok, zene-, iparmûvészet-, háztartástan- és társadalomtudomány szakos kollégák voltak jelen. Kedves epizód a Dobó Gimnázium egyik szaktantermében: miközben búcsúzkodtam vendéglátóimtól, tõlünk pár lépésre az ének szakos japán tanárnõ magyar kollégáitól a magyar himnuszt tanulta. Már egészen jól ment neki. Ugye, hogy mindent lehet barátságosan is...?

A japán delegáció néhány tagja